Bevezető A 2004-2005 tanév folyamán sikerült elfogadnia iskolánk tanárainak és diákjainak a Házirendet, felmerült az igény egy etikai kódexre is. Sok olyan kérdés, téma került elő merült fel a házirend véleményezése során, amelyet törvényileg nem volt lehetőség szerepeltetni benne. A diákok és tanárok egyaránt szerették volna, hogy készítsünk egy etikai kódexet. Úgy döntöttünk, Az ötlet az iskolánk etika tanárától származik, hogy nem írjuk le pontról pontra a helyes viselkedés szabályait, hanem egy-egy esettanulmány keretében, párbeszédes formában megvitatjukssák meg a diákokkal a lehetséges konkrét lépéseket,z etikai normákat. Etika órákon Kövesi Györgyi tanárnő segítésével a 11. osztályban elkezdődött a tartalom és módszer kidolgozása. meghatározása. Nagyszerű lehetőség adódott a 2005-2006 tanév elején ennek elkezdésére. Az első hétvégén az iskola diákönkormányzata egy balatoni táborba utazott két másik középiskolával együtt. Az első délután ötletbörzét tartottunk, eseteket gyűjtöttünk az etikai kódexhez, melyeket a diákok el is játszottak. Ezen a hétvégén iskolától távol sikerült egy konkrét esetet ki is dolgozni. Hazatérve felmerült a kérdés, hogyan lehet, ezt majd a diákokhoz eljuttatni. Mivel ekkor jelent meg az iskolai diákújság első száma, így gondoltuk ennek mellékleteként közölhetnénk folytatásokban az eseteket. A Pest Megyei Közoktatás fejlesztési Alapítvány támogatásával megjelenhet az újság. A PÉLDÁS címet kapta a kiadvány, mivel az erkölcsi jóról példákon kersztül vitatkozunk. aaz első etika diskurzus témájaa az alkoholfogyasztás és a felelősségvállalás. A PÉLDÁS kiadványsorozat többi írásában is, más-más módon ugyan, de alapvető emberi, erkölcsi dilemmák, kétségek, kérdések fogalmazódnak meg.. Éger Gyöngyi Diákönkormányzat segítő
PÉLDÁS Etikai diskurzusok középiskolások számára. 1. PROSZIT! Zolit kórházba viszi a mentő. Alkohol, eszméletvesztés. Eger, osztálykirándulás, búcsúéj, hajnali három. Mi lesz vele? Ki felel érte? A diskurzus résztvevői: PEPSZI aki mindig megmondja a tutit, GIN aki ritkán, de ütőset szól, BAMBISZÖRP aki naivan hisz mindenben, KRISTÁLY aki érti, látja, tudja P: Naná, hogy nem Zoli a felelős, hanem a tanár, hiszen neki kellett volna látni, tudni, hogy mi folyik éjszaka a faházakban. Ő a felnőtt. Neki kell megvédeni a gyereket. B: Szegény Zoli! Lehet, hogy valami lelki bánata volt A tanár úr már aludt, amikor felébresztették, hogy baj van. Hogyan látta volna? P: Nane.Minek fekszik le aludni, amikor tudhatja, milyenek a diákjai, észre kellett volna vennie már lefekvés előtt is, mi van. Aki tanár, az készüljön föl mindenre! Ezért fizetik, nem? G: Ja, hogy részeg gyerekeket mosson föl, vigyen éjjel kórházba, meg le se hunyja szemét egész éjjel. Frankón, neki nem kirándulás, hanem meló, szemét meló az egész, mert vagy csendőrködik, vagy leül maga is piálni. A kérdés csak az, velük, vagy nélkülük igyon. B: De nem szabad inni sem az iskolában, sem az osztálykiránduláson, benne van a házirendben. Miért nem lehet ezt betartani? Alkohol nélkül is érezhetjük magunkat jól.
P: Te biztos, kicsi Bambikám meleg tejcsi, kakaó estére, meg a kedvenc kispárnád mi? Esti mesét is kérsz? Piroska és a farkas jó lesz? Hamm bekaplak egyem a mejjed husát K: Hagyd abba, Pepszi, nincs kedvem röhögni, amikor Zoli eszméletlenül fekszik, és azt sem lehet tudni, mi lesz vele. Nem lennék a tanár helyében sem. Kinek mit lehetett, kellett volna tenni, inkább azon járjon az agyunk. Az utólagos sajnálkozás, egymásra mutogatás, poénkodás nagyon kevés, na meg fölösleges is. G: Miszter Nagyokos! Tudod mit? Én a tanár helyében együtt ittam volna a diákokkal. B: Azt nem lehet, akkor őt is megbüntetik, mert megszegi a házirendet, meg milyen példát mutat? Jól nézünk ki, amikor már a tanár is együtt részegeskedik a diákokkal hova jutnánk? P: Nekem tetszik az ötlet, szerintem tök jó fej az a tanár, aki laza és nem vesz minden hülye szabályt komolyan. Ez azért mégis egy kirándulás, nem tanóra, meg aztán így emberként is sokkal közelebb kerül a diákjaihoz, róluk is többet tudhat meg. B: Közel kerülni alkohol nélkül is lehet. Sétálva, beszélgetve, közös játékokkal. Az sem baj, ha nem haverkodunk. Sőt, én jobban szeretem, ha felnézhetek egy tanáromra, nem pedig viccelődhetek vagy iszogathatok vele. Valahogy komolyabban veszem akkor azt is, amit tanít. Nincs igazam? P: Persze, hogy nincs! Tök jó, ha lehet viccelődni egy tanárral, meg az is állati vicces, amikor látjuk, hogy milyen, amikor spicces. Neki is jobb kedve van, és nem olyan merev, szigorú. Amúgy már olyan is volt, hogy dülöngélt hát, az nagy élmény volt! Mindenki röhögött rajta. Akkor legalább nem szívathat minket, hogy mi dohányzunk, iszunk, így meg úgy Nem? G: Csak ilyen tanárra vágyom! Részeg, dülöngélő kisemberre, akit minél előbb letegezhetek. Aztán elküldhetek a tudjátok hova? K: Tudjuk hova szeretnéd küldeni. De miért is? G: Mert erőtlen, mert gyáva, mert megalkuvó, mert nem tud például egy ilyen helyzettel sem mit kezdeni. Zoli a kórházban. Tudjátok, ugye? K: Te mit tettél volna a helyében? Lehetett volna valami megállapodást kötni a gyerekekkel, hogy ihatnak, de csak mértékkel? B: Semmit nem szabad inni, már akkor is bűnös a tanár, ha a kicsit megengedi. P: Persze, hogy bűnös, de még mindig jobb, ha tudja, mennyi pia van a diákoknál, és azok meg nem dugdosnak semmit, nem kell félniük a lebukástól, mert szabad inni. Így legalább nyílt kártyákkal játszik mindenki. Sokkal tisztességesebb. G: Ez tetszik! Tisztességesebb, ha mindenki megszegi a tilalmat, mint ha betartja, mi?
K: El tudom képzelni, hogy tényleg tisztességes a szabályszegés, ha egy megállapodás alapján történik, és azt viszont mindenki betartja. Mert az mindenkinek jó, mindenkinek megfelel. B: Nincs olyan megállapodás, amit mindenki betart, mert a stréberek úgysem mennek bele, hogy otthon nem árulják el, meg abba se, hogy odafigyelnek társukra és szólnak annak, aki a megállapodást megszegné, többet inna, vagy piát rejtegetne Ti hisztek ilyen megállapodásokban tanár és diák között? P: Hát, ez nagyon bizonytalan, úgyis eljár valakinek a szája meg aztán nagyon kéne egymásban bízni G: Tanár diák és bizalom??? Miről beszéltek? Folyik a harc, ki tudja a másikat jobban kikészíteni! Hol éltek? Tündérországban? B: Végül is, mégiscsak jobban érezné magát mindenki, ha tudná, mire számítson. Tényleg nem lenne hülyeség a megállapodás. De ez nekem túl szép hogy mindenki betartja, nem lesz senki részeg, odafigyelnek egymásra, és a tanár is leülhet közéjük, iszik velük egy pohár bort Aztán majd a suliban szív az igazgatótól, meg a szülőktől ez is beletartozik? K: Úgy valahogy! Vállalni kell, nem lehet sunnyogni, meg utólag letagadni. Az se lenne jó, ha aztán zsarolni lehetne ezzel a tanárt, hogy beköpik a dirinek, hogy ő is együtt ivott, satöbbi. Akkor már jobb, ha ő azt mondja, igen, ebben és ebben állapodtam meg a diákokkal, így és így szegtük meg a szabályt, de ezt tartottam adott helyzetben helyesnek Ez lenne a karakán tőle. El tudtok képzelni ilyen tanárt? P: Lehet, hogy kényelmesebb tovább is játszani a jól bevált játszmáinkat, nem? Az olyan izgalmas, néha jól kiszúrni a másikkal, vagy megúszni egy stiklit G: Engem nem izgatnak fel ezek a kisstílű szemétkedések. Ideje volna felnőni, Pepszikém! Egy-két dologért felelősséget vállalni. Például Zoliért a kórházban
Társadalom és politika A politikusnak meg kell tudnia mondani, mi fog történni másnap, a következő hónapban, a következő évben és utána meg kell tudnia magyarázni, miért nem az következett be. (Winston Churchill) Maga a politika kifejezés a görög polisz, városállam szóból származik. Jelentésének meghatározása a tudósok számára is nehéz feladat, mert terjedelme és tartalma az idők folyamán sokat változott és ma is formálódik. Ha valamilyen módon mégis körül akarnánk írni, azt mondhatnánk, hogy a polisz (város), vagyis a közösség ügyeivel való foglalatosságot jelentette. Eszerint valahol mindannyian politikusok vagyunk, hiszen közösségben élünk (már 2 ember is közösségnek számít). Ennek problémái, gondjai, egyes rétegei közötti konfliktusok állandóan foglalkoztatnak bennünket. Ez az érdeklődés az ember szüntelenül kérdező és tudásra vágyó lényéből fakad, mozgásban tartja és formálja a homo moralis, a társadalmi, közösségi ember gondolkodásmódját. Az ember tehát része a társadalomnak, alakítója, bírálója a politikának, ami a csoport érdekeivel foglalkozik. Vagyis a társadalom és politika szervesen összekapcsolódnak. A mibenlétét magyarázó elméletek nagy része arról szól, hogy a politikai intézmények, benne az állam, az emberek közötti társadalmi szerződés alapján jöttek létre, a már említett konfliktusok kezelésére. Az egyes személyek vagy csoportosulások között pedig egyfolytában jelen vannak az ellentétek. Vagyis ahogyan Gombár Csaba írja Mi a politika? című esszéjében: a konfliktus és politika együtt jár. ( ) A politika veleje mindig a társadalom ellentmondásainak felismerése, kezelése, valamikénti megoldása, hogy az adott társadalom egyben maradhasson. A politika, az azzal való foglalkozás sokszor átláthatatlan, kiszámíthatatlan, veszélyes dolog. írja Gombár. De vajon miért van ez így, s ezzel együtt feltehetjük a kérdést: hogyan lehet, hogy vannak, akik ennek ellenére mégis szívesen
politizálnak? A válasz igen egyszerű, azért veszélyes, kiszámíthatatlan, mert hatalom rejlik benne. Maga a hatalom sokféle lehet, mert például, amikor a kisgyerek megtanul járni, uralmat szerez teste fölött, de (pénzbeli) hatalma lehet egy üzletembernek, ugyanúgy, mint a nemzetet irányító vezetőnek. A szó klasszikus értelemben a magas tisztségben lévő, olykor manipuláló, és félelmetes személyhez kötődik (király, császár, diktátor). Leszek Kolakowski (lengyel származású gondolkodó) szerint akik hosszabb ideje jelentősebb körű hatalomnak örvendnek, végül úgy érzik, ez a hatalom a természet rendje szerint jár nekik, ahogy a régi uralkodók hatalma is isteni eredetű volt, amikor pedig elvesztik hatalmukat, azt kozmikus katasztrófaként élik meg. A birtoklás vágya mindenkiben ott van, mégis csak kevesen vannak, akik a hatalommal járó felelősséget és problémákat vállalják. Ők lesznek a cégek, hivatalok, országok vezetői. A körülöttük lévők pedig azt remélve, hogy nekik is jut belőle- úgy fognak viselkedni, mint Moliére drámáinak nemesekhez törleszkedő polgárai. Rövid idő múlva a megfelelőnek hitt vezetők többsége a hatalomtól megrészegülve elveszíti józanságát. Egyúttal le is süllyed az előbb említettek szintjére. Közben ott állnak körben a többiek, akik szintén az irányítást akarják saját kezükben tudni. Nekik is pártolókra van szükségük, őket azzal nyerik meg, hogy a másikétól részben vagy egészen eltérő programot dolgoznak ki. Létrejön az őket követő csoport is. A saját csoportra vonatkozó pozitív érzület másik oldala, velejárója gyakran egy negatív érzület, ellenszenv vagy akár gyűlölet a másikkal szemben. S ahelyett, hogy értelmes párbeszéd indulna meg a feltételezetten bölcs politikusok között, megvitatnák elképzeléseiket, inkább egymás torkának ugranak. Támogatóik pedig hasonlóan reagálnak- mert nincs olyan hatalom, amellyel mindenki elégedett lenne. - és van aki annál ádázabb, minél közelebb van a másikhoz. Az ellenfelek csak egyben egyeznek: hatalomra törnek, vagy ha már van nekik, még többet akarnak belőle. Az elégedetlenség fokozására és indulat gerjesztésre számos ezköz áll ma már rendelkezésre. A média korában egy-egy médium is fontos befolyásoló erő lehet, kezdve a televíziótól egészen a havonta kihordott röpiratokig.
Úgy tűnik, hogy nálunk, Magyarországon ezek befogadóközönségre találnak, valószínűleg azért, mert hagyjuk magunk irányítani. Lehet azonban, hogy a bulvárrá váló politika olyan számunkra, mint egy ciklusonként főszereplőket cserélő szappanopera, vagy valóság-show, s ezért állunk be az egyes elemek rajongótáborába. Mindennapjainkat határozza meg az, hogy négyévente ki melyik pártra adja voksát, ennek megfelelően szelektálunk baráti környezetünkben, családunkban. Elismerem a politika fontos, az is lényeges, hogy ki kormányoz, mert abban egyetért az egész nemzet, hogy olyanoknak kell irányítani, akik tartós fejlődést hoznak megfontolt, következetes elképzeléseikkel. Viszont ezek megvalósításában már eltérnek az álláspontok. Lehet, hogy azért, mert sok, jólképzett, értelmes, tiszteletreméltó személy akarja egyszerre megvalósítani álmait, s nem azért, mert a felek egyike vagy másika félőrült és botor dolgokkal hozakodik elő. Ez az oka, hogy nálunk soha nem jött létre széles összefogás - írja Kis János. Véleményem szerint a hatalom nem szabad, hogy annyira fontossá váljon, ne tudjunk bizonyos sorskérdésekben összefogni. A mai politika ezt sugallja, s ez elkeserítő. Mégis a politológusok állítják, hogy véget ér majd a mostani állapot, amikor nem múlik el nap anélkül, hogy ne hallanánk a Parlamentben ülő honatyákról, vagy a pártok közötti szüntelen, mindig meg-megújuló, heves vitákról. Arra a kérdésre, hogy miért folytatnak Don Quijote-hez hasonlóan felesleges szélmalom-harcot, még nem adtak kielégítő választ. És valószínűleg nem is fogják bevallani: saját, kicsinyes bosszúikon és szereplésvágyukon túl nem hajtja őket már az, amiért eredetileg politikusokká lettek, hogy segítsenek a közösségnek, amelyben élnek. A populisták között és rajtuk kívül természetesen vannak rátermett, tenni vágyó személyek is. Ők azok, akik nem grimaszolnak, nevetnek, fütyülnek, annak ellenére, hogy meg lenne rá az okuk. (A parlament és a nemzeti ünnepek se nem görög színházak, se nem római amfiteátrumok, ahol szabadon kinyilváníthatták a nézők véleményüket.) Tehát ők nem állnak be a többiek közé, mert úgy vélik, sem elveikhez, sem személyükhöz, vagy tisztségükhöz nem méltó az effajta viselkedés. A politikai morál romlásával együtt szűkül a paletta, ahonnan lehetőségünk van választani. Ahelyett, hogy újabb és újabb egyéniségek kerülnének ki a pártok soraiból, és egészséges verseny folyna a kormányalakításért, az egykoron közel húsz pártot számláló kezdeti demokrácia is összemegy. Két óriáspárt lesz az életképesekből, méghozzá olyan, mely a diktatórikus állampárthoz hasonlóan (de
más köntösben) a társadalom minden rétegét behálózó, szövevényes politikai erőt akar kialakítani. A két, még a parlamenti küszöböt elérő párt csak potyautas a nagyok hajóján, és minduntalan azért küzd, hogy megmutassa saját arculatát, így lehetőséget szerezzen a bennmaradásra. A legnagyobb baj továbbra is az marad, ha néha váltunk is, az újak pont olyanok, mint a régiek. És ha a változások ugyanabba az irányba haladnak, mint eddig, akkor igaza van Kis Jánosnak, hogy: Kelet Európának nem jobboldali vagy baloldali politikára van szüksége, hanem olyan politikára, amely lehetővé teszi, hogy létezhessék baloldal és jobboldal. A létezés azonban kevés, cselekedni, tenni kell, közelíteni az álláspontokat, közös terveket kidolgozni, a régi, kényes vitapontokat újragondolva megtárgyalni, mert minden jóindulatú és építő szándékú ötlet értékes a közösség, a polisz számára. Az élet néha így érzed- csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. ( ) Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét. ( ) De ez nagyon ritka tünemény. Az ember marad, aki volt. Az emberi anyag reménytelen, a tűz és a lúg sem tudja másítani. (Márai Sándor: A változásról és a reménységről) Feldman László 12. a
Érzelmek városa Egy autó lámpájának felvillanó fénye, erős fájdalom a fejemben, aztán aggódó emberek arca, valaki a nevemen szólít, majd teljes sötétség... Csak ennyire emlékszem. Amikor kinyitottam a szemem, valami furcsa világban találtam magam. Mellettem düledező viskók, lerombolt, koszos, dohos házak, csatornaszag. Egy árokban feküdtem. Az úton egy-két biciklis tekert lassan és magányosan. Felültem, hogy egy kicsit jobban körülnézzek. Hova kerültem? futott át az agyamon. Körbepillantottam, hátha látok egy embert, valakit, aki útbaigazíthat, de sehol senki. A biciklisek rám se hederítettek, az utca kihalt volt. Ekkor megláttam az egyik romos ház oldalán egy félig már leszakadt utcatáblát. Fájdalom köz, Szomorú utca 1-25. - olvastam. Miféle különös helyre kerültem? Fölálltam, végigmentem az utcán, és egy térre értem. (Már ha egy kidőlt fákkal teli, koszos területet térnek lehet nevezni). A tér mögött egy viszonylag jó állapotban lévő ház állt, melyen ez volt olvasható: V ROS ÁZA, vagyis Városháza. Gondoltam, bemegyek, itt talán útba tudnak igazítani. Az ajtó hangos nyikorgása kíséretében léptem be az épület poros előcsarnokába. A portás nem volt a helyén, így elindultam fölfelé a lépcsőn, ami egy hosszú folyosóra vezetett. A folyosóról rengeteg ajtó nyílt, gondolom, különböző termekbe. Az egyik ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Közelebb mentem és bekopogtam, de nem jött ki senki. Benyitottam. A szobában csak egy rendetlen íróasztal, egy régi könyvektől roskadozó polc és egy fotelágy volt. A fotelágyban egy meggyötört, borostás arcú, sovány, kopott inget viselő férfi feküdt. Lassú, szomorú zenét hallgatott. Az ingébe bele volt hímezve: polgármester. Illett is erre a posztra. Teljesen úgy nézett ki, mint maga a város: poros és megtört. -Jó napot! köszöntem óvakodva.
-Á, jó napot! üdvözölt a vártnál sokkal szívélyesebben a polgármester Foglaljon helyet! Miben segíthetek? -Tulajdonképpen csak azt szeretném tudni, hogy hol is vagyok pontosan? kérdeztem. -No, lássuk csak. Szóval maga egy eltévedt turista. mondta a polgármester, miközben az íróasztala egyik fiókjában kutatott, majd egy térképet vett elő. Itt vagyunk. mutatott egy zöld területre az ember. Ez az egész az Érzelmek városa. Mi egy kisváros vagyunk keleten, Fájdalom köz. Tőlünk északra van az Őrült kerület, délre pedig a Boldog negyed. Hova kíván utazni? -Hát ööö nem tudom pontosan. Még új vagyok itt. Nem ismerek senkit. -Ó, de otromba vagyok! Még be sem mutatkoztam! Nagy Ferenc vagyok. Javasolnám, hogy béreljen ki valahol egy szobát, de pillanatnyilag nincsen megfelelőkiadó lakhelyünk. Esetleg ellakhatna nálunk pár napig. Csak amíg nem talál jobb megoldást. Rendben? -Nagyon köszönöm, rettentő hálás lennék Önnek, ha befogadna. Egyébként még én sem mutatkoztam be. Fekete Georginának hívnak. Örvendek a találkozásnak! -Én is. Akkor indulhatunk? -Persze. feleltem. A polgármester háza (ha egy kicsit lerobbant is), de otthonos volt. Feleségével és három gyermekével lakott benne. Nagyon kedvesek voltak. Az asszony, akit Fűzi Adélnak hívtak, hasonlított a férjéhez. Sovány volt, szeme mindig borús, nem sokat mosolygott. A gyerekeket nem nagyon tudtam megismerni, de ők sem voltak virgonc, állandóan szaladgálós, rosszcsont kölkök. Illedelmesen köszöntek, majd felmentek a szobájukba. Mindössze két napot töltöttem a polgármesternél. A második nap délben tovább utaztam. Boldog negyed felé vettem az irányt. Szállásadóim elláttak minden szükséges információval és tanáccsal. Sajnos nem tudtam meghálálni nekik ezt a sok szívességet. Elköszöntem és elindultam a,,boldogság felé. Nem kellett sokat kocsikáznom, hamar odaértem, és már délután három órakor megpillantottam a Boldog negyed határát jelző táblát. Ismét felkerestem a városházát, de ez már sokkal szebb volt, mint a Fájdalom közi. Élénk színekre volt
festve, és nagyon vidám hangulatot árasztott. Az itteni polgármester is kedvesen fogadott. Túl kedvesen is talán. -Talán megszállhatna valamelyik szállodánkban! Remek hoteljeink vannak. mondta csengő hangon a polgármester asszony, Balogh Szilvia. Teljes egészében Nagy Ferenc ellentéte volt. Mindig mosolygós, kerek arcú, fiatalos. Színes, vidám mintás ruhákban járt, állandóan mozgott, tett-vett, és megállás nélkül beszélt. -Köszönöm, de nekem nincs pénzem efféle helyekre. Jó nekem egy kisebb ház, vagy egy egyszerűbb szoba is.- mondtam. -Ugyan, ne vicceljen! Maga itt vendég, mindent meg kell kapnia, amit csak akar. A pénz most nem számít, majd kifizeti később.- legyintett Szilvia. Így hát beköltöztem a Színes Színek nevezetű hotelba. Az ellátásra nem lehet panaszom. Bőséges és fenséges ételeket kaptam, puha ágyban aludtam, egyszóval remekül éreztem magam. De valami mégsem stimmelt. Az emberek, főleg a polgármester asszony túl kedvesek, túlságosan odaadóak voltak hozzám. Ám nem sokat gondolkodtam ezen. Élveztem a királyi életet. A második napon sétálni indultam. Az utcákon hemzsegtek az emberek. Mindenki vidám volt és úgy tűnt, hogy nincs semmi gondjuk, bajuk. Önfeledten éltek, problémák és nehézségek nélkül. A Sebes Sétáló utca volt a kedvencem. Rengeteg kis bolt volt itt. Üzletek, pékségek, melyeknek az illatát már messziről érezni lehetett, s összefutott az ember szájában a nyál. Volt ott egy mozi-színház is. Az egyik fele mozi, a másik fele színház. Előtte pedig egy gyönyörű tér. Amikor ott sétáltam, mindig elszomorodtam picit, mert az jutott eszembe, milyen kár, hogy Nagyék nem lehetnek itt, és nem lehetnek boldogok, úgy, mint ezek az emberek körülöttem. De ahogy ez eszembe jutott, valami mindig elterelte a figyelmemet. Egy mellettem leszálló, csivitelő kismadár, egy hozzám dörgölődző, doromboló macska, vagy épp egy utcai fagylaltárus hívogató zenéje. Ottlétem alatt sok kedves és közvetlen emberrel ismerkedtem meg, de közülük a legkedvesebb és a legszimpatikusabb Benedekné Szabó Katica volt. Egy színházi előadás előtt futottunk össze.
Éppen jegyet akart venni az esti előadásra, de a pénztárnál vette észre, hogy nincs nála elég pénz. Felajánlottam, hogy kisegítem. A pénzt, igaz nem fogadta el, de beszélgetésbe elegyedtünk. Addig-addig beszélgettünk, mígnem mindketten lemaradtunk az előadásról. Katica meghívott egy kávéra kárpótlásként, és lassanlassan, szinte észrevétlenül barátok lettünk. Sok időt töltöttünk együtt. Később bemutatott a családjának. Férjével és a lányával lakott egy kicsi, de nagyon szép és takaros házikóban. Párja, Benedek Szabolcs egy kissé pocakosodó, a negyvenes évei elejét taposó ember volt. Mindig evett és állandóan viccelődött. Lányuk, Benedek Eszter vékony, magas, amolyan pörgős lány volt. Teljesen olyan, mint az anyja. Még külsőleg is. Világosbarna hajuk ugyanúgy omlott a vállukra, sötétzöld szemeikben ugyan az a kíváncsiság és a világra való nyitottság tükröződött. Le sem tagadhatták volna, hogy ők ketten anya és leánya. Nagyon jól éreztem magam a társaságukban. Boldogságban teltek a napjaim. Egy este azonban, épp amikor alváshoz készülődtem, nagy robajt hallottam a szálloda elöl. Kinéztem az ablakon, és egy hatalmas, fekete hintót láttam. Éjszínű paripák húzták, a sörényük vörös volt, mint a tűz. Egy feldúlt, dühös ember szállt ki a kocsiból és berontott a szállodába. Egy perc múlva földrengésszerű lépések döngését hallottam, majd az ismeretlen és ijesztő külsejű ember feltépte az ajtómat, és berontott a szobámba. Közelről még félelmetesebb volt. Sötét ruhája felett fekete köpenyt viselt. Magas, szikár ember, szemei vörösen izzottak, mintha égtek volna. Arca sovány, tekintete határozott és félelmet keltő. -Maga Fekete Georgina?- kérdezte, miközben szemei szinte szikrákat szórtak. -I-i-igen. Én vagyok. válaszoltam erőtlenül, elhalkuló hangon. -Akkor most velem jön.- jelentette ki, és még mielőtt bárki, bármit tehetett, vagy mondhatott volna, könnyedén felemelt, a vállára tett és elindult a lépcső felé. Berakott a hintóba és elindultunk. Akkor még nem tudtam, hová, s miért. Meg sem mertem szólalni. Körülbelül egy órányi utazás után megálltunk és kiszálltunk. Egy elhagyatott, sivár helyen találtam magam, de ez nem olyan volt, mint a Fájdalom közi utcák, hanem sokkal rosszabb.
Összedőlt vagy alig álló házak, melyeknek falai feketék voltak. Az ég és a föld lángvörös, mintha mindent szénné akartak volna égetni. Az egyik ház (vagy inkább rom) falára ez volt fölfestve vérvörösfestékkel: ISTEN HOZOTT AZ ŐRÜLTEK KERÜLETÉBEN! Hát idekerültem. Ez az ember pedig, aki elrabolt, bizonyára ennek a helynek az ura. De miért hozott ide? Eztán fekete csuklyás emberek egy kihalt börtönbe hurcoltak, bezártak, és csak egy tál ételszerűséget kaptam. Gyűlöletet éreztem. Gyűlöletet magam, az ijesztő ember, a Boldogság negyed lakosai, és mindenki iránt. A világ iránt. Miért sújt pont engem? Mit vétettem én? Pontosan nem is értettem, hogy miért volt ilyen a hangulatom. Talán a hely tette, talán nem. Nem tudom. Aztán valahogy elaludtam a hideg, kemény és kényelmetlen kövön. Reggel arra ébredtem, hogy valaki őrült erővel beront a cellámba, és a tapintatosság jelét sem mutatva akar felébreszteni. -Keljen föl! Keljen már! Nem érek rá egész nap! ordibált velem a fogvatartóm. Fölültem, és a szemébe néztem, de azonnal el is kaptam róla a tekintetemet, mert szinte égetett a pillantása. -Nocsak, nocsak, mi a baj? Talán elfogta a gyűlölet irántam? Nem baj, kínlódjon csak! Tanuljon meg teljes szívéből utálni minden embert! Egyébként Véres Edward vagyok, Őrült kerület leghatalmasabb és legsátánibb teremtménye, az Úr. -Miért hurcolt ide? kérdeztem halkan. -Ugyanazért, amiért Nagy befogadta, és amiért Balogh Szilvia olyan kedves volt magához. Eléggé naiv lehet, ha eddig még nem vette észre, hogy ez az egész csak színjáték. Minden arra ment ki, hogy Ön beálljon vagy a boldogok vagy a reményvesztettek közé. De én nem fogom magát mindenféle földi jóval elkényeztetni. Az erőszak mindennél hatásosabb. Most azonban más dolgom van. Majd még visszajövök, addig is próbáljon mindent, ami szép és jó volt a múltjában elfelejteni. Többé úgysem lesz szüksége rá. A mielőbbi viszontlátásra! Egyedül maradtam. Lassan telt a nap, nem jött senki, már enni sem kaptam. Csak gondolkoztam az elmúlt napokon, az életen és a halálon. Aztán a bizonytalanságtól kimerülten elaludtam.
Az éjszaka közepén valami zajt hallottam. Kinyitottam a szemem, és Nagy Ferenccel találtam magam szemben. -Mit keres maga itt? kérdeztem. -Én is ugyanezt kérdezem! hallottam egy szemrehányó hangot a hátam mögül. Balogh Szilvia volt az. -A kisasszonyt jöttem kiszabadítani! válaszolt Ferenc. -Én is, úgyhogy kérem, távozzon! Gina velem fog jönni! mondta Szilvia. -Egy pillanat! Én is közbeszólhatnék? kérdeztem. -Nem! ordított valaki és berontott az ajtón. Már csak ez hiányzott. Véres Edward.- Azonnal takarodjanak ki innen, különben kénytelen leszek erőszakkal kitessékelni Önöket a csukott kapun keresztül! -Azt már nem! Elviszem innen Georginát! Hogy képzeli, hogy ilyen körülmények között tartja fogva? ellenkezett Nagy Ferenc. -Ez igaz, de én fogom innen őt elvinni, megértette?! kiabált Szilvia. -Nem viszik el! Itt marad! Nem ellenkezhetnek velem! Én sokkal hatalmasabb vagyok, mint maguk! ordított Edward. Úgy éreztem, három felé szakadok. Már nem is értettem, hogy mit kiabálnak, csak azt tudtam, hogy el kell menekülnöm. Nem tudtam hová, de el akartam kerülni onnan. Behunytam a szemem, és teljes torkomból rájuk üvöltöttem: ELÉG!!!!! Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hogy hol vagyok. Egy puha ágyban feküdtem, fölöttem hófehér fal, a levegőben klórszag és síri csönd. Körülöttem a szüleim és a legjobb barátaim. Erőtlenül rájuk mosolyogtam, ekkor szinte mindenki a nyakamba borult és sírni kezdett. A kezemet szorongatták és a nevemet hajtogatták. Akkor jöttem rá, mi is történt valójában. Álom, az egész csak álom volt, puszta képzelgés. Örültem, hogy élek, de dühös voltam magamra, hogy annyi embernek fájdalmat okoztam. És akkor megértettem, hogy miért történt ez az egész. Hogy megértsem, nem lehet mindig csak gyűlölködni, vagy szeretni, vagy hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk a fájdalom, a kedvetlenség és a halál utáni vágy. Kell a jó és kell a rossz is, mert a kettő nincs meg egymás nélkül. Gazdag Nikoletta 9.b
Egy éjszaka A lány egyedül sétált az utcán. Körülötte rengeteg ember sietett valamerre, ő mégis egyedül érezte magát a tömegben. Péntek volt. Az elmúlt hétre gondolt. Az ismét szenvedésekkel teli elmúlt hétre. Esztert sokszor bántották társai. Nem tudta miért, talán mert más volt, talán nem is volt semmi okuk rá. Rengetegszer feltette magának a kérdést: Miért? Eszti szegény családban élt. Anyukája meghalt egy autóbalesetben, apukája pedig minimálbérért dolgozott reggeltől estig, minden nap. Sokszor kellett hétvégén is túlóráznia. A lány elgondolkozott, milyen lenne, ha ő is normális lehetne, ő is annyi pénzt költhetne, mint a többiek. Ábrándozott egy szebb, jobb életről, ahol ő is egy közösség tagja lehet, ahol a többiek nem rajta, hanem vele együtt nevetnek. Esztinek volt egy osztálytársa, az osztály legszebb, leggazdagabb, legnagyszájúbb lánya. Mindenki vele akart barátkozni, mindenki rá akart hasonlítani, csak Eszter nem. Népszerű volt. Ő csúfolta a legtöbbször a lányt. De Esztit már nem érdekelte, Kikapcsolta az agyát és beletemetkezett az írásba. Gyönyörű verseket írt. Gyönyörű, de szomorú verseket, életről, halálról, bánatról és szerelemről. Boldogság és szeretet után áhítozott. Az apja szerette, de nem sokat volt otthon. Amikor még élt az anyukája sokat sétáltak együtt, nevettek a világon, vagy csak ültek a kályha előtt csendes és hűvös őszi estéken és beszélgettek. De jött az a baleset Egy kedd esti nap volt. Eszti anyukája éppen munkából sietett hazafelé, régi kis Trabantjukon. Halvány köd derengett az út fölött. A szembe jövő sávban egy kamionos előzött. A sofőr azt hitte, még be tud vágni az autó elé, mielőtt túl közel kerülne a szembe jövő kis kocsihoz. De tévedett. Eszter anyukája egyszerre rántotta félre a kormányt a kamionsofőrrel. A hatalmas autó hátulja lesöpörte az útról a Trabantot, neki egy fának. Az autó totálkáros lett. A kamionos egy karcolás nélkül megúszta. Pénzbírságra ítélték. Az ügy el lett simítva. A biztosító nem fizetett. Anyu meghalt. Harmicötéves volt, és az egyetlen boldogság egy kislány életében. A lány szemébe könny szökött, amikor eszébe jutottak a történtek. Lapot vett elő, tollat, és írni kezdett. Volt, amikor naplót írt. Naplót az anyukájának. Elmesélte neki, hogy mik történtek vele aznap, milyen jegyeket kapott a suliban, mit csinált az elmúlt napokban. Ilyenkor úgy érzte Anyu ott van vele. Nézi őt és mosolyog. Büszke a lányára, hogy jól tanul és sokat segít az apjának. Mos, főz, elvégzi a ház körüli teendőket. Jó gyerek. Jóra nevelték a szülei, és az élet megtanította neki, hogy hogyan viselkedjen. Az élet volt a tanítómestere. -Szia! hallott egy vidám, barátságos hangot a háta mögül. Kedd délután volt. Hazafelé ballagott az iskolából. Hátrafordult. Egy, kb. vele egyidős, szőke hajú, csillogó tekintetű lány állt vele szemben. -Szia. mondta halkan és egykedvűen. Azt hitte a válasz ismét egy gúnyos megjegyzés lesz. De ezúttal nem így történt.