ELSÔ KÖN YV KözelgŐ vihar Musza Dagh Hc 752.indd 5
1 Tezkere Hogy kerülök én ide? Gabriel Bagradjan nem is tudja, hogy hangosan kimondja ezeket a szavakat. Nem is kérdést fejez ki velük, hanem valamilyen meghatározhatatlan érzést, ünnepi csodálkozást, ami egész valóját betölti. Talán a ragyogással átszôtt márciusi vasárnap reggel okozza, a szíriai tavasz, amely piros óriáskökörcsin-nyájakat terel lefelé a Musza Dagh lejtôin a hullámzó antiochiai síkságig. Mindenfelé bugyog a legelôk igézô vére, s elnyomja a szintén most virágzó hatalmas nárciszok tartózkodó fehér színét. Mintha láthatatlan, aranyos moraj burkolná a hegyet. Vajon a kebuszijei kaptárakból kirajzó méhek hangja ez, vagy ebben a fényt-hangot áteresztô órában a Földközi-tenger hullámverése hallatszik ide; amint ott a meszszeségben a Musza Dagh meztelen hátát vájja? A göröngyös út omladozó falak között visz felfelé, s ahol a falak hirtelen rendetlen kôrakásban véget érnek, pásztorösvénnyé szûkül. Az elôhegyre feljutott. Gabriel Bagradjan szálas termete feszült figyelmet árul el. Bolyhos, háziszôttes turistaruhát visel. Verejtékezô homlokából kissé hátratolja a fezt. A szeme távol ülô. Valamivel világosabb, de semmivel sem kisebb, mint az örmények szeme általában. Most odalát, ahonnan elindult: a ház vakító fala és lapos teteje messze virít a park eukaliptuszfái közül. Az istállók és a gazdasági épület is ragyognak a vasárnap reggeli napsütésben. A tanya, bár már több mint félóra járásnyira van tôle, most is közelinek tûnik, mintha nyomon követné gazdáját. De lejjebb, a völgyben, a joghunoluki templom is jól láthatóan köszönti nagy kupolájával és csúcsos oldaltornyocskáival. A tömör, komor templom és a Bagradjan-villa egymáshoz tartozik. Gabriel nagyapja, a legendás alapító és jótevô építtette mindkettôt ötven évvel ezelôtt. 7 Musza Dagh Hc 752.indd 7
Az örmény parasztok és kézmûvesek hagyományosan visszatérnek külföldi pénzszerzô vándorútjaikról, még Amerikából is a hazai fészekbe; a meggazdagodott nagypolgároknál azonban más a szokás. Ôk a cannes-i tengerparton, Heliopolisz kertjeiben, vagy legalábbis a Libanon lejtôin, Bejrút környékén építenek fényûzô villákat. Az öreg Avetisz Bagradjan másképp tett, mint az efféle felkapaszkodottak. Ô, a közismert sztambuli világcég alapítója, amelynek Párizsban, Londonban és New Yorkban volt fiókja, amennyire ideje és üzleti ügyei engedték, megtartotta állandó lakhelyének a Musza Daghon fekvô Joghunoluk fölött épült villát. De nemcsak Joghunoluk, hanem a szvedjai körzet hat másik örmény faluja is élvezte királyi jelenlétének bôséges áldását. Nem is említve, hogy templomokat és iskolákat építtetett, amelyekbe amerikai missziós tanítókat hívott meg, elegendô arra az ajándékra utalni, amely a sok esemény ellenére a mai napig megmaradt a lakosság emlékezetében: a hajórakomány Singer-varrógépre, amelyet Avetisz Bagradjan egy különösen szerencsés üzleti év után osztatott szét ötven szûkölködô falusi család között. Gabriel még mindig nem fordítja el figyelô tekintetét a villáról ismerte a nagyapját. Hiszen odalent született abban a házban, s jó néhány hónapot töltött ott gyermekkorában. Tizenkét esztendôs koráig. Most mégis fájdalmasan valószerûtlennek érzi egykori életét. Mintha a születés elôtti lét emlékei borzolnák lelkét hívatlan jelentkezésükkel. Valóban ismerte a nagyapát, vagy csak meséskönyvében látta a képét, és olvasott róla? Fehér kecskeszakállas apró emberke, hosszú fekete-sárga csíkos selyemkabátban. Aranycsíptetôje láncon lóg le a mellére. Piros cipôben vág át a kerti gyepen. Mindenki mélyen meghajol. Törékeny aggastyánujjak érintik meg a gyermek arcát. Így volt, vagy ez pusztán álmodozás? A nagyapával ugyanúgy jár Gabriel Bagradjan, mint a Musza Daghgal. Amikor néhány héttel ezelôtt elôször látta viszont gyermekkorának hegyét, az esti égbolt felé nyúló komor hegygerincet, leírhatatlan, ijesztô és egyben kellemes érzés hatotta át. Hogy mi rejlett a mélyén, nem tudta kifürkészni. Azonnal abba is hagyta. Valamilyen balsejtelem elsô lehelete? Vagy a huszonhárom év? Huszonhárom év, Európa, Párizs! Huszonhárom évi teljes beilleszkedés! Ezek az évek kétszeresen, háromszorosan számítanak. Mindent kioltanak. Az öreg családfô halála után a lokálpatriotizmus alól felszabadult család elmenekül ebbôl a keleti zugból. A cég székhelye változatlanul 8 Musza Dagh Hc 752.indd 8
Sztambul marad, de Gabriel szülei most fiaikkal együtt Párizsban élnek. Ám az idôsebb, akit szintén Avetisznek hívnak, és tizenöt évvel idôsebb Gabrielnél, hamarosan eltûnik. Mint az importcég társfônöke, visszatér Törökországba. Nem hiába viseli a nagyapa keresztnevét. Ôt nem vonzza Európa. Magányra vágyó különc. A joghunoluki villát több éves elhagyatottság után újból tisztelet övezi. Egyetlen szenvedélye a vadászat, Joghunolukból a Taurusz-hegységbe és a Hauran-vidékre jár vadászni. Gabriel, aki alig ismeri bátyját, Párizsban jár gimnáziumba, majd a Sorbonne-on tanul. Senki sem kényszeríti a kereskedôi pályára, amihez nemzetségében furcsa kivételként a legcsekélyebb hajlama sincs. Élhet mint tudós, széplélekként, mint archeológus, mûvészettörténész, filozófus, és akkora évjáradékot kap, amely szabad, sôt jómódú emberré teszi. Még nagyon fiatal, amikor feleségül veszi Juliette-et. Ez a házasság mély változást okoz benne. A francia nô a maga oldalára vonja. Gabriel most franciább, mint valaha. Már úgyszólván csak akadémikus értelemben örmény. Mégsem felejti el teljesen, hogy kicsoda, és egyik-másik tudományos értekezését örmény folyóiratokban teszi közzé. Tízéves fia mellé pedig örmény diákot fogad házitanítónak, hogy megtanítsa ôsei nyelvére. Juliette ezt eleinte teljesen fölöslegesnek, sôt károsnak tartja. De a fiatal Samuel Avakjan megnyerô lénye miatt néhány visszavonuló hadmûvelet után abbahagyja az ellenkezést. A házastársak civódásainak mindig ugyanaz az ellentét a gyökere. Bármennyire igyekszik Gabriel beolvadni az idegen országba, idôrôl idôre mégis belevonják népe politikájába. Mivel jó neve van, sok örmény vezetô keresi fel Párizsban jártában. Még a Dasnakcakan-párt egyik mandátumát is felajánlják neki. Ezt ugyan riadtan visszautasítja, de 1907-ben mégis részt vesz azon az emlékezetes kongreszszuson, amelyen az ifjútörökök megállapodnak az Örmény Nemzeti Párttal. Új birodalmat akarnak alapítani, amelyben a különbözô fajok békésen, megaláztatások nélkül élhetnek egymás mellett. Ez a cél az elidegenedett Gabrielt is lelkesíti. Ezekben a napokban a törökök a legszebb bókokkal és szerelmi vallomásokkal árasztják el az örményeket. Gabriel Bagradjan természetéhez híven komolyabban veszi hûségesküjét, mint mások. Ezért, amikor a balkáni háború kitör, önként jelentkezik katonának. A sztambuli tartalékos tiszti iskolában gyorsított kiképzésben részesül, és még idejében érkezik, hogy egy taracküteg tisztjeként részt vegyen a bulairi ütközetben. Ekkor szakad el, egyetlenegyszer hosszabb 9 Musza Dagh Hc 752.indd 9
idôre, több mint fél évre a családjától. Mélységesen szenved miatta. Talán attól fél, hogy elvesztheti Juliette-et. Úgy érzi, valamiért veszélyben forog kettôjük kapcsolata, noha ennek az érzésnek semmilyen valóságos alapja sincs. Párizsba visszatérve szakít mindennel, ami nem a szellemi élethez tartozik. Ô elmélkedô, elvont, magának való ember. Mi köze a törökökhöz vagy az örményekhez? Arra gondol, hogy megszerzi a francia állampolgárságot. Ezzel elsôsorban Juliette-et tenné boldoggá. De valamilyen rossz érzés újból és újból visszatartja. Önként ment a háborúba. Ha nem is él a hazájában, mégsem tagadhatja meg. Ôseinek hazája az. Szörnyû szenvedéseken mentek ott keresztül, mégsem mondtak le róla. Gabriel semmit sem szenvedett. A gyilkolást és mészárlást csak elbeszélésekbôl és könyvekbôl ismeri. Nem mindegy, gondolja, hogy egy elvont ember hová való? És ottomán alattvaló marad. Két boldog esztendô egy csinos lakásban az Avenue Kléberen. Úgy tûnik, mintha minden probléma megoldódott volna, és megtalálta volna végleges életformáját. Gabriel harmincöt éves, Juliette harmincnégy, Sztepan tizenhárom. Gabriel gondtalanul él, különösebb becsvágy nem fûti, szellemi munkát végez, és kellemes baráti köre van. Utóbbiban Juliette a hangadó. Ez elsôsorban abban mutatkozik meg, hogy Gabriel kapcsolata régi örmény ismerôseivel szülei rég meghaltak mindjobban összezsugorodik. Juliette, szinte hajthatatlanul, a maga fajtáját juttatja érvényre. Persze a fia szemét ô sem tudja megváltoztatni. Gabriel azonban, úgy látszik, mindebbôl semmit sem vesz észre. Avetisz Bagradjan expresszlevele fordítja új irányba sorsukat. Bátyja felszólítja Gabrielt, hogy utazzék Sztambulba. Súlyos beteg, és már nem képes vezetni a vállalatot. Hetekkel ezelôtt mindent elôkészített, hogy részvénytársasággá alakítsa a céget. Gabriel jelenjen meg, hogy képviselje az érdekeit. Juliette, aki büszke gyakorlati érzékére, rögtön kijelenti, hogy elkíséri Gabrielt, és segítségére lesz a tárgyaláson. Hiszen nagyon komoly dolgok forognak kockán, Gabriel pedig jámbor és védtelen a többiek örmény ravaszkodásával szemben. 1914 júniusa. Félelmetes világ. Gabriel elhatározza, hogy nemcsak Juliette-et, hanem Sztepant és Avakjant is magával viszi az útra. Az iskolaévnek már úgyis majdnem vége. Az ügy sokáig húzódhat, és a világ alakulását nem lehet kiszámítani. Július második hetében a család megérkezik Konstantinápolyba. Avetisz Bagradjan azonban nem tudta megvárni ôket. Egy olasz hajóval Bejrútba utazott. Tüdôbaja az utóbbi napokban ijesztô sebességgel súlyosabbra fordult, 10 Musza Dagh Hc 752.indd 10
és nem tudta elviselni a sztambuli levegôt. (Különös, hogy az európai Gabriel bátyja nem Svájcba, hanem Szíriába megy meghalni.) Gabriel így hát Avetisz helyett igazgatókkal, ügyvédekkel és közjegyzôkkel tárgyal. Rá kell jönnie azonban, hogy ismeretlen fivére gyöngéden és körültekintôen elôre gondoskodott róla. Ekkor ismeri fel elôször egészen élesen, hogy a beteg, öreg Avetisz érte dolgozott, s ô neki köszönheti jólétét. Milyen képtelenség, hogy testvérek ennyire idegenek legyenek! Gabriel megriad a gôgtôl, amelyet nem mindig fojtott el magában az üzletemberrel, a keletivel szemben. Most elfogja a vágy, sôt szinte sóvárgás, hogy jóvátegye a méltánytalanságot, amíg nem késô. A sztambuli hôség csakugyan elviselhetetlen. Nyugatra visszatérni most nem látszik tanácsosnak. Várjuk ki, míg elvonul a vihar. Egy kis tengeri utazásnak már a gondolata is üdítô. A Khedival Mail társaság egyik legújabb gôzöse Alexandriába menet kiköt Bejrútban. A Libanon nyugati lejtôin a legkényesebb igényeket is kielégítô modern villák bérelhetôk. A hozzáértôk tudják, hogy nincs a világnak ennél szebb tája. Gabrielnek azonban nem is kell elôvennie rábeszélô mûvészetét, Juliette rögtön beleegyezik tervébe. Juliette-ben már régóta él valamilyen fojtott türelmetlenség. Az újdonság csábítja. Mialatt a nyílt tengeren járnak, egymást érik az országok hadüzenetei. Amikor a bejrúti kikötôben partra szállnak, Belgiumban, a Balkánon és Galíciában már megkezdôdtek a hadmûveletek. Nem is gondolhatnak rá, hogy visszatérjenek Franciaországba. Ott rekednek. Az újságok közlik, hogy a Magas Porta csatlakozik a Központi Hatalmak szövetségéhez. Párizs ellenséges terület lett. Kiderül, hogy az utazás igazi célját elvétették. Avetisz Bagradjan másodszor is megszökött öccse elôl. Néhány napja elhagyta Bejrútot, és nekivágott a nehéz útnak Aleppón és Antiochián keresztül Joghunolukba. A Libanon sem megfelelô hely számára a halálhoz, csak a Musza Dagh. Az a levél azonban, amelyben maga jelenti be öccsének halálát, csak ôsszel érkezik meg. Bagradjanék idôközben letelepedtek egy szép házban, valamivel a város felett. Juliette elviselhetônek találja a bejrúti életét. Rengeteg itt a francia. A konzulok is eljárnak hozzá. Itt is társaságot tud teremteni, mint mindenütt. Gabriel boldog, hogy Juliette nem érzi túlságosan nehéznek a számûzetést. Semmit sem tehetnek ez ellen. Bejrút legalább biztonságosabb, mint az európai városok. Egyelôre az. Gabrielnek azonban egyre csak a joghunoluki ház jár a fejében. Avetisz nyomatékosan a lelkére köti a levelében. Öt nappal a levél vétele után megérkezik 11 Musza Dagh Hc 752.indd 11
Altuni doktor távirata bátyja halála hírérôl. Gabriel most már nemcsak töpreng, hanem örökösen beszél is a házról, ahol gyermekkorát töltötte. Ám amikor Juliette váratlanul felveti, hogy költözzenek be amilyen gyorsan csak lehet, abba a házba, amelyrôl ôsidôk óta folyton mesélt, s amelyet most örökölt, hirtelen visszariad. De Juliette makacsul szembeszáll Gabriel ellenállásával. Falusi magány? Ennek örül a legjobban. Isten háta mögötti zug, semmi kényelem? Majd megszerzi ô, ami kell. Éppen ez vonzza. Szüleinek volt egy vidéki háza, ott nôtt fel. Egyik legkedvesebb álma válik valóra, ha maga rendezheti be otthonát, kedve szerint tehetvehet, gazdálkodhat benne, mindegy, hol és milyen égtáj alatt. De hiába Juliette minden készsége és vállalkozó kedve, Gabriel még az esôs évszak végén sem adja be a derekát. Nem lenne sokkal okosabb mindent elkövetni, hogy Svájcba vigye a családját? Juliette azonban kitart a kívánsága mellett. Valósággal kihívásként hangzik. Gabriel nem tud elnyomni magában valamilyen különös vágyakozással vegyes szorongó érzést. Már decemberben járnak, amikor a kis család nekikészül az expedíciónak az apa szülôföldjére. A csapatszállítások ellenére tûrhetô körülmények között eljutnak vonaton Aleppóig. Ott két leírhatatlan külsejû autót bérelnek, és szinte isteni csoda, hogy a megyei út sarában mégis elérnek Antiochiába. Krisztafor, az intézô, az Orontesz-hídnál várja ôket az uradalom bricskájával, és a poggyász számára két ökrös szekérrel. Joghunoluk innen már alig két óra. Nagyon vidáman telik az idô. Nem is volt olyan rossz az egész, véli Juliette Hogy kerülök én ide? A dolgok látszólagos összefüggése csak fölöttébb hiányos választ ad a kérdésre. Lelkében megmarad az ámulat. Valamilyen enyhe nyugtalanság is rezeg benne. Újból meg kell honosítania a párizsi huszonhárom év alatt leküzdött ôsi szokásokat. Gabriel csak most fordítja el üres tekintetét a házról. Juliette és Sztepan még bizonyára alszik. Még a joghunoluki templom harangjai sem harangozták be a vasárnapot. Azirt, a selyemhernyók falvát még látja errôl a helyrôl, Kebuszijét, az utolsó községet ebben az irányban, már nem. Azir az eperfák sötétzöld ágyában alszik. Amott azon a kis dombon, amely a Musza Daghhoz támaszkodik, egy kolostor romjai emelkednek. Maga Szent Tamás apostol alapította a remetelakot. A romhalmaz kövein figyelemre méltó feliratok találhatók. Egyik-másik a Szeleukidák korából származik, a régész számára ritka lelet. Antiochia, a hajdani világ királynôje, egykor egészen 12 Musza Dagh Hc 752.indd 12
a tengerpartig nyúlt. Mindenfelé régiségek hevernek itt a puszta földön, vagy az elsô ásóvágásra a kincskeresô elé tárulnak. Gabriel ezekben a hetekben már egész sereg értékes trófeát mentett át a házába. Ez a vadászat jelenti itt fô elfoglaltságát. Valamilyen félelem eddig mégis visszariasztotta, hogy megmássza a romos Tamás-dombot. (Óriás, rézszínû, koronás kígyók ôrködnek felette, s azoknak, akik mégis hazacipelték a szent köveket, hogy házat építsenek belôlük, hátához nôttek a kövek, amit a bûnösöknek magukkal kellett hurcolniuk a sírig.) Ki mesélte ezt neki? Anyja szobájában, amely most Juliette szobája, valamikor furcsa, kifestett arcú vénasszonyok üldögéltek. Vagy ez is csak képzelôdés? Lehetséges, hogy a joghunoluki és a párizsi anya egy és ugyanaz az asszony volt? Gabriel már rég a sötét, lombos erdôben jár. A hegyoldalban széles, meredek hasadék húzódik, amely a csúcsra vezet. Tölgyszakadéknak nevezik. Miközben Bagradjan felfelé kapaszkodik a pásztorösvényen, amely csak nagy keservesen töri át a sûrû aljnövényzetet, hirtelen rádöbben: az ideiglenességnek vége. Eljött a döntés ideje. Ideiglenesség? Gabriel Bagradjan egy török tüzérezred tartalékos tisztje. A török hadsereg élethalálharcot vív négy fronton. A Kaukázusban az oroszok ellen. A mezopotámiai sivatagban az angolok és az indusok ellen. Gallipoli félszigetén ausztráliai hadosztályok szálltak partra, hogy a szövetséges hajóhadakkal együtt bedöntsék a Boszporusz kapuját. Szíriában és Palesztinában a negyedik hadsereg új rohamra készül a Szuezi-csatorna ellen. Emberfeletti erôfeszítésre van szükség, hogy valamennyi fronton helytálljanak. Enver pasa, az istenített hadvezér két teljes hadtestet vesztett el vakmerô hadjáratában a kaukázusi télben. Mindenütt kevés a tiszt. Nincs elég hadianyag. Bagradjan számára vége 1908 és 1912 szép reményeinek. Az Ittihad, az ifjútörök Egység és haladás bizottsága csak felhasználta céljaira az örmény népet, s utána tüstént megszegte minden esküjét. Gabrielnek semmi oka, hogy különösen iparkodjék bebizonyítani hazafiúi bátorságát. Ezúttal teljesen más a helyzet. A felesége francia nô. Kényszeríthetik, hogy olyan nemzet ellen harcoljon, amelyet szeret, amelynek a legnagyobb hálával tartozik, amelyhez a házassága köti. Mégis jelentkezett Aleppóban, ezrede hadkiegészítô kerületében. Kötelessége parancsolta. Különben katonaszökevénynek tekinthetnék. A hadkiegészítô 13 Musza Dagh Hc 752.indd 13
parancsnokság ezredesének azonban furcsa módon, látszólag nincs szüksége tisztekre. Beható gonddal tanulmányozza Bagradjan iratait, azután elküldi. Adja meg a lakcímét, álljon készenlétben, és várja meg a behívót. Ez novemberben történt. Most március vége felé járnak, és behívó még mindig nem érkezett Antiochiából. Kifürkészhetetlen szándék rejlik mögötte, vagy csak a török katonai irodák kifürkészhetetlen zûrzavara? Ebben a pillanatban azonban Gabriel úgy érzi, hogy még a mai napon bizonyosan megérkezik a határozat. Vasárnap jön Antiochiából a posta, nemcsak a levelek és az újságok, hanem a községeknek és alattvalóknak szóló kormányrendeletek is a kajmakamliktól. Gabriel Bagradjan csak a családjára gondol. A helyzet bonyolult. Mi legyen Juliette-tel és Sztepannal, ha neki a harctérre kell mennie? Sok érv szól amellett, hogy maradjanak Joghunolukban. Juliette el van ragadtatva a háztól, a parktól, a gazdaságtól, a gyümölcs- és rózsakertészettôl. Nagyon jól érzi magát a földbirtokosnô szerepében. Megbízható és tiszteletre méltó ember is akad itt elég. Az öreg orvost, Altuni doktort, meg a rendkívüli tudású Krikor patikust Gabriel még gyermekkorából ismeri. Rajtuk kívül ott van még Ter Hajgazun, a vartabed, a joghunoluki fôpap, aki az egész szvedjai egyházkerület gregorián vikáriusa. Továbbá Harutjun Nokhudjan, a bitiaszi protestáns lelkész, a tanítók és még számos notabilitás. Az asszonyokkal persze kissé elnézônek kell lenni. A Bagradjan-villában lezajlott elsô estély után Gabriel azt mondta Juliette-nek, hogy egy provence-i mezôvároskában sem lehetne ilyen alkalomra jobb társaságot találni, mint itt, a szíriai partvidéken. Juliette tudomásul vette a megállapítást, és nem gúnyolódott az örmény és keleti szokásokon, mint ahogy máskor oly gyakran gyötörte férjét. Azóta többször is megismétlôdtek az ilyen estélyek. Ma, ezen a márciusi vasárnapon is estélyt adnak. Gabrielt boldoggá teszi Juliette szelídsége. De a jóindulat mit sem változtat azon a tényen, hogy ha a feleségét és a fiát itt kell hagynia, el lesznek vágva a világtól. Bagradjan túljutott a Tölgyszakadékon, anélkül, hogy ezt a kérdést teljesen tisztázta volna. A kitaposott ösvény észak felé fut, és elvész a hegyhát arbutusz- és rododendronbokrai között. A Musza Daghnak ezt a részét a hegyi lakók Damladzsiknak nevezik. Gabriel még emlékszik ezekre a nevekre. A Damladzsik nem ér el említésre méltó magasságot. A délre fekvô két hegykúp nyolcszáz méterre nyúlik fel. Ez a hegytömb két 14 Musza Dagh Hc 752.indd 14
utolsó emelkedése, utána, mintha letört volna, óriási kôrakásokkal hirtelen és szabálytalanul az Orontesz-síkságára zuhan. Itt, az északi oldalon, ahol a sétáló éppen az utat keresi, alacsonyabb a Damladzsik. Utána nyeregbe lejt. Ez a parti hegyvidék legkeskenyebb pontja, a Musza Dagh dereka. A fennsík néhány száz méterre keskenyedik, és a meredek oldal kusza sziklái messzire elôrenyúlnak. Gabriel ismerôsnek vél minden követ, minden bokrot. Gyermekkori képei közül ez a hely vésôdött legmélyebben emlékezetébe. Ugyanazok az ernyôjüket feszítô píniák, amelyek itt ligetet képeznek. Ugyanazok a kúszó tûlevelûek dacolnak a köves talajjal. Borostyán és más kúszónövények fonják körül a bölcs sziklatömböket, amelyek úgy állnak itt körben, mintha a természet szenátusának óriásai egy betolakodó lépteire éppen félbeszakították volna tanácskozásukat. Útra kész fecskeraj csivitelése töri meg a csendet. Izgatott játék a levegô zöldes tengerében. Mintha sötét pisztrángok cikáznának. Szemrebbenéshez hasonlít, amint hirtelen kitárják, majd leeresztik a szárnyukat. Gabriel feje alá kulcsolva karját lefekszik egy füves tisztáson. Már kétszer megmászta a Musza Daghot, ezeket a píniákat és sziklatömböket keresve, de mindig eltévesztette az irányt. Már-már azt hitte, nem is léteznek. Most fáradtan lehunyja a szemét. Ha valaki visszatér elmélkedéseinek és álmodozásainak régi színhelyére, szenvedélyesen megrohanják az egykor felidézett és otthagyott szellemek. Bagradjant is megrohanják gyermekkorának szellemei, mintha huszonhárom évig hûségesen vártak volna rá e vonzó pusztaság píniái és sziklái között. Nagyon harcias szellemek. Vadak, mint valamennyi örmény fiú fantomjai. (Milyenek is lehetnének?) Abdul Hamid, a véres szultán fermánt bocsátott ki a keresztények ellen. A próféta kutyái, törökök, kurdok, cserkeszek a zöld lobogó köré gyûlnek, hogy gyújtogassanak, fosztogassanak és lemészárolják az örmény népet. De az ellenség nem számolt Gabriel Bagradjannal. Maga köré gyûjti és a hegyekbe vezeti övéit. Leírhatatlan hôsiességgel szembeszáll a túlerôvel, és visszaveri az ellenséget. Gabriel nem hessegeti el ezt a gyerekes hangulatot. Ô, a párizsi, Juliette férje, a tudós, a tiszt, aki ismeri a modern háború valóságát, és újból arra készül, hogy török katonaként teljesítse kötelességét egyúttal az a gyermek is, aki a vér ôsi gyûlöletével veti magát fajtája halálos ellenségére. Errôl álmodik minden örmény fiú. Csak egyetlen pillanat az egész! Gabriel mégis csodálkozik, és mielôtt elalszik, gúnyosan mosolyog. 15 Musza Dagh Hc 752.indd 15