COLLEEN HOOVER LOSING HOPE

1

COLLEEN HOOVER LOSING HOPE r e m é n y v e s z t e t t Ezt a könyvet a férjemnek és a fiaimnak ajánlom végtelen és önzetlen támogatásukért. 2

Első fejezet A pulzusom azt jelzi, hogy egyszerűen sétáljak el. Less már többször is figyelmeztetett, hogy ez nem az én dolgom. Korábban viszont sohasem viselkedett úgy, mintha a bátyám lenne. Fogalma sincs, milyen nehéz hátradőlni, s hagyni, hogy ne az én dolgom legyen. Hát ezért szerepel most a fontossági sorrendem első helyén ez a szarházi. Kezemet a farmerem farzsebébe csúsztatom, és baromira remélem, hogy ott is tudom tartani. A kanapé mögött állok, onnan nézek le rá. Nem tudom, mikor fog észrevenni. Ahogy az ölében lovagló csajt szorítja, úgy tűnik, ez egy darabig még nem következik be. Néhány percig még ott maradok mögöttük, miközben a buli folytatódik körülöttünk. Senki sem sejti, hogy hajszálnyira vagyok attól, hogy elveszítsem a fejem. Elővehetném a telefonomat, hogy bizonyítékot szerezzek, ám ezt nem tehetem meg Less-szel. Semmi szüksége képes hírre. - Hé - szólalok meg végül, amikor már egy másodperccel sem bírok tovább várni. Ha még egyszer végig kell néznem, ahogy a bige melleit markolássza anélkül, hogy egy szemernyi tiszteletet tanúsítana a Less-szel való kapcsolata iránt, tőből letépem a kibaszott kezét. Grayson elcuppantja az ajkát a lányétól, hátrahajtja a fejét, és fátyolos tekintettel felnéz rám. Látom a félelmet a tekintetében, 3

amikor leesik neki - amikor végre rájön, hogy az az ember áll előtte, akinek a megjelenésére végképp nem számított ma este. - Holder - tolja félre a bukszát az öléből. Nagy nehezen feltápász- kodik, de alig tud talpon maradni. Esdekelve néz rám, és a lányra mutat, aki éppen alig-szoknyáját igazgatja. - Ez nem az... aminek látszik. Kiveszem a kezem a farzsebemből, és karba fonom a mellkasom előtt. Közelebb kerül hozzá az öklöm, így össze kell szorítanom, mert tudom, milyen jó érzés lenne beverni vele a képét. A padlóra nézve mély lélegzetet veszek. Aztán még egyet. Aztán a műsor kedvéért még egyet, hiszen marhára élvezem, ahogy feszeng. Megrázom a fejemet, és ismét rá emelem a tekintetem. - Add ide a telefonodat! Viccesnek tartanám az arckifejezését, ha nem volnék ennyire dühös. Elröhögi magát, és megpróbál hátrálni egy lépést, csakhogy beleütközik a dohányzóasztalba. Az üveglapra nyomja a kezét, hogy megtartsa az egyensúlyát, majd felegyenesedik. - Vegyél magadnak egy kibaszott telefont - motyogja. Rám sem néz, miközben próbálja megkerülni a dohányzóasztalt. Higgadtan elsétálok a kanapé mellett, hogy keresztezzem az útját, és felé nyújtom a kezemet. - Add ide a telefonodat, Grayson! Most. Ami a méretünket illeti, nincs túl nagy előnyöm, hiszen nagyjából hasonló a testfelépítésünk. A haragomat figyelembe véve viszont határozottan esélyes vagyok, Grayson pedig világosan látja ezt. Hátrál egy lépést, ami talán nem a legbölcsebb mozdulat - tekintve, hogy a nappali sarkába szorítja magát vele. Matat a zsebében, végül előveszi a készüléket. - Mi az ördögöt akarsz a telefonommal? 4

Kikapom a kezéből, és Lesst tárcsázom anélkül, hogy megnyomnám a hívásgombot. Visszaadom neki a mobilt. - Hívd fel! Mondd meg neki, milyen aljadék vagy, és tegyél pontot a végére. Grayson lenéz a telefonjára, aztán vissza rám. - Baszd meg magad! - fröcsögi. Nagy levegőt veszek, hogy lenyugodjak, majd csinálok egy fejkörzést és megtornáztatom az állkapcsomat. Miután ez sem segít, hogy ne akarjam a vérét, előrenyúlok, megfogom az inggallérját, és durván a falhoz szorítom. Odaszegezem a nyakát az alkarommal, és emlékeztetem magamat, hogy ha a telefonhívás előtt rúgom szét a seggét, fölösleges volt részemről az elmúlt tíz perc erőfeszítése. A fogam csikorog, az állkapcsom megfeszült, az erek pedig lüktetnek a halántékomon. Még sosem éreztem ilyen gyűlöletet, mint most. Olyan kegyetlenül el akarok bánni vele, hogy még én is megijedek tőle. Farkasszemet nézek vele, hogy tudja, mi vár rá a következő néhány percben. - Grayson - szólalok meg összeszorított fogakkal. - Hacsak nem szeretnéd, hogy megtegyem, amit most tenni akarok veled, a füledhez emeled a mobilt, felhívod a nővéremet, és lezárod az egészet. Aztán leteszed a telefont, és nem beszélsz vele soha többet. Még erősebben odaszorítom a karomat a nyakához, közben pedig megállapítom, hogy az oxigénhiány miatt most már az ingénél is vörösebb az arca. - Oké - morogja. Próbál kiszabadulni a szorításomból. Megvárom, amíg a kijelzőre mered, és megnyomja a hívásgombot, mielőtt leeresztem a karomat, és elengedem a gallérját. A füléhez 5

emeli a mobilt, és végig a szemembe néz, amíg mozdulatlanul állva várjuk, hogy Less felvegye. Tudom, hogy fog esni a nővéremnek, viszont fogalma sincs róla, mit művel ez a háta mögött. Nem számít, hányszor hallja másoktól, Grayson valahogy mindig visszaférkőzik az életébe. De most nem fog. Nem fog, ha a kezembe veszem az irányítást. Nem fogok hátradőlni, s hagyni, hogy ezt csinálja a nővéremmel. - Szia! - szól bele a telefonba. El akar fordulni tőlem, de visszalököm a vállát a falnak. Összerezzen. - Nem, szivi - mondja idegesen. -Jaxonéknál vagyok. Hosszú szünet, amíg hallgatja, hogy a tesóm beszél. - Tudom, hogy azt mondtam, de hazudtam. Ezért hívlak, Less. Szerintem... szerintem egy kis szünetet kéne tartanunk. Megrázom a fejemet, hogy tudja: végleges szakításra van szükség. Nem azt akarom, hogy tartsanak egy kis szünetet. A célom, hogy végleg visszaadja a nővérem szabadságát. Szemforgatva beint nekem a szabad kezével. - Szakítok veled - jelenti ki tömören. Némán hagyja, hogy Less beszéljen. Semmi megbánás... ez is bizonyítja, milyen szívtelen faszkalap. Remeg a kezem és összeszorul a mellkasom, annyira tudom, mit érez most Less. Utálom magamat, amiért kiharcoltam, hogy ez történjen, de ő jobbat érdemel. Még akkor is, ha nem tud róla. - Most leteszem - közli Grayson. Visszanyomom a fejét a falhoz, és arra kényszerítem, hogy rám nézzen. - Esdekelj neki - utasítom csendesen, mert nem akarom, hogy a tesóm meghalljon a háttérben. Grayson becsukja a szemét, felsóhajt, aztán lehajtja a fejét. - Sajnálom, Lesslie. Nem akartam, hogy így legyen... 6

Elveszi a fülétől a telefont, és hirtelen megszakítja a hívást. Néhány másodpercig a kijelzőre mered. - Remélem, boldog vagy - emeli rám a tekintetét. - Csak mert éppen most törted össze a nővéred szívét. Ez az utolsó szava hozzám. Kétszer találkozik az öklöm az állkapcsával, mielőtt a földre zuhan. Megrázom a kezemet, kihátrálok a sarokból, aztán célba veszem a kijáratot. Még a kocsimhoz sem érek, amikor a farzsebemben rezeg a mobilom. Előszedem, és még csak rá sem pillantok a kijelzőre, mielőtt felveszem. - Szia! - próbálom palástolni a hangomban remegő dühöt, amikor meghallom a sírását a vonal másik végén. - Úton vagyok, Less. Minden rendben, mindjárt hazaérek. Egy egész nap eltelt Grayson telefonhívása óta, de még mindig bűntudatom van. Úgyhogy afféle önsanyargatásként három kilométerrel megtoldom az esti futásomat. Nem számítottam arra, hogy eny- nyire összetörve látom Lesst tegnap este. Most már rájöttem, talán nem volt a legjobb ötlet, hogy Graysont rávegyem, ám egyszerűen képtelen voltam hátradőlni, s hagyni, hogy így átbassza. Az volt a legváratlanabb Less reakciójában, hogy nem csak Gray-sonra haragudott. Mintha az összes hím egyedet hibáztatta volna. Beteg állatnak titulálta a férfiakat, fel-alá járkált a szobájában, én pedig csak lestem a kitörését. Végül elfogyott nála a szufla, bebújt az ágyába, és álomba sírta magát. Én ébren feküdtem, mert tudtam, hogy hozzájárultam a fájdalmához. Egész éjjel a szobájában maradtam - részben azért, hogy lássam, jól van; 7

de főleg azért, mert nem akartam, hogy egy kétségbeesett pillanatban az exét tárcsázza. Less viszont erősebb, mint gondoltam. Meg sem próbálta felhívni Graysont tegnap este, mint ahogy ma sem. Nem sokat aludt, így ebéd előtt elvonult a szobájába szunyókálni. Napközben azért megálltam az ajtaja előtt, hogy tényleg nem telefonál-e. Ezért tuti, hogy egyáltalán nem kereste a volt barátját. Legalábbis akkor nem, amikor otthon voltam. Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy a tegnap esti szívtelen hívás kellett neki ahhoz, hogy végre lássa, Grayson ki is valójában. Lerúgom a cipőmet az ajtóban, aztán a konyhába sétálok, hogy újratöltsem a vizespalackomat. Szombat este van, amikor egyébként Daniellel lógnék, de már írtam is neki, hogy ma itthon maradok. Less megígértette velem, hogy mellette leszek, mert egyelőre nem akarja elhagyni a házat, nehogy összefusson Graysonnal. Szerencséje, hogy klassz csaj, hiszen nem sok tizenhét éves srácot tudok, aki kihagyna egy szombat estét, hogy csajos sorozatokat nézzen a szerelmi bánatban szenvedő nővérével. De hát a testvéri kapcsolatokban többnyire nincs is meg az, ami minket Less-szel összeköt. Fogalmam sincs, hogy ez a közeli viszony annak köszönhető-e, hogy ikrek vagyunk, ő az egyetlen tesóm, tehát nincs összehasonlítási alapom. Azt mondaná, hogy túlzottan védelmezem, amiben talán akad is némi igazság - de nem tervezem, hogy ezen változtatnék mostanában. Vagy bármikor. Felszaladok a lépcsőn, leveszem a pólómat, és benyitok a fürdőszobába. Kinyitom a csapot, keresztülsétálok a folyosón, aztán bekopogok a szobájába. - Gyorsan letusolok, rendelsz egy pizzát? Az ajtajának támaszkodva leveszem a zoknimat. Megfordulok, és behajítom őket a fürdőszobába, utána pedig ismét bekopogok. 8

- Less! Nem válaszol, úgyhogy felsóhajtva a plafonra függesztem a tekintetemet. Ha éppen vele beszél telefonon, mérges leszek. De ha tényleg vele beszél, akár azt is jelentheti, hogy Grayson elmondja: a szakítás csakis az én hibám volt, és akkor haragudni fog rám. A rövidgatyámba törlőm a tenyeremet, és benyitok a szobájába - felkészülve az újabb heves kioktatásra, mely szerint törődjek a magam dolgával. Miután belépek a szobába, meglátom őt az ágyon - és mintha visszaforgatnák az idő kerekét, megint kisfiú vagyok. Újraélem a pillanatot, ami örökre megváltoztatott. Az egész lényemet. Az egész világot körülöttem. A ragyogó színekkel teli univerzum undok, élettelen szürkévé változott. Az ég, a fű, a fák... minden, ami egykor szép volt, maga mögött hagyta a csodáit abban a másodpercben, amikor rájöttem, hogy a legjobb barátunk, Hope eltűnéséért én felelek. Azóta másképp nézek az emberekre. Másképp nézek a természetre. Másképp nézek a jövőmre. Az életem, aminek addig értelme, célja és oka volt, önmaga B kategóriás változatává vált. Eltűnt belőle a pezsgés, így hirtelenjében homályos, szürke, színtelen másolat lett. Éppúgy, mint Less szeme. Ezek nem az ő szemei. Nyitva vannak. Egyenesen rám merednek az ágyról. De ez nem az ő tekintete. Eltűnt belőle a fény. Ez a lány a nővérem szürke, színtelen mása. Az én Lesslie-m! 9

Képtelen vagyok megmoccanni. Várom, hogy pislogjon, hogy nevessen, hogy hahotázzon a kibaszottul beteg viccén. Várom, hogy megint verjen a szívem, hogy a tüdőm megint levegőért emelkedjen. Várom, hogy ismét ura legyek a testemnek, mert fogalmam sincs, ki irányítja most. Biztos, hogy nem én. Várok és várok, azon töprengve, meddig képes kitartani. Meddig tarthatja valaki így nyitva a szemét? Meddig tarthatja valaki vissza a levegőt, mielőtt a teste levegőért kapkodva kétségbeesetten összerándul? Milyen kibaszott sokáig tarthat, mielőtt megpróbálok rajta segíteni valahogy? Megérintem az arcát, megragadom a karját, megrázom az egész testét. Aztán a karomba veszem és az ölembe húzom. Üres gyógyszeres doboz esik ki a kezéből - a földön landol, de nem bírok ránézni. Less szemében még mindig nincs élet. Már nem felém néz, miközben hátrahanyatlik a feje, valahányszor megpróbálom felemelni. Meg sem rezzen, amikor a nevét kiabálom. Akkor sem, amikor megpofozom. És nem reagál, amikor elkezdek sírni. Rohadtul nem csinál semmit. Még csak annyit sem, hogy azt mondja: minden rendben lesz, miközben a szívem maradványai elszivárognak belőlem abban a pillanatban, amikor rájövök, hogy a jobbik felem halott. 10

Második fejezet - Megkeresnéd a rózsaszín felsőjét és a fekete pantallóját? - kérdezi anya. Szemét az előtte tornyosuló papírmunkán tartja. A temetkezési vállalat munkatársa átnyúl az asztalon, és rámutat valamire a nyomtatványon. - Már csak néhány oldal, Beth - mondja. Anya kérdés nélkül, gépiesen aláírja a papírokat. Próbálja tartani magát, amíg itt vannak, de én tudom, hogy amint kilépnek az ajtón, megint összeomlik. Még csak negyvennyolc órája tart, de már ránézésre tudom, hogy ismét meg fogja járni a poklot. Az ember azt hinné, hogy valaki csak egyszer halhat meg. Az ember azt hinné, hogy csak egyszer találhat rá a testvére élettelen testére. Az ember azt hinné, hogy csak egyszer kell végignéznie az anyja reakcióját arra, hogy meghalt az egyetlen lánya. Az egyszer messze áll az igazságtól. Újra és újra megtörténik. Valahányszor lehunyom a szememet, Less szemeit látom. Anya valahányszor rám néz, azt látja, hogy másodszor is elmondom neki: a lánya halott. És harmadszor. Ezredszer. Valahányszor levegőt veszek, pislogok vagy beszélek, megint átélem a halálát. Nem úgy ülök itt, hogy azon morfondírozom, vajon valaha is tudatosul-e bennem, hogy meghalt. Úgy ülök itt, hogy azon morfondírozom, vajon mikor jön el az idő, amikor nem kell szembenéznem a halálával. 11

- Holder, egy öltözet ruhát kérnek neki - ismétli anya, miután észrevette, hogy nem mozdultam. - Menj be a szobájába, és hozd ide a rózsaszín hosszú ujjú blúzát! Az a kedvence, azt akarná viselni. Anya tudja, hogy semmivel sem akarom jobban betenni a lábamat Less szobájába, mint ő. Eltolom a székem az asztaltól, és felmegyek az emeletre. - Less halott - motyogom magamban. - Leszarja, mi van rajta. Megállok az ajtó előtt, mert tudom, hogy újra végig kell néznem a halálát abban a pillanatban, ahogy benyitok. Nem jártam odabent, amióta rátaláltam, és igazából eszem ágában sem volt valaha is visszatérni. Besétálok, bezárom magam mögött az ajtót, aztán odamegyek a gardróbjához. Mindent megteszek, hogy ne gondoljak a halálára. Rózsaszín blúz. Ne gondolj rá! Hosszú ujjú. Ne gondolj arra, hogy mindent megtennél, hogy visszaforgasd az idő kerekét szombat estére! Fekete pantalló. Ne gondolj arra, hogy milyen kicseszettül gyűlölöd magad, amiért csalódást okoztál neki! De gondolok. Rágondolok, úgyhogy megint minden porcikám sajog, és dühös vagyok. Megragadok egy maroknyit a gardróbban lógó blúzok közül, hogy teljes erőből letépjem őket a vállfáról. A szekrény aljára hullnak. Ökölbe szorított kézzel megmarkolom a szekrényajtó tetejét, és becsukom a szemem - így hallgatom, ahogy a most már üres vállfák előre-hátra hintáznak. Próbálok összpontosítani a tényre, hogy mindössze két ruhadarabért jöttem, aztán elmehetek, ám képtelen vagyok megmoccanni. Folyton az a 12

pillanat jár a fejemben, amikor besétáltam ebbe a szobába, és rátaláltam Lessre. Térdre rogyva az ágyára nézek. Megint látom őt holtan. A szekrényajtónak dőlve leülök, és becsukom a szemem. így maradok egészen addig, amíg nem tudatosul bennem, hogy nem akarok idebent lenni. Megfordulok, turkálni kezdek a leesett blúzok között, amíg meg nem találom a hosszú ujjú rózsaszínt. Felpillantok a vállfáról lelógó nadrágokra, s megfogok egy fekete pantallót. Oldalra lököm őket, hogy feltápászkodjak a padlóról, de rögtön visszahanyatlok, amikor meglátom a vastag, bőrkötéses jegyzetfüzetet a szekrény legalsó polcán. Megfogom, és az ölembe veszem, majd a falnak dőlve bámulni kezdem a borítót. Láttam már ezt a füzetet. Apa ajándékozta neki három éve, Less viszont azt mondta, sosem használná, mert tudta, hogy a pszichológusa elkérné majd. Utálta a terápiát, én pedig sosem értettem, anya miért szorgalmazza, hogy járjon. Mindketten mentünk egy ideig, miután a szüleink szétmentek, de én abbahagytam, miután ütközött a fociedzéssel. Anya nem bánta, hogy nem járok, Less viszont folytatta a heti konzultációkat egészen két nappal ezelőttig... amikor is világossá vált, hogy a terápia nem segített túlzottan. Kinyitom a füzetet az első oldalon, és nem lep meg, hogy üres. Vajon ha használta volna, ahogy a pszichológus kérte, máshogy alakulnak a dolgok? Kétlem. Nem tudom, mi menthette volna meg saját magától Lesst. Toll és papír biztosan nem. Kihúzom a tollat a spirálkötésből, a hegyét rányomom a papírra, s elkezdek egy neki címzett levelet. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért írok neki. Fogalmam sincs, hogy olyan helyen van-e éppen, ahonnan lát engem, vagy egyáltalán van-e valamilyen 13

helyen. Csak ha mégis látja, szeretném, ha tudná, hogyan hatott rám az önző döntése. Milyen reménytelen helyzetben hagyott engem. Szó szerint reménytelenben. És teljesen egyedül. Telis-tele megbánással. 14

Két és feledik fejezet Less! A szoba közepén hagytad a farmeredet, a földön. Úgy fest, mintha csak most léptél volna ki belőle. Furcsa. Miért hagytad ott a farmeredet, ha tudtad, mit fogsz tenni? Miért nem dobtad legalább a szennyes tartóba? Nem gondoltál arra, hogy mi fog történni, miután megtalállak, és hogy végül valakinek fel kell vennie a földről, és valamit csinálni vele? Na, hát én nem fogom felemelni. És a felsőidet sem fogom visszaakasztani. Amúgy a gardróbodban vagyok. Az alján. Nem igazán tudom, mit akarok most mondani neked, vagy mit akarok kérni tőled. Persze, az egyetlen kérdés, amin mindenki más töri a fejét, hogy vajon miért csinálta? Én viszont két okból 15

kifolyólag sem fogom megkérdezni tőled, miért csináltad. 1) Nem tudsz válaszolni. Halott vagy. 2) Gőzöm sincs, hogy igazából érdekel-e, miért csináltad. Semmi olyan nem történt veled, ami megfelelő indokkal szolgált volna a tettedre. És talán már te is tisztában vagy vele, ha most látod anyát. Teljesen összeroppant. Tudod, valójában fogalmam sem volt róla, mit jelent tényleg összeroppanni. Azt hittem, összeroppantunk, miután elvesztettük Hope-ot. Ami vele történt, igazi tragédia volt számunkra. De amit akkor éreztünk, semmi ahhoz képest, amilyen érzést kicsikartál most anyádból. Hihetetlenül összeroppant olyannyira, hogy új jelentést adott a szónak. Bárcsak kizárólag ehhez hasonló helyzetekben lehetne használni ezt a kifejezést! Abszurd, hogy az emberek bármi másra is mondhatják azon kívül, hogy mit érez egy anya, amikor elveszíti a gyermekét. Mert ez az egyetlen szitu az egész világon, ami méltó erre szóra. 16

A fenébe is, annyira hiányzol! Annyira sajnálom, hogy csalódást okoztam neked! Bocsánatot kérek, amiért nem voltam képes észrevenni, mi rejlik a tekintetedben, valahányszor azt mondtad, jól vagy. Szóval, ja. Miért, Less? Miért csináltad? H 17

Két és háromnegyedik fejezet Less! Hát gratulálok. Elég népszerű vagy. Nemcsak, hogy megtöltötted a temető parkolóját kocsikkal, de a szomszéd parkolót és az utca két templomának parkolóját is. Ez elég sok autót jelent. Én nagyjából kibírtam, leginkább anya kedvéért. Apa majdnem olyan rossz színben volt, mint anya. Az egész temetés nagyon fura volt. Elgondolkodtam rajta, hogy ha autóbalesetben, vagy valami hasonlóan gyakori okból kifolyólag haltál volna meg, az emberek vajon másképpen reagálnak? Ha nem szándékos gyógyszer-túladagolás (ahogy anya szokott fogalmazni) miatt hagysz itt minket, akkor a nép szerintem egy kicsit kevésbé furán viselkedik. 18

Mintha féltek volna tőlünk. Vagy talán azt hitték, hogy a szándékos gyógyszer-túladagolás, fertőző. Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lennénk. Az a sok bámulás, sutyorgás és a szánakozó mosoly Legszívesebben karon fogtam volna anyát, és elvonszoltam volna onnan, hogy ne élje át újra a halálodat minden egyes ölelés, minden egyes könnycsepp és minden egyes mosoly hatására. Persze, kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy mindenki úgy tesz, mintha valamennyire hibáztatna bennünket. Éreztem mire gondolnak. Hogy lehet, hogy a családja nem tudta: ez történhet? Hogyan nem vették észre a jeleket? Milyen anya ez? Milyen ember az, aki nem veszi észre, hogy milyen rosszkedvű a saját ikertestvére? Ekkor szerencsére elkezdődött a temetésed, ami elterelte rólunk a figyelmet, és mindenki a kivetített fotósorozatra nézett. Sok közös képünk szerepelt benne. Boldog voltál az összesen. Sok közös kép ki volt téve a barátaiddal, és azokon is 19

boldog voltál. A közös képeid anyával és apával a válásuk előtt; a közös képeid anyával és Brainnel, miután újraházasodott, a közös képeid apával és Pamelával, miután ő is újraházasodott. De engem csak az utolsó fotó ütött ki. Az, amelyiken ketten vagyunk a régi házunk előtt. Az, amelyik fél évvel Hope eltűnése után készült. Még mindig meg van a karkötőd, ami annak a párja, amelyiket az elrablása napján nekiajándékoztál. Észrevettem, hogy néhány éve már nem hordod, ám sohasem kérdezősködtem. Tudom, hogy nem igazán szeretsz róla beszélni. Szóval vissza a képhez. Átöleltem a nyakadat, miközben mindketten a kamerába kacagtunk és mosolyogtunk. A mosolyod ugyanaz, mint az összes többi képen. Eszembe jutott, hogy az összes képen, amit valaha is láttam rólad, teljesen ugyanúgy mosolyogsz. Egyetlen fotó sincs rólad, amin összevonnád a szemöldököd. Vagy ráncolnád a homlokod. Mintha világéletedben ezt a látszatot akartad volna fenntartani. Hogy ki előtt, dunsztom sincs. 20

Talán attól féltél, hogy a fényképező megörökít egy őszinte érzést. Mert lássuk be, nem voltál mindig boldog. Azokon az éjszakákon sem, amikor álomba sírtad magad. Azokon az éjszakákon sem, amikor a vállamon sírtál, de nem akartad elmondani, mi bajod. Egyetlen őszinte mosolyú ember sem sírhat így magában. És rájöttem, hogy problémáid voltak, Less. Tudom, hogy az életünk és a velünk történtek másképpen hatottak kettőnkre. De honnan is tudhattam volna, milyen komoly a gond, ha sohasem mutattad ki? Ha sohasem mondtad nekem? Talán Utálom ezt gondolni, de talán nem is ismertelek. Azt hittem, igen, de mégsem. Azt hiszem, egyáltalán nem ismertelek. Ismertem az éjszakákon át síró lányt. De azt a lányt nem, aki összekötötte a mosolyt a könnyekkel. Tippem sincs, miért villantottál álmosolyt, és sírtál valódi könnyeket. Amikor egy fiú szeret egy lányt, főleg a nővérét, elvileg tudnia kell, mi fakasztja őt mosolyra, s mi ríkatja meg. De én nem tudtam. És most sem tudom. Annyira sajnálom, Less! Sajnálom, hogy rád 21

hagytam, hogy jól vagy, miközben nyilván közel sem voltál jól. H 22

Harmadik fejezet - Beth, miért nem fekszel le? - kérdezi Brian anyától. - Kimerültél. Menj, aludj egy kicsit! Anya megrázza a fejét, és a nevelőapám pihenésre buzdító szavait meg sem hallva folytatja a kevergetést. Egy egész hadseregre való étel van a hűtőben, de mégis ragaszkodik a főzéshez, hogy ne kelljen megennünk a szánalomkaját, ahogy ő hívja. Már hányingerem van a sült csirkétől. Úgy látszik, ez az alapmenü mindenki számára, aki ennivalót hoz. A Less halála utáni reggel óta minden étkezéshez sült csirkét ettem, tehát már négy napja. A tűzhelyhez sétálva kiveszem a kezéből a fakanalat, kevergetés közben pedig megsimogatom anya vállát a szabad kezemmel. Hozzám hajol, és felsóhajt. Nem valami jó jel. Egy sóhaj, ami azt mondja: végem van. - Kérlek, ülj le a kanapéra! Én majd befejezem - mondom neki. Bólint, majd céltalanul a nappaliba ballag. A konyhából nézem, ahogy leül, és hátrahajtja a fejét a kanapén. A plafont nézi. Brian lehuppan mellé, és magához húzza. Még csak hallanom sem kell, hogy tudjam: megint sír. Látom abból, ahogy Brianhez kuporodik, és megmarkolja az ingét. Elfordulok. 23

- Talán hozzánk kellene költöznöd, Dean - szólal meg a konyhapultnak dőlve apa. - Csak egy kis időre. Lehet, hogy jót tenne egy kis környezetváltozás. Ő az egyetlen, aki még mindig Deannek hív. Nyolcéves korom óta Holder néven futok, de valószínűleg azért nem hajlandó másképpen szólítani, mert tőle kaptam a nevemet. Évente csak néhány alkalommal találkozunk, így nem zavar annyira, hogy még mindig Deannek hív. Ettől viszont még utálom ezt a nevet. Ránézek, aztán vissza anyára, aki Brianbe kapaszkodik a nappaliban. - Nem tehetem, apa. Nem hagyom itt. Most pláne nem. A válás óta próbál rávenni, hogy Austinba költözzek. Igazság szerint szeretek itt élni. A költözésünk óta nincs ínyemre, hogy visszalátogassak a szülővárosomba. Túl sok minden emlékeztet Hope-ra, amikor ott vagyok. De itt meg túl sok dolog fog Lessre emlékeztetni, azt hiszem. - Nos, az ajánlatomnak nincs lejárati ideje. Ezt tudod - teszi hozzá apa. Bólintok, és elzárom a gázt. - Készen van - jelentem be. Brian Pam társaságában visszatér a konyhába, és mindannyian leülünk az asztalhoz. Anya viszont a nappaliban marad, és halkan belezokog a kanapéba, míg mi vacsorázunk. Éppen a búcsúzó apának és Pamnek integetek, amikor Amy kocsija megáll a ház előtt. Megvárja, míg apa autója eltűnik, aztán felhajt a kocsifeljárónkra. Odamegyek hozzá, és kinyitom neki az ajtót. Szomorkásán elmosolyodik, és lejjebb ereszti a napszemüvegét, hogy letörölje az elkenődött szemfestéket a keret alól. Már egy 24

órája besötétedett, mégis napszemüveget visel. Ez csak azt jelentheti, hogy sírt. Nem sokat beszéltem vele az elmúlt négy napban, de meg sem kell kérdeznem, hogy bírja. Hét éve legjobb barátnők Less-szel. Ha van valaki, aki éppen úgy érez, mint én, akkor ő az. Egyébként abban sem vagyok biztos, hogy én annyira jól bírom. - Hol van Thomas? - kérdezem, amikor kiszáll a kocsiból. Félresöpri szőke haját a napszemüvegével, és felteszi a feje tetejére. - Náluk, otthon. Segítenie kell az apukájának valami kerti cuccal suli után. Nem tudom, ők ketten mióta járnak, de már azelőtt együtt voltak, hogy Less-szel ideköltöztünk volna. Márpedig az negyedikes korunkban történt, úgyhogy már egy ideje. - Hogy van anyukád? - kérdezi, s rögtön bocsánatkérően rázza a fejét. - Ne haragudj, Holder. Nagyon hülye kérdés volt. Megígértem magamnak, hogy nem fogok úgy viselkedni, mint mások. - Hidd el, nem viselkedsz úgy - bátorítom, és a hátam mögé mutatok. - Bejössz? Bólint, majd a házra pillant, végül rám. - Nem bánod, ha bemegyek a szobájába? Megértem, ha még nem akarod, hogy ott legyek. Csak volt néhány fotója, amit szívesen magamhoz vennék. - Nem, rendben van. A kettőjük barátsága miatt Amynek legalább annyi joga van a te- sóm szobájában lenni, mint nekem. Tudom, hogy Less azt akarná, hogy Amy elvigye, amit csak akar. Utánam jön a házba, fel a lépcsőn. Észreveszem, hogy anya már nincs a kanapén. Briannek biztos sikerült rábeszélnie, hogy 25

lepihenjen. Felsétálok az emeletre Amyvel, de semmi kedvem bemenni vele Less szobájába. Az ajtó felé biccentek. - A szobámban leszek, ha kellek. Mély, feszült lélegzetet vesz, és bólint, miközben kifújja. - Köszi! - mered Less ajtajára aggodalmasan. Habozva tesz felé egy lépést, úgyhogy elfordulok, és a saját szobám felé veszem az irányt. Bezárom magam mögött az ajtót, lehuppanok az ágyra, s a támlának dőlve kézbe veszem Less jegyzetfüzetét. Ma már írtam neki, mégis tollat ragadok, mert nincs jobb dolgom, mint ismét megtenni. Vagyis semmi mást nem akarok tenni, mert így is, úgy is rá gondolnék. 26

Három és feledik fejezet Less! Itt van Amy. A szobádban épp a szarságaid között matat. Vajon ő sejtette, mire készülsz? Tudom, hogy a lányok néha olyat is megbeszélnek a barátnőikkel, amit mással nem még az ikerbátyjukkal sem. Elmesélted neki valaha is, hogy valójában mit érzel? Adtad egyáltalán bármi jelét? Szívből remélem, hogy nem, mert ha mégis, akkor most valószínűleg elég durva bűntudata lenne. És nem azt érdemli, hogy bűntudata legyen amiatt, amit tettél, Less. Már hét éve a legjobb barátnőd, úgyhogy baromira remélem, használtad az eszedet, mielőtt ilyen önző döntést hoztál volna. 27

Nekem bűntudatom van amiatt, amit tetté, én viszont megérdemlem. Egy bátynak olyan kötelességei vannak, amilyenek egy barátnak nem feltétlenül. Az én tisztem lett volna, hogy védelmezzelek, nem pedig Amyé. Szóval ő tényleg nem szolgált rá a bűntudatra. Talán pont ezt a hibát követtem el. Talán annyi időt töltöttem azzal, hogy megvédjelek Graysontól, hogy eszembe sem jutott: igazából saját magadtól kellett volna megvédenem téged. H Halk kopogás hallatszik a szobám ajtaja felől, ezért becsukom a jegyzetfüzetet, és leteszem az éjjeliszekrényre. Amy benyit, én pedig felülök az ágyon. Intek neki, hogy kerüljön beljebb, úgyhogy belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Odasétál a komódhoz, hogy letegye az összegyűjtött képeket, miközben végigfuttatja a kezét a legfelsőn. Csendesen folynak végig az arcán a könnycseppek. - Gyere ide! - nyújtom felé a kezemet. Közelebb jön, megfogja a kezemet, és abban a másodpercben teljesen összeomlik, amikor belenéz a szemembe. Magamhoz húzom, így már az ágyon van, a karjaim pedig átölelik. Vigasztalhatatlanul bőgve bújik a mellkasomhoz. Elképesztően reszket, és szinte úgy zokog, mint aki 28

összeroppant - de mint már mondtam, ez a kifejezés az anyákat illeti. Szorosan becsukom a szememet, és igyekszem, hogy ne zúduljon úgy rám ez az egész, mint ahogy most Amyre. De attól még nehéz. Képes vagyok tartani magamat anya kedvéért, hiszen neki szüksége van arra, hogy erős legyek mellette. Amynek viszont nincs. Ha nagyjából ugyanúgy érez, mint én, akkor egyszerűen tudnia kell, hogy van még rajta kívül valaki, akinek éppen annyira összetört a szíve, s éppen annyira kilátástalannak érzi a helyzetet, mint ő. - Pssszt - simogatom a haját. Tudom, hogy nem vár tőlem üres közhelyeket együttérzésem jeléül. Csak szüksége van valakire, aki tisztában van vele, mit érez, és talán én vagyok az egyetlen. Nem mondom neki, hogy hagyja abba a sírást, mert tudom, hogy lehetetlen. A feje búbjához nyomom az arcomat, és utálom, hogy most már én is sírok. Marha jól sikerült visszatartanom eddig, de most már nem megy. Továbbra is ölelem, ő pedig továbbra is belém kapaszkodik, hiszen jó végre feloldozásra lelni egy ilyen szörnyű, magányos helyzetben. Amy sírását hallgatva eszembe jutnak azok az éjszakák, amikor Lesst ugyanígy vigasztaltam. Ő sem akarná, hogy beszéljek hozzá, vagy hogy segítsek neki abbahagyni a sírást. Lessnek csupán annyi kellett, hogy magamhoz öleljem, és hagyjam, hogy kisírja magát - még akkor is, ha fogalmam sem volt róla, miért. Az, hogy most Amynek nyújthatok vigaszt, valamennyire érezteti velem: szükség van rám. Éppúgy, mint ahogy Less mellett éreztem. Elkerült ez az érzés, amióta Less úgy döntött, hogy nincs szüksége senkire. - Annyira sajnálom - mormolja Amy a pólómba. - Mit? 29

Mély lélegzetet vesz, és megpróbálja abbahagyni a sírást. Hiába, mert újabb könnyek jönnek. - Tudnom kellett volna, Holder! Sejtelmem sem volt. Én voltam a legjobb barátja, és úgy érzem, mintha mindenki engem hibáztatna, és... nem tudom. Lehet, hogy igazuk van. Nem tudom. Lehet, hogy annyira lefoglalt Thomas, hogy nem vettem észre a jelzéseit. Még mindig simogatom a haját, miközben átérzem minden egyes szavát. - Akkor már ketten vagyunk - sóhajtok fel. Kézfejemmel letörlöm a könnyeket a szememből. - Tudod, folyton azokat a pillanatokat keresem, amelyek megváltoztathatták volna a történteket. Szavak után kutatok, amiket elmondhattam volna neki, vagy amiket talán ő mondott nekem. De még ha vissza is tudnám forgatni az idő kerekét, és megváltoztatni a múlt egy darabkáját, nem tudom, más lenne-e a végkifejlet. Te sem tudod. Less az egyetlen, aki tudja, mit miért csinált, és sajnos ő az egyetlen, aki nincs itt velünk, hogy felvilágosítson. Amy kurta kacajt hallat, bár nem tudom, miért. Kicsit elhúzódik tőlem, és komoly arckifejezéssel néz rám. - Szerintem örülhet, hogy nincs itt, mert annyira dühös vagyok rá, Holder! Komorságába újabb szipogás vegyül, aztán a szeme elé kapja a kezét. - Annyira, annyira dühös vagyok rá, amiért nem bízott bennem! Úgy érzem, ezt senki másnak nem árulhatom el, csak neked - suttogja. Elveszem a kezét az arca elől, hogy a szemébe nézzek, mert nem akarom, hogy úgy érezze: elítélem ezért a megjegyzésért. - Ne legyen bűntudatod, Amy! Rendben? 30

Együtt érző mosoly kíséretében bólint, aztán lepillant a köztünk lévő párnán pihenő kezére. Ráteszem az enyémet az övére, s bátorítóan megsimogatom az ujjam hegyével. Tudom, mit érez, ő pedig tudja, hogy én mit érzek. Ez jó dolog, még ha csak egy másodpercig tart is. Meg akarom neki köszönni, hogy Less mellett volt ennyi évig... de valahogy nem tűnik helyénvalónak, miután éppen az ellenkezőjét érzi. Úgyhogy inkább csöndben maradok. Fogalmam sincs, hogy a megható pillanat ragad így magával, vagy a tény, hogy valaki megint érezteti velem, hogy szüksége van rám, esetleg a napokra elzsibbadt fejem és szívem miatt történik ez - de valami történik, és még nem akarom, hogy vége legyen. Hagyom, hogy teljesen úrrá legyen rajtam, miközben lassan előrehajolok, és Amy ajkára préselem a számat. Nem akartam megcsókolni. Sőt azt várom, hogy nyomban elhúzódjak, mégsem teszem. Azt várom, hogy eltoljon magától, mégsem teszi. Abban a pillanatban, amikor összeér a szánk, szétnyitja az ajkát és felsóhajt, mintha pontosan ezt akarná tőlem. Furcsa módon ez még inkább felszítja a vágyam. Ügy csókolom, hogy tudom: ő a testvérem legjobb barátja. Úgy csókolom, hogy tudom: van párja. Úgy csókolom, hogy tudom: semmilyen más körülmények között nem tenném meg, csak most. Keze felkúszik a karomon, ujjai a pólóm ujja alá tévednek, és közben gyengéden végigcirógatja a bicepszemet. Az ágy közepe felé húzom, aztán még szenvedélyesebben csókolom. Minél vadabbul csókolózunk, annál inkább tudatosul bennünk, hogy a vágy lehet az egyetlen, ami tompíthatja a gyászt. Egyszerre válunk egyre türelmetlenebbé, hogy végre teljesen megszabaduljunk a gyásztól. Minden egyes cirógatása távolabb visz a saját gondolataimtól, és mélyebbre a közös pillanatunkban - úgyhogy 31

még kétségbeesettebben csókolom, mert most szükségem van rá, hogy teljesen máshol járjon az eszem. A kezem felfedezőútra indul a felsőjén, s amint megmarkolom a mellét, felnyög, és hátát homorítva körmeit az alkaromba mélyeszti. Úgy látszik, ez az igen szavak nélküli változata. Mindössze két dolog jár a fejemben, miközben elkezdi lehúzni a pólómat, én pedig türelmetlenül matatok a nadrágja cipzárján. 1. Meg kell szabadítanom a ruháitól 2. Thomas Általában nem szoktam srácokon elmélkedni, amikor csajokkal smárolok, ugyanakkor általában nem szoktam más srácok csajával smárolni. Amyt csókolni nem az én dolgom, de attól még csinálom. Az sem az én dolgom, hogy segítsek neki kibújni a ruháiból, de attól még csinálom. Az sem az én dolgom, hogy a bugyijába csúsztassam a kezemet, de attól még csinálom. Kibontakozom a csókból, amikor hozzáérek, és nézem, ahogy a párnámon hanyatt dőlve nyögdécsel. Egy kézzel továbbra is folytatom, amit elkezdtem, miközben a másikkal átnyúlok az ágy fölött az éjjeliszekrényhez, és előveszek egy óvszert. A fogammal bontom ki, mindvégig sokatmondó pillantás kíséretében. Tudom, hogy éppen egyikünk sincs észnél, különben ez nem történhetne meg. Ám mindegy, hogy észnél vagyunk-e, ha most egy rugóra jár az agyunk. Legalábbis remélem. Tudom, mennyire hihetetlenül és elképesztően helytelen a barátjáról kérdezni egy lányt, amikor harminc másodpercnyire van attól, hogy teljesen megfeledkezzen róla - de muszáj megtennem. Nem akarom, hogy még jobban megbánja ezt, mint amennyire amúgy is meg fogja. Mint amennyire mindketten meg fogjuk. 32

- Amy... - suttogom. - Hol van Thomas? Halkan felnyöszörög, miközben csukva tartja a szemét, és tenyerét a mellkasomra teszi. - Náluk, otthon - motyogja, mintha a nevének hallatán még véletlenül sem akarná abbahagyni, amit csinálunk. - Segítenie kell az apukájának valami kerti cuccal suli után. Felnevetek attól, hogy szó szerint megismételte a választ, amit a kocsifeljárón hallottam. Erre kinyitja a szemét, és rám néz, mert valószínűleg nem érti, min tudok kacagni ilyenkor. Ő csak mosolyog. Örülök, hogy mosolyog, mert már belefáradtam az emberek könnyeibe. Átkozottul belefáradtam az összes könnybe. A fenébe is! Ha nincs bűntudata ebben a pillanatban, akkor tuti, hogy mostanában már nem is lesz. Ráérünk később megbánni mindezt. Lehajolok, hogy megcsókoljam, amitől rögtön elakad a lélegzete, és hangosan felnyög - teljesen és szívből, megfeledkezve a barátjáról. Az összes gondolata száz százalékig a kézmozdulataim körül forog, az én összes gondolatom pedig száz százalékig akörül, hogy felhúzzam a gumit, mielőtt megint eszébe jutna a barátja. Fölé kerekedem, ismét elmerülök a csókjában, és elmerülök benne is. Teljes mértékben kihasználom a helyzetet, miközben tudom, mennyire meg fogom bánni később. Mennyire megbántam már most. De itt vagyok, és mégis csinálom. Felöltözve ül az ágyam szélén, épp a cipőjét húzza. Én már belebújtam a farmerbe, s az ajtó felé sétálok. Fogalmam sincs, mit mondjak. Fogalmam sincs, miért történt meg az előbb mindez, és 33

az arckifejezéséből ítélve ő is ugyanígy van vele. Feláll, az ajtó felé veszi az irányt, és menet közben felkapja a komódról a képeket, amelyeket Less szobájában gyűjtött össze. Kinyitom előtte az ajtót, és nem tudom, utána kéne-e mennem, búcsúcsókot adnom, vagy talán azt mondani, hogy majd hívom. Mi az ördögöt műveltem az előbb? A folyosóra lépve szembefordul velem, viszont nem néz a szemembe. Csak a fotókat bámulja a kezében. - Csak a fotókért jöttem, oké? - kérdezi óvatosan. Aggodalmaskodva ráncolja a homlokát, amiből rájövök, hogy attól fél: talán azt gondolom, hogy több történt közöttünk, mint valójában. Meg akarom erősíteni abban, hogy nem fog eljárni a szám. Megemelem az állát, hogy a szemembe nézzen, és rámosolygok. - A fotókért jöttél. Ennyi, Amy. Thomas pedig otthon van, segít az apukájának a kerti munkában. Felnevet - már ha egyáltalán lehet ezt nevetésnek hívni -, aztán elismerő pillantást vet rám. Egy pillanatnyi kínos csend után végül ismét elkacagja magát. - Mégis mi a franc volt ez? - int a szobám felé. - Mintha nem is mi lettünk volna, Holder. Mi nem ilyenek vagyunk. Mi tényleg nem ilyenek vagyunk. Ebben egyetértünk. Az ajtófélfának döntött fejjel máris érzem, ahogy a megbánás szétárad bennem. Nem tudom, mi lett úrrá rajtam, vagy hogy miért nem rettentem meg attól, hogy ő közel sem a barátnőm. Az egyetlen kifogásom, hogy a gyászunk egyenes következményeként történt. A gyászunk pedig Less önző döntésének egyenes következménye. - Fogjuk rá Lessre - jelentem ki félig-meddig humorosan. - Nem történt volna meg, ha ő itt lenne. Amy elmosolyodik. 34

- Aha - hunyorog pajkosan. - Micsoda ribanc, hogy rávett minket egy ilyen aljas dologra! Hogy merészelte? - Ja, ja - nevetek. Feltartja a képeket. - Köszi a... - akad el a szava egy pillanatra, amikor rájuk néz, aztán megint a szemembe. - Csak... szeretném megköszönni, Holder. Hogy meghallgattál. Egyetlen bólintással nyugtázom a háláját, és nézem, ahogy lemegy a lépcsőn. Becsukom az ajtót, odamegyek az ágyamhoz, és felkapom a jegyzetfüzetet az odáig vezető úton. Ott nyitom ki, ahol abbahagytam, amikor Amy besétált egy órával ezelőtt. 35

Három és háromnegyedik fejezet Less! Ami Amyvel történt az előbb, az a te hibád. Csak hogy tisztázzuk. H 36

Negyedik fejezet Less! Boldog kéthetes halálfordulót! Durva poén? Lehet, de nem fogok magyarázkodni. Hétfőtől vissza kell mennem a suliba, és egyáltalán nem várom. Daniel minden aktuális pletykáról tájékoztat, pedig folyton mondom neki, hogy leszarom. Persze, mindenki azt hiszi, hogy Grayson miatt ölted meg magad, én viszont tudom, hogy nem így van. Már jóval azelőtt is tettetted, hogy rendben vagy, mielőtt találkoztál volna vele. És ott van az a dolog, amiről még mindig nem meséltem neked. Az, hogy én vettem rá Graysont, hogy szakítson veled. Bonyolult történet, de amiatt az este miatt most az a hír járja, hogy közvetve felelős vagyok az öngyilkosságodért. Daniel szerint a többiek még együtt is éreznek Graysonnal, az a seggfej meg hagyja. 37

A legjobb része ennek a pletykának, hogy mivel óriási szerepem van a halálodban, én is fontolgatom, hogy kinyírom magam. És ha a nép azt beszéli, bizonyára igaz is, nem? Őszintén szólva, túl gyáva vagyok, hogy megöljem magamat. Ne mondd el senkinek! (Nem mintha eltudnád még akkor sem, ha akarnád.) De ez az igazság. Becsicskulok, amikor arra gondolok, hogy fogalmam sincs, mi várhat a halál után. Mi van, ha a túlvilág még rosszabb, mint ami elől menekülsz? Elég nagy bátorág kell ahhoz, hogy direkt fejest ugorj az ismeretlenbe. Meg kell hagynom, Less: sokkal bátrabb vagy nálam. Oké, abbahagyom. Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyit írjak. Az SMS-ezés sokkal kényelmesebb lenne, de te sohasem a könnyebbik utat választod, ugye? Ha hétfőn találkozom Graysonnal a suliban, letépem a golyóit, és elküldöm neked postán. Mi az új címed? H 38

Daniel a kocsijánál vár, amikor behajtok a parkolóba. - Mi a haditerv? - kérdezi, amint kinyitom az ajtót. Túráztatom az agyamat, hogy vajon mit felejthettem el. Nem tudok róla, hogy bármi olyasmi várna ma, amihez haditerv kellene. - Haditerv? Mihez? - Haditerv a mai naphoz, te fostallér! - nyomja meg a gombot a slusszkulcsán, hogy bezárja az ajtót. Elindulunk együtt az iskola felé. - Tudom, mennyire nem akartál visszajönni, úgyhogy talán haditervre van szükségünk, hogy kezeljük a rád irányuló figyelmet. Akarod, hogy depis-búbánatos legyek melletted, hogy a többiek ne akarjanak ujjat húzni velünk? Kétlem - válaszol magának helyettem. - Az csak arra ösztönözné őket, hogy bátorítsanak meg részvétet nyilvánítsanak, amitől már úgyis tudom, hogy a tököd kivan. Ha szeretnéd, viselkedhetek szuperizgalmasan, így magamra irányítanám a figyelmet rólad. Akármennyire nehezemre esik bevallani, két hete mindenki csak rólad beszél. Kibaszottul unom! Utálom, hogy az embereknek nincs jobb témájuk. Az viszont tetszik, hogy Danielt is éppen annyira zavarja a dolog, mint engem. - Vagy akár normálisan is viselkedhetnénk, remélve, hogy a többieknek jobb témájuk is akad, mint a Less-szel történtek. Hohó! - poénkodik velem szembefordulva, miközben hátrafelé sétál. - Eljátszhatnám, hogy ki vagyok akadva, és masírozhatnék előtted testőrként, habár nagyobb vagy nálam. És ha bárki megpróbálna a közeledbe férkőzni, behúznék neki. Légyszi, játszd el a haragos gyászoló bátyust! Légyszi, a kedvemért! Elröhögöm magam. - Szerintem jól megleszünk haditerv nélkül. Összeráncolja a homlokát, amiért nem vagyok hajlandó részt venni a játékban. 39

- Alábecsülöd, mekkora élvezetet jelent másoknak az elméletgyártás meg a pletyka. Te csak maradj csöndben, és ha bármikor meg kell ma szólalni, majd én megteszem. Már két hete csak arra vágyom, hogy a képükbe ordítsak - mondja. Jólesik, hogy aggódik értem, de igazából csak annyit szeretnék, hogy ez a nap is olyan legyen, mint a többi. A többiek hátha furának érzik majd a jelenlétemben emlegetni a történteket. Szerintem túlságosan zavarban lesznek ahhoz, hogy egyáltalán hozzám szóljanak - és én pont erre vágyom. Még nem csöngettek be az első órára, úgyhogy mindenki kint ácsorog. Most érkezem először úgy a suliba, hogy Less nincs mellettem. Már ez is elég ahhoz, hogy visszarepítsen abba a pillanatba, amikor besétáltam a szobájába, és rá találtam. Nem akarom újra átélni azt a pillanatot. Most nem. Előveszem a zsebemből a telefonomat, és úgy teszek, mintha azzal foglalatoskodnék - azért, hogy eltereljem a gondolataimat a tényről, hogy Danielnek talán igaza volt. Mindenki túlságosan csendes körülöttünk. Marhára remélem, hogy hamarosan normális lesz a helyzet. Csak a harmadik óránk közös Daniellel, így amikor beérünk az épületbe, integetve elhúz az ellenkező irányba. A tantermünk ajtaját kinyitva szinte azonnal síri csend telepszik a helyiségre. Minden szempár rám szegeződik, és figyeli, ahogy a padomhoz lépdelek. Továbbra is a kezemben tartom a mobilomat, s úgy teszek, mintha lekötne - de valójában a tudatában vagyok annak, hogy a többiek néznek. így viszont legalább senkinek sem kell a szemébe néznem. Ha nem nézek a szemükbe, kisebb az esélye, hogy idejönnek. Vajon csak képzelem, hogy teljesen másképpen viselkednek, mint mielőtt Less öngyilkos lett? Talán csak én lettem más. Nem 40

akarom azt gondolni, hogy csak én változtam. Ha mégis, akkor viszont meddig tart ez? Meddig kell még a nap minden másodpercében a halálára gondolnom, és arra, hogy miként hatja át az egész életemet? Less elvesztését összehasonlítom azzal, hogy milyen volt Hopeot elveszíteni annak idején. Úgy tűnt anno, hogy a Hope elrablása utáni hónapokban minden, ami történt, rá emlékeztetett. Reggel felkeltem, és eszembe jutott, hogy ő vajon hol kel fel. Fogat mostam, és eszembe jutott, hogy aki elrabolta, kénytelen volt új fogkelét venni neki, hiszen nem volt nála semmi. Reggeliztem, és eszembe jutott, hogy aki elrabolta, tudja-e, hogy Hope nem szereti a narancslevet, és ad-e neki tejet, mert az a kedvence. Este lefeküdtem, és amikor az övével szemközti ablakomra tévedt a tekintetem, eszembe jutott, hogy a mostani szobájának vajon van-e ablaka. Próbálom felidézni, mikor maradtak abba ezek a gondolatok, de nem vagyok biztos benne, hogy abbamaradtak egyáltalán. Még mindig többet jár a fejemben, mint kéne. Évek teltek el, de valahányszor az égre nézek, mindig ő jár a fejemben. Valahányszor Deannek szólít valaki Holder helyett, beugrik, mennyire megnevettetett, ahogy ő mondta a nevemet, amikor kicsik voltunk. Valahányszor karkötőt látok egy lányon, megjelenik előttem a karkötő, amit Less adott neki percekkel azelőtt, hogy elrabolták tőlünk. Annyi minden emlékeztet rá! Gyűlölöm a tudatot, hogy Less elveszítésével csak még rosszabb lesz. Minden egyes dolog, amire gondolok, amit látok, vagy amit mondok, Lessre emlékeztet. És valahányszor eszembe jut, a gondolatok Hope-hoz vezetnek. És valahányszor Hope-ra gondolok, eszembe jut, hogy csalódást okoztam nekik. Kudarcot vallottam mindkettőjük előtt. Mintha 41

saját magamat neveztem volna el, amikor megkapták tőlem a becenevüket. Mert rohadtul biztos vagyok benne, hogy most épp kibaszott reménytelen a helyzetem. Valahogy sikerült kibírnom az első két órát anélkül, hogy bárki is hozzám szólt volna. Bár nem mintha hanyagolták volna a témát. Mintha ott sem lettem volna, úgy sutyorogtak, bámultak és találgattak, vajon mi jár a fejemben. Rögtön lehuppanok Daniel mellé, amint megérkezem Mr. Mulligan tantermébe. Daniel némán, egyetlen pillantással érdeklődik, hogy vagyok. Úgy tűnik, az elmúlt években kialakult közöttünk valamiféle szavak nélküli kommunikáció. Vállat vonva tudatom vele, hogy megvagyok. Persze, szar érzés, és szívesebben lennék most valahol máshol, de mit tehetek? Kibírom. Ennyi. - Azt hallottam, hogy Holder nem beszél senkivel - suttogja az előttem ülő lány a szomszédjának. - Mármint egyáltalán nem. Egy szót sem, amióta rátalált. A hangerőből ítélve fogalma sincs arról, hogy éppen mögötte vagyok. Daniel felemeli a fejét, hogy szemügyre vegye őket, és látom az undort az arcán, mert tudja, hogy hallom a beszélgetésüket. - Talán némasági fogadalmat tett - találgat a másik csaj. - Aha, lehet. Lesslie-nek sem ártott volna néha némasági fogadalmat tennie. Baromi idegesítő volt a röhögése. Elfut a pulykaméreg. Ökölbe szorítom a kezemet, és életemben először azt kívánom, bárcsak ne volna helytelen megütni egy nőt. Nem azért haragszom, amiért a háta mögött beszélnek a nővéremről. Arra számítottam. Nem is azért, mert a halála után 42

beszélnek róla. Hanem azért, mert amit a legjobban szerettem Lessben, az a nevetése volt. Úgyhogy ha továbbra is róla csevegnek, jobban teszik, ha a kibaszott nevetését nem hozzák fel többet. Daniel megragadja a pad szélét, felemeli a lábát, és teljes erőből belerúg a lány asztalába, amitől az jó harminc centit előrecsúszik a padlón. A csaj felsikít, és székestül azonnal felé fordul. - Mi a fene ütött beléd, Daniel? - Hogy mi ütött belém? - kérdez vissza emelt hangon. Előrehajolva lesújtó pillantást vet rá. - Megmondom én neked, mi ütött belém. Idegesít, hogy lány vagy, mert ha farkad lenne, most jól beverném azt a tiszteletlen, lepcses pofádat! A csaj eltátja a száját, és láthatóan nem érti, miért szállt rá Daniel. Ám az értetlensége nyomban elszáll, amikor észreveszi, hogy közvetlenül mögötte ülök. Elkerekedik a szeme, mire rámosolygok, s kedveszegett integetésre emelem a kezemet. Egy szót sem szólok. Nem igazán érzem úgy, hogy bármit hozzá kéne tennem Daniel mondandójához, és ha már úgyis nyilvánvalóan némasági fogadalmat tettem, csak azért is befogom. Amúgy meg Daniel azt mondta, hogy már két hete a képükbe akar ordítani. Erre talán csak ma kap esélyt, tehát egyszerűen ráhagyom, hadd csinálja. A lány azonnal előrefordul - anélkül, hogy bármiféle halovány bocsánatkéréssel szolgálna. A tanterem ajtaja kinyílik, és Mr. Mulligan lép be rajta. Az előbbi feszültség szertefoszlik, helyébe másfajta lép. Less és én mindent megtettünk, hogy idén elkerüljük ezt a tanárt, de nem volt túl nagy szerencsénk. Vagyis nekem nem volt túl nagy szerencsém. Lessnek már nem kell aggódnia amiatt, hogy végigülje unalmas, terjengős óráit. 43

- Dean Holder - szólal meg az asztalához érve. - Még mindig várom a múlt hétre esedékes házi dolgozatot. Remélem, nálad van, mert ma abból lesz prezentáció. Francba! Az elmúlt két hétben eszembe sem jutott, hogy talán házi dolgozatot kéne írnom. - Nem, nincs nálam. Felpillant abból a valamiből, amit az asztalon bámult, és egyenesen a szemembe néz. - Akkor majd óra után beszélünk. Bólintok, és talán egy kicsit a szememet is forgatom. Az ő óráin elkerülhetetlen a szemforgatás. Ez az ember egy köcsög, aki elszáll az osztályteremben feltételezett hatalmától. Világos, hogy kiskorában szívatták, és eltévedt bosszúja mindenkire lesújt, aki a mellényzsebében nem hord műanyag zsebvédő tolltartót. Az óra nagy részében elengedem a fülem mellett a prezentációkat, és próbálok listát írni arról, milyen beadandóim lehetnek. Less volt kettőnk közül az összeszedettebb. Mindig szólt, mit kell megírni, mikorra, s egyáltalán milyen tantárgyból. Mintha órák teltek volna el, amikor végre kicsöngetnek. A helyemen maradok, amíg a többiek kimennek, hogy Mr. Mulligan revansot vehessen rajtam. Amint ketten maradunk a teremben, a tanári asztal elé sétál, nekidől, és karba fonja a kezét a mellkasán. - Tudom, hogy a családod milyen megpróbáltatásokon ment keresztül, és együtt érzek veled. Na, kezdődik... - De remélem, megérted: az életedben bekövetkező sajnálatos események nem jelentenek kibúvót az elvárásoknak való megfelelés alól. Jézus Mária! Egy kibaszott házi dolgozatról van szó. Nem az alkotmányt kellett volna újraírnom. Tudom, hogy csak bólintva 44

igazat kellene adnom neki, de rossz napot választott a prédikáláshoz. - Tanár úr, Less volt az egyetlen testvérem, tehát valószínű, hogy ez nem fog ismételten bekövetkezni. Hiába tűnik úgy, hogy újra és újra megtörténik, igazából csak egyszer lehetett öngyilkos. Összevont szemöldökéből és papírvékonyra feszülő ajkából látszik, hogy egyáltalán nem tart viccesnek. Ami jó hír, mert nem is akartam poénkodni. - Bizonyos esetekben nincs helye szarkazmusnak - jelenti ki tömören. - Azt reméltem, hogy ennél egy kicsit több tiszteletet tanúsítasz a nővéred iránt. Akármennyire utálom ma, hogy lányokat nem szabad megütni, még jobban gyűlölöm a szabályt, hogy tanárokat sem. Rögtön felpattanok, és fürgén odamasírozom hozzá. Néhány centire állok meg tőle, az oldalamon ökölbe szorított kézzel. A közelségemtől megfeszül a teste, így önkéntelenül elégedettség árad szét bennem, amiért megfélemlítem. Egyenesen a szemébe nézek, összeszorítom a fogamat, és halkan folytatom. - Leszarom, hogy maga tanár, diák vagy egy istenverte prédikátor. Soha többé ne vegye a szájára a nővéremet! Még néhány másodpercig farkasszemet nézek vele. Forr bennem a düh, miközben várom a reakcióját. Egy szót sem képes szólni, úgyhogy megfordulok, és felkapom a hátizsákomat. - Holnap megkapja a dolgozatát - közlöm a teremből kifelé menet. Meggyőződésem volt, hogy percek választanak el a kirúgástól. Mr. Mulligan azonban nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem tesz 45