A másik ránk bízott élete Két pszichoanalitikus határeset vázlata "Engem a kommunisták tönkretettek." Erre nem tudtam mit válaszolni, erre a drámai bejelentésre, de nem tudtam nem felnevetni. Tréfaként hatott. Kérdeztem, hogy érti. A nevetés nemcsak annak szólt, hogy egy mutatós és felette egészségesnek kinéző fiatal férfi állt előttem, hanem főleg a saját meglepettségemnek. Korábban többször is beszéltünk, mégsem vettem észre őt. Most azonban nemcsak a személyes felhívását értettem meg, hanem egyúttal beleláttam a nyiladékba, amely a dolgok tudomásulvételét képes az észleléstől tartósan elválasztani. Esse est percipi. Ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül tudomásul vesszük, amit észlelünk. Felhívó mondata nélkül érzelmi megmunkálatlanságát sem vettem volna tudomásul. Érzelmi megmunkáltság híján pedig alig van valami, amit észrevehetünk a másikon. Számomra csak évtizedekkel később, a klinikai halálban vált nyilvánvalóvá, hogy az elme a befogadás állapotában rögzít ugyan minden egyes észlelést, rögzíti az észlelés értékelésének folyamatát minden valós és hamis indokával együtt, végül rögzíti az észlelés elemzésének teoretikus és etikai végeredményeit, az észlelet mégse három, hanem négy jól elkülönített formában, négy különböző helyen lesz feltalálható a tudatban. Először is eredeti észleletként, amiről jobbára nem is tudja az ember, hogy elméje raktárában még bárhol őrizné; másodszor az érzelmi és értelmi feldolgozás fázisaival egybekapcsolt észleletként, azaz érzetként és benyomásként, amit az éber működés orientációra használ; harmadszor az érdek és az etikai ítélet szempontjából értékelt és átdolgozott észleletként, ami a cselekvés segédanyaga lesz; végül e formák között létrehívott többirányú és kölcsönös összefüggésként, ami egyrészt átlátható struktúrát képez, s valószínűleg azonos az individuális életet meghatározó gondolkodási szerkezettel és a tárolási helyek által kijelölt (filogenetikusan és szociálisan determinált) kollektív rendszerszerkezettel, másrészt átláthatatlan bőségként, információs káoszként jelenik meg, amelyben az eredeti észlelet a tudat kérge alá szorul, és csak szükséghelyzetekben előszedhető. Nagy zavaromban persze azt is láttam, hogy a mutatós fiatalember habitusában ezen túl is van valami, ami kivételesen észrevétlenné teszi. Szándékosan terepszínű. Testi valója ellenében kell belesimulnia a környezetébe. Diktatúrában ez a túlélés egyik vaskos alapfeltétele. Homlokát csaknem dühödten előreszegezve ismételte meg drámai bejelentését, szemrehányón. Úgy érti, ahogy mondja, őt a kommunisták tették tönkre. Úgymond a kollektív történés szintjén nevezte meg a szabad szemmel nem látható személyes katasztrófát. Ami verbálisan megerősítette a valós testi közleményt. Érzelmi sivárságomban itt állok előtted, mondta a gesztikája, kiszolgáltatom neked magam. Te pedig kinevetsz. Némán álltunk a halott kisváros üres főterén. Rám bízta az életét. Habár még sokáig, nagyon sokáig nem mondta el, hogy miért van szüksége rám, és mitől terhes az élete. Nagy szükségükben az emberek egymásra bízzák a gondjaikat. Ezt azonban maguk sem vehetik egészen komolyan. Miközben gondjaikról beszélnek, a túlélési ösztönük azt diktálná, hogy hallgassanak. A beszédet nem is megnyilvánulásra, hanem elsősorban önvédelemre használják, beszéd közben kölcsönösen figyelik, hogy a konvenció fedezékéből kihajolva a másik miért, hogyan beszél mellé, hol vannak a sebezhető pontjai. Dialógusaikban ennyi a tényleges információ. Én azonban komolyan vettem a testi közleményt, tudni akartam, hogy milyen szerepet szán nekem a tönkretett és érzelmileg sivár életében, tőle akartam hallani. Kérdéseim hatására izomgörcsöt kapott az erőfeszítéstől, a nyaka, a karjai.
Autisták küzdenek így a kifejezés angyalával. Mondta volna, de a kezével és a nyakával volt elfoglalva. Nem tudta a történetet hol elkezdeni. Nem volt eleje a történetének, nem látott rá, erre pedig senki nincs felkészülve. Nyilvános dialógus híján a belső beszéd útjai sincsenek bejáratva, s ezért adott esetben nem tudja az ember, hogy mi hol van, hol keresse. Nemcsak ott a téren nem tudta megnevezni a gondját, hanem még évekig nem, habár igazán igyekeztem, hogy megfelelő beszédhelyzetet teremtsek hozzá. Hónapok múltán, amikor igen helyesen érzékelte, hogy belefáradtam, elveszítettem az érdeklődésemet, mert nem tudok olyan feladatot ellátni, amelynek nem neveztük meg a tárgyát, akkor megfenyegetett, megzsarolt. Ha nem segítek, akkor ő úgyis öngyilkos lesz, így, szó szerint. De ezzel együtt nem tudta megmondani. Nem mondhattam ki helyette. Olykor a puszta jelenlétem a segítségére volt, helyesebben még ez sem, hanem a tény, hogy elvileg számolhat a jelenlétemmel. Még szerencse, hogy nem bonyolódtam gondját illető hipotézisekbe. A realitás később sokkal komplexebbnek bizonyult, mint ahogy elképzelhettem. Nem mintha a maga bonyodalmasságában is ne lett volna elég banális. Alkoholizmusát nem lehetett nem észrevenni. Délutánra reszketett, ha nem jutott alkoholhoz, dührohamokat kapott. Hónapok alatt, a szemem láttára csúszott bele ebbe a kritikus állapotba. Ebben már úgymond én is benne voltam. Le kellett állnom a direkt kérdezéssel, igyekezni, hogy ne legyen véleményem. Mindazonáltal az volt a benyomásom, hogy nem szenvedélybeteg. Alkoholizmusa nem veszélytelen, de járulékos sérülés, nem ok, hanem okozat. A tartós és végleges kilátástalanság érzete nyűgözi, aminek a kommunistákhoz persze nem volt sok köze, már csak azért sem, mivel egyetlen kommunista nem élt többé a nagy szovjet birodalomban, sorban kivégezték egymást vagy jókor feladták a meggyőződésüket, de az önmagát felemésztő, kriminális és paranoid emberi kapcsolatrendszerekre felépített szovjet birodalom tényleges állapotával tényleg összefüggésben állt. Okozatok és látszatok foglyaként vergődött a mindenféle autonómiától és individualitástól megfosztott, vigasztalan környezetben, amit erőtlenségével és hibás fogalomhasználatával még vigasztalanabbá tett. Egy visszatérő mondatban hívta fel rá a figyelmet, hogy semmi, de semmi öröme nincs. Amit különben sem lehetett nem észrevenni és nem szó szerint érteni. Holott csaknem mindenkivel azonnal közös nyelvet talált, humora, fantáziája, empátiája remekül működött. Kapcsolataiban kitartónak mutatkozott, jóllehet azt gondolta, hogy a cinizmus jól áll neki, s a kapcsolatok erotikus feszültségét a keserű és gúnyos kommentárjaival fel tudja oldani. Ha nem ment, akkor inkább nem volt szolidáris, inkább hajlott az árulásra, aminek nem látta be a következményeit. A tettetést választotta menekülési útnak. Az ártatlanság és a gyanútlanság bájos álcájában csempészte vissza magát azok szívébe, akiket az előző napon cserbenhagyott vagy elárult. De bárhogy is, kíméletlenül ügyelt rá, hogy ezek a kapcsolatok éppen csak a kellemes felszínt érintsék. Mélyebbre nem merészkedhetett, hiszen a rá váró egyszerű örömökkel együtt jött volna a gondja, amit a dolog természetéből adódóan rögtön meg kellett volna osztania a kiválasztott személlyel, nővel vagy férfival. Inkább titkos sóvárgásaival mérkőzött meg, amitől depressziója mélyült, öngyilkossági késztetése az elviselhetetlenségig erősödött, még többször és még többet kellett innia, büntetésként magára mért józanságát részegen még nagyobb energiával óvnia. S így tovább. Valamivel később, amikor minden óvatosságom ellenére sem maradt más választásom, érintéssel kellett biztosítanom a szeretetemről, nem ölelni át, azt nem, ez túl sok lett volna, a birtoklás legkisebb jelére pánikba esett, menekülőre fogta, de legalább mindkét kezemmel a karját megragadni, mintegy az ölelés előlegével visszatartani, ellensúlyozni az öngyilkossági késztetés zokogásokkal és nyüszítésekkel kísért önsajnálati rohamát, akkor érzékeltem, hogy ez a mutatós ember tényleg olyan, mint egy gyökerestől kifordított fa. Nincs önálló hője, nincs önálló hűvöse. Besorolhatatlan testi állagával Hippokratészt is zavarba hozná.
Nincsen nedve és szárazsága sincs. Tizenhat évesen lett először öngyilkos. Szülei elmentek a hegyekbe. Készült rá, mindent rendesen megtervezett és kiszámított, s ha az édesanyának háromszáz kilométer távolságban csak fél órával később támadt volna a kényszerítő érzete, hogy a fia halálos veszélyben van, és azonnal haza kell utaznia, akkor a lenyelt gyógyszerektől leállt volna a lélegzete. Abban egészen biztos voltam, hogy nem skizofrén. Pszichológust nem ajánlhattam, többet faképnél hagyott, látni nem akarta őket. A magyar pszichológia állapotáról magam is pusztító tapasztalatokat szereztem. Lelki egészsége érdekében az ember mégsem tudott előbb minden ütődött pszichológust és minden bezápult pszichiátert meggyógyítani. Néhány belső emigrációba vonult vagy társtudományokba menekült analitikusról tudtam, akik veszélyesen túl voltak terhelve. A hatóságok a diktatúra puhaságának bizonyítékaként eltűrték ugyan embermentő tevékenységüket, de ügynöki hálózatukkal azért rájuk telepedtek. Illetve tudtam még néhány analitikusan képzett gyermekpszichológus elmélyülten dolgozó kis köréről, ám másfél év után az volt a benyomásom, hogy nincs mire várnunk, megváltás nincs, nincs mit remélnünk, nincs mit vesztenünk, belevágtam. Botrányos volt, amit csináltam, bár semmiféle tudományos érv nem kényszeríthet, hogy megbánjam. Sarlatánságomért akár büntethető lehetnék, ha nem évült volna el. Mentségemre szóljon, hogy az analitikusan képzett gyermekpszichológusok egyikével alkalmanként megbeszéltem, hogy mit teszek. Nem mindent beszéltem meg, de csaknem mindent. Nem tartott vissza, nem helyeselte, nem vezetett, mert bizonyára nem engedte volna meg a szakmai felelősségérzete, de alkalmanként elég éleslátóan elemezte a helyzetet. A történethez tartozik, hogy egy másik botrányos sarlatánságomban egyszer már elkísért, a saját magamon elvégzett analízisemben. Ami nem elhatározás volt, olvasmányaim hatására csúsztam bele, egyre mélyebbre, ismertem ugyan a tiltást, értettem, helyeseltem is, de már nem volt visszaút. Eszem ágában nem volt az állatiasan reflektálatlan élet sztereotípiákkal megkötött nyomorúságába visszatérni. Végre szabad voltam, felfedeztem az önmagam és a mások iránti felelősségérzetet. Ezerkilencszázhatvannyolc emlékezetes nyarán, amikor életem minden percében azt mérlegeltem, hogy mikor mivel hol és hogyan öljem meg magam, habár ebből a késztetésből a külső szemlélő semmit nem vehetett észre, Mészöly Miklóstól kaptam egy nagy halom olvasnivalót. Az is a diktatúra történetéhez tartozik, hogy a pszichológia és a filozófia klasszikusainak művei évtizedeken át nem voltak elérhetők. Mészöly azokat az idegen nyelvekből fordított, indigóval, írógéppel lemásolt műveket adta kölcsön az ifjú és tudatlan pályatársnak, amelyeket az ötvenes években egy tudósokból és művészekből álló kis csoport azért fordított és másolt le, hogy a legnagyobb terror idején is lépést tudjanak tartani a tudományos külvilággal. A gondosan bekötött, salátává olvasott kéziratos művek között akadtam rá Carl Gustav Jung A kollektív tudattalan archetípusai (Über die Archetypen des kollektiven Unbewussten), a Bevezetés az alkímia valláspszichológiai problémáiba (Einleitung in die religionspsychologische Problematik der Alchemie) és A keleti meditáció kérdéséhez (Zur Psychologie östlicher Meditation) című tanulmányaira, azokra a munkákra, amelyek ma az életműkiadás Bewusstes und Unbewusstes azaz "Tudatos és tudattalan" című kötetében olvashatók. Nem tudom nem azt mondani, hogy ezek a munkák ne forgattak volna ki magamból, és ne állították volna másik pályára az életem. Az sem állítható, hogy ne lett volna halálosan fájdalmas másik pályára állni. Freud csupán ezután következett, s vele a saját asszociációs soraim furcsa és meghökkentő jelei. Megtanultam éberen aludni, azaz a későbbi elemzés érdekében alvás közben rögzíteni az álmokat. Ezt a speciális, fizikailag igen megterhelő műveletet az agy készségesen végrehajtja.
Speciális tároló kapacitást nyit az álmoknak, az asszociációs láncoknak, az elemzett álomtartalomnak, készen arra, hogy éber állapotban is összefüggésbe hozzam őket. Megtanultam keresztkapcsolatokat teremteni, amit egyedül az ember elvileg nem tud megcsinálni. Mármint átlépni a gátlásokon, benézni az álomhomlokzat mögé, megérteni. Az asszociációs láncok és a keresztkapcsolatok állandó nyitvatartási idejétől a nappal és az éjszaka mindenesetre összefolyt. A szellemi és lelki készenlét nem engedte, hogy a depresszió és a halálvágy eredeti méretében visszatérjen, a megértés sajátos perspektívába állította a jelenségeket, de félő volt, hogy a megterheléstől megbolondulok. Legnagyobb szerencsémre a falusi református lelkész, egy hatalmas erejű, szelíd, kissé tompa, mindkét testamentumban és e testamentumok eredeti nyelveiben, héberben, arámiban, latinban, görögben, illetve Luther és Károli fordításaiban egyként járatos férfiú ösztönösen felfedezte a súlyos veszélyeztetettségemet. Minden hétfőn felkeresett, hogy elmondja nekem a vasárnapi prédikációt. Nem tűrhette, hogy bűnben és kísértések közepette védtelenül éljek, meg akarta pecsételni a keresztségemet a konfirmációval, s ehhez a hitét kínálta fel. Prédikációit gyengének találtam, s hogy a sok ostobaságot ne kelljen hallanom, közbelocsogtam, azt akartam, hogy inkább magukról a bibliai helyekről, a szövegekről, a szövegkapcsolatokról beszéljen. Bámulatos volt a tárgyi tudása, elkápráztatott. Beavatott az összehasonlító bibliai szövegkritikába. Amihez bőségesen olvastam, főleg csempészett katolikus irodalmat. A második vatikáni zsinat valóságos értelmezési lázat szabadított el, elszabadultak a filológiai és az archeológiai szenvedélyek. A tudatnak ahhoz a területéhez értünk, a közös és az egyéni, a kollektív és az individuális kényes kapcsolatához, ahová egyszer korábban a görög mitológiát és a görög filozófusokat követve már eljutottam, a tudatnak arra a szépséges vidékére, a mitikus, a mágikus és az archaikus határterületére, amit Jung olyan nagy erővel világított be a munkáiban. Talán mondanom sem kell, hogy ezekből az aspektusokból - a vallás, a mitológia és a meditáció szemszögéből - más lokális értékkel bírtak az álmaim, az éberálmaim és a láncolatként egymásba akaszkodó asszociációs soraim, mintha megmaradtam volna az individualitásnál. Másfél évtized múltán a segélyt kérő fiatal férfit megtanítottam néhány meditációs technikára. Kicsit feloldhatta velük az izomgörcseit, hogy lazábban indulhasson el a saját asszociációs sorain. Ettől kezdve mintegy két éven át módszeresen ingáztunk meditáció és szabad asszociáció között. Öcs volt, aki maszturbációs fantáziáival bátyjához és atyjához ragadt. Előbbinek látta és nézte a péniszét, utóbbinak egyetlen alkalom kivételével soha. A vizuális hiányt az atya vizeletének illatával, illetve szennyes és tiszta fehérneműinek szagolgatásával pótolta. Végső soron a velük való maszturbációs azonosulással sem tudott mit kezdeni. Érezte és látta, hogy sem testileg, sem intellektuálisan nem üt rájuk, nem tud ilyen férfi lenni, nem is akar, az anyával viszont a neme miatt nem tudta azonosítani önmagát, holott érzelmileg és intellektuálisan szimbiózisban éltek. Miközben mi egy megnevezetlenül hagyott cél, a tudat felvilágosítása felé igyekeztünk, alkoholista bátyja delirált, kómába esett, néhány nap múltán meghalt. Ami egy időre drámaivá tette a munkánkat, intő jel maradt. A tudatküszöb alá gyömöszölt személyes múlt közvetlenül a közös jövőt veszélyezteti. Maszturbációs fantáziáinak társadalmi megítéléséről hasonló korú fiúktól értesült. A szigorú társadalmi ítélet kielégítő magyarázattal szolgált a teljes kitaszítottság érzetére, amit a családjában is át kellett élnie, habár nagyon is szerették. Még azért is szerették, mert adottságaival elüt tőlük. Mégis olyan akart volna lenni, mint bárki más. Kamaszkora azonban újabb éles fordulattal szolgált. Lányok iránt érzett erős vonzalmát és még erősebb azonosulási készségét sem tudta megtagadni.
Logikusan akkor kellett volna elhatároznia az öngyilkosságot, amikor kiderült, hogy a társadalmi megítélés szerint buzi, s ezért egész életében nemcsak a családból, hanem mindenféle közösségből szigorúan ki lesz rekesztve, de akkor határozta el, amikor kiderült, hogy a társadalmi megítélés szerint minden bizonnyal nem buzi. Nem akarom bő lére ereszteni a történetet, de egyetlen kis körülményre még felhívnám a figyelmet. A kert végében volt a budi. Ahová a bátyja is hosszú időkre bezárkózott, s ahová hozzá hasonlón nemcsak a szükségét végezni, hanem maszturbálni járt. A budi erősen illatozott. Maszturbációi közben látta, szagolta a családi ürüléket. Nemcsak a bátyját követte a maszturbációval, hanem az apja vizeletének illatát. A komplex szenzuális élmény valamelyest változott, amikor elköltöztek. A vízöblítéses vécében még határozottabban érezte, mintegy megbabonázva követte a felnőtt férfi vizeletének hátrahagyott illatát, s véglegesen összekapcsolta a saját élvezetével. De jött vele a családtagok elvegyülő ürülékének emlékállománya, a fekáliához tartozó tiltásokkal, kényszerekkel, mágikus képzetekkel. A hűségesen követett idősebb testvér mintája, a családi fekália, az atyai vizelet és az atyai fehérnemű illatának fétise sok jót nem ígért. Közel kétéves közös munkánknak három egymást átfedő, egymásba átható művelete és periódusa volt. Meditáció, szabad asszociáció, akció. Az akciós szakasz megint csak két részre tagolódott. Az első akcióra akkor került sor, amikor a fiatal férfi arra a szabad és önálló belátásra jutott, hogy csak akkor tud megszabadulni az öngyilkossági késztetéstől, ha melegként akceptálja önmagát, és végre lefekszik azzal a hasonló korú férfival, aki már hónapokkal korábban szerelmet vallott neki, s akibe ő is régóta és halálosan szerelmes. Nem eléggé ünnepelhető eredmény volt, mégis alaposan visszavetett minket a közös munkában. A két fiatal férfi ugyanis nem a másikkal, hanem a saját nárcizmusával találkozott ebben a kapcsolatban. Különböző okokból, de mindketten genitális trófeának és nem személynek tekintették a másikat. Ezért mindketten, minden technikai jellegű igyekvésük és trükközésük ellenére az első pillanattól kezdve tökéletesen és teljesen impotensnek bizonyultak. Szerették és ölték egymást, egyszóval a közös örömben nem tudott kiteljesedni a kapcsolat. Amihez persze tudni kell, hogy első egyetemi évében a fiatal férfi két évfolyamtársnőjével feküdt le. Mindkettővel szemben éppoly impotensnek bizonyult, mint most a másik fiatal férfival. Az egyik fiatal nő közönyösen viselkedett, egyszerűen felkelt és távozott, attól kezdve pedig levegőnek tekintette, tehát mégiscsak megvetette őt, a másik fiatal nő szintén nem a kölcsönösség hiányának tudta be a kapcsolat kudarcát, hanem személyes sértésként fogta fel, s ezért azon melegében meglehetős ocsmányságokat vágott a fejéhez. Sőt, a közös kudarc élményét később önmaga védelmében megosztotta más évfolyamtársakkal, nőkkel és férfiakkal. A fiatal férfi jó sportoló volt, a férfiasság valamennyi határozott külső jegyével rendelkezett, s így a pletykálkodás és sugdosódás ellenére meg tudta őrizni a pozícióját az évfolyamtársak között, a férfiassági színjáték azonban olyan mennyiségű energiát emésztett fel, és olyan, minden pillanatot felzabáló és minden spontán gesztust letiltó önvádhoz társult, hogy egy csapásra kihunyt az autoerotikája is. A szabadulási kísérlet kudarca után az eredetinél jóval nagyobb tudással, de jóval kényelmetlenebb pozícióban kellett a meditációnál újrakezdenünk. Csak hetek múltán, nagy zökkenőkkel, alkoholos és depressziós löketek, súlyos suicid fenyegetettség közepette térhettünk vissza az asszociációhoz. Míg intelligenciájának és egyre terebélyesebb érzelmi megmunkáltságának köszönhetően hónapok munkájával rá nem találtunk a banális felismerésre, miszerint az újabb pusztító élményt ugyanúgy saját élete jelentéssel teli részeként kell elfogadnia, mint korábbi pusztító élményeit.
Ha egyszer a buzit tisztességesen felismerte magában, akkor a nem buzit is fel kell magában ismernie, és el kell fogadnia. Az autonóm személyt, aki a genitális kudarc és az ebből eredő gyilkos bonyodalmak ellenére volt boldog a másik fiatal férfival. Vagy azt az előbbivel teljesen azonos személyt, aki félelmében évek óta visszautasítja egy fiatal nő kitartó ostromát. Akihez ő maga is erősen vonzódik, tulajdonképpen senki nincs, akinek a társaságában szabadabbnak érezné önmagát. Újabb akció küszöbére értünk, de elég világos volt, hogy több kudarc aligha lesz feldolgozható. Történetünkben először durván közbeszóltam. Megtiltottam, hogy ezzel a vonzó fiatal nővel lefeküdjön. Ismertem a fiatal nőt. Se durvaságtól, se közönytől nem kellett tartanom, de biztosra akartam menni. Elmondtam neki, hogy évek óta mit művelünk. Tudta. Csak az alkoholizmus veszélyét és az öngyilkossági késztetést említettem. Elővigyázatosságom helyes volt, így tudta a fiatal férfitól. Illetve, amit ezen felül tudott és sejtett még, ő sem mondta el nekem. Végül is nem engem szerettek, hanem egymást szerették. A tiltás ötlete sem bizonyult hibásnak. A következő ülésen a fiatal férfi közölte, hogy tiltásomat nem tudja komolyan venni. Hosszú telefonbeszélgetések után elhatározták, hogy elutazik a fiatal nőhöz, s mivel nincs pénze szállodára, más lehetőség pedig feltehetően nem lesz, le fognak feküdni, legalábbis aludni térnek. Ezen cinikusan nevetett. Megerősítettem a tiltást. Inkább fizetem a szállodát. Kinevetett. A tiltásban, a tiltás visszautasításában és a nevetésben benne volt kétéves munkánk minden valódi érzelmi feszültsége és minden túlérett erotikus gyümölcse. Érdekében állt a feszültséget oldani. Nekem viszont az ő érdekében állt az érdekemben megzsarolni őt, mert életének terhétől csak ezen az áron szabadulhattam meg. Ígéretét vettem, hogy azonnal hazamegy a szüleihez, nem kéri, hanem ellopja, elveszi az édesapja használatban lévő pizsamáját, s ha nem követi is a tiltásomat, adott esetben felveszi, és semmi áron, bármi történjék, nem veszi le, se a nadrágot, se a kabátot, letépni sem engedi magáról, soha. Nem engedi. Inkább a bőrét, a pizsamát nem. Annyira valószínűtlen volt a követelésem, hogy engedett a zsarolásnak. Hazament a szüleihez, vette a szekrényből az apja legalább három számmal kisebb pizsamáját. Nem a szennyest vagy nem a használatost, ahogy én követeltem tőle, hanem egy frissen mosottat, vasaltat. Amikor utazótáskájával belépett a fiatal nő szobájába és örömükben egymásnak estek, nyomban elmesélte, hogy ez a hülye Nádas mit követelt tőle. Itt hozza táskájában az apja legalább három számmal kisebb pizsamáját, amit majd fel kell vennie. Ezen annyira nevettek, ezen a pizsamán, ezen a hülye Nádason, s hogy ő ezt a pizsamát nem fogja levenni, egymásba kellett kapaszkodniuk, nem engedi, inkább a bőrét, hullott a könnyük, a pizsamát nem, rázkódtak egymáson a boldog nevetéstől, s így aztán annak sem volt többé akadálya, hogy hirtelen elhallgassanak, és úgy szeressék egymást, mint egyik ember a másikat. Ha lehetséges, akkor egy kicsit még jobban. Három gyermekük született, két fiú, egy lány, s ahogy messziről látom, hol boldogok, hol meg végtelenül boldogtalanok. Pontosan úgy, miként mi, többiek, valamennyien. (Elhangzott november 15-én a berlini Collegium Hungaricum és a Deutsche Psychoanalytische Vereinigung Pszichoanalízis a vasfüggöny mögött címmel rendezett konferenciájának zárszavaként.) Forrás: Élet és Irodalom, LII. évfolyam 47. szám