MÉG MINDIG AZ ÁLTALÁNOSÍTÁS- RÓL ÉS CÍMKÉZÉSRŐL...

Nem tudom, mennyi időm van még hátra. Nem akarok rendezetlenséget hagyni magam után. Legalább annyit világosan meg akarok fogalmazni, hogy mi az, amit gondolok még halálom előtt, mielőtt elnémulok. Két hűség van bennem. Egyfelől az általam látott Jézushoz akarok hűséges lenni, másfelől egy valláshoz, melyet nem választottam, csak beleszülettem abba. (Bulányi György) KORPONAI ERZSÉBET MÉG MINDIG AZ ÁLTALÁNOSÍTÁS- RÓL ÉS CÍMKÉZÉSRŐL... Nem, nem vagyok mentes tőle én sem. Csak egyre jobban figyelek rá. Nehéz, mert túlságosan megszoktuk. Mond valaki valamit, beszélgetünk vele pár percet, megosztja a gondolatainak épp aktuális töredékét... és máris címkét kap: ő bal, jobb, egyenes, görbe, ilyen vagy olyan csoport tagja, amik megint általánosítások. Gender, meleg, istentagadó, keresztény, agnosztikus, magyar, görög, meg még ki tudja mi. Címkénk az aztán van rengeteg. :D Pedig mindenki, igen, mindenki csak egy-egy különálló, egyedi, isten-formás EMBER. (Biztos sokan ismeritek a foltmanók történetét: http://tortenetek.network.hu/video/a_foltmanok_mese/a_ foltmanok) http://vimeo.com/7263521) De ezek a cimkék csak egyszerű agytermékek. Ha legközelebb találkozol ugyanazon valakivel, akit már bekategorizáltál, kevés a valószínűsége, hogy más apropóból nyitottan tudod hallgatni. Eleve az első címke előítéletével fogsz hozzá állni. Pedig közben az idő és tér változott és benne mindketten. Ez most új helyzet, új szituáció, új ember. Még akkor is, ha kívülről nem látszik a szemünk számára. Bár ha figyelembe vesszük, hogy szemünkkel nem látunk, csak az agyunkban lévő XIX. évfolyam 5. 6. szám 2012. június - július TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetők: www.bulanyi.hu Korponai Erzsébet, Még mindig az 2095 Henri J. N., A tanárság mint vendéglátás 2096 Simone Weil, Kegyelem és nehézkedés 2098 Gavra Gábor, A történelmi kereszténység 2100 Skrabski Fruzsina, Ahányan így együtt vagyunk 2103 Inczédy Péter, Gyémánt misére 2104 Inczédy Péter, Miről mi jut az eszembe 2104 Wildmann János, Kultúrkeresztények 2105 Urbán József, Kultúrkeresztények és 2106 Szathmári Botond, Hamvas Béla, aki 2109 Juan Arias, Az én Istenem törékeny 2111 Dr. Kelemen Béla, Egyszer volt 2112 Merza József, A kisközösség 2114 Bulányi György, Mit is akart Jézus? 2118 «Az emberi elköteleződés folyóirata családunkért, nemzetünkért, mindenkiért Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetőség; koinonia.tarsak@gmail.com ismereteink kivetülését nevezzük látásnak, akkor nehéz észrevenni bármi olyat, ami az agyunk számára új. Ezért is hivatkozik mindig mindenki a gyerekekre. Szó sincs itt semmiféle gyermeki ártatlanságról, amit mintának kellene tekinteni! Az ártatlanság nem erény, csak a tisztaság az, amit viszont rengeteg tapasztalat árán idős korban tudunk elérni, már ha... Szó van viszont az üres agyi mintákról a gyermekek esetében. Sok időnek kell eltelnie, hogy ezek a minták kialakuljanak, ráadásul a felnőttek dresszírozására. De a gyermeki hozzáállás, amit annyi bölcs szorgalmaz, az a nyitottság, a feltételnélküliség, az újként, ismeretlenként nézés mindenre. Aki képes ezt a kíváncsi gyereket lelkében megőrizni, azt hülyének fogják tekinteni. Sőt, pszichológiailag infantilisnak. De ha kis szerencséje van a felnőttekkel, akkor belőle lesz a zseni feltaláló, akit tudjuk, csak egy hajszál választ el az őrülttől, sőt rendszerint ezek az emberek a társadalom számára kezelhetetlenek. (Most azért én csak a máig uralkodó, irányító társadalmat értem, ahol csak

2012. június - július KOINÓNIA 2096 a vezető tudja mi a jó, a nép meg birka, ostoba és bármire használható, legyilkolható, értéktelen.) Nem is hibáztatok én senkit, aki a tömeghez akar tartozni. Nem kell konfrontálódni, nem kell megváltozni, sőt semmit sem kell csinálni, ha egy általánosan elfogadott rendszerhez tartozol. Csakhogy egyre több a másságot mutató gyerek közöttünk. Vigyorogva nézem, ahogy keményvonalas szülők és nagyszülők rendre kapják az ilyen gyerekeket és unokákat. Először döbbenten nem értik, majd ahogy öregszenek, egyre elfogadóbbá válnak. Végülis a másfajta is az ő testük-vérük. :D Itt tennék egy kis kitérőt a testéből-véréből való aszszociációjaként és az eucharisztiáról beszélnék egy kicsit. Az eu: jó; kharisz: kegyelem, kegyelmi ajándék; kellemesség, gyönyörűség, öröm, kedvesség, kedvezés, szívesség, jóindulat, jótett, hála, elismerés, köszönet, viszonzás. Magyar szinonimájával, az oltáriszentséggel nem mondtunk sokat, bár ezt is érdemes lenne elemzés alá venni. Szokás még hálaadással fordítani, de ez is kevésnek tűnik, már csak azért is, mert ez inkább a zsidó húsvéti hálaadási vacsora hozadéka. Mindenki válassza ki a számára legkedvesebb mondanivalóját a szónak. Nekem mindegyik kell erre az elképesztő csodára. Rengeteg mondanivalója van, de én most csak a fent említett aspektusát emelném ki. Idézek egy saját régi írásomból: Jézus azt mondja: Atyám, a Ti Atyátok, a Mi Atyánk. Mindnyájan Isten fiai és lányai vagytok. Vér a véréből, hús a húsából. Ez az én testem, ez az én vérem. Vegyétek és egyétek. Ha elhiszem, hogy Jézus Isten Fia, ha elhiszem, hogy az ő testét-vérét eszem a szentmisében (communio=közösség), amely egy és oszthatatlan, akkor, ha a kenyér és bor testté és vérré lesz bennünk márpedig így van biológiailag, akkor Istent a sejtjeimben hordom. Ha mindannyian, akik magunkhoz vesszük, birtokoljuk, egyek vagyunk vele, miért nem hiszed, hogy testvéred az Atyád fia, lánya? Így hozza létre az eucharisztia azt az örömteli ünneplést, hálaadást, amit akkor érzünk, amikor egy családban közösen fogyasztjuk el a mama főztjét és a papa borát. Test-vérekként, rokonokként, barátokként. Ilyen örömteli alkalmakkor bizony még a nem vér szerinti résztvevő is testvérré válik. Ezért fontosak a közös étkezések, ünneplések. A fenti kitérőt azért tettem, mert arra szerettem volna rámutatni, mennyire gyenge az egész hitrendszerünk. Ha még azt sem vagyunk képesek komolyan venni, átgondolni, amit állítólag élünk, akkor miért vennénk komolyan az egész emberiséget összekötő, közös származásunkat, akár genetikai testvérekként, akár ha azt gondoljuk, hogy ugyanaz az Isten hozott létre bennünket? És mit mond a mesében Éli, a fafaragó Pancinellonak? Ne feledd, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom. És ez mindenkire igaz, nemcsak Pancinellora. Most hallgasd meg újra a mesét, az én mellészövegelésemet meg nyugodtan felejtsd el. :D HENRI J. M. NOUWEN A TANÁRSÁG MINT VENDÉGLÁTÁS A vendégszeretet nemcsak a szülők és gyermekek közötti viszonyban, hanem a tanárok és a diákok viszonyában is mintául szolgálhat az emberek közötti építő kapcsolatra. Ha van olyan terület, amelynek új szellemre, megváltó és felszabadító szellemiségre van szüksége, az az oktatás területe, ahol sokan az egész életüket vagy legalábbis életük kulcsfontosságú szakaszát töltik diákként, tanárként vagy mindkettőként. Kultúránk egyik legnagyobb tragédiája, hogy milliónyi fiatal számtalan órát, napot, hetet és évet tölt előadások hallgatásával, könyvek olvasásával és dolgozatok írásával, miközben egyre növekszik bennük az ellenállás. Ez a jelenség annyira elterjedt, hogy a tanárokat dicséretben részesítik, az általános iskolától az egyetemig, az oktatás minden szintjén, ha sikerül nekik a tanulók figyelmét felkelteni és rávenni őket a munkára. Gyakorlatilag minden diák végtelenül hosszú kötelességsorozatnak látja a tanulmányait. Ha van olyan kultúra, amelynek sikerült kiölnie az emberekből a természetes kíváncsiságukat és eltompítani a tudás iránti vágyat, az a mi technokrata társadalmunk. Tanárként még érzéketlenebbé váltunk arra a nevetséges helyzetre, amelyben a felnőtt nők és férfiak úgy érzik, tartoznak nekünk egy legalább húszoldalas dolgozattal. Már meg sem lepődünk, amikor az élet és halál kérdéseiről szóló kurzusokon felnőtt emberek aggódva kérdezik tőlünk, mennyi a követelmény. Ahelyett, hogy néhány szabad évet töltene mások segítségével az emberi lét értelmének és értékének kutatásával, a legtöbb diák egyfolytában kreditpontokat, fokozatokat és díjakat próbál szerezni, s ezért még saját fejlődését is hajlandó feláldozni. Ilyen közhangulatban nem meglepő, hogy hatalmas ellenállás alakul ki a tanulással szemben, és napjaink oktatási helyzete jelentős, valódi szellemi és érzelmi fejlődésnek szab gátat. A diákok inkább követelőző főnököt látnak a tanáraikban, semmint vezetőket, akik segítenek nekik a tudás és a megértés keresésében.

2012. június - július KOINÓNIA 2097 Az oktatás egyik legnagyobb problémája továbbra is az, hogy megoldásokat kínál kérdések nélkül. Úgy tűnik, az emberek formálásának és tájékoztatásának legkevésbé használt forrása a diákok saját élménye. Időnként, amikor a tanárok szeretetről és gyűlöletről, félelemről és örömről, reményről és kétségbeesésről beszélnek, a hallgatók engedelmesen jegyzetelnek, vagy unottan bámulnak ki az ablakon. Ez csak akkor érthető, ha felismerjük, hogy a diákoknak maguknak nem volt alkalmuk a szeretettel és gyűlölettel, félelemmel és örömmel, reménnyel és kétségbeeséssel kapcsolatos élményeikhez hozzáférni, hogy valódi kérdéseik személyes forrásból fakadhassanak. Egy ellenséges környezetben azonban senki nem akar sebezhető lenni, és nem akarja felfedni önmaga, a diáktársak és a tanárok előtt, hogy az élet legfontosabb kérdései közül némelyiknek a megválaszolásához még hozzá sem fogott. A tanítás tehát mindenekelőtt egy olyan tér megteremtését kívánja, ahol a tanulók és a tanárok félelemmentes eszmecserét folytathatnak egymással, s hagyhatják, hogy saját élettapasztalatuk szolgáljon a növekedés és fejlődés elsődleges és legértékesebb forrásául. A tanítás kölcsönös bizalmat igényel, amelyben azok, akik tanítanak és azok, akik tanulni szeretnének, jelen lehetnek egymás számára, méghozzá nem szembenálló felekként, hanem olyan emberekként, akik ugyanabban a küzdelemben osztoznak, és ugyanazt az igazságot kutatják. Emlékszem, milyen nagy lelkesedéssel ismertetett egy hallgató egy zen meditációról szóló könyvet, miközben a saját életét betöltő nyugtalanság, magány, valamint az egyedüllét és nyugalom utáni vágya ismeretlen maradt számára. Ahogyan a szavak akadályozhatják a kommunikációt, a könyvek is gátolhatják az önismeretet. A tanulás ellen hatnak az olyan tanítási helyzetek, amelyekben a tanulókat és a tanárokat is mélyen áthatja az elutasítástól való félelem, a saját képességeikben való kételkedés vagy bizonytalanság s az egymás iránti, sokszor elfojtott düh. Senki sem fogja feltárni legbecsesebb képességeit azok előtt, akiktől fél. De vajon lehetséges-e vendégszeretővé válni az osztályteremben? Távolról sem egyszerű, mert mind a tanárok, mind pedig a diákok egy nagyon magas követelményeket állító, erőszakos és gyakran kiszipolyozó társadalom tagjai, amelyben a személyes növekedés és fejlődés másodrangúvá vált a termelés és nemcsak a kreditpontok megszerzésének, hanem a megélhetés előteremtésének képességéhez képest is. Egy ilyen termelésközpontú társadalomban már az iskolákban sincs idő vagy hely arra, hogy a versengéstől való félelem, illetve a büntetéssel vagy jutalmazással kapcsolatos megfontolások nélkül merülhessen fel a kérdés, miért élünk és szeretünk, dolgozunk és halunk meg. S mégis, a keresztény lelkiség szemszögéből a tanítás az elköteleződést jelenti a félelemmentes hely biztosítása mellett, ahol a kérdések tudatosulhatnak, és viszszajelzést is kaphatnak rájuk nem előre gyártott válaszokat, hanem egyértelmű biztatást arra, hogy komolyan és személyesen foglalkozzanak velük. Amikor a tanításra a vendégszeretet keretei között tekintünk, azt mondhatjuk, hogy a tanárok hivatása az, hogy olyan szabad és félelemtől mentes teret teremtsenek a diákok részére, ahol megtörténhet a szellemi és érzelmi fejlődés. Amikor egy tanár spiritualitásáról akarunk beszélni, feladatának két vonatkozása igényel megkülönböztetett figyelmet: a feltárás és a megerősítés. A vendégszerető tanárnak fel kell tárnia a diákok előtt, hogy nekik is van mit nyújtaniuk. Számos diák már annyi évet töltött a befogadó oldalon, s már annyira beléívódott a gondolat, hogy még mennyi tanulnivaló áll előtte, hogy elveszítette az önbizalmát. Már alig tudja elképzelni, hogy neki is van mit adnia, méghozzá nemcsak a kevésbé iskolázottaknak, hanem iskolatársainak és tanárainak szintúgy. Tehát a tanárnak elsősorban fel kell lebbentenie a diákok nagy részének szellemi életét borító fátylat, és segítenie kell, hogy felismerjék: saját élettapasztalatuk, saját bölcsességük és meggyőződéseik, saját megérzéseik és megfogalmazásaik komoly figyelmet érdemelnek. A jó vendéglátó hiszi, hogy vendége olyan ígéretet hordoz, amelyet minden őszinte érdeklődő előtt szeretne felfedni. Olyan könnyű benyomást tenni a diákokra a számukra ismeretlen könyvekkel és helyzetekkel! Sokkal nehezebb befogadónak lenni és segíteni a diákoknak abban, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a búzát a pelyvától a saját életükben, s megmutatni nekik a magukkal hozott ajándékok szépségét. Sohasem hisszük el, hogy van mit adnunk, ha nincs, aki elfogadná. Ajándékainkra az elfogadó fél tekintetének fényében ismerünk rá. Azok a tanárok, akik el tudják engedni a diákok irányítása és elkápráztatása iránti vágyukat, és akik megengedik maguknak, hogy befogadóak legyenek a diákok üzeneteire, rá fognak ébredni, hogy a tehetség a befogadó környezetben válik láthatóvá. Mindazt, ami jóként, érdemesként vagy újként tárul fel, meg kell erősíteni. A megerősítés, a biztatás és a támogatás sokszor messze fontosabb a bírálatnál. A jó vendéglátó nemcsak segít felismerni vendégeinek a rejtett tehetségét, hanem arra is képes, hogy támogassa őket e képességek kifejlesztésében és elmélyítésében, hogy megújult önbizalommal, egyedül is folytathassák útjukat. Az önbizalomhiány olyan burjánzó betegség számtalan iskolában, hogy a megerősítés fontosabbá vált, mint valaha. A megerősítés sok mindent magában foglalhat. Jelentheti egyszerűen az izgalom és a meglepetés kifejezését vagy egy köszönő szót. Jelentheti jó könyvek ajánlását vagy különleges tehetségű emberekhez való irányítást. Gyakran csak annyit tesz, hogy összehozzuk a megfelelő embereket, vagy időt és helyet teremtünk a további gondolkodáshoz. Mindig velejár azonban az a belső meggyőződés, hogy az értékes tehetség figyelmet és állandó gondozást érdemel. A hitoktatásban különös jelentősége van a felfedésnek és a megerősítésnek. Az, hogy a diákok jelentős részét nem érdekli a hittan, nagyrészt annak köszönhető, hogy saját élettapasztalataik alig kerülnek szóba. A keresztényi létnek pontosan annyi módozata van, mint ahány keresztény ember, s úgy tűnik, minden dogma és szabály ráerőltetésénél fontosabb, hogy olyan teret biztosítsunk a diákok számára, ahol feltárhatják a szeretet, az adás és az alkotás nagyszerű emberi képességeit, amelyben ők is osztoznak, és ahol ráta-

2012. június - július KOINÓNIA 2098 lálhatnak arra a megerősítésre, amely felbátorítja őket a keresés félelem nélküli folytatására. Csak ha már kapcsolatba léptünk saját életünk élményeivel, s megtanultunk figyelni a megszabadulás és az új élet iránti belső vágyakozásunkra, ismerhetjük fel, hogy Jézus nemcsak beszélt, hanem kezét is nyújtotta felénk a legszemélyesebb szükségünkben. Az evangélium nem csupán megjegyzésre méltó szavak gyűjteménye. Üzenete az egyéni emberi létállapotunkra adott válasz. Az egyház nem olyan intézmény, amely a szabályai követésére kényszerít bennünket, hanem emberek közössége, amely arra hív bennünket, hogy asztalánál éhségünket csillapítsuk, és szomjunkat oltsuk. A tantételek nem idegen formulák, amelyekhez tartanunk kell magunkat, hanem a legmélyebb emberi tapasztalatok lejegyzései, amelyek az időt és a teret túllépve, generációról generációra fényként adódnak tovább a sötétségben. Mi értelme van azonban fényről beszélni azoknak, akik nem érzékelik sötétségüket? Miért is említenénk valakinek az Utat, aki nem látja, hogy számos ösvény tanulók feladhatják védelmi állásaikat, s áttekinthetik saját élettapasztalatukat, annak minden erősségével és gyengeségével együtt, hogy ráleljenek egy követésre érdemes út kezdetére. Tanárként gondolkodásra kell ösztönöznünk tanítványainkat, amely a jövő képének körvonalazódásához vezet az övékéhez, nem a miénkhez. Azt is be kell látnunk azonban, hogy sok diák annyira belefáradt már az oktatási intézmények követelményeibe, és olyan gyanakvással fogad mindenkit, aki valami újat vár el tőle, hogy nemigen tud nyitottan viszonyulni egy valóban vendégszerető tanárhoz, és nem képes vállalni a bizalom a tanárba és az önmagába vetett bizalom kockázatát. Másrészről viszont az is igaz, hogy sok lelkes tanár már annyira belefáradt abba, hogy elérjen a diákjaihoz, s annyira kimerült a szerteágazó és sokszor személytelen oktatási gépezet által rárótt terhektől, hogy vendégszeretete gyorsan védekezéssé degradálódik. A tanárok a feltárás és a megerősítés helyett követelnek és rendszabályoznak, ráadásul néha kitörnek és elégtételt vesznek. Ezért hát nem meglepő, hogy sok iskolának jobban megy a megkeseredett riválisok termelése, mint a befogadó, érzékeny vendéglátók képzése. létezik? Hogyan vágyakozhat valaki az igazságra, ha azt sem tudja, léteznek kérdések? Nem meglepő, hogy (Forrás: Nyújtsd kezed. A spirituális élet három mozdulata, sokan unalmasnak, fölöslegesnek és szükségtelennek Ursus Libris, Budapest, 2007, a Tanárok és diákok című alfejezet: 88 95.) látják a hittanoktatást, s arról panaszkodnak, hogy öröm helyett félelmet kelt, spirituális szabadság helyett szellemi börtönbe zár. Ám azok, akik már megtalálták a nyugalom és belső egyedüllét helyét, és figyelemmel hallgatták a saját szívükből fakadó kérdéseket, azt is SIMONE WEIL meg fogják látni, hogy az ilyen helyen elhangzó szavak KEGYELEM ÉS NEHÉZKEDÉS nem a megbántást, hanem a gyógyítást szolgálják. (RÉSZLET) A feltárás és a megerősítés tehát a tanár-diák viszony két fontos vetülete. Mindkettő azt mutatja, hogy Te nem érdekelsz a tanulók nem szegény, szűkölködő, tudatlan koldusok, akik a tudás letéteményese elé járulnak, hanem valóban a vendégekhez hasonlatosak, akik látogatásukkal megtisztelik a házat, s nem távoznak anélkül, hogy a vendégséghez hozzá ne járultak volna valamivel. Ha a tanításra a vendégszeretet egyik formájaként tekintünk, talán megszabadíthatjuk valószerűtlen súlya egy részétől, s újra részünk lehet a szárnyalás pillanataiban. Ahogy a szülők kísértésbe eshetnek, és tulajdonukként kezelhetik a gyermekeiket, a tanárok is hasonlóan állhatnak a tanítványaikhoz. A tanárok egy része lehangolttá engem. Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy szeretetlenséget ne követne el és sebet ne ejtene az igazságon. A te személyed nem érdekel engem. Ez a kifejezés viszont válik és elkedvetlenedik a túlzott felelősség- helyet kaphat két érzettől. Szomorúak lesznek, sőt bűntudatuk lehet, ha a diákok nem fogadják el gondolataikat, tanácsukat vagy javaslataikat, s gyakran nagyon szenvednek az alkalmatlanság érzésétől. Ha tanárok vagyunk, fontos észben tartanunk, hogy a tanítványainkat nem préselhetjük bele a jóravaló élet egyetlen üdvözítő formájába sem, mivel csak átmenetileg a vendégeink, s már több helyen jártak vendégségben ezelőtt. A diákokkal való viszonyunk elsősorban a segítségünk felajánlása a kereső-kutató tanulók számára, hogy az elméjüket és szívüket érő sokféle benyomás között eligazodhassanak, s felfedezhessenek olyan gondolati és érzelmi mintázatokat, amelyekre a saját életüket építhetik. Támogató jelenlétünkkel biztonságos közeli barát szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb. Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: Az én személyem nem számít, de nem azt, hogy Én nem számítok. ( ) Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelő az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak. Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenő személyiség az ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai, az egész ember. Semmit határokkal övezett teret kínálhatunk, amelyen belül a

2012. június - július KOINÓNIA 2099 benne meg nem sérthetek anélkül, hogy végtelen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának. Ha egyedül személyisége lenne szent a számomra, nyugodt szívvel kivájhatnám a szemét. Vakon is épp annyira személy maradna, mint azelőtt. Személyiségét nem csorbítanám. Egyedül a látását semmisíteném meg. Lehetetlen meghatározni az emberi személyiség tiszteletben tartását. Nem csupán szavakba foglalni lehetetlen. Számos világító eszmével vagyunk így. De ezt a fogalmunkat, mint fogalmat sem tehetjük magunkévá; maga a némán működő gondolat sem tudja megragadni, körülhatárolni. ( ) Valójában mi akadályoz hát meg abban, hogy kivájjam egy ember szemét ha egyszer módomban áll és örömömet lelem benne? Holott teljes egészében szent előttem, mégse az minden vonatkozásában, minden fokozatában. Attól még épp nem szent, mert hosszúnak találom karját, (kéknek a szemét) vagy talán köznapinak vélem a gondolkodásmódját. Ha herceg, nem attól szent, hogy herceg. Ha rongyszedő, nem azért, mert rongyszedő. Mindebben semmi, de semmi sincs, ami ráemelt kezemet visszatarthatná. Az, ami kezemet visszatarthatná, egyedül az, hogy tudom, ha valaki kivájná a szemét, lelkéig hasítana a gond, hogy rosszat tettek vele. Él a gyerekkor kezdetétől, a bölcsőtől a sírig valami az emberi szív mélyén, ami minden elkövetett és elszenvedett bűn, s megtapasztalt és megrögzött rossz ellenére, változatlanul elvárja, hogy jót tegyenek vele és ne rosszat. És ez az a valami, ami mindenekfelett szent minden egyes emberben A jó egyedüli forrása a szentnek. Semmi se szent, ami nem jó, vagy ne volna kapcsolatos a jóval. De ez a mély, gyermeki része a szívnek, mely mindig valami jóra vár, semmiben se játszik közös szerepet azzal, amit követelőzésnek nevezünk. A kisfiú, amikor féltékenyen lesi, nem kapott-e bátyja nálánál nagyobb darabka süteményt lelke tökéletesen más, sokkalta felületesebb sugallatának esik áldozatául. Az igazság szónak két nagyon különböző jelentése van, mik a lélek két különböző részéhez, sugallatához igazodnak. Egyedül az első a fontos. Valahányszor föltör egy emberi szív mélyéről a gyermeki panasz mit maga Krisztus sem tudott viszszatartani: Miért cselekesznek rosszat velem? -, bizonyos, hogy igazságtalanság történt. Mivel ha a panasz ahogy az gyakran megesik egyszerűen félreértésből ered, ilyen esetekben a felvilágosítás elégtelenségében rejlik az igazságtalanság. Azok, akik másokból ilyen kiáltást kényszerítenek ki, jellemük és az adott pillanat szerint más és más kísértésnek engednek. Egyesek bizonyos perceikben örömüket lelik e jajkiáltásban, sokan mások nem is tudják, hogy elhangzott, mivel ez a kiáltás csendes, és egyedül a szív rejtekében visszhangzik szüntelenül. A két lelkiállapot között szorosabb a rokonság, mint azt látszatra gondolnánk. A második az elsőnek csak enyhébb változata; olyan bűn, aminek elkövetésében a tudatlanság elemét szívesen vállaljuk, mert hízelgő és maga sem mentes a gyönyörtől. ( ) Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el mint amilyenek a rabszolgák voltak, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve. Ez annál inkább kikerülhetetlen, mivel azok, akik legtöbbször tapasztalják, hogy rosszat követnek el ellenük, nem mások, mint éppen azok, akik legkevésbé tudnak beszélni. Alig van gyötrelmesebb valami, mint a büntetőtörvényszék előtt látni egy szerencsétlent, ahogy össze-vissza dadog, miközben a bíró elegáns mozdulatokban, finoman évelődik vele. A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára. Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetőség szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelő atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnának szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást. Világos, hogy egy olyan párt, mely az uralomra jutás vagy a kormányzóhatalom megőrzésének gondjában él, e kiáltásból csupán a lármát hallja ki. Reagálása attól függ, hogy e lárma erősíti vagy gyengíti saját propagandája zaját. De egyik esetben se lesz képes arra, hogy jövőbe látó és gyengéd figyelemmel kihallja és fölismerje e zajok rejtett jelentését. Valamivel enyhébb fokon, de érvényes ez a többi szervezetre is, miket megfertőztek és utánzásra csábítottak a pártok (azzal, hogy pártharcuk szinte az egész közéletet dominálja) minden szervezetre érvényes, beleértve például a szindikátusokat, vagy magukat az egyházakat is. Értsük meg, hogy a pártok és hasonló szervezetek tökéletesen idegenül állnak a szellem gondjaival szemben. Amikor a gondolatszabadság a különböző szervezetek propagandaszabadságát jelenti, a lélek ama része, mely egyedül érdemel szabadságot, nem juthat szóhoz. Vagy ha igen, alig hangosabban, mint a totalitárius rendszerekben. Nos, ez a helyzet abban a demokráciában, ahol a pártok erőjátéka szabályozza a hatalom megoszlását, vagyis abban a rendben, amelyben mi, franciák élünk, s amit mai napig demokráciának nevezünk. Mivel hogy nem ismerünk másfélét. Helyébe valami jobbat kellene hát kitalálnunk. Ha ily módon a fenti kritériumot bármelyik más intézményünkre alkalmazzuk is, az eredmény mindig ugyanaz lesz. A személyiség nem szolgálhat számunkra kellő eligazításul. A riadt kiáltás, mit a lélek mélyéről a ránk mért rossz csal elő, sosem személyes jellegű. Ilyen kiáltást sosem fa-

2012. június - július KOINÓNIA 2100 kaszthat a személyünket vagy személyes vágyainkat érintő csapás. Ezt a kiáltást mindig valamiféle igazságtalanság szüli a fájdalom segédletével. S e kiáltás Mózes és Józsué együttműködése. A történelemben a vallások kultúrától függetlenül rendre a világi hatalom szövetségesei. Krisztusnál épp úgy, mint a legutolsó ember esetében lényege szerint mindig személytelen tiltakozás. Hangzanak el persze személyes jellegű panaszok is, de ezek nem sokat érnek; az ilyen panaszok sosem abból MN: Egy 2002-es előadásában úgy fogalmazott, hogy Jézus kivívta a trón és az oltár Pilátus és Kaifás képviselte szövetségének haragját. fakadnak. Forrás: http://gondolkodom.hu/simone-weil-kegyelem-es-nehezkedes/ GAVRA GÁBOR A TÖRTÉNELMI KERESZTÉNYSÉG IGAZI ARCA BULÁNYI GYÖRGY PIARISTA SZERZETES AZ EGYHÁZI VEZETÕK PÁRTÁLLAMI KOLLA- BORÁCIÓJÁRÓL A Bokor Mozgalom alapítója 1989 óta követeli az egyházak átvilágítását. Interjúnkban erről, valamint tanítása központi eleméről, az állam és az egyház szétválasztásáról kérdezzük. A ma 86 éves páter 1945-ben alapította a Bokor katolikus kisközösségi mozgalmat, amelynek szervezéséért 1952-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. A hetvenes években, miután a közösség tagjai megtagadták a sorkatonai szolgálatot, egyháza 1982-ben eltiltotta a nyilvános papi működéstől. 1997-ben rehabilitálták, de viszonya a klérussal máig rendezetlen. Magyar Narancs: Tavaly januárban, a Népszabadságban az egyházi átvilágítás érdekes megközelítését adta. E szerint a kérdés nem kezelhető az egyház és az állam összefonódásától, vagy ahogy fogalmazott: a trón és az oltár több ezer éves szövetségétől elkülönítve. Milyen összefüggést lát a pártállammal együttműködő papok és a mindenkori államhatalom kegyét kereső egyházak működése között? Bulányi György: A kérdést célszerű távolabbról megközelíteni. Induljunk ki a papkirályok uralkodásából, amikor is ugyanaz a személy verekszik törzse élén karddal, parittyával, kőbaltával, és ugyanő küldi imáit istenének, hogy a szemben állót bele tudja verni a betonba. Később szakosodás következik be, de a verekedő és imádkozó két egyhasi testvér marad, azonos szemlélettel és célkitűzéssel, csak különböző eszközökkel: az egyik fizikai erővel, a másik imával próbálja leigázni a szomszédos törzset. MN: Ez, ha jól értjük, egyaránt vonatkozik a kereszténységre, a többi világvallásra és a különböző törzsi vallásokra. BGY: Persze. Álmos és a főtáltos szövetsége késõbb Szent István és Asztrik esztergomi érsek szövetségeként élt tovább, de a szövetségben hasonló ehhez BGY: Jézus kristálytisztán fogalmaz, amikor szembeszáll saját vallása szemléletével, mely szerint a zsidó ember a felebarátom, a nem zsidó nem a felebarátom. Nála az a felebarát, aki segít a másikon. Az evangéliumokból világosan kiderül, hogy Isten hatalma nem uralom, hanem az, hogy ad, elvisel és szolgál. Isten képviselőinek tehát semmi köze nem lehet a világ hatalmaihoz, melyek íratlan törvényei a másik ember eltaposását és a maguk számára a lehető legnagyobb anyagi jólét elérését célozzák. Jézus összesen három esztendeig taníthatta ezt, s akkor Kaifás az Isten főpapja azt mondta, hogy elég, pusztuljon. A kereszténységben ugyanúgy elterjedt a törzsi szemlélet, mint a többi vallásban. Mintha Jézus semmi ezzel ellenkezőt nem mondott volna. A magyarországi egyház közelmúltjának legizgalmasabb kérdése a következő: ha elfogadnánk is, hogy a fejedelem és a főtáltos, majd a király és az esztergomi érsek közötti szövetség rendjén való volt, akkor a szövetség a deklaráltan ateista Rákosi Mátyással vagy Kádár Jánossal csak más eset?! A kommunistákkal azért már csak nem lehet fenntartani a trón és az oltár szövetségét?! MN: Eszerint a kommunista pártfőtitkárok klérus általi kiszolgálása az apostoli királyokkal kötött szövetség folytatása lenne? BGY: Adott egy történeti Magyarország, mely 1000-ben a fejedelmet lecseréli a királyra, a főtáltost pedig az esztergomi érsekre. 1945 után a Magyar Királyságot köztársasággal, majd népköztársasággal váltjuk föl, de az esztergomi érsek tisztsége továbbra is fennmarad. Az egyház válaszúthoz érkezett. Tehetett volna úgy, mint 1541 után, amikor a török hódoltság területét 150 évre egyszerűen leírta. A püspökök közül egyetlen egy sem maradt meg a hódoltságban, a pasák hatalmával nem vállaltak közösséget. 1945 után a főpapok, papok a helyükön maradnak. Csakúgy, mint 1917 után a Szovjetunió pravoszláv papjai és püspökei, akik szintén nem hagyták el az országot. A Vatikán kapcsolata a Szovjetunióval különösen érdekes, mert valamelyest előképe a középeurópai egyházakkal később történteknek. A Szentszék 1917 után folyamatosan próbálkozott a kapcsolatok rende-

2012. június - július KOINÓNIA 2101 zésével, puhatolózott Litvinov külügyi népbiztosnál mégis létrejött a megállapodás, a föld alá ment papokat, egy konkordátum lehetőségéről a Szovjetunióban élő híveket kifacsart citromként eldobta. Mécs Lászlóval szólva katolikusok érdekében. Magyarországon 1945 után más volt a helyzet: Mindszenty még a kisgazda Nagy Ferenc miniszterelnököt sem tekintette tárgyalópartnernek, szovjet kollaboránsnak tartotta őt. Hajthatatlanságával kivívta a kommunisták haragját, akik végül is 1948 utolsó napjaiban letartóztatták. Rendkívül érdekes helyzet áll elő: az esztergomi érsek formálisan a helyén maradt, s 1956. november 4-ig őrizte a magyar egyházi vezetés jogfolytonosságát, de az amerikai követségre menekülve a török kori egyházi vezetők útjára lépett. Magam Márton Áron gyulafehérvári érseket tartom a diktatúrával dacoló egyházi vezető igazi példájának. Nem kollaborált, nem is ment sem külföldre, sem nagykövetségre. Bebörtönözték, majd szabadulása után az érseki rezidenciába zárták. Ha nem adtak mellé teológus-tanárokat, ( Magyar honban ki a betyár, ki a szent? ) mi egyik napról a másikra szentekből betyárok, azaz engedetlen, kellemetlenkedő fanatikusok lettünk, akik pedig 1964-ig betyárok, azaz békepapok voltak, egy csapásra szenteknek, egyházhű, engedelmes és igaz katolikusoknak minősültek. Belőlük lettek a püspökök. Ez felmérhetetlen erkölcsi károkat okozott az egyháznak. Gergely Jenő, a kommunisták egyháztörténésze is megállapította, hogy 1964 felgyorsította a szekularizáció folyamatát. Ezen nem kell csodálkozni. Amíg a hívők azt látták, hogy a püspököket és papokat szorongatják a kommunisták, becsület kérdése volt számukra, hogy kitartsanak. De amikor püspökeink együtt koccintgattak a tévében pártunk és kormányunk vezetőivel, sokan gondolhatták, hogy majd hülyék lesznek további kockázatokat vállalni. maga képezte a kispapokat. Ő volt az a magyar egyházi vezető, aki semmit nem adott föl abból, MN: Az elfordulás számszerűen kimutatható volt? amit egy Jézus-tanítványnak nem szabad föladnia. MN: A Vatikán 1964-ben az ún. keleti politika jegyében részleges megállapodást kötött a kádári hatalommal. Ennek megítélése talán máig a legfontosabb törésvonal ön és a katolikus egyházi hierarchia között. A vita lényege: a Vatikán ön szerint cserbenhagyta, a klérus szerint átmentette a nehéz évtizedeken a magyar egyházat. Mennyiben változott a véleménye az elmúlt tizenöt évben? BGY: Amikor a Szentszéknek nincs módja egy adott világi hatalommal konkordátumot kötni, akkor megüzeni az országban maradó püspökeinek, papjainak és a híveknek, hogy a következő időszakban esetleg a föld alá szorulva maguknak kell gondoskodniuk az egyház túléléséről. Így történt a 30-as évek elején is, amikor egy baloldali gondolkodásúnak ismert francia jezsuitát meghívtak a Szovjetunióba. Beutazása előtt Berlinben az ottani nuncius, a későbbi XII. Pius pápa titokban püspökké szentelte őt, hogy módja legyen illegálisan püspököket s papokat szentelni. Ha nem lehet konkordátumot kötnünk, akkor földalatti munkára buzdítunk. A Bokor hasonlóképpen indult 1945-ben, amikor Debrecenben egy Kolakovics nevű horvát jezsuita biztatta a debreceni papokat földalatti kisközösségek szervezésére. MN: Vatikáni megbízásból járt el? BGY: Mivel titkos megbízásról volt szó, természetesen nem ellenőrizhettük küldetése valódiságát. Évtizedek múltán érdeklődtem személye után a római jezsuita generalícián, ahonnan egy éven keresztül nem kaptam választ, majd közölték, hogy nem találják a nevét a nyilvántartásban. Ez a műveletük vett igénybe egy esztendőt. Ha Kolakovics saját szakállára jött volna közénk, a generalícia megtagadhatta volna őt, de csak nem találták a nevét. Konkordátum híján tehát a Szentszék itthon is illegális csatornákon át próbálta biztosítani az egyházi élet folytatását, majd amikor 1964-ben BGY: Annak idején tíz esztendőn keresztül a péceli egyházközségben szolgáltam, és tapasztaltam a hívek lassú fogyását a 60-as évek második felétől kezdve. Eközben persze az egyház élvezte az állami bizalom áldásait. Nyugati látogatók érkezésekor az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és az egyházi vezetés egymás sarkát taposva mutogatta, hogy lám, milyen paradicsomi körülmények között működik Magyarországon a katolikus egyház. MN: Milyen vívmányokra gondol? BGY: Három fővel működő apácarendekre, tartalmatlan sajtótermékekre, szerény érdeklődés kísérte körmenetekre, a belvárosokba helyezett katolikus kegytárgy- és könyvesboltokra élettelen kirakatintézményekre. Létrejött a mi külön bejáratú Potemkin-falunk. Engedték, hogy százszámra képezzenek hitoktatókat, csak éppen az egyház tekintélyvesztése miatt a kutya nem járatta hittanra a gyerekét. MN: A rendszerváltás után fennmaradt ez a kirakatjelleg? BGY: Akár a katolikus, akár a többi történelmi egyház évről évre milliárdokat emel le az állami költségvetésből. Ennyi pénzből számtalan munkaviszonyt létesítettek az elmúlt másfél évtizedben. Természetes, hogy mindez valamiféle vallási mozgást eredményez. A kérdés az, hogy mit ér ez a mozgás. Az a tartalom, amit e munkaviszonyokban levő emberek közvetítenek, a trón és az oltár szövetségének gondolatvilágában mozgó egyházi hierarchia véleményét tükrözi. Valamiféle vallási érzést persze ezek a megnyilvánulások is kelthetnek, de Jézus Krisztushoz szinte semmi közük. MN: Pontosan miért került sor kenyértörésre a Bokor és az egyházi vezetés között? BGY: Amikor Mindszentyt kicsalták az országból, VI. Pál pápa megígérte neki, hogy ő marad Esztergom érseke, s ezért Mindszenty haláláig csak apostoli adminisztrátort nevezett ki Lékai László személyében, aki Mindszenty

2012. június - július KOINÓNIA 2102 halála után, 1976-ban foglalta el az érseki széket. Már 1976 szeptemberében közli Bay László, az ÁEH katolikus főosztályának vezetője Lékaival, hogy Bulányi nem az állam, hanem az egyház ellensége, s ez megindítja a hierarchia nemes harcát a kommunisták parancsára az egyház hitvallói ellen. Hat éven keresztül folyik ez a harc, végül is 1982-ben hazai egyházi bíróság 60 éve a független egyház jézusi gondolatának elárulása, van-e bármilyen jelentősége annak, hogy beszervezett ügynökként a papok, főpapok közül kik működtek együtt a kommunista állambiztonsággal? Egyáltalán: különbözött-e bármiben az ön nyilvános tevékenységét ellehetetlenítő magas klérus és a Bokor tagjairól adott esetben jelentő plébános magatartása? állapítja meg, hogy tanításom nem egyezik az egyházéval. Közben a piarista rendfőnök Rómába vitte a vitatott műveimet, és átadta a kléruskongregációnak, amely megállapította, hogy az írásaimban egyetlen, az egyházi tanítással ellentétes tétel sincs. Ennek ellenére megfosztottak a nyilvános papi működés (értsd: templomon belüli működés) jogától. A döntést kiküldték a Vatikánba megerősítésre, ahol 1987-ben anélkül, hogy annak tartalmáról érdemben nyilatkoztak volna jóváhagyták azt. MN: Az elkülönülésük fennmaradt 1989 után is? BGY: Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyházon belüli illegalitásunk fennmaradt, miközben a közvetlen világi fenyegetettség, mely a mozgalmat életre hívta, megszünt. Továbbra is kiközösítettek maradtunk, csak már nem visz el az ÁVO. Legálisan adhatom ki a könyveimet, de a katolikus könyvesboltok egyetlen darabot nem vesznek át belőlük. 1996-ban levelet írtam Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció vezetőjének azzal, hogy az én hazámban az apagyilkosnak is megbocsátanak 14 és fél letöltött esztendő után, de ezzel hiába érvelek püspökeimnél, azok őhozzá irányítanak. Ratzinger azt válaszolta, hogy intézkedik a magyar püspököknél, hogy a tiltásokat visszavonják. A gyakorlati eredmény: semmi. 1997-ben kimondták, hogy a korlátozó intézkedések megszüntek, de templomom nincs; és működni csak akkor tudok, ha egy plébános meghív. MN: 1997 óta hányszor misézett templomokban? BGY: Egyetlen plébános sem tilt ki a templomából, de olyan sem igen akad, aki a hozzá tartozó híveknek hirdetné, hogy misézek nála. Így bár minden héten misézek különböző templomokban a hívek java része a kisközösségekből kerül ki, mert magamnak kell népet gyűjtenem. A könyveimre és a miséimre továbbra is érvényben van az egyházi bojkott. MN: Ennek mi lehet az oka? BGY: Annak a gondolatnak nem óhajtanak semmiféle kifutási lehetőséget adni, hogy Jézus tanítása gyökeresen ellenkezik mindazzal, ami a történelemben érvényesült az egyház és a világi hatalom kapcsolatában. Ez nem eretnek gondolat, nem az én agyszüleményem, hanem jézusi tanítás, amely azonban tabu a katolikus egyházban is. Csakúgy, mint a többiben. MN: Annak fényében, hogy ön szerint a katolikus egyház története és különösen a magyar egyház elmúlt BGY: Egészen biztos, hogy az egyházi hierarchia csúcsán állók szolgálták ki a leginkább a diktatúrát. Minél magasabban állt valaki, annál teljesebben az övék volt. Ebben a tekintetben nem sok minden változott: 1989-ig Miklós Imre (az ÁEH vezetője G. G.) döntötte el, hogy ki lehet püspök Magyarországon. A jelenlegi püspöki kar 1989-ig püspökké lett személyekből, továbbá azok barátaiból és pártfogoltjaiból áll. Ehhez képest valóban másodlagos, hogy szolgálataikat III/III-asként vagy anélküli kapcsolatok erejében végezték. Egyszer azt állítottam, hogy a papok 95 százaléka együttműködőnek nevezhető. Természetesen nemcsak a hivatalosan beszervezettekre gondoltam, hanem mindazokra, akik a hierarchia különböző fokain a velük érintkező világi hatalmasságokat kiszolgálták. MN: Azért a 95 százalék így is túlzásnak tűnik. BGY: Hajlandó vagyok 96-ra módosítani. Még egyszer: nem csak a beszervezettekre kell gondolni. Egy példa: a falvak legfontosabb embere a pap volt. A hatalomnak biztosítania kellett, hogy prédikációja megfeleljen országos és helyi képviselői igényeinek. A plébánosnak pedig meg kellett nyernie a tanácselnök és a többi hatalmasság jóindulatát. Az egyház érdekében, persze. MN: Van értelme ez alapján az egyházi átvilágításnak? BGY: Van. Nem egyes személyek kipellengérezése miatt, hanem azért, mert ezen keresztül megmutatkoznék a trón és az oltár szövetségének leplezetlen valósága, jézustalansága. Látható lenne a történelmi kereszténység igazi arca. Az a szemlélet, amely minden korban megtalálja az éppen kinyalható feneket. ********** Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek. Beethoven ********** Neveld az ifjút a maga módján, ha megöregszik sem tér el attól. Példabeszédek 22:6.

2012. június - július KOINÓNIA 2103 SKRABSKI FRUZSINA Anyukám egyébként a világ legcsodálatosabb anyukája volt. Mindenki azt hiszi, hogy a munka mellett nem jutott AHÁNYAN ÍGY EGYÜTT VAGYUNK, ideje ránk, de ez nem igaz. Mindig ott volt mellettem, ha MIND ELMEGYÜNK szükségem volt rá. Nagyon okosan tudott szeretni, igaziból. Amikor kicsi voltam, esténként olvasott, és én odabújtam Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át hozzá. Ha rossz jegyeket hoztam, mindig biztatott, hogy nem ez számít, nagyapám is rossz volt matekból. Ha hazacipeltem a legfurcsább barátaimat, ő mindenkit komolyan a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, vett. És dicsért, dicsért, dicsért. Apukámat, nővéremet, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad engem. Nagy tudós volt az anyukám, csodálták őt itthon és és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, külföldön. Szerteágazó kutatásai voltak: a boldogsághormonról írt tudományos dolgozatot, kidolgozott egy légzés- tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, terápiát a szorongás csökkentésére és felmérte az ország ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk lelkiállapotát apukámmal közösen, és ez alapján javaslatokat tettek az ország testi-lelki egészségének javítására. mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk. (Weöres Sándor: Bolero) Együtt alapították újra a rendszerváltás után a lakásunkon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Együtt indították a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat a kívánt Ezt a verset a szüleim kiírták a konyhában a falra. Ezt néztem óvodás koromtól, és ezzel éltem, hogy mind elmegyünk. Otthon sohase volt tabu a halál, számtalanszor beszéltünk róla és mondták, mind a ketten mondták, anyukám és apukám is, hogy meg fognak halni. Meghaltak. Szégyellem, hogy írok, mert senkire nem tartozik a fájdalom, de mégis úgy érzem, hogy ez segít, mert anyukám, Kopp Mária ennek a közösségnek fontos tüneménye volt; és tartozom neki annyival, hogy én írjam meg az első nekrológját. Anyukám Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója és Waigand Ilona művészettörténész első lánya volt. Ő volt az első gyermek, még hét testvére született. Ő volt a legidősebb, az első, és ezzel megkapta azt a felelősséget is, hogy példát kell mutatnia. Azt mondják, hogy már kiskorában tudósos volt: nagyon okos. Az ötvenes években édesapja nem írta alá az egyházi iskolák bezárását követelő nyilatkozatot, ezért kirúgták az állásából. Majd egy ismerősük szólt, hogy rajta vannak a kitelepítési listán, ezért elmenekültek Surányba, az egyszobás nyaralójukba. Anyukám itt nőtt fel, a Duna mellett, kecskéket legeltetett, verseket írt, matematikaversenyeket nyert. Közben édesanyja franciára és művészettörténetre tanította, ahogy az öszszes többi gyerekét is. Édesapja belerokkant abba, hogy elveszítette a munkahelyét, hiszen egy ostyakészítő anyuka fiaként nagyon nagy szó volt, hogy művészettörténeti diplomát szerzett, aztán Rómában ösztöndíjat kapott. Amikor pedig kinevezték a Fővárosi Képtár igazgatójának, elérte mindazt, amiről álmodott. Ekkor nézte ki magának a bálkirálynő Budapest legszebb lánya nagymamámat, aki 18 évvel fiatalabb volt ugyan, de mégis sikerült meghódítani a szívét. A nagypapa nem bírta elviselni a surányi száműzetést, depressziós lett és megvakult. Anyukám ekkor határozta el, hogy pszichiáter lesz: eldöntötte, hogy kikutatja, hogyan alakulhat ki lelki okokból testi megbetegedés. Nem ismertem a nagyszüleimet, mert még akkor meghaltak, amikor gyermekek megszületése érdekében. Nem tudom leírni, hogy mennyi mindent szervezett és dolgozott. Lehetetlen. Mostanában azt kutatta, hogy mitől lehetünk boldogok, boldog házasok. Ő nagyon boldog házasságban élt, bár azt mondta, hogy a szerelem betegség és ő barátságból ment hozzá apukámhoz, de az ő kapcsolatuknál szenvedélyesebbet nehezen lehet elképzelni. Nő volt. Titok. Megfejthetetlen. Bár sokat szerepelt, de nagyon zárkózott volt. Apukám örökké meg akarta hódítani, de kicsit mindig meghódíthatatlan maradt. Fájdalmairól, kétségeiről csak nekünk beszélt. Volt egy titkos énje, a mi titkos anyukánk volt. Fruzsikám! mondta. Felszólító módban, mert mindig volt arra ötlete, hogy mit kellene csinálni. Most nem mondja és nem tudom. Agyondolgozta magát, mert adni akart és örült, hogy még az utcában dolgozó munkások is megköszönték neki, hogy mennyit segít. Hétfőn este még beszéltünk, teljesen jól volt, aztán tegnap holtan találtam otthon. Itt lakunk egy házban, itt voltam felette, de nem tudtam, hogy baj van. Délután még a nővérem kislányával sétáltunk és róla beszélgettünk, hogy milyen okos. Anyukám úgy szervezte, hogy mi mind együtt lakunk, ők, a nővéremék és mi. Egy csoda így együtt élni, együtt ebédelni, átfutni egymáshoz tejfölért. Itt maradtunk egymásnak, nélküle. Januárban lett 70 éves. Születésnapi ajándékból elutaztunk együtt a Szentföldre. Végigmentünk a keresztúton. Boldog volt és nagyon bánatos. Nem tudott apukám nélkül élni. Meg akart halni, mert vágyott apám után. Most együtt lehetnek. Mi meg együtt itt lent. Ha végiggondolom, hogy mit várna tőlünk, lányaitól, akkor azt, hogy bizonyítsuk be, hogy elég erős a hitünk ahhoz, hogy elviseljük a halálát és, hogy mindig legyünk bátrak és tegyünk apukám, anyukám dicsőségére! kicsi voltam, de annyit mesélt róluk anyukám, hogy olyan, mintha ismertem volna őket. Meséléssel életre lehet kelteni valakit. Remélem.

2012. június - július KOINÓNIA 2104 INCZÉDY PÉTER Itt lehetne Jóistent is írni, de ugye már leszoktunk az ilyen individuális minősítésről, elég ha a címben, a mese GYÉMÁNT MISÉRE címében igazodtunk címkével a mesei hangulathoz. Csak nem bírtam megállni ezt a picinyke kitérőt, ígérem most Kedves Gyurka Bácsi! már igazán befejezem: Azzal, hogy ezután már csak a tanulságok lennének hátra a mesében, a jóról és a gonoszról, Szeretnék csatlakozni gyémánt miséd köszöntőihez ezzel a néhány sorral, ezzel a rövid mesével, amit ebből az amiket mind mi határoztunk meg magunknak, a magunk alkalomból próbáltam megfogalmazni, leírni. érdekei szerint. A mesében mégsem ez történt, hanem csupán csak annyi, hogy a Szegényember, keresett egy jókora darab követ és leült rá. Nem szólt ő egy szót sem, csak kibontotta a tarisznyáját és falatozni kezdett a hamubasült pogácsájából. Előtte azonban még adott egy darabot belőle a Gazdagembernek is, mert az bizony nagyon megéhezett, és a pénzt hiába rágcsálta, azt nem lehetett megenni. Mert az emészthetetlen anyagból készült arrafelé. Kívánok Néked tőlem jobb tanítványokat a kételkedés áldásával és a megértés örömével, magamnak meg még sok sok Naplót, hogy önző módon én is több lehessek belőlük, ebben a nagy egyre kevesebben! Szeretettel és tisztelettel ölellek: A mese címe lehetne: A Szegényember és a Gazdagember meg a Jóisten. Úgy kezdődne a mese, mint ahogyan minden rendes mese szokott kezdődni, hogy; hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki elindult szerencsét próbálni Hetedhétország Üveghegyén is túl, ott ahol már a kurtafarkú malac sem túr, mert minek is túrna, hiszen már mindent elloptak és eladtak az arrafelé élő törpikék. Hoppá! Ez nem jó! Ne minősítsük az arrafelé élőket! Majd úgy fejezem be a mondatot, hogy: az arrafelé élők. Törpikék minősítés nélkül. Persze mondhatnánk úgy is, hogy a befektetők, vagy brókerek, akiket már annyira vártak az arrafelé élők és akiktől sorsuk jobbra fordulását is remélték. Most pedig folytatom a mesét: Ide érkezett meg a Szegényember egy darab hamubasült pogácsájával a tarisznyájában és rengeteg jóhiszemű tervével a fejében. No ezzel a minősítéssel megint csak van egy kis baj, mert ő ugyan úgy gondolta, hogy jóhiszeműek a tervei, meg még sokan csatlakoztak is volna ezekhez a gondolatokhoz, de nem tudni mit gondoltak mások ezekről a tervekről. Módosítsuk tehát, hogy sok elgondolással, vagy vággyal a fejében toppant be abba a nagy globalizált, multinacionális, végül is tehát egynemzetiségűvé uniformizálódott piacgazdaságkontinensbe. Többet már nem beszélek bele a mesémbe, folytatom: Mindenfelé, amerre csak szem elláthat, hatalmas salakhegyek tornyosultak körülötte, beszürkítve az eget és a fellegeket. Körülnézett a Szegényember ebben a sivár szürke porsivatagban, amikor meglátta a Gazdagembert egy pénzkupac tetején ücsörögni egy laptoppal az ölében, amint talán éppen a profittermelés legújabb csalafinta programjain törte a fejét. Innen pedig úgy folytatódhatna a mese, hogy megszólította a Szegényember a pénzkupacon csücsülő Gazdagembert, ugyan miért is nyomogatja olyan gondterhelten azokat a billentyűket azon a masinán az ölében. A gazdagember pedig meglátva a Szegényembert, fölényes leereszkedéssel és hirtelen kidüllesztett mellel, hozzá nagy magabiztossággal azt válaszolná, hogy ne zavarj, mert éppen az egeket hívom be, hogy egy fontos tárgyalást készíthessek elő a Mindenhatóval. Újabb férőhelyeket kell biztosítanom a Mennyekországában, de nem olyanoknak, mint amilyennek te látszol itt alattam. De nem ám! Nagy a fizetőképes kereslet a Menynyei-cellákra, de ahogy így elnézlek, neked egy fityinged sincs abban a szakadt tarisznyádban ilyesmire. És akkor csodálkozva kérdezné a Szegényember: miért te nem vagy beszélő viszonyban az Istennel? INCZÉDY PÉTER MIRŐL MI JUT AZ ESZEMBE az áprilisi gyümölcstaroló fagyok után Az aranyat érő májusi esőkből még alig néhány csepp ha jutott ide a kertbe. Már az áprilisi is aranyat ért volna. Összesen 13 mm-t gyűjtött össze a csapadékmérőm egy hónap alatt, azt is 2-5 mm-ként. No persze ez is több mint amennyit a 2007-es évben mértek, amikor összesen 0,1 mm hullott április hó folyamán. Ez a hónap idén szeszélyét a fagyban élte ki. Nem is maradt egy ép virág sem a kajszibarack fákon. Ezért aztán ebben az évben óvatosabb beosztással kell majd bánni a tavalyi sárgabarack befőttekkel. Az őszibarack és az öreg, hatalmas cseresznyefa kivárta ugyan a fagy levonultát, csak a méheknek ment el a kedve didergető nektárgyűjtéstől. Több bundásbogarat emeltem ki az őszibarackvirágok szép rózsaszín szirmainak kelyhéből, mint ahány méhet láttam szorgoskodni a virágok körül.

2012. június - július 2105 KOINÓNIA WILDMANN JÁNOS KULTÚRKERESZTÉNYEK Később ugyan már mindent bepótolhattak az alma és körtevirágok látogatásával, mégis mintha kevesebben jöttek volna, mint a tavalyi esztendőben. Kerti beszámolómat a burgonyaültetéssel folytatom, merthogy egy csöppet lekésve a kökényvirágzást, hat hosszú sor krumplit még április derekán elültettem. Jutott hely mellettük két sor hagymának is. Egy lila s egy vörös dughagyma sor kíséri a burgonya gumókat borító domborulatot. Sorolhatnám még a kerti teendőket, mint például a hiányosan kelt borsó sorok pótlását. Ezt a foghíjas kelést mondanák ablakosnak, ha nagyüzemi táblában maradnak ilyen üres foltok. Csakhogy ott már bajosabb a pótlás, azt a lyukat a gyomok szokták befoltozni. Bejezésül most két tyúktojás képpel zárom a beszámolóm. Az április mintha az apró tyúktojások hónapja címét akarta volna megszerezni. Egyre-másra jelentek meg a különböző hírközlőkön a pici tyúktojások. Még Guiness rekordra váró alig 2 cm-es példányok is felbukkantak, amikor Bözsi szomszédasszonyom is meglepett egy fürjtojás méretű, kissé pöttyös darabbal. Íme, nekünk is jutott egy csöppnyi tojás hozta a méreten aluli rántottának valót. Megmértem. Rendes tolómérce kellett volna hozzá, de az átlátszó vonalzóm mögött is alig haladta meg a 2 cm-t. Hiába, no, ez a zsákfalu mindig gondoskodik valamilyen érdekes írnivalóról. Kár, hogy nem Húsvétkor került elő még azt hittük volna, hogy a nyuszi tojta. Az elmúlt hetekben a média és a közvélemény érdeklődésének középpontjába került néhány egyházi vezető nyilatkozata. Ezek leleplezik a hazánkat érő nemzetközi bírálatok szerintük valódi okát, a nagytőke urainak a parlament és kormány által nyíltan felvállalt keresztény alapértékek elleni gyűlöletét. Nemcsak egy-két püspök gondolkodik így, hanem a magyar keresztény hívek többsége, akik egy sajátos típust alkotnak: ők a kultúrkeresztények. Az olyan vélemények, mint amelyeket Székely János, Bábel Balázs, Veres András katolikus vagy Szabó István református püspök, de a közelmúltban legmarkánsabban talán Márfi Gyula veszprémi érsek fogalmaztak meg, korántsem tekinthetők kivételeknek és új keletűeknek. Hazánk uniós csatlakozásának küszöbén Gyulai Endre szeged-csanádi püspök például azt prognosztizálta, hogy Nyugatról majd erkölcsi szenny árasztja el Magyarországot, és ennek az áradatnak csak a katolikus egyház képes valamennyire gátat szabni. Még a zsidók sem, csak a katolikus egyház... Ha a mohamedánok jönnek, akkor kiirtják ezeket, lefejezik azokat... Egyik sem európai kultúrát hordozó, mindegyik szélsőséges... A katolikus egyház mellett bárki megél, mi nem irtunk ki senkit. Volt egy ilyen hullám, de akkor sem mi csináltuk, politika lett legtöbbször belőle, mert felhasználtak bennünket, mondta. Néhány évvel később Veres András, akkor még a katolikus püspöki kar titkára, a 2006-os választások eredményei fölött szomorkodott, amelyek úgymond hűen tükrözik az ország lelki és erkölcsi állapotát. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének országos pap elnöke egyenesen értékvesztett, súlyosan devalválódott társadalomról beszélt, ahol az emberek széles rétege számára az alapvető értékek már nem léteznek. Már az évtized közepén kirajzolódott, hogy az ilyen és hasonló megnyilvánulások nem csupán néhány elszigetelt egyházfi magánvéleményének tekinthetők, hanem sok vallásos ember érzésvilágát is tükrözik. Az elmúlt években egy reprezentatív vallásszociológiai kutatás (Vallások és egyházak az egyesült Európában) kimutatta, hogy elsősorban a reformátusok, de őket szorosan követve a katolikusok is fokozott gyanakvással tekintenek az Európai Unióra, a politikai baloldalra és a liberálisokra. Az országos átlagnál 40-50 százalékkal magasabb arányban tartják az uniót a kapitalista nagytőke érdekérvényesítő

2012. június - július KOINÓNIA 2106 szervének, Magyarország csatlakozását pedig új gyarmatosításnak. A vallásgyakorlás intenzitásával az egyetértők aránya növekszik. Ők az egyházon belül is jobban bíznak egy erőskezű vezetőben, mint a világi hívek szakértelmében. A vallásukat gyakorló magyar református és katolikus hívők jelentős többsége többé-kevésbé ebbe a csoportba tartozik. A fönt említett püspökök kijelentései és a kutatási adatok alapján összefoglalhatjuk a keresztények ezen, egyébként bibliai gyökerű típusának főbb jellemzőit. Hajlamosak arra, hogy az új társadalmi kihívásokat a kereszténység elleni tudatos és rosszindulatú támadásként értelmezzék. Mindenkit az egyház ellenségének tekintenek, aki a keresztény egyházak társadalomformáló szerepét kétségbe vonja vagy relativizálja. Így kerülnek közös platformra a fasiszták és kommunisták, a liberálisok és a pénzvilág urai, akik gazdasági és médiahatalmukkal gyarmatosítani akarnak bennünket, és akik ráadásul javarészt még zsidók is. Mivel a nyílt antiszemitizmus a II. vatikáni zsinat és különösen II. János Pál pápasága óta már nem szalonképes, ez utóbbit inkább csak maguk között hangoztatják. A kozmopolitákkal nem lehetséges érdemi párbeszéd, ellenük védekezni kell. A kultúrkeresztények csak a jóra emlékeznek, miszerint az elmúlt évszázadok során a kereszténység nemzetfenntartó feladatot vállalt magára, ha mégsem, az a külső politikai hatalmaknak köszönhető, akik galád módon felhasználtak bennünket. Ezért különös teremtik ideológiájukat. Amennyire ez lehetővé teszi, szimpatizálnak az erőskezű vezetéssel és hívei az autoriter rendszereknek úgy egyházon belül, mint kívül. Egyik legnagyobb szervezetük például egy időben közösen kampányolt a Jobbikkal. Útjaik később szétváltak ugyan, de kevésbé a párt antiszemita vagy hungarista megnyilvánulásai, mint a pogány vallási elemek fokozódó betüremkedése miatt. Ezt már nem viselte el az ideológia. Mindez persze semmit sem mond a kultúrkeresztények hitéről vagy szociális elkötelezettségéről, sőt még azt sem zárja ki, hogy bizonyos kérdésekben mint például a globális pénzügyi rendszer hiányosságai valós problémákat feszegessenek. A gondot az jelenti, hogy Magyarországon, de több kelet-európai országban is, a többségi kereszténység bennragadt egy nevezzük így középkori ön- és történelemértelmezésben. Ez a szemlélet a XX. század közepéig meszszemenően jellemző volt a nagy keresztény világegyházakra, különösen is a katolikusra, amelytől csak a II. vatikáni zsinaton próbáltak meg búcsút venni, és a keresztény identitást ismét bibliai alapokra állítani. Zsinati tanácsadóként az akkori reformteológus Joseph Ratzinger, a jelenlegi pápa egyike volt azoknak, akik rámutattak a torzító hagyományok továbbélésének veszélyeire. A zsinati törekvések azonban Kelet-Európában a kommunista elnyomás miatt nem fejthették ki hatásukat, a rendszerváltozás idejére pedig a világegyházban is alábbhagytak. A történelem pora így feltehetőleg még jó ideig belepi majd a magyarországi katolikus és református egyházat. tisztelettel ápolják azokat a hagyományokat, amelyek a nemzet történelmének számukra dicsőséges szakaszait idézik, és kerülik a kérdéseket, amelyek esetleges URBÁN JÓZSEF saját mulasztásaikkal szembesítenék őket. A katolikusoknál az államegyházi minták, a reformátusoknál a KULTÚRKERESZTÉNYEK ÉS VAnemzeti függetlenség eszméje élnek tovább. LÓDI HÍVŐK? Mindkét egyház híveinek többsége számára egy verbálisan keresztény és a nemzeti függetlenséget fennen hangoztató politikai hatalom olyan ideológiai alapot teremt, amellyel messzemenően, akár saját gazdasági érdekeik ellenére is azonosulni tudnak. Akkor is kitartanának az ilyen kormány mellett, ha az netán az egyházi támogatások megkurtítására kényszerülne. Sőt szent könyvüket is az e világi ideológia szerint magyarázzák, Wildmann János népszabadságbeli cikke nem volt teljesen váratlan azok után a püspöki nyilatkozatok után, amelyek napi politikai történésekhez szóltak hozzá. Ha tartalmukban nem voltak is meglepők az egyházi vezetők írásai, határozottságuk és mennyiségük mindenképpen szokatlan volt. De vajon valóban kiérdemelték a kultúrkeresztények címkét? és nem a Biblia tanítása lesz az, amelynek fé- nyénél az e világi folyamatokat értelmezik. I. A külső ellenségnél is veszélyesebbnek tartják a Wildmann János írásának (ld. itt) apropóját az adta, belső ellenzéket, mert ez saját eredeti tanításukkal hogy a közelmúltban több püspök is nyilatkozott, és védelmébe vette a kormányt nemzetközi bírálatokkal szemben. A szembesíthetné őket, a saját ideológia fogságában azonban ezt nem ismerik föl, hanem az egyház ellenségeinek tekintik őket. jut, hogy a katolikus és a református egyházat még jó ideig Népszabadságban megjelent elemzés arra a megállapításra A megvetett kommunistákkal, liberálisokkal vagy a egyfajta középkori ön- és történelemértelmezés fogja jellemezni, nem lesznek képesek megújulásra, nem lesznek pénzvilág uraival is itt-ott egyezkedni kényszerülnek, de az egyházon belüli másként gondolkodókkal nem képesek a keresztény identitást ismét bibliai alapokra állítani. kommunikálnak. Jobb esetben negligálják, gyakran azonban megpróbálják lejáratni és ha lehet, egzisztenciálisan ellehetetleníteni őket. ja, hogy felhívja a figyelmet erre a fogyatékosságra. Azt Olvasatomban Wildmann írásának az az alapvető cél- A kultúrkeresztények elsősorban a műveltebb emberek közül kerülnek ki, akik bizonyos történelmi és kul- identitása és hite bibliai alapokon álljon, más szóval meg- szeretné, hogy a magyarországi keresztény közösségek turális ismeretekkel rendelkeznek, amely alapján megújuljon, és ne ragadjon bele olyan szemléleti vagy megnyil-

2012. június - július KOINÓNIA 2107 vánulási formákba, amelyek az eredetihez visszatérést jelentő megújulást akadályoznák. Engem alapvetően a kultúrkeresztény címke gondolkodtatott el. Az így megjelöltek szerzőnk szerint egy sajátos típust alkotnak. S hogy e típus miféle jellemzőkkel rendelkezik, arról olvashatunk ezt-azt a megőrizni akarja. Van, akit inkább az hajt, hogy újabb kifejezési formákat találjon, és ehhez bátorságot az úttörő elődök példájából merít. Kultúrkereszténynek ha nagyon muszáj ezt a címkét valahová felragasztani az előbbit mondanám, és akkor progresszív kereszténynek hívhatnánk az utóbbiakat. Mindenesetre nem igazán érzékelem, hogy cikkben. Megpróbálnék Wildmann írásának alapvető ezzel a felosztással bármiben is segítettünk volna magunknak. mondanivalójától legalább egy időre elszakadva csak a kultúrkeresztény címkére reflektálni, s a gondolatmenet végén térnék vissza ismét a népszabadságbeli 2. írás előbb összefoglalt fő mondandójához. II. Tavaly nyáron egy római konferencián hallottam egy érdekes gondolatot a jelenlegi ferences generálistól, José Rodríguez Carballótól. Arról beszélt a ferencesek legfőbb elöljárója, hogy az ő nemzedéke annak idején inkább vallási spiritualitásban nevelkedett, nem pedig a hit spiritualitásában. Világos volt, hogy ez utóbbira vágyik, és feladatnak tartja, hogy hívő, a hiten alapuló, a hitet kifejező spiritualitást alakítsunk ki mi, szerzetesek, mi, keresztények. Mit is jelenthet ez? Mit jelent vallás és hit efféle szembeállítása? 1. Felidéződik bennem egy rádióinterjú valamikor a nyolcvanas évek elejéről. Ebben a rádióműsorban Gazda István tudománytörténész idézte Németh Lászlótól: a hit a vallásos érzés szóburka. Bennem fordított kép él vallás és hit viszonyáról, és úgy vélem, a ferences generálisban is. Én inkább úgy látom, hogy a hit szüli a vallást legalábbis a bibliai vallásokban esetében. A vallási jelenségek ima, istentisztelet, közösség, szervezet és így tovább a hit kifejeződései és megnyilvánulásai, nem pedig ezekből párolható le a hit mint szókészlet. A hit megélése vallást, formákat teremt, vagyis kultúrát. Nem vallás- vagy kultúrateremtő szándékból, hanem önkéntelenül; azáltal, hogy megnyilvánul. Az aztán roppant izgalmas helyzetet teremt, hogy miközben ez a hit nincs meg a kifejeződései nélkül, mégsem maradéktalanul azonos velük. Olyan feszültség áll így elő, amelynek nyomait az újszövetségi szentírás szövegeiben is felfedezhetjük. A Jakablevélnek ismerős mondatára utalok: Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet (Jak 2,18). Az eddigiek alapján szívesen állítanám azt, hogy a kultúrkeresztény kifejezés valójában tautológia. Mi más lehetne a keresztény hit kifejeződése, mint kultúra, mégpedig keresztény kultúra, vagyis erre a sajátos spiritualitásra jellemző értelmi háló? Ez az a háló, ez az a közeg, amelyet megteremt maga körül a hívő emberek közössége vagy pontosabb talán személytelenül így mondani: amely kialakul körülöttük, és amelynek ők is részeivé válnak. Továbbra is aktív részeivé: vagyis ezt a közeget továbbra is alakítják, viszonyulnak hozzá. Ki így, ki úgy. Van, aki annyira örömét találja a közeg kialakult belső gazdagságában, hogy főképpen Amit azonban izgalmasnak tartok, az az, amire korábban már utaltam: hogyan is viszonyul egymáshoz hit és cselekvés, hit és forma, hit és vallás? És mit jelent az a fontos feladat, amelyre a ferences generális utalt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a vallási spiritualitás helyett a hívő spiritualitást, a hit spiritualitását kellene elsajátítanunk? Hans Urs von Balthasar egyik írásában választ találhatunk kérdésünkre (vö. Vannak laikusok az egyházban?). Balthasar felidézi a mennyek országát meghirdető Jézus szavait: az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét. Jézus igehirdetésének a szó eredeti és legmélyebb értelemében vett utópikus, hely nélküli jellegére utal ez. Nincs olyan forma sem szakrális, sem profán, amely teljes mértékben képes lenne befogadni és kifejezni a Jézus által hirdetett valóságot. Az Isten országának ez a jellemzője Jézus halála és feltámadása után is megmarad mondja Balthasar, majd hozzáteszi: van igazsága Loisy kijelentésének, amely szerint Jézus az Országot hirdette, de az egyház jött el még ha más értelemben is, mint ahogyan a francia teológus értette. Az eszménynek mondja bele kell halnia valamilyen formába vagy különféle formákba, amelyek révén aztán törekedni lehet az elérésére. A magunk kérdésére mintha úgy fordíthatnánk le Balthasar gondolatait, hogy keresztény kultúra nélkül, keresztény vallás nélkül nincs keresztény hit: nem élhető meg, nem fejezhető ki, nem adható át. Ugyanakkor a hit soha nem fejeződik ki teljes mértékben a létrejövő formákban. Ezekbe belehal ahogy Balthasar mondja, de ezáltal valamiképpen át is járja őket: a hit mint a formáknak értelmet adó belső tartalom elérhető és megélhető bennük. A halál nem lesz úrrá rajta, hanem feltámad belőlük. Ráadásul úgy támad fel a formákból, hogy nem hagyja őket hátra; nem marad testetlen, hanem valamiképpen feltámasztja, megdicsőíti ezeket a formákat is. A hívő spiritualitás, a hit spiritualitása ennek megfelelően talán azt jelenti, hogy érzékeljük ezt a helyzetet; érzékeljük hit és vallás, hit és tettek, hit és formák eme sajátos viszonyát, és megéljük a kettő feszültségét. Veszélyes vállalkozás ez. Nem véletlenül, nem pusztán esztétikai érzéktől vezérelve használja Balthasar a halál képét. A hit megélése, formákba élése meghalást jelent. De nagypénteki halált, vagyis Jézussal együtt meghalást, azért, hogy vele együtt fel is támadjunk testestül, az átalakult formákkal együtt. Vegyük észre, hogy ennek a halálos veszélynek a vállalása magában foglalja a kritikát, a változtatást is. Hiszen a belehalás indítékát nem a belenyugvás, nem a beletörődés adja, hanem a radikális átalakítás hite. A hit kifejezése a belehalás. Annak a hitnek a kifejezése, hogy a halált jelentő formát képes átalakítani. Innen, a keresztény hitnek ebből a

2012. június - július KOINÓNIA 2108 jellemzőjéből adódik a kereszténység sajátosan radikális valláskritikája, amely azonban soha nem vezetett vallástalansághoz. Ha valamihez, akkor sokkal közelebb van egyfajta rezignáltsághoz, de érdekes módon mégsem tud igent mondani a relativista anything goes, bármi megteszi hozzáállásra sem. Annál ugyanis jobban tiszteli a történelmileg kialakult és enynyiben esetleges formákat, és alighanem azért, mert nagyon mély viszonyra lépett, megharcolt velük éppen azáltal, hogy az átalakítás hitétől vezetve beléjük halt. Valamiképpen belülről ismeri őket, és ezért szabad is e formáktól, és ezért szabad arra is, hogy újabb és újabb formákban öltsön testet, új kultúrákban inkarnálódjék. 3. A vallási spiritualitásnak másmilyen a viszonya a formákhoz. Talán éppen ez az előbb említetett, a hit spiritualitására jellemző kritikai mozzanat hiányzik belőle, és ezért képes beléjük ragadni. Ez is egyfajta halál, de ebből nincs feltámadás. Itt ugyanis a tartalmat, az értelmet nem a hit adja meg, hanem egyfajta biztonságkeresés akár Istennel szemben is, és az ebből adódó törekvés hatalmi pozíciók elfoglalására. A hatalomhoz, az erőhöz való viszony vagy pontosabban: az, hogy miként él valaki a hatalommal, az erővel általában elég jó mutatónak bizonyul annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy vallási vagy hívő spiritualitással van-e dolgunk. Ezért helyénvaló Wildmann János aggodalma, amikor arról beszél, hogy a magyarországi keresztény egyházak beleragadhatnak bizonyos szemléleti és működési formákba. Bíráló szavaiból egyértelmű az a prófétai szándéka, hogy kizökkentsen a keresztény kulturális közegbe történő problémátlan belesimulásból, és a hívek gyülekezetén belül hangot adjon a hit spiritualitása fontosságának. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a püspökök napi politikai kérdéseket is érintő nyilatkozatai olyan egyértelműen egyfajta avítt látásmódnak lennének a kifejeződései, mint ahogyan azt Wildmann János sejteti. Számomra tökéletesen értelmezhetők annak a merész vállalkozásnak a kísérleteiként is, amelyben a hit keresi a maga kifejeződését. Wildmann Jánossal abban értek tökéletesen egyet, hogy egyrészt szóvá kell tenni az ilyesféle vállalkozások életveszélyes voltát is, másrészt nem szabad, hogy a belső ellenzék ne kaphasson hangot az egyházi közösségben. Szükség van prófétákra; szükség van azokra, akik újra meg újra szembesítenek a formák elégtelenségével. III. Zárásul mindenesetre hadd javasoljak a kultúrkeresztény és a bibliai alapokon identitást kereső keresztény helyett egy másféle megkülönböztetést. A gondolatot Rowan Williamstől, a hamarosan leköszönő canterburyi érsektől veszem ('What Difference Does it Make?' - The Gospel in Contemporary Culture). Az érsek megkülönbözteti a terrible religiont, a borzalmas vallást az olyan vallástól, amely a hitre vezet (religion leading to faith). A borzalmas vallás akkor történik, amikor vallási nyelvünket, vallási történeteinket úgy használjuk, hogy elhitetjük magunkkal, végső soron mi irányítunk, mi vagyunk a dolgok középpontjában, és a korlátaink legyőzhetők. Hozzáférünk az abszolút és tévedhetetlen igazsághoz, mindent kiegyensúlyozott és megfelelő összefüggésbe tudunk helyezni, pontosan tudjuk, milyen a világ, és nem kell semmi többet sem tanulnunk. Ez borzalmas vallás, és borzalmas formája ez a humanizmusnak is [ ]. Ezzel szemben a hit olyasvalami, ami megakadályozza, hogy bármit is figyelmen kívül hagyjunk. A hit akkor leginkább önmaga, és akkor leginkább életadó, amikor megakadályozza, hogy valamiről ne vegyünk tudomást; amikor megnyitja a szemünket, és egy olyan világot tár fel előttünk, amely nagyobb, mint gondoltuk és amely persze egy kissé riasztóbb is, mint ahogy valaha is gondoltuk. Azt hiszem, ez az a hit és ez az a hívő spiritualitás, amelyre érdemes törekednünk. Azáltal is, hogy a hit megélésének veszélyes, halálos veszedelmet jelentő, bátor vállalkozásába fogunk hozzászólva akár napi politikai eseményekhez is. És úgy is, hogy újra meg újra bátor szeretettel figyelmeztetjük egymást a borzalmas vallás veszélyére; arra a valós veszélyre, amely a hit megélése és kifejezése során mindnyájunkat fenyeget. ********* (Forrás: Urbán József blogja) Egy nagy bölcstől megkérdezték egyszer, hol tett szert ennyi tudásra. így válaszolt: Sokat tanultam a tanítóimtól, még többet a barátaimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól.

2012. június - július KOINÓNIA 2109 SZATHMÁRI BOTOND: HAMVAS BÉLA, sem tagolható részekre, hanem élni kell azt. Aminek értelmében az ember nem állít fel logikát, hanem helyesen beszél, s gondolkodik, nem gondol el természettant, hanem AKI REALIZÁLTA A GÖRÖGSÉG FILOZÓFUS csodálja azt, nem állítja a helyes erkölcs elméletét, inkább ESZMÉNYÉT helyesen cselekszik. Alexandriai Philón (i. e. 20 - i. sz. 45), a sztoikus hatás alatt álló zsidó filozófus, így ír: Mindazok, akik gyakorolják magukat a bölcsességben, legyenek Az antik filozófuseszmény hellének vagy barbárok, igazságtalanságtól és vétektől Az antik filozófuseszmény, egészen más volt, mint menten élnek, kerülik az érintkezést az ügyintéző élet az újkori, a jelenbeli. Ahogyan Pierre Hadot (1922- férfiaival és megvetik azon helyeket, ahol ezek járnak: a 2010) megfogalmazta a filozófia eredetileg nem tudomány volt, hanem életmód, egy olyan életvitel, amely a kozás elleni harcban iskolázottan, és egyáltalán mindenkor viszály nélküli békés életet keresik, a gyönyör és vágya- bölcsességet tekintette a legfőbb értéknek, s amely által arra törekedve, hogy a szenvedélyek fölött álljanak a elnyerhető az emberi boldogság. Ha végigolvassuk az sors csapásaival szemben hajlíthatatlanok legyenek, mivel antik filozófusok írásait mindez könnyen belátható és sújtásaira előre gondoltak... a lélek nem valami újnak tekinti az eseményeket, hanem sokkal inkább megszokottnak igazolható. Hérakleitosz (kb. i. e. 530-470), aki elsőként használta a filozofálni igét, lemondott a főpapikirályi (óg: βασιλεύς) címről öccse javára, hogy a böl- Az antik bölcselet néhány szerzőjénél megtalálható még és ismertnek, egész életüket ünnepként töltik.. csességnek szentelhesse életét, ezt követően visszavonultan élt az Artemisz-szentélyében, majd később elvo- Püthagorasznál (kb. i. e. 580-500) is megtaláljuk a gyógy- a filozófia terápia jellege is. A korai görög filozófiában, nult az epheszoszi erdőkbe remetének. Szókratésznál (i. eljárás analógiáját. Püthagorasz szerint, ahogy az orvostudomány a testet, úgy a filozófia a lelket gyógyítja. A e. 470-399) a filozofálás, annak módszere, hogy hogyan tehetünk szert függetlenségre és belső szabadságra. Életútja pedig az igazság megvalósítására való foly- Buddha maga is az ind orvosi sásztrák formulájában fejtet- püthagoreusok a mester által előírt szigorú rendben éltek. A tonos törekvés. A cinikusok (Antiszthenész, Diogenész), akik egyszerű darócruhában, mezítláb jártak, és a catvāri-āryasatyāni, p: cattāri-ariya-saccāni) szólót: te ki az alaptanításait, így a Négy Nemes Igazságról (skt: szabadban aludtak, filozófiája az élet tudománya, sokkal inkább életgyakorlat, mint gondolatrendszer. A 2. a betegség okának feltárása a szenvedés oka a lét- 1. diagnózis a szenvedés nemes igazsága; tanításaikat leginkább a cselekedeteikből, és nem az szomj; írásaikból ismerhetjük meg. A cinikusok életgyakorlata 3. az orvosság meghatározása a szenvedés, a létszomj az autarkheia (óg: αυτάρκεια), a lelki függetlenség teljes vágytalansággal való kioltásával felszámolható; köré szerveződött. Polemon, az Akadémia filozófusa, 4. maga a terápia megszüntetéséhez vezető út nemes így írt a dolgokkal való bánásmódban és nem a dialektikai vizsgálódásban kell gyakorlatoznunk, mint ama (skt: ārya aşţāngika-mārga, p: ariya-aţţhańgika- igazsága nem más, mint a Nemes Nyolcrétű Ösvény férfiú, aki könyv nélkül megtanul egy harmóniakönyvet, de sohasem gyakorolja magát benne, úgy Epikurosz hasonlóképpen így írt semmit sem ér annak magga). hogy csodálnak bennünket a szillogizmusaink miatt, a filozófusnak a beszéde, aki egyet sem gyógyít meg az életvitelünk tekintetében azonban ellentmondásban emberi szenvedélyek közül.. Gondoljunk arra, hogy a jugoszláviai háborúk közepette a szerb értelmiségiek körében vagyunk magunkkal.. A sztoikus Epiktétosz (i. sz. 50/5-130/5) szemléletesen így fogalmaz: Az ács nem Hamvas olvasottsága igencsak megnőtt, ahogy ezt Sava mondja nektek: Halljátok, hogyan okoskodom és az ács Babič mesélte. Az ókorban a filozófia állandó gyakorlást művészetéről, hanem alkalmasan házért való dologgá jelentett, amely során az ember figyelemmel van az élet teszi magát és felépíti Így tegyél te is....egyél, mint minden pillanatára. Az antik filozófia egy olyan életmód, az ember, igyál, mint az ember házasodjál, legyenek amely során az ember az ész segítségével keres egy módszert, ami elvezet a boldogsághoz. Mindehhez még azt is gyerekeid, vegyél részt a város életében, érts hozzá, hogy elviselj igazságtalanságokat és hogy a többi embert elviseld. (Kézikönyvecske). A sztoikusok vagy embert abba az alapállapotba, amelyben élnie kellene. hozzáteszi Hadot, hogy a filozófia segít visszahelyezni az epikureusok számára a filozofálás egy soha véget nem Mindezt néhány évtizeddel előtte Hamvas Béla már megfogalmazta. Az antik filozófiáról Hadot azt mondja, annak érő aktus, amely azonos az élettel. Az egyik iskola az apátiát (óg. απάθεια), a szenvedélymentességet, a másik az autarkheiát (óg. αταραξία), a lelki nyugalmat antik filozófia egy életformát javasol, szemben a modern lényege a tantételek és a cselekvés összhangja. Minden tekintette a helyes életvezetés kulcsának. Mindkét iskola azt tanácsolja, hogy a jelenben éljünk, ne bánkódrukciója. Tehát retorika, aminek kezdőpontja Arisztotelész filozófiával, amely mindig egy bizonyos szaknyelv konstjunk a múlton, és ne is nyugtalankodjunk a jövő miatt, (i. e. 384-322). maradjunk a jelenben, ami a boldogság záloga. Seneca (? - i. sz. 65) erről így fogalmaz: Amíg halogatjuk az Hamvas Béla életfilozófiája életet, elmúlik.. Ugyanez a buddhista életgyakorlat vezérelve is, ahogy a zen mesterek mondják: tadaima Hamvas számára az írásaiban megfogalmazott gondolatok, nem puszta okos elméletek, hanem a mindennapi élet (itt és most), és Hamvas is a jelenben tartózkodást ajánlja. A sztoikusok ugyan felosztották a filozófiát, során realizálandó tanítások voltak. Hamvas a saját életével fizikára, logikára és etikára, de filozófiai életmód még- igazolta gondolatait, mindazt amit papírra vetett. Bátran

2012. június - július KOINÓNIA 2110 állíthatjuk, hogy a modern gondolkodók közül éppen ő korrupt emberből új mértéket alkotni, ami nem más mint a az, aki a leginkább megfelel az antik filozófus eszménynek. Az újkorban, XIX-XX. században ugyan megjelentek a filozófia retorikaként való felfogásmódjával szemben álló irányzatok, mint élet- és egzisztencia-filozófia, de ha tanulmányozzuk a legnagyobbak biográfiáját, láthatjuk hogy az életük katasztrofális volt. Gondoljunk a végletesen pesszimista Schopenhauerre, a folyton szorongó Kierkegaardra, vagy a végleg öszszeomló Nietzschére, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ők ugyan felismerték, hogy a filozófia egyetlen értelme, hogy az életet segítse, de ezt a segítséget mégsem tudták realizálni saját életük során. Hamvast ezek képviselőitől éppen az különböztette meg, hogy neki sikerült átültetni az életébe a gondolatait, ami által megélhette az élet harmóniáját, s rajta nem fogtak ki a mostoha körülmények se, mint frontszolgálat, diktatúra, háza s vele addigi írásainak megsemmisülése, szegénység, munkásélet a barakkban stb. Ahogy a sánta rabszolga Epiktétoszt sem billentette ki hátrányos helyzete, s aki elfogadva sorsát, mindvégig kellő derűvel szemlélte a világot. Hamvas számára az élet szakrális, ahogy írja: az élet nem eredmény, siker, teljesítmény, gyönyör, hanem megmagyarázhatatlan és minden értelem fölött álló öntörvényű tisztaság, amely a végtelenségben és végtelenül önmagát akarja. (Patmosz II.). Azonban az élet tisztasága már rég elfedődött, közös elhazudás áldozata lett, A korszak az emberben sokat megronthat, de a nagyobb vétek azé, aki hagyja, s ezzel a szakrális racionalizmus. Hamvas szerint Európa kalandor és kísérletező. Ennek terméke az újkori labirintusi egzisztencia, amely ahogy Hamvas fogalmaz, a hagyomány három pillérén nyugszik: tud az alapállásról, tud a kezdeti korrupcióról (bűnbeesés), valamint a renormalizációról. A létkorrupció elfogadása kezdetben csak ideiglenes aktus, azután állandósul, majd könnyen végleges attitűddé válik. Csak a lelkiismeret tud róla. A hazugságok miatt az ember elrejti önmagát, önmagának is hazudozik, sőt még valódinak tünteti fel létét. Így kerül az ember az egzisztenciális hazudozások labirintusába, s kialakul a pszeudoegzisztens létforma, ami nem más, mint permanens világ és önáltatásban élni. Ennek értelmében pszeudoegzisztens művész, ha ír vagy alkot, akkor hiteltelenné válik, mert ahogy Hamvas írja: A hazugságmentes írás és a hazugságmentes emberi egzisztencia egymást fedi, és azonos feladat, az emberi alapállás megvalósulása. (Interview). Nem lehet hiteles művet alkotni, hiteltelen életszituációból. A modernitásban, mint írja Hamvas: Most az élet szolgálja a dolgokat, amelyek létezése törvénytelen. (Patmosz II.). Mi ennek az oka? Az, hogy az emberek egész életük során azért dolgoznak, hogy megteremtsék majdani jobb életüket, mert Azt hiszik, az élethez kell valami, vagyon, pénz, állás, rang, ruha, ház, autó, hatalom, villa, mintha enélkül nem lenne élet Rettentő tevés-vevés, mialatt nem történik semmi. (Patmosz II.). Gondoljunk csak Diogenész egyik szellemes tanítására, aki semmibe vette a hasznos munkát, amit úgy fejezett ki, hogy hombárját órákon át ideoda görgette az utca két pontja között, s az arra járó polgá- élet bemocskolásában bűnrészessé válik. rok kérdésére, Diogenész, mit csinálsz? Azt felelte sürgök- (Patmosz II.). Hamvas a keleti bölcsek nyomán világosan látta, hogy a létrontásért az ember mindig saját maga a felelős. Éppen ez a belátása a legaktuálisabb figyelmeztetése számunkra Realizálni annyi, mint a más iránt támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt először önmagamon váltom be. (Interview). Hamvas tudta, akárcsak Nietzsche, ahhoz hogy elkerüljük a belealvást a létbe, korszerűtlennek kell maradni, nem pedig belesimulni az aktuális koráramlatokba. Hamvas arra is rámutatott, hogy a koráramlatok legtöbbje mögött a káosz démoni erőinek feltörése áll, s azok könynyen magával ragadhatják a személyt. A kor nagy kérdését így fogalmazta meg: van-e és lehetséges-e olyan ember, aki a korszak démonát önmagában legyőzte és megfékezte és ezzel mindenki más számára is e vállalkozásra a lehetőséget megnyitotta. (Patmosz II.). Az ember egykor lelépett az alapállásról, bolyong, és nem talál haza, s az azóta zajló kort nevezi Hamvas történetnek. A történetben álló ember azonban egyre jobban kiépítette a maga hazugságszisztémáját. Az élet mindenkori központi kérdése, hogy az ember kiegyezzen a konvencionális hazugságszisztémával a boldogulása végett, azaz praktikus okokból, vagy elutasítja azt, vállalva a szegénységet, az összeütközést a közösségével, s esetleg pszichotikus lesz. Korunk nagy paradoxona, ahhoz, hogy az ember pszichológiailag ép maradjon opportunistának kell lennie. Az újkori ember számára nem maradt más lehetőség, mint a megmaradt forgok mint te, dolgozom. Az eszközök végeláthatatlan sora öntötte el az életünket, írta Hamvas a múlt század hatvanas éveibe, és azóta csak meghatványozódott az eszközeink száma. Minél nagyobb a kellékek száma az ember életéhsége annál nagyobb. Az igényeket egyre jobban heccelik, mondja Hamvas, ami média uralomra jutása óta, exponenciálisan megnőtt. A kellékeket a szorongásunk végett hajszoljuk, s így egyre inkább szétszóródunk. Hamvas Lao-cere hivatkozva a kellékeket tökéletesen fölöslegesnek gondolja, hiszen mint írja Csinálni, mindig valamit csinálni, hogy valami legyen, és nem jut szóhoz az, ami van. (Patmosz II.). A dolgok, azaz kellékek világába feledkezett emberről ezt írja Hamvas: Egy millenniumot lehet szórakozni anélkül, hogy az ember ténylegesen egyetlen percet éljen. (Patmosz II.). Másfelől azt is látja Hamvas, hogy A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. (Aranynapok). A legnagyobb bűn Hamvas szerint, ha akár egyetlen pillanatra is kételkedünk az életszentségben, ha elrejtőzünk a tudás elől. A legfontosabb kérdés, hogy a labirintusi egzisztenciából hogyan léphetünk át a tényleges egzisztenciába, azonban a Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg. (Patmosz I.). A megvalósításról azt mondja Hamvas Realizációnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerből és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet. (Patmosz I.), hiszen Minden azon dől el, hogy a létem igazságához hű maradok, vagy az alkalmazkodás erőinek engedelmeskedem. (Patmosz I.). A hazugságrendszer csak akkor tűnik el, ha az ember az ön-

2012. június - július KOINÓNIA 2111 maga elől való rejtőzködésnek a kényszerét feloldotta. Végül összegzésként Hamvassal azt mondhatjuk: A gondolat csak akkor érvényes, ha azt tettben beváltották, a tett csak akkor, ha azt az értelem rendjében megalapozták. (Scientia sacra II.). Azt hiszem ez ma és mindenkor, minden ember legfőbb feladata, ezért kívánok mindenkinek kellő erőt a realizáláshoz. (Elhangzott: 2012. március 20-án, Hamvas Béla 115. és a Hamvas Kör 25. születésnapján) JUAN ARIAS AZ ÉN ISTENEM TÖRÉKENY Az én Istenem nem egy kemény, távolságtartó, érzéketlen, sztoikus, szenvtelen isten. Az én Istenem törékeny. Az én fajomból való, én pedig az övéből. Ő ember, én pedig szinte Isten. Hogy megízlelhessem az istenséget ő megszerette az én porlétemet. Az én Istenemet a szeretet tette törékennyé. Az én Istenem ismerte az emberi örömet, a barátságot, a föld és a földi dolgok örömét. Az én Istenem éhezett, álmodott és elfáradt. Az én Istenem érzékeny volt. Az én Istenem feldühödött, szenvedélyes volt. És szelíd, mint egy kisgyerek. Az én Istenem rettegett a haláltól. Az én Istenem anyai mellből táplálkozott, érezte és magába szívta a női gyengédséget. Sosem szerette a fájdalmat, sosem állt a betegség pártján. Ezért gyógyította a betegeket. Az én Istenem szenvedett a hontalanságtól. Üldözték és éljenezték. Minden emberit szeretett az én Istenem: a tárgyakat és az embereket; a kenyeret és az asszonyokat; a jókat és a bűnösöket. Az én Istenem korának gyermeke volt. Úgy öltözött, mint mások, földijei nyelvjárásában beszélt, kétkezi munkából élt, prófétákhoz hasonlóan kiáltott. Az én Istenem gyengéd volt a gyengékkel és szigorú az önteltekkel. Fiatalon halt meg őszintesége miatt. Megölték, mert szemükbe mondta az igazságot. Az én Istenem viszont gyűlölet nélkül halt meg. Mentegetve halt meg, és nemcsak megbocsátva. Az én Istenem törékeny. Az én Istenem szakított a fogat fogért ősi elvével, a kicsinyes bosszú törvényével, hogy bevezesse egy teljesen új szeretet és hallatlan erő korszakát. Az én Istenem leköpve, földbe döngölve, elárulva és magára hagyva, meg nem értve sem szűnt meg szeretni. Ezért az én Istenem győzelmet aratott a halálon. S mint egy friss gyümölcs jelent meg kezében: a feltámadás. Ezért támadtunk fel mindnyájan: emberek és a dolgok. Sokaknak nehéz az én törékeny Istenem, az én Istenem, aki sír, az én Istenem, aki nem védekezik. Nehéz az én Istenem, aki megéli az Istentől való elhagyatottságot. Az én Istenem, akinek meg kell halnia, hogy győzhessen. Az én Istenem, aki egy rablót és gonosztevőt tesz egyháza első kanonizált szentjévé. Az én fiatal Istenem, aki azért hal meg, mert politikai felforgatónak tartják. Az én Istenem, pap és próféta, aki a történelem összes vallásüldözéseinek első szégyeneként szenvedi el a halált. Nehéz az én Istenem, törékeny, élet barátja, Az én Istenem, aki mindenféle kísértés mardosását elszenvedte, Az én Istenem, aki vért verítékezett Atyja akaratának elfogadásakor. Nehéz ez az Isten, ez az én törékeny Istenem azoknak, akik azt hiszik, csak úgy győzhetnek, ha legyőznek másokat, akik azt hiszik, csak úgy védhetik meg magukat, ha megölnek másokat, akik azt hiszik, az üdvösség erőfeszítés függvénye és nem ajándék, akiknek az, ami emberi, bűnös, akik azt hiszik, hogy a szent sztoikust jelent, Krisztus pedig angyal. Az én törékeny Istenem nehéz azoknak, akik továbbra is egy olyan istenről álmodoznak, aki nem hasonlít az emberekhez. (Forrás: JUAN ARIAS: El Dios en quien no creo, Sígueme, Salamanca, 1970, 145 147. Tőzsér Endre SP fordítása) ********* Tudnod kell, hogy már nem vagyok olyan buta, b hogy tanítsalak. Fodor Ákos: Posztgradualitás

2012. június - július KOINÓNIA 2112 DR. KELEMEN BÉLA EGYSZER VOLT LESZ-E MÉG? olvasom a ki nem mondott, sóvárgó birtoklási vágyát: hej, bárcsak miénk lenne ez a nagy fa!. A kellemetlen incidens ellenére másnapra még kértem a AVAGY FENNTARTÁSAIM A FENNTARTHA- segítségüket, hiszen a gyümölcsérés az élet rendjét kényszeredetten diktálja néha. Megbeszéltük, hogy nélkülem TÓSÁGGAL SZEMBEN kezdik reggel a munkát, délutánra én is kiérek majd a fához Színes darazsak és tarka lepkék hada vesz körül, az ígértem. A másnapi kiérkezésemkor meglepetten láttam, augusztus végi alkony napsugarai még tartják a hőséget hogy alig kandikált néhány zöld fűszál a lehullott, töménytelen mennyiségű, viaszosan fénylő sárga körték között, az ereszem alatt. A szebb napokat megért kézi hajtású gyümölcsdaráló majd méteres átmérőjű hajtókarának azonban a gyűjtőedények üresen tátongtak a szomszéd diófa árnyékában. Telefonon végre megtudtam a napszámosa- folyamatos mozgásban tartása jelentős fizikai teljesítményt igényel. Patakokban folyik rólam a víz, azonban imtól, hogy reggel kijöttek ugyan a fához, de alighogy elkezdték a körteszedést, a fa sűrű lombjából vadméhek csap- a darazsak és a lepkék fittyet hánynak a verejtéktől fénylő, ruhátlan felsőtestemre, a ledarált gyümölcshús tak le rájuk, és egy jó darabig üldözték őket a hazavezető illata mámorítja őket. úton is. Áhitatos révületemből a közeli Kárpátok felől érkező egy-egy hűs szellő, no meg a kiürült garat látványa alatt azokat, akik nemhogy a poézis mákonya nélkül, de Old Lady, a körtefa-matuzsálem, nem tűrte a lombja ébreszt csak föl. Újabb kosár körtét töltök a darálóba, egyenesen a pusztítás gondolatával kerültek a territóriumába. iszom egy korty vizet, eztán tekerek tovább. Élvezem ezt a tevékenységet, az meg egyenesen spirituális borzalommal tölt el, hogy a súlyzókkal, kajaklapátokkal és lyamatosan termeli a különböző externáliákat, olyan folya- Az emberi együttélés, a társadalom működési rendje fo- jógagyakorlatokkal edzett izmaim most jól szolgálják a matokat, amelyek a fő emberi tevékenység mellett, mintegy magas élőmunka-tartalommal átszőtt fenntarthatósági melléktermékként akaratlanul kihatnak a környezetünkre és eszmét. életünkre. A modernizálás és a nagyüzemi módszerek folyamatos térhódítása következtében az 1970-es évek köze- Amikor a szomszéd felkínálta a villanymotoros darálóját, egyenesen visszautasítottam. Minél több élőmunkát, Szomszéd, minél többet a termékeinkbe tevékenységeink, abból is fakadóan, hogy a túlnépesedés pétől egyre inkább negatív externáliákat eredményeznek a kezdtem a magyarázkodásba, de egy értetlen és lenéző miatt Földünk regenerálódási képessége egyre gyengül. mosollyal az arcán tüntetőleg tovább állt. Bolygónknak naponta több mint 200 000 éhes szájjal Még két óra tréning a darálóval, számolgattam, s gyarapodó emberiséget kell táplálnia, miközben a szolgálatunkban lévő erőforrások rohamosan szűkülnek. És ha az gondolataim máris a tarpai Nagy-hegyen lévő gigászi körtefám körül keringtek. emberiség a fenntarthatóság egyik fő ideológiáját, a földművelés ősi poézisébe vetett hitét is megtagadja vagy el- A legalább százéves matuzsálem a Nagyerdőtől néhány méterre áll, rövid, vaskos törzsét két ember épp, koptatja, menthetetlenek leszünk. A földi javakért folyó hogy csak körbe tudja fogni. Gyümölcse gyermekökölnyi, félnemes, erőteljes viaszos jelleggel. Egy-egy lanság. És nem csak a nagyüzemekre és a multinacionális versenyt egyre nyíltabban szövi át a kapzsiság és a tudat- jó évben akár tízmázsányi gyümölcsöt is ád. vállalatokra kell gondolnunk. A fogyasztói társadalom hétköznapi embere is átveszi ezt a magatartásformát, amikor A bő termés láttán előző nap segítséget hívtam a szedéshez. A nyárutó vak hőségét a körtefám oltalmazó, hatalmas lombja nemhogy elviselhetővé, de egye- hipermarketekbe tereli. fogyasztói árakban mért álracionalizmusa hipermarketekből nesen élvezhetővé tette. Ahogy a rövidre kaszált fűből Mélyebb elméleti levezetések nélkül is belátható, hogy szedegettük a körtéket, az erdő egy-egy hűsítő fuvallattal erősítette meg bennem a természeti-fizikai munka reményt adhat a helyes útra való visszatérésre, ami az családi gazdaságok, kisgazdaságok működtetése még némi ősi poézis-szerű élményét. Micsoda pozitív externália, egyensúlyi állapotok irányába lökhetné a társadalmakat. ujjongtam a gazdag termés gyűjtögetése közepette. Az Ugyanakkor, bármennyire is patetikusan hangzik, ebből a Old Lady mert így becézem az öreg körtefámat különösebb gondoskodást nem igényel. Évente kétszer- felé való hiteles közvetítése, illetve az erre való igények folyamatból nem spórolható ki a poézisszerű élmény nép háromszor lekaszálom az alját és a lehullott vén gallyait pedig összekaparom. Sokgenerációs parasztcsaládok sarjaiból is már kikopó újbóli feltámasztása. És most itt ez a forró-hűs nyárvégi délelőtt, telnek a félben van a földművelés poézisélménye, sőt, a modern kosarak, dézsák, kádak, hűsölünk a gyümölcsfa lombja társadalom üzenete az elidegenedés-élményt erősíti. Ha te alatt, miközben az erdőből balzsamos illatok terjengneklítsd az életet: csak a profitra figyelj, minden más csak so- is gazdálkodásra adtad a fejed, mint apáid, akkor ne bonyo- Aztán a varázsnak hirtelen vége lett. Először a szavak értelmét fel sem fogtam: Vagy két évig kitelne a technológia, termelékenységet sokszorozó vegyszerhasznákadrangú. A nagyban való gondolkodás, a modern agrár- tűzifa a családomnak belőle, ha ez a fa a miénk lenne!. lat, a minimalizált élőmunka-tartalom mind-mind feltétele a Nézek a napszámosomra, akinek tekintete még mindig földművelési másságnak. a deréknyi vastag, bemohásodott felső ágakat méricskéli. Orcája barázdáiból, mint valami rovástábláról szinte várni az önellátásra való termelést, akikből generációs visz- Azoktól az egyénektől pedig egyenesen felelőtlenség elszatekintésben százévek óta hiányzik a termőföld művelé-

2012. június - július KOINÓNIA 2113 sének megtapasztalása és élménye. Naivitás azt hinni, hogy bizonyos rétegek csak úgy, termékennyé teszik a földet, mert a markukba nyomunk némi vetőmagot, meg a kapát, miközben azokat az utolsó családi gazdaságokat is megfojtja a rendszer, akik még ezzel az őstudással és őshittel rendelkeznek. Éppen a létezésnemlétezés határán egyensúlyozó családi gazdaságok adhatnának mintát és tudást az önellátás mítoszával felzárkóztatni kívánt rétegeknek. Össztársadalmi felelősségvállalás nélkül a fenntartható életformákért való erőfeszítés teljesen hasztalan. Mindazonáltal a családi nevelés, a köznevelés, a médián keresztüli befolyás egészen más irányba mutat. A köztévé riportműsorában a tüsténkedő riporter öntelt mimikával konferálja fel, hogy milyen sikeres is volt a gyűjtési akciójuk az egyik rászoruló nagycsalád számára. Már mennek is bevásárolni a sokgyermekes anyukával a csillogó-villogó élelmiszer-áruházba, földöntúli ragyogás az anyuka arcán a sok szép áru láttán. A következő felvételen már láthatjuk, ahogy a háziaszszony jó adag fagyasztott hasábkrumplit zuhint a gyenge minőségű, fortyogó olajba, majd jönnek szépen sorba a család kedvencei, többek között az előre panírozott, sajttal és mással töltött fagyasztott készételek. Micsoda öröm és micsoda illúzió néhány napig a család számára. Közben látjuk a tévé képernyőjén, hogy a konyha tágas ablakai mögött elvadult, műveletlen kert éktelenkedik. A figyelmes tévénéző észreveszi a szoba sarkában álló sparheltet, majd enyhén megrándul az egyik arcizma, amikor a háziak lelkendeznek, hogy az adománypénzből sikerült visszaköttetni a gázt, a fiatal édesapa meg arról panaszkodik, hogy nem tudott munkát vállalni a közeli almásban, mert nem ért a metszéshez. A sercegő hasábkrupli alatti gázlángba bámulva eszünkbe juthat, hogy metszések idején a gazdák milyen lelkesen kínálják fel ingyen a vastagabb nyesedékeket a családosok számára. Értjük, átjött az üzenet, csak másképp, mint ahogy a hisztériák és gyilkos ösztönök, hirtelen vágásokban. Minden olyan élesen letisztult, szinte bántóan egyszerű a jó mellé állni, a gonoszt elítélni. Nem mondom ki, csak suttogom halkan a kozmás rántott paszulylevest szürcsölgetve: érzelmi pornó! Idáig jutottunk, a mezei paraszti munkától, a családi gazdálkodástól, a gyerekneveléstől tisztesen megőszült, szeretetreméltó parasztasszonyt is elérte a multikom munikációs ármány. Néhány filmkocka, és már át is siklik az illúziók világába. Valószínűleg így vagyunk mi mindannyian ezzel a modern társadalom-megfeleléssel, a szabadszellemű tömegkultúrával. Ahogy silányul a fogyasztói társadalom tömegélelmiszere, úgy silányul a tömegkultúra minősége is. A veszély leginkább abban van, hogy az elszemélytelenedő és elidegenedő tömegek egyre kevésbé tudnak ellenállni a manipulációknak kiszolgáltatottakká és elesettekké válnak! A leves fogytán a tányéromból, amikor újra jön a reklám. Könnyen elérhető, személyre szabott gyorshitelt ígér az egyik sokat szidott pénzügyi szolgáltató cég. Hogy eredményesebbek legyenek, egy Jól Ismert Tévés Személyiséget szerződtettek a hitelesség illúziójának elérésére. A Jól Ismert Tévés Személyiség pedig szemünkbe mondja, szinte szuggerálva, hogy ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni annak, akinek gyors hitelre van szüksége. Pedig tanulmányok, újságcikkek tucatjai közlik velünk szinte naponta, hogy emberek százezrei kerültek Magyarországon a reménytelen adósok helyzetébe, jelentős részük az ilyen jellegű pénzügyi szolgáltatások miatt. Milyen csalafinta a reklám időpontja: még vissza sem zökkentek az illúzióból a valóságba a nézők, még mindig a gazdagság, a sikeresség, a csillogás talmi mámorában lebegve könnyen mondhatják maguknak: jogos igényem van nekem is ilyen jellegű javakra, pontosabban ezek morzsáira, és már nyúlnak is a telefonért. A kör néhány nap múlva bezárul. A Jól Ismert Tévés Személyiség könyvet jelentetett meg, amelyben tanítani tévések gondolták Takaros kis fatönk éles való jó szándékkal leplezi le az áltudományoskodókat, a aprítóbaltával, kertben termesztett krumpli, kukorica, tök, a disznósólban egy mangalica, igénytelen állat, de jó sok és finom zsírja van Tévé! Micsoda mágikus hatalom, micsoda felelősség! kuruzslókat, az álgyógyítókat. Hasznosnak tartanám a művet, de arra is gondolnunk kellene, hogy sokan a súlyos eladósodás, az illúzióktól sem mentes gyorshitelek miatt kerültek reménytelen élethelyzetekbe, és utolsó kétség- Az elidegenedő, szegregálódó és elszegényedő beesésükben gyógyírt keresnek lelki bajaikra a kuruzslók és rétegek menekülési útvonala, de legtöbbször nem a való élethez, hanem az illúziók világába. Anyám konyhájában kedvenc főztjét, a rántott paszulylevest kanalazgatom, eközben lehetőségem van kényszeredetten belepillantani az egyik szappanoperába. Még akkor sem tudnék elmélyedni az események menetében, ha nagyon akarnám, mert a nyelvem hegyén igencsak szokatlan kozma ízt érzek. Néznék anyámra kedvesen-kérdően, de figyelmét lekötik a szereplők ármánykodásai, int is a kezével, hogy egy kicsit várjak. Jön végre a reklám, és töredelmesen bevallja, hogy a délelőtti sorozat annyira elvette a figyelmét, hogy a tűzhelyen lévő rántásról kicsit megfeledkezett. Sebaj, mondanám, de már újra peregnek az események a tévében. Én is figyelek; csillogás, gazdagság, indulatok, szenvedély, elérzékenyülések, dührohamok, álgyógyítók hűvös-homályos fogadószobáikban. Rövid tanulságként talán: nem mindenkinek kell látni az összefüggéseket, de egyeseknek kötelező! Köznevelés, közkultúra, közmédia: a gondos parasztember a koratavaszi kertjét műveli, eközben a rádiót hallgatja. Kezében metszőolló, lábán szandál. A száraz, zörgő falevelek alól alig kandikál ki néhány vékony fűszál. Már hetek óta tart a tavaszi aszály. A rádióból sugárzott zene hanghullámaival próbálja magát vidítani, bár nem bánná, ha kényelmes nyári szandálját nehéz gumicsizmára cserélhetné a termékenyítő tavaszi esők okán. A rádióban pörögnek a zenék, csacsogó-búgó női hang konferálgatja be a zeneszámokat, szellemes megjegyzéseket fűzve hozzájuk. Majd átadja a mikrofont a hírolvasó kollégájának, aki komor hangon beszámol arról, hogy a szárazság nagy károkat okoz az agrárágazatban, terméskiesések, drasztikus élelmiszer-

2012. június - július KOINÓNIA 2114 áremelkedések várhatók. A gazda metszőollóját dühösebben csattogtatja, miközben ingerülten apró, száraz göröngyrögöket ráz ki a lábbelijéből. Figyeli az időjárás jelentést, ami némi felhősödést és szórványos esőt ígér. Sóhajt és reménykedik, és kényszeredetten hallgatja ünk felelőssége. A fokozatosan tudatukra ébredő, fizetőképes városi rétegek döntik el végképp a fenntarthatóságfenntarthatatlanság dilemmáját. Ha a globalizációs maszlag a fogyasztásukat továbbra is a tartós, multinacionális vállalatok által előállított tartós fogyasztási javak felé tolja el, az újra mikrofonhoz kerülő trendi műsorvezetőt, miközben az alapélelmiszereken és szükségleteken aki érezhetően szereti hallani és hallatni saját hangját, így búgván az éterbe: Remélem, a tavasz tudja a dolgát, és szellőjével hamar elűzi azt a néhány felhőt az égről. Kedves hölgytársaim, elő a miniszoknyákat és a kivágott blúzokat, mert nagy örömünkre máris elkezdődött a szezon.! A gazdánk meglepetésében felhorkant. Bár a gyengébb nem rajongója, de most nem hozza lázba a női lábak és dekoltázsok víziója. Tehetetlen dühében a szokatlanul erős tavaszi napsütéstől kopasz homlokát védő kalapját a földhöz csapja, néhány vakondtúrást szétrúgva azt jól meg is tapossa. A felszálló porral úgy hinti meg a száraz tavaszi szél a lelógó bajuszát, akárha vastag szürke dér csapódott volna rá. Kinek lenne a kötelessége elmagyarázni néhány természeti törvényt a légkondicionált fővárosi közszolgálati rádióstúdióból közkultúrát közvetítő bemondónőnek, hogy eső híján a természet nem ad élelmiszert, filléreskednek, nem lesz önfenntartó piaca még az édenkert gyümölcseinek sem. A jelen sorok írója reménykedik. Mert tényleg kaszát fen, kapát élesít, kézzel őrli és szitálja gabonáját, metszi szőlőjét és érleli pálinkáját. Úgy 95%-ban saját magának és családjának megtermeli az élelmiszereket. A szemelvényeinek merengésének hitelességét erősíti, hogy mérnökközgazdászként a területfejlesztési gazdaságpolitikából doktorált, hét évig multinacionális világvállalatoknál volt vezető beosztásban. 1989 és 1997 között a reklámszakmában dolgozott többek között Olaszországban és az Egyesült Államokban. Majd 2006 és 2010 között egy 2400 fős településen polgármester volt, és részt vett több civilszervezet létrehozásában illetve működtetésében. De jelenleg leginkább a Cserszegi fűszeres nevű szőlőjéből készült eddigi legjobb évjáratú fehérborának fejtése és palackozása hozza izgalomba! Tarpa, 2012. május 2. ha nincs élelmiszer, nem lesz mit enni, és a koplalásra fogott combokon petyhüdt lesz a bőr, a rádióhallgatók meg tömegével lesznek ingerültek. Micsoda elidegenedés a természettől, motyogja a révületéből lassan magához térő parasztgazda. A társadalomban élő és gazdálkodó ember életét ezer szállal szövi át a természet termékenységi hálója. MERZA JÓZSEF A KISKÖZÖSSÉG: KERESÉS, VÁLASZ ÉS REMÉNY Oltóanyagként, kovászként hatnak értéktermelő tevékenységére. Viszont ha már nem tudunk vagy nem bukkantam a debreceni egyetem alagsorában. Megszünte- 1951 őszén egy rendetlenül összedobált könyvkupacra akarunk az ősi rend szerint értékeket előállítani, amelyek fenntartható és megújuló módon szolgálják életeket, vagy elkobzott magánkönyvtár anyaga volt, nem tett szerzetes könyvtárból hozták-e oda teherautóval a kötetünket, akkor ne csodálkozzunk a világtól való elidegenedésünkön. A profitmaximalizálás egyetemes törvé- a könyveknek abban az időben is megvolt a maguk sorsa. tudom. Abban az időben sok mindent nem tudott az ember: nyét szajkózva akaratlanul is cinikussá válunk a természettel szemben. A népből erőszakkal kikoptatott poé- pays de mission? vagyis Missziós terület Franciaország? Nekem a sors Godin abbé híres könyvét szánta. La France: zis, a termő anyaföld iránti alázat és csodálat nélkül a kérdezte a könyv címe. Lopva kiemeltem a könyvet a fenntartható életformák újbóli elérése vagy fenntartása többiek közül és olvasni kezdtem. Új világ nyílt meg általa, hiú ábránd. feltárult előttem az Egyház legkedvesebb lányának vallási Más oldalról pedig az írmag még itt-ott fellelhető a nyomora. Mauriactól, Bernanostól és Martin du Gardtól családi gazdaságok, egykori háztájik kertjeiben, konyháiban, pincéiben és padlásain. Amíg jelentős, példát és körül pokol vagy sivatag is lehet a világ, mégis, más volt ez ugyan már tudtam, hogy a kereszténynek mondott ember irányt mutató rétegek nem termelnek önellátásra, majd az üzenet, néhol egy riportkönyv elevenségével, a huszadik szűkebb és tágabb környezetük számára, addig hiába a század közepéről. Tényszerű, hatásos, felrázó. Ugyanakkor jóakarat vagy a gazdasági-szociális kényszer, nem fog szenzációs dolognak tűnt, hogy ebben a világban élhetnek a kézi kasza dús rendet vágni, a kapa sem fogja a földet lelkes fiatalok, akik az evangéliumi üzenet hatására találkoznak, barátok lesznek és munkához látnak. Lehet, hogy termőképesebbé tenni a generációk óta elvadult kertekben, vagy odavetett bérföldeken. Elő hát a kapákkal, fagyos körülöttük a világ, irgalmatlanok az emberek, s az kaszákkal, kézi őrlőkkel, szitákkal,rostákkal, füvesaszszonyok gyógynövényes receptjeivel, régi öregek praklágháború égboltja, de a hitet magukban hordozó fiatalok, egész történetre tudva vagy nem tudva ráfeszül két vitikáival! Marie és Pierre, Helene és Jacques, fáradhatatlanul dolgoznak az embereket egybefogó szeretet művein. Igen, igen, ez És Platónt idézve a párás tavaszi hajnalon, talán még sikerülhet: ritmus és harmónia! a mi világunk mondtam elsőéves egyetemista fejemmel, Azt el kell fogadnunk, hogy nem állhat neki mindenki a föld termékennyé tételéhez, de a folyamatok mondtam lelkesen ismerve gimnazista koromból Sanyit, magam mögött tudva két miskolci kisközösségi évet. Igen megértése, pusztító vagy termékenyítő cselekedetek, Lacit, Gusztit, Dezsőt és Csubit, Csipkerózsikát, Évát, Marit és Zsuzsát csupa szívemnek kedves fogyasztási kultúrák megkülönböztetése valamennyi iskolatársamat,