SZABÓ MAGDA Mondják meg Zsófikának

SZABÓ MAGDA Mondják meg Zsófikának

SZABÓ MAGDA Mondják meg Zsófikának IFJÚSÁGI KIADÁS MÓRA KÖNYVKIADÓ

A FEDÉL ESE KATA MUNKÁJA Szabó Magda, 1993

A REGÉNY VÉGE MŐVELİDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM 1917/1957. Tárgy: dr. Szabó Márta fıosztályvezetı kinevezése A Fıváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságával és az I. kerületi Tanács Oktatási Osztályával folytatott elızetes megbeszélés alapján dr. Szabó Márta nevelıt, az I. Apáczai Csere János téri általános iskola leánytagozatának tanárát a Kísérleti Neveléstudományi Intézet Gyermeklélektani Osztálya fıosztályvezetıjének 1957. augusztus 15-i hatállyal kinevezem. Felhívom, hogy szolgálati esküjének letétele, illetve szolgálatának megkezdése végett szolgálati helyén jelentkezzék. Budapest, 1957. augusztus 5-én Kelemen Pál miniszterhelyettes P. H.

BUDAPEST FİVÁROS TANÁCSA VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA 1879-SZ-554/1957. IX. a. Okt. Oszt. Tárgy: dr. Nagy Gáborné szül. dr. Papp Judit átvétele és nevelıi beosztása A Fıváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága a Mővelıdésügyi Minisztérium Tudományos Fıosztályával folytatott megbeszélés alapján dr. Nagy Gáborné tanárt, aki ez ideig a Mővelıdésügyi Minisztérium fıhatósága alá tartozó Kísérleti Neveléstudományi Intézetben tudományos kutatói minıségben teljesített szolgálatot, 1957. augusztus 15-i hatállyal a Fıváros szolgálatába átveszi, és szolgálattételre az I. kerületi Apáczai Csere János téri általános iskola leánytagozatába mint nevelıt, az A területi csoport szerinti 501-es kulcsszámú nevelıi munkakör VII. fokozatába beosztja. Felhívja, hogy az I. kerületi Tanács Személyzeti Osztályán és új munkahelyén haladéktalanul jelentkezzék. Budapest, 1957. augusztus 5-én A Végrehajtó Bizottság nevében: Etesi Anna csoportvezetı h. IX. Oktatási Osztály A kiadmány hiteléül: Szemer János s. k. irodavezetı

BUDAPEST FİVÁROS I. KERÜLETI TANÁCSA, V. B. OKTATÁSI OSZTÁLY MINT GYÁMHATÓSÁG 957/Z/84 Elıadó: Kuti Tárgy: Gergely Dóra kiskorú örökbefogadásának engedélyezése VÉGHATÁROZAT A Gyámhatóság a Budapesten, 1946. január 2-án született és az V. kerületi születési anyakönyvbe 89-es folyószám alatt bejegyzett Gergely Dóra kiskorúnak Pongrácz István hivatalsegéd foglalkozású (született Földesen, Hajdú-Bihar megye, 1895. március 15-én, özvegy), Budapest, Apáczai Csere tér 8. számú lakos által történı örökbefogadását engedélyezi. Az örökbefogadás folytán a kiskorú a Pongrácz családi nevet viseli. A Gyámhatóság a szülıktıl, valamint a gyermek addigi gyámjától, Vadász Györgynétıl a kiskorúval való érintkezési jogot megvonja. INDOKLÁS Az örökbefogadás engedélyezését az örökbefogadó és az intézeti gyám kérelmezte. A kiskorú vér szerinti szülei, Gergely Károly fogász és Horváth Endréné, ezelıtt Gergely Károlyné született Molnár Vilma a kiskorút illetı minden jogukról lemondtak. A kiskorú eddigi hivatalos gyámja, Vadász Györgyné, a kiskorúval kapcsolatos gyámi jogát elvesztette. A kiskorú örökbefogadása nevezett érdekeit szolgálja, mert

fejlıdése, eltartása és helyes irányú nevelése az örökbe fogadó szülınél fokozottabban biztosítottnak látszik, mint a vér szerinti szülık bármelyikénél. Ez ellen a véghatározat ellen az érdekeltek a kézbesítést követı naptól számított 15 napon belül az Oktatási Osztálynál fellebbezést adhatnak be. Errıl értesítést kapnak: Pongrácz István, I., Apáczai Csere János tér 8. Gergely Károly, VIII., Baross u. 19. Horváth Endréné, III., Szél u. 22. Vadász Györgyné, Wien, XVIII., Schulgasse 45. B. M. Pest megyei Fıosztály Pesti Járásának Anyakönyvi Felügyelıje Budapest, 1957. október 11. Virág Jenı elıadó A kiadmány hiteléül Felker János

1. Anya elhozta erre még aznap, mikor a lakáscsere megtörtént. Már alkonyodott, mire ideértek, Anya felmutatott a harmadik emeletre, arra az ablakra, amely mögött most állt, s elmagyarázta, milyen lesz az új otthon beosztása. Zsófika az ablaksor helyett a cipıjére bámult, alig hallotta, mit beszél, de Anya nem vette észre, mert magyarázott, s ilyenkor mindig elfoglalta a maga mondanivalója. A te ablakod is az utcára nyílik mondta Anya, az ebédlıbútort majd beszuszakoljuk valahogy a hallba. Kifújta az orrát, mert Anyának se volt könnyő tudomásul venni azt, ami történt, s mikor eltette a zsebkendıjét, még ennyit mondott, de ezt már nagyon csendesen: Majd kialakul. Hát kialakult. Most itt vannak, a költözés lezajlott, Anya ma nem is ment be az Intézetbe. Kató néni átjött segíteni, ott maradt vele a régi lakásban, míg minden láda, bútor fel nem került a teherautóra; Anya meg Teri az újban várta a szállítómunkásokat. Nem maradt semmi felesleges holmijuk, egy fordulóval elvitte a kocsi. Idıközben ugyanis a régi négy szoba sora is kialakult. Lakásfelosztás miatt bútorok, férfiruhák, orvosi rendelı és várószoba eladó. Anya megkérte, hogy ha véletlenül akkor érdeklıdne valaki, mikor ı még nem jött meg a munkából, s Teri sincs a lakásban, szaladjon le a házfelügyelıért, hívja fel, s kettesben mutassák meg, amire a vevı kíváncsi. Minden tárgy, bútordarab árát felírta egy cédulára. Csodálkozott, hogy mindig csak akkor jelentkezik érdeklıdı, ha ı vagy Teri otthon van, soha máskor. Persze nem tudta, hogy Zsófi nem nyitott ajtót soha, és senkit sem vezetett be a rendelıbe.

Az elıszobaablak függönye nem ért le teljesen az ablakkeretig, ki lehetett lesni alóla. Zsófi mindig látta, ki csenget. Ha idegen jött, gyorsan leguggolt az elıszoba parkettjére, s addig nem is emelkedett föl, míg az alak körvonalai átsejlettek a függönyön. Mikor a rendelıt elszállították, Anya éppen a közértbe küldte kenyérért. Megvásárolt, aztán leült az autóbusz-megállónál, szemben a kapuval, s ott üldögélt, míg az utolsó fehér fogas is el nem tőnt elıle. Ráhajtotta az arcát a friss kenyérre, a kenyér langyos volt, pékszagú. Anya azt mondta, mikor szelt belıle, hogy nedves a durcája, bizonyára tejes volt a pult a közértben. Este telefonált Kató néni, Anya becsukta az immár teljesen üres rendelı ajtaját, míg beszéltek, de azért kihallatszott, mit felel: Nemigen viselte meg, úgy látom. Elég közömbös gyermek, sajnos. Zsófika közömbös kislány gondolta Zsófi. Zsófika nem sírt Apa temetésén, Zsófika nem sajnálta otthagyni a régi lakást. Zsófikának minden mindegy. Kinn csepergett, a nyári esıtıl fénylett az aszfalt, a járdát szegélyezı fák szinte megnyúltak örömükben. Apa rendelıjét Balázs bácsi vette meg, ez baj, mert Balázs bácsi távoli rokon, akihez olykor el-ellátogatnak, s az ember esetleg véletlenül meglátja majd az Apa íróasztalát vagy Tóbiást, a koponyát. Vajon miféle épület az ott szemben? Ez nem az Apa régi körzete, ahol szinte minden házat ismer. Valami középület lehet, de hogy mi, nem tudja, magas fák állnak a homlokzata elıtt, eltakarják a feliratot a lombok. A kertjében medence van, szobor ül a peremén, és a vízbe bámul. Barnanénit is eladták, amelyet Kressék küldtek karácsonyra, azért nem kár, azt utálta, mert kígyóból volt minden haja szála. Anya sose vette észre, hogy irtózik a barna szobortól, de Apa tudta; ha bement hozzá a rendelıbe, mindig bekötötte a márványfejet egy törülközıvel, s ettıl olyan fura lett Barnanéni: csak

bámult nagy, pupillátlan kıszemével, és menyecskésen hátra voltak kötve a kígyói. Hát szóval ezentúl itt laknak. Ha valakinek meghal az apja, kisebb lakásba költözik, eladja a feleslegessé vált holmikat, újsághirdetést fogalmaz, és még a temetés napján is a lakáscserével foglalkozik. Valika, aki az SZTK-ban együtt dolgozott Apával, nem vett fel fekete kalapot, mint Kató néni, Apa húga, még csak nem is sírt, egész szertartás alatt a koszorúkat bámulta, de azért Valika borzasztóan szomorú volt Apa miatt. Kató néni bezzeg visított, mikor megtudta, hogy a bátyja meghalt, de hát ı majdnem mindig kiabál. Anyu sose visít, csak könnyezik, aztán megfogja az ember kezét, és megpróbálja magyarázni, miért történt úgy valami, ahogy történt, mi belıle a tanulság, és mi legyen a legközelebbi teendı. Dóra sose sír. Marianne is ritkán. Anya komolyan szokott könnyezni, méltóságosan; mert Anya könyveket ír, Anya tudományos kutató. Anya nagyon okos. Ha az ember szívbajos mondta Anya, és közben hullottak a könnyei, és fıleg orvos, aki tudja, mivel jár ez a betegség, értelmesebben él, nem dolgozza agyon magát, nem szív el naponta ötven cigarettát, és többet gondol a családjára. Ezentúl igazán jobban kellene tanulnod, mert most nehezebb lesz az élet. Tanulni? Zsófi elfordult az ablaktól. Gyönyörő kis tanulósarka volt, Anya csináltatta még régen az egyik könyve honoráriumából. Lámpát is lehetett gyújtani a kis paddal egybeácsolt asztalkán, s külön lyuk volt az asztallapban a tintatartónak, a festékescsészének, külön kis vájat a ceruzáknak és a körzınek. Egyik oldalán redıny takarta el a fiókokat, a másikon piros csontgombnál fogva lehetett kihúzni ıket. Mőremek volt. Zsófi utálta.

Amennyire emlékezni tud, egyszer csinálta meg jókedvően és teljesen a leckéjét, mikor két napig hiányzott, s Takácsékhoz kellett lemennie, hogy megkérdezze Évától, mit adtak fel másnapra. Volt Évának a konyhában egy hokedlija, azon tanult, Takács néni bevonta a tetejét viaszosvászonnal, a tankönyvek meg ott álltak azon a három lécen, amelyeket Takács bácsi a hokedli lábai közé szegezett. Éva zsámliról írta a számtant, a hokedli volt a tanulószoba. Akkor ı is ott maradt Takácséknál, odavitte a szemetesládát a hokedlihez, azon ült, hibátlanul megcsinálta a példát, és sormintát is rajzolt utána, ibolyákat. Takácséknál kifızött laska volt ebédre, ı is kapott egy tányérral, gríz volt a laskán, pirosra sült, sós gríz, nem olyan cukros, nyúlós, mint amit tejbe fıznek. Szégyellt kérni, pedig evett volna még. Milyen rossz lehet szegény Anyának, hogy ı nem stimmel! Ezt a szót az iskolában, számtanórán szokták mondani. Ha a példa jó, Hidas tanár úr csak bólint, ha nem, annyit mond: Nem stimmel, fiam. Ilyenkor az ember kapja a szivacsot, mert a megoldás rossz. Ha a számtanpélda nem stimmel, akkor a számításokat elrontották. A Marianne-é mindig stimmel, ı a legjobb tanuló. Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz? Hogy is mondta Apa? Harmadikos volt talán, akkor kezdte hozni a gyengébb bizonyítványokat. Anya elképedve forgatta a kiskönyvet, Apa meg elnevette magát, csóválta a fejét, és azt mondta: Nem stimmel a gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem. Anya majdnem sírt, ı meg kisomfordált a szobából szégyenében, mert azért az borzasztó gondolat volt, hogy ı nem stimmel. Még vacsora után is róla beszélgettek, Anya folyóiratokat lapozott, meg vastag könyveket, Apa cigarettázott, néha megcsóválta a fejét, nevetett. Mikor már lefeküdtek, Anya bejött hozzá, s faggatni kezdte,

mi az oka ennek a siralmas bizonyítványnak. Nem tudott válaszolni, mert az egészet annyira egyszerőnek és természetesnek érezte, hogy nem is szorult magyarázatra. A világ olyan érdekes volt, olyan napról napra táguló, hogy nem jutott benne hely az iskolának. Nem volt mindig ilyen érdekes, eleinte, még kisebb korában az osztály, a gyerekek meg az otthoni dolgok teljesen betöltötték a napjait. De ahogy az évek teltek, mindig egyre inkább részleteire bomlott, s a részletek izgalmasak voltak, nyugtalanítóak, alaposan meg kellett nézni mindent, hogy az ember tudja, mi micsoda. Az épületek, amelyek kisebb korában úgy maradtak meg emlékezetében, mint egy folt, tetıre, ablakra, kilincsekre váltak, a falfelületek egymásra merıleges egyenesekre, s az emberek arcra, hangra, ruhára. A tanító néni azt mondta Anyának, hogy ı sose figyel az órán; ha hirtelen felszólítja, nem tudja, mirıl van szó, s ha az olvasást gyakorolják, nem tudja ott folytatni, ahol az elıtte olvasó abbahagyta. Ilyenkor az ember csak hallgat, a felnıttek úgysem értenék, amit mondani akarna, mert hiszen ı azért nem figyel, mert annyira elfoglalja a figyelés. A harmadikos tanító néninek nem volt nyaka, egyenest a vállából nıtt ki a fejecskéje, a harmadikos tanító néni nyomorék volt egy kicsit, olyan, mintha nem is ember lett volna szegény, hanem valami mesehıs, a Hétszınyő Kapanyányi Monyók vagy egy griff. Folyton azon töprengett tanítás alatt, hogy lehetne kihúzni Olga néni fejét a nyakából. Meg abban az évben sok volt a légy, minden órán dongott egy-kettı, s a legyek is nagyon érdekelték, mert olyan volt a szemük, mint Apa nagyítója. Ha ki lehetne valahogy metszeni a legyek szemét, vajon az is nagyítana, mint a lencse? De volt más is, amit meg szeretett volna fejteni, zajok, kopácsolás, a sínhegesztés kék fénye, amely az osztályablakból olyan merevnek és törhetetlennek

látszott, mint a csillagfény. Ahogy idısödött, egyre több érdekelte. Majd beleszakadt az egész napi figyelésbe, s amikor hazaért, csak lekoppant a feje ebéd után, annyira kimerült volt. És lehet, hogy nem tudja folytatni, ahol az elıtte olvasó abbahagyta, de olyankor ı már valahol a vers legvégén jár, vagy az olvasmány utolsó sorainál; ı gyorsan olvas, gyorsabban, mint akárki, és egyszerően nem bírja kivárni, mi lesz a vers meg az olvasmány vége. Miért nem boldogul ez jobban? kérdezte egyszer vacsora közben Anya. Sose engedem el készületlenül, én magam kérdezem ki tıle a leckét mindennap. Nem ér rá felelte Apa, és vett még egy kis salátát, most születik a lelke. Anya aztán tavaly, hogy ötödikes lett, év vége felé magával vitte az intézetbe, ahol dolgozott. A homlokzatba rögzített nagy, álló betők: KÍSÉRLETI NEVELÉSTUDOMÁNYI INTÉZET tetején egy madár tollászkodott. Zsófi majd megfeszült, úgy iparkodott, hogy szégyent ne hozzon Anyára. Rengeteg mindent kérdeztek tıle, fıképpen Dobay bácsi, aki olykor járt is hozzájuk. Zsófi akkor délután arra irányította a teljes figyelmét, hogy figyeljen. Mikor már mindenki elkérdezte tıle a magáét, s már játszania se kellett, sem egy kis gépet bámulnia, amelynek üvegnyílása mögött gyors egymásutánban táblácskák zuhantak le, se megszámolnia hirtelen, hány mindenféle összevissza hányt tárgyat lát az asztal lapján, végre hazamehetett. Apa akkor kezdte az otthoni rendelést, mikor hazaértek, de azért kijött hozzájuk. İ a kezét mosta, s a hálóból behallatszott a fürdıszobába, hogy mindenki meg volt elégedve vele, és teljesen normális, jól fejlett, tizenegy éves lány. Teljesen egészséges! mondta Anya, de úgy, mintha azt mondaná: Teljesen beteg!, mintha aggódnék és szomorkodnék emiatt. Az is behallatszott, hogy Apa nevet, megcsókolja Anyát, és azt mondja:

Aztán azért ne haragudj rá! Akarod, hogy én foglalkozzam vele? Isten ments! felelte Anya, és majdnem sírt. Ha én nem tudom megváltoztatni, odalesz az önbizalmam. Csak hagyd a gyereket! Az ember csak győjti magában az emlékeket, amelyek Apáról maradtak, mint Marianne meg Dóra a bélyeget. Apa nem szégyellte ıt soha, igaz, hogy Apának nem volt kitüntetése, mint Anyának, és nem is beszélt a rádióban a gyermeknevelésrıl. De azért mindig tudta, amit nem bírt kimondani, és ha nagyon komolyra fordult az eset, akkor bejött hozzá beszélgetni. Apa mindig este jött, fürdés után, borotvakrém- és szappanillatot hozott magával, s az éter és toroköblítı szagát otthagyta maga mögött a rendelıben. Mikor Marianne úgy megzavarta, hogy már aludni se tudott rendesen, Apa magyarázta el neki, hogy születnek a kisgyerekek, és ı jött be hozzá Anyák napjának estéjén is, amikor kiderült, hogy elvesztette azt a sárga zsebkendıt, amelyet erre az alkalomra hímeztettek velük az iskolában. Zsófi nem tudott ajándékozni, a perselyét egy szóra kiürítette, ha arról volt szó, hogy örömet szerezzen valakinek, de sose bírt megszólalni, csak nyújtogatta vörösre gyúlt arccal az ajándékát, és pici korában, ha köszöntıverset tanítottak neki, eldobta a virágot, és sírva fakadt, mikor a szavalásra került volna a sor. Anyák napja olyan volt számára, mint a lidércnyomás, mert Anya szavakat várt tıle, vagy legalábbis verset, és ı mind odaadta volna a vérét Anyának, ha azzal meggyógyíthatta volna valami betegségbıl, de szavalni szégyellt, prózában sem bírt arról beszélni, mennyire szereti Anyát. A zsebkendı, amely úgy-ahogy megoldotta volna a helyzetet, mint Anyák napján kiderült, valahogy eltőnt a táskájából, s mikor Kató néni átjött ebéd után, s eldicsekedett a Marianne-tól kapott kézimunkával, ı meg csak állt, egyik lábával a másikat

simogatva, Anya szemét elfutotta a könny, és azt mondta Kató néninek: Zsófikának sajnos fejletlen az érzelmi élete. Apa este, mikor leült mellé, nem beszélt a zsebkendırıl. Nagyapáról beszélt, akit Zsófi nem is ismert, milyen kemény ember volt, kevés szavú, szigorú, s amikor Nagymama olyan nagyon beteg lett, egyszer csak sírva fakadt az ágyánál. İ meg Kató néni csak elhőltek, olyan érthetetlen és félelmetes volt, hogy sír, Nagymama meg felnézett, és mérhetetlen csodálkozással azt kérdezte Nagyapától: Hát te szerettél engem, János? Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük mondta Apa, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre. Akkor sírt egy kicsit, nemcsak önmaga, hanem a Nagymama miatt is, s az idén a tőpárnát, amelyet az iskolában Anyák napjára varrtak, mihelyt elkészült, beledugta a Tóbiás fejébe, hogy el ne tőnjék megint. Nem is vesztette el, Anya meg nagyon örült, rögtön kiakasztotta a hálóban az ablakkilincsre. Év végén, mikor már hat közepese volt, Apa azt mondta Anyának: Most aztán én veszem elı! Ugyan felelte Anya, de most nem tiltakozott, mikor lesz arra idıd? Semmikor mondta Apa, nem tanulni akarok én vele, csak megmagyarázom, hogy mit csináljon. Sok szerencsét! fordult el Anya rosszkedvően. Ez volt az egyetlen ígéret, amit Apa nem tartott meg, pedig mennyire várta, hogy végre megtudja valakitıl, mit kell tennie ahhoz, hogy ı stimmeljen. Vajon Balázs bácsi tudja-e, hogy Tóbiás Tóbiás? İ mondta Anyának, hogy a koponyát ne adják oda, de Anya azt felelte, boldog, hogy az a rettenetes halálfej egyszer már kinn van a házból, és akkor ı kiállt az ablakba, nézett le az utcára, és azt

gondolta, Anyának Barnanéni miatt fáj a szíve, akinek kígyóból van a haja, pedig annak igazán semmi értelme sincs, senki sem látott még kígyóhajú embert, de koponyája van mindenkinek, ki lehet tapintani, nyomogatni az ember bıre alatt. Végigcsúsztatta az ujjait az arcán, aztán megtapogatta a feje búbját is. Ugye, milyen ügyes kis kosár? kérdezte Apa egyszer, míg szétborzolta a hajat a feje tetején. Itt laknak a gondolatok. Jól be vannak csomagolva, mint az üvegáruk a boltban, hogy össze ne törjenek. Itt lakik a látás, a hallás, minden, amit érzékelsz. Jó megoldás, nem? Ilyen kis helyen annyi minden! Praktikus. A fogak is olyan okosan vannak beágazva a helyükre. Tóbiás igazi gavallér, megvan minden foga. Bárcsak Apa mindjárt megmondta volna, mit csináljon az ember, ha stimmelni akar! Most már nem fogja megtudni soha. Pedig Apa gondolt rá, élete utolsó percében is rágondolt. Valikától tudja, aki mellette dolgozott a rendelıben, hogy miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: Mondják meg Zsófikának Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot. Anya a könyveit rakosgatta a másik szobában. Benyitott hozzá, nézte egy darabig. Anya még vékonyabbnak látszik ebben a fekete ruhában. A haját bekötötte, száll a könyvekbıl a por. Velünk valami borzasztó dolog történt gondolta Zsófika, veled is meg velem is. Vajon Anya megérti, miért nyitott be most hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül, mintha mindegyikük maga van a szobában? Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá, és eszébe se jut, hogy adogassa a könyveket, vagy kimenjen a másik portörlıért; nem segít semmit, csak néz. Lehet, hogy az apja, szegény, mégis tévedett, és nincs benne jóindulat, udvariasság,

semmi? Irtózatos lenne! Ha nem akarsz segíteni, felesleges nézned, hogy más hogy dolgozik mondta, és egy halom könyvet kiemelt a ládából. Zsófika sarkon fordult, visszament a szobájába. Visszaállt az ablakhoz. Lenn az utcakeresztezıdésnél éppen megváltozott a jelzılámpa színe, a jármővek úgy lendültek neki az útnak, mint a versenyfutók. Hát te szerettél engem, János? ezt kérdezte Nagymama. Honnan tudta volna, ha Nagyapa sose mondta, nem is mutatta neki. Anya is csak azt tudhatja, amit lát. Visszafutott, hogy megkérdezze, nem adogathatná-e a könyveket, de Anya már nem volt bent, a ládák sem, közben elkészült a kirakodással. A könyvszekrény legalsó polcán ott voltak a nagy orvosi könyvek, nem mind, csak egypár mutatóban, a legtöbbjét elvitte Balázs bácsi. Ezt a szürke kötéső albumot sokat nézegette Apával, ez az Anatómiai atlasz. Sosem volt szabad magában lapozgatnia, csak Apával együtt, Apa azt mondta, magyarázat nélkül nem szép, és ı nem is nyitotta ki soha egyedül. A szoba még ilyenkor alkonytájban is meleg. Nyár van, július vége, vakáció. A vizsgán azért nem tudott felelni, mert olyan borzasztóan fontos dolog jutott az eszébe, amit azonnal végig kellett gondolnia. Vizsga elıtt eltőnt az osztálykulcs, Taki volt a napos, Takács Éva, nem találta a helyén. Miért nem kerested jobban? kérdezte Márta néni, mikor végül is Székely bácsi, a hivatalsegéd felhozta; véletlenül alákerült a zongorásterem kulcsának. Olyan nincs, hogy az ember meg ne találjon valamit, ha nagyon keresi. Apa üzenni akart neki valamit. Talán a hiányzó fél mondat is megvan valamerre. Meg kellene keresni.

2. Az új lakáshoz az is hozzátartozott, hogy ebben nem volt Teri. Zsófika szerette Terit, szögletes homlokát, alig látszó, lenszıke szemöldökét, legeslegjobban meg az énekét. Ha dalolt, Zsófi letette a füzetét, kilopódzott a konyhaajtó elé, úgy hallgatta azokat a különös nótákat, amelyeket Teri még az öreganyjától tanult valami dunántúli faluban; hosszú, dallam nélküli történeteket énekelt Teri, amelyekben gyakran gyilkosságokról volt szó, és majdnem mindig el is loptak valamit. Jó lány, csak barátságtalan! mondta Terirıl Anya, s ilyenkor Zsófi hallgatott, mert persze Teri is más volt, mint amilyennek Anya gondolta. Volt egy nagyoknak való Teri, aki csak akkor beszélt, ha kérdezték, volt egy házmesternek, közértesnek meg postásnak való is, ez bezzeg nevetett meg dalolt meg beszélgetett mindig. Sıt volt egy harmadik Teri is, gyerekek, szobanövények és állatok Terije, aki megint másmilyen volt, mint bárki más, ha kinn ügyetlenkedett a konyhában, ha eltört vagy kicsorbított valamit, ilyenkor csak annyit dünnyögött: Az töri, aki mossa. Aki sose mosogat, sose tör. Teri vadidegen, bıgı gyerekeket megállított az utcán, kifújta az orrukat, leporolta a ruhájukat, ha elestek, s mindennap összecsomagolta a csonthulladékot és húscafatokat, elvitte abba az irdatlan messziségbe, ahol lakott. Neki ugyan nem volt semmiféle állata, de ismert egy kutyát, annak nem vetettek semmit azok a gazok, akik tartották hát azt táplálta. Teri a szobanövényeket mindig a Zsófika kis ezüstpoharából öntözte, és valahányszor a fikusz új levelet hozott, egy darabig rázogatta a fejét, aztán azt mondta a fikusznak: Jól van, te mafla! Teri a régi házban Müllerékhez fog bejárni ezután. Anya szerint nagyjából mindegy neki, hol keres, de persze nem mindegy, mert

Teri az utolsó délután, amikor még náluk volt, csak ült a konyhában, a mérleget nyomogatta, és nem énekelt egyetlen nótát sem. Ide, ebbe a csepp lakásba még akkor is szégyen volna alkalmazni valakit, ha nem lenne ekkora kislány a házban, aki már mindenben tud segíteni. A régi helyen persze kellett bejárónı, ott volt a rendelı, a várószoba, még két nagy szoba, a mellékhelyiségek, és Anya csak késı délután járt haza. Apa meg otthon ebédelt, vele együtt. Most felosztották a munkát egymás között, legalábbis nyárra, míg Zsófinak nem kell iskolába mennie. Anya kitakarítja a maga szobáját, a mellékhelyiségeket, Zsófié a konyha, a maga kis szobája meg a hall, és ı vásárol meg mosogat is. Ebédelni nyáron, míg Anya szabadságra nem megy, egyedül fog itthon, Anya este annyit fız vacsorára, hogy maradjon, beteszi neki a jégszekrénybe. A napirend, amelyet Anya Zsófi iskolás kora óta pontosan megtartatott gyerekével, ezen a nyáron módosult egy keveset. Ébredés, mosakodás, reggeli ez régen is így volt, most vásárlás következik, utána takarítás és ebéd. Ebéd után, míg Anya haza nem jön, Kató néniéknél kell lennie, igaz, hogy Marianne külföldön van, és így nincs kivel játszania, viszont mégis szem elıtt lesz, nem pedig egész nap egyedül a lakásban. Ötre Anya hazajön, akkorára ı is iparkodjék vissza, attól fogva pihenhet, olvashat, csinálhat, amit akar. Zsófika most kapott elıször lakáskulcsot, mert nem volt már, aki beeressze. Mikor felkelt, látta, hogy Anya úgy ment el, hogy kitakarította a maga lakásrészét. Korán kellett kelnie szegénynek. A tej kihőlt már, nem melegítette, megitta úgy, vajas kenyeret is evett. A konyhaasztalon megtalálta Anya céduláját, ott volt a pénz is. Elmosta a reggeli edényt, iszonyúan vigyázott minden csészére, tányérra. Most nehezebb lesz az élet, ezentúl egy fizetésbıl élnek, nem kettıbıl; ha valami kárt tesz, jobban megéreznék.

Anya kötényét kötötte maga elé, megcsomózta a nyakán, mert nagy volt. Öblögette a csészéket a mosogatómedencében, s az egész, ami történt, olyan valószínőtlennek tőnt elıtte, hogy leeresztette a rózsás kistányért a víz fenekére, s csak kavargatta az ujjával a mosogatóvizet. Még ez a medence is idegen volt, más színő, formájú, mint a régi. Minden olyan lett, mint az álom. Ha télen leszállt az alkony, és Sós bácsi, a házmester még nem gyújtott villanyt a lépcsıházban, félt lemenni a lépcsın, a félhomályban összemosódtak a foltok élei. Ilyenkor Apa megfogta a csuklóját, és vezette, akkor mintha kivilágosodott volna minden, könnyő lett a lépés. Most minden olyanná vált, mint azok a téli alkonyatok, átláthatatlan volt, és bizonytalan. Éppen elkészült a munkával, mikor Valika becsengetett. Régen ígérte már, hogy eljön, de mindig közbejött valami, Valikának sok volt a dolga. Azt mondta, nem tud akkor jönni, mikor Anya már itthon van, mert megint délutános, s odaadta Zsófikának Apa holmiját, amit végre hazahozott nekik az SZTK-ból. Zsófi megismerte a táskát, és azonnal el is kapta róla a szemét. Apa rosszabbik aktatáskája volt, csúnya, kopott, régimódi jószág, tavaly csináltatott rá új fület, mert Apa ragaszkodott hozzá, azzal járt hajdan egyetemre. A Valika szandálját figyelte, két fehér pánt keresztbe ment a lábán, kettı meg ferdén. Beszéljünk mindig rövid, értelmes mondatokban! ezt tanította Márta néni. Vajon Valika megérti ebbıl a dadogásból, mit akar megkérdezni tıle? Valika megértette, csak hirtelen nem tudott mit válaszolni. Hiszen hallotta ı, mit mondott utoljára az a szegény apja, de nem volt annak a mondatnak semmi értelme. A Zsábás volt bent a rendelıben, még azt is öltöztetni kellett, mert ijedtében sehogy se találta a kabátujját. Szegény Nagy Gábor, már mikor bejött, látszott rajta, hogy

valahogyan másmilyen, mint egyébkor, olyan volt a színe, mintha valaki szürkére mázolta volna az arcát, de azért bolondozott, mint szokott, sıt tán még beszédesebb volt, mint egyébként. Neki folyton ki kellett futkosnia, mert Vera, a Somogyi fıorvos Verája nem jött be aznap, és a Somogyi rendelıjében senki sem volt, aki segített volna kikeresni a betegek kartonját, hát neki kellett egész délután ide-oda rohangálnia a két rendelı között, még szerencse, hogy egymásból nyílnak az ajtók. İ a másik szobában volt, amikor Nagy Gábor rosszul lett, elıbb még a nevetését hallotta, ahogy a Zsábással tréfált, aztán szaladt ám az öreg, meg kiabált, s mire ı berohant Somogyival, ott találta szegényt az asztalra borulva. Nem szólította ugyan a nevén, de megismerte még, látszott a szemén, hogy tudja, ki áll mellette. Olyan volt, mint aki szégyelli magát egy kicsit, hogy ilyen illetlent mővel az SZTK-ban, orvos létére meghal a betegek szeme elıtt. Nem is mondott semmit aztán, még annyit se, hogy jaj, csak azt az egyetlen fél mondatot. Persze ezt így nem lehet elmondani ennek a szegény kislánynak. Elég, ha annyit felel, hogy nem tudja, miféle üzenetet kellett volna átadniuk neki. Hogy a beteg se hallott többet? Hát azt bizony nem kérdezte, de valahogy az az érzése, hogy nem, mert akkor a Zsábás mondta volna, ott topogott az még egy darabig a folyosón; azt se tudta, melyik lábára álljon. Hogy ki volt a beteg? Biz ı nem tudja a nevét, ık minden járóbeteget úgy hívnak, amivel kezelik, ez az öreg volt a Zsábás, mert a zsábáját gyógyították. Persze azért megtalálja a kartonját, ha nagyon keresi; ha átlapozza valamennyit, majd ráismer. De minek kellene az Zsófikának? Tudni szeretné? Hát ha ez a szíve vágya, majd kikeresi és megtelefonálja. Rémlik, hogy Pongrácz a vezetékneve, de ık csak úgy hívták, hogy Zsábás. Van egy Juhász Aranka nevő betegük, azt Fájvirágnak keresztelték, mert hetente

valami más, titokzatos csontnyilallásról panaszkodik, aztán soha sincs semmi baja. Hát csókoltatja Anyát, és Zsófika legyen jó kislány, majd felszalad hozzájuk idınként. Hogy mikor telefonálja meg a Zsábás nevét? Még ma, most egyenesen az SZTK-ba megy, mihelyt beér, kikeresi a kartonját, ráismer, mert be van csípve a széle. Mikor Valika elment, Zsófi kinyitotta az aktatáskát. Két könyv volt benne, feljegyzések, egy zacskó cukor és egy négyszögletes, üres doboz. Apa mindig hazahozta neki az SZTK-ból, ami kis gyógyszeresdoboz kiürült. A cukor a szokásos Apa-cukor volt, málna, Apa mindig ezt vette, ha moziba mentek vagy kirándulni, ennek Apa-szaga volt, és Apa-íze. Persze, hiszen másnap moziba készültek. Kivett egy szemet, de aztán mégsem ette meg, zacskóstul beletette a dobozba, és eldugta a konyhaszekrényben, abba az alsó fiókba, amely az övé volt. A könyveket meg a cédulákat bevitte az íróasztalra. Anya egyetlen dobozt sem engedett elhozni a régi lakásból, azt mondta, nem győjti a lomokat. Most mégis van egy doboza megint. A takarítás elég könnyen ment, csak az ágyazás nem akart sikerülni, a párnák nem feküdtek el simán a rekamié fiókjában. Míg kínlódott velük, egy darabon lesúrolta a politúrt. Anya meg fogja látni, Anya mindig mindent meglát, és Anya világéletében ügyes volt, gyors, ha háztartási munkát kellett végeznie. Míg a tükröt törölgette, megállt a kezében a portörlı. Nézte két kurta copfját, hosszú nyakát. Vajon milyen lehet ı, mit gondolnak róla, akik látják? Anyának rengeteg vörösesbarna haja van, csepp keze, csepp lába, zöldes szeme, és olyan vékony, mint egy fiú. Anya nem szép. Apa kopaszodott, hórihorgas volt, a hátát egy cseppet görbén tartotta, a szemüvege lecsúszott az orrnyergérıl, mint a bagolynak. Ó, Apa gyönyörő volt! İ tulajdonképpen Anyához hasonlít, olyan az arca, mint az övé, neki,

sajnos, csak a keze szép, mert azt Apától örökölte. Nagy keze van, csontos, hosszú ujja, mint Apáé. Csodaszép a keze! Szegény Anya most ott ül az Intézetben, és azt hiszi, ı már meg is vásárolt. Nem mer pedig elmenni a csarnokba, míg Valika ide nem szólt, s meg nem tudja, kicsoda az a Zsábás. Anya egyébként nem volt most az Intézetben. Kilenckor elment a Mővelıdésügyi Minisztériumba értekezletre, azt hitte, ebédig oda is marad, de aztán tíz után befejezıdött a tanácskozás, és Anya felhasználta a váratlan szabadidıt, elment meglátogatni a Zsófi osztályfınökét. Szabó Márta azonnal felkereste Zsófikát, mikor a Gábor haláláról értesült, sıt a temetésre is kijött egypár gyerekkel. Illik, hogy visszaadja a látogatást, idén úgyse sokat járt be az iskolába. Ha jól meggondolja, egyszer volt bent, még év elején, aztán többet nem ment. Neki annyi dolga volt az utóbbi idıben, nem ért rá bejárni az iskolába. Ez persze nem igaz. Ráérni éppen ráért volna, de nem szeretett találkozni Szabó Mártával, kínos volt számára, hogy éppen ı a Zsófika osztályfınöke. Szabó Mártával együtt járt egyetemre, sıt iskolatársak voltak már középiskolában is, ı az elsı padban ült a késıbbi sógornıjével, Nagy Katóval, Márta meg közvetlenül mögöttük, a másodikban. A pedagógiai vizsga eredményhirdetése után is egymás mellett állottak a Tanárképzı vizsgatermében, s Pallay professzor nemcsak neki, Mártának is azt mondta, mikor gratulált, hogy azt szeretné, ha ott maradna mellette a Pedagógiai Szemináriumban. Mindkettıjük eredménye azt bizonyítja, hogy szép jövı áll elıttük. İ akkor azt érezte, mindent elért, amit szeretett volna, de Szabó Márta elnevette magát, és valami olyat felelt: nem azért tanult, hogy beüljön az egyetemre, hanem hogy gyerekeket tanítson. Sokáig el is vesztette szem elıl, s csak akkor találta meg

újra, mikor az elsı osztályba kerülı Zsófit vitte beíratni, s kiderült, hogy Szabó Márta éppen abban az iskolában dolgozik, ahová az ı lánya jár, a felsı tagozatban tanít magyart. Mikor megismerték egymást, persze összecsókolóztak. Eleinte ritkán találkoztak, mert míg Zsófi alsós volt, tanító nénik tanították. Csak amikor ötödikes lett, s a Márta osztályába jutott, kényszerültek ismét megújítani a régi ismeretséget. Az elsı lépést Márta tette meg, eljött hozzájuk osztályfınöki látogatásra. Zsófika annyira zavarban volt, hogy egy szavát se lehetett hallani. İt is eléggé feszélyezte a vendég, de azért volt mirıl beszélgetniük, elsorolták a régi évfolyamtársakat. Akkor tudta meg, hogy Márta néhány évig vidéken tanított, onnan hozták fel a fıvárosba, ı is elmondta, hogy négy évig dolgozott az egyetemen, aztán a Kísérleti Neveléstudományi Intézetbe került. Márta sose mondott rosszat Zsófikáról, de a puszta tény, hogy tanúja lett annak, milyen közepesen tanuló gyereke van, annyira zavarta, hogy ha lehetett, messzire elkerülte az iskolát. Tudta, hogy a könyveit, fıleg a nagy gyermeklélektant délutáni és esti tanfolyamokon ismertetik, bírálják a tanárok, s még a saját mővétıl is elment a kedve, ha eszébe jutott, hogy Szabó Márta javítja a Zsófi összekapott, elnagyolt dolgozatát, s azon mulat magában, milyen jó könyvet ír ez a Papp Judit, s mennyire nem tudja nevelni a saját gyerekét. Zsófikát nem lehetett sehová sem elküldeni idegen helyre, mert csak állt az ajtóban, fél lábával a másikat simogatta, s ha nem jött ki véletlenül valaki, s nem kérdezte meg, mit akar, elálldogált akár egy óráig is. Zsófikát igazában egyetlen tantárgy sem érdekelte, a legcsekélyebb érdeklıdést vagy részvétet sem mutatta senki gondjabaja iránt, mindent összecsapott vagy egyszerően meg se csinált.

Könyvének sikere és Zsófika annyira nem illettek össze, hogy gondolni sem szeretett az iskolára. Márta szemben lakott az iskolával, egy csepp kis régimódi, földszintes házban, ablakának párkánya szinte egy vonalban húzódott a járókelık fejével. Éppen dinnyét fızött be; mikor megérkezett, akkor kötözte az utolsó üvegeket. A szoba díszhelyén, egy kis állványon valami rettenetes külsejő, karmazsinpiros szív állott, fából volt a szív, felületére pedig rengeteg apró, kerek fémtárgyat rögzítettek; egy sereg pici valamit, ami leginkább egy miniatőr cipıkrémes doboz tetejéhez hasonlított, de a valóságban alighanem rúzsbetét volt. Minden dobozka belsejébe bele volt ragasztva egy préselt virág, s a szív tetején arany betők hirdették, hogy Pedagógusnapi emlék. A falon egymás mellett berámázott, nagy csoportképek sorakoztak, padokon ülı, álló, mosolygó és komoly kislányok megnagyított osztályképei. A képeken a legkisebb kislány mindig egy zsámolykán ült, nagy papírpajzsot tartott a kezében, amelyen az osztály száma és az iskolai év feketéllett. A legutolsó képen már Zsófika is ott állt, a pajzsot tartó kislány háta mögül hunyorgatott rosszkedvően. Zsófi szakasztott olyan lesz, mint én gondolta Anya. Ugyanaz a haja, a szája vonala, még a szeme színe, vágása is. Szép vékony kislány lesz belıle, csak ne volna olyan rút kamaszkeze szegénynek. Istencsapása, hogy éppen ezt örökölte el Gábortól. Hogy néz ezen a képen, hunyorog, morcos, nem szereti, ha fényképezik. Olyan, mint egy rosszkedvő kis manó, se humor, se ambíció nincs benne egy szikra sem. Ha nem volna közepes rendő, fel lehetett volna vétetni az Ifjúsági Szervezetbe, de hát gyenge tanuló, az ilyen csak üljön otthon délután, és írja a leckéjét. Rettenetes ez a szív itt, hogy lehet ilyesmit tartani az ember lakásában. Márta éppúgy harminchét éves, mint én,

de sokkal öregebbnek látszik. Ha gyakorló pedagógusokat hívunk be valami munkára az Intézetbe, sose jelentkezik. Mártában sincs ambíció, akárcsak Zsófikában. Egy vonás sincs belıled a lányodban gondolta Szabó Márta. Hogy hasonlít hozzád, hogy a haja színe ugyanaz, meg úgy is néz, ahogy te szoktál, mikor kicsi voltál, nem jelent semmit. Nem te beszélsz belıle, nem te hallgatsz, nem te nem figyelsz, ha hirtelen rászólok. Te figyelnél, ó, mennyire figyelnél, te megtennél mindent, hogy elıbbre juss, hogy kitőnj, hogy észrevétesd magadat, mert te szorgalmas voltál világéletedben. Ó, de milyen szorgalmas! Írhattál hetvenhét könyvet, azért csak az vagy, aki voltál, Papp Judit, aki hátulról elıre és elölrıl hátra tudja a leckéjét, és a legszebb dolgozatot írja a tavaszról, mert összeolvasta róla az összes Goethemeg Heine-verseket meg egy meteorológiai szakkönyvet és a nagy Botanikát, csak sose járt erdıben május táján, és nem tudja biztosan, milyen illata van a gyöngyvirágnak. Te csak azt veszed észre megint, ami az orrod elıtt van, a közepeseket a Zsófi bizonyítványában, mit tudod te azt, hogy ez a gyerek csupa ambíció és figyelem, csak valami mást ambicionál, másra figyel, mint ami neked eszedbe juthatna valamikor. Olyan még, mint egy gömb, nem tudom megfogni, nincs sarka, aminél fogva meg lehetne támasztani egy szilárd felületen, ide-oda gurul. Valami titka van, valami rugója, mint egy kis szerkezetnek, aminek az érintésére egyszer majd kinyílik, majd rájövök egyszer, hogy mi, én mindig rájövök az ilyesmire, csak legfeljebb nem tudom jól megfogalmazni, és nem írok róla könyvet. A könyveket csak írd te. Egyszer majd valaki megmondja a szemedbe, mit tartunk mi idebenn az iskolában a könyveidrıl. Nem változtál semmit, tíz évvel látszol fiatalabbnak, mint amennyi vagy. Persze jó festékeket használsz, Lenthéricet, ennek a szívnek a

közepérıl, amit úgy bámulsz, éppen a te rúzsbetéted potyogott le elıször, az a nefelejcses, mert a lányod rosszul csirizelte oda, én illesztettem vissza nagy nehezen. Ha közelebb mennél, láthatnád a nevét is a virág alatt: Szeretettel: Nagy Zsófia. Képzelem, milyen nehezére esett megcsinálni. Zsófi szégyelli megmutatni, ha ragaszkodik valakihez. Nem tetszik neked ez a szív, látom a szemeden, vásárinak érzed. Borzasztó ez a lakás gondolta Anya, nem tudok már hová nézni. Miért nem dobja ki azt az iszonyatos szívet? És a telefon alatt valami keresztszemes terítı, piros nyuszikák. Borzasztó! Hogy tud ilyen környezetben élni? Otthon, az ı lakásában most szólalt meg a telefon, Valika azt közölte Zsófikával, hogy a Zsábást Pongrácz Istvánnak hívják, munkaadója az I. kerületi tanács, és a foglalkozása portás. 3. A telefonkönyvbıl nem derült ki semmi. Zsófika kilenc Pongrácz Istvánt talált benne, de egyiknek a foglalkozása se volt portás. Utóbb az is eszébe jutott, minek lenne egy portásnak otthon telefonja, mikor egész nap a fülkéjében ül, és onnan akármikor telefonálhat. Otthon már nem is akarhatja hallani az örökös csengetést. De akkor honnan tudja meg a címét? Kihez fordul az ember ilyenkor? Az egyetlen, aki tanácsot tudna adni, Apa, de Apa nincs. Pici kora óta iszonyodott megkérdezni valakit, kérni is szégyellt, a közértben sose szólalt meg addig, míg az elárusító meg nem tudakolta, mit akar, inkább végigvárt mindenkit, csak ne kelljen jelentkeznie. Tavaly a kiránduláson nem azért késett el a

sorakozásról, mert engedetlen volt, hanem mert két hetedikes állt a kútnál. Az egyik beszorította a kezével a kút száját, úgy beszélgetett, ı meg nem mert szólni nekik, menjenek odébb, mert vizet szeretne csurgatni a kulacsába, csak várta, hátha maguktól is elmennek, de nem mentek el, közben a virág, amit szedett, elhervadt, a szoknyája meg vizes lett, és a végén beírták a kiskönyvébe, hogy csavarog, pedig csak a hetedikesekre várt a víznél. Még nem is vásárolt. Anya kelkáposztát hagyott a jégen, az jó fızelék. Ha Valika megint jelentkezik, meg lehetne kérni, tudja meg, hol lakik a Zsábás. Viszont Valika esetleg elkezd kíváncsiskodni, hát akkor mégse. Különben is néha hetek telnek, és nem találkozik Valikával. Mást kellene csinálni. Ha Pongrácz Istvánnak az I. kerületi tanács a munkaadója, akkor Pongrácz István bizonyosan ott portás, nem is kell a lakásán keresni, a munkahelyére is el lehet menni. A tanács nincs messze, közel fekszik a régi lakásukhoz. A portás a bejárat mellett szokott ülni, egy üvegfalú kis szobában. Az ember odamegy, bekopog, megmondja, mit akar Nem, ezt azért nagyon meg kell gondolni. Mit mond neki, ha odaér? Köszön, bemutatkozik nem. A nevét nem meri megmondani. Hát akkor egyszerően csak megkérdezi tıle De minden elızmény nélkül nem kérdezheti meg, amit szeretne. Hát elıbb majd beszélgetni kezd vele. De mirıl lehet ilyenkor beszélgetni? İ még sose mert megszólítani senki idegent. Fél egy. Most lemegy a csarnokba, megvásárol, útközben visszafelé esetleg felszalad a régi házba, megkeresi Terit Mülleréknél, megkéri, kísérje el. Azaz dehogy, hiszen Terinek dolga van ilyenkor, meg aztán akkor Terinek kellene megmondani, mirıl van szó. Nem szól Terinek. Valikának se. Apa neki üzent. Ez titok. A paradicsom újra lejjebb ment húsz fillérrel; gyönyörő krumplit

kapott. Dinnyét vett, nem barackot, bár barack volt felírva, de nagyon zöldnek látszott, nem enni valónak. Húst nem szeretett venni, mert a mészárosok bódéja olyan eleven volt, piros és síkos. A halas részen se járt szívesen, ott mocsárszag volt, a fémasztalon itt-ott pikkelyek. Anya azt írta, hozzon valami virágot is, tátogót vett, az soká tart. Ha balra megy, átvághat a Barna utcán, s öt perc alatt otthon van. Nem fogja megmelegíteni a kelkáposztát, csak úgy eszi meg, ahogy a jégrıl kivette, s olyan lesz, mint a krém. A Barna utcán megy haza, mert nagyon éhes, sokat ugrált takarítás közben. Ha jobbra fordulna a csarnok mellett, érintené a tanácsházat, de az kerülı lenne, és a szatyor nagyon nehéz, három kiló krumpli van az alján. Anya nem sétára írta össze a vásárolnivalót, hanem úgy, hogy csak lemegy, és rögtön siet is haza. A szatyor belevág a karjába, alig bírja. Milyen jó szaga van a gombás asztalnak, erdıszaga, esıszaga! A gomba tulajdonképpen penész. A gombában nincs klorofill. Otthon betekeri valamivel a szatyor fülét, akkor nem fog vágni. A dinnyét behőti. Kilépett a csarnok déli kapuján, a Barna utca vége felé, ment egypár lépést, aztán a másik karjára vette a szatyrot, és elindult az ellenkezı irányba. A három kiló krumpli, a hús meg a dinnye féloldalasra húzta a vállát, olyanná görbült az árnyéka, mint egy kis púposé. A tanácsház háromemeletes épület volt, földszinti ablakain rács. Nagy üvegajtaja két oldalán szobor, jobbról egy kıasszony, a karján kisgyerek, kezében sarló, csupasz lábujjai akkorák voltak, mint egy tolltartó. A másik oldalon kalapácsos férfi állt, annak sapkája is volt, meg cipıje. Ki és be emberek jöttek-mentek, a bejárati lépcsı alján pad is volt, Zsófika letette a csomagját, és leült. Sokáig figyelte a tanács forgalmát, de egyetlen magányos gyereket sem látott bemenni. Pörkölt a nap, a haja egészen átlangyosodott, ahogy ült, és bámulta

az ajtó széles üvegét. Ha az ötvenötödik ember is kilép, fogja a szatyrát, és bemegy ı is. Bemehet, ma mindenki bemehet, aki akar, ott a tábla a kilincs felett: Szerdán egész nap félfogadás. Az ötvenötödik ügyfél egy síró öregasszony volt. Mikor elhaladt Zsófika mellett, elejtette a zsebkendıjét. Feladta neki, az öregasszony meg se köszönte, csak sírdogált tovább, s a szemét nyomkodta a zsebkendıvel. Túl az üvegen meglepı hővös csapta meg, szinte hideg, mint egy templomban, a piros-fekete kockás kıpadló olyan volt, mint egy sakktábla. A bejárati lépcsı széles lépcsıházban folytatódott. Jobbra ruhatár volt, mint valami moziban, a bal oldali falon nagy, barna fabetők: PORTA. A fülke ablaka mögött ott ült Pongrácz István, és éppen ebédelt. Tálca volt elıtte az asztalon, azon valami lábas, abból kanalazott. Ellenzıs sapkája a fejében. Ha elhozta volna a pénztárcáját, most vehetne egy kiflit, és míg a büfé elıtt áll, talán eszébe jutna valami, de nem hozott táskát, és a vásárlási pénzbıl nem maradt semmi, mert a dinnye nagyon nagy volt. Tulajdonképpen most már haza is mehetne, látta Pongrácz Istvánt, kerek feje van, fekete szeme, kék egyenruhája. Ha legközelebb idejön, már nem fog ilyen nagyon félni. Majd akkor megszólítja, beszél vele. A szatyrot megint átcserélte a kezében. A portás elkészült az ebédjével, letette a villáját. Azért az lenne a legjobb, ha most hirtelen kitalálná, hogy ı kicsoda, miért jött, és lehúzná az ablakot, kiáltana valamit, valami olyat, hogy: Apád azt üzente, Zsófika és megmondaná, mit üzent. Akkor ı mindjárt el is mehetne haza. Miért félsz tılük annyira? kérdezte egyszer Apa, mikor a Városmajorban sétáltak. Ha udvarias vagy az emberekhez, ık is udvariasak lesznek. İ csak hallgatott, nem válaszolt, valami

kavicsot rugdosott. Apa meg a madarakat figyelte, Apának nem kellett mindig mindenre válaszolni. Akkor arra gondolt, hogy egyszer, mikor még pici volt, Anya átküldte a tejfelesköcsöggel Bús bácsiékhoz, ı meg elnézte az ajtót, eggyel hamarabb kezdte rugdosni a küszöb deszkáját, mint kellett volna, nem Búséknál, hanem Demeter néninél. A köcsög nagy volt, akkora, hogy csak két tenyér között lehetett tartani, nem bírta átfogni két kézzel. Így hát csak rúgni tudott, csengetni nem, nagy sokára ki is nyitották az ajtót, de nem Bús néni nézett ki, hanem Demeter néni, akkor jött rá, hogy nem jó helyen dörömbölt, de akkorára már lerúgta a zöld festék egy részét az ajtó aljáról. Demeter nénin csak pongyola volt, alatta meg semmi, akkor bújhatott ki az ágyból. Mikor meglátta, hogy ı áll az ajtó elıtt, megpofozta, a köcsög is kiesett a kezébıl. Otthon nem mondta meg, mi történt, annyira szégyellte magát, csak sírt, és akkor Anya is megbüntette. Azóta mindig fél, hogy mást is elejt, nemcsak a köcsögöt, bezörgetni meg nem mer sehová sem. Butaság, de így van. Az üvegablak leereszkedett, a portás kiszólt: Mit akarsz itt, kislány? Kit keresel? Válaszolni gondolta Zsófika, értelmesen válaszolni, hogy mindjárt megértse, mirıl van szó, és ne haragudjék, hogy zavarják. Ó, ha kitalálná magától is, miért ácsorog itt elıtte! De hátha ráismer? Hirtelen jobban odafordult Pongrácz István felé, aztán elszomorodott. Igaz-igaz, hiszen ı Anyához hasonlít, és most a kezét se tudja megmutatni, mert a másikon ott lóg a szatyor. Így ebédtájt csökkent egy kicsit a forgalom. A büféslány rákönyökölt a pultra, és a szájába vett egy szem cukrot. Néma mondta, és a portásra kacsintott. Pongrácz István kijött a fülkéjébıl. Zsófika nagyot nyelt, hátrább lépett elıle. Alacsony ember ez a Pongrácz, kövérkés, vidám szemő.

Milyen ügyes orvos volt ez az Apa, olyan fürgén jár, mintha sose lett volna zsábás. De azért most nem akar beszélni vele, elég mára, hogy látta, inkább hazulról felhívja itt a tanácsban telefonon. Ha most gyorsan nekifut az ajtónak, kiér, mielıtt a portás idelépne hozzá. Csakhogy a kijáratot elsötétítette valaki: kitárták az ajtó két szárnyát, s egy íróasztalt cipeltek keresztül az elıcsarnokon. Zsófi csak állt. Hetes szoba balra kiáltotta Pongrácz a munkásoknak. Most már odaért Zsófika mellé. Egyáltalán nem látszott barátságtalannak, nevetett, és rágyújtott egy cigarettára. Na, kinek vagy a lánya? kérdezte. Apádat várod, vagy anyádat? A zsába miatt jöttem suttogta Zsófika. A portás elnevette magát. Három széket is felvittek még az íróasztal után, egy lányt el kellett igazítani a lakásügyi osztály felé. Negyedik emelet három mondta Zsófikának. Egészségügyi. De jó helyre jöttél te, mondd? Nem az SZTK-ba kellene menned? Vagy a szociálisra, segélyért? Kinek van zsábája? Pongrácz bácsinak felelte Zsófika. Most már majdnem vidám volt, túlesett a nehezén. Nemsokára el is mehet, és alapjában véve nem is volt olyan iszonyú, csak a felnıttek mindent olyan lassan értenek meg. Ki az a Pongrácz? kérdezte Pongrácz István. Zsófika elhőlt, el is szomorodott. Azért ez nem szép. Te hajolt elıre a büféslány Pongrácz Jancsit keresi ez a Mőszakiról. Nem Jancsi mondta Zsófika, István. Olyan minálunk nincs rázta fejét a portás. Pláne zsábás. Nálunk csak János van Pongráczban, de az makkegészséges. Az nem lesz jó?

A felnıttek sajnos gyakran hazudnak. Kató néni például majdnem mindig hazudik, a haját is hazudja, mert az voltaképpen barna, csak ı szıkére festi, és azt is, hogy a fogorvoshoz jár, pedig a régi lakásukból mindig lehetett látni, hogy a Kankalin eszpresszóba megy, onnan lesi órákig, merrıl felıl jön haza Kálmán bácsi. És persze Kálmán bácsi is hazudik, mert legtöbbször nem a múzeumból jön, hanem Dóráéktól, és hazudik Marianne is, de hát ı még gyerek. Anya nem hazudik, csak van, amire azt mondja: Errıl nem kell beszélni! Ez nem kellemes téma. Apa nem hazudott soha. Soha! Mikor a manduláját kellett kivenni, a kórházajtóban azt mondta neki: Ez ronda lesz, öregem, de szerencsére nem tart soká. Legjobban az injekciók fájnak, ha azokon túlesel, már könnyebb. De azért ronda lesz. Ne haragudj, muszáj kivétetni a manduládat! Mért hazudik Pongrácz István? És mit tehetne egy gyerek, ha valaki eltagadja magát? Ugyan mit? A hús fagyasztott volt, most kezdett kiengedni, csepp csepp után hullt a szatyor nejlonszemein át, a krumplikon keresztül a lábára. Na mondta a portás, jó lesz Pongrácz Jancsi, vagy mégy haza innen? Még most is tagadja! Zsófika sarkon fordult, indult kifelé. Most valaki kiszállt a liftbıl, és odakiáltott Pongrácz Istvánnak: Mondja, Kovács kartárs, nem adta le a feleségem a mozijegyeket? A portás azt mondta, de igen, visszament a fülkéjébe, kihozott két jegyet. Zsófika csak állt és nézte. Kovács. A büféslány megint a szájába tett egy szem cukrot. Ennek is olyan szalmaszínő szemöldöke volt, mint Terinek. Hát ha ez Kovács, és nem Pongrácz, akkor nem lehet a Zsábás, és akkor legjobb, ha tüstént hazamegy, mert hiába jött. De ha elmegy és nem szól, akkor a mondat eltőnik valamerre, örökre eltőnik, minél több idı telik el Apa halála után,

annál mélyebbre kerül valahová. Muszáj megszólalni. Muszáj értelmesen beszélni! Muszáj! Muszáj! Én Pongrácz István portást keresem mondta Zsófika, sokkal hangosabban és értelmesebben, mint bármikor bármilyen órán, felelés közben. Azt a portást, aki az I. kerületi tanácsnál dolgozik. A portás ránézett. Ja vagy úgy! Mért nem beszélsz értelmesen? Kinyújtózott, megropogtatta a vállát. Ha minálunk van alkalmazásban, nem azt jelenti, hogy itt dolgozik a házban, hanem hogy mitılünk kapja a fizetését. Érted? Ha portás, lehet a klinikáé vagy a kızettár portása vagy az éremmúzeumé, akármifajta intézményé, aminek mi vagyunk a gazdája. Itt minálunk nincs, mert itt ketten vagyunk portások, Lukovics meg én, de Lukovics most szabadságon van, én meg, látod, nem vagyok Pongrácz, hanem Kovács. A te Pongráczod az valahol másutt lehet a kerületben. Merre keressem? kérdezte Zsófika. Eriggy fel a személyzetire, osztán, ha nincs sok dolguk, majd kikeresik neked a létszámból, merre leled. Elsı emelet hét, az van kiírva, hogy Fehérvári. Akarsz liften menni? Nem, az túl gyors, inkább felmegy a lépcsın. A hús összecsepegtette a zokniját is, s most már mind a két karja fájt. Olyan éhes volt, hogy szinte már nem is kívánt enni. Gondolkozni szeretett volna, de arra nem volt idı. Lassan három óra lesz, egytıl fél háromig ült kint a tanács elıtt a padon, és számolgatta a feleket ötvenötig. Már túl kellene lennie az ebéden, túl a mosogatáson, most kellene megérkeznie Kató nénihez. Elsı emelet hét. Fehérvári. Most már könnyebben megy a kérdés, ha az ember sokáig gyakorolja, meg is lehet talán szokni. Pongrácz István portás? kérdezte a tisztviselı. Megkeresem,