A svéd nyelvű eredeti mű címe: Omänniskan

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Omänniskan Copyright (c) by Margit Sandemo, 1986 All rights reserved Hungarian translation (c) Szöllősi Adrienne, 1996 Hungarian edition (c) CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpad A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-59-4 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 336 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).

A JÉGHEGYEK NÉPE könyvsorozat harmincadik kötete. A sorozat Margit Sandemo norvég írónő alkotása Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget A dúvad Az ikertestvérek, Marco és Ulvar annyira elütnek egymástól, amennyire csak két testvér különbözhet: Marco gyönyörű ifjú, Ulvarnál rútabb szörnyeteget el sem lehetne képzelni. A Jéghegyek Népének tagjai tudják, hogy mindkettőjüknek megvan a maga feladata ám senki sem érti, miképpen származhat bármi jó is Ulvartól, aki gonosz, mint maga az ördög

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpró-

bálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az. elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél- Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.

1. fejezet SOHA SENKI nem volt még olyan magányos, mint a kis Henning, amikor azon az emlékezetes, jéghideg márciusi napon hazaért Hársfaligetbe. Teste elgémberedett a fagytól. A fákat, a bokrokat, a füvet kristályos dér lepte be. Még az istálló teteje is deres volt. A lovak áthevült teste valósággal gőzölgött a hidegben. Henning érezte, hogy alig bírja mozgatni végtagjait. Ahogy testét a fagy, gondolatait a kétségbeesés bénította meg. Képtelen volt gondolkodni. Valójában nem is mert. És értelme sem lett volna annak, ha most a jövőt kutatja. Cselekednie kellett, mégpedig azonnal, nem a sorsán keseregni. Be kellett vinnie a házba drága kincsét: Saga újszülött gyermekeit, Marcót és Ulvart, az ikerpárt. Az udvaron, a házban csend volt. Senki nem várta. Talán soha többé nem is fogja senki? Nem, az lehetetlen, gondolta kétségbeesetten. Nem szabad ezen tűnődnie. A gyerekek be kell vinni őket a házba. Most ez a legfontosabb. Henning gyermek létére már sokkal többször volt kénytelen megtapasztalni, milyen kegyetlen törvények szerint működik az élet, mint jó néhány felnőtt. Leugrott a bakról és felemelte az egyik gyermeket. A meleg, puha sál mélyéből nyöszörgés

hallatszott. A sál melegsége nélkül valószínűleg nem élte volna túl szegény az éjszakai utazást. Marco volt az, a gyönyörű, fekete hajú kisbaba. Mennyire különbözik egymástól a két gyermek Szorosan magához ölelte a csecsemőt, amíg előkereste rejtekhelyéről a kulcsot. Csupán egy napja, hogy Sagával a szülei keresésére indultak. És mi minden történt ezalatt, micsoda sorsfordító események! Az ajtó kinyílt. Sajnos a házban sem volt sokkal melegebb. Ne félj, kicsi Marco szólt az aprósághoz ártatlan gyerekhangján. Henning majd befűt a kályhába, és akkor jó meleg lesz. Miközben a tűzifát kereste, óhatatlanul is zakatoltak a fejében a gondolatok. Tegnap délután, jutott eszébe önkéntelenül, tegnap délután tudtuk meg Sagával, hogy anyám és apám hajója eltűnt. Malen környékén. Malen pedig nem más, mint egy mozgó zátony a part közelében, Norvégia legnagyobb hajótemetője. És amikor már hazafelé tartottak, valami elképesztő dolog történt. Még most sem igen értette az egészet, és úgy sejtette, aligha fogja bármikor is érteni. Felemelte a kis Ulvart. Egészen közelről látta a csecsemő csúnya arcát. A takaró, amibe a kicsit bugyolálta, szinte forró volt. Amikor visszaért a másik gyerekkel, lefektette

testvére mellé az ágyra. A lovak mormogta félhangosan, mintha magyarázkodni akarna a csecsemőknek. Be kell vinnem a lovakat. Nem maradhatnak kinn hajnalig! Kirohant az udvarra, hogy bevigye a lovakat az istállóba. Odabenn meleg volt. Hálásan megpaskolta a lovak oldalát. A tehenek türelmetlenül bőgtek. Mindjárt jövök és megfejlek benneteket ígérte Henning. Amikor visszaért a házba, a csecsemők felsírtak. Henning csak most döbbent rá, mennyire kiszolgáltatottak szegénykék. Egy pillanat mondta nekik Henning kissé hajszoltan. Olyan sok teher zúdult rá egyszerre! Mibe öltöztesse őket? Még mindig hideg volt, így aztán odament a kályhához és megpiszkálta a tüzet. És közben hiába próbált semmire sem gondolni, agyában cikáztak a gondolatok, mintha összeesküdtek volna ellene a gyerekek születése, amelynél neki egyedül kellett segédkeznie, azután Saga megállíthatatlan vérzése, és ahogy lassan, lassan kisiklott az emberek világából, és akkor Tényleg megtörtént vele mindez? Két fekete szárnyú lény érkezett, és elvitte a lányt, mielőtt meghalt volna hogy elvihessék uruknak Lucifernek, igen, ezt mondták. A fekete angyal, aki mégsem a Sátán. Hihetetlennek tetszett a történet még önmaga szemében is.

Pedig Saga eltűnt. Az angyalok erős karjukra emelték. Ám otthagyták neki a két gyermeket; Lucifer ajándéka a nemzetség számára, mondták, majd megérintették az apróságokat, mintha az élet melegét adták volna nekik ezzel. Azután az egyik a kezét Henning fejére tette, és azt mondta, hogy át kell vennie a kiválasztott helyét. Még hogy ő lépjen Saga helyére? Mellkasához kapott. Igen, ott lógott a mandragóra, nyugodtan, biztonságot sugározva. Az angyal őt is megérintette. Akkor néhány pillanatra hatalmas erő szállt belé. Amikor a lény eltűnt, ismét kicsinek és elhagyatottnak érezte magát. Nyomasztotta a ránehezedő felelősség. A kályhából jótékonyan áradt a meleg. Tudtok várni még egy kicsit? kérdezte aggódva a gyerekektől. Ki kell mennem, hogy megfejjem a teheneket. Szükségetek van rá, már biztosan nagyon éhesek vagytok. A két apróság sírni kezdett. Hangjuk még nem volt túl erős, mégis mélyen Henning szívébe markolt. Lelkifurdalása támadt. Még sohasem fejte meg ilyen gyorsan a teheneket. Sietve megetette az állatokat. A teheneknek szénát adott, a disznók vályújába moslékot öntött, magot szórt a tyúkoknak. A trágyakihordással még ráér. Amikor elkészült, mint egy kis fürge manó, megragadta a tejeskannát és rohant vissza a házba. A kicsik még mindig takarójukba bugyolálva

feküdtek. Mit is mondott Saga a tejről? Hogy keverje vízzel? És hogyan fogja megetetni őket? Miközben ott ült az ágy szélén és egy kanállal próbálta az apróságok szájába önteni a tejet, megérkezett Line Eikebyből. Sápadt, sovány asszony volt, idősebbnek látszott a koránál. Vonásain, egész testén meglátszott a nehéz munka, a gondokkal teli évek nyoma. Férje el akarta adni földjüket a városiaknak, akik tömegestül települtek ki erre a részre, amit egykor Graastensholm járásnak hívtak. Line nem szólt egy szót sem, de bántotta, hogy rákényszerül gyermekkori otthona eladására, mert a birtokot ő, nem pedig a férje örökölte. Eikeby lakói még mindig tartották az atyafiságot a Jéghegyek Népével. Teljes joggal, hiszen Mattias Meiden édesanyja Eikebyből származott. Az itteniek mindig a Jéghegyek Népének segítségére siettek, bármiről is volt szó. A helyzet ugyan megváltozott kissé, amikor Heike beengedte a szürkéket a kastély falai közé, de amióta Sagának sikerült kiűznie őket onnan, az eikeby-i rokonok ismét közeledni kezdtek hozzájuk. Mindezt óvatosan tették, rossz lelkiismerettel, mert érezték, hogy a nehéz időkben sem lett volna szabad cserbenhagyniuk a rokonaikat. Jézusom! kiáltott fel Line, amikor belépett. Te meg mit csinálsz? Ó, Line, kérlek, segíts! fakadt sírva

Henning. Annyira félek, hogy meg fognak halni! Miket beszélsz, te fiú? Csak nem Saga gyerekei ezek itt? Mikor születtek? És hol van Saga asszony? Persze biztosan ágynak esett szegény. Saga elment szipogta a fiú. Meghalt? Hogyhogy elment? Istenem, de gyönyörű ez a gyerek! Még soha nem láttam ilyen szép csecsemőt és a másik Uram segíts! Csak nem ez is olyan olyan én láttam Heike urat is, de ez a szerencsétlen olyan csúf, mint maga az ördög! Hiszen akkor hiszen akkor Saga, akkor Saga asszony nem élte túl Némi hallgatás után Line kétségbeesetten folytatta. Mégis, hol fekszik? Odafönn, a szobában? Nem. Nem itt történt. Még az éjszaka meghalt, útközben. A kocsiban van még? Nem. Nagyon messze innen. Jó időbe tellett, mire Line fölfogta, hogy mi történt. Jézusom, segíts! Haza kell hoznunk! Henning pánikba esett. Mégsem mesélhet Linének az angyalokról Nn nem, nincs szükség rá. Volt ott valaki egy egyházi ember azt hiszem. Megígérte, hogy gondoskodik Sagáról. Azt mondta, azonnal eltemeti. De hát akkor Saga menthetetlen volt.

Értem mondta tompán Line. És a szüleid? Ők hol vannak? Nem maradhatsz itt egyedül ezzel a két csecsemővel! Hamarosan megérkeznek vágta rá gyorsan a fiú. Csak késik a hajójuk. Az asszony Henningre nézett. Nem maradhat egyedül És hogy remegnek az ajkai Szóval késik a hajó? De ilyen sokat? Nincs semmi baj biztosította Henning. Nem Malen felé mentek, más irányba fordultak Ugye, eltűnt a hajó, fiam? Csak egy kis időre. Hamarosan megtalálják. Talán már be is futott a kikötőbe. Sajnos, nem tudtuk megvárni, mert Saga rosszul lett. El kellett indulnunk hazafelé. Line érezte, hogy most nem megy sokra a fiúval. Minden megnyilvánulása arról tanúskodott, hogy nincs szüksége részvétre, legalábbis egyelőre. Micsoda büszke gyerek! A gyerekek mormogta Line. Muszáj enniük Ebben Henning sem kételkedett, hiszen vékony hangjukon egyre csak sírtak. Nézzük csak szólalt meg Line. Találnunk kéne egy szoptatós dajkát igen sajnos, az újonnan ideköltözötteknek a felét sem ismerem! Most senki nem jut eszembe, de majd érdeklődöm. Nem etetheted őket kanálból! Van azonban valami, amivel a kisbárányokat szoktuk etetni megyek

is, és elhozom Henning leroskadt egy székre. Föl sem fogta már, mit mond Line, hogy az újszülött bárányok cumiját akarja elhozni a kicsiknek HAMAR SZÉTRÖPPENT A HÍR. Henningnek fárasztó napja volt, csak úgy özönlött a házba a sok kíváncsi, de jó szándékú ember. Végre találtak egy szoptatós dajkát is, aki viszont csak az egyik gyereket vállalta. Ulvarral nem volt hajlandó törődni. Szegény Henning teljesen kétségbeesett. A gyerekek ágyát asszonyok fogták körül. Micsoda kis angyal! sóhajtott az egyik olvadozva, amint Marcóra nézett. Még szép, hogy az! Mesélhetnék egyet s mást az apjáról, gondolta Henning, akkor talán végre nyugton hagynának bennünket! De természetesen egy szót sem szólt. Halálosan fáradt volt. A nagy sürgés-forgásban senki sem gondolt arra, hogy ennek a szegény tizenegy éves fiúnak micsoda felelősség szakadt a nyakába. A kis Marcót ellátták ruhával, de Ulvarral senki sem törődött. Henning megkérte az adományozókat, hadd adhassa Ulvarra a fölöslegessé vált ruhadarabokat. Nagy nehezen meg is engedték neki, ám Ulvart egyedül kellett öltöztetnie. Beleremegett, amikor kezével érintette az apróság formátlan testét, erős vállát, mely anyja halálát okoz-

ta. Az asszonyok elfedték a szemüket, nehogy Ulvarra kelljen nézniük. Olykor mégis fölemelték a fiúcska takaróját és látványosan megborzongtak. A dajka, mihelyt megérkezett, megszoptatta Marcót. Henning félelemmel a szívében leült vele szemben, és arról kezdett beszélni, hogy megígérte a gyerekek haldokló anyjának, nem választja el egymástól az ikreket. A dajka megígérte, hogy napjában többször is eljön, hiszen nem messze lakik tőlük. Line volt az egyetlen, aki némi részvétet mutatott Ulvar iránt. A bárányoknak való cumit ugyan nem találta meg, viszont elmagyarázta Henningnek, hogyan etetheti a kicsit úgy, hogy egy vászonkendő csücskét tejbe mártja. Ő maga nem volt hajlandó megérinteni az ördögfattyút. Henning mégis hálás volt neki. Saga utasításainak megfelelően készítette el a tejet, majd kivonult a kicsivel a konyhába. Némi időbe telt megértetnie Ulvarral, mit is csináljon a vászonkendővel. Elkeserítette, hogy az asszonyok odabenn állandóan a Belindát és Viljart ért szerencsétlenségről beszéltek. Legszívesebben bedugta volna fülét az ujjával, de akkor kiesett volna a kezéből a gyerek. Az apróság ráemelte aranysárga szemét. Bár szinte még alig látott, mégis Henning tekintetét kereste. Arca elégedetlenül rándult össze minden alkalommal, amikor Henning kivette szájából a

vászonkendő csücskét, hogy belemártsa a tejbe. Ne aggódj, Ulvar vigasztalta a babát. Henning nem hagy itt téged. Bízhatsz bennem, a barátod vagyok. Ne törődj azokkal a buta asszonyokkal. Mi remekül megvagyunk, és ez mindig is így lesz. Az apróság szeme kifejezéstelenül bámult rá. Eszébe jutott, amit a két fekete angyal mondott, amikor megpillantotta Ulvart. Egyiküktől származik majd az az ember, aki képes lesz felvenni a harcot Gonosz Tengel ellen. A másik gyermeknek is megvan a maga feladata. Ez az ikerpár urunk ajándéka a Jéghegyek Népének. Vajon melyikük lehet az? Végül is mindegy. Henning mindkettejükkel törődni fog. Semmi különbséget nem tesz majd köztük. Henning azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy tudhatta volna, az ember így vagy úgy mindig igazságtalan valamelyik gyermekével. Ahogy közeledett az este, Henning egyre fáradtabb lett, de az asszonyok nem tágítottak, csak fecsegtek tovább Marco ágya körül. Még az állatokat is meg kell etetnie. A kisfiú fogta magát és karján a csecsemővel bement hozzájuk. Fölkapta a fejét, amikor meghallotta, miről beszélgetnek. Lie asszony itt van a járásban. A papéknál szállt meg. Tudjátok, régen az övé volt Elistrand.

Megözvegyült, és mivel hallotta, milyen szerencsétlenség történt Hársfaligetben, úgy gondolta, kezébe veszi a dolgok irányítását. Nagymama? Henning elvörösödött. Tiszteld apádat és anyádat, áll a Bibliában, viszont egyetlen szó sincs benne a nagyszülőkről. Sohasem szerette nagyanyját, mert az mindig leereszkedően beszélt szeretett anyjával és megvetette apját, amiért képtelen volt megtartani Graastensholmot. Amikor végképp elveszítették a hatalmas birtokot, nagyanyja nem sietett a segítségükre. Egyébként sem segítette őket soha semmiben. Félt nagyanyjától, mindig úgy érezte, elveszíti erejét a jelenlétében. Az asszonyok éppen azon tanakodtak, melyikük vegye magához Marcót, mit sem törődve Henning csöndes tiltakozásával, hogy a testvéreket nem lehet egymástól elválasztani. Valamennyien jóságosnak érezték magukat, hiszen ezzel nagy terhet vennének le Henning válláról. Ebben a pillanatban toppant be Lie asszony. Tekintélyes alakja betöltötte az egész ajtónyílást. Henning, gyermekem harsant fel hangja. Mit nem hallok a szüleidről? Valóban megfulladtak? A gyermeknek elfehéredett az arca. Persze, mi mást is várhattam volna a felelőtlen apádtól, mint hogy magával viszi a lányomat erre az útra! Te pedig magadra maradtál, szegénykém! Természetesen hozzánk kell költöznöd. Hal-

lom, Saga ikrei rád maradtak. Ráadásul az egyik átoksújtott! Mondtam én mindig, hogy a lányomnak nem lett volna szabad beházasodnia egy ilyen családba! Henning nem egészen értette, mit akar a nagyanyja, hiszen ő Belinda gyermeke, Ulvar pedig Sagáé, aki Svédországból származott. Lie asszony utat tört magának az asszonyok között, majd lekezelő kézmozdulattal kizavarta őket a szobából. Ezek után a gyerekágy fölé hajolt, megborzongott Ulvar láttán, s rámosolygott Marcóra. Milyen elbűvölő gyermek! Hirtelen elhallgatott, Henning felé fordult, majd fojtott hangon, úgy, hogy unokáján kívül senki nem hallhatta, megkérdezte: Ugye, Sagának nem volt már senkije életben? És ha jól emlékszem, a család gazdag ágából származott. Igazam van, Henning? Igen Akkor sejtésem szerint neked is jár valami az örökségből? Saga úgy kívánta, hogy harmadrészben osztozzam az ikrekkel. És meg is ígértem neki mondta Henning szorongó szívvel, mert azt gondolta, hogy jelen esetben nem a pénz a legfontosabb, amiről beszélniük kellene. Méghogy ez a kis korcs örököljön? Egyértelmű, hogy intézetben a helye. Te és az a gyönyörű fiúcska pedig osztoztok a vagyonon. És termé-

szetesen elköltöztök innen, mert itt nem lehet lakni! Dehogynem! kiabálta Henning kétségbeesetten. Maradnom kell, hogy megvárjam anyámat és apámat. Fogd már fel végre, hogy soha többé nem térnek vissza. Dehogynem! ellenkezett megint a fiúcska. És a fiúknak is maradniuk kell. Mégpedig együtt! Megígértem Sagának! Egész nap mást sem tett, mint az asszonyokkal hadakozott. Most pedig ideállít a nagyanyja, de nem azért, hogy segítsen rajta. Lie asszony odament unokájához és fülön ragadta, pontosan úgy, ahogy Belindával is tette soksok évvel ezelőtt. Na ebből elég! sziszegte. Nekem eddig mindig igazam volt. Annak a szörnyetegnek otthonban a helye, és akkor Sajnálom, Lie asszony szólalt meg egy hang az ajtóban, de ezúttal másképp lesz. Megfordultak. Henning fülét még mindig szorongatta a nagyanyja. Találkoztam az asszonyokkal, akik kijöttek a házból, úgyhogy mindent tudok, Henning. Malin vagyok, svédországi rokonod. Bár rokonságunkat bizonyítandó talán vissza kellene mennünk Jó Tengelig, de ez most lényegtelen. Egyébként Christer lánya vagyok, és a híres Tula unokája. Saga a legjobb barátom volt. Azt írta, hogy nincs

szüksége a segítségemre, de valami mégis azt súgta nekem, hogy jöjjek. És úgy látom, éppen idejében érkeztem. Henning és nagyanyja elképedve nézte a lányt. Lie asszony végre elengedte unokája fülét. Henning szóhoz sem jutott meglepetésében. Malin folytatta: Semmi nem lesz abból a tervéből, asszonyom, hogy szét akarja választani a gyerekeket. Itt maradnak a Hársfaligetben Henningnél, én pedig segítek neki. Ezenkívül Henning szüleit is meg kell várnunk. A kisfiú ezt hallva odafutott Malinhoz, és karját dereka köré fonva hozzábújt. Értem, szóval a pénzre fáj a foga mondta savanyú arccal Henning nagyanyja. És ehhez akarja felhasználni az unokámat! Itt eddig senki nem beszélt pénzről, kedves asszonyom. Két árva gyermek sorsáról döntünk. Három árva gyerek, három vetette közbe Lie asszony. Henning a nagyanyja felé fordult, de még mindig Malinba kapaszkodott. Az én szüleim még élnek! Saga pedig azt mondta, hogy ha Malin megérkezne, osztozzam vele a saját részemen. És ez így is lesz, mert Malin nagyon kedves és Saga is így akarta. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most távozik, Lie asszony mondta Malin nyugodt hangon. Amit eddig hallottam, abból kénytelen voltam

leszűrni, hogy soha nem volt támasza Belinda családjának, még akkor sem, amikor szükségük lett volna rá. Azt pedig sejtem, hogy most miért akarja ilyen hevesen pártfogásába venni Henninget. Higygye el, ön nélkül is boldogulunk. Magam egy diakonissza intézetben szereztem képesítést, ezenkívül fiatal vagyok és erős. Saga leveleiből tudom, hogy Henning milyen szorgalmas, és milyen remekül végzi munkáját a gazdaságban. Ami pedig a pénzt illeti, nos, abból nekem is van elegendő. Én a barátságot egyébként mindenek elé helyezem, így nincs szükségem semmire. Az örökség teljes egészében a fiúké lehet. Lie asszony összeszorította a száját. Majd meglátjuk, kedvesem. Ne aggódjon, szemmel tartom én magát. Soha nem szíveltem azokat az asszonyokat, akik maguk tartják el saját magukat. De megértem, mit érez egy nő, ha pártában marad. Mégse gondolja, hogy itt nagyobbak lesznek az esélyei. A férfiak nem szeretik az olyan nőket, akik nem tudják, hol a helyük. Malint egy cseppet sem keserítették el Lie aszszony gyilkosnak szánt szavai. Csendesen elmosolyodott. Nem tudom, valójában ki az, aki nem tudja, hol a helye mondta halkan. Tudja, nekem meg az a véleményem, hogy az önhöz hasonló asszonyok mindig találnak maguknak olyan férfit, aki felett zsarnokoskodhatnak. Henning életében talán először mert nevetni

nagyanyja jelenlétében. Hát, nagyapa pontosan ilyen volt mondta, majd Malinhoz fordult. Annyira örülök, hogy itt vagy, Malin! Én is felelte kedvesen a lány. Az a benyomásom, hogy pihenésre van szükséged. Majd beszélek Linével, hogy segítsen nekem ma este az állatok körül. Tetszett nekem az az asszony. Te pedig bízd rám magad, most meg bújj rögtön ágyba. De mi lesz, ha közben megérkezik anya és apa? Nyomban felébresztelek. A kisfiú végre felengedett. Csak most érezte, milyen halálosan fáradt. Amikor a kisfiú lefeküdt, Malin bement hozzá. Malin mondta Henning, tudod, eddig még nem volt rá idő, hogy bárkinek is elmondjam, de rettenetesen hiányzik nekem Saga! A lány megsimogatta a kisfiú homlokát. Ne aggódj, majd vigyázunk az ikrekre. Mindenképpen teljesítenünk kell az utolsó kívánságát. Kicsivel ezután Henning már aludt is. Malin gondosan betakargatta, majd lement, hogy munkához lásson. Pedig ő is fáradt volt a hosszú út után. Nézte a két kicsit. Aludtak. Malin arcán látszott, mennyire aggódik értük. Egy ideig még nézte őket, tekintetét egyikről a másikra emelve, majd kiment.

Furcsa módon egyszer csak végtelen nyugalom szállta meg. Érezte, végre megtalálta azt a helyet, ahol hasznát veszik, és ő is hasznosnak érezheti magát. Három kisfiú, és valamennyire neki kell vigyáznia. Mind a háromnak szüksége van rá. Szegény kicsi Henning! Micsoda napja lehetett! Kinézett az ablakon, tekintete az utat kémlelte. De sehol egy kocsi. Henning szülei nem jöttek. Malin maga sem tudta volna megmondani, csalódást érez-e emiatt.

2. fejezet MALIN ÉS HENNING között egykettőre mély barátság szövődött. Megosztották egymás között a tennivalókat, éppen úgy, mint amikor a fiú Sagával dolgozott a gazdaságban. Azzal a különbséggel, hogy Malin jobban bírta a munkát. A lány ügyesen irányította a gazdaságot. Gondoskodott arról, hogy az újonnan épült villák lakóinak eladják a tejet, vajat és még sok mást, amit a gazdaságban termeltek. Ezen szép pénzt kerestek, mert a villák lakói meglehetősen jómódúak voltak. A jövedelemből lehetővé vált számukra, hogy a faluban lakó néhány magányos asszonyt ellássák élelemmel. Marcónak és Ulvarnak is jól ment a sora. A dajka rendszeresen jött, hogy megetesse Marcót, és Ulvar számára is találtak jobb megoldást, mint a vászonkendő. Henningnek rengeteg volt a dolga, de ha véletlenül üres órája akadt, odament az ablakhoz és az utat bámulta. Azt hitte, szülei bármelyik percben betoppanhatnak. Olykor kilovagolt, hátha így nagyobb szerencsével jár, de mindig egyedül tért vissza. Később egyre jobban magába zárkózott. Malin szomorúan tapasztalta ezt, de nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg a fiút. Csak annyit tehetett, hogy igyekezett elterelni a figyelmét, vagy meg-

próbálta elszórakoztatni valami vidám dologgal. Egy nap levél érkezett, az Emma tulajdonosától. A fiatal Henning Lindnek, állt a borítékon. Sokáig ültek egymással szemben az asztalnál, mire ki merték bontani. Malin látta, hogy a fiú szemében gyúlt reményt miként váltja fel hirtelen a rettegés. De jó lenne csak aludni és aludni, és arra ébredni, hogy a szüleim megint velem vannak! Végül nagyot sóhajtott, és megkérte Malint, hogy nyissa ki a borítékot. A lány nem örült a rá váró feladatnak. Talán jobb lett volna, ha csak várnak és várnak, akkor még mindig lenne remény Végül belátta, hogy mindez az ő dolga. Mégsem várhatja el egy tizenegy éves fiúcskától, hogy megtegye. Határozott mozdulattal bontotta ki a levelet. Szeme előtt először egybefolytak a sorok, majd összeszedte magát, és rekedt hangon felolvasta, ami a levélben állt: Szomorú kötelességünk tudatni Önnel, hogy ráakadtunk az Emma nevű szkúter roncsaira az Arendalhoz közeli partok mentén. Két halottat sikerült kiemelnünk a vízből, de nem az Ön szeretett rokonai voltak. Mivel a hajó eltűnése óta igen hosszú idő telt el, számolnunk kell azzal, hogy senki nem élte túl a katasztrófát. Malin képtelen volt tovább olvasni. Nem érdekelték már a hajótulajdonos sajnálkozó sorai. Mintha minden erejük elhagyta volna őket.

Csak ültek egyhelyben, egészen addig, amíg bealkonyodott. Végül Henning törte meg a csendet. Malin legnagyobb csodálkozására a kisfiút nem roppantották össze a szomorú hírek. Nem találták meg őket mondta keserűen a gyermek. Malin nem tudta, mit válaszoljon neki. Talán jobb lett volna, ha fokozatosan felkészíti erre a lehetőségre is. Vagy ennek a szegény fiúnak éppen arra a csöppnyi reményre van szüksége a túléléshez? Nem, nem találták meg őket fűzte hozzá Malin is. Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy végre volt bátorsága kimondani ezt a végzetes mondatot. Egyik este, amikor a napi munkától elfáradva élvezték a kályha melegét, Henning elmesélte, mi történt akkor, amikor Sagával szülei keresésére indultak. Beszélt Luciferről, a gyermekek apjáról is. Elmondta, hogyan vitték el Sagát a fekete szárnyú angyalok, mielőtt még meghalt volna. Elmondta, milyen hatalmas erő szállta meg addig, amíg az egyik angyal a vállára tette a kezét. Megmutatta a mandragórát is, amit mindig a nyakában hordott. Elmesélte, milyen elképesztő meleg áradt a takarókból, melyekkel bepólyázta az újszülötteket. Most hideg volt mind a kettő, Malin mégis érezte a belőlük áradó vibrálást. Hitt Henningnek, hiszen annyi különös történet

kapcsolódott családjuk nevéhez. Unokaöccse megemlítette azt is, hogy az angyalok szerint az ikrek egyikétől származik majd a Jéghegyek Népének azon leszármazottja, aki szembeszáll a gonosszal, de a másiknak is lesz valamilyen különleges feladata. Aznap este későn tértek nyugovóra. Vajon melyikük lehet az? Tudták, hogy Ulvar sorsa meg van pecsételve. Malin eddig soha nem említette Henningnek, de előfordult már, hogy gonosz fényt látott megcsillanni a csecsemő szemében öltöztetés vagy pelenkázás közben. Ulvar azt sem szerette, ha mosdatták. Ilyenkor soha nem sírt, nem kapálózott, mint más csecsemők, csupán mélységes gyűlölettel a szemében nézett Malinra. Malin ennek ellenére szerette a gyermeket, mélységesen átérezte, milyen keserű sors vár rá. Segíteni akart neki. Marcón azonban nem tudott eligazodni. Ulvar magatartása érthető volt számára, de Marcóé A gyermek gyönyörű volt! Formás kis fejére éjfekete fürtök borultak. Bőre hol aranylóan, hol egészen feketén fénylett. Szép vonásai önkéntelenül is vonzották az ember tekintetét. De leginkább a gyermek mosolya kápráztatta el Malint. A lány jól tudta, hogy egy csecsemőnek nincsenek kialakult jellemvonásai, Marcóban azonban volt valami megfoghatatlan. Később rádöbbent, azt találja furcsának, hogy az apróságtól visszajelzést kap min-

denre. Sokszor észrevette a gyermek tekintetén, hogy érdeklődve figyeli őt, mintha azon tűnődne, voltaképpen kicsoda Malin? A lány sokszor kellemetlenül érezte magát az átható pillantások tüzében. Máskülönben Marco sem elégedetlenkedett soha. Akkor sem, amikor a fülét csutakolta, sőt még akkor sem, ha szappan ment a szemébe. Éppen úgy nézett rá, mint Ulvar, csakhogy Marco szemében nem gyúlt gyűlölet. A fiúcska ajka körül olykor mosoly jelent meg, de Malin soha nem tudta eldönteni, hogy hideg, jóságos, vagy éppen közömbös ez a mosoly. Saga gyermekei nagyon különösek voltak. A kicsik rajongtak Henningért. Nyomban rugdalózni kezdtek, amint a fiú átlépte szobájuk küszöbét. Gyakran meglátogatta őket, sokáig elüldögélt az ágyuk mellett, beszélgetett és játszott velük. Malinnak ilyenkor mindig könnybe lábadt a szeme. Három árva gyermek, akik ennyire szeretik egymást. TELTEK-MÚLTAK A HÓNAPOK. A dajka már nem járt hozzájuk. Mindkét gyermek túl volt a csecsemőkoron, így ugyanazt az ételt ehettek, mint Henningék. Megtanultak felülni. Erősnek és egészségesnek tűntek. Ulvar erős kis ökleivel hadonászott, ha nem tetszett neki valami, Marco pedig figyelemmel kísért a tekintetével mindent, ami csak környezetében történt.

Malin és Henning már nem furcsállta Ulvar külsejét. Idegen látogatók azonban gyakran fölkiáltottak rémületükben, amikor meglátták a kisfiút. Henning soha többé nem beszélt szülei eltűnéséről, és Malin is igyekezett kerülni ezt a témát. Henning fiatal kora ellenére nagyszerűen vezette a munkákat a gazdaságban. Ösztönösen tudta, hogy mit kell tennie. Számára öröm volt a paraszti munka, ami apjának teher és nyűg volt mindig. Még arra is tellett, hogy béreslegényt fogadjanak. Hiába voltak mindketten rendkívül szorgalmasak, akadt a gazdaságban éppen elég nehéz testi munka, amit képtelenek lettek volna ellátni. Béresük barátságos, idősebb ember volt. Jól bánt az állatokkal és mindent tökéletesen elvégzett, amit csak rábíztak. De soha nem kérdezősködött az apróságok felől, kényesen kerülte ezt a témát. Egyszer, amikor Malin behívta, hogy nézze meg a kicsiket, látta, hogy a férfi lopva keresztet vet. Malin szeretett dolgozni. Még a hátfájás is jólesett neki, ha kemény munka okozta. Azt sem bánta, hogy esténként holtfáradtan zuhan az ágyba. Így aztán soha nem maradt ideje arra, hogy saját sorsáról gondolkodjon. Tudta, hogy apja, Christer, és anyja, Magdalena elvárja tőle, hogy férjhez menjen, hogy gyermekei szülessenek, nehogy kihaljon családjuknak ez az ága. A Jéghegyek Népének pedig nem szabad kihalnia, hiszen családjuk fennmaradása lehet az

egyetlen remény a túlélésre, ha Gonosz Tengelnek mégiscsak sikerülne felébrednie földalatti álmából, és elfoglalná a világot. Svédországban apján és anyján kívül senki nem élt már a nemzetségükből, Norvégiában pedig csak Henning és az ikrek. Egyszer Henning is megnősül majd, ha nem pusztul bele a gazdaságban és a fiúcskák körül végzett nehéz munkába. És az apróságok? Ulvarra nem számíthatnak, hisz átokverte. Talán Marco? Malin még mindig képtelen volt eligazodni a gyermeken. Őszintén szólva nem volt túl sok kedve a házassághoz. Hiába volt ügyes és szorgalmas, a férfiak soha nem néztek rá kétszer. Ha mégis férjhez menne valaha, nyilván özvegyember kérné meg a kezét. Hiszen azoknak éppen a Malin-féle lányokra van szükségük. Eszes, kiszámítható, tisztességes feleség lenne, aki remekül gondoskodik a férj gyermekeiről és a háztartásról, és férjének mindenben segítségére van. És természetesen szülne még néhány gyermeket. Malinnak azonban nem tetszettek az özvegyemberek. Éppen ezért volt boldog, hogy a három fiúcskának szüksége van rá. Így legalább lehetősége nyílt arra, hogy minden vágyát munkába fojtsa. Húszéves volt. Magában már rég leszámolt azzal, hogy a saját életét élje. Kicsit elhamarkodta

talán, de praktikusan gondolkodott, és nem hitegette magát álomképekkel. Odahaza volt néhány heves fellángolása, ám szerelmének tárgyai soha még csak észre sem vették, milyen viharok dúlnak benne. Egyikük végül feleségül vette a barátnőjét, a másik egy fiatal tanár volt, akivel a diakonissza iskolában találkozott. Hónapokon át próbálta elkapni a férfi tekintetét. Amikor végre sikerült, az összevont szemmel azt kérdezte: ugye, maga új közöttünk, nővér? És mielőtt Malin válaszolhatott volna neki, a férfi elfordult, és egyik kollégájával kezdett beszélgetni. Malinnak tehát rá kellett döbbennie, hogy nem lesz könnyű dolga a férfiakkal. Így határozta el, hogy Norvégiába utazik, hogy gondját viselje Sagának. És micsoda szerencse, hogy így döntött, különben ki tudja, mi lenne már a három gyermekkel! Szívesen magára vállalt minden felelősséget a gyermekekkel kapcsolatosan, egyáltalán nem volt terhére. AZTÁN VÉGRE fölálltak az ikrek, és lassan, botladozva elindultak a lakásban. Malinnak és Henningnek egyre több ideje ment el arra, hogy vigyázzon a kicsikre. Ulvarral különösen sok gond volt. A kisfiú, amióta felfedezte, hogy mi mindenre képes, egyre kevésbé engedelmeskedett. Malin és Henning esténként szinte összeroskadt a fáradtságtól.

Marco külön utakon járt, Csendes volt és titokzatos. Szépségével továbbra is ámulatba ejtett bárkit, aki csak látta. Gyakran mosolyodott el, de mosolya mindig álmodozó volt. Nem beszélt annyit, mint az akaratos Ulvar, de gyakran elgügyögtek egymással, amiből persze a felnőttek semmit sem értettek. Malin minden egyes alkalommal elszomorodott, amikor megérintette Ulvar formátlan kis testét, szögletes tagjait, hegyes vállát. Jól tudta, hogy a gyermeknek mennyi értetlenséggel, rosszindulattal kell majd szembenéznie. Tudta, hogy a kicsi leginkább testvéréhez húz, utána Henninghez. Malin csak a szükséges rosszat testesítette meg számára. Henning szorgalma és ügyessége meglepte. Azután eszébe jutott, amit a fiú mesélt neki a kezét vállára helyező fekete angyalról, és arról, hogy neki kell Saga helyébe lépnie És a fiút mintha tényleg megszállta volna egy meghatározhatatlan erő, ami keresztülsegítette minden nehézségen. És ott volt a mandragóra is. Ki tudja, milyen szerepe lesz majd a gyökérnek? De mind a kettőjüknek fizetnie kellett azért, amit kaptak. Henning azért kapta erejét, hogy kibírja a nehéz paraszti munkát, hogy ne legyenek anyagi gondjaik. Malin néha kért a szüleitől eztazt. Olykor pénzbeli támogatást is. Christer és Magdalena pedig készségesen segített egyetlen lányuknak.

MIND TÖBB TEHETŐS EMBER költözött a környékre, amivel persze az is együtt járt, hogy megnőtt a betörések száma. A helybéli csendőrbiztos egyre kevésbé volt képes felderíteni az eseteket. Malin nem idegeskedett túl sokat a betörők miatt, egyrészt mert erre nemigen maradt ideje, másrészt mert úgy gondolta, hogy a Hársfaliget olyan nyomorúságos kis gazdaság, hogy a rablók bizonyára elvesztik a kedvüket, amint ránéznek. Amikor mégiscsak betörtek hozzájuk is, el sem tudta képzelni, mi csalogathatta annyira a rablókat Egyik őszi éjjel halk kaparászásra ébredt, majd suttogást hallott. Dobogó szívvel ült fel az ágyban. Most döbbent csak rá, milyen felelőtlenek voltak. Henning jóízűen aludt. Nem is ébresztette fel a fiút, hiszen az ő korabeli fiúk gyakran képesek meggondolatlanul viselkedni. A hold hideg fénye besütött a szobába. A kicsik nyugodtan aludtak az ágya mellett, Henning szobájából is nyugodt szuszogás hallatszott. Malin kimászott az ágyból, belebújt papucsába és köntösébe. Egy darabig még hallgatta a lentről felhallatszó zörejeket, majd megragadta a piszkavasat és a lépcső felé indult. Ketten voltak. Egyikük kezében gyertya égett. Az ördögbe! morogta az egyik. Ebben az ócska kócerájban úgysem találunk semmit. Esküszöm neked, hogy igen! Hát soha nem

hallottál még a Jéghegyek Népének kincséről? Még Christianiában is mindenféle hírek keringenek róla! Nem én! De ha tényleg a birtokukban lenne a kincs, nem laknának ilyen szegényesen! Milyen igazatok van! szólt közbe Malin ridegen. Van ugyan valami, amit a Jéghegyek Népének kincsének neveznek, de megnyugtathatlak benneteket, hogy számotokra nem lehet érdekes. A rablók alig kaptak levegőt meglepetésükben. Jesszusom mondta az egyik, mintha nem várta volna, hogy bárki is felbukkanhat. Mi van azzal a kinccsel? dadogta a másik. A kincs nem más, mint egy csomó régi orvosság igyekezett Malin nyugodtnak mutatkozni. Csak a család számára értékes. Ezért megkérlek benneteket arra, hogy távozzatok. Az egyik hunyorogni kezdett. Régi gyógyszerek? Jobb, ha mégiscsak megmutatja nekünk azt a kincset, kicsikém! Istenein, mit tettem, esett kétségbe a lány. A másik, kettejük közül hallhatóan a műveletlenebb, okvetetlenkedni kezdett. Mi a fenét kezdhetnénk mi azzal? Ismerek egy gyűjtőt, aki a világ minden pénzét kifizetné az ilyesmiért, úgyhogy tartsd a pofád! Te pedig fordult Malinhoz, remélem, okos leszel és odaadod nekünk a kincset. Ugye nem akarod, hogy erőszakoskodjunk veled!

Nem a házban őrizzük. De ha most szépen elmentek, nem szólok senkinek a látogatásotokról. Na ide figyelj lépett közelebb Malinhoz a butábbik. Jobb, ha nem ellenkezel. Hát nem fogod fel, hogy fasírtot csinálunk belőled? Henning álmos hangja szólalt meg Malin mögött. Mi történt? Menj vissza és feküdj le! kérte a lány. Hát többen vagytok a házban? kérdezte a rabló. Csak gyermekek. Csak gyerekek. Nem hallottad, te tulok? Te meg, fiam, gyere csak le ide, hogy elbeszélgethessünk. Malin nyomban rájött, hogy Henninggel akarják zsarolni. Eszedbe ne jusson, hogy engedelmeskedj! kiáltotta a fiú felé. Erre a gorombábbik odament hozzá, és megragadta a karját. Mondtam, hogy fogadj szót, mert ennél roszszabb dolgok is történhetnek veled! Engedj el kiáltotta Malin, fáj a karom. Henning nekiugrott a férfinak, Malin pedig a piszkavassal próbálta megütni, mire ott termett a másik és kicsavarta fegyverét a kezéből. Na most már nem szórakozunk tovább ordította az egyik és kést rántott, majd Malin torkához szorította. A másik a kiabáló Henning karját csavarta hátra.

Engedd el a fiút kérte a lány. Henning kiabálni kezdett. Nincs nálam a mandragóra, Malin! Fent hagytam! Meg kell szerezni! A férfiak felröhögtek. Vidámságuk azonban nem sokáig tartott. Valahonnan mennydörgésszerű hang hallatszott, és a szobát fehér fény árasztotta el. A rablók felordítottak, majd villámsújtottan hullottak a földre és rángatózni kezdtek, mintha elviselhetetlen fájdalmak gyötörnék őket. Malin elképedve bámulta Henninget. Mi történt? Onnan fentről jött valami suttogta félve a fiú. Felnéztek. A holdfényben megpillantották a két apróságot, amint kis fejüket a korlátnak támasztva ácsorognak. Pillantásuk arról árulkodott, hogy ugyancsak elégedettek a földszinten történt eseményekkel. A férfiak hirtelen elcsendesedtek. Istenem! suttogta Malin. Istenem! Még lélegeznek mondta Henning. Még élnek! Malin is magához tért első rémületéből. Azt hiszem, ezt akarták elérni, nehogy kellemetlenségeik legyenek a hatóságokkal. Kötözd meg őket, Henning, mielőtt felébrednének. Utána menj a béreshez és kérd meg, hogy hozza ide a csendőrbiztost. Én majd vigyázok a gyerekekre. Malinnak remegett a lába, amikor elindult fel-

felé. Nem mert a fiúk szemébe nézni. Ulvar nevetése még mindig csengett az előszobában. Istenem, mi volt ez az egész, gondolta, amikor átkarolta a fiúkat. Rosszul is végződhetett volna. Mi lesz, ha egyszer ellenünk fordul, ha nem tetszik neki valami, amit teszünk, pedig nem akarunk neki rosszat Vajon képesek leszünk kordában tartani, Henning meg én? Köszönjük neked, kicsi Ulvar simogatta a fiúcska bozontos fejét. Bebizonyítottad nekünk, hogy mennyire szeretsz bennünket, hálásak vagyunk neked! Vagy talán kiszolgáltatottak?, gondolta magában a lány. A kisfiú úgy belekapaszkodott a hajába, hogy majdnem felkiáltott fájdalmában.

3. fejezet A KÓRHÁZ VALÓJÁBAN nem volt régi, csupán borzasztóan lepusztult. Koszos mennyezetéről pókhálók lógtak, a falakról mállott a vakolat. Az ágyak alatt porpamacsok kergetőztek, amikor valaki véletlenül kinyitotta az ablakot. Ebben a kórházban olyan embereket ápoltak, akiknek nem volt senkijük. Nevezhették volna szegényháznak is, ha egy jótékonysági szervezet nem rendez be egy műtőtermet. Sajnos mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy a szerencsétlenek életben maradását is biztosítsa. S valóban. A kórházban igen magas volt a halandóság, és sokan betegebben kerültek ki onnan, mint ahogy odaérkeztek. Az egyik vizit alkalmával az orvos megállt az egyik régi betegük ágyánál. Felsóhajtott. Van még valami értelme annak, hogy idebenn tartsuk? Nem tehetjük ki az utcára, doktor úr felelte a férfi ágya mellett álló diakonissza. Nem, nem. Ha jól tudom, nincs hol laknia. Van még egy ilyen betegünk, ugye? Igen, a női osztályon, de irgalmasnak kell lennünk hozzá is. Nincs a környéken valahol egy otthon, ahol elszállásolhatnánk őket? Itt csak foglalják a helyet.

Sehol nincs hely, uram. Várnunk kell, amíg valaki meghal. Ha ugyan nem itt halnak meg szerencsétlenek mondta csendesen a doktor. Hiszen ez az ember csont és bőr. Eszik egyáltalán rendesen? Az irgalmasnővérek etetik reggel és este. De soha nem reagál semmire. Az orvos felemelte a férfi kezét, mely addig a gyapjútakarón nyugodott. Csak két ujja maradt meg. A másik kezével sem jobb a helyzet. A lábában legalább sikerült megállítanunk az üszkösödést. Bár nem tudom, volt-e értelme egyáltalán. És az asszony? fordult kérdőn a diakonisszához. Ő jobban van már? Szerencsére jó az étvágya és már magához tért. De képtelen lenne ellátni magát fűzte hozzá aggódva a nővér, teljesen megbomlott az elméje. Beszél valamiről? Össze-vissza mindenről. Még csak nem is a mi nyelvünkön. Semmit sem értettünk belőle. Ők ketten ugye a túlélők? A többiek mind meghaltak. Az orvos megint csak sóhajtott, és az ágyban fekvő szerencsétlenre nézett. MÁR MEGINT ezek a hangok! Régóta hallja őket, de képtelen válaszolni nekik. Néha már-már úgy érezte, sikerül, de túlságosan fáradt volt. Fáradt volt mindenhez. Néha emberek vették körül, megpróbálták ki-

nyitni a száját, és ha ment, ragacsos valamit öntöttek bele. Nem volt jó, de nyelnie kellett. Hol van most? Mi történt vele? És miért nem jár az agya? Hiába próbált gondolkodni, gondolatai minduntalan szertefoszlottak, akár a köd. Már arra sem emlékezett, kicsoda is ő voltaképpen. Olykor megjelent gondolataiban egy-egy arc, de eltűnt, mielőtt még felismerhette, azonosíthatta volna. Lehet, hogy értesítenek valakit De mégsem, űzte el magától a gondolatot. Egy nap idegen hangot hallott. Tiszteletet parancsoló volt. Nem értette, mit mondanak, szavaik légüres térben keringtek körülötte. Néha mégis sikerült elkapnia egy-egy szófoszlányt, hogy azután rögtön elfelejtse. De ez az új hang valahogy tisztábban csengett. Mintha most jobban értené, bár elég furcsa nyelvet beszéltek. A férfi nem megfelelő kezelést emlegetett, és hogy szükség lenne mire is? Nem értette. Hogy rossz az étel, hogy a betegek ettől soha nem gyógyulnak meg. Persze, persze, mondta a másik, ez csak egy vidéki kórház stb., stb. Később felfigyelt arra, hogy jobban érzi magát. Talán a jobb étel miatt? Szemhéja már nem nehezedett ólomsúllyal szemére, a kezét is fel tudta emelni. De mégis olyan furcsa volt. Mintha hiányozna róla valami. Hirtelen emlékezni kezdett, bár csak halvá-

nyan. Emlékei érzelmek voltak, félelem és aggodalom valakiért, akit nagyon szeret, és valaki más iránt, akit értesítenie kell. Melegség töltötte el a szívét, ha erre a kicsi, kicsi valakire gondolt A szemhéja Valaki felkiáltott a közelében. Hívják azonnal a doktort! Kinyitotta a szemét! Némi felfordulás támadt körülötte, majd valaki megszólalt mellette. Hallasz engem? Hallasz engem? Idegesítette a hang közelsége. Hallasz engem? Megpróbálta ismét kinyitni a szemét, de hiába. Megpróbálta mozgatni a kezét, de hiába. Nézzék, mozognak az ajkai! Mondani akar valamit! Nővér! Hozzon valami erőset! Egy kis pálinkát! Égett a szája, de mégis jó érzés volt. Kellemes emlékeket ébresztett benne. Aztán elrántotta a fejét, valamiképp tudta, hogy nem ihat ilyesmit. Néhány csepp mégis lejutott a torkába. Köhögni kezdett. Levegő után kapkodott, majd lassan magához tért. Most már nem esett nehezére kinyitni a szemét. Komor, szürke mennyezet. Már látta egyszerkétszer. Ezek szerint nem ez az első alkalom, hogy magához tér. Körülötte arcok, amint fölébe hajolnak. Valamennyien ismeretlenek. Tekintete meg-

állt egy szigorú, de barátságos női arcon. Érezte, hogy az asszony rokonszenvez vele. Ő is, akárcsak a többi asszony az ágya körül, ápolónői ruhát viselt. Talán diakonisszák? Megpróbált mondani valamit, de először csak rekedtes hörgést sikerült kipréselnie magából, majd némi biztatás után megkérdezte. Hol hol vagyok? Thistedben, Dániában válaszolta a diakonissza. Norvég vagy? A férfi elgondolkodott a kérdésen. Azt hiszem. Hát norvég! De azt a másikat képtelenség megérteni. Milyen másikat?, szerette volna megkérdezni, de addigra teljesen kimerült. Már azt sem érezte, amikor rázni kezdték, remélve, hogy így magához tudják téríteni. Jó néhány nap telt el, mire ismét képes volt kinyitni a szemét. A szigorú tekintetű diakonissza többször is bement hozzá, hogy szóra bírja, de képtelen volt megszólalni. Ám egyik reggel, amikor a diakonissza bement hozzá, megkérdezte tőle. Ki ki az a másik? Milyen másik? kérdezte az asszony. De erre már nem tudott felelni. Képek tolultak fel benne. Ismét félni kezdett, aggódott valakiért, akit a karjában tartott, valakiért, akiről azt hitte, hogy meghal. Neki pedig meg kel-

lett volna védenie. Aztán a hideg, a szomjúság Rettenetes hideg volt Újabb emlék. Víz, víz mindenütt, jeges, sós víz. Hogy mennyire gyűlölte, mert félt, hogy elveszi tőle, ami neki a legdrágább. Ám a gyűlöletnél is erősebb volt egy másik érzés, a féltés. Féltette azt a valakit, akit a karjai közt tartott. Belinda! mondta hangosan. A diakonissza máris mellette termett. Mit mondtál? Belinda. Belindának hívják. Kicsodát? A feleségemet. Akit a karjaimban tartottam. Bárhol is legyen, nekem meg kell A férfi hirtelen nyugtalan lett. Ápolója tudta, hogy ez nem tesz jót neki. Nyugalom, nyugalom mondta, és megpróbálta ágyban tartani. Ki az a másik? Beszéltek valakiről suttogta a férfi, akit lassan megint elhagyott az ereje, és rettegve érezte, hogy nemsokára ismét öntudatlanságba merül. A diakonissza leült az ágya mellé, és igyekezett eszméletén tartani. Figyelj rám, fiatalember Bár a férfi nem volt különösebben fiatal, az asszony szavai valahogy megnyugtatták. Egy kis csónakban érkeztél ide. Egy lélek-

vesztőben. Az egyik halászhajó fedezett fel, amint a part felé sodródtál. Négyen voltak a csónakban. Ketten megfagytak, de te és a feleséged, amennyiben tényleg ő az, túléltétek. A karomban tartottam? Nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy az asszony is itt van a kórházban. Szegénynek teljesen elborult az elméje. Nem is csoda azok után, amin keresztül kellett mennetek. Látnom kell! jelentette ki határozottan a férfi. A diakonissza tétovázott. Megpróbálom elintézni. De ne várj túl sokat a találkozástól. Lehet, hogy mégiscsak egy másik asszony, vagy elborzaszt az állapota. A férfi lelkesen bólogatott. A szíve majd kiugrott a helyéből, képtelen volt lecsillapodni, pedig tudta, hogy nem tesz jót neki az izgalom. A nővér szétnézett a teremben. A férfi csak most döbbent rá, hogy nincs egyedül, mások is fekszenek körülötte. Ahogy körbefordította a fejét, rengeteg ágyat látott, szürkés-piszkos ágyneműben férfiak feküdtek, többségük öntudatlan öreg. Voltak azonban néhányan, akik fáradtan bámultak az ő ágya felé. Közben valaki egyfolytában nyöszörgött a terem egyik sarkában. Kellemetlen, savanyú szag terjengett a levegőben, amit még a fertőtlenítőszerek sem bírtak elnyomni. Most már értette, min tűnődik a diakonissza. Hogyan hozhatna be ide egy nőt? A férfi nem

hagyhatta el ágyát, viszont rettenetesen szerette volna látni az asszonyt. Végül beleegyezően bólintott, bár hozzáfűzte, hogy azért előbb beszél még az orvossal is. A férfi agyában lassan derengeni kezdett, hogy ki is lehet ő. Viljar Lind, a Jéghegyek Népéből. Az az apró lény pedig, aki után annyira vágyakozik, a fia, Henning. Egyre jobban látta az összefüggéseket. Eltűnődött, vajon mióta fekhet itt. Valami azt súgta neki, hogy már nagyon régóta. Kezével megérintette az állát, és döbbenten tapasztalta, hogy hosszú szakállt eresztett, ő, aki mindig simára borotválta az arcát. Ám még valamit érzett. Kezével, mellyel állát simogatta, volt valami furcsa. Sokáig nem merte alaposabban megvizsgálni, mi lehet a baj. Végül mégis rászánta magát. A látvány porig sújtotta. Majdnem minden ujja hiányzott. Kezét óvatosan a gyapjútakaró alá rejtette. Kezdett türelmetlen lenni. Vajon mikor jöhetnek? Fáradt volt, aludni szeretett volna végre, de nem bírt. Várt. És mi lesz, ha mégsem Belinda az a nő? Istenem, mi lesz, ha meghalt? Nem. Az teljességgel lehetetlen. Ennyi szenvedés után élnie kell! És ha nem ismeri fel? Hiszen azóta annyira lesoványodott. Valósággal csont és bőr. Ráadásul szakállt is eresztett. Keresztelő Szent János nézhetett ki így, amikor a sivatagban élt és sáskával táp-

lálkozott. Pedig mennyire szeretett volna tetszeni Belindának! Mintha most találkoznának először életükben. És ha mégsem ő? Megpróbált visszaemlékezni, kik ültek még velük a csónakban. Az elején hatan voltak még. Ketten eltűntek, de ki lehetett vajon az a kettő, aki ott maradt velük még egy ideig? A hidegen, az éhségen és azon kívül, hogy végig karjában tartotta az eszméletlen Belindát, nem emlékezett semmire. Kinyílt az ajtó. A diakonissza lépett be. Egy nőt támogatott. Belinda! szeretett volna felkiáltani, de alig jött ki hang a torkán. Itt van a feleséged mondta a diakonissza, és az ágyhoz vezette a szerencsétlen asszonyt, akinek megjelenése nagy feltűnést keltett a teremben. Itt a férjed, nézd csak! Az asszony eleinte kérdőn, sőt riadtan nézett Viljarra, majd lassan, lassan mintha töprengeni kezdett volna. Mint aki nem tudja eldönteni, hová is tegye magában ezt az arcot. Kórházi ruhát viselt, sovány volt és nyúzott. Viljar azonban még soha nem látta ilyen szépnek. Számára Belinda a világ legszebb asszonya volt mindig is, bár a kívülállók bizonyára teljesen átlagosnak mondták volna. Viljar még most is szerelmes volt feleségébe. Nem tudta, hogyan bizonyítsa

érzelmeit az asszonynak. Átölelni nem merte, mert félt, hogy csonka kezével megrémiszti Belindát. Milyen félve, szinte rettegve áll ott! Mennyire zavart a tekintete! Könnybe lábadt a szeme, ahogy ránézett. Az asszony váratlanul megszólalt. Viljar döbbenten hallgatta. Ő ugyanis értette a mások számára értelmetlennek tűnő mondatokat. A diakonisszához fordult. Nagyon régen hallottam így beszélni. A fiunkhoz beszélt így mindig, amikor az még kisbaba volt. A nővér nem felelt. Őt is megrázta a jelenet. Azt hitte, hogy a fiuk is velük volt a csónakban, és Belinda azért zavarodott meg, mert gyermeke a tengerbe veszett. Belinda, felismersz engem? kérdezte félve Viljar. Viljar vagyok, a férjed! Az asszony szeme mintha felcsillant volna egy pillanatra, de aztán ismét üressé vált. A férfi végtelenül elszomorodott. Pedig menynyi mindent szeretett volna elmondani neki! A Belindával való találkozás annyira kimerítette, hogy ismét elvesztette az eszméletét, hiába küzdött ellene. BELINDA azonban mellette maradt. Leült az ágy szélére, és beszélni kezdett hozzá, mintha Viljar kisbaba lenne. A diakonissza érdeklődéssel figyelte. Belinda