MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3 Nagyjaink mondták és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással! (Gróf Széchenyi István) "Nekünk magyaroknak valóságos nemzeti betegségünk a sok beszéd, melynek csak egy ellenszere van: a tett." (Gróf Klebelsberg Kuno) Utaink most százfelé válnak, De szívünk egy célért dobog. Nekivágunk a küzdelmes mának, S építünk egy szebb holnapot. (Arany János) Soha le nem mondani, Soha el nem csüggedni, Ha kell mindig újra kezdeni! (Kossuth Lajos) Igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény. (Deák Ferenc)... ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó, vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván, s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve, vagy szenvedelem ereje másfelé ragad: ezt hívják erénynek. (Kölcsey Ferenc) A nap temérdek égi testeket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyéről másra hurczoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. (Kölcsey Ferenc) "Igaz magyarnak lenni akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik." (Wass Albert) "Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének - nem derék ember." (Gróf Széchenyi István) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Sárosi kiadói- és nyomdaipari Kft 2153 Fót, Vörösmarty tér 2. telefon: 06 (27) 361-036 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós TARTALOMBÓL 4-13 FEHÉRLÓFIA - NÉPMESELEMZÉS... 14-19...BÁRKA-PROGRAM VESZÉLYES JÁTÉKOK VÉSZTERHES UTAKON... 24-25...AKIT HÁROMSZOR TEMETTEK: JANUS PANNONIUS NYÍRŐ JÓZSEF ÖRÖK ÚTJA... 26-29...A MAGYAR NÉPI GYÓGYÁSZATRÓL ELŐADÁSOK PROGRAMOK TANFOLYAMOK... 32-33...FRAKTÁLOK ÜZENETE ISTEN CSODÁLATOS VILÁGA ÉS A SZABADSÁG... Ha értékes könyvet szeretne olvasni: http://www.kethollos.hu Ha értékes tévéműsort akar látni: http://www.vezertv.fusz.hu http://www.dobogommt.hu Dobogó Mitikus Magyar Történelem (IX. évfolyam 3. szám) 20-23 25 30-31 34 Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft. világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: dobogommt@dobogommt.hu HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!
4 Dobogó Népmeseelemzés BŐSZ IMRE ÁDÁM Alsóvilág-béli utazásunk során ahova mesénk kalauzol bennünket egy-két ponton kitekintést kell majd tennünk néhány más címen közzétett változat felé is, hogy teljesebb, hitelesebb képet kaphassunk erről a rendkívül fontos lélekutazásról. Jól tárgyalható az alsóvilági szabadítás szempontjából, pl. a Csonkatehén fia, a Juhfi Jankó, a Fanyüvő, Vasgyúró, Hegyhengergető, a Fehérló Péter, a Borsószemecske, a Borsszem Jankó, vagy a Fadöntő története is, tehát ha szükség lesz rá, igénybe vesszük az általuk kapható többletet, azonban, meglátásom szerint, egyikük sem kínál olyan teljes értékű értelmezési lehetőséget, legalábbis jelen megközelítési módszerünk tekintetében, mint választott mesénk. Ezenkívül, úgy gondolom, hogy a Fehérlófia állhat legközelebb az őstípushoz, részben ezért választottam eszmefuttatásom vezérfonalául, másrészt, mert a magyar ember szívéhez a cím okán is talán ez áll a legközelebb, hiszen mitikus történelmünk kutatói szerint Fehérló népe vagyunk. A mesehősök származását illetően érdemes felfigyelnünk a következőkre: a Fehérlófia és a Juhfi Jankó című mesékben az anya ténylegesen egy állat; fehér ló, illetve fekete juh képében mutatkozik. Fadöntőt egy elkóborolt kék juh találja az erdőben, s hét évig szoptatja, míg az olyan erős lesz, mint egy óriás. Itt már nem anyja az állat a legénynek, csak nevelője! A Csonkatehén fia című mese esetében a mesélő eltávolodik az ősi, totemisztikus képzettől, és, talán a modern eszmék hatására, igyekszik racionalizálni a történetet, s úgy mondja: az asszonyt, a fiú anyját, valamiért Csonkatehénnek nevezték. Fehérló Péter mesélője még távolabb kerül a feltételezhető forrástól, s szerinte azért ez a neve a legénynek, mert mindig egy fehér lovon ülve terelte a ménest. Ezekben az alsó világ felé kalauzoló meséinkben gyakran ott van kezdőképként a nagy fával való viaskodás. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez utalás arra, miszerint az alsó világ felé induló táltosnak már rendelkeznie kell a nagy fán megszerzett tapasztalatokkal. Azért is merem ezt állítani, mert a Fehérlófia típusú mesékben a hős sohasem szenved vereséget, mint a fára följutó kis kanászgyerek, akit négyszer is legyőz a sárkány, hanem sorra legyőzi összes ellenfelét, először a mellészegődő, nagy erejű társait, aztán a még erősebb, hosszúszakállú törpét, majd a sárkányokat, végül pedig saját testének fájdalmát is, amikor a nagymadarat abból eteti. Vagyis láthatóan az alsó világba már a valamilyen szintű beavatást nyert táltos indul útnak, akinek a sárkány(ok) legyőzése szinte rutinfeladat. Fehérlófia FEHÉRLÓFIA Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: Látod, fiam, azt a nagy fát? Látom. Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött. A fiú elindult a világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert. Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia. Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. Gyere, no, én vagyok! Megbírkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta. Már látom, hogy erősebb vagy, mint én mondja Fanyűvő. Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak. Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret. Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia. Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. Gyere no, én vagyok! Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta. Már látom, hogy teellened nem csinálhatok semmit mondja Kőmorzsoló. Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig. Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát. Jó napot adjon Isten! mondja neki Fehérlófia. Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. Gyere no, én vagyok! Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utol-
MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 5 jára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak. * Fehérlófia úgy próbálja ki az erejét, hogy felmászik egy magas fára, s lehúzza annak kérgét. Más változatokban hatalmas tölgyfát tép ki fél kézzel a legény, vagy földig hajlít valamilyen nagy fát. Az erő megszerzéséhez hét, tizennégy, esetleg huszonegy évig kell anyatejjel táplálkozniuk hőseinknek. A tej az egység, az ős Egy megidézésre alkalmas jelkép, hiszen öszszetett táplálékként minden fontos tápanyagot magában foglal, színe pedig fehér, amiből kibontható az összes többi szín, valamint utal a tisztaságra, bűntelenségre is. Az eredet, a teljesség szellemi-lelki tisztasága, a teremtő erőkkel való összhang, az egység élmény ereje tehát, ami hősünket rendkívüli, táltosi képességekkel ruházza fel. A világban újra és újra eluralkodó bomlasztó hatások ellen, melyeket a Sárkány, a Boszorkány, és hasonló, káoszt, pusztítást okozó mitikus lények okoznak, minden esetben az ős egység erejével lehet csak küzdeni. Lényegileg ugyanezt jelenti más mesékben a Tündér Ilona országában található tejtó, illetve az aranyszőrű ménes kancáinak tejében való megfürdés, amely a gonoszokat elpusztítja, a jót szebbé és erősebbé teszi. Sokszor hallhattuk már, hogy kozmikus értelemben a tej útján szerzett erő a tejúti energiákkal élést is jelenti, amikor a táltos, a sámán a felső világba tesz utazást, és szerzi meg az ott elérhető segítséget. Hagyományunkban csillagvárosunk, a Tejút gyakran nagy faként is említődik, melynek lombja közt eljár a Nap és a Hold, erre fölmászva a táltos a felső világba jut. Az égígérő fa meséjéből megtudhattuk, hogyan lehet a szétesettségből Sárkány általi feldaraboltatás! világunkat újra egyesíteni, s legyőzni a kaotikus erőket. Ez persze nem egyszeri történés, hanem örök folyamat, mind egyéni, mind közösségi életünkben, hiszen nap mint nap meg kell küzdenünk valamilyen szinten ezekkel a lelkünket támadó, bomlasztó hatásokkal. Népmeséink táltosa ezt olyan fokon gyakorolja, hogy másokat, egész közösségeket is képes rendezni, gyógyítani, megszabadítani a gonosz erők hatalmától. Érdekes, vagy inkább megdöbbentő mondat hangzik el az anya szájából, amikor elküldi fiát a világra, s búcsúzik tőle: No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött. Kinek áll hatalmában így kilépni az életből? Fogja magát és megdöglik ; önként lép át egy pillanat alatt egy másik létformába. Nyilvánvalóan az anya is táltos, aki továbbadta tudományát fiának. Fehérlófia, a tej útján elnyert erő birtokában veszi nyakába a világot, hogy beteljesítse, amiért született. Hamarosan egy erdőben találja magát, ahogy az a mesékben általában lenni szokott. Ha nem így van, az valószínűleg a szövegromlás következménye. Azért is jó egy alaptörténet sokféle változatát együtt látni, mert ami az egyikből kimaradt, fellelhető egy másikban. Az út kezdetén megjelenő erdő-motívum annyira gyakori a mitikus mesékben, hogy nyugodtan állíthatjuk, nem véletlenül szerepel. Lehet erre azt is mondani, hogy régen, amikor sokkal kevesebb volt a nagyváros, és sokkal kisebb területeket műveltek az emberek, szükségszerűen sokkal több volt az erdő, így hát nem csoda, ha a vándor igen hamar ott találta magát egy erdőben. Ez így igaz, azonban csupán felszínes megközelítése a történetnek. A varázsmesék, tündérmesék esetében a csodás elemek megjelenése arra kényszerít bennünket, hogy jelképes értelmüket is megpróbáljuk megfejteni a képsoroknak, ilyen módon a mesei helyszínek változásai tudatállapot változást is jelenthetnek. A sűrű, sötét erdőben másként kell tájékozódnia az embernek, mint a világos, nyílt terepen. A magas fák sokasága irányváltásra készteti tekintetünket, többször nézünk felfele, majd vissza; a fent és lent kapcsolata válik lényegessé. Sokszor csak az orrunkig látunk, szinte magunkba nézni kényszerít ez a közeg. Jelképes értelemben egy belső útra lépünk, ahol sokkal inkább az intuícióinkra kell hagyatkoznunk, mintsem a racionális eszünkre. Belső látásunkat kell mozgósítanunk, mint azoknak az íjászoknak, akik sötétben, vagy bekötött szemmel is képesek célba találni. Az erdő erőterében az évszázados fák a múltat idézik, az eredet felé irányítják hősünk tudatát, vagyis visszafelé indulunk meg az időben. Az égígérő fa kapcsán szóltunk arról, hogy a nagy fa felső világot jelképező lombja ugyanakkor a jövőt is idézi, míg a fa gyökere a múltba nyúlik. Igen gyakori népmeséinkben, hogy az alsó világra nyíló lyuk egy nagy fa tövében található. Fehérlófia is hamarosan rátalál majd erre a nyílásra. Ennek a vállalkozásnak tehát a saját múltunkkal való szembenézés a tétje. Táltosunk azonban nemcsak a személyes és közösségi múltat, illetve ezzel együtt elmeműködésünk tudattalannak mondott szféráit járja be, hanem a kozmikus tudat és tudattalan világába is képes behatolni, s olyan magasságokba emelkedni, illetve mélységekbe alászállni, ahova közönséges halandó nem juthat el. Fehérlófia három nagy erejű emberrel találkozik az erdőben, akik a három legkeményebb anyagot, a fát, a követ, és a fémet képesek puszta kézzel hajlítgatni, morzsolni, gyúrni. Szövegromlásnak tartom a párhuzamos mesei részeket azokban a változatokban (pl. a Fanyüvő, Hegyhengergető, Vasgyúró című mese), melyekben csak három szereplő van, a különböző keménységű anyagokat gyúró, morzsoló figurák, és ezek egyike, pl.
6 Dobogó Fanyüvő a főhős, míg hiányzik a nevét nem az anyaggal való viaskodás okán szerző, de állatőstől származó személy. Az, aki egy bizonyos, állattal jelzett tulajdonság szellemi erőteréből leszületett szabadító, pl. Fehérlófia, aki képes az anyagiság nyűgein felül emelkedni. Ugyanis meglátásom szerint a tudattalanunk rejtett világa felé vezető utunkon, az erdőben elénk bukkanó figurák lelki fejlődésünk fokozatait mutatják, melyeket immár le kell tudnunk győzni, hiszen meghaladtuk ezeket a szinteket. Ők a táltoserő (a nagy fával tett erőpróba) elnyerése előtti személyiség-jegyeinknek mutatói. Azért kell most velük együtt megtennünk ezt a lélekutazást, hogy megerősítsük, véglegessé és visszafordíthatatlanná tegyük a felettük aratott győzelmünket. Fehérlófia ezeken aratott győzelme azt jelenti, hogy az anyagi szinten elérhető legnagyobb hatalom is kénytelen engedni a táltos szellemi-lelki fölényének, ennélfogva szükséges, hogy négyszereplős legyen a mese. Ugyanis a még anyaggal küszködők (Fanyüvő, Kőmorzsoló, Vasgyúró), bármilyen erősek legyenek is fizikailag, nem alkalmasak a teljes győzelemre, a szabadításra, a gyógyításra, mert, a mese szerint, árulókká válnak, tehát még híján vannak a szellemi-lelki érettségnek, a másokért elszenvedett önkéntes áldozat hozatalra való képességnek. Némelyik mesei változatban a főhős és az erdőben fellelt későbbi útitársak közti küzdelem kimaradt, aminek híján, legalábbis a mi megközelítésünkkel értelmezve, sokkal szegényebb a mesei üzenet. Fehérlófiának feltétlenül uralnia kell a már meghaladott tudatszinteket, önnön anyagiságát. Igazolja állításunkat az is, hogy az ő tette, a fa kérgének letépése fizikai szinten nem jelent többet, mint a kőmorzsolás, vagy a vasgyúrás. A többletet a kétszer hét évig tartó tejjel való táplálkozás: a teljességgel való szellemi-lelki töltekezés adja. Ennek birtokában, a kifehéredett, megtisztult gondolati és érzelmi hozzáállással lehet uralni az anyagiság kísértéseit, az alvilágból feljövő megnyilvánulásokat. Kaponyányimonyók erejét így lehet fölülmúlni. Természetes, hogy régi énünk, a táltos beavatás előtti önvalónk megszemélyesítői erre nem alkalmasak. Érvelésem persze csak akkor fogadható el, ha hajlandóak vagyunk a két mesetípust (Az égígérő fa, Fehérlófia) felső, illetve alsó világi beavatási útként együtt látni, egymás folyományaként értelmezni. Tudom, vannak olyan variánsok, melyekben a Fehérlófia típus jellegzetes motívumai a felső világban játszódnak, és fordítva. Mindez nem mond ellene feltevésünknek, hiszen egyrészt minden mese önmagában is kerek egész, és teljes értékű üzenet hordozója, másrészt a táltos beavatási utak is többfélék lehettek, valamint az összes változatnak valószínűleg csak töredéke lett rögzítve, így feltevésünk tulajdonképpen csupán munkahipotézisnek minősíthető. Mindenesetre egy lehetséges megközelítés a sok közül, és próbálkozás arra, hogy szellemi örökségünket mind teljesebben birtokoljuk és hasznosítsuk. A fentiek szellemében érdemes azon is elgondolkodnunk, ahogyan üdvözlik egymást hőseink találkozásukkor az erdőben: Jó napot adjon Isten! mondja neki Fehérlófia. Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. Jól érzékelhető a későbbi útitársak durvább lelkülete, és indokolatlannak látszó agressziója az őket tisztelettel üdvözlő vándorral szemben. Vajon honnan ez az indulat? Ők mindenkivel így viselkednek, vagy csak azzal, aki szemlátomást különbözik tőlük? Az ilyeneknek tulajdonképpen mindegy, mert csupán a belső bizonytalanság okozta bizonyítási kényszer miatt kötekednek, hiszen csak akkor tudják biztonságban magukat, ha mindenki fölött uralkodni tudnak, ha mindenkit legyőznek, ha mindenki a szolgálójuk. Akár Sztálin szindrómának is nevezhetjük viselkedésük mozgató rugóit. Ezért nyüvik a fát, morzsolják a követ, és gyúrják a vasat minden ok nélkül, hogy egyre erősebbnek érezhessék magukat, mert nincs tudomásuk arról az erőről, amivel Fehérlófia rendelkezik, s amit ők ezen az úton nem tudnak elérni soha. Egy biztos, az ilyenek Fehérlófiába mindig mindenütt belékötnek, amíg úgy érzik, ők az erősebbek, mert a vándorruhán, a koldusgúnyán, a zsákvásznon és bármin átsütő lelki nemességnél semmi nem irritálja jobban a lelküket megülő belső sötétséget. Mikor legyőzetnek, örök hűséget fogadnak legyőzőjüknek, de később megtudjuk mennyit ér egy éretlen lelkű vasgyúró fogadalma. Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek: No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni. Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott: Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg! Fanyűvő mindjárt odaadta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyűvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása. Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte főzni a kását, odament őhozzá is Hétszűnyű Kapanyányimonyók, és kérte a kását: Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását. *
MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 7 Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Harmadnap Vasgyúró maradt otthon. De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül. Ahhoz is odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták. Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához. Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia: Gyertek csak, mutatok valamit. Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával. * A küzdelmek után hajlékot építenek hőseink, s letáboroznak. Másnap aztán kiderül, vajon alkalmasak-e az ösztönök uralma alatt álló személyiség jegyeink arra, hogy tápláló erőket tudjanak mozgósítani, hogy életadóvá nemesedjenek, vagy csak arra alkalmasak, hogy tovább erősítsék az ösztönvilág hatalmát bennünk. Kiderül, az általuk főzött kását bizony az ördög eszi meg! A nagy erejű törpe hosszú szakálla jelzi, hogy az ő szellemisége mennyire földhözkötött, érzéki alapozottságú, hiszen a földig érő szakáll a fejet, a szellem székhelyét mintegy visszacsatolja a földhöz, amint azt Szántai Lajostól már sokszor hallottuk. Ez a viszszacsatolás nem is lenne baj, ha nem lenne mértéktelenül nagy (a szakállnak hét rőf, vagy hét sing a hossza). Van olyan mese, ahol a kis emberke a szakállába teljesen bele van tekerőzve (Fadöntő). A neve is utalna az ösztönerők mértéktelen jelenlétére, ha nem a finomított formáit használnák a nyomtatott szövegek. A Fehérló Péter meséjében azonban nevén nevezik, ahol is hétsinnyű szakállú, kapanyélfaszú a becsületes neve. Nyilván ez az eredeti forma. Amíg gondolati-érzelmi világunk nem telítődött a teljesség tudattal, addig ez a jelentéktelennek látszó, alábecsült démon nem csak legyűr, de meg is alázhat bennünket, kénye-kedve szerint, hátunkról, hasunkról eszi meg a kását. Vagyis mindaddig tulajdonképpen mi tápláljuk önmagunk ördögét. Gondoljuk végig, hogyan is történik ez a művelet hétköznapjainkban, mert ma már igen egyszerűen, ám annál hatékonyabban tudjuk ezt tenni, egyedül is, szobánkban ülve, csupán gombokat kell nyomogatnunk. Hiszen a nem megfelelő műsorválasztással önmagunkat, önmagunk jobbik felét, a bennünk is cselekedni akaró Fehérlófiát fosztjuk meg attól a szellemi-lelki tápláléktól, melynek birtokában legyőzhetné bennünk az ösztönök hatalmát. De anyagilag is szegényítjük magunkat, hiszen saját kizsákmányolóink, szellemi, lelki, fizikai nyomorgatóink, illetve fizetett megbízottaik többek között a nézettségi index alapján részesülnek olyan jövedelemben, melyről mi álmodni sem merünk. Ilyenkor bizony ördögünket tápláljuk, valódi műveltség híján, őseink hagyatékát félredobva, helytelen gondolatainkkal, képzeteinkkel, szokásainkkal, melyeket a média hatalma kívülről is gerjeszt az alantas ösztönöket ébresztő képsorokkal, nem éppen szándéktalanul. Hiszen amíg az anyagiság uralma alatt élünk, addig tud a kufár szellem önnön hasznára bolonddá tenni bennünket. Tart ez mindaddig, míg végül a mesebeli fekete városhoz hasonlít majd a világ, mikor a sárkány lelkünket a király lányát kéri egy pohár vízért cserébe. Fehérlófia azonban már játszva legyőzi ezt a démont nem táplálja tovább önmaga rosszabbik felét alantas képzetekkel. Földhöz vágja, majd hosszú szakállánál fogva egy nagy fához köti a törpét, azonban óvatlanul magára hagyja, nem számolva annak hatalmas erejével. A kis ördög a fát kitépve visszatér otthonába, az alsó világba. A tudatosság folyamatos kontrollja nélkül ez az erő bizony önállósítja magát, ha végleg le akarunk számolni vele, követnünk kell őt, s alászállni tudattalanunk rejtett világába. * Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévők legyenek, utoljára arra határoztak, hogy lemennek. Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát. Majd lemegyek én mondja Kőmorzsoló. De harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát. Azt mondja Vasgyúró: Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem! Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel. Azt mondja Fehérlófia: Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét! Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kó-
8 Dobogó dorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy belé, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása. No, manó mondja neki Fehérlófia, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiédet a te hasadról. Azzal megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, odább ment. Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement belé; odabent egy gyönyörű királykisaszszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert. Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár? Hát biz én felelt Fehérlófia egy ördögöt kergettem. No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar! Nem búvok biz én, megbirkózom én vele. Arra a szóra ott termett a sárkány. No, kutya mondja Fehérlófiának, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a rézszűrűmön! Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki: No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a felvilágra! Jaj, kedves szabadítóm felel a királykisaszszony, van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg őket, neked adja az édesatyám a legszebb leányát meg fele királyságát. Nem bánom, hát keressük meg. Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel körülvéve. No, itt bújj el az erdőben mondja Fehérlófia, én majd bemegyek. A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg megindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott: Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár? Téged jöttelek megszabadítani. No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol. Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte. Hej, kutya mondja neki, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszűrűmre, viaskodjunk meg! Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel, aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisaszszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta. Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? kérdi tőle. Téged jöttelek megszabadítani felelt Fehérlófia. No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör. Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu. Az én uram vágta a buzogányát a kapuba mondja a királykisasszony, mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar! De már akkor, ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte. No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere az aranyszűrűmre, birkózzunk meg! Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének bele mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisaszszonyt, arra határozták, hogy ők magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik le megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják őt a másvilágon. * Az alászállás természetesen csak hősünknek sikerül, a többiek legfeljebb fele útig merészkednek. Más változatokban részletezi a mesemondó ennek okát: a Fanyüvő, Hegyhengergető, Vasgyúró címen közölt történetben Hegyhengergető így kiabál a kosárban ülve: Húzzatok föl! Húzzatok föl! Annyi itt a kígyó, a
MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 9 béka, majd megesznek! Mind rám nyújtogatja a fullánkját. Pedig nem volt ott semmi. Hegyhengergető csak megijedt, nem mert lemenni. A minden fizikai erőt birtokló hegyhengergetők és vasgyúrók, úgy tűnik, egy valamitől nagyon félnek: szembenézni önnön mélységeikkel, leereszkedni a múlt, a feledés kútjába. Bizony, nem egyszerű dolog őszintén szembenézni múltunkkal, kikutatni cselekedeteink mélytudati mozgatórugóit. Rosszul működő képzeletünk kígyót-békát vetít elénk, hiszen egykori ballépéseinkkel is szembesülnünk kell, azzal a sok ostobasággal, amikor másokat megbántottunk, amikor rosszat szóltunk, rosszat gondoltunk, elmulasztottunk valamit, amivel segíthettünk volna, stb. Bűneink szakadékába vezet ez az út, az elfeledett, elfojtott, elhallgatott múltba. Felkészületlenül, avatatlanul nem is ajánlatos ez az alászállás. Ismert példa József Attila tragédiája, akit analízis ürügyén leküldtek ebbe a mélységbe, majd magára hagyták. Ő le is írta a Szabad ötletek jegyzékében, amit ott talált, de a teherbe beleroppant lelke. Az Én nem tudtam című versében így fogalmazta meg ezt az élményt: Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem. Ráadásul ebben a mélységben nemcsak a saját múltjával szembesül az ember, hanem az ősök vétkei is itt kísértenek, megváltatlan szellemlényekként, legvégül pedig az egész emberiség bűne, az ősbűn maga mutatkozik félelmetes formában. Vegyük hát sorra a történteket. A tiszta és teljes értékű szellemi táplálékon edződött, újjászületett tudatunk bebizonyítja, hogy felülemelkedett korábbi, csupán az anyagiság síkján vitézkedő önmagán, háromszorosan is legyőzve azt. (Fehérlófia küzdelme a mellészegődő cimborákkal). Megvilágosodott előttünk ennek fontossága, értéke, hiszen a kísértő démon mindaddig elbánt velünk, s rajtunk élősködött, míg Fehérlófiaként fel nem léptünk ellene. Kiderült, hogy mindez nem elég, mert amint nem figyelünk rá, el tud tűnni előlünk, mélytudatunk kútjában: elfeledett múltunk világában otthonos ő, az alsó világ ördöge. Ördög szavunk egyébként biztosan ősi magyar szó, minden ellenkező híresztelés ellenére, (nyelvészek szerint ismeretlen eredetű,) hiszen nagyon egyszerűen értelmezhető őr-állatnak, minthogy a dög szóval a magyar a nemszeretem állatot illeti, valamint a hullát. Az ördög tehát feltehetőleg az alsó világ őrzője, és uralója is egyben. Az őr és úr szavak rokonsága egyértelmű nyelvünkben, mert amit őrzök, azt uralom is egyúttal, az uralkodás pedig megőrzése a ránk bízottaknak, már amennyiben jó uralkodók vagyunk. Az őr-dögöt, az őr állatot kell először legyőznünk, ha az alsó világba akarunk jutni, vagyis a kísértések erejét. Az ördög feladata, hogy hétköznapjainkban megpróbáljon bennünket, feljőve az alsó világból. A múlt mindig kísértő erőként is működik, az ősök szelleme számon kéri tőlünk, hogyan bánunk az örökséggel. A vérből, könnyből épített hagyományt mire becsüljük? Tudunk-e élni vele, vagy csak visszaélünk, s elherdáljuk? Ha megbecsüljük a ránk hagyott tudást és anyagi javakat, őseink szellemei segítőinkké válnak. Ha visszaélünk a kivívott lehetőségekkel, a múlt szelleme gonosz kísértőként, megpróbáló hatalomként fog mutatkozni számunkra. Káprázattal, (média)varázslattal, el nem érhető ábrándképekkel tereli el figyelmünket a valóságról, tévútra vezet. Vannak olyan mesék (pl. a Virág Péter című), melyekben az apa halála után nyomban megjelenik a sárkány, s az örökséggel élni nem tudó fiaknak hamis nyomot húz, várába téríti őket és megöli. Az alászállásra, az alsó világ megismerésére azért van szükségünk, hogy becsülni tudjuk eleink áldozatát és önnön gyarlóságaink felismerésével, megbocsátani tudjuk az ő ballépéseiket is. Ez a szeretet kibontakozásának útja, a Krisztus által mutatott út, az igazság útja. Ha megtapasztalom, hogy bennem is megtalálható mindaz a gonoszság, amit eddig csak másokban véltem felfedezni, akkor tudom csak elnézni a másik hibáját, s elfogadni olyannak, amilyen. S ha elfogadni tudom, akkor már segíteni is tudok rajta, ha kell. Fehérlófia nem riad vissza az alászállástól, a teljességgel táplálkozott, számára élet és halál egymást kiegészítő részei a létezésnek, s nem ellentétei egymásnak. Őt nem zavarja, ha kígyót-békát szór is rá a világ, hiszen tudja, a sziszegőket saját félelmeik késztetik mások bántására, s a világ rendezésének, gyógyításának módja e félelmektől a rossz tudástól való szabadulás, szabadítás. Népmeséinkben amint a természetes műveltséggel rendelkező népek hiedelemvilágában általában az alsó és felső világ formájában hasonló a középsőhöz, csak tele van mitikus, különös lényekkel, csodás eseményekkel. Bennük rejlik minden ígéret, minden csodával kecsegtető lehetőség, de oda jutva kiderül, mindez csak küzdelmek árán lehet a miénk. A jövő ígéretével, a felső világ gyümölcsével gyógyítani lehet, de csak akkor, ha megküzdöttünk szavaink hiteléért. Az alsó világban megérthetjük önnön gyarlóságunkat, de, csak ha teljesen leereszkedünk, ha végig járjuk az utat, és nem akarjuk becsapni önmagunkat, ha nem riadunk vissza attól, amit ott találunk. A múltat persze nem lehet megváltoztatni, de újjászületésünkhöz, az alsó világból való visszatéréshez szükségünk van arra, hogy megértsük, nem másokban kell hibát keresni, mert azzal csak szaporítjuk a bajt. Itt kiderül, mi sem vagyunk különbek másoknál, s régen sem volt másképp, mint ma, mint a jövőben lesz. Saját félelmeink démonait legyőzve, felszabadíthatjuk magunkban a megbocsátó szeretet fényerejét, (réz, ezüst, arany várakban zajló küzdelmek!) melyet a nem ismerésből táplálkozó gonoszság sárkányai tartanak fogva. Kapanyányimonyókot újból, immár végleg legyőzi hősünk, majd a réz, ezüst, végül aranyvárban uralkodó sárkányokat öli meg.
10 Dobogó Belső küzdelmeink során fokozatosan világosodik meg előttünk az igazság, s szabadul fel lelkünk fénye tudatlanságunk sárkányerejének fogságából. Mesénk e tekintetben is hiteles, és betartja az égre írott mitológia szabályait, az égi világítók fényerő növekedésének sorrendjét: rézvár=vénusz, ezüstvár= Hold, aranyvár=nap. Már Berze Nagy János is megállapította Az égigérő fa című tanulmánykötetében, hogy az e sorrendtől eltérő változatok pl. ólom, ezüst, gyémánt, stb. a meseszövegek idők során bekövetkezett romlásának tudhatók be, mivel nem egyeznek a természetes műveltségek világképével, hiszen a legnagyobb égi világítók ilyen sorrendben tárják elénk a fény kiteljesedésének fokozatait, s a hagyományosan hozzájuk rendelt fémek jelképezik ezen égitesteket. A sárkányok réz-, ezüst-, arany szűrűjükre hívják birkózni a hőst. Arany László még ezt a régies formát tudta följegyezni, ma már inkább csak a szérű változat ismeretes. A szűrű kifejezés a szűrő szóval is mutat rokonságot, míg a szérű a szélét is jelenti valaminek. A magyar nyelv, szerves mivoltából következően, ez esetben is lényegében világítja meg a valóságot, hiszen a művelt földterület szérűje, széle, egyúttal szűrő is, a máshonnan érkező számára átmenet egyik birtokról a másikra. A sárkányokkal vívott küzdelmek ember mivoltunk szűrői is, amikor kihullik lelkünkből az ocsú, s végül a tiszta, aranysugarú ragyogás lesz az eredménye törekvéseinknek. Lelkünk fénye fokozatosan felszabadult, a királylányok sorra felemelkednek az alsó világból. A történetnek ezzel vége is, gondolhatnánk, a mese azonban folytatódik. A visszatérés, úgy látszik, nem olyan egyszerű, mint gondolnánk, hősünk alvilági küldetése még nem ért véget. * Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát beléhúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griffmadár. Hát ki takart be benneteket? kérdi a fiaitól. Nem mondjuk meg, mert megölöd. Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni. No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk. Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától: Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat? Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia. De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam. No, hát vigy fel a felvilágra! Azt mondja rá a griffmadár: Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldalszalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldalszalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek. Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldalszalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldalszalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki. Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába. Itt benyúl a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának. No mondja neki, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg. Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette tán nem is hinnétek, ha nem mondanám, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfelül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt. A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást: Kié ez a szép gulya, hé? Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké. No, hát mutassa meg kend, hol laknak. A gulyás útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt se tudta, leánye vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával
MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 11 együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak. * Az eddig jó barátnak mutatkozó cimborák árulókká lesznek, kihasználják a kedvező lehetőséget, elorozzák, kisajátítják a felszínre került értékeket. Várhatunk-e mást az anyagiság szintjén megrekedt tudatformáktól? Várhatunk-e mást a világ nagy erejű hatalmasaitól, mint hogy raboljanak, ha úgy érzik, hogy következmények nélkül tehetik ezt? Ők csak azt látják, ami az orruk előtt van. Nem tudnak felemelkedni az égígérő fa lombjáig, csak valameddig jutnak el, s nem mernek leereszkedni a mélységekbe sem, csak feléig-harmadáig a kútnak. Sem a múltat, sem a jövőt nem ismerik valójában, csak a felszínen tájékozódnak, ott is csak érdekeik szerint. Ami a világban van, szükségszerűen van. Az árulás is. Mert így tisztul bennünk a világ folyamatosan küzdve önmaga sötétségével. Ha felhúzták volna Fehérlófiát, valami tisztázatlan maradt volna a mélyben! Az árulás mozzanatával kiderül ugyanis, hogy még mindig nem vagyunk egészen urai belső világunknak, még mindig engedünk a csábításnak, régi, rossz beidegződéseinknek. A jónak feledésére, alvilágba száműzésére mindig kapható racionális elménk, számítgató énünk időlegesen újra átveszi a hatalmat. Mert még nem számoltuk fel végleg ezeket a tudatformákat, habár a három sárkány képében, mélytudati szinten már megvívtuk ezt a küzdelmet. A teljes újjászületés letéteményeseit, a szűzi erőket már felszabadítottuk az őket fogva tartó félelmeink sárkánykarmai közül, melyek a felszínen a Fanyüvő, Kőmorzsoló, Vasgyúró erejével ragaszkodtak az anyagiság látszat-értékeihez. A mélyben zajló küzdelem azonban még nem ért véget, ezért a felszínen Kőmorzsolóék uralhatják a helyzetet. Valamit még nem ismerünk, valamit még meg kell tennünk odalenn, hogy végleg megszabadulhassunk tőlük. A következő képsort, a madárfiókák megmentését bemutató jelenetet, nem a Fehérlófia mese alapján tárgyaljuk. Nem azért, mintha ez nem volna hiteles, hanem mert a másik változat, amit ez esetben a Borsószemecske című meséből kölcsönzünk, pontosabban megvilágítja a lényeget. A madárfiókák megmentésének módjairól van szó, melynek kétféle változata ismeretes: az egyik, a nagy viharral, jégesővel fenyegetettség képe, a másik, a ritkább változat, amikor egy nagy kígyó akarja fölfalni a madarakat. Számos mesében előforduló jelenet, amikor sárkány helyett nagy, sötét felhő, vagy forgószél ragadja el a királylányt, vagy a királynét. A viharfelhővel érkező sárkány képzete jól ismert hagyományunkban, a sárkány és kígyó rokonsága szintén, hiszen van olyan mese, melyben a kígyónak a tizenkét fejű sárkány a szülője, de népi ábrázoló művészetünk is ismeri ezt a rokonságot. A kétféle mesei megoldás tehát egyáltalán nem üti egymást, sőt, kiegészíti, hiszen a (sárkány)kígyó és a viharfelhő a fentiek alapján rokon hatások lehetnek. Mégis szemléletesebbnek, lényeget láttatóbbnak hat szerintem a kígyós jelenet, s teljesebb magyarázatra ad lehetőséget. Kövessük tehát innentől Borsószemecskévé változott hősünk alvilági kalandjait. A következő részlet Jánó Anna csángó mesemondó Borsószemecske című meséjéből való. Csak eccer hallja, valami madarak úgy vacsognak, úgy rikojtoznak. Felveszi a fejit, nézze meg, ki rikolt olyan keservesen. Mikor nézi, hát egy fán három nagy madárfiú, s fán mejen fel egy nagy kégyó, megegye őket. Fel es szökik, bátran ragadja a kardját, s levágja a kégyó fejit. Vissza esik a kégyó, s a madárfiúk megmaradtak. Kérdi a madárfiakat: Mér sikojtottatok olyan erőst? Hogyne sikojtsunk, ha ez a kégyó meg akart enni? Édesanyánk el es futott, hogy ne lássa a keserves halálunkot. Bújj bé ide a szárnyunk alá, me mingyá jő édesanyánk, örömibe elnyel téged, ha meglássa, hogy mi életbe vagyunk. Most amit kérc, mindent megtesz neked örömibe, hogy megmentetted élő napunkot. A Fehérlófia vagy Borsószemecske alakjában küzdő táltosénünk elérkezett a végső próbatételhez: legszorultabb helyzetében kell áldozatot hoznia másokért, érdek nélkül, élete kockáztatásával. Elfojtott félelmeink miatt a mélybe száműzött érzelmi világunk felszínre kerülése (királylányok felszabadítása), annak teljes fényű ragyogása feledteti velünk törekvéseink igazi értelmét: a régi, helytelen tudatformák uralását. Ennek következménye, hogy táltos tudatunk a mélyben reked, ezért átmenetileg, az áruló cimborák (régi énünk jelölői) kisajátítják az érdemeket, átveszik a hatalmat: az alászállás bizony nem veszélytelen művelet! Az érzéki örömökkel, anyagi gazdagodással kecsegtető lehetőség a feledés mélyébe rekeszti igazi önvalónkat, tisztult tudatunkat: a főhőst lenn hagyják társai. Lelki fejlődésünkben a visszaesés jelei mutatkoznak: a kosár visszazuhan. (Több változatban a lenn rekedt hős, gyanítva az árulást, maga helyett valamilyen nehéz tárgyat, pl. követ tesz a kosárba. Az áruló cimborák ezt húzzák egy darabig, de félútnál elengedik a kötelet, s a kosár visszazuhan). A végső győzelem előtti utolsó nagy nekirugaszkodást mindig egy ilyen látszólagos hanyatlás, vagy megrekedtség, elbizonytalanodás előzi meg. Meg kell találni, fel kell számolni újjászületésünk, emelkedni akarásunk végső okát, az ősfélelmet, a rossz tudás gyökerét. A kosár visszazuhanásával belénk nyilall a csalódás okozta felismerés: az érzékiség hatalma alatt állókkal nem volt érdemes szövetséget kötni! Véglegesen le kellett volna számolni régi önmagunkkal, a
12 Dobogó nagy erejű cimborákkal, nem pedig együtt utazni velük. Az ilyenek óhatatlanul árulókká válnak, mert nem tudnak másként viselkedni. Nincsenek azon a tudati szinten. Áldozathozatalra képtelenek, nem mertek alászállni, és e tapasztalás híján mások áldozatát sem képesek értékelni. Föl sem fogják tettük súlyát, hiszen ők már az út elején potenciális gyilkosok voltak! Aki Kapanyányimonyókot nem képes legyőzni, aki a kísértéseket nem tudja legyőzni, az, adott helyzetben, szükségszerűen válhat saját megváltója gyilkosává, mert nem ura cselekedeteinek, mert cselekedeteit tudattalan szintről irányítja egy nem ismert félelem, mely az anyagiak hiányától való rettegésben nyilvánul meg, és ez a félelem harácsolóvá, önzővé, zsarnokká tesz. (Ezért nem érdemes forradalmat vívni kívül, amíg a belső utat végig nem jártuk. Ezért lesznek a forradalmárok zsarnokokká, amint hatalomra kerülnek, vagy lánglelkű vezetőiket előbb-utóbb likvidálják maguk közül. Ezért nem bíztatta Jézus forradalomra a felkészületlen tanítványokat.) Most értettük meg igazán régi énünk kártékony, romboló mivoltát, azt, hogy félelmeinek rabságában akár gyilkossá is válhat az ember. Ezért kellett egy időre itt rekednünk a mélyben, ezért lett most áldozata tisztult tudatunk a régi életvitelünk még mindig ható, működő, felszínen maradt képviselőinek. Meglátjuk végre, ami eddig rejtve volt előlünk, minden bajunk, gyöngeségünk végső eredendő okát, a madárfiókákat gyilkoló kígyót! A kígyó képjelével már találkoztunk az égígérő fa lombjai között, amikor fölé emelkedtünk hétköznapi létünknek, csak ott ez mást jelentett. Szerves műveltség jelképrendszerével van dolgunk, amely a való világ működésrendjének leképeződése az emberi elmében. Éppen ezért egy képjel értelmét az határozza meg, milyen környezetbe ágyazódva jelenik meg. Nem lehetséges az egy jel=egy jelentés módszere alapján értelmeznünk e jelképrendszereket, tehát mindig helyén kell kezelnünk az éppen elénk bukkanó üzenetet. Valamint minden érmének is két oldala van, a kígyó, a sárkány, a boszorkány népmeséinkben éppen úgy lehet segítője a hősnek alkalomadtán, amint a tündér is lehet ellensége időnként. Attól függ, milyen helyzetben találkozunk velük. A kígyó egyébként legtöbbször pozitív szereplő meséinkben, ez esetben azonban nem az. A kígyó, aki a földhözkötöttség jelképe is lehet, a felső világban könnyebben válhat segítőnkké, hiszen ott nem árt, ha valami emlékeztet rá bennünket, hogy hova kell visszatérnünk. Az alsó világban járva azonban éppen az emelkedésnek akadálya ez a földhöz kötő erő, a kígyó, pedig itt arra volna a legnagyobb szükségünk, hogy emelkedni tudjunk. Pont az emelkedés lehetőségétől foszt meg bennünket ez a szörny (megöli a madarakat!). Most szembesülünk igazán a szomorú ténnyel, hogy lelkünk mélyén mindig is ott munkált ez a jövőt pusztító szörnyeteg, és csírájában fojtotta el minden emelkedni akarásunkat. A kígyó hullámvonala itt azt jelenti, hogy időről-időre visszaesünk régi, rossz beidegződéseink csapdájába, nem tudunk végleg túlemelkedni valamin. És ez a valami nem más, mint minden félelmünk végső okozója, táltosi lelkületünk felemelkedésének, végleges uralma elnyerésének akadályozója, a haláltól való ősi félelem. Az a leküzdhetetlennek látszó félelem, ami arra késztet, hogy az anyagiság szintjén keressünk biztonságot, hogy lelkiszellemi kincseinket áldozzuk fel az anyagi javak megszerzése miatt, mert annak látszat biztonságába kapaszkodva próbálunk úrrá lenni folytonos bizonytalanság-érzetünkön. Tesszük ezt nap mint nap, amikor a szeretet parancsa helyett az anyagi javak féltése irányítja cselekedeteinket, mert nem hisszük el, hogy a világ működésének alapja a szeretet. Ennek az ősfélelemnek az erejét a mese szövege jól érzékelteti, amikor hősünk megmenti a madárfiókákat: Visszaesik a kégyó, s a madárfiúk megmaradtak. Kérdi a madárfiakat: Mér sikojtottatok olyan erőst? Hogyne sikojtsunk, ha ez a kégyó meg akart enni. A bontakozó lehetőségeket jelképező madarak félnek a mindig visszatérő kígyótól. Miatta nem tudott szárnyalni lelkünk, madár mivolta jövőtlenné vált, mert: Minden esztendőben úgy kínlódott avval a kígyóval. A mindenkor megette a fiait. Nyugodtan gondolhatunk itt a bibliai bűnbeesési jelenetre, hiszen e kígyó miatt veszítette el az ember a közvetlen kapcsolatot Istennel. A bizalmatlanság szellemének szavára a Teremtőjébe vetett feltétlen bizalmat cserélte kétkedésre, megismerve ezáltal a halálfélelmet. Mesénkben most éppen ennek ellenkezőjét kell cselekednünk: feltétlenül bízva a teremtés értelmében, az élet megújulását gátló hatás legyőzésére törekszünk. Táltos beavatási utunk végén éppen azt a kígyót kell megölnünk lelkünk mélyén, amely miatt a halálfélelem bilincsében élünk. Így állíthatjuk helyre a megszakadt kapcsolatot Teremtőnkkel. Mert a halálfélelem legyőzéséhez nem elég az okos eszünket használni, hanem feltétlenül és érdekek nélkül hinnünk kell az igazság erejében, és akkor is a jót kell cselekednünk, ha látszólag semmi értelme, akkor is, ha az életünk forog kockán. Akkor is az élet védelme kell, hogy vezessen bennünket, ha magunk is veszélybe kerülhetünk ezáltal. A helyzet ugyanis, melybe hősünk került, nagyon is veszélyes. Gondoljuk végig: a madárfiókák méreteiből nyugodtan arra is következtethetünk, hogy ha ezek ilyen hatalmasak, mekkora lehet az anyjuk? Ha meg is öljük a kígyót, mi a biztosíték arra, hogy a szülők nem támadnak majd ránk, ha közben megérkeznek? Ragadozókról van szó, s nem lesz időnk magyarázkodni. S egyáltalán mi közünk hozzá, ha egy kígyó kirabol egy madárfészket? Elég nekünk a magunk baja, hogy itt rekedtünk, hogy elárultak legjobbnak vélt barátaink, hogy kilátástalan a helyzetünk. Szegények és szerencsétlenek vagyunk. Miért törődjünk a