TARTALOMJEGYZÉK Oldal Tavasz (vers) 3 l. A kis harangvirág 4 2. Bajban a kis harangvirág 6 3. Rigóbigó megszökik 8 4. Rigóbigó eltéved 10 5. Cini egér 12 6. Cini egér kalandjai 14 7. Az ábrándos katicabogár 16 8. Májusi éjjel a kertben (vers) 19 Nyár (vers) 20 9. A diófa álma 21 10. A legjobb otthon 23 11. Piros cica a háztetőn 24 12. Piros cica az erdőben 25 13. Egy furcsa álom 28 14. Az eltévedt kiskacsa 30 15. Csirke helyett papucs (Egy róka meséje) 32 16. Kutya-macska barátság 33 17. Hazatérés (Egy macska meséje) 35 Ősz (vers) 36 18. Egy kis pók a kertben 37 19. Utazik a kis pók 38 20. Ugri mókus balesete 40 21. Ugri mókus meggyógyul 42 22. A hal és a béka 44 23. Két bogár találkozása 46 24. Menekülés (Egy őz meséje) 48 Tél (vers) 50 25. Az árva kiscica 51 26. Az árva kiscica eltűnik 53 27. A hóember délre megy 55 1. oldal
TAVASZ Márciusban itt a tavasz, hűvös szellő fújdogál, a hó vize a határban patakokban csordogál. Mily szeszélyes az április! Hol meleg van, hol meg nincs. Eső esik vagy süt a nap, már a hónak nyoma sincs. Vígan fütyül a kisrigó szép májusi köszöntőt, virág borít kertet, mezőt, madár járja a zöld erdőt. 2. oldal
l. A kis harangvirág Csendes májusi éjszaka volt. Barátságosan sütött a hold, ezüstös fényt bocsátva a kertre. Közelében és távolabbra is mindenfelé csillagok ragyogtak a feketeségben. A kis harangvirág ott lapult a kerítés mellett ágaskodó bokor tövében kicsit távolabb a többiektől. Neki védett hely jutott, amazok meg szabadon álltak a fű között. - Milyen szép tavaszi éjszaka van! - csilingelték a harangvirágok. A kicsi is halkan kongatta. Arra repült hirtelen egy világító szentjánosbogár. Rászállt a kis harangvirágra, letette lámpáját és nagyot sóhajtott: - Szia! Remélem, nem zavarlak, úgy elfáradtam - mondta. - Szívesen látlak. Pihenj meg nálam - válaszolt a kisvirág. - Mit szólsz a hangomhoz? - Nagyon szépen zenélsz dicsérte a szentjánosbogár hízelegve -. Te vagy a legkedvesebb virág. - Te is helyes vagy. És milyen takaros lámpád van bókolt a kis harangvirág. - Köszönöm - bólintott kedvesen a szentjánosbogár -. De már mennem is kell. - Ezzel felkapta lámpáját, meglebbentette szárnyait és elrepült. Egy ideig még világított a kert alján, aztán eltűnt. A hold fénye beterítette a kertet, szellő se rezdült. - Milyen jó itt lenni! - gondolta a kis harangvirág, és szívesen harangozott volna, de tudta, hogy ilyen későn már nem illik megzavarni a nyugalmat. Inkább csak halkan dúdolt: Süt már a hold a kertek fölött, csillagos az égbolt, virág lapul a bokrok között, titokzatos csend volt. 3. oldal
A kert a város felé lejtett és a kis harangvirág messzire ellátott a villanyfényben csillogó városra. Egyszercsak észrevette, hogy a távolban megvillant az ég alja. Aztán megint, majd újra. - Ebből zivatar lesz - gondolta. És valóban. Már hallotta is távolról a mély dörgést. Az égzengés mind erősebb lett. Aztán megjelentek az első esőcseppek: kipp-kopp-kipp-kopp. Egy-két szem a fejére esett. - Legalább oltja a szomjúságomat - mondta. De már hullott is a zápor. Csak úgy verte a bokrokat, fákat meg a füvet. - Milyen jó, hogy a bokor alá húzódhattam! - gondolta. Kis patakokban folyt körülötte a víz. De nem sokáig. A felhők elvonultak, s már csak távolról hallatszott egy-két tompa dörrenés, néha meg fény villant a messzeségben. A hold újra kidugta fejét és vidáman nézegetett a villogó csillagok között. A kis harangvirág is elszenderült. 4. oldal
2. Bajban a kis harangvirág A kis harangvirág reggel korán jólesően megfürdött a napfényben, megkongatta harangját, és elégedetten nézegette az enyhe szélben hajladozó fákat, meg a zöldellő bokrokat: Ág nem mozdul, levél se rezdül, a méhek vidáman donganak, kis harangvirág dalra zendül, a légben pillangók játszanak. Dél felé váratlanul bejött a kertbe egy ember. Lehajolt és elkezdte sorra letépni a harangvirágokat. Szegényeknek még annyi idejük sem volt, hogy utoljára kongassanak egyet. Csak annyit mondtak: jaj! Csupán a kis harangvirág menekült meg, mert szerencséjére meghúzódhatott a bokor alatt. Aztán az ismeretlen elment, kezében szorongatva egy csokor harangvirágot. A kicsi megtörten, rémülten remegett. Egy lepke arra tévedt és megpihent rajta. - Szia! Miért vagy olyan szomorú? - kérdezte. - Csak szeressetek... - suttogta a kicsi reszketve. - Nem tehetem. Vár rám a párom - mondta a lepke könnyedén, majd meglibbentette szárnyait és lebegve eltűnt a napfényben. Aztán egy katicabogár szállt rá. - Szia! Remélem, nem zavarlak - mondta. - Csak szeressetek... - rebegte a kis harangvirág. - De furcsa kívánságod van! Hisz alig ismerlek - szólt a katicabogár, és ezzel tovább repült. Később egy hangya mászott fel rá. - Mit zenélsz itt magadban, te léhűtő? - mondta mogorván. - Csak szeressetek... - szólt szomorúan a kis harangvirág. - Nekem dolgom van. Sietek - válaszolta mérgesen a hangya és rohanva eltűnt a fűszálak között. A kis harangvirág tovább szomorkodott. Kora délután erős zúgást hallott. A nagyapa fűnyírópépet tolt a közelben. Lassan odaért hozzá és megállt előtte. A kis virágnak ijedtében majd elállt a harangja. Rémülten várta az utolsó percet. A nagyapa azonban lehajolt hozzá és egy újjal finoman megsimogatta. 5. oldal
- Na, talán nem akarsz csilingelni? A többiek hová lettek? - kérdezte kedvesen. - Ne félj, én szeretlek ám - tette hozzá. Aztán felállt és tovább tolta gépét. A kis harangvirág boldogan kukucskált ki a bokrok közül a napsütötte tájra. Egy maradék esőcsepp hullott le róla a földre. Vagy talán könnycsepp?... Ezután megkongatta kis harangját és így dalolt: Bokor alatt csöndesen búvik a harangvirág. Lángol a nap fényesen, ó, mily szép is a világ! 6. oldal
3. Rigóbigó megszökik Egy szép májusi napon történt, hogy Rigóbigó, a haszontalan kismadár, kiugrott a fészkéből. Még alig tudott repülni, de szerencsésen földet ért. Ijedten nézett föl a fára, az elhagyott fészekre, de már késő volt: nem tudott visszarepülni. Egy ideig még próbálkozott, csapkodott szárnyaival, de mindhiába. Közben egyre messzebb került. Lassan megnyugodott. - Ha lefelé tudtam repülni, akkor fölfelé is fogok majd - okoskodott magában. Aztán körülnézett. - Mennyi minden van itten! - mondogatta örvendezve - Fák, bokrok, virágok: - És elkezdett vidáman énekelni: Jaj de jó, könnyen megy, süt a nap, érik a meggy. Elszállok messzire, a város végire. Aztán meglátott egy kis fácskát. - No, erre csak föl tudok repülni - mondta vígan, és nagy lendületet vett. Hórukk! Sikerült! Már ott is ült az alsó ágon, és büszkén nézegette a fűben mászkáló rovarokat, zümmögő méheket. - Ti sem tudtok olyan gyorsan repülni, mint én - mondta hetykén és újra dalolt: Szárnyal a kismadár, magas fára is fölszáll, csodálja a sok fűszál, irigyli minden bogár. 7. oldal
De hirtelen megijedt. Észrevette, hogy a kert egyik bokra alól egy fekete macska sompolyog feléje. - Jaj, mit csináljak!? - csipogta remegve. Eszébe jutottak Rigó mama intő szavai: - Óvakodj a macskáktól! Kitárta hát gyorsan két szárnyát, nagyot ugrott és fölrepült a levegőbe. Meg sem állt egy hatalmas fenyőfa csúcsáig. Ott megnyugodott. - Hiszen én tudok repülni! - kiáltotta vígan -. Nem félek én semmitől, fölszállok még a felhőkig is. - Fölnézett az égboltra. Néhány bárányfelhő úszott a magasban. Elhatározta, hogy odáig fog szállni. - Majd a felhők tetején megpihenek - gondolta örvendezve. Hórukk! Meglebbentette szárnyait és röpült fölfelé Mind magasabbra ért. Alig látta már a lenti házakat, kerteket. Énekelni kezdett: Csodás fentről a világ, akár egy csokor virág! Pihenni egykettőre ráülök egy felhőre. 8. oldal
4. Rigóbigó eltéved Rigóbigó nagyon messze elrepült fészkétől. Pedig rigómama figyelmeztette, hogy mindig legyen közelben. Azt gondolta a kis haszontalan, hogy a felhőkig is fel tud repülni. De a felhők bizony még messze voltak... Egyszercsak érezte, hogy elfáradt. - Jaj, mit csináljak hol pihenjek meg? - mondta magában ijedten. Ekkor gyenge szellő kerekedett. Fölült a hátára és libegve ereszkedett le a föld felé. Egy cseresznyefa ágán megpihent és kifújta magát. Szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. - Kitörhettem volna a nyakamat is gondolta megkönnyebbülve. Ekkor megint félni kezdett: messze elkerült otthonától, egy idegen kertben találta magát. - Hol lehet rigómama meg rigópapa! - sóhajtotta és elkezdett pityeregni. - Hát te mit bőgsz olyan keservesen? - szólalt meg hirtelen egy mély hang. A cseresznyefa volt. - Eltévedtem. Nem találok haza - kesergett a kisrigó - Nem tudod, merre lakunk? - Hahaha... Honnan tudnám, ha te nem tudod... hahaha - mondta a cseresznyefa, és ágai csak úgy rázkódtak a nevetéstől. De aztán mégis megsajnálta a kisrigót. - Egyél egy kis gyümölcsöt! A felső ágaimon már találsz érett szemeket - bíztatta vigasztalóan. A kisrigó jóízűen belakmározott és egy időre elfelejtkezett az otthonáról. De aztán közeledett az este. A nap is elbújt a hegyek mögött... - Közben a rigószülők kétségbeesve keresték fiókájukat. - Hol vagy? Hol vagy? - csicseregték. Egyszer csak megpillantották őt, amint egy faágon gubbasztva sírdogált. Nagyon boldogok voltak, de azért jól meg- 9. oldal
szidták a haszontalan kis Rígóbigót, amiért olyan messzire elkódorgott. Ezután mindhárman hazatértek. Útközben így daloltak: Vígan fütyül a rigó, ha fészkébe hazatér, szép az élet, jaj de jó, búslakodni mit sem ér. 10. oldal
5. Cini egér Élt a szomszéd kert egyik farakása. alatt egy egér család. Csendesen töltötték napjaikat: rendben tartották az egérfészket, rágcsáltak, ettek-ittak, néha meglátogatták a közeli pincéket, kamrákat is, amelyekben mindig akadt valami ennivaló. Estére aztán megnyugodtak és vígan cincogtak a farakás alatt: Jó dolga van az egérnek, kicsi lyukba beleférnek, teli kamra mindig akad, kolbász, sajt meg egyéb falat. Közöttük élt a szófogadatlan, haszontalan Cini egér is. Mindig elkószált valamerre, hiába figyelmeztette őt az egérmama, - Elfog a macska és bekap, ha nem fogadsz szót. - De hiába volt minden intelem: Vigyázz, ha oson a ravasz macska! Villog a szeme, éles a karma. Hegyes fogait egérre feni, ki közéje kerül, rögtön megeszi. Egy szép napon elhatározta, hogy egyedül körülnéz a szomszéd kertben, mert nagyon kíváncsi volt, hogy mi van ott. Könnyedén átbújt a kerítés alatt, és meglátott egy kis faházat. - Na, ez jó lesz nekem. Biztos van benne finom ennivaló: dió, mogyoró, talán még sajt és kolbász is. A sajtot különösen kedvelte. Nem sokat tétovázott hát. Munkához látott. Nagy nehezen sikerült egy kis lyukat rágni a faház oldalába. Senki se vette észre. Óvatosan 11. oldal
bemászott. Csend volt és sötétség. Egy kis fény azonban beszűrődött az ajtórésen, és Cini körülnézett. Volt ott ásó, lapát, kerékpár meg szerszámok, de ennivaló az nem. Végül mégiscsak talált egy zacskó diót. Azokat kezdte el rágni. Hamarosan jóllakott és ezután keresett magának egy kényelmes helyet: a szekrényfiókban talált egy rossz kesztyűt és abban jóízűen elaludt. 12. oldal
6. Cini egér kalandjai Cini egér csendesen éldegélt a kis faházban. Rágcsálta a diót, néha kinézett a kertbe, de mindig visszatért helyére. Egy délután azonban ijesztő zaj zavarta meg. Ijedtében a szekrény alá bújt, de a nagyapa észrevette és botjával onnan is kizavarta. Cini rémülten rohant ki a kertbe, majd a kapu alatt az utcára. Már a harmadik kerten is túl volt, amikor végre megállt pihenni, majd keresett egy lyukat, hogy elbújjon. De nem volt szerencséje. A gazda, aki éppen egy fát ültetett, észrevette és egy kanna vizet öntött a lyukba. Nagy nehezen sikerült egy másik lyukon kimásznia. Még vizes bundáját sem volt ideje kirázni, máris szaladt tovább a következő kertbe. De ott meg egy asszony várta söprűvel, s már ütötte volna, de Cini megint ügyes volt: a kerítés alatt kibújt az útra. Egy autó suhant el mellette, s Cini úgy érezte, mintha valami viharos szél rázta volna meg. Ekkor éppen arra jött egy bácsi kerékpáron, s látta a remegő egeret. Leszállt és megvárta, amíg Cini bebújik valahová. - Nahát, milyen csoda, hogy ez az ember nem bántott - sóhajtotta Cini, miután már biztonságban érezte magát, és jókedvében így énekelt: Cini egérnek szép az élete, mindig van neki finom étele, nem ijeszti meg a mérges gazda, sem a nyávogó, ostoba macska. Ha megérzi a rút cirmos szagát, olyankor bátran kivágja magát, hisz elszaladni sohasem szégyen, sem lyukba bújni illatos réten. 13. oldal
Ezután Cini megint kimerészkedett az útra. Épp arra sétált Andika a nagymamival. - Jé, ott egy kis egér! mondta Andika örömmel. Cini bátortalanul megállt. Senki sem vette észre, amikor váratlanul kiugrott az egyik kerítésből egy fekete macska. Villámgyorsan fölkapta Cinit és a szájában tartva nyugodtan elsétált. Andika csodálkozva nézte a jelenetet és azt mondta: - Ugye, mami, a cica nem fogja bántani a kis egeret? 14. oldal
7. Az ábrándos katicabogár Meleg májusi idő volt. A napsugarak táncoltak a légben. A füvek, virágok, bokrok és fák örömmel nyújtózkodtak a nap felé. Rovarok zümmögtek, duruzsoltak, dongtak, döngicséltek a levegőben. A madarak daloltak, fütyörésztek, csiripeltek, csicseregtek. Ez a sokféle hang aztán összefolyt egy finom zsongásban. A katicabogárnak is kellemes volt hallgatni ezt a muzsikát és ábrándozva ringatózott a langyos szellőben egy hosszú fűszálon. Zöngicsélni támadt kedve: Fűszálon hintázik a katicabogár, simogatja, óvja az áldott napsugár. Csendesen hallgatja a madarak dalát, s magába issza a kertek illatát. De egy hirtelen támadt szellő megzavarta álmodozásában. A fűszál elkezdett inogni, majd megrázkódott és a katicabogár lepottyant a földre. - Milyen szerencse, hogy puhára estem - mondta. Hirtelen cirpelő hangot hallott. Egy tücsök loholt feléje. - Szia, hát te mit kószálsz erre? - szólt a katicabogár. - Csak ezt a finom tavaszi zsongást-bongástzümmögést hallgattam, de ez a hirtelen szél megzavart. Csaó! - s már továbbsietett. De még hallani lehetett nótázását... A katicabogár eltűnődött: Cirpel a tücsök, éjjel-nappal muzsikál. Tán sose alszik, se nem eszik, csak hangicsál szünet nélkül. Kész csoda, hogy még él. Ezután a katicabogár kinézett magának egy jó magas fát. - No arra fölrepülök. Remélem ott nem zavarnak meg. - Most meg dongást hallott a feje fölött. Fölnézett. Kövér dongó ült egy virág tetején. 15. oldal
- Jó reggelt dongó uram - szólt fel tisztelettel a katicabogár, mert nem akarta megharagítani a mérges dongót. -Hogy tetszik lenni? - Jobb, ha most nem zavarsz. Elmélyedtem ebben a szép tavaszi zsongás-bongás hallgatásában. De már indulok is tovább. Szia! És búgva fölszállt. - Viszlát, dongó úr! - mondta a katicabogár megkönnyebbülve, s megint elkészült, hogy fölrepüljön a nagy fára. De újra megállt, mert most meg egy óriás szarvasbogár csörtetett feléje a fűben. Akkora volt, hogy a katicabogár csak félve mert ránézni. Szarvait fenyegetően mozgatta, mintha kaszálni akarna. - Jaj, jaj - mondta magában a katicabogár -, jó lenne valamerre eltűnni. - De a szarvasbogár észrevette és barátságosan rászólt: - Na, miért akarsz eliszkolni előlem, hisz nem bántalak. Ha akarod, fölülhetsz a hátamra és elviszlek valahová. - Ó, köszönöm, nem akarlak megterhelni - szabadkozott a katicabogár. - Megterhelni? Öt ilyen nyamvadt bogarat is elviszek a hátamon. Mi az nekem! - Köszönöm, de nem kérek belőle. Tudok én repülni is mondta önérzetesen a katicabogár. - Ha nem, hát nem, akkor megyek a dolgomra. Viszlát! - mondta kissé bosszúsan a szarvasbogár, mert nem szerette, ha elutasítják. S ezután tovább cammogott. A katicabogár úgy gondolta, hogy most már aztán valóban fölrepül a nagy fára, de most meg egy eltévedt hangya vágtatott feléje. - Miért állsz az utamba - mordult a katicabogárra -, nem látod, hogy sietek? - Azért köszönni csak lehet - szólt rá mérgesen a katicabogár. De a hangya már messze rohant és eltűnt a fűszálak között. 16. oldal
- Ennek is hiába szól a természet tavaszi éneke, az ilyen bunkó semmit sem vesz észre. Piha! - dohogott magában a katicabogár. - Most végre újra csend lett, nem zavarta meg senki a magányt és a katicabogár fölrepülhetett a nagy fára. Vígan úszott a levegőben és közben így dalolt: Fűszálon hintázok, hallom susogását és látom a földről felhők vonulását. Szálldosok a légben és zsong a levegő, átölel a szellő az égbe emelő. Bokorba búvok viharos éjjelen, ekként röppen el múlékony életem. 17. oldal
8. Májusi éjjel a kertben Éjszaka csendes a világ, pihen ember, állat, virág, elhalkul a zene, ének, surrannak a denevérek. Fent a fekete égen milliárd csillag, a kerek hold fénye szelíden csillog, morajló repülő fürkészve pislog, a városban lámpák erdeje villog, az ég alján villám cikázva megvillan, a sötétlő mennybolt alja felmorran. Lent fürge egérhad cincog lyukjában, magányos bagoly huhog odvában, játékos nyestek vad táncot járnak, nyávogó macskák párjukra várnak, kutyák vonítanak a ködös távolban, tücskök cirpelnek a sötét bozótban. 18. oldal
NYÁR Június van. Megjött a nyár! Diáksereg szünetre vár. Sárgul a búza, zümmög a bogár, fecskemadár fészkére száll. Júliusban de tűz a nap! Otthon marad kabát, kalap. Kutya, macska lustán hever, hűvös vízbe vágy az ember. Augusztusban az éj ragyog: sötét égen szép csillagok. Vígan cirpel tücskök hada, messze villan az ég alja. 19. oldal
9. A diófa álma A kert végén állt egy hatalmas diófa. Ágai széles körben árnyat vetettek mindenre. Büszkén ágaskodott a magasba. Úgy érezte, hogy ő itt a legszebb, legerősebb. Ezért kissé lekicsinylően nézett a többiekre: gyümölcsfákra, bokrokra. De igazán csak az égbenyúló fenyőfák bosszantották. Szeles időben egymást böködték ágaikkal. Egyébként jól érezte magát. Gyökereit mélyen eresztette a földbe, s így száraz időben is talált magának táplálékot, nedvességet. Volt egy különös tulajdonsága is: szeretett álmodozni. Éjjel, amikor enyhe szellő fújdogált, és a hold beborította sugaraival, álmában mindig messze tájakon járt. Könnyedén repült a levegőben, mintha csak egy nagy madár lenne. Hajnalban, ha fölébredt, mindig sajnálta, hogy csak álom volt. Hogyan is tudna egy diófa felszállni a levegőbe? Bár szállhatnék messzire, tán a világ végire, de repülnöm nem lehet, oly mélyek a gyökerek. Egyik álmában, amikor szokás szerint megint felszállt a levegőbe, egy távoli réten ért földet. Körülnézett, hogy társakat, fákat keressen, de a közelben egy sem volt. Magányosan állt a mezőn. Eleinte örvendezett, hogy egymaga birtokol egy nagy legelőt, de aztán elunta magát, s alaposabban körülnézett, hátha lát valamit. Valahol messze nagy erdőség sötétlett, de közelebb csak fű borított mindent. Egyszercsak észrevette, hogy a távolban két emberalak közeledik feléje. Otthon, a kertben már megszokta, hogy emberek jönnek-mennek, letelepszenek az árnyékában vagy létrát támasztanak törzséhez. Ezek azonban idegenek voltak. Az egyik 20. oldal
kezében fűrész volt, a másikéban fejsze. - Mit akarhatnak? - kérdezte magában gyanakodva a diófa. A két ember leült a fa alá. - Erre felé fog vezetni az út - mondta a magasabbik. - Akkor ez a fa útban van - szólt az alacsonyabbik. - Kár érte - szólt az egyik -, olyan jó árnyékot ad. - Kár érte - mondta a másik -, de nem tehetünk mást. Nosza, fölálltak, fogták a fejszét meg a fűrészt, hogy elkezdjék a vágást. A diófa megrémült. Szeretett volna gyorsan elrepülni, de nem tudott. - Jaj, jaj, jaj! - kiáltott rémülten, diófanyelven. Ekkor szerencséjére fölébredt és a kertjében találta magát. Milyen jó, hogy csak álom volt! - sóhajtott megkönnyebbülten, s boldogan nézegette a hajnali fényben pompázó kertet. 21. oldal
10. Legjobb otthon A vén diófa sokáig állt a kertben. A nagyapa létrát támasztott a törzséhez, amelyen a nagymama Andikával vígan tornászott. Már nem szokott annyit álmodozni, mint régen. De egy csendes éjszaka megint azt álmodta, hogy fölszállt a magasba. Most azonban valami váratlan esemény megzavarta: hirtelen beborult az ég, cikáztak a villámok, dörgött a menny. Gyorsan lefelé irányította útját, nehogy villámcsapás érje ott fenn az égen. Egy idegen kertben ért földet. Alig tudott helyet találni a sok fa. között. Nem fogadták szívesen. - Honnan a csudából jöttél? Mit keresel itt? Jobb, ha minél előbb elmennél a mi kertünkből! - ilyeneket mondogattak neki. Főleg egy magas fenyő volt erőszakos: hatalmas ágaival csapkodni kezdte a diófát. A többiek is szúrták, bökték. Hiába volt olyan erős és hatalmas, nem bírt velük. - Jobb lesz, ha elmegyek - mondta búsan, s nekiindult a fergeteges esőben. De a nagy sötétségben nem talált haza. - Kellett nekem elmenni olyan messzire. Többé nem teszek ilyet! - sóhajtotta. Ekkor hirtelen fölébredt és örömmel látta, hogy mindez csak álom volt. Igaz, esett az eső, verte a szél, de jól érezte magát. Ágait boldogan tárta szét a zápornak, s jólesett, hogy minden részét átitatja a langyos esővíz. Otthon volt. Vidám dalra fakadt, susogott ágaival: Forró nyár vagy hideg tél, süt a nap és fúj a szél, eső esik, hull a hó, otthon lenni nagyon jó. 22. oldal
11. Piros cica a háztetőn Élt egyszer az erdő szélén, a nagymama házában egy kiscica. De nem ám olyan, amilyent minden utcában láthatunk. Ez piros cica volt. Látszott rajta, hogy jól nevelték: bundáját, amely csak úgy csillogott a napfényben, mindig tisztán tartotta. Kényeskedve kerülgette a pocsolyákat meg a piszkos helyeket. - Miau, miau, de ronda ez a környék - mondogatta ilyenkor finnyásan. Cica mama lelkiismeretesen gondoskodott róla: etette-itatta, megtanította fára mászni, meg arra is, hogy mitől kell óvakodni, mikor kell elszaladni, vagy kinek lehet hízelegni, dorombolni. A macskák közül sokan nem szerették. Irigykedtek rá. - Hol vetted ezt a piros bundát? - kérdezték gúnyolódva. De voltak akik meg védelmére keltek. Lett is belőle nagy kavarodás, veszekedés, karmolás! Az egyik nyáron különös kalandja volt. Állt a szomszéd kert végében egy düledező házikó, mellette meg egy szilvafa. Szokása szerint fölmászott a fára, onnan meg átugrott a háztetőre. Egy ideig a napon sütkérezett, nyújtózkodott, majd megunva a tétlenséget, elhatározta, hogy megnézi a rozzant kéményt. Ráugrott és belepillantott kíváncsian. - Vajon mi lehet ott lenn a sötétben? - Egy kicsit körülnézek - gondolta. Bedugta a fejét meg a két mellső lábát. Egyszer csak zsuppsz! Kidőlt a kémény oldala, nagy koromfelhőt fújva. Szegény piros cica alig tudott félreugrani. Csupa korom lett a szép bundája. Ütögette, rázta magát. - Jaj, jaj, miau! Milyen lett a piros bundám! - siránkozott kétségbeesetten. Alig mert hazamenni. Cica mama alaposan megszidta. Nagyon sokáig tartott, amíg kimosakodott. Irigyei kinevették. Még csúfolódó verset is miákoltak róla: Piros cica jaj de kényes, szép bundája mindig fényes. Fölmegy néha a toronyba, belepottyan a koromba. 23. oldal
12. Piros cica az erdőben Piros cica a háztetőről jó messzire ellátott. Különösen az erdő csábította, amely házuktól nem messze terült el. Szeles időben hallgatta zúgását, látta a hajladozó fákat. Ilyenkor félt egy kicsit. De ahogy nőtt, mind jobban megbátorodott. Egy szép nyári napon elhatározta, hogy elmegy az erdőbe. Rendbehozta piros bundáját és kecses léptekkel elindult. Eleinte nagyon vidám volt. Tetszett neki minden. Ugrabugrált a fák között, hol egyikre, hol a másikra. mászott fel. Aztán kiért egy tisztásra. Leül az első fatuskóra és körülnézett. Majd elszunyókált. Arra ébredt fel, hogy két őz toporog körülötte. Egy kicsi meg egy nagy. Ijedten fölugrott. Még sosem látott őzet. - Hát ti hogy kerültetek ide? - kérdezte zavarában. - Azt mondd meg inkább, hogy te hogy kerültél az erdőbe? - mondta a nagyobbik kissé bosszúsan. - A bundádon látom, hogy nem vagy idevalósi. - Úgy vélem, hogy eltévedtem - válaszolt tétován a cica - Segítsetek, hogy hazataláljak! - Mi felétek nem járunk. Minek jöttél el? Maradtál volna otthon - szólt a nagy őz fölényesen, s mindketten elszaladtak. - Na, majd én magam is hazatalálok - mondta magában a piros cica, és nekivágott a rengetegnek. De hamarosan észrevette, hogy rossz irányba megy. Erre másfelé fordult. Majd újabb úttal próbálkozott. Lassan rájött arra, hogy bizony eltévedt. Az egyik fa oldalán egy fakopács kalapált. Félénken megszólította: - Ne haragudj, hogy megzavarlak nagy munkádban. Eltévedtem. Nem tudnál útbaigazítani? - Ne zaklass! Nem látod, hogy dolgozom? Mit tudom én, hogy honnan jöttél. Különben is, ismerem a macskákat. Mind ellensége a szegény madaraknak - válaszolt a fakopács mérgesen és elrepült. 24. oldal
A piros cica elszomorodott. - Most kihez forduljak? Még szerencse, hogy ilyen szép napos idő van - gondolta. Alig ment azonban tovább, hirtelen árnyék vetődött az erdőre. Fölnézett. - Jaj, felhők jönnek! Végül még megázok - gondolta rémülten. - Hová bújjak? - Kinézett magának egy hatalmas fát és fölmászott rá. Egy jókora lyuk tátongott a fa oldalán. Ideje volt, mert már erősen dörgött és villámlott. A lyuk szájában azonban megjelent egy bozontos fej. Miki mókus volt. Fenyegetően mutogatta éles fogait: - Ki vagy te? Mit akarsz? Menj a dolgodra! - Eltévedtem - mondta panaszosan a piros cica - Engedj be a házadba, amíg a vihar tart, kérlek szépen. - Bolondnak nézel? Hogy képzeled? Én csináltam magamnak ezt a kényelmes otthont. Ki akarsz innen túrni? - kiabált dühösen a mókus, és csak úgy fújt és rázta bozontos farkát. A piros cica lehajtott fejjel, szomorúan mászott le a fáról. Közben mind jobban dörgött-villámlott, majd hirtelen megeredt az eső is, A fa közelében egy kis egér igyekezett hazafelé. A piros cica utána iramodott, de elkésett. Az egér beszaladt egy kis lyukba, s onnan nézett ki ijedt szemekkel. Amikor biztonságban érezte magát, gúnyolódva kiszólt: - Na, mi van piros cica? Most hoppon maradtál. Ide nem tudsz utánam jönni. Cin, cin, cin - mondta nevetve. A piros cica még jobban elkeseredett. - Hát már az egerek is kinevetnek? Mi lesz velem? - gondolta. Éhes volt meg fáradt. Ráadásul zuhogott az eső is. - Hogyan jutok haza? Miau, miau, miau - jajgatott, de senki sem hallotta meg. Fűben ül vagy fára mászik, piros cica ázik-fázik, nem talál tán soha haza, hol lehet a kis Andika? 25. oldal
Aztán végre elállt az eső. A piros cica megrázta magát, és elkezdte tisztogatni bundáját. Szerencsére a nap is kisütött. Lassan megszáradt. De éhes volt és fáradt. - Merre kell hazamennem? - Mindenfelé csak nagy fák vannak. Sehol egy út vagy valami jel. Találomra nekiindult. Végre kiért egy keskeny ösvényre. De most merre menjen? Jobbra vagy balra? De nini! Kik jönnek ottan? A nagymami a kis Andikával. - Jaj, megvan az én piros cicám! Már annyit kerestünk! -kiáltott Andika boldogan, s fölemelte, simogatta a kis haszontalant, az meg örömmel, dorombolva tűrte. Betették egy kis kosárba és vidáman vitték haza az elveszett piros cicát. Ő meg elégedetten szunyókált a kosárban, s közben azt álmodta, hogy milyen finom falatok várják otthon... Hazaviszi Andika puha kis kosárban, alszik a piros cica, s tejet iszik álmában. 26. oldal
13. Egy furcsa álom Egy meleg nyári estén különös dolog történt. Andika már az ágyban feküdt és nézte az ablakon bekukucskáló kerek holdat, amint sugaraival bevilágította a kertet. A szomszédban hébe-hóba fölvonított a kutya. Holdas nyári éjen Alszik a kert mélyen. Cica surran valahol, s párja után nyivákol. Villognak a csillagok, búgnak messzi motorok. A fák is pihennek, sötétbe öltöztek. És ekkor Andika álmosan fölsóhajtott: - Milyen jó lenne fölrepülni a holdra! Ezután már-már lehunyta szemét, amikor megjelent a szoba sarkában egy furcsa alak: hosszú ősz szakálla volt, fején egy nagy kalap, vállán meg átvetve egy fehér köpönyeg. Barátságosan mosolygott és csendre intette Andikát. - Ne félj - mondta -, nem bántok én senkit. Én vagyok a jó szellem. Azért jöttem, hogy teljesítsem kívánságodat. Andika először ijedten nézte az ismeretlen alakot, de aztán megbátorodott, látva a szellem kedves arcát. - Szeretnék fölrepülni a holdra - mondta félénken. - Nincs semmi akadálya - mondta a jó szellem nyájasan mosolyogva, és két kezét fölemelte. - Hipp-hopp! - mondta és Andika már egy kis repülőgépben találta magát. - Indulás! - szólt a szellem a kormánynál, s már berregtek is a motorok. - Kapaszkodj! - intette Andikát. A repülőgép csendesen suhant a magasban. Andika csodálkozva nézett ki az ablakon. Lent a város lámpái csillogtak, fent meg a csillagok villogtak, hol erősen, hol meg gyengébben. Közöttük meg nagy feketeség volt. - Csak nehogy nekimenjünk egy csillagnak. Hátha összetörik aggodalmaskodott Andika. 27. oldal
- Semmi baj nem lehet - mondta biztatva a jó szellem -, mindjárt megérkezünk a holdra. - Nézd csak! - És előre mutatott, ahol egy nagy csillogó gömb mintha feléjük rohanna. - Jaj,jaj! - ijedezett Andika. - Semmi vész - intett a jó szellem -, mindjárt leszállunk. Egy nagy szikla tövében megálltak. Andika csodálkozva mutatott az égre. - Jé! Mi az a nagy fényes gömb? - kérdezte. - Hát az a föld. Olyan, ugye, mint a hold. Nagyon messze elkerültünk ám. Aztán körülnéztek a Holdon. Mindenfelé csak kő meg homok volt, sehol egy fa, bokor vagy virág. Andika szomorú lett. Nem ilyennek képzelte a holdat. Messziről szebb volt... - Szeretnék hazamenni - mondta pityeregve -, onnan jobban látni a holdat és sokkal szebb is... - Ó, azt könnyen megtehetjük - mondta a jó szellem barátságosan, s fölemelte kezeit, intett és... és Andika fölébredt. Az ágyban találta magát. Egy árnyék jelent meg a feje fölött. A mami volt. - Biztos valami furcsa dolgot álmodtál - hallotta hangját, és érezte fején simogató kezét. És tovább aludt... Alszik már az erdő és rét, óljukban a kiscsibék. Házába tér kutya, macska. Szép álmokat, Andika! 28. oldal
14. Az eltévedt kiskacsa Élt egyszer a nagy tó északi partján egy vadkacsa-család. A kacsamama, szokása szerint, minden reggel elindult a nádas mentén ennivalót keresni. Csak annyit mondott hátranézve, hogy hápháp-háp, és a hat kiskacsa szép sorban úszott utána. Egy kellemes nyári napon történt az eset. A víz enyhén hullámzott és a felkelő nap barátságosan mosolygott a kacsákra. Csend volt mindenütt. Csak a távoli parton lehetett látni néhány gyereket, akik kifliket dobáltak a hattyúknak. Lusta hattyúk a tó partján enni kérnek szaporán, háp-háp-háp. Így dúdolt a kacsamama és hátraszólt a kicsiknek: - Ti is énekeljetek! - A hullámok lágyan ringatták a kacsákat és daluk messzire szállt a szellők szárnyán: Elöl úszik kacsamama, utána meg hat fióka. Háp-háp-háp! És a kicsik mit csinálnak? Vidám szívvel nótázgatnak. Háp-háp-háp! Aztán hirtelen jött egy nagyobb hullám, és a legutolsó kiskacsa lebukott a víz alá. Sebaj, máskor is előfordult. Gyorsan feljött, körülnézett, de már sehol nem látta a többieket. Úgy eltűntek, mintha a víz nyelte volna el őket. De nem esett kétségbe. Körülnézett. Aztán elindult valamerre a nádasok között. Hamarosan észrevette, hogy rossz irányban halad. Megállt. Egy ponty éppen akkor dugta ki fejét a vízből, s rámeresztette nagy halszemeit: - Hová úszkabuszkálsz, te kis nyavalyás? - szólt volna mérgesen a néma hal, s egy sor vizet fröcskölt rá: pfú,pfú,pfú! De a kiskacsa nem hagyta magát: - Csak ne szemtelenkedj - szólt rá harciasan - Mi vagy te, vízben szurtyogó? Mindjárt bekaplak! 29. oldal