EDITH TEMPLETON GORDON EGY PSZICHIÁTER SZEXUÁLIS RABSÁGÁBAN ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2004

EDITH TEMPLETON GORDON EGY PSZICHIÁTER SZEXUÁLIS RABSÁGÁBAN ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2004

A fordítás alapjául szolgáló mű: EDITH TEMPLETON: Gordon This translation published by arrangement with Pantheon Books, a division of Random House, Inc. Fordította BÁTI JÚLIA Felelős szerkesztő DEZSÉNYI KATALIN Borítóterv TABÁK MIKLÓS www.ulpiushaz.hu Copyright 1966 by Edith Templeton Hungarian translation Báti Júlia, 2004 Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004 ISBN 963 9602 23 X Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2004 Felelős kiadó: Kepets András Tördelés: Jeges Erzsi Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József ügyvezető igazgató

Leben muss man und lieben; es endet Leben und Liebe. Schnittet Ihr Parzen doch mur die Fäden zugleich. GOETHE Élni muszáj, de szeretni is, ám idejük hamar eljár. Párkák, szálukat mért másutt metszitek el? Első fejezet Egy napsütéses júniusi délután, háromnegyed hatkor, a bárpulttól nem messze üldögéltem a Shepherdsben, és a szemüvegem mögül kikandikálva figyeltem egy férfit. Biztos voltam benne, hogy megpróbál leszólítani. Abban már kevésbé voltam biztos, hogy akkor mihez kezdek. A külsejéről Carter őrnagy jutott az eszembe, aki néhány héttel ezelőtt, amikor az ezred táncrendezvényéről kísért épp haza, hevesen magához ölelt a szolgálati kocsiban, és miután ellenállásba ütközött a részemről, elnézésképpen azt találta mondani: - Fogalmam sincs, mi ütött belém. Pont egy ilyen rendes lánnyal, mint maga. Talán az a rendkívüli csalódás, hogy "olyan rendes lánynak" bizonyultam, kergette aznap este az ivásba; de az is lehet, hogy már a kocsiban részeg volt. Szem elől tévesztettem, amint beléptünk az akkor tiszti klubként szolgáló szállodánk tágas előterébe. Fél órával később azonban, mialatt néhány barátommal a hallban ültem és csevegtem, döbbenten láttam, hogy Carter őrnagy jelenik meg az előcsarnok felett körbefutó galérián. Anyaszült meztelen volt, az alsónadrágját leszámítva. A korlátba

kapaszkodva üvöltötte: Nőt akarok! Azonnal kerítsenek nekem egy nőt! A két ügyeletes altiszt, a klubtitkár és még néhány tiszt, köztük a kis Dent, rohanva kaptattak fel a galériára vezető lépcsőn, hogy közrefogják. Az őrnagy torkaszakadtából üvöltözött és hadakozott, miközben a lifthez cipelték. Ami ezután következett, azt Dent mesélte el, amikor fél órával később odaült hozzánk az asztalhoz. Sugárzó arccal adta elő a történetet: - Nagy nehezen felvonszoltuk a fickót a szobájába, lenyomtuk az ágyra, és egy-egy nadrágszíjjal összekötöztük a kezét meg a lábát. Ácsorogtunk még egy darabig mellette, cseverésztünk és voltaképp oda se figyeltünk rá, gondolván, adunk neki még tíz percet, aztán majdcsak jön a csicskása és elrendezi éjszakára. Ezzel a dolog részünkről el is lett volna intézve, ám egyszer csak azon kapjuk a fickót, hogy szétfeszíti a szíjakat, talpra ugrik, kirohan a szobából és meg sem áll a lépcsőfordulóig. Nosza, pattanunk mi is, hogy utána ügessünk, és látjuk, hogy a liftajtót veszi célba, felrántja és száll be a liftbe - de az nincs ott. Akkor egy pillanatra megállt bennünk az ütő. Négyemeletnyi mélység, alatta a puszta beton! Lerohantunk a lépcsőn, hogy felszedjük, ami belőle esetleg megmaradt, de alighogy az első emeletre értünk, látjuk, hogy üvöltve és szitkozódva már fut is felfelé, hogy ránk vesse magát. Erre megint egymásnak estünk, és tovább ütöttük és püföltük egymást, mintha mi sem történt volna. Most már ágyban van. Másnap reggel az őrnagy állítólag valami olyasmit dünnyögött a reggelinél, hogy ha a fene fenét eszik sem

tudja megmondani, mitől van mindenütt az a sok horzsolás meg seb a testén. Jól ismertem a Shepherdset még a háború előttről, de soha egyedül nem jártam benne. Ami azt illeti, kocsmában soha egyedül nem jártam. 1946-ot írtunk, a háború befejeződött, és én pontosan két napja tértem vissza Londonba. Huszonnyolc éves voltam, és, bár se társam, se otthonom nem volt, korántsem jutottam még az életnek abba a szakaszába, amelyikről azt mondják: "Kinek most sincs még háza, sose lesz, s ki most maga van, már marad magára, éjszaka olvas, folyton levelez, s a ligetben bolyg, valakit keres, mikor a lombok őszi tánca járja. " (Rilke: Őszi nap. Komlós Aladár fordítása.) A Shepherds semmit sem változott. Ennek a kocsmának a nevét különösen imádtam - Pásztorok -, meg azt is, hogy ott van a Pásztorok piacterén, mert annyira komikusnak tetszett és annyira szöges ellentétben állt mindazzal, amit egy pásztor vagy egy piactér egyáltalán jelent. A mennyezet, mintha karamellel öntötték volna le, most is ugyanolyan barnán fénylett, mint régen, és olyan törékenynek látszott, hogy az embernek komolyan az az érzése támadt, hogy ha csak a kisujjával hozzáér, azonnal darabokra törik szét. A telefon, a bejárattól jobbra, most sem egy közönséges fülkében, hanem abban az antik gyaloghintóban állt, amelynek oldallapjait festett virágfüzérek díszítették; a bárpult mögött pedig most is ott láttam azt a bizonyos csapost, akinek valahányszor egy

félkoronást nyomtak a kezébe, úgy tett, mintha csak egy kétshillingest kapott volna. Tömeg volt, de én találtam egy csendes zugot. A helyiség túlsó végében, az oldalbejárat közelében, a gyaloghintóval szemben telepedtem le, egy alacsony, széles ablakpárkányra, amelyen tőlem jobbra is, balra is bőven maradt még hely ahhoz, hogy a táskámat és a poharamat letegyem. Azt a rövid ujjú, testhez álló selyemruhát viseltem, amelyik a kék, a mályva és a halványlila árnyalatainak egymásba folyó, hullámos mintájával a tizenkilencedik századi könyvek márványozott előlapjára emlékeztetett. Ez a ruha volt rajtam akkor is, amikor egy délután, a hadiszállásunk kertjében, Prior ezredes így kiáltott fel: - Bármi történjék is, Louisa, ne mozduljon! Most szakasztott úgy fest, mint egy Renoir. - És azon az estén is, amikor ott ültünk a társalgóban és Turner őrnagy azzal lépett be a helyiségbe, hogy: - Szóltam a tisztiszolgáknak, várjanak még tíz percet a vacsorával. Louisa e pillanatban annyira tüneményes, hogy nincs szívem megfosztani a társaságot a látványtól. Újabb pillantást vetettem a Carter őrnagyra emlékeztető férfira, és észrevettem, hogy már néhány lépéssel közelebb húzta a székét ahhoz a ponthoz, ahol én ültem. Szőke, kövérkés, vörös arcú fiatalember volt; az a típus, akit mi magunk közt csak úgy emlegettünk volna, hogy ha nincs is benne tengernyi ész, azért nem ejtették a feje lágyára. Aztán elkalandozott a tekintetem, egészen a terem másik végébe, és csalódottan kellett megállapítanom, hogy csak idegeneket látok. Pedig a mi kis csapatunk életében a

Shepherds volt a biztos pont, az a hely, ahová a szabadsága idején mindenki egészen biztosan benézett; én is abban a reményben mentem oda, hogy ha baráttal nem is, de legalább egy ismerőssel összefutok. Tekintetem egy pillanatra találkozott egy férfiéval, aki a gyaloghintó előtt álldogált, amelyiknek csak a sarka látszott, rajta kifakult, repedezett fél rózsa. Egy csoport tiszt eltakarta előlem a férfit, csak a feje és a válla emelkedett ki mögülük, de nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, civil. Sima képű nagyon, gondoltam magamban, és van benne valami visszataszító is. Bizonyára egy mayfairi buzi. Azzal el is fordítottam a tekintetem, és ittam egy kortyot a cherryből. Mialatt a félig lehunyt szemem sarkából a felém közeledő kettes számú Carter őrnagyot figyeltem, mint korábban oly sokszor, most is eltűnődtem, milyen szánalmas logikán alapul is ez a "pont egy ilyen rendes lánnyal, mint maga" megállapítás. Mert ha egy férfi lebecsüli azt a nőt, aki őt, finoman szólva, a "kegyeiben részesítette", akkor ebből nem következhet más, mint hogy saját magát is lebecsüli. Ritka ellenpéldája volt ennek a kis Dent százados azon megnyilatkozása, hogy "és amikor arra kértem, hogy feküdjön le velem, intelligens nő lévén, igent mondott". A kettes számú Carter őrnagy már épp felállt, és tátott szájjal mosolyogva, kérdő, nagy szemeket meresztve rám, egy lépést tett felém, amitől egészen biztosra vettem, hogy olyasvalamivel fog leszólítani, hogy "Nahát maga is itt van? De örülök! Várjunk csak - honnan is ismerjük egymást?",

amikor egészen halkan így szólt mellettem egy hang: - Majd valahol másutt iszunk még valamit. - A hang olyan halk volt és annyira a semmiből jött, hogy egy pillanatra azt hittem, képzelődöm. Hátranéztem. Az az ismeretlen férfi állt mögöttem, akit afféle mayfairi buziként, az imént épp elvetettem. Úgy meglepődtem, hogy meg sem tudtam szólalni. Az idegen lefejtette ujjaimat a pohárról, amit a kezemben tartottam, és a párkányra helyezte. Az egyik kezével átkulcsolta a csuklómat. Kemény hüvelykujja a pulzusomba nyomódott. Na jöjjön, mondta ugyanolyan halkan, mint az előbb. A szabadon lévő kezemmel felvettem a táskámat, és miközben a kettes számú Carter őrnagy továbbra is nagy szemeket meresztve, tátott szájjal bámult rám - csak a mosoly lohadt le időközben az arcáról -, követtem az ismeretlent. Kimentünk az utcára. A járdán megállt és elengedett. Szembefordultam vele. Egymásra néztünk. A megrökönyödéstől egyszerűen nem tértem magamhoz; hogyan engedelmeskedhettem ennek az idegennek? Mosolygott. Istenem, mibe keveredtem, gondoltam, miközben a férfi szemét vizsgáltam és megállapítottam, hogy határozottan ellenszenves. A mélyen ülő, sötétszürke szempárban fehér karikák rajzolódtak ki; az írisznek ezt a sajátos tulajdonságát korábban csak ritkán és csak nagyon öreg emberek szemében figyeltem meg. De az, hogy ez a tekintet már-már gonosznak tűnt, a két szem aszimmetrikus elhelyezkedéséből következhetett, a bal szem ugyanis valamivel magasabban feküdt, mint a jobb. Igen, ez lehetett

az oka, hogy első látásra olyan visszataszítónak találtam. A férfi nem volt se magas, se alacsony; sovány, vékonycsontú, tulajdonképpen semmi különös, alkata nem tett rám nagy benyomást, mint ahogy az arca sem, bár ez utóbbiból olyasfajta sajátos vonzerő áradt, mint egy hegytetőn kiálló, szabálytalanul körvonalazódó romantikus várromból. Magas nyergű, egyenetlen orr, beesett orca, kiugró, erős arccsont, hosszú, keskeny száj, arányosan kerek, feszes áll. Kissé hullámos, koromfekete haja mélyen a széles homlokába nőtt, és mint egy omladozó bástyáról lefutó sötét borostyánfürt, kiemelte arcának komor, sápadt jellegét. Elfordítottam a tekintetemet és az utca túloldalát bámultam, ahol a járdán szétterült a késő délutáni, bágyadt napfény. Aztán újra ránéztem. Már nem mosolygott. Engem tanulmányozott. - Elmegyünk a Brook Streetre, ott van a klubom - jelentette ki -, az nyugalmasabb. Na jöjjön. Átmentünk az utca túloldalára, de alig tettünk néhány lépést, én máris megálltam egy régiségbolt kirakata előtt. A kísérőm is megállt. A csecsebecsék ismerős látványa megnyugtatott. A kirakatot egy Sheraton-láda tetejéről aláomló, alul kis fodrokban elrendezett, habos kék selyemlepedő borította, és azon szétszórva hevert a rengeteg kacat - legyezők, órák, gyöngyök, tubákosszelencék. Biztonságban éreztem magam. - Szereti az ilyesmit? - kérdezte. - Igen - feleltem -, de csak azt, ami igazán szép. Attól még nem tetszik valami, hogy egyszerűen régi. Szépnek is

kell lennie. - Értem - mondta, mintha magában beszélt volna. - Régi és szép. Igen, értem. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, és dühös voltam magamra, amiért elpirultam. Képtelen voltam felfogni, miért hozott ennyire zavarba ez az ember. Tovább álltam a kirakat előtt, de már nem az üveg mögötti ócskaságokat figyeltem, hanem magát az üveget és a benne visszatükröződő két alakot. A sötét öltöny és a fehér ing diszkréten elegáns, ápolt külsőt kölcsönzött ennek a férfinak; olyan bizalomgerjesztő és minden divathóborttól mentes megjelenést, amellyel a londoni Savile Row úri szabóinak legelkötelezettebb hívein kívül más nem rendelkezett. Értelmiségi, gondoltam magamban, és úri családból származik, legalábbis az "úri" szó magam alkotta definíciója szerint, vagyis olyasvalaki, aki görögöt tanult az iskolában. És mégis, a szolid öltözék és a józan külső ellenére ott volt az az arc, amelyik mintha megkérdőjelezhetetlenül a spanyol vagy nápolyi tenebroso festők portréi közül került volna ki, vagy a rivalda fényében nyerte volna el végső formáját. Volt ebben az emberben valami a színészből, de nem a szó lekicsinylő értelmében; inkább azt a férfitípust juttatta eszembe, aki egy ideig játssza a mértéktartót, majd ebből a megszokott szerepkörből kilépve, egyszer csak rögtönzéssel kápráztatja el a publikumot. Ügyvéd, mondtam magamban. Némi színészi véna van a legtöbb ügyvédben.

- Szívesen álldogálnék itt akár órákig is - mondta -, ha maga azt nézné, ami a kirakatban van. De néhány perce már valami egész máson jár az esze. Rajtam szeretne kiigazodni. - Valóban - feleltem. - Ezzel az erővel akár mehetünk is - jegyezte meg. - Erre. Jöjjön. - Ne haragudjon. Teljesen igaza van - helyeseltem. Mivel szótlanul ballagott tovább mellettem, és közben egy pillanatra se vette le rólam a szemét, úgy éreztem, mondanom kell valamit. - Teljesen igaza van - ismételtem. - Csak az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen, amikor az ember saját magát nézi a tükörben - amikor a régiségbolt kirakatában néztük magunkat -, mindig arra gondolok, hogy a tükrökben van valami rejtélyes, meg abban is, ahogy magunkat látjuk bennük. - Igen? - mondta. - Miért? Folytassa. - Vegyük például Narcissust - mondtam -, aki beleszeretett saját magába, és annyira epekedett önmaga után, hogy meg is halt bánatában, mert, ugye, se megérinteni, se megcsókolni nem tudta a saját tükörképét, amit a vízben látott. Nála persze a víz volt a tükör. - Igen - felelte -, folytassa. - Meg ott van az a történet, a bűvös tükörről -mondtam -, amelyik olyan varázserővel bírt, hogy a férfi, aki belenézett, szerelmes lett, de csak abba a nőbe, akit a tükörben pillantott meg, akit a valóságban látott, abba nem. Aztán az a férfi, aki egy varázslónak adta el a tükörképét, és

összebarátkozott azzal a férfival, aki eladta az árnyékát az ördögnek. - Folytassa - mondta. - Ábrahám Lincoln egy nap a tükörbe nézett, és meglátta benne saját magát, amint a válla fölött hátrapillant, és rögtön tudta, hogy ez mit jelent - pár napra rá halott volt. - Folytassa. Mi van még? - kérdezte. - Más nincs - mondtam -, és maga legalább olyan jól ismeri ezeket a történeteket, mint én. - De maga ugyancsak járatos a témában - jegyezte meg. - Vajon miért? Igaza volt. Valóban jól ismertem ezeket a meséket, és ha körülbelül egy éve nem vettem volna a fejembe, hogy tükrökről szóló történeteket gyűjtsek, aligha tudok sebtiben ennyit elhadarni. De eszem ágában sem volt felvilágosítani ezt az idegent, hogy mi célból foglalkoztattak a tükrök, ezért csak annyit mondtam neki: - Hát igen. Persze. Ezer éve ismerem ezeket a meséket. Tudja, az tetszik bennük, hogy olyan különösek. - Mi különöset lát még mindig bennük, ha egyszer ezer éve ismeri őket? - kérdezte. - Amit az ember már ismer, az soha nem különös. Csak az ismeretlen. Istenem, gondoltam, milyen igaz. Különös, mint te. De te aztán többszörösen is az vagy. És kényszeredetten nevetve megjegyeztem: - No igen, gondolom, igaza van. Nahát, ezzel a megjegyzésével egészen zavarba hozott. - Most már biztos, hogy ügyvéd, morfondíroztam - azok képesek úgy kiforgatni az ember szavait, hogy egy idő után már maga is azt hiszi, hogy nem egészen normális.

- Pedig végképp nem állt szándékomban, hogy zavarba hozzam. Ha mégis így van, nem hiszem, hogy miattam történt, inkább a saját félelmei miatt. Viszont nem kellett volna abbahagynia a mesélést. - De nem volt több mesélnivalóm - mondtam. - Dehogynem. Volt még rengeteg - mondta. - Volt és van. Épp a Curzon Streethez vezető boltíves átjáróhoz értünk, de mielőtt továbbmentünk volna, ráböktem az egyik házra: - Látja azt a keskeny kaput a gyümölcsbolt mellett? - kérdeztem. - Egyszer ott laktam, abban a házban két hónapig. Még a háború előtt. Hogy az milyen mesés volt! A lakás tulajdonosa anyám egyik barátnője, egy tüneményesen szép nő volt. De már elköltözött, és a háború óta nem találkoztam vele, pedig kíváncsi lennék, hogy néz ki mostanában. A nagyanyám is különleges szépség volt, és az is maradt élete végéig, még öregkorában is. - Lám, lám - mondta. - Öreg és szép. Megint ide lyukadtunk ki. Képzeld azt, mondtam magamban, hogy ez az ember Carter őrnagy, és a szerint társalogj vele. - A kora délutáni órákban a Shepherds szerintem még egészen kellemes. De hat után akkora lesz a tömeg, hogy az kibírhatatlan - jegyeztem meg. - Gyakran jár oda? - kérdezte. -- Nem. Az idejét sem tudom, mikor jártam ott utoljára. Ma is csak azért ugrottam be, mert rég nem voltam már Londonban. Gondoltam, benézek, hogy felelevenítsem a régi szép időket.

- Az ember másképp is felidézheti az emlékeit, csak érteni kell a módját. Na és hol, merre járt? - Hamburgban, a sereggel - mondtam -, az előtt meg egy isten háta mögötti helyen, Vesztfáliában, a főparancsnokságon. De szerencsére csak egy évig. - Én is Németországban voltam - mondta -, előtte pedig Észak-Afrikában, a sivatagi hadsereggel - majd hirtelen egy aggastyán hangjára váltva, az elérzékenyüléstől elcsukló hangon hozzátette: - Igazságos és dicső harcot vívtunk vitéz szövetségeseink segítségével - és mesterkélten felnevetett, de mintha egy krokodil nevetett volna a képembe, olyan démoni, ijesztően vidám vigyor ült ki az arcára. - Hát igen - mondtam nevetve, és újból azon kezdtem morfondírozni, vajon mit takarhat ez a hátborzongató, gúnyolódó színészkedés. Van egy szerep, amelyik nagyon is ráillik, gondoltam - aztán egyszer csak beugrott. "Rá szabták", mondta volna Reggie Starr, a filmrendező, akivel egy évig éltem együtt, még azelőtt, hogy Németországba mentem. Reggie szavaival élve, "akár smink nélkül is, bármikor felsétálhatott volna a színpadra, hogy eljátssza azt a szerepet...", persze Mefisztót, a Faustból, a mindenből gúnyt űző, destruktív észlényt. "De hisz mi rossz van Mefisztóban?", kérdeztem magamban. Tulajdonképpen semmi, ráadásul a társasága rendkívül szórakoztató; és szemrehányással illettem magamat, amiért ellenszenvesnek tartottam ezt az embert, csak mert furcsa a szeme. - Örül, hogy megszabadult a katonaságtól? - kérdeztem.

- Igen. Örülök - mondta -, de még nem szabadultam meg egészen. Csak öt nap múlva szerelnek le végleg. - Én is örülök - mondtam. - Pedig még maradhattam volna. Kértek. De én nem akartam. Bár soha többet nem lesz olyan jó dolgom. De nem számít. - Akkor miért hagyta ott a katonaságot? - kérdezte. Neki is ugyanazt válaszoltam, mint a dandárparancsnoknak, amikor átnyújtottam a felmondásomat: - Mert nem történt semmi új. Állóvíz volt. Újra Londonba szerettem volna kerülni, az élet sűrűjébe. - Ez volt az igazság, jóllehet az igazságnak egy darabkája csupán. Soha senkinek nem árultam el, hogy valójában miért hagytam ott a katonaságot. - Itt volnánk. Ez az a hely - mondta, és megállt egy keskeny homlokzatú, kopott ház előtt. - Nem is tartott sokáig, ugye? - Majd hirtelen egészen más, amolyan kenetteljes, szónokias hangon hozzátette: - A kellemes társalgás hogy feledteti az idő múlását! Előrement, fel az emeletre, ahová egy kopottas, zöld bársonyszőnyeggel borított lépcső vezetett. Egy hosszúkás szobába léptünk. Az ajtó melletti bár a gyertyatartó alakú falikarok jóvoltából fényárban úszott, de a helyiség többi részét félhomály borította, mivel a túlsó végében lógó, félig elhúzott, elnyűtt vászonfüggöny alig eresztett át némi kis fényt. Az egyik falnál pianínó állt. A bárpult mögött egy férfi és egy nő, feltehetően férj és feleség, szolgálta ki a vendégeket, velük szemben, a magas bárszékeken néhány klubtag ült, és egy férfi, minden bizonnyal egy vendég - a klub nem úgy nézett ki, mintha meg tudott volna fizetni egy zongoristát -, a pianínón pötyögtetett.

A szoba túlsó végébe mentünk, az ablak elé helyezett kanapéhoz. Két lapos díszpárna feküdt rajta. Mielőtt leültem, kísérőm felemelte az egyiket és a fejem mögé tartotta. - Nagyon sápadt - állapította meg. - Mindig sápadt vagyok - feleltem. - Igen, észrevettem - mondta -, nagyon fehér bőrű. Pillanatnyilag azonban a kelleténél is haloványabb. Egy whisky, azt hiszem, most különösen jót fog tenni. Utálom a whiskyt, mégsem tiltakoztam, amikor megrendelte az italt. Miután kihozták, belekortyoltam és undorodva húztam el a szám. - Nem szeretem a whiskyt - mondtam. - Soha nem szerettem. Tizenöt éves koromban ittam először. Estély volt nálunk, és egy férfi unszolt, hogy kóstoljam meg, az anyám háta mögött. Én pedig elfogadtam, mert az nekem akkor őrületes merészségnek tűnt. De ma már nem érdekel. Nem számít. - Úgy érti, ma már nem kell megjátszania, hogy merész, mert amúgy is az? - kérdezte. - Nem - feleltem. - Már ebből is kinőttem. Már nem tartom olyan nagyszerűnek, ha valaki igazán merész dolgokat művel. Gyerekes dolog. - Kinőtte - mondta megint azon a hangon, mint az előbb, mintha magában beszélt volna. - Gyerekes. Az anya. Az anya. Ránéztem, aztán elfordítottam a fejem. Ez az ember feldúlt és kizökkentett. Hűvösen mustrálgatott, mint az ugrásra kész vad, és ez a hideg, ám kitartó érdeklődés annál is inkább zavarba ejtett, mivel a csodálat legkisebb szikráját sem tudtam benne felfedezni.

Mint nő, nyilván nem tetszettem neki. Sőt ha végigpergettem magamban az addig történteket, még nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy így van. Nemcsak hogy a legcsekélyebb bókra sem tartott érdemesnek, de nem élt egyetlen, akár csak egy pillanatra kínálkozó lehetőséggel sem, hogy megérintsen - hogy mondjuk gyengéden a könyököm alá csúsztassa a kezét, és úgy kísérjen át az utca túloldalára. Biztosan csak unatkozik, csak csevegni akar valakivel, mondtam magamban; nekem végül is mindegy. Úgysem tetszik. És, mivel még mindig magamon éreztem a tekintetét, magamban hozzátettem: Ugyan, mitől félsz? Nem tud ártani neked. Nagyanyám egyik kedvenc mondására gondoltam: "Egy nő mindig meg tudja védeni magát. Ha pedig nem, hát csak azért nem, mert nem is akarja." - Kinőtte - mondta. - Először a whiskyt. Aztán valami mást, az anyja háta mögött. És most úgy érzi, kinőtt abból is, hogy az anyukája kislánya legyen. De miből gondolja, hogy így van? Árulja el. - Nem - jelentettem ki. Azt hittem, szétrobbanok a dühtől, amiért ennyire a gondolataimba látott. - Mégis, miért árulnám el? - tettem hozzá, és mert olyan gunyorosan mosolygott, így folytattam: - Nem fogom elárulni, mert nern akarom, és úgysem fog rávenni, hiába is próbálkozik. - Micsoda nagy szavak - nem fogom, nem akarom, meg úgysem és hiába - és mind milyen fölösleges. Még jobban feldühödtem. - Ha azt hiszi, hogy ez nekem

imponál, hát nagyon téved! Ez valami jól bevált trükk lehet magánál, hogy fogja és kiragad néhány szót abból, amit mondok, aztán valami nagy bölcsességbe csomagolva elismétli. De semmi értelme. Csak... - Folytassa - mondta. -...süket duma az egész - mondtam, és oldalvást rápillantottam. Még mindig mosolygott. Sőt, úgy láttam, oda van a gyönyörűségtől. - Folytassa - mondta. - Bármit mond, az semmi ahhoz képest, amit a betegeim mesélnek. - Sokra mennek magával a betegei - fakadtam ki indulatosan -, ha csak ennyi bölcsességgel tud nekik szolgálni! - Ekkor hirtelen elhallgattam. A betegei, gondoltam. Ezek szerint orvos, nem ügyvéd. - Biztosan igaza van - mondta. - Oly keveset tehet értük az ember. De engem szórakoztat a munkám. Tudja, az egyik intézetben, ahol dolgoztam, volt egy vénlány, aki, valahányszor bementem hozzá, hogy megvizsgáljam, közölte, hogy ő a herceg anyja. Egyszer aztán, az egyik vizit során, azt mondtam neki: - De anya, én a fiad vagyok, a herceg. Nem ismersz meg? - Tajtékzott dühében. Meg akart ütni. De képtelen volt rá. Tehetetlenségében megfordult és egy másik beteget ütött meg, aki épp mellette állt, egy teljesen ártalmatlan kis öregasszonyt. De olyan erővel, hogy szegénynek a koponyacsontja is megrepedt. Életemben ilyen mulatságos dolgot nem láttam. Elképedve néztem rá. Nem akartam hinni a fülemnek. - De hisz ez szörnyű! - mondtam, miközben megint arra

gondoltam: Betegei vannak. Mégis milyen orvos lehet? - Lárifári! - mondta. - Nagyon jól elszórakozott a történeten maga is. - Nem kérek több whiskyt - jelentettem ki. - Eleget ittam. - Akkor csak én iszom, maga meg nézi. - Nem akarom nézni - mondtam. - El akarok menni. Egy percig sem maradok itt tovább. Tudom, nem rendes dolog ilyesmit mondani, de semmi kedvem hozzá, hogy rendes legyek magával. - Nem kell rendesnek lennie - felelte sokat sejtető mosollyal. - Mindegy, hogy mit mond. Miközben indulatosan mondtam a magamét, elhűlve hallgattam, hogy miket beszélek. Életemben ilyen gorombán nem beszéltem senkivel. És annyi mentségem se volt, hogy részeg vagyok. Már magamhoz vettem a táskámat, arra készülve, hogy távozzak, amint felháborodik a gorombaságomon. De amikor láttam, hogy csak derül rajtam, elbizonytalanodtam. Mégsem sikerült megsértenem! Eltökéltem hát, hogy maradok - annyival csak tartozom az önérzetemnek, gondoltam, hogy nem megyek el, amíg valahogy ki nem hozom a sodrából. Egy darabig hallgattunk. Aztán megszólalt: - Nézze csak, ott, azt a két fickót a bárnál. A bejárat mellett. Akikre mutatott, két középkorú, nagy hasú férfi, háttal ültek nekünk. Egymás felé fordulva, elmélyülten társalogtak, de közben az egyikük, egészen lassan és nyugodtan a másik háta mögé nyúlt, kiemelte a tárcát a zakója

zsebéből, a saját háta mögé tartotta, kiürítette a tartalmát és a nadrágzsebébe gyűrte, majd ugyanolyan komótosan, ahogy kivette, visszacsúsztatta a tárcát a helyére, de közben mindvégig a másik szemébe nézett, és egy pillanatra sem hagyta abba a társalgást. - Te jó isten! - kiáltottam fel. - Ilyesmit még életemben nem láttam! - Igazán? - Azonnal menjen oda és szóljon neki - mondtam. - Ez felháborító! - Ugyan dehogy - mondta. - Nagyon mulatságos. Elképedve néztem rá. Tényleg remekül mulatott a jeleneten. - Akkor most mehetünk - mondta. - Végre - mondtam, és máris talpra ugrottam. - Ne örüljön túl korán - szólt rám. - Még nem engedem el. Roppant furcsának talál, ugye? - Igen - feleltem. Örültem, hogy a zöld bársonylépcső aljára értem, és ismét kijutottam a nappali fénybe, az utcára, ahol még bágyadtan sütött a nap. - Most pedig megmutatom magának a kertemet - mondta. - Egészen véletlenül olyan házban lakom, amelyiknek nagyon szép kertje van. Tudom, hogy magának tetszeni fog. - És megint azon a színészkedő, kenetteljes, szónokias hangon hozzátette: - Jót fog tenni egy kis friss levegő ez után a fertő után. Nevettem, de csak hogy észre ne vegye a nyugtalanságomat. A háznak a kertjét, ahol lakik? Először a kertet, aztán a házat, aztán a szobáját, és aztán az ágyát.

Hisz ez nevetséges, gondoltam. Ez nem Carter őrnagy. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, hozzátette: - De sajnos csak rövid ideig maradhatunk. Ma estére vacsorára vagyok hivatalos, úgyhogy elég hamar el kell mennem. - Nem baj - mondtam gyorsan. - Úgyis hamar haza akarok menni. A Park Lane felé mentünk, és amikor egy buszmegállóban megálltunk, tökéletesen megszűnt a bizalmatlanságom. Az jutott eszembe, hogy ha nem hívott taxit, nem is tetszem neki annyira - nem lehet más szándéka, mint hogy vacsoráig elüsse az időt. A buszon mellém ült, de nem érintett meg. Szótlanul ültünk egész idő alatt. Én kibámultam az ablakon, ő engem figyelt. South Kensingtonban szálltunk le, és rövid kis gyaloglás után egy magas, szürke, öntöttvas kapuhoz értünk, amelyiknek az egyik szárnya nyitva állt. Beléptünk a kertbe, amely rögtön elbűvölt. Régi és divatjamúlt, elhanyagolt, poros kert volt, kerek virágágyásokkal, amelyek a fehérre meszelt, éles szélű kövek szegélyezte gyepszigeteknek pont a közepén helyezkedtek el. Ritkás kavicsréteg borította a kanyargós gyalogösvényeket, mellettük szedett-vedett bokrok, az ágyásokban hervadozó virágok; a magas fákat szánalmasan elvékonyodott lomb koronázta, és még az ösvények szélén itt-ott kisarjadó gyom is kókadozott. Egy kis csoport felhő épp eltakarta a délutáni napot. Fülledt volt az idő, állt a levegő. Az ég elszürkült.

- Csodálatos - mondtam. - Rémes lenne, ha üdén ragyogna, és valaki rendbe akarná szedni. Az ilyen kert csak így szép, ettől a bánatos rendetlenségtől. - Tudtam, hogy tetszeni fog magának - mondta. Elindultunk az egyik ösvényen, lassan baktattunk egymás mellett. Nem nézett rám, csak beszélt, én meg nem figyeltem oda. Milyen unalmas és érdektelen, állapítottam meg róla, miközben magamat is érdektelennek láttam, ráadásul unatkoztam, és képtelen voltam felfogni, hogy alig félórája mivel tudott úgy feldühíteni, hogy azokat a gorombaságokat vágtam a fejéhez. A következő néhány méteren megpróbáltam odafigyelni arra, amit mond. Valami bizottságról beszélt, amelyiknek valamikor a háború alatt a tagja volt, és amelyiknek az volt a feladata, hogy tiszteket nevezzen ki. Megállt és felém fordult, én is megálltam és szembefordultam vele. Tényleg milyen furcsa a szeme, gondoltam. Azt mondta: - Teljesen abszurd helyzet állt elő. Egyszerűen nem volt már elegendő tisztnek alkalmas ember, akik közül válogatni lehetett volna. A meghallgatás formálissá... - Nem dobott a földre, és nem lökött el. Átkarolta a derekamat és a vállamat, és hátrabillentett. Megrémültem, attól féltem, hogy mindjárt elesem, de amikor egy hideg kőfelületnek ütköztem, a csodálkozástól, hogy alattam kő van, el is múlt a félelmem. Lefektetett; a kő éles pereme a térdhajlatomba vágott, a lábam azonban még lent volt a földön, ám abban a pillanatban, hogy teljes egészében vízszintesen feküdtem, ő már bennem is volt. Talán ha négy másodperc leforgása alatt történt az egész.

Gyorsan, egyszerűen, minden erőfeszítés nélkül, és ugyanakkor, mint bármely virtuóz teljesítmény, szinte képtelenségnek tűnt. És persze senki nem állíthatta volna, hogy nemi erőszak történt; nem volt se dulakodás, se erőszakoskodás, se fenyegetés, se ellenkezés, amit erővel kellett volna letörni. Én nem is akartam, nem is tiltakoztam. Semmilyen akarás nem volt bennem. Lehetőségem se volt rá, hogy a kettő közül válasszak. Azt se vettem észre, hogy egy kőpad van mögöttem, ott, ahol megálltunk, és ő a mondat közepén félbehagyta a beszélgetést. Csak feküdtem elnyúlva a hideg, kemény kőlapon, és teljesen tehetetlennek éreztem magam. Életemben nem éreztem magam ennyire tehetetlennek. Ő meg folytatta, amit elkezdett, ugyanolyan természetes egyszerűséggel, ahogy nekifogott, de se át nem ölelt, se le nem fogott. Amennyire meg tudtam állapítani, zsebébe süllyesztette a kezét. Aztán kívántam, hogy egy darabig még csinálja, és féltem, hogy esetleg abbahagyja, és ezután szinte azonnal beteljesült minden vágyam és eloszlott a félelmem, és úgy éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől sírnom kell, de nem könnyeztem mégsem, csak összerándult a testem, mintha zokognék. Mikor abbahagyta, én még mindig zihálva szedtem a levegőt. Megfogta a csuklómat és két kézzel ülő helyzetbe húzott. Nem nyitottam ki a szemem. Könnyedén megpaskolta az arcomat, és azt mondta: - Lám, az én kicsi lányom. - És hozzátette: - Na jöjjön, álljon fel. Felálltam és rápillantottam. A tekintete hideg volt és komoly, épp olyan hideg és komoly, mint a hangja, nem volt

benne semmi gyengédség. Az "én kicsi lányom" sem hangzott kedvesen. Tényszerű megállapítás volt. A poros kertre még mindig ugyanaz a tompa szürke fény borult, mint az előbb, az ég piszkos fehér volt, de semmi jelét nem láttam annak, hogy a nap hamarosan lemenne. Meg voltam döbbenve, szégyelltem magam és dühös voltam, amiért egy vadidegen férfi juttatott ahhoz a gyönyörhöz, amit addig, miképp a franciák mondják, csak a "les plaisirs solitaires" révén ismertem, és amit más férfitól, úgy véltem, így, mint most, még soha nem kaptam meg, és eszembe jutott, mennyire háborogtam, amikor a whisky mellett azt találta mondani: - Először volt a whisky, aztán valami más. A férfi, aki tizenöt éves koromban, mintegy a merészségem próbatételeként rávett, hogy anyám háta mögött kóstoljam meg a whiskyt, anyám egyik hódolója volt. Hogy akkoriban a szeretője volt-e, azt nem tudtam, de biztosra vettem, hogy valamikor az volt. Ritkán találkoztunk. Nem tartozott a családunk állandó baráti köréhez. Csak a jelentősebb estélyekre és fogadásokra hívták meg. Nős volt, a legidősebb fia két évvel fiatalabb volt nálam. Húszéves koromra ez a férfi mind gyakrabban sürgölődött körülöttem, és egy alkalommal, amikor épp egy ötvenfős vendégsereg lepte el a ház összes szalonját, és nekem házikisasszonyi teendőket kellett ellátnom, buzgó segítőkészsége odáig terjedt, hogy utánam jött még a konyhába is, ahová a kiürült petits fours-os tálak feltöltése miatt mentem ki. Ott tette fel nekem a kérdést - miközben az alkalomra felfogadott főszakács, a mi morcos

szakácsnőnk meg még két cselédlány fel-alá járkált és tettvett körülöttünk -, hogy nem lenne-e kedvem egy kis kocsikázáshoz másnap délután a környéken. Nem sokkal azelőtt vesztettem el a szüzességemet. Ezért hát úgy gondoltam, hogy a meghívásnak gyakorlatilag nincs jelentősége, és ugyan biztos voltam benne, hogy a kirándulásban csekély örömöm telik majd, igent mondtam. Mindig is féltékeny voltam anyám szeretőire, és mély megelégedéssel töltött el a gondolat, hogy ez egyszer elvehetem tőle az egyiket - hogy én kellek neki és nem az anyám. A férfi amúgy nem különösebben tetszett. Jóképű, üresfejű, kifejezéstelen tekintetű bonviván volt, akiből mindennemű szenvedély és lelkesedés hiányzott, és csak közhelyekről szeretett beszélgetni, ami kellemes volt abból a szempontból, hogy nem kívánt erőfeszítést a beszélgetőpartnere részéről. Egy kis szállodába hajtottunk, amelyik egy óriási parkerdőben állt, látszólag egymagában, ugyanis más épületet se közel, se távol nem láttam. Azelőtt soha nem voltam férfival szállodában, és nagyon imponált, ahogy ez az ember, mihelyt a hallba léptünk, odaszólt a recepciósnak, hogy hozzanak fel a szobánkba teát, ám egy szóval se említette, hogy szobát akar kivenni. Miközben vetkőztem, azt mondta: - Bármi történjék is, nehogy belém szeressen - és én megvetően gondoltam rá, hogy milyen öntelt. Oldalról tett a magáévá, úgy, hogy mögém feküdt; ez meglepett, mert mindaddig abban a tévhitben éltem, hogy

csakis úgy tehet magáévá egy férfi, ha a hátamon fekszem. Alám csúsztatta az egyik karját, és cirógatva játszott a mellemmel, és miközben belém hatolt, a másik kezével a combom közt simogatott. Soha nem hittem volna, hogy ez így lehetséges. Nagyon élvezetes volt. Később, teázás közben kijelentette: - De hisz remek partner voltál. Neked is nagyon jó lehetett. Nem feleltem. Eltökéltem, hogy tőlem semmi olyat nem fog hallani, ami legyezgethetné a hiúságát. Akkortájt nem fogtam fel, milyen ritka és rendkívüli szeretővel hozott össze a sors, és hogy igazán hálátlanság volt így bánnom vele. Túl sok élettapasztalattal sem rendelkeztem, annyival semmiképpen sem, hogy megértsem, milyen nevetséges is az a tény, hogy ez a köznapi, ártalmatlan, egyszerű nőcsábász olyan képesség birtokában van, amelyről a legnagyobb hódítóknak még csak fogalmuk sincs. Amikor megkérdezte, találkozhatnánk-e újra, kurtán csak azt feleltem, nem tudom. A kaland fő célja, úgy éreztem, megvalósult, és bár tudtam, hogy anyám előtt mélyen hallgatni fogok róla, legalább egyszer valamiben én kerekedtem felül, és elégtételt vettem a bűneiért. Soha nem bántam meg, hogy a szeretőjével nem akartam még egyszer lefeküdni, mert a férfi nem kavart fel érzelmileg. Évekig nem is gondoltam rá. De ami most a kőpadon történt, az más volt. És amikor belegondoltam, hogy ez az idegen, akinek még a nevét sem tudtam, képes volt a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, ezzel a rövid, közömbös, nemtörődöm aktussal a fentihez hasonló gyönyörben részesíteni, egészen zavarba jöttem.

- Na jöjjön már, induljunk. Hazakísérem - mondta, miközben a csuklómra fonta a kezét. Ettől a mozdulattól, ahogy a csuklómnál fogva megmarkolt, mint az előbb is, amikor a Shepherdsből kivezetett, ingerült lettem. Végletesen egyoldalúnak találtam, hogy a birtokába vesz anélkül, hogy egyáltalán megkérdezné, nincs-e ellene kifogásom. Mintha a karfájánál fogva ragadna meg valaki egy széket, és a padlón húzná végig, hogy aztán letegye a szoba egyik sarkába. Miért nem képes legalább a kezemet fogni, kérdeztem magamtól, miközben lépkedtem mellette. De hisz úgyse hagynám, hogy megfogja. Még hogy a kezem az övébe simuljon!, lázadoztam magamban, és szabadulni igyekeztem a szorításából. A pulzusomon addig lazán és hűvösen nyugvó ujjak most szorosan a csuklómra tapadtak. - Ne húzódjon el tőlem - mondta halk, szenvtelen hangon, mintha csak arra figyelmeztetett volna, hogy nézzek a lábam elé. - Hagyjon békén! - kiáltottam fel. - Nem, nem hagyom békén - mondta még mindig ugyanazon a hangon, mintha az orra eséstől akart volna megóvni. Várt néhány másodpercig, miközben megpróbáltam kitépni magam a keze közül, aztán a másik kezével átkulcsolta a könyökömet, a hajlat belső, puha felébe nyomta a hüvelykujját, és lassan körözni kezdett, mintha ki akarná tapintani a karomban futó ereket, az inakat és a húst, majd fokozta a nyomást és egyre nagyobb fájdalmat

okozott. Nem éles fájdalmat, csak valami tompa, idegesítő, kellemetlen érzést. - Hagyja abba! - kiáltottam. - Ez fáj! - Mire az ujja még mélyebbre nyomult, a másik kezével pedig a csuklómat csavarta. Azelőtt soha eszembe nem jutott, hogy a könyököm különleges érzések forrása lehet. Ez a mindenki számára teljes egészében látható testrész nem rejti magában azokat az erotikus titkokat, amiket a comb vagy a kebel. De most mégis úgy éreztem, hogy ez az ember a könyökömnél fogva még megalázóbban és még teljesebben a magáévá tett, mint az előbb, a padon. Elernyedtem és a mellkasának támasztottam a fejemet. A sötétszürke gyapjúszövet picit érdes volt, kemény és élettelen. Hogy a viselője lélegzik-e, alig hallottam, hogy a szíve dobog, még kevésbé. Elengedte a karomat. Se méltatlankodni, se duzzogni, se viaskodni nem volt már erőm. Csak düh és csalódás maradt bennem. Hát végül mégis megadtam magam, ezzel a meghunyászkodó mozdulattal elismertem a vereséget. Ő meg csak állt anélkül, hogy akár tudomásul vette, akár jutalmazta volna a megalázkodásomat. Kiegyenesedtem, az arcom égett a szégyentől. Azt hittem, mindjárt a torkának esem, és szétharapom az ütőerét. Állt és figyelt. - Rajta, mondja ki - szólalt meg. - Mit? - kérdeztem. - Azt, amire épp gondol, amit most művelni szeretne velem. - Semmit nem akarok művelni.

Kaján mosollyal mért végig. - Majd elmondja a következő alkalommal. - Nem lesz következő alkalom - mondtam. - Na gyerünk, ne húzzuk itt tovább az időt - mondta. - Egész idő alatt csak menni akart, tőlem megszabadulni. Most miért állt meg? A kapuhoz mentünk, és ő kitárta az egyik szárnyát, noha semmi szükség nem volt rá, mert még mindig félig nyitva állt. Kimentünk. - Nem lesz következő alkalom - ismételtem azt remélve, hogy kellőképp rátarti hangot sikerült megütnöm. - Jaj, ne legyen olyan kőszívű - mondta hirtelen olyan sipító, jajveszékelő hangra váltva, mint a vigasztalanul gyötrődő, kétségbeesett szerelmes. - Ne kínozza tovább a szenvedőt! - Erre akaratom ellenére elnevettem magam. Mentünk tovább. Üres volt az utca. - Akkor hát találkozhatunk újra? Esküdjön meg, hogy igen! - mímelte továbbra is az aggódó szerelmest. - Nem látja, hogy mindenre képes vagyok magért, akár térdre is borulok, ha kívánja? - Szó sem lehet róla - mondtam mosolyogva. - Hol lakik? - kérdezte. - Nem mondom meg. - Jaj, istenem, jaj, istenem, hát megint kezdi? Soha nem volt szerencsém a nőkkel. Csak tudnám, miért? Erre kirobbant belőlem a nevetés. Egy taxi jött épp felénk, leintette. - Hajtson a West Endre - szólt oda a sofőrnek. Beszálltunk. Az egyik sarokba telepedtem le, és ő is odaült, de nem szorosan mellém.

Odakint még világos volt, de a taxi belsejét az efféle kocsikra oly jellemző állandó, bensőséges homály töltötte be - az a mesterséges alkonyat, amelyet az elöregedett, megaszalódott bőrülés áraszt magából. Odafordultam felé. A reszkető félhomályban még élesebben kirajzolódtak a szembogarát övező fehér karikák. Tényleg furcsa szeme van, gondoltam, és egyébként is furcsa, minden szempontból. Már nem voltam jókedvű - a lelkesedésem csak addig tartott, amíg az összetört szeretőt játszotta, és úgy láttam, most nem áll szándékában, hogy udvaroljon, de még csak az sem, hogy gyengéden megfogja a kezemet. - Miért szólított le? - kérdeztem. - Mert érdekesnek találtam - felelte. - Gyakran jár a Shepherdsbe? - Igen - Szereti? - Igen. - Ugye hogy hat után kezd szörnyen elviselhetetlen lenni a tömeg? - Igen - mondta. - És hagyja már abba. Semmi értelme. Elfordultam és kinéztem az ablakon. - Te jó isten! - kiáltottam föl. - Már itt vagyunk a Derry and Tomsnál. És itt a Pontings is. - És ezen meglepődött? - Nem, tulajdonképpen nem. - Akkor miért tesz úgy, mintha meglepődött volna? Mondtam, hogy hagyja abba ezt az időhúzó játékot - jelentette ki. - Szóljon a sofőrnek, hogy hajtson végig a Church

Streeten, és aztán forduljon jobbra - mondtam. - A Linden Gardensben Lakom. De ez nem jelenti azt, hogy újra találkozhatunk. Hiába tudja a címemet. - Magáról az egyik betegem jut az eszembe, aki kijelentette, hogy nem szeret semmin átugrani, de nem azért, mintha attól tartana, hogy a heréje megsérül. Ha valaki azt mondja, "nem azért, mintha" vagy "ez nem jelenti azt, hogy", az csak az igazságot próbálja elfedni. Mert mindig minden azért van, hogy és mindig minden azt jelenti, hogy. Hajlandó végre abbahagyni a színjátékot? Második fejezet Azt mondta, találkozzunk a Sheperdsben két nap múlva, délután hatkor. Piros, fehér pöttyös kartonruhát vettem fel, fehér, cikkcakkos zsinórtűzéssel a varrások mentén. A konyhalányok hordanak ilyesmit. Kis csitrinek festettem benne, és ez állt rajtam a leginkább úgy, mintha szajha lennék. A szabása ugyanolyan volt, mint a két nappal előbbi, elegáns, jól nevelt selyemruhámé, csak az olcsó anyag keltette ezt az egészen más benyomást. Volt még egy harmadik, ugyanilyen szabású ruhám. Hosszú ujjú, vékony, sötétkék gyapjúból - akkor vettem fel, amikor egyszer a hadügyminisztériumba mentem egy beszélgetésre, miután megpályáztam ott egy állást; úgy képzeltem, hogy komolynak, szorgalmasnak és megbízhatónak fognak látni benne. A ma délutáni randevúra szándékosan választottam a piros kartont. Ezzel, gondoltam, világosan jelezni fogom,

milyen kevéssé óhajtok tetszeni neki. Úgy hittem, nem érdekel, hogy tetszem-e neki vagy sem. Ugyanakkor nagyon is zokon vettem, ahogy azon az estén ott a kertben bánt velem, és reméltem, hogy ha ilyen közömbösnek mutatkozom, mégiscsak sikerül megsértenem. Mondanom sem kell, hogy a megbeszélt időpontnál szándékosan negyedórával később érkeztem. Ugyanott állt, ahol először megpillantottam, a gyaloghintó virágmintás oldalának támaszkodva. Katonaruha volt rajta, közönséges gyakorlóöltözék és sapka, őrnagyi rangjelzéssel. Nem állt jól neki. Ebben a durva szövetből készült, vastag, bő zubbonyban alacsonyabbnak és véznábbnak látszott, mint amilyen valójában volt; a sapka eltakarta hajának ördögien vonzó kontúrját; amúgy is halvány arca a khakitől szinte már betegnek tűnt. - Attól tartok, késtem - mondtam. Nyomatékosan figyelmeztetni akartam modortalan pontatlanságomra, amennyiben nem vette volna észre. - Úgy érti, azért késett, mert tart valamitől - mondta. Egy pillanatra ránéztem. Aztán lesütöttem a szemem. - Utoljára viselem az egyenruhámat - jegyezte meg -, afféle hattyúdal gyanánt. - Majd reszketni kezdett a hangja, el-elcsuklott és zihálva levegő után kapkodott, mint egy elérzékenyült öregember: - Mert mélységes tisztelettel adózom valamennyi hős katonánknak, a drága fiúknak, akik életüket és vérüket áldozták a hazáért -, és miután már hangosan kacagtam, a megszokott hangján folytatta: - Na menjünk innen. Megint a csuklómnál fogva vezetett; ezúttal nem

nehezteltem érte. Kint az utcán megállt, felemelte a kezemet, és eltartotta magától. Kicsit elfordította, úgy, hogy a jegygyűrűm megcsillant a ráeső fényben. - Ez a vékony aranykarika - mondta -, úgy látom, nem terheli meg túlságosan a maga pici kezét. - Nem - feleltem. - Mikor hagyta ott a férjét? - kérdezte. - Honnan tudja, hogy én hagytam ott? - Egészében véve igen jól megy magának ez a műfaj, mármint otthagyni másokat. Már amennyire én látom. - Nem tudom - mondtam -, ezen soha nem gondolkoztam. - Lényegtelen megjegyzés volt - jegyezte meg -, nem kell gondolkoznia rajta. Mikor hagyta ott a férjét? - Három éve. - Biztos voltam benne, hogy majd arról fog faggatni, miért hagytam ott, és eltökéltem, hogy semmiképpen sem árulom el neki. Ezért ugyancsak elcsodálkoztam, amikor egészen más természetű kérdést tett fel. - Hány éves volt a férje, amikor otthagyta? - kérdezte. - Huszonhét - feleltem. - Á, tehát se öreg nem volt, se szép? - állapította meg önelégült mosollyal. - Ez meg miféle ostobaság? - méltatlankodtam. - Hogy jön ez ide? - Én tudjam? - mondta továbbra is mosolyogva. - Magának kéne tudnia. De mivel úgy látom, nem túlságosan kedveli a témát, egy percig se törje rajta tovább a fejét. - Hát maga tényleg elég ostoba - jelentettem ki. - Ez pont olyan, mint amikor elárulják egy embernek, hogyan kell

kőből aranyat csinálni, elmondják neki a titkos receptet, a módszer minden csínját-bínját, de figyelmeztetik, hogy a művelet csak akkor fog sikerülni, ha közben egy pillanatra sem gondol a fehér elefántra. A szerencsétlen persze képtelen megállni, hogy ne gondoljon a fehér elefántra. Minek szólt rám, hogy ne törjem rajta a fejem? Mert most már biztosan ezen fogok töprengeni. - Hát persze hogy ezen fog - mondta -, csak teljesen hiába, mert nem fog egyről kettőre jutni. - Miért, hová kéne jutnom? Nem értem - mondtam. - Nem kell megértenie, szegény kicsi lány - mondta. - Micsoda marhaságokat beszél! - mondtam gőgösen. Mámorító gyönyörűséggel töltött el, hogy képes vagyok ilyen gorombaságokat vágni a fejéhez, bármit, ami csak eszembe jut. Életemben nem éreztem magam ilyen felszabadultnak. Megrészegültem a saját pimaszságomtól. - Csak mert mond valami képtelenséget, mindjárt azt hiszi, hogy az ember hasra esik a nagy bölcsességétől? Ez olyan, mint T. S. Eliot költészete. Egy kukkot se ért belőle senki, de mindenki azt mondja, "hű, de bölcs!". És ne nevezzen "szegény kicsi lánynak". Utálom. Már végigsétáltunk a Piccadillyn, és most egy régiségbolt elé értünk. A kísérőm itt megállt. - Tessék - mondta -, ettől majd megnyugszik. És most árulja el, hogy miért nem szabad "szegény kicsi lánynak" neveznem. - Mert az olyan szomorú - mondtam. - Goethének van egy verse, a "Mignon". És abban van. És márványszobrok állnak, nézve rám: Mit tettek veled, szegény, kicsi lány? (Vas István fordítása.)

- Mindig sírhatnékom támad, ha ezt olvasom. De maga nyilván nem ismeri. - De, hallottam már - mondta. - Hogy is van? Mondja csak el, úgy nagyjából. - A lány azt akarja, hogy a férfi Olaszországba menjen vele - mondtam. - Milyen férfi? - kérdezte. - Az apja - mondtam. - De nem, rosszul mondom - tettem hozzá gyorsan. - Összekevertem. Nem egészen világos, hogy kicsoda. Mert az első versszakban a lány a szerelmének nevezi. Ebben van a citrom meg a narancs. A második szakaszban az apjának nevezi. Itt van az a rész a szobrokkal meg a képekkel és az a szomorú sor, "Mit tettek veled, szegény, kicsi lány?"... Megszakad az ember szíve. Ezért nem szeretem. - Elfordultam a kirakattól, és felpillantottam rá. - Folytassa - mondta. Most megint olyannak láttam, mint a prédára leselkedő vadat; feszülten, várakozástele izgalommal figyelt. Zavarba jöttem. - Aztán vad és hátborzongató lesz az egész. Szűk ösvény, sárkányok, örvénylő áradás. Ezeken kell átvergődniük, hogy Olaszországba jussanak. - És ebben a szakaszban minek nevezi a férfit? - kérdezte. - A "védelmezőjének" - feleltem, és hozzátettem: - Azért mégsem ismeri olyan jól, igaz? - és pimasz pillantást vetettem rá. De ő, úgy láttam, észre se vette. - Kitűnő - jegyezte meg -, felettébb érdekes.

- Persze hogy kitűnő - mondtam. - Goethe. Goethe csak kitűnő lehet. - Nem Goethére gondoltam, szegény kicsi lány - mondta -, hanem magára. Ragyogó elméje van. Elcsodálkoztam ettől a bóktól, bár nem tetszett. Nem ilyen dicséretre vágytam. Különben sem volt igaz. Ilyen kivonatos formában bárki fel tudta volna mondani a "Mignon"-t. - Magánál elég könnyű tetszést aratni - mondtam, miközben mentünk tovább. Ám ettől a "magának kitűnő elméje van" megjegyzéstől valahogy megbékéltem, és nem nehezteltem rá többé, amiért "szegény kicsi lánynak" nevezett. A Shaftesbury Avenue-a beültünk egy kocsmába. Saját magának dupla whiskyt rendelt, nekem pedig édes sherryt, és, legnagyobb megkönnyebbülésemre, nem fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. - Most elviszem egy kínai étterembe - jelentette ki. - Ó, ismerek egy borzasztó jó kínait! - kiáltottam fel. - Az nem az, amelyikre én gondoltam - mondta. - Honnét tudja, hogy amelyikre én gondoltam, nem az, amelyikre maga gondolt? - kérdeztem. - Mert maga egy másikra gondolt - jelentette ki. - Na és hogy hívják a magáét? - kérdeztem. - Bellevue - mondta. - Idióta - mondtam -, az nem is kínai. - Már hogyne lenne az - a Bellevue kínaiul evőpálcikát jelent. E gy Waldour Street-i étterembe vitt, és végül örültem, hogy nem a Shaftesbury Avenue-iba mentünk, amelyikre én

gondoltam. Azt hiszem, el lett volna rontva az estém, ha azt választjuk; és nem azért, mert ott "felidéztem volna az emlékeimet", mint ahogy ő pár napja megjegyezte, hanem mert pont a fordítottja állt volna elő: engem vettek volna üldözőbe az emlékeim. Nem baj, mondtam magamban; most, hogy újra itt vagyok Londonban, úgyis hamarosan jóra fordul minden. Addig meg minek izgassam magam? Megrendelte az ételt, anélkül, hogy kikérte volna a véleményemet, de nem vettem zokon. Ellenkezőleg, még örültem is, bár megsértődtem volna, ha bárki más teszi. Egyszerűen nem az én esetem, mondtam magamban, ezért nem is érdekel. És ma, ebben az egyenruhában, végképp rémesen fest, rémesebb már nem is lehetne. Miközben beszélt, volt egy pillanat, hogy egy csepp húslé csorgott végig az állán; kárörvendően gyönyörködtem benne, de nem szóltam; szinte elszomorodtam, amikor egy másodperc múlva a szalvétájával letörülte. Sokért nem adtam volna, hogy nevetséges és megalázó helyzetben lássam! Tudtam, hogy fel fog vinni a lakására, mintha az magától értetődne, és tudtam, hogy vele fogok menni. De úgy okoskodtam magamban, az egész nem számít, hisz ez a férfi nem érdekel, és ha sikerül értésére adnom, hogy nem tetszik, azzal a magam részéről célt értem. Vacsora után egy Regent Street-i megállóban szálltunk buszra. De az nem South Kensington felé ment, sőt még csak nem is a közelébe. Biztos egy másik klubba megyünk, gondoltam. A Portman Square-en szálltunk le, átvágtunk a téren, és egy igen jó állapotban lévő, magas, régi ház feketére festett, impozáns bejárata előtt álltunk