LINDA HOWARD. Lángoló szív

LINDA HOWARD Lángoló szív

A mű eredeti címe: Heart of Fire Copyright 1993 by Linda Howard All rights reserved! A fordítás a Pocket Books 1993. évi kiadása alapján készült Fordította: Titki Zsuzsa Hungarian edition and translation 1995 by LAP ICS ISBN: 963 434 096 2 Kiadja: LAP ICS Könyvkiadó A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1995. évben Felelős vezető: Bördős János Felelős kiadó: LAP ICS Könyvkiadó

Előjáték Ki ez, papa? Jillian kicsi ujja kitartóan mutatott egy képre, mely az apja kezében levő könyvben volt. Mint oly gyakran, most is az ölébe bújt, mert bár még csak ötéves volt, elbűvölték apjának régen élt emberekről és távoli helyekről szóló meséi, és ez a bűvölet már tipegő kisgyerekként is rabul ejtette. Egy amazon. És mi a neve? Jillian elég figyelmes volt ahhoz, hogy lássa, nőnemű lénnyel van dolga, így hát olyan nevet várt válaszként, amilyet lányoknak szoktak adni. Amikor még igazán kicsi volt, néha megzavarta a haj hosszúsága, amíg rá nem ébredt, hogy apja képeskönyveiben mindenkinek hosszú haja van, a fiúknak éppúgy, mint a lányoknak. Kereste, hogyan tudná jobban megkülönböztetni a nemeket egymástól, s hamar felfedezett egy sokkal megbízhatóbb útmutatót: a mellkast. A férfiaknak és a nőknek különböző mellük van. Nem tudom a nevét. Senki se tudja, hogy tényleg élt e. Akkor lehet, hogy kitalált személy? Lehet. Cyrus Sherwood gyöngéden megcirógatta lánya kis fejét, közben felemelte dús, fénylő haját, aztán elengedte, hogy a sötét szálak újra helyükre hullhassanak. El volt ragadtatva a gyermekétől. Tudta, hogy elfogult, de lányának értelme és az elvont dolgok iránti fogékonysága messze felülmúlta egy ötéves gyermek szintjét. Jilliant megigézték apja régészeti könyvei. Egyszer hároméves korában egy vele majdnem egysúlyú könyvet szedett le az egyik polcról, nagy nehezen lerakta a padlóra, aztán egy egész délutánt töltött hason fekve, lassan forgatva a lapokat, miközben belemerült a képek élvezetébe, és teljesen megfeledkezett a körülötte levő világról. Apjának ez volt az egyik legkedvesebb emléke róla. Gyermekkori ártatlansága meglepő logikával párosult; Cyrus Sherwood lányát soha senki nem találta butának. Szembetűnő képességei mellé a makacsság társult meghatározó tulajdonságként. Az apát gyengéd örömmel töltötte el a sejtelem, hogy szeretett lánya egy napon próbára teszi majd egy gyanútlan férfi türelmét. Jillian előrébb hajolt, hogy részletesebben tanulmányozhassa. Végül azt kérdezte: Ha kitalált személy, akkor miért van benne ebben a könyvben? Az amazonokat mondai alakoknak tartják. Ó, olyanok, akikről az írók mindenféle történeteket találnak ki? Igen, és néha a mondáknak is lehet valóságos alapjuk. Általában megpróbálta egyszerűsíteni a szavait, amikor Jilliannel beszélt, de soha nem beszélt vele lekezelőn. Ha nem értett meg valamit, erőszakos kis angyala addig követelte a magyarázatokat, amíg valóban meg nem értette. Orrocskáját összeráncolta. Beszélj nekem ezekről az amacsodákról. És kényelmesen felkucorodott apja ölébe. Apja halkan felnevetett ezen a véletlen, de telitalálatos szójátékon, aztán belekezdett a harcos nőkről és királynőjükről, Pentherileáról szóló meséjébe. Egy ajtó csapódott valahol a házban, de egyikük sem figyelt fel rá: belemerültek kedvenc játszóterük, a régmúlt világába. Rick Sherwood szokatlan lelkesedéssel robbant be a házba, szokásos mogorvaságának nyoma se volt nagy izgatottságában. A legnagyobb hanyagsággal vette semmibe a házvezetőnőtől oly gyakran hallott kérést, miszerint vegye le a lábbelijét, mielőtt belép a házba, s baseballcipőben csörtetett be a bejáraton. Egek, micsoda játék! Ez volt élete legjobb meccse. Nagyon szerette volna, hogy ott legyen az apja és lássa, de a diákjaival kellett valamit megbeszélnie, így nem tudott eljönni. Ötször volt ütő a kezében, és négy találatot sikerült szereznie, ebből egy hazafutás volt. Hát nem fantasztikus? Teljesen odavolt magától, s alig várta, hogy megoszthassa apjával a boldogságát. Megállt a konyhában: megszomjazott, inni akart. Olyan mohón nyelte a vizet, hogy az patakokban folyt le az állán. Aztán töltött még egy pohárral. Ahogy a szájához emelte, hangokat hallott. Várt. Mintha az apját hallaná. Még mindig izgalomtól fűtötten, gyorsan a könyvtárszoba felé dübörgött, mert biztosra vette, hogy ott megtalálja az apját. Belökte az ajtót és besietett. Hé, apa! Négy találatom volt ma, az egyik hazafutás! Egy párost is játszottam! Ott kellett volna lenned! Az utolsó mondata nem panaszkodás volt, hanem még izgatottságában tölt ki belőle. Sherwood professzor felnézett a könyvből és rámosolygott. Bárcsak ott lettem volna! Ügyes fiú vagy! Rick nem vett tudomást a húgáról, aki apjuk ölében csücsült. Hamarabb vége lett a megbeszéléseidnek, mint gondoltad, ugye?

Holnapra halasztották őket mondta a professzor. Ahogy Rick ott állt, a lelkesedése kezdett alábbhagyni. Akkor miért nem jöttél el a meccsre? Jillian érdeklődéssel figyelt eddig, most pedig megszólalt: Én szeretem a baseballt, papa. Az apa mosolyogva nézett le rá. Szereted, Jillian? Lehet, hogy elmegyünk majd a következőre. Ez megnyugtatta a kislányt, s mivel már elég régen megszakították a történetét, rábökött a könyvre, hogy visszaterelje rá apja figyelmét. Az amacsodák súgta. A professzor ugyanolyan vékony hangon válaszolt a kérésre, azonnal engedelmeskedve, és ezt szívesen tette, mivel a történet az ő szívéhez is nagyon közel állt. Hála az égnek, Jillian jobban kedvelte a mondákat, mint a tündérmeséket, különben apja közel se lett volna olyan türelmes hozzá. Rick boldogsága odalett, helyébe düh szállt, amint azt látta, hogy ez a kis vakarcs ismét megfosztotta apja társaságától. Oké, eszes a kislány; na és akkor mi van? Nem tudna végigjátszani egy párost! Csalódottság érzése töltötte el, és peckesen kivonult, még mielőtt engedett volna vágyának, hogy kiragadja féltestvérét apjuk öléből. A professzor soha nem értette volna ezt meg; véleménye szerint kis angyala egész egyszerűen csodálatos volt. Kis angyal, nyald ki, gondolta Rick gonoszul. Nem szerette Jilliant, és neheztelt rá, amióta csak megszületett, éppúgy, ahogyan a kislány anyját sem szerette. Hála Istennek, az anyja meghalt néhány évvel ezelőtt, de a kis vakarcs még mindig itt volt. Mindenki nagy hűhót csapott körülötte, mert eszes volt. Ricket pedig úgy kezelték, mint egy ostoba fajankót, csak mert egy osztályt kétszer kellett járnia. Oké, tizenhét éves volt, és épp azután tölti be a tizennyolcat, hogy elkezdi a középiskolát; de ettől még nem buta ő, csak éppen nem próbálta elég keményen. De minek is eméssze magát emiatt? Mindegy volt, hogy tanult, az emberek úgyis mindig csak a vakarcsra figyeltek. Felment a szobájába, lehúzta a baseballcipőjét, és hozzávágta a falhoz. Jillian most még eddigi legjobb játékát is tönkretette. Ha apának elmaradtak a megbeszélései, végül is el tudott volna jönni a meccsre, de ehelyett hazajött, hogy annak a kis vakarcsnak meséljen. Ennek az igazságtalansága arra ösztönözte Ricket, hogy megüssön valamit. A vakarcsot akarta megütni. Olyan fájdalmat akart neki okozni, mint amilyet ő érzett. Ellopták tőle az apját, a vakarcs meg a buta anyja, és ezt soha nem tudta megbocsátani neki. Egy sugallat hatására hirtelen felállt. A zoknija minden neszt felfogott, amint a szobájából az ebédlőn keresztül Jillian szobájába osont. Megállt a közepén, körülnézett. Mint minden gyerek, a húga is maga köré gyűjtötte a kincseit: a szoba tele volt szórva kedvenc könyveivel és babáival, meg más emlékekkel, amiknek nyilvánvalóan csak az ő számára volt jelentőségük. Ricket ezek közül egy se érdekelte; csak azt a különleges babáját kereste, amelyiket Jilly mindnél jobban szeretett: egy piszkos műanyag játszótársat, akit Violetnek hívott. Általában vele aludt, olyankor szorosan az arcához szorította. Megtalálta. Rick megfogta a babát, visszalopakodott a szobájába, és azon tanakodott, hogy mi legyen a következő lépés. Szerette volna szétpüfölni, aztán Jillian ágyán hagyni, de valami állati ravaszság azt súgta, hogy őt okolnák érte, mert nincs más a közelben, aki ilyet tenne. Mégsem elégedhetett meg csupán annyival, hogy egyszerűen elrejti előle a babát. Féltékenysége többet követelt: tönkre kellett tennie valamit, amit a kislány szeretett, még akkor is, ha az örökre az ő titka marad. Mosolyogva vette el az öltözőasztalról a zsebkését. Kinyitotta. Leült az ágyra, és hidegvérrel, kíméletlenül feldarabolta a babát. Jillian sose fogja megtudni a tettét. Sírni fog, amiért nem találja kedvenc babáját, de Ricket nem fogják semmivel se megvádolni. Mindig meleg érzéssel fogja eltölteni a tudat, és valahányszor a vakarcsra fog nézni, kárörömet fog érezni, mert ő tudni fog valamit, amit a húga nem.

Jillian Sherwood dühösen szorította össze az ajkát, amint belépett a lakásába. Az nem volt még kétéves, és Jillyben többnyire a birtoklás öröme áradt szét, akárhányszor átlépett a küszöbön, mert a lakás nemcsak hogy jól nézett ki, de az övé volt. Ez a nap azonban nem volt átlagos, ezért a lány még a hűvös, megnyugtató lakásbelsőt sem érzékelte. Ledobta vászontáskáját a hallban az asztalra, és a nappalin keresztül egyenesen a teraszra ment. Olyan hatalmas volt a dühe, hogy úgy érezte, odakinn kell lennie, nincs maradása a szobában. Merev mozdulatlansággal állt Los Angeles késő tavaszi forróságában, amint két kezével a derékmagasságú betonfal peremét markolta. Szép kilátás nyílt innen a városra, és máskor mindig imádta a nappal pasztell színeit, éppúgy, mint az éjszaka izzó neonfényeit, de most túl mérges volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Átkozott kicsinyes, senkiházi alakok! Befizette, amit kellett, megvolt a joga, hogy az ouosallai ásatáson dolgozzon Afrikában; évtizedek óta ez volt a legnagyobb új régészeti felfedezés, és szó szerint összefutott a szájában a nyál a gondolattól, hogy ő is részt vehet benne. Még soha semmit nem akart olyan erősen, mint azt, hogy segíthessen a betemetett ősi falu feltárásában, melyet csak nemrég fedeztek fel a Vörös tenger afrikai partján. Az ásatást a Frost Régészeti Alapítvány indította el, éppen az az alapítvány, amelynek ő maga is dolgozott, és majdnem beleszédült az izgatottságba, amikor jelentkezett az ouosallai lelőhelyen dolgozó csoport tagjai közé. Meg volt győződve, hogy kiválasztják. Munkáját kitűnően végezte, a jelentései nagyszervűek voltak, írásai számos tekintélyes kiadványban megjelentek. Régészeti doktori címet szerzett, és már részt vett néhány kisebb ásatáson Afrikában; a tapasztalata figyelemre méltó értéknek számított egy olyan fontos ásatásnál, mint az ouosallai. Ide csak a legjobbakat választhatták ki, és Jillian tudta, hogy ő valóban közéjük tartozott. Tapasztalt, elhivatott és szorgalmas volt, olyan gyors felfogású és józan eszű, mint amilyennek egy régésznek kellett lennie ahhoz, hogy a fennmaradt leletdarabkákból ősrégi életvitelekre tudjon következtetni. Nem volt ok, amiért ne választhatták volna ki. Mégsem választották ki, mert az alapítványt vezető seggfejek találtak egy jó okot, hogy kihagyhassák: Sherwoodnak hívták. Az egyetemen a régészeti tanszék vezetője nyíltan megmondta neki: Rögeszmés Cyrus Sherwood lánya egy régészeti csoport presztízsének sem tesz majd jót. Jillian munkáját és megbízhatóságát beárnyékolta apjának vad elméletek felállításáról szóló híre. Fölöslegesen küzdött, és ez dühítette. Az apja mindig azt mondta, hogy eltökéltsége három embernek is elég volná, de jelen esetben a lehetőségek hiánya gátolta. Nem akarta abbahagyni régészeti ténykedését, ahhoz túlságosan is szerette. Ám választott karrierjének csúcsa elérhetetlen volt számára a neve miatt. A régészeti ásatások sokba kerülnek, ráadásul nem is akadt sok finanszírozó társaság; a megszerezhető tőkéért pedig iszonyatos verseny folyt. Ezért egy jó hírű csoport sem engedhetné meg magának, hogy őt küldje egy nagyobb ásatásra, mivel már a puszta ottléte is megkérdőjelezné a leletek valódiságát, a csoport pedig futhatna a pénze után. Még nevének megváltoztatásával sem érne el semmit: kicsi a régészet világa, és őt túl sokan ismerik. Ha legalább nem lenne olyan taktikázó ez az egész! A tőke olyan nagy nevekhez vándorol, akik nyilvánosságot kapnak, és senki sem kockáztatná meg, hogy rossz sajtója legyen, amiért ő nekik dolgozik. Rengeteg kisebb ásatáson volt már, de az összes fontos feltárás elérhetetlen volt számára. Nem mintha megváltoztatta volna a nevét, ha azzal elérhet valamit. Apja csodálatos ember és vérbeli régész volt. Mélységesen szerette őt, és bár már eddigi huszonnyolc évének felét nélküle élte le, még mindig nagyon hiányzott neki. Dühítette, hogy apjának temérdek régészeti eredményét gyakorlatilag figyelembe se vették merészebb elképzelései és elméletei miatt, amelyeket már nem tudott bebizonyítani. Egy balesetben halt meg az amazóniai őserdőben, éppen amikor egy olyan terepre utazott, amelytől egyik vérlázító elmélete megdönthetetlen bizonyítékát remélte. Sarlatánnak és bolondnak nevezték, de halála után az együttérzőbbek úgy vélekedtek, hogy a professzort egyszerűen félrevezették. Cyrus Sherwood hírneve végigkísérte lánya egyetemista éveit és pályáját is, így gyakran úgy érezte, hogy bárki másnál keményebben kell dolgoznia: sokkal alaposabbnak kell lennie, lelkiismeretesebbnek, és soha nem szabad semmit sem mutatnia szárnyaló képzeletéből, amelyen apja mindig olyan jól elszórakozott. Teljesen a régészetnek szentelte magát, még szabadságra se ment soha, hogy minden lehetséges percet megragadhasson céljai megvalósításához. 1.

Minden hiábavalónak tűnt. Rögeszmés Sherwood lányát egy nagyobb ásatáson sem látták szívesen. Kezével a falba vert. A papa nem volt rögeszmés, gondolta szenvedélyesen. Kissé bizonytalannak és kissé furcsának tűnt, az egyszer igaz, de bámulatos apa volt, és amellett piszok jó régész. Rágondolva eszébe jutottak az ő irataival teli dobozok, melyeket sose nézett át. Halála után Sherwood professzor iratait összecsomagolták, a házat pedig eladták. Féltestvére, Rick vitte el a dobozokat sivár kis lakásába, ahol egyszerűen a sarokba dobálta őket. Sohasem mutatott érdeklődést irántuk, amennyire húga tudta; és soha nem is nyúlt hozzájuk. Amikor Jillian elvégezte az egyetemet, és a saját lakásába költözött, felajánlotta Ricknek, hogy elviszi őket, hogy ne legyenek útban, de ő visszautasította. Jillian szerint inkább azért, mert Rick élvezetet talált abban, hogy valami olyasmi birtokában lehet, ami neki kellene, nem pedig mert szüksége lett volna az apja dolgaira. Mint a legtöbb dologban, ebben sem volt éppenséggel helyénvaló. Igaz, Jillian sosem akarta megsemmisíteni apja iratait, de az is igaz, hogy nem égett a vágytól, hogy megszerezze őket. Épp ellenkezőleg. Akkorra már, ha fájdalmasan is, de teljes mértékben be kellett ismernie, hogy apját rögeszmésként emlegetik, és nevetség tárgyává teszik a szakmában, márpedig Jillian semmi olyasmit nem akart elolvasni, amitől esetleg ő is ezt hinné. Jobb, ha úgy emlékezik rá, amilyennek kislányként látta. Most azonban megrohanta a kíváncsiság, és szükségét érezte, hogy közelebb hozza apja emlékét. Nem volt rögeszmés! Néhány elmélete eltért a megszokottól, de ötszáz évvel ezelőtt azt az elméletet is rögeszmének tekintették, hogy a Föld gömbölyű. Apja számtalan órát töltött különféle térképek, folyóiratok fölé hajolva, elméletek megalapozását segítő nyomok után kutatva. Remekül dolgozott a kutatóterületén, néhány bizonyítékként fennmaradt töredékből sok mindent el tudott mondani a múltról. Most szerette volna, ha nála vannak a dobozok. Apjától csakis támogatást kapott mindig és neki erre szüksége volt. Meghalt, és azok a régi feljegyzései tartoztak hozzá legjobban; sokkal inkább, mint az a néhány emlék, többnyire fénykép, amit Jillian őrzött. Egy percig tétovázott. Karrierjének ez volt a legfeketébb pillanata, a legdühösebb és legszomorúbb, amióta a professzor halálát megtudta. Természeténél fogva független volt, de időnként még a legfüggetlenebb embernek is biztonságra van szüksége, és neki most éppen ez hiányzott. Közelebb akarta érezni magát az apjához, fel kellett frissítenie az emlékét. Amikor végre elhatározta magát, fürge léptekkel bement az erkélyről. Utánanézett Rick telefonszámának a címes füzetében; fanyarul gondolt közben arra, hogy mennyire jellemzi a kapcsolatukat, hogy nem tudja fejből. Lényegében egyáltalán nem kötődtek egymáshoz érzelmileg. Rick néha kölcsönkért tőle, de évente egy alkalomnál többször nemigen látták egymást, ami persze bőven elegendő volt mindkettőjüknek. Egy teljes percig hagyta csörögni a telefont, mielőtt letette volna a kagylót. Mindig is realista volt, tudta, hogy néhány napig eltarthat, amíg eléri Ricket, így inkább visszafogta a türelmetlenségét, és átöltözött a tornadresszébe. A mozgás mindig jó hatással volt rá stressz idején, és egyébként is szeretett jó formában lenni. Hetente háromszor járt tornaterembe, azonkívül kocogott is, hogy fitt maradjon. Amint néhány órával később hazaért, felvette a telefont, és újra tárcsázott. Meglepetésére az első kicsöngés után egy kattanást hallott, amint a telefonkagylót felemelték, és egy nyers, alig kivehető Igen? dörgött a fülébe. Rick, Jillian vagyok. Otthon vagy ma este? Miért? A második szó óvatos, gyanakvó volt. Át akarom nézni apa régi jegyzeteit. Minek? Egyszerűen csak át akarom nézni. Még sose vettük hozzá a fáradságot. Nem is tudjuk, mi van bennük. És ez most mért baj? Nem baj. Csak kíváncsi lettem. Ösztönösen nem hagyta, hogy Rick megtudja, mennyire megbántották, vagy hogy mennyire szüksége volt arra, hogy legalább az iratok révén kapcsolatban érezze magát az apjával. Nincs időm itt ülni, és várni, amíg te az emlékvasúton utazgatsz mondta, teljesen kizárva annak a lehetőségét, hogy húga elvihesse magához a dobozokat. Rick soha nem engedett volna abból, amit Jilliannel szembeni előnyének tekintett. Értere szólt a húga. Felejtsd el. Csak úgy eszembe jutott. Szia. Várj egy kicsit mondta Rick sietve. Jillian szinte érezte, ahogy a férfi gondolkodik, ízlelgeti az agyában

megszülető ötletet. Hmm... Talán mégis átjöhetsz. És, hmm... Nem tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Egy kissé le vagyok égve. Nem is tudom mondta Jillian; mert nem akarta, hogy bátyja azt higgye, túl könnyen megfűzheti, hisz még képes lenne meggondolni magát. Mennyi kellene? Nem sok. Mondjuk egy százas. Egy százas?! Oké, oké, legyen ötven. Nem tudom ismételte. Majd megnézem, mennyim van. Átjössz most? kérdezte Rick. Persze, ha ott leszel. Itt leszek s azzal ledobta a kagylót, ami igencsak sértette Jillian fülét. Hát igen. Ez Rick. Megvonta a vállát, ahogy lerakta a telefont. Minden beszélgetés ilyen volt vele. Néha azon tűnődött, észreveszi e Rick valaha is, hogy hiábavalóan bosszantja őt. Megnézte a pénztárcáját, hogy van e egyáltalán ötven dollárja készpénzben; volt, de ha odaadja, nem marad nála semmi, hacsak automata bankpénztárhoz nem megy, de erre este lévén nem szívesen gondolt. Mivel azonban bőségesen volt üzemanyag az autójában, nem volt szüksége készpénzre aznap éjjel. Megért neki ötven dolcsit, hogy mielőbb átnézhesse apja iratait, hisz annyira szüksége volt rá. Ritkán került hasonló állapotba, hiszen szilárdan megállt a lábán, néha azonban az olyan emberek is, mint ő, veszítenek fáradhatatlanságukból. Ezen az estén pedig Jillian szemmel láthatóan egyre csak gyengült. Nem is vette át a tréningruháját, mert tudta, hogy a dobozok rendezése poros, piszkos munka lesz, hisz annyi éve ott álltak már. Háromnegyed órájába telt, míg a bérházegyütteshez ért. Három kétemeletes ház alkotta halvány lazacvörös díszvakolattal; meglehet, hogy jól nézett ki, amikor sok sok évvel ezelőtt elkészült, de azóta koszos lett és sárgásbarna színűvé fakult. Rick a bal oldali épületben lakott, a földszinten. A parkoló különböző mértékben szétszedett járművekkel volt tele, igaz, volt néhány épebbnek tűnő példány is azok viszont egy kis karosszériamunkát igényeltek volna. A ház lakóiról pedig talán meg lehet kockáztatni azt a véleményt, hogy feltehetően kocsijukhoz hasonló állapotban lehettek. Jillian bekopogott Rickhez. A tévén kívül semmi mást nem hallott. Megint kopogott. Jól van na, megyek már szólalt meg valaki rosszkedvűen odabenn, s egy percre rá Rick kinyitotta az ajtót. Mint mindig, húga most is elcsodálkozott azon, hogy milyen kellemes és kisfiús vonásai vannak Ricknek, s hogy az arca milyen jól ellenáll a cigaretta, az ital, s úgy általában az életmódja hatásainak. Az évek múlását jelezte, hogy kissé veszített már a jóképűségéből, de még mindig vonzó férfi volt. Hello üdvözölte. Hoztad a pénzt? Nem sok marad nekem, ha odaadom, de ha szükséged van rá, elboldogulok nélküle mondta Jillian, s közben azt gondolta: Hello, én jól vagyok, és te? Érezte a leheletén az alkoholt. Rick józanon sem adott sokat a jó modorra, de amikor ivott, végképp megfeledkezett róla. Sajnos legtöbbször ez az eset állt fenn. Persze hogy szükségem van rá vágta rá azon nyomban. Nem kértem volna egyből százat, ha nem úgy lenne. Jillian megvonta a vállát, elővette a pénztárcáját, s úgy nyitotta ki, hogy bátyja láthassa: minden létező bankóját neki adja. Ötvenhét dolcsi. Soha többé nem fogja viszontlátni, ezt nem is remélte. Odaadta a pénzt, és azt kérdezte: Hol vannak a dobozok? Ott hátul. A másik hálószobában. A másik hálószoba egy lomtár volt, semmi nem utalt arra, hogy lett volna benne ágy valaha is. Rick tárolónak használta, s valóban, szembetűnően ideális alkalmatosságnak bizonyult arra, hogy a szennyes ruháktól kezdve minden útjába kerülő tárgyat oda behajítson. A dobozok egymás hegyén hátán álltak az egyik sarokban; Jillian utat vágott magának odáig, és mindjárt hozzá is fogott, hogy egy kis teret csináljon magának, ahol szétszedheti őket. Mit keresel? kérdezte Rick. Hallotta a férfi hangjában bujkáló gyanakvást, és tudta, hogy a telefonban sem hitt neki teljesen. Semmit. Csak el akarom olvasni őket. Hozz be két széket, és nézzük át együtt! Nem, kösz felelte, s tekintetéből látszott, hogy tudta, ezt Jillian se gondolta komolyan. Inkább iszom

valami hideget és nézem a tévét. Rendben szólt a húga, és már nyúlt is az első dobozért. Öt volt összesen, mind vízpáccal színezett ennek köszönhetően alig lehetett észrevenni az évek során rájuk rakódott port. Leült a padlóra, és sorra letépte a barna védőszalagot, amellyel átkötötték és lezárták a dobozokat. Az anyag nagy része kutatásokról szóló könyv volt, ezeket Jillian témájuk szerint csoportosította maga köré. Érdeklődését felcsigázta pár ritka kiadvány, melyeket aztán megfelelő gonddal kezelt. Különféle ásatásokról szóló feljegyzéseket talált még; cikkeket, melyeket apja érdekesnek vélt és megőrzött; különböző korokból fennmaradt szárazföldi és tengerészeti térképeket; valamint több jegyzetfüzetet, melyekbe a professzor a saját gondolatait jegyezte fel. Önkéntelenül elmosolyodott, amint ez utóbbiakat kinyitotta, hiszen apjára ismert a görcsös kézírásban. Mindig óriási lelkesedéssel volt a munkája iránt, mindig határtalan örömet érzett az elveszett civilizációk rekonstruálásában. Soha nem próbálta megzabolázni a képzeletét, inkább szabadjára engedte, abban bízva, hogy ez majd közelebb viszi az igazsághoz amely számára a legravaszabb hazugságnál is mindig abszurdabb volt. Munkájában lelt gyönyörűsége arra indította a professzort, hogy több legenda után kutasson; mindnek külön fejezetet szentelt a füzeteiben. Jillian emlékezett gyermekkorának bűvöletben telt estéire, mikor apja lábánál vagy az ölében ücsörögve az ő szórakoztatására szőtt sok sok mesét. Nem akármilyen tündérmeséken nőtt fel: titokzatosan eltűnt ősi civilizációkról és kincsekről szóltak... Léteztek ezek valaha is, vagy csupán emberi képzeletben megfogant mesék voltak? Apja mindig is ezt kutatta, s a legjelentéktelenebb nyomot is érdemesnek találta végigkövetni, hogy egy történet eredetére fényt deríthessen. Jillian átfutotta a jegyzeteket, álmatag szemmel emlékezett vissza a mesékre, melyeket apja a legendák alapján talált ki, és észrevette, hogy legtöbbjük mondára leegyszerűsítve jutott el hozzá, valóságos alap nélkül. A professzor jó néhány legendát legalább lehetségesnek ítélt meg, bár még mindig további kutatásra volt szükség, és az igazság valószínűleg sohasem fog kiderülni. Jillian ismét dühös lett: hogy tudták az apját rögeszmésként visszautasítani, amikor itt volt a fényes bizonyíték arra, hogy nagyon körültekintően figyelembe vette a tényeket, és semmiféle távoli dicsfény nem befolyásolta. Azonban mindenki csak látványos felsüléséről, az anzárokról szóló elméletéről beszélt, és hogy törekvése az életébe került. Az anzárok. Már régóta nem gondolt a legendájukra, mert az okozta apja halálát. Olyan izgatott volt miatta. Amikor utoljára látta őt azon a reggelen, amikor elutazott az Amazonas vidékére, hogy az anzár legendát kutassa, túláradt benne az öröm, és nagyon lelkes volt. Jillian egy vékony, félszeg, tizenhárom éves bakfis volt; neheztelt az apjára, amiért otthon hagyja, és duzzogott, amiért a közeledő tizennegyedik születésnapjára sem akart visszajönni. Apja ennek ellenére megölelte, megcsókolta. Ne húzd fel az orrod, kicsim mondta, s közben a haját simogatta. Néhány hónap, legtöbb egy fél év múlva visszajövök. Nem muszáj menned felelte Jilly engesztelhetetlenül. De most van itt a lehetőség, hogy megtaláljam a Császárnőt, hogy bebizonyíthassam, igenis létezett az anzár nép. Ugye tudod, mit jelentene ez? Tizenhárom éves korában már riasztóan reálisan látta a világot. Kinevezést válaszolta, és Cyrus Sherwood nevetett. Hát, azt is. De gondolj csak bele, milyen lehet bebizonyítani egy legendáról, hogy igaz volt, milyen lehet a Császárnő Szívét a kezemben tartani, szépségét a világnak adni! Jilly összeráncolta a szemöldökét. Jó lesz, ha vigyázol magadra figyelmeztette, s mutatóujjával jelezte, milyen komolyan gondolta szavait. Tudom. Ígérem, minden lépésnél óvatos leszek. Mégsem volt az. Az a reggel volt az utolsó alkalom, hogy látta őt. Körülbelül három hónapra rá kapták meg a hírt; újabb két hónapba telt, amíg a holttestet hazaküldték, hogy végre eltemethessék. Ruby nagynéni volt Jilliannel a professzor távollétében, nem kellett a kislány iskoláztatását megszakítani; de az apa halála után hirtelen eladták a házat, és Jilly a nagynéni kicsi villájában lakott azután. Rick, bár ő volt a legközelebbi hozzátartozója, nem akarta, hogy egy bakfis a terhére legyen. Amellett a fiú sosem bocsájtotta meg az apjának, hogy újra nősült az ő édesanyja halála után, ezért mihelyt befejezte a középiskolát, elköltözött otthonról. Rick és Jillian sosem voltak közel egymáshoz; a fiú nehezen tűrte meg őt. A helyzet azóta sem lett jobb. A professzor életét elvette az anzár legenda kutatása a Jillianét pedig teljes mértékben megváltoztatta.

Nemcsak azért, mert elvesztette az édesapját, hanem mert kiszakította abból a világból, amelyben élt, és mert még a jelenben is beárnyékolta a karrierjét apja utolsó kutatása. Átforgatta a kezében levő füzetet, látni akarta a professzor személyes gondolatait a legendáról., mely oly sokba került neki is de egy fejezet sem szólt az anzárokról. Félretette a füzetet, s felemelt egy másikat, de ez sem tartalmazott semmit az ősi törzsről. Átnézett még két jegyzetfüzetet, és amint felemelte a harmadikat, megpillantotta alatta azt, amit annyira keresett. Vastag fekete betűkkel volt megcímezve a füzet: A DÉL AMERIKAI ANZÁR CIVILIZÁCIÓ. A professzor által kutatott legendák közül csak ez az egy érdemelt meg egy külön füzetet. Megborzongott izgatottságában, ahogy kiemelte a füzetet a dobozból és óvatosan kinyitotta. Azon tűnődött, meglátja e vajon, mi ragadta meg annyira az apja érdeklődését, hogy mind a jó hírét, mind az életét kockára tette érte s melyért mindkettőt el is veszítette. Jillian látta, hogy több különböző eredetű regét és legendát gyűjtött össze; mindben volt némi utalás a Császánőre, vagy a Királynő Szívére. Ezeknek a regéknek az eredetét lehetetlenség volt kinyomozni, bár Cyrus Sherwood lelkiismeretesen kutatta őket. Nem inkáktól származtak, se nem majáktól, mégis úgy tűnt, hogy valamilyen fejlett civilizációban születtek. A regék a zöld tenger alatti kővárosra, az anzárok földjé re is utaltak. A legendának számos változata volt, de a kis eltérésektől eltekintve arról szólt, hogy egy csodálatos harcos királynő beleszeretett egy másik törzsből származó szenvedélyes természetű katonába. A férfi meghalt, miközben a kővárost és harcos királynőjét védelmezte a vértelen szárnyú démonok törzsével szemben. A harcos királynő de nevezik császárnőnek is nagyon elkeseredett szerelme halála miatt, és megesküdött az ő testére, hogy szíve soha senki másé nem lesz, sem ebben az életben, sem az elkövetkezőben, az örökkévalóságon át. Nagyon sokáig élt a királynő, és amikor meghalt, szíve vörös ékkővé változott, melyet aztán kivettek a testéből és szeretett harcosa sírjára helyeztek, hogy az örökkévalóságon át az övé legyen, ahogyan azt megfogadta. Mágikus erőt tulajdonítottak a vörös ékkőnek, mely védelmet nyújtott az anzároknak, akik így örökre háborítatlanul élhettek zöld, tenger alatti városukban. Ez a mese is olyan volt, mint a többi: számtalan változatban keletkezett szerte a világon, és semmi olyan különlegesség nem volt benne, ami Sherwood professzor intenzív érdeklődését megmagyarázta volna. Vagy a sajátját. Jillian a sarkán ülve egyre a füzetet bámulta. A szíve kalapált, és nem tudta, miért, ha csak azért nem, mert édesapja elég fontosnak találta ezt a legendát ahhoz, hogy egy külön jegyzetfüzetet szenteljen neki. Feszült lett, ahogy az apja szavaiból hajdan kicsengő, bénító előérzet ismét megérintette. Ismét olvasni kezdett. Majd egy óra múlva megtalálta a titkosírást. Tágra nyílt szemmel meredt rá az eddig betemetetten szunnyadó, de immár felszínre kerülő gyermekkori emlékek hatása alatt. Aztán megragadta a kistáskáját, ceruza után kutatott, majd elkezdte átírni a rejtjeleket. Mindössze pár szó volt az egész, kettéhajtotta a papírt és belegyömöszölte a táskájába, mert nem akarta addig folytatni, amíg teljesen egyedül nem lehet. Nem csoda, hogy a professzor olyan izgatott volt. Jillian verejtékezett, a pulzusa gyorsan vert. A szíve majd kiugrott a helyéről: alig bírta elviselni egyre növekvő feszültségérzetét, s megállni, hogy egy óriásit ne sikítson. Az apjának sikerült! Életében semmit nem tudott még ennyire biztosan, ennyire csontig hatoló meggyőződéssel. Az ő apja megtalálta az anzár törzset! Így hát, Isten segedelmével, ő is meg fogja.

Ben Lewis elégedetten üldögélt kedvenc kocsmájában a brazíliai Manaus városában. Előtte az asztalon egy üveg majdnem tele kedvenc whiskyjével, térdén kedvenc pincérnője. Szerinte az élet vagy egyszerűen szar, vagy pedig egészen nagyszerű volt e két állapot közül jelen pillanatban egyértelműen az utóbbiban volt része. Ami őt illeti, semmi nem ért annyit, mint egy jó whisky és egy hajlandóságot mutató nő, olyan, akitől egy férfi érettnek érzi magát. Hát igen, ez mintha azt jelentené, hogy még mindig nem volt érett, de a pokolba is, amióta csak ráköszöntött a pubertás, a dákója nem érezte érettnek magát. Akkor lépett be édes kis Théresája az életébe. Mivel szőke volt és rosszul beszélt portugálul, hozzá még amerikai akcentussal, Ben úgy vélte, hogy egyszerűen csak Teresa volt, de ez nem számított. Csakis az számított, hogy a lány hamarosan kiszáll a munkából és a szobájába vezeti, ahol a következő bő egy órát az ő pumpáló mozdulatai alatt lesz szerencséje eltölteni. Ez az... már kezdte határozottan érettnek érezni magát... Christus, a kocsmáros odaordított Théresának, hogy mozdítsa meg a fenekét és folytassa a munkát. A lány először duzzogott, aztán elnevette magát, és egy erős, mélyrehatoló csókkal ajándékozta meg Bent. Negyvenöt perc, szerelmem. Kibírod olyan sokáig? Ben felhúzta a szemöldökét. Gondolom, ki. Általában megéri a várakozást. Théresa nevetett, hangja kihívó volt, s várakozással teli. Én is éppen így gondolom... Megyek már! vágta oda epésen Christusnak, aki a homlokát ráncolva arra készülődött, hogy megint ráordítson. Ahogy Théresa felállt, Ben megsimogatta a derekát, és elégedetten visszadőlt, hogy rendezze ügyét a jéghideg whiskyvel. Mint bármely óvatos férfi, ő is hátával a falnak támaszkodva ült. Ez a homályos, piszkos, füstös kocsma kedvence volt a kivándorlóknak. Az embereknek valahogy mindig sikerült magukhoz hasonló embereket találniuk, bálmelyik országban, bármelyik városban. Brazília messze volt Alabamától, ahol Ben felnőtt, de otthon érezte magát ezen a földön is. A kocsma mindent látott és mindent megjárt emberekkel volt tele, de nekik különféle okokból mégse volt szükségük többé arra, hogy vigyázzanak a hátukra. Ben szerette Christus lebujának a hangulatát: rég visszavonult vagy éppen még aktív folyami vezetők, hajósok, segédek fordultak meg itt. Érthetően lármás helynek vélné ezt az ember; az is volt időnként, és lesz is még párszor a jövőben legtöbbször azonban csak egy félhomályos, kényelmes hely volt ez, ahová az ember bemenekülhetett a hőség elől és a magafajtával együtt lehetett. Ben feltételezte, hogy elég biztonságban lenne, ha egy bárszékre ülne csupán: jelenleg tudtával senki olyan nem tartózkodott a bárban, akinek szándékában állt volna őt megölni; máskülönben meg Christus is odafigyelne. Egyébként sem azért ült háttal a falnak dőlve, mert egy kés vagy egy golyó várományosának érezte magát bár környezetét tekintve fennállt ez a lehetőség. Azért ült mindig ott, ahol most is, mert így látott mindent, ami a kocsmában zajlott, és mindenkit, aki oda belépett. Egy férfi soha nem tudhat eleget. Természeténél fogva odafigyelt mindenre, és ez jó párszor megmentette már az életét. Most sem szándékozott egy eddig jó szolgálatot tevő szokással felhagyni. Tapasztalt ember lévén Bennek nem tetszett, amit hamarosan látott. Két férfi lépett be a kocsmába, és mielőtt helyet választottak volna maguknak, egy percig az ajtónál álltak, amíg a szemük alkalmazkodott a félhomályhoz. Az egyik idegen volt számára, de a másikat ismerte látásból és hírből. Sokat hallott már róla, csak éppen jót nem. Steven Kates bűnöző volt, nem ismert elvet, sem erkölcsöt, saját magán kívül senki és semmi más nem érdekelte. Útjaik soha nem keresztezték egymást, de Ben Lewisnek volt egy jó szokása, miszerint mindenről tudni akart, és szemmel is tartott mindent, ami körülötte zajlott, s ezáltal sok Katesről szóló hír jutott a fülébe. Az piszkálta Bent, hogy ha Steven Kates az Államokban működött mit keres akkor most Brazíliában? A két férfi a pulthoz ment. Kates áthajolt felette, és halkan odaszólt Christusnak. A tagbaszakadt kocsmáros vállat vont, nem szólt semmit. A jó öreg tulaj mindig hallgatott, akár a csuka, ha nem bírta valakinek a képét, ezért is volt olyan népszerű a kocsmája. Kates ismét odaszólt neki, mire Christus is dörmögött valamit válaszképpen. A két férfi röviden megbeszélt valamit, bólintottak a kocsmárosnak, aztán odamentek egy asztalhoz és leültek. Théresa néhány perccel később visszabillegett Benhez. Azok a fickók téged keresnek mondta, miközben mélyen előrehajolva az asztalt törölgette, amire persze az égvilágon semmi szükség nem volt. 2.

Ben kigyönyörködte magát a látványban, és már alig várta a pillanatot, amikor Théresa leveti a blúzát, és ő akadály nélkül hozzáférhet ahhoz a buja mellhez. Van valami vezetőmunka a felső folyásnál folytatta mosollyal az arcán, hisz pontosan tudta, mi foglalkoztatja Ben gondolatait s szemét. Megvonta kicsit a vállát, hogy a blúza lejjebb csúszhasson, és még többet feltárjon a bájaiból. Nincs szükségem munkára mondta a férfi. Mire van szükséged, szerelmem? dorombolta a lány. Ben szemében kéjes, bágyasztó tűz égett. Néhány óra kefélés, ennyi az egész hangzott a felelet. Théresa megborzongott és kidugta kis macskanyelvét. Bennek ez tetszett benne; nem sok ésszel dicsekedhetett, de jó természetű volt és tökéletesen érzéki, mindig készen állt egy jó kis hancúrozásra. Máris kezdett felgerjedni. Ismerte a jeleket, csakúgy, mint a saját testében bár kissé nehéz lett volna egy vaskemény dákót elrejteni, vagy valami mással összetéveszteni. Théresának is ugyanolyan szexadagra volt szüksége, mint neki saját magának. Amikor Ben nem volt kéznél, megtette valaki más is. A fenébe is, szinte bárki megtette. Az édes kis Théresa nem volt válogatós, minden férfit szeretett, aki működőképes szerszámmal bírt. Ragyogott, ahogy visszatért a munkájához, arca sugárzott a várakozástól. Ben Katest és a társát tanulmányozta. Az igazat mondta az imént a lánynak: nem volt most szüksége munkára. Rengeteg pénze volt a bankban, az életstílusa. meg nem volt éppen extravagáns. Egy luxus életvitel temérdek dolcsiba kerülne, de az egyszerű lötyögést piszok olcsón megúszta. Amíg volt ennivaló, ágy, jó whisky és sok szex, nem is kívánt mást az élettől. Ben Lewis elégedett ember volt. Mint a fene. Kalandra érzékeny szimata, mely egész életében a pokol egyik bugyrából a másikba vezette, most is teljes erőbedobással dolgozott. Ha egy olyan mocsok, mint ez a Steven Kates, nem sajnálja a fáradságot, hogy bejárja az Amazonas medencét, a dolog mögött alapos oknak kell rejtőznie. Az Amazonas nem egy átlagos folyó, egy expedíció sem hasonlított rajta holmi parkban folytatott sétára. Amennyire Ben ismerte Katest, tudta róla, hogy ő az a fajta ember, aki maga nem csinál semmit, mindig mással végezteti el a. munkát'; később aztán közbelép, és kegyeskedik megfosztani őket keservesen megszerzett zsákmányuktól. Valami nagy fogásról lehetett szó, ha Katest is megmozgatta. Ben felállt, felkapta a whiskysüvegét, és odaballagott a két férfi asztalához. Szájához emelte az italt, s öntött egy kicsit a szájába. A nyelvén tartotta kis ideig: egy gyönyörűséges pillanat erejéig ízlelgette, mielőtt lenyelte volna. Piszok jó whisky. Kates hideg megvetéssel bámult rá. Ben egyik szemöldöke felhúzódott, ahogy a férfiakra nézett. Lewis vagyok. Engem keresnek? Majdnem felnevetett, amikor meglátta Kates tekintetét; tudta, mit lát amaz: egy borotválatlan, koszos, gyűrött ruhájú valakit, aki úgy szorongat egy üveget, mintha soha nem akarna megválni tőle. Való igaz, tényleg nem borotválkozott, tényleg koszos volt, ruhája gyűrött, és egyelőre még nem állt szándékában letenni a piát. Egyenesen idejött egy ár elleni kemény útról várhat a borotva meg a fürdőkád, amíg Théresához nem ér, hisz a lány odáig volt, ha vele fürödhetett. Ez a whisky pedig valóban kiváló volt; hónapok óta egy kortyot sem ivott, s különben is, ha otthagyja az asztalán, még valami csirkefogó elemeli. Fizetett a piáért, így vitte magával mindenhová. A másik férfi azonban kíváncsian nézett rá. Ben Lewis? Ja. Kinézete alapján ez a fickó harmincas évei közepe táján járhatott, bár meglehet, hogy idősebb volt, mert kisfiús vonásai jól látható feléltsége ellenére is megtéveszthették az egyszerű halandót. Ben azonnal felmérte az ismeretlent: egy semmittevő bámult rá, az a fajta, aki nyavalyog, hogy milyen cudar az élet, ahelyett hogy felkelne a lusta seggéről és tenne ellene valamit. Még ha csinált is valamit, nagy valószínűséggel kis boltok kirablásával, vagy ehhez hasonló műveletekkel tarthatta el magát; az, hogy keményen dolgozzon, igazából eszébe se juthatott. Ben sem volt egy olyan típus, aki kilenctől ötig egyfolytában dolgozó, de legalább a saját munkájából élt, nem pedig a máséból. Azt mondják, maga a rendelkezésre álló legjobb vezető arra az expedícióra, amit tervezünk mondta az idegen. Szerződtetnénk magát.

Nézzék Ben egy asztaltól odahúzott egy felesleges széket, s fordítva leült rá, karjával a támlájára támaszkodva. Én vagyok a legjobb, de nem tudom, rendelkezésükre állok e. Épp most jöttem meg egy útról, és egy kis nyugis időre lenne szükségem, mielőtt visszamegyek. Úgy tűnt, Steven Kates magához tért látványos megbotránkozása után, talán rájött, hogy egy útról visszatért embernek jogában áll koszosnak és borotválatlannak lennie. Megérné a fáradságát, Lewis úr. Lewis úr? Bent olyan régóta nem szólították már úrnak, hogy majdnem körülnézett, nem áll e valaki mögötte. Csak Lewis mondta. Különben az én fáradságom elég sokat ér mostanság. Fáradt vagyok, és minden vágyam, hogy néhány hétig normális ágyban aludjak. Egy igazi ágyban, benne egy nővel. Tízezer dollár mondta Kates. Mennyi időre? Kates vállat vont. Nem tudjuk. Régészeti expedíció. Ez gyanús volt. Ben nem tudta magáról elképzelni, hogy valamilyen régészeti expedícióhoz hasonló emelkedett szellemű ügyben részt vegyen. Lehet, hogy ürügyként nevezi így, de annál jobb. A dolog percről percre érdekesebbé vált. Melyik területről van szó? Az alapján meg tudom ítélni, milyen hosszú lesz az út. A másik férfi elővette Brazília térképét, és az asztalra fektette. Nem volt nagy, de még csak részletes se; valójában úgy nézett ki, mintha egy lexikonból tépték volna ki. Ujjával egy messze nyugati, az Amazonastól északra fekvő helyre bökött. Erre valahol. Nem tudjuk pontosan. Ben félig lehunyt szemmel meredt a térképre, aztán nyelt még egy korty whiskyt. Teringettét, ez tényleg pompás. Érezte, hogy égeti, amint lecsúszott a torkán. Csupán ez az élvezet tartotta vissza attól, hogy el ne nevesse magát a helyzet képtelenségén. Idejönnek ezek az idióták iskolás térképpel a zsebükben, és halvány fogalmuk sincs, hogy mibe vágnak bele. Az a felső szakasz még felderítetlen szólalt meg végül. Én még soha nem jártam arra, és nem is ismerek senkit, aki már járt volna. Nem tudja végigcsinálni? kérdezte az idegen, s csalódottsága lerítt róla. Ben felhorkant: De igen, a fenébe, végig tudom csinálni. Mégis elárulnák végre, kik maguk? Rick Sherwood vagyok. Ő meg Steven Kates. Tehát Kates ezennel nem használt álnevet. Kétségkívül látszott rajta, hogy azt gondolja, senki sem ismeri idelent. Eszerint biztonságban érezte magát. Nos, Rick Sherwood és Steven Kates, én oda tudom vinni magukat. Még soha nem voltam ott, de elboldogulok a dzsungelben. Így nem feltételezem, hogy az, hogy nem tudom pontosan, hol vagyok, jelentene is valamit, amennyiben maguk se tudják pontosan, hová mennek. A probléma inkább az a tízezer bagó. Senkit sem talál, aki ennyiért hajlandó maguknak dolgozni. Maguk két, talán három hónapnyi pokoljárásról beszélnek. Én kétezerbe kerülök hetente, és maguk fizetnek minden felszerelést és szükséges segítséget. Durván húszhuszonötezerbe leszek maguknak, a többi költség plusz tízre rúg. Lássuk, még mindig égnek a vágytól, hogy belevágjanak ebbe a régészeti expedícióba? A két férfi összenézett. Nem vették észre az enyhe nyomatékot Ben utolsó két szaván. Nem jelent problémát szólt Kates nyájasan. Ben már több volt, mint pusztán kíváncsi, láthatóan izgatta, mi rejtőzhet a dolog mögött. Kates még csak nem is pislogott, ami azt jelentette, hogy bármi is volt odafent, ért annyit, hogy hamincötezer dollár csak egy cseppnyit jelentsen mellette. Ráadásul az is holtbiztos volt, hogy Kates nem vágyott arra, hogy régészeti lapok magasztalják a nevét. Inkább arról lehetett szó, hogy át akarták fésülni a terepet, feltéve, hogy tényleg van ott fenn egy régészeti lelőhely, bár Ben kételkedett ebben. Amint az ember elhagyta a dzsungelt, máris eltűnt a nyoma annak, hogy ott járt... Mégis, amíg jobban át nem látja, hogy mi folyik körülötte, jobbnak találta legalább feltételezni, hogy van fenn egy lelőhely, annak ellenére, hogy biztos volt benne: ez lehetetlen. De mi lehet olyan értékes, hogy még egy ilyen alakot is, mint ez a Kates, arra csábít, hogy utánamenjen? A dzsungelről számtalan különös mese terjedt, elveszett kincseiről megszámlálhatatlan mítoszt lehetett hallani, de Ben tudomása szerint egy sem volt igaz. Körülötte mindenki elveszett kincsek után futott, az egyedülálló hajótörést kivéve azonban soha semmit nem találtak. Tény, hogy az emberek bármit hajlamosak elhinni, az se érdekli őket, bizonyítható e a dolog, vagy sem. Bennek esze ágában se volt kockára tenni a jövedelmét azért, hogy a szivárványút végén egy edényben aranyat találjon. Előre kérem a pénzt mondta.

Mi a pokol? dühöngött Sherwood. Kates jelentőségteljesen hallgatott, bár összeráncolta a homlokát. Ben kortyolt még egyet. Nem szokásom meglógni a megbízóim elől szólt aztán. Ha egyszer is megtenném, soha többé nem kapnék munkát. Ez persze nem ilyen egyszerű fordítva. Megfizettem azért, hogy ezt megtanuljam. Vagy megkapom előre a pénzt vagy nincs üzlet. Más kísérők is léteznek, Lewis. Hát persze, ebben biztos vagyok. De nálam egy se jobb. Döntsék el, ki akarnak jutni élve, vagy mindegy, ha odabent pusztulnak. Mint mondottam, épp most jöttem vissza. Nem fog nehezemre esni egy kis pihenés, mielőtt másik munkát vállalok. Ben tudatában volt, hogy nem teljesen igaz az, amit mond, de a blöff is része volt a játszmának. Ha ezek az idióták nem tudják, hogyan kell játszani, az már az ő bajuk. Éltek indiánok arrafelé, ők persze többet tudtak a dzsungeliről tapasztalatukkal felérőt Ben soha nem is szerezhetett, viszont éppen ezek az indiánok jelenthették a legnagyobb veszedelmet annak, aki betolakodott a területükre. Még mindig éltek olyan őslakos csoportok az ország belső vidékein, akik soha nem láttak fehér embert, s még mindig voltak hatalmas felderítésre váró területek. Nem tudta senki, mi van ott. Illetve, ha meg is tudta valaki, nem jött vissza onnan, hogy elmesélje. A fenébe, bosszankodott, hisz ő maga is csak annyit tudott, hogy az egész rész hemzseg a fejvadászoktól. Akkor kérjenek meg valaki mást vetette oda hanyagul, s már fel is állt. Mint mondottam, nekem nincs most szükségem munkára, maguknak azonban piszok nagy szükségük van egy vezetőre. Igazán vicces, hogy a legtöbb ember jobban megbecsüli azt, amit nehezebben megszerezhetőnek gondol. Számítása bejött: a munka iránt mutatott közömbössége meggyőzte a másik kettőt, hogy ő a lehető legjobb, akit megszerezhetnek. Ne siessen annyira szólt Kates. Felvesszük. Rendben mondta Ben ugyanolyan hanyagul, mint az előbb. Mikor akarnak indulni? Amint lehet. Ben felsóhajtott. A fenébe. Azt remélte, lazíthat néhány napig, de hát huszonötezer az huszonötezer. Jó egyezett bele, s rápillantott az órájára. Fél négy. Találkozzunk hétkor itt, akkor majd megbeszélünk mindent. Így legalább lesz jó két órája Théresával, és arra is lesz ideje, hogy rendbe hozza magát. Ezt most is megtehetjük szólt Sherwood. Maguk igen. Én nem. Hét óra ezzel otthagyta őket, s odament Théresához. Add ide a kulcsodat mondta, és a lány nyakához dörgölőzött. Rendbe szedem magam, és az ágyban fogok rád várni. Théresa kuncogott, ahogy a kulcsot előhalászta a zsebéből. Hát legyen, bár azt terveztem, hogy veled együtt mászok a kádba. Dolgom akadt, baby. Ha előre rendbe hozom magam, több időnk lesz az ágyban. Ha így áll a dolog, akkor nyomás kacsintott, s megcsókolta Bent, aki már indult is ki a kocsmából, és bár három ember tekintetét is magán érezte, csak eggyel törődött közülük. Ó, a nők! A mindenségit az édes kis odújuknak! Ha valaha is rájönnének, hogy a férfiak mennyire megőrülnek értük, az egész világ hierarchiája a feje tetejére állna. Talán csak azért teremtődtek a férfiak nagyobbaknak és erősebbeknek, hogy legalább a harcokban kitűnhessenek valamivel. Rick utasította Jilliant, rakassa megőrzésbe a holmijukat, amíg ők ketten távol vannak, aztán Katesszel együtt elhagyták a szállodát, hogy megkeressék azt a vezetőt, akit ajánlottak nekik. Julian nagyon örült, hogy egyedül lehet, mert akadt pár elintéznivalója, s nem akarta, hogy akármelyikük is tudjon róla. Először is a tárolást beszélte meg, miután felkutatta a hotel igazgatóját, aki nem volt éppenséggel elragadtatva a holmi őrzésének az ötletétől. Mivel azonban nem sok csomagról volt szó, s mivel Jillian előre fizetett két hónapi tárolásért, végül hajlandóságot mutatott. Néhány percnyi portugál és angol keverék nyelven folytatott beszélgetésük után Jillian megértette, hogy az igazgató ellene volt, hogy egyáltalán belevágjon az expedícióba. Sok férfi nem jönni vissza, senhora magyarázta komolyan. Nagyon latinos külseje volt: alacsony, zömök testalkat; egyenes fekete haj; nagy, sötét szem. A dzsungel megenni őket, soha többé nem látni őket. Jillian nem javította ki a latin férfit, amiért férjes asszonynak nézte, mert csak zavarba hozta volna vele, és

különben is, ez nem volt fontos. Megszokta már, hogy Rick feleségének nézik, nem pedig a húgának. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, kivéve, hogy mindketten barna hajúak voltak. Az igazgató rendes embernek tűnt, Jillian pedig meg szerette volna simítani a kezét, hogy megnyugtassa. Értem az aggodalmát mondta. Én is nyugtalankodom kicsit. Higgyen nekem, én nem veszem félvállról a dzsungelt. De régész vagyok, és hozzászoktam már a kemény körülményekhez. Valószínűleg több éjszakát töltöttem már sátorban, mint ágyban, és különben nagyon óvatos vagyok. Remélem is, senhora szólt még mindig aggodalmaskodva az igazgató. Én bizony nem menni semmiért. Nekem viszont mennem kell, és megígérem magának, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. Nem hazudott. Bár munkája javát száraz, poros vidékeken végezte, tudta, milyen akadályok állhattak útjukba. Mind a növényövezet, mind az állatvilág halálosnak bizonyulhatott. Az oltásai frissek voltak, volt nála többfajta antibiotikum, rovarriasztó, meg egy bőségesen felszerelt elsősegélycsomag. A kisebb sebek összevarrásához is értett. Igazán előrelátóan még fogamzásgátló tablettát is íratott fel magának, és hozott három hónapra elegendő mennyiséget; az elsősegélycsomagban, antihisztaminnak álcázva csempészte be őket az országba. Mindezek ellenére sem áltatta magát azzal a gondolattal, hogy mérjen rájuk bármit az esőerdő: ő megbirkózik vele. Óvatos lesz, de egy baleset akármikor bekövetkezhet, akárcsak egy betegség. Mindenféle elővigyázatosság ellenére megmarhatja egy kígyó. Itt ugyan antivenint is a gyógyszerek közé, de van néhány olyan méreg, aminek a hatását nem lehet kivédeni. Ellenséges indiánok is előbukkanhatnak, hiszen az Amazonas medencének vannak hatalmas, mindeddig még felderítetlen szakaszai. Szó szerint el se képzelhették, mi vár rájuk. Gyorsan elintézte ügyét az igazgatóval, és elhagyta a szállodát azzal a céllal, hogy beszerez egy megbízható fegyvert. Azt hitte, aránylag könnyű feladat lesz ez Manausban: végül is ez a széles utakkal behálózott, európai légkörű város vámmentes kikötő volt. Gyakorlatilag a világ bármely tömegesen gyártott cikkét fellelhette itt az ember. Annak köszönhetően, hogy Los Angelesben élt, elég jól tűrte a hőséget, jobban, mintha mondjuk Seattle ben élt volna. A magas páratartalom azonban elbágyasztotta. A legjobb évszakban érkeztek: télen, a júniusi, júliusi és augusztusi hónapokra. Ez volt az év legszárazabb időszaka, és a hőség sem volt annyira fullasztó. Jillian gyanította, hogy a száraz" ebben az esetben azt jelenti, hogy nem esik mindennap, hanem csak minden másnap. Ha azonban ekkora szerencse nem is adatik meg nekik, hátha megússzák a dolgot napi két esőzéssel három helyett. Reménykedett a napi két zuhanyban, de felkészült a rosszabb esetre is. Egy darabig a környéken sétálgatott, nem kóborolt el messze a szállodától, a szemét pedig nyitva tartotta. Még kétszáz métert sem tett meg, s máris legalább hétféle nyelv ütötte meg a fülét. Manaus mély vizű kikötőváros, ezerkétszáz mérföldre fekszik az óceántól nyugatra; világa éppoly lebilincselő volt, mint bármely, nagy hajók által látogatott tengeri kikötőé. Csakugyan, az ilyen cirkálók magyarázattal is szolgálhattak a nyelvkavalkádra, melybe belekerült. Miért ne juthatnának el a kontinens kellős közepébe? A hatalmas Amazonas csak ment a saját feje után; olyan mély volt néhol, hogy a rajta úszó hajótestek alatt még mindig maradt úgy százhúsz méter mélységű víz. Rick még mindig sértve érezte magát, amiért Jillian ragaszkodott ahhoz, hogy nála legyen a térkép. Ezért alig szólt hozzá, kivéve, ha utasította valamire, de ez nem térítette el húgát az elhatározásától. Az expedíció apjukért volt inkább, jobban, mint őérte. Jillian erős személyiség lévén mindig is képes volt megvívni a maga csatáit; de a professzor nem tudta megvédeni sem a jó hírét, sem az emlékét. Örökké úgy fognak emlékezni rá, mint egy rögeszmésre, hacsak a lánya be nem bizonyítja, hogy helyes volt az anzárokról szóló elmélete. Ezért nem árulhatta el Ricknek, amit tudott. Azt kívánta, bárcsak kimaradt volna Rick az egészből, de a körülmények ellene játszottak. Pár pillanattal azután, hogy Jillian rájött, mi az, amit talált, Rick belépett a szobába. Talán azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem mesterkedik semmiben. Húga képtelen volt eltitkolni az izgatottságát. Rick végignézett a szétszórt térképeken, meglátta a terület általános térképét, és azon nyomban helyes következtetésre jutott, igaz, ő a kincses térkép elnevezést használta. Napokig járt Jillian nyakára, hagy megkapja a koordinátákat, ő viszont nem volt hajlandó rá, mert ismerte Ricket, és tudta, hagy mindig valami rosszban sántikál. Nagyon valószínű, hogy eladta volna az információt

valami rámenős szerencsevadásznak, cseppet sem törődve a professzor jó hírével. Nyilván nem lett volna kedve ahhoz, hogy képzett régészek gondos feltárására megőrizze a leleteket, vagy lajstromba vegye őket, vagy hogy bármilyen értéktárgyat átadjon a. brazil kormánynak, ahogy azt a törvény megkívánja. Ha csak egy támogató is akadt volna, aki pártfogásába veszi Jilliant és expedícióját, ő így cselekedett volna, de akárhol érdeklődött, vagy levegőnek nézték, vagy kinevették. Most is az ő hangjukat vélte hallani: Rögeszmés Sherwood lányának is elment az esze. Végül Rick bevonta Steven Katest. Azt, hogy ő miért vállalta a terv finanszírozását, csakis ő tudta. Jillian ragaszkodott ahhoz, hogy ő keresse meg a helyet, hisz így tudná a legbiztosabban védelmébe venni a leleteket. Akárhogy is volt, nem bírt szabadulni keserű érzésétől, hogy milyen helyzetbe kényszerült néhány munkatársa vaksága miatt. Ha csupán egy kicsit is hittek volna az apjának vagy neki, most szakértő régészek vágtak volna neki ennek a kutatóútnak. A vezetőjük is megbízható lett volna, nem egy olyan lelkiismeretlen alja ember, mint amilyennek leendő vezetőjüket képzelte s nagyon is tartott attól, hogy Rick és Kates ilyen embert vettek fel. Ha lett volna más lehetősége, megragadta volna, de be kellett érnie a számára elérhetővel. Gyakorlatias volt, igen, méghozzá megfontoltan gyakorlatias. A Kőváros fekvését az emlékezetére bízta, így a férfiaknak magukkal kellett őt vinniük. Arról is gondoskodott, hogy fel legyen fegyverezve. Logikus elővigyázatosság volt ez. Tudott bánni a fegyverekkel, s ez a hozzáértés kapóra jött a szakmájában. A kígyók és más hasonlóan veszélyes dolgok hozzátartoztak a munkájához. Jilliant most inkább az nyugtalanította, hogy a kígyók ez alkalommal két lábon járók lehetnek ezt a kockázatot azonban vállalnia kellett. Mindent átgondolva jobbnak látta, ha nem bosszankodik úgymond tehetetlen helyzetén, elvégre az azért mégse volt valószínű, hogy meg akarnák őt ölni, vagy hogy otthagynák a dzsungelben pusztulásra ítélve. Annak ellenére, hogy Rick emberként is, testvérként is kudarcot vallott előtte, azért mégsem volt gyilkos. Legalábbis remélte, visszahőkölne attól, hogy ártson neki. Egyelőre nem akart elhamarkodott véleményt alkotni Steven Katesről, aki eddig kulturált ember benyomását keltette benne. Ha azonban úgy esik, hogy valami egészen más derül ki róla, Jillian nem lett volna meglepve. Egy nagyvárosban nem nehéz fegyvert találni, nem is félt ettől a feladattól. Ha biztos lett volna benne, hogy át tud juttatni egyet a vámon, magával hozott volna egyet az Államokból. Fegyvert csempészni ellenben más dolog, mint fogamzásgátló tablettákat, nem beszélve arról, ha elkapják. Lassan haladva elment egy másik szálloda előtt álló taxisor mellett, közben titokban a sofőröket méregette. Olyat keresett, aki nem hatott különösebben jómódúnak, habár egyiküket se lehetett gazdagnak nézni. Talán elhanyagolt külsejűnek nevezhették volna őket a legtalálóbban. Végül kiválasztott egyet: arca borostás, szeme véraláfutásos volt, és kicsit ápolatlanabbnak tűnt a többinél. Jillian mosolyogva ment oda a járműhöz, s tökéletlen portugál nyelvtudásával megkérte, vigye el a dokkokhoz. A sofőr nem volt bőbeszédűnek nevezhető. Jillian megvárta, amíg átjutottak a nagy forgalmú utcákon, aztán nyugodtan megkérdezte: Fegyvert akarok venni. Hol kaphatnék egyet? A taxis azonnal a visszapillantó tükörbe tekintett. Fegyvert, senhora? Egy pisztolyt. Legjobb lenne egy automata, de az se baj, ha csak egy... csak egy... Nem jött rá, hogy van portugálul a revolver". Kört rajzolt az ujjával, úgy mondta: revolver". A sötét szempár bizalmatlankodó és csalódott lett. Odaviszem magát mondta. Én nem maradok ott. Nem akarom többet látni, senhora. Értem. Biztatóan rámosolygott. Könnyen találok majd taxit vissza a szállodához? A sofőr megvonta a vállát. Sok a turista. Mindenütt akad taxi. Jillian ebből arra a következtetésre jutott, hogy vagy sikerül fognia egy másik taxit, vagy nem. Ha szükséges, elsétál egy nyilvános telefonhoz és hív egyet, bár nem lett volna ínyére a sétálás ilyen hőségben. Okosan öltözött: egy vékony vászonszoknyát viselt, így lába mezítelen volt egy gőzfürdő azonban mindig gőzfürdő marad, tekintet nélkül arra, hogy mit visel az ember. A taxisofőr egy meglehetősen siralmas városrészbe vitte, lepusztult volt, bár még nem nyomornegyed. Utasa bőkezűen adott neki borravalót, aztán már ment is be a boltba, amit az imént mutattak neki. Fél órán belül egy 38 as kaliberű automata tulajdonosa lett, s igen örült neki, mert ezt a fajtát könnyű volt kezelni és karbantani. Válltáskája nehéz lett egy jókora töltényellátmánytól. A férfi, akitől vette, még csak kíváncsinak sem volt nevezhető. Talán naponta vásároltak nála amerikai nők fegyvert; nem kellett túl nagy fantázia ahhoz, hogy ezt elképzelje. Az eladó még taxit is hívott neki, és felajánlotta, hogy megvárhatja az

üzletén belül, amíg az autó előáll. Amikor visszaért a szállodába, látta, hogy Rick és Kates még nem értek vissza, de nem is várta őket. Rick még mindig annyira haragudott rá, hogy elképzelhető volt, hogy egész éjszakára magára hagyja. Miközben Rick ettől azt remélhette, hogy húga megrémül kicsit, neki esze ágában se volt rémüldözni. Nem városnézésre jött ide; a személyzet igazán kitűnően kiszolgálta: egyáltalán nem bánta volna, ha egyedül kell maradnia a szállodában a nap hátralevő részére. Még örült is volna, ha pihenhet egy kicsit. Rick és Kates azonban késő délután visszatértek és megkeresték Jilliant. Mindketten mosolyogtak, jó hangulatban voltak, a leheletükből likőrszag áradt, de nem voltak részegek. Találtunk egy vezetőt jelentette be a bátyja kedélyesen, s úgy tűnt, végre felhagyott szokott mogorvaságával. Hétkor kell találkoznunk vele, hogy megtervezzük az utat. Itt a szállodában? kérdezte Jillian, s azt gondolta, ez még kényelmes is lenne neki. Neeem, abban a kocsmában, ahol tanyázik. Jönnöd kell. 1é jobban értesz ehhez a ceremóniához, mint mi. Jillian mélyet sóhajtott. A terv megbeszéléséhez jobb helyet is el tudott volna képzelni egy zsúfolt kocsmánál, ahol ki tudja, hányan hallják meg, hogy miről beszélnek. Ki a vezető? Nem emlékszem, hogy említetted volna a nevét. Lewis szólt közbe Kates. Ben Lewis. Akárkit kérdeztünk, mind azt mondta, hogy ő a legjobb. Szerintem megfelel nekünk. Ha békén hagyja az üveget, nem lesz vele bajunk. Ez igazán biztatóan hangzott. Jillian ismét sóhajtott. Amerikai? Rick megvonta a vállát. Azt hiszem. Volt valami déli akcentus a beszédében. Jillian számára ez eléggé meghatározta, hogy melyik országból származhatott a férfi. A megjegyzését azonban sikerült megtartania magának. Az Államokban született válaszolt Kates is, de ki tudja, hogy még mindig amerikainak vallja e magát? Szerintem inkább expatriótá nak kellene őt neveznünk. Úgy tűnt, senki se tudja, mióta van idelent. Ahhoz elég régen itt lehetett már, hogy teljesen trópusivá váljon, ezt Jillian le merte volna fogadni. Lassúbb, felszínesebb lett biztosan. A világ legtöbb táján hiányzott az emberekből az a megszállott gyorsaság és tettvágy, ami az Államokban volt jellemző, így Jillian hamar megtanulta, hogy le kell lassítania magát, amikor más országban jár. Afrikában például olyan emberek között volt ásatásokon, akiknek nem volt szavuk az idő" re; az pedig, hogy valamit határidőre készítsenek el, végképp idegen volt számukra. Vagy hozzászokik ehhez az ember, vagy megőrül; érdekes lenne megtudni, hogy Lewis úr melyik lehetőséget választotta. Az a típus, aki szereti saját kezében tartani a gyeplőt mondta Rick. Ha csak a fele is igaz annak, amit hallottunk róla, akkor úgy hiszem, mindig azt csinálja, amihez a leginkább kedve szottyan. Sok kocsmában megfordult már Jillian. Hozzájuk hasonlítva azt, ahová most belépett, nem érezte magát sem a legfinomabb, sem a legszörnyűbb helyen. Könnyen viselte még azt is, ahogy a pultnál ücsörgő férfiak mind megfordultak, hogy fátyolos szemükkel végigmérjék őt. Ha egyedül lett volna, csakis végszükség esetén jött volna be ide. A félhomály és a boldogítóan hűvös levegő jóleső volt; hangok halk moraja hallatszott. Alkohol, dohány és izzadságszag keveréke örvénylett a két mennyezeti ventilátor lassú mozgásával. Rick és Kates közrefogták Jilliant, úgy közelítettek az egyik falnál levő asztalhoz, ahol egy férfi félig meddig alva üldögélt egy whiskysüveg társaságában. A látszat azonban csupán megtévesztés volt. Jilliannek feltűnt, hogy a félig behunyt szemhéjak mögül is sugárzik az illetőről az éberség. Míg felé tartottak, lábával odahúzott egy széket, s a hölgyjövevényt mustrálgatta. Tekintete csak annyira hasonlított a pultnál levő emberekéhez, mint amennyire a cápa hasonlít a pisztrángra. Meglehet, hogy meglódította a fantáziáját azoknak az italozóknak is, de ok megtartották maguknak a gondolataikat. Ez a férfi viszont szemeivel már le is vetkőztette Jilliant, leterítette és beléhatolt, egyáltalán nem törődve azzal, hogy alanya mindezt tudja. Nahát szólt vontatottan. Hello, szivi. Ha nincs fiúd, gyere, ülj ide mellém. Fejével arra a székre mutatott, melyet az imént húzott elő. Most, hogy közel voltak hozzá, a szivi láthatta, hogy szeme vagy kék, vagy zöld; nehéz lett volna ennél pontosabban megállapítania a félhomályban. Erősen napbarnított bőrű volt, az állán látszott, hogy nemrég borotválkozott. Sötét haja hosszú volt, majdnem a vállát érte. Ruhája tisztasága ellentétben állt rettenetes gyűröttségével és kopottságával; egy külsejére fittyet hányó, fesztelen megjelenésű fickóval állt szemben. Jillian egy pillantásával se jelezte, hogy szembeszökő méricskélése zavarba hozta volna; inkább kihúzott az

asztal alól egy széket és leült, figyelemre se méltatva azt, amelyiket a férfi odalökött. Jillian Sherwood vagyok mondta kimérten, ösztönösen titkolva, hogy felbosszantották. Ráadásul nem is értette, miért mutatott érdeklődést iránta, mikor Isten a megmondhatója és mindenki, aki látta, hogy nem volt rajta semmi különös. Igaz, vannak olyan férfiak, akik kényszert éreznek arra, hogy minden nővel eljátszadozzanak, akibe belebotlanak. A fenébe, férjnél van! A húgom mutatta be őket egymásnak Rick. Lewis, a vezetőnk. Ben felhúzta a szemöldökét, ahogy Jillianre nézett. A húga? Maga meg miért van itt? Erre Jillian is felhúzta a szemöldökét. Biztosan szóltak pártfogói" pár szót az expedícióról. Mellesleg észrevette, hogy Ricknek igaza volt a déli akcentussal kapcsolatban. Fennhangon így szólt: Én vagyok a régész. Kellemes, ám csalóka mosoly ült ki Ben szája szélére. Maga nem jöhet mondta. Jillian kimért maradt. Miért nem? Enyhe megrökönyödés tükröződött újonnan szerzett ellensége szemében, mintha nem számított volna ellenkezésre. Lassan nyelt egyet a whiskyjéből, miközben őt méregette. Piszok veszélyes. Rick és Kates ekkorra már helyet foglaltak. Rick megköszörülte a torkát, aztán Benre nézett. Az nem olyan egyszerű szólalt meg. Nincs ebben semmi bonyolult. Én nőt oda nem viszek. Vitának vége. Akkor ezzel a megbízatásának is egyértelműen vége mormolta Jillian rendíthetetlen higgadtsággal. Találkozott ő már hozzá hasonló soviniszta fickókkal, és nem hagyta, hogy egy ilyen alak kihozza a sodrából. Ó! Ben Lewis nem izgatta fel magát. Az meg hogy lehet? Jönnie kell határozott Rick is mogorva pillantásokat vetve a húgára. Fájó pontja volt ez. Ő tudja egyedül, hogy hová megyünk.

Ben egyáltalán nem volt meghatva. Akkor mondja meg nekünk, hogy mind megtudjuk, aztán tipegjen szépen vissza a szállodába, és jó kislány módjára bízza ránk a dolgokat. Tökéletesen tudom cipelni a súlyomat szólt Jillian nyugodtan. Azt pedig, hogy megyek e vagy sem, nem maga dönti el. Inkább azt döntse el, hogy akarja e a munkát vagy sem, mert ha nem, másé lesz a pénz. Ugyanezt mondta Kates is, de Ben megértette, hogy Jillian Sherwood komolyan is gondolta a szavait. Őt biztos nem érdekelte volna, ha visszatáncol az üzlettől. Előrehajolt, egyik könyökével az asztalra támaszkodott, és állát a tenyerére támasztva figyelte Jilliant. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy romantikus kalandnak ígérkezik az út, szivi. Nőt semmiképpen nem viszek arra a részre, pláne nem, ha két vagy három hónapos útról van szó. Jilliant mulattatta a dolog. Megóvjuk a gyenge nőt? Ez az, szívi. Úgy vélem, manapság nincs elég első osztályú cica a világban. A férfiaknak oltalmukba kell venniük a meglevő szerény készletet. Szándékosan volt nyers: azt remélte, hogy sikerül annyira felingerelnie a nőt, hogy az dühösen kifakad, és a fejéhez vágja, ő bizony nem menne végig az utcán egy olyan bunkóval, mint ő. De hát ennek a nőszemélynek a szeme se rebbent. Az arca éppoly nyugodt és kifejezéstelen volt, mint egy szoboré; még a tekintete sem árult el semmit. Nélkülem nincs expedíció szólt ismét s ha ezt nem fogadja el, felőlem akár vissza is léphet. Találunk másik vezetőt. Hát persze, gondolta Ben, de annyi időre egyikre se bízna rá egy egyedülálló nőt. A fivérben sem bízott, nem is áltatta magát azzal, hogy majd ő fog vigyázni a húgára. Most a cudar valósággal próbálta elrémiszteni önfejű ellenfelét. No, de édesem, csak nem akar két hónapot az őserdőben tölteni... Pontosan ez az, amit akarok. Ismerem a régészeti expedíciók világát, Lewis úr. Megszoktam a rovarokat és a kígyókat, a piszkot, a rossz ételt és a zúzódásokat. Képes vagyok egész nap gyalogolni, akár ötven kilóval is a hátamon. Tudok eledelt lőni magamnak, ha szükséges, be tudok varrni egy sebet, és a machetével is tudok bánni. Ben a szívére tette szabadon levő kezét. Istenem, a tökéletes nő! Jillian türelmesen nézett rá, nem veszítette el a fejét. A férfi hátradőlt a székén, hogy összehúzott szemmel folytassa a tanulmányozását. Igazából csak felületesen nézte meg az előbb. Az tény, hogy arra a megállapításra jutott, hogy nem az ő esete, mostanra viszont kezdte egyre jobban érdekelni. Higgadtsága arra ösztönözte Bent, hogy valami olyat tegyen vele, amitől tényleg zavarba jön. Mi lenne, ha például az ölébe vonná, és addig csókolná, amíg kicsit lazábbá nem válik? Még második ránézésre sem talált semmi különlegességet benne, a szeméből sugárzó értelmet kivéve. Isten óvja meg az intelligens nőktől; túl sokat gondolkodtak, ahelyett hogy egyszerűen az ösztöneikre hallgattak volna. Elég csinos volt, de nem elég feltűnő: csak egy meglehetősen vékony, nem túl magas, fénylő barna hajú, átlagos arcú nő ült az asztalánál. Takaros, de jelentéktelen ruhát viselt, ami a hátkivágása ellenére se bírt kihívó lenni. És ami még ennél is borzasztóbb volt: Benről mint férfiról mintha tudomást se vett volna. Ben, aki ahhoz volt szokva, hogy minden nő felfigyel rá, ím találkozott Sherwood kisasszonnyal, akinek a testében egy aktív hormon sem létezett. Kár. Viszont belegondolva szavaiba, ha egész álló nap képes nehéz csomaggal gyalogolni, akkor kis testét valószínileg feszes, harmonikus izomzat alkotja. Hirtelen elképzelte, hogy erős, vékony combjait köré fonja, s meglepődött, inert azt tapasztalta, hogy ágyéka reagál a fantazmagóriára. Amikor eljött Théresától, a lány összedúlt ágyán aludt: kimerítette a délutáni, meglehetősen élénk hancúrozás. Ő maga tökéletesen kielégítve tért vissza a kocsmába. A pénisze azonban más véleményen lehetett. Hát igen, ez az átkozott micsoda soha nem gondolkodott. Legyen akármilyen feszes és kemény is ez a Sherwood régész kisasszony, az útra nem viheti magával. Mondja meg őszintén szólt jellegzetesen déliesen, maga mint egyetlen nő akar hónapokig együtt lenni egy falka férfival? A nemiségnek ehhez nincs semmi köze, Lewis úr. Nincs a fenét. A férfiak a nőkért verekszenek nap mint nap, a világon mindenütt. Elég nagy butaság ez a részükről. Ja, magam is így gondoltam mindig. De nézzen szembe a tényekkel: ha maga az egyedüli nő, akkor 3.

igencsak kényes Helyzetben lesz. A férfiak ugyebár kissé begerjednek, ha van egy nő körülöttük, de nem kaphatják meg. Jillian gúnyosan nézett rá. Nem fogok pongyolában billegni az orruk előtt, Lewis úr, és kész vagyok megvédeni magamat. Mindazonáltal elvárnám magától, hogy ne erőszaktevőket hozzon magával. Rick és Kates csöndben ültek, míg a két ellenfél csatáját vívta: Rick kényelmetlenül érezte magát, Kates pedig unatkozott, és most már véget akart vetni ennek a felesleges vitának. Ez értelmetlen mondta. Jilliannek jönnie kell. Lewis, akarja a munkát vagy nem? Ben elgondolkodott. A pénzre nem volt szüksége de a veszekedésre sem. Megmondhatná nekik, hogy keressenek valaki mást; akkor lazíthatna a következő pár hétben, és munkálkodhatna Théresáján, épp ahogy tervezte. Azonban az ösztönei azt súgták, hogy bűzlik valami az ügy körül; hogy bár a nő becsületes, a másik kettő sántikál valamiben. Tudni akarta, hogy mi az. Pénzszagot érzett a levegőben, sok sok pénz szagát. Aggályai voltak ugyan, de ezek nemigen álltak a pénzszerzés útjába, pláne akkor nem, amikor ráadásul még két szélhámost is átverhetett. Ám legyen adta be végül a derekát. Vállalom. Lássuk a teendőket. Nyelt egy nagyot nedűjéből, aztán minden figyelmét a feladatára összpontosította. Komoly dolog a szükséges élelemmennyiség kiszámítása és beszerzése. Hány segédet kell bevonni? Milyen messzire kell menniük? S ha egyszer célt érnek, mennyi ideig maradnak ott? Baj esetére számítva Ben mindig gondoskodott tartalékról s baj mindig akadt. Tervezéskor minden lehetőségre gondolnia kellett. Előhúzott egy térképet, leterítette az asztalra. Ez bizony nagyobb és sokkal részletesebb volt, mint amivel a férfiak rukkoltak elő délután. Jó, most pedig mutassa meg nekem, hogy hová megyünk. Jillian közelebb hajolt, és egy nagy kört rajzolt a mutatóujjával. Nagyjából erre a vidékre. Ben úgy nézett rá, mint egy őrültre. Az a terület, amit a régész kisasszony megjelölt, több ezer négyzetmérföldet jelentett. A fenébe, ha nincs ennél jobb elképzelése, akkor valószínűleg hónapokig fogunk barangolni anélkül, hogy célt érnénk. Az a hely nem való sétafikálásra, szivi. Fel sincs térképezve. Ahány fehér ember nekivágott, mind ott maradt. Jilliant nem izgatta a dolog. Menet közben kell majd kidolgoznunk a pontos útirányt, Lewis úr. Ide figyeljen, én nem tudom menet közben beszerezni az élelmet gúnyolódott Ben nyújtott beszédmodorában. Előre kell tudnom, hogy hová megyek. Jillian ismét előrehajolt: ez alkalommal az előbb jelzett területtől egy kicsit feljebb eső pontra mutatott. Annyi élelmet szerezzen, hogy eddig a pontig kitartson; az bőven elegendő lesz. Bennek kivillant a foga. Nem a mosolygástól. Cipelnünk kell azt az átkozott készletet. Minél többet cipelünk, annál tovább tart az utunk. Minél tovább tart az utunk, annál több élelemre lesz szükségünk. Dereng már valami, szivi? Biztosra veszem, hogy megtalálja az arany középutat. Jelen pillanatban nem az arany középúton múlik a lelki békém. Ám ha mondjuk megfojtaná ezt a nőt... fűzte tovább magában a gondolatot. Vagy ha rámászna. Ben kétségtelenül egyre zabosabb lett. Még egy nővel folytatott vitája se váltott ki belőle ehhez foghatót. Egy férfi nem hagyhatja, hogy egy nő provokálja. Márpedig Jillian Sherwood tetőtől talpig provokáció volt. Tegyen legjobb belátása szerint szólalt most meg nyájasan. Ami információt megadhattam, megadtam. Annyit adtál meg, amennyit akartál, gondolta Ben. Gyanította, hogy a nő jóval többet tud, mint amit elmondott. A hűvös, zöld szem, némasága ellenére, szintén ezen sejtelmét támasztotta alá. Eltöprengett, hogy vajon miért olyan bődületes nagy titok a cél, annyira nagy, hogy még a fivérének sem árulta el. Persze második gondolata az volt, hogy bizony ő sem osztana meg egy értékes információt Rick Sherwooddal, akkor meg pláne nem, ha olyanokkal cimborál, mint ez a Steven Kates. Lehet, hogy Sherwood kisasszony okosabb, mint gondolta. De úgy mégis, mi a fenét fog csinálni, ha célt érnek? Őrködik napi huszonnégy órát? Hagyta a témát, mert tudta, hogy úgysem tud meg többet a másik kettő jelenlétében. Benne sem bízott, ezt is látta. Határozottan eszes kis nő. Ha őszinte akart lenni magához és általában az volt, be kellett ismernie, hogy ebben is igazat ad neki. Bárcsak ne lenne olyan éber a kicsike: bizony lehúzná a bugyogóját, még mielőtt felocsúdhatna, hogy mi is történik. Mivel azonban régésznője ragaszkodott ahhoz, hogy Ben velük tartson, lesz néhány hónapja, hogy megpuhítsa. Nem is kételkedett csábítási tervei sikerében.

Ki tudja, lehet, hogy ha mézesmázosan beszélne hozzá, még abba is beavatná, hogy mi az, amit keres. Ha ennyire értékes valami ennek a nőnek, ráadásul a dzsungel belsejéből, miért ne érdekelné őt is a dolog? Egy férfinak sosem lehet túl sok pénze. Bennek volt ugyan néhány kritériuma arra vonatkozóan, hogy milyen úton módon szerzi a vagyonát, mégis hajlandó lett volna minden kínálkozó lehetőséget meghányni vetni. Megegyeztek, hogy másnap találkoznak. Akkor kapja meg a pénzt: egyrészt az őt megillető előleget, másrészt a szükséges élelmiszerkészlethez és a segédek felvételéhez elengedhetetlen összeget. Most, hogy dűlőre jutottak, kész volt megbékélni a feladatával. Muszáj volt ilyen szajhamód viselkedned? kérdezte Rick bosszúsan, alighogy visszaértek a hotelbe. Jillian felsóhajtott. Fáradt volt, és Ben Lewisszel folytatott vitája majdhogy minden türelmét fel nem emésztette. Udvariasabb voltam nála. Nagyképűsködtél, mindenáron be akartad neki bizonyítani, hogy te, a régész vagy a főnök, és hogy te irányítasz mindent. Főnök? Jillian kis híján felnevetett. Szakmai tekintélye szinte nulla volt: ha az alapítvány becsülte volna valamennyire, vagy bízott volna a véleményében, nem kényszerül arra, hogy olyan durva fickókkal foglalkozzon, mint a vezetőjük. S most itt volt Rick, aki örökké féltékeny volt a húgára, amiért az apjuk nyomdokába lépett; Rick, aki örökké dühbe gurult, ha úgy érezte, hogy semmibe veszik. Nem nagyképűsködtem. Csak azt akartam, hogy tudja: engem nem tud megfélemlíteni. És egyébként is, nem hinném, hogy jó választás volt ez az alak. Ivott, amikor délután találkoztatok vele, ivott este is, és valószínűleg ivott közben is minden percben. Egy részegessel aligha járunk jól. Ezek szerint most már ezt a részét is te akarod irányítani? kérdezte Rick gúnyos mosollyal az arcán. Bár nehezére esett, Jillian mégis megőrizte a nyugalmát. Talán mert bűntudatot érzett, amiért apjuk jobban kedvelte őt a bátyjánál. Mindig is sajnálta Ricket, bár egyidejűleg le kellett győznie vele szembeni türelmetlenségét is. Mindegy, mi rossz történt vele az életben, az mindig valaki más hibája volt, és rendszerint Jillian volt az a más valaki. Én csak meg akarom találni az anzárok városát szólt kissé ingerülten, és vissza akarom szerezni apa jó hírét. Gondolom, sikeresebb lenne az utunk egy józan vezetővel. Rick haragosan nézett rá. Szerintem te azt hiszed, hogy én nem törődöm apa nevével. Nekem is apám volt, ha nem tudnád. Jillian nagyon jól tudta ezt. Sosem felejtette el, hogy bátyja is igazán szerette a professzort, még ha felidegesítette, akkor is. Leginkább ez tartotta vissza Jilliant attól, hogy megszakítsa a vele való kapcsolatát. Hagyjuk ezt, jó? csitította őket Kates. Mindannyian fáradtak vagyunk. Tudom, Lewis durva fráternek látszik, durván is beszél de őt tartják a legjobbnak. Megkeresem holnap, és megmondom neki, hogy hagyjon fel ezzel a pimasz modorral. Most pedig gyerünk aludni. Békéltető hangját vette elő, s ez nyugtatólag hatott; hideg szemével azonban Ricket figyelmeztette. Jillian észrevette, de úgy tett, mintha nem látná. Kates mindent bevetett, hogy ártalmatlan külsőt mutasson, de Jilliant nem tudta megtéveszteni, talán azért, mert a férfi szeme sehogy se tükrözte szavai szívélyességét. S mert Jilliannek jól jött, hogy abbahagyhatják a beszélgetést, még mielőtt az valódi veszekedéssé fajult volna, halkan jó éjszakát kívánt, és a szobájába ment. Kates intett Ricknek, erre elindultak a hallba a saját szobáikhoz. Ne bosszantsd fel figyelmeztette. Ha úgy dönt, hogy egyedül szervezkedik, magunkra maradunk, és akkor nézhetünk. Rick mogorva lett, mint mindig, ha kritikával találta szemben magát. Nem fog Lewisszel egyezkedni morogta. Ki nem állhatja. Vannak vezetők Lewisen kívül is. Ha meggyőz valaki mást, hogy tényleg ott vannak azok az ékkövek, megszerzik hozzá a pénzt, és akkor ők keresik meg a kincset. Próbálj meg úrrá lenni magadon, legalább addig, amíg útra nem kelünk azután már úgyse tud semmit se tenni ellened. Jól van, értem én. De a viselkedése egyszerűen kihoz a sodromból. Kates mosolyt erőltetett az arcára. Gondolj csak a pénzre. Maga Kates nem is tudott másra gondolni. Ez volt az egyedüli oka annak, hogy ott volt. Ez a világ távol állt az övétől, s ettől kényelmetlenül érezte magát, ellenben bármire hajlandó volt, hogy megkaparintsa az ékköveket. Amikor Sherwood először kereste meg vad történetével, miszerint az örege talált egy letűnt várost, ahol vagyont érő drágakövek várnak az első odaérkezőkre, azon tűnődött, miféle bolondgombát ehetett ez a