LVIII. évfolyam, 2. szám 2013. február TARTALOM MO YAN Öreganyám metszõfoga (Major Kornélia fordítása)...115 Piros kanapé (Barta Erika fordítása)...124 Õszi víz (Zombory Klára fordítása)...130 JOSZIF BRODSZKIJ versei (Imreh András fordításai)...143 IAN MCEWAN Édes száj (Lukács Laura fordítása)...149 ILMA RAKUSA versei (Gágyor Péter fordításai)...158 JEVGENYIJ POPOV Viktorija Lebegyeva Szerepek címû kisregényérõl...163 VIKTORIJA LEBEGYEVA Szerepek 1 (Katona Erzsébet fordítása)...164 SIMON ARMITAGE versei (Sirokai Mátyás, Krusovszky Dénes, G. István László fordításai)...187 MAGYAR VILÁG Pillantás a folyóba Vizkelety Andrással Albert Zsuzsa beszélget...193 TÁJÉKOZÓDÁS TASNÁDI EDIT Ferit Edgü és Onat Kutlar...205 EDUARD BEAUCAMP A jövõtlen jövõ...213 Szükségünk van a szakításra...214 Az avantgárd államosítása (Weiss János fordításai)...216
KÖNYVRÕL KÖNYVRE LUKÁCS LAURA Mit rejt a kémtörténet? (Ian McEwan: Édes száj [Sweet Tooth])...218 NÉMETh ORSOLYA Szép lengyel tavasz volt. (Krzysztof Varga: Függetlenség sugárút)...221 PETRÕCZI ÉVA Egy kvázikrimi Norvégiából. (Linn Ullmann: Szemem fénye)...224 KÜLFÖLDI SZERZÕINK...225 Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap
MO YAN Öreganyám metszõfoga Azt mondják, mikor a világra jöttem, már volt két apró metszõfogam. Öreganyám a születésem után a régi szokás szerint a tûzcsiholó vassal szétfeszítette a számat, elsõ pillantásra azt hitte, hogy két uborkamag ragadt a fogínyemre, aztán meghallotta, ahogy a fogaim a vasnak koccannak. Arca egy szempillantás alatt hamuszürke lett, a néphit szerint ugyanis a foggal született gyermek bosszúálló szellem egy régi ellenség születik benne újjá, s nem nyugszik, míg a család írmagját is ki nem pusztította. Öreganyám elhajította a vasat, nyeszlett lábaimnál fogva felemelt, mint egy nyúzott macskát, hogy egyenest az éjjeliedénybe dobjon. Az öregasszony valamikor neves bába volt, a környékbeli falvakban mindenütt ismerték, keze a világra segített számtalan gyermeket, ugyanúgy, ahogy számtalan kis ördögöt az éjjeliedénybe fojtott vele. Mikor megszülettem, nálunk már évek óta nem volt szokás a bábás szülés, a falubeliek többé nem hívták szüléshez öreganyámat, akinek az új módi tönkretette a megélhetését. Anyám hasa alig kezdett gömbölyödni, öreganyám tétlenségre kárhoztatott keze viszketni kezdett. Attól a naptól fogva, hogy az esküvõ után átlépte a ház küszöbét, anyám egyebet sem hallott, csak átkozódást. A modern szülészet ördöngösség, tengerentúli szemfényvesztés, mondogatta öreganyám: akit szülésznõ segít a világra, gyengeelméjû lesz vagy féleszû, de ha egyik sem, legalábbis lõcslába lesz, mire felnõ. Anyám elvégzett pár osztályt, ismert vagy háromszáz írásjegyet, el tudott olvasni egyszerûbb könyveket is, a falusi asszonyok között valóságos értelmiséginek számított, persze hogy nem hitte el öreganyám badarságait, de hát az ötvenes évek elején egy falusi családban még a sötét feudalizmus szelleme uralkodott, apám ráadásul faluszerte híresen engedelmes gyerek volt, amit öreganyám mondott, az szentírás volt a számára, még ha voltak is kételyei, akkor sem mert ellentmondani neki. Az esküvõ utáni harmadik napon öreganyám így szólt apámhoz: Fugui, meg kéne mutatni neki, ki az úr a háznál! Apám elpirult: hiszen még csak három napja, hogy... és amúgy sem követett el semmit... Apád még be sem fejezte, nagyanyád, az a vén boszorkány, a földhöz vágta a tyúkok etetõedényét mesélte anyám. Bumm, öreganyám úgy csapta a földhöz az etetõt, hogy ripityára törött. Fugui, ó, te hálátlan fattyú, hát mennyit törölgettem a szaros seggedet, míg felneveltelek, és ez a köszönet érte? Öreganyám apámra meresztette sárga szemgolyóját, s vádlón az orra felé bökött: Pont, ahogy a nóta mondja hosszú a varjú farka, asszonyt hoz a házhoz, anyjára nincs gondja! Anyját a szurdokba dobja, az asszonyt az ágyon hátára fordítja! De anyám, én nem dobtam a szurdokba... 115
Még ellenkezni merészelsz? Próbálgatod a szárnyaid, mi? Amióta csak ez az álnok rókaszellem betette a lábát a házunkba, mintha nem is az én fiam lennél! Mondd csak, hajlandó vagy végre móresre tanítani vagy sem? ha õt nem vered, verj meg engem! Életemben nem láttam még egy ilyen nyamvadt alakot, mint apádat mesélte anyám, legbelül persze vonakodott attól, hogy megverjen, hiszen csak három napja voltam a házban, azt sem tudtam, a kapu merre nyílik, ugyan mit követtem volna el? Anyja félelmetes dühkitörésétõl apám szája legörbült, és hüppögni kezdett. Öreganyám térdre rogyott, két kezével a földet csapkodta, éktelenül jajveszékelt és siránkozott: Édes uram... ha odafent vagy az égben, nyisd ki a szemed, és nézd csak meg jól, miféle engedelmes gyermek ez... édes uram, hadd menjek utánad rögvest én is... Látva, meddig fajult a helyzet, anyám inkább önként elõjött a szobából, s térdre vetette magát apám elõtt: ha anyád azt parancsolja, hogy üss meg, akkor üssél! Próbáltam visszafojtani a sírást, de a könnyek, mint gyöngyök a szakadt láncról, csak peregtek cseppenként lefelé az arcomon emlékezett anyám. Apám a tûzhely elõl felkapott egy piszkafát, és ráhúzott egyet anyám hátára. Öreganyám apámra meredt: Mondd, Fugui, kit akarsz te bolonddá tenni? Apám zavarba jött: hát igazából meg kell verni? Öreganyám felhördült, s azon nyomban fuldokolni kezdett a méregtõl. Apám halálra rémült: Anyám, könyörgök kiáltotta, meglátja, úgy eltángálom, hogy megemlegeti, csak ne izgassa fel magát... Apám meglendítette a botot, és rácsapott anyám hátára, majd újra és újra. Ahogy a keze ráérzett a verés ízére, már ideje sem volt arra, hogy megjátssza a szégyenlõst, egyik ütés követte a másikat, de amúgy istenigazából, hogy a kiserkenõ vér lassanként átáztatta anyám ruháját. Anyám eleinte összeszorította a fogát és tûrt, végül sírva fakadt. A fájdalmat még elviseltem volna, de annyira igazságtalannak éreztem magyarázta anyám. Öreganyám egy hosszút sóhajtott és újra a régi volt. Most, hogy feléledt, apám még kevésbé merte a kezét kímélni, egyre vadabbul csépelte anyámat. Anyám egyszer csak megtántorodott, majd elterült a földön. Öreganyám egykedvûen pöfékelt a nagy pipájával, majd megszólalt: hagyd, elsõre elég volt neki, elengedheted! Apám eldobta a botot, szeme könnyben úszott, szája meg-megrándult, egészen kivetkõzött önmagából. Öreganyám szigorúan megkérdezte anyámat: 116
Igazságtalannak találtad-e a verést? Anyám könnyei patakokban bugyogtak: Nem volt igazságtalan Dehogynem, annak tartod, látom én jól! vágta rá öreganyám. Anyámnak a sírástól egy hang se jött ki a torkán. Aztán tudod-e, hogy miért kaptad a verést? kérdezte öreganyám. Anyám megrázta a fejét. Annak idején mondta öreganyám, mikor én voltam háromnapos menyecske, az én anyósom is ezt tette velem, megparancsolta apósodnak, hogy verjen el, és én is igazságtalannak éreztem, el akartam emészteni magam, de most már tudom, hogy az anyósom miért veretett meg az apósoddal: hogy megértessen velem egy nagy igazságot. Tudod-e, mit? Anyám a fejét rázta. Öreganyám felállt, leverte a fenekérõl a port és így szólt: hosszú éveken át folyik a patak, míg folyammá dagad, hosszú évek szenvedése formálhat csak a menybõl anyóst! Ettõl a mondattól anyám elõtt felcsillant egy halvány reménysugár. ha akkor nem mondja ezt, azon az éjszakán valószínûleg felkötöm magam mondta. Évekkel késõbb megkérdeztem anyámat: Miért nem mentél a tanácsra? Miért nem tettél feljelentést? Csak rázta a fejét: Ugyan, miket beszélsz! Közeledett a szülés ideje, anyámnak eredetileg az volt a szándéka, hogy Li Ping ert hívja el, hogy segédkezzen a szülésnél, s ezt négyszemközt felvetette apámnak is. Ki akar önszántából szõrt tépni a tigris farából? kérdezte apám. Öreganyám, mikor megsejtette anyám szándékát, tajtékzott a méregtõl: ha az a kis szajha Li Ping er be meri tenni a lábát a házamba, azon nyomban kettéhasítom azt a büdös ribancot! Így történt, hogy születésemkor öreganyám jéghideg kezébe pottyantam. A kritikus pillanatban, amikor a fejem éppen belemerült volna az éjjeliedénybe, anyám felpattant, leugrott a kemenceágyról, és kikapott öreganyám kezébõl. Öreganyám dühbe gurult: Fugui asszonya, mit merészelsz? Közben kinyújtotta szívós karmait, hogy visszaszerezzen anyám kezébõl. Anyám a fejemnél fogva, öreganyám pedig a lábamnál fogva húzott, én meg a kettõjük között ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Testem lágy volt még, mint egy frissen vedlett kabócáé, s ahogy ott cibáltak, megnyúltam egybõl, mint egy darab gumi. hús voltam anyám húsából, és hiába nõttek azok a baljós metszõfogak, anyám attól még örült nekem és szeretett, és félt, hogy az erõs rángatással még szétszaggatnak. Öreganyám, az a vén boszorka, nem örült nekem és nem is szeretett, még meg sem születtem, már pocskondiázott, ugyanis anyám munkabírását egyre kerekedõ hasa 117
hátrányosan befolyásolta, s öreganyám azzal gyalázta anyámat, hogy egy kutyafajzatot hord a hasában. Most aztán egyéb se kellett neki, a két metszõfogam láttán rögvest kimondta az ítéletet: bosszúálló szellem vagyok, s a család biztonsága érdekében az éjjeliedénybe kell fojtani. Anyám szeretett, ezért nem mert erõsen húzni, öreganyám gyûlölt, ezért mindenre elszántan rángatott, így ebben a gyermekhúzó versenyben anyám kezdettõl fogva vesztésre volt ítélve, egy hajszál választott el attól, hogy öreganyám kezében kössek ki, márpedig, ha öreganyám kezében kötök ki, az azt jelenti, hogy az éjjeliedényben kötök ki, s ha az éjjeliedényben kötök ki, akkor bizony a halál markában kötök ki. Anyámnak úgy tûnt, öreganyám õsz haja, mint tûzõ napsütésben a macska szõre, a feszültségtõl szálanként az égnek mered. Szeme olajzölden villogott, mint éjjel a macska szeme. Öreganyámnak kampós orra volt, ínye kilátszott, álla pedig hosszú és hegyes, szakasztott, mint egy fokhagymazúzófa. Ínyén két odvas metszõfog leffegett, s feltárultak a hajszálerekkel behálózott foggyökerek is. hiszen ennek a vén banyának is vannak metszõfogai, ráadásul micsoda nagy és hosszú metszõfogak, hatalmas, büdös, sárga metszõfogak, mint egy vén gebének, és mégsem engedi, hogy nekem is legyenek, hát mibõl gondolod, hogy itt basáskodhatsz felettem! A mondás szerint, ha az apa nem szereti a gyermekeit, akkor a gyermekei sem fogják õt tisztelni; úgyhogy, ha a nagymama kõszívû, õ se csodálkozzon, ha az unokája olyan sértéseket vág a fejéhez, hogy te vén boszorkány! A döntõ pillanatban olyan erõs volt anyámban az anyai ösztön, hogy nem törõdött õ semmiféle magasztos erkölcsi törvénnyel, a konfuciánus erényeket a gyermeki kegyeletrõl szóló huszonnégy tanmesével együtt a sutba dobta, felemelte az egyik kezét, megcélozta öreganyám száját, és egy jó nagyot behúzott neki. Lágy csuppanás hallatszott, majd öreganyám felrikoltott, lábamat cibáló kezei elernyedtek, s eltakarta a száját. Anyám ölében sietve összehúztam magam, még kisebbre, mint mielõtt elhagytam volna a pocakját, legszívesebben újra visszabújtam volna oda, az anyaméhbe, de hát ez lehetetlen volt. A hosszú vajúdás után világra jött gyermekek a jövõbe látnak, azért is nem akarnak elõbújni, mert elõre látják a kinti világ keserves és igazságtalan voltát. Nekem anyám hasában még metszõfogam is nõtt, ugyanis három hónappal tovább maradtam odabenn, öreganyám legfõképp emiatt tartott engem ártó szellemnek. Pedig valójában legalább nyolcvan százalékban ez a vén boszorkány volt az oka, hogy nem mertem megszületni. Anyám azért ütötte meg, mert úgy érezte, kutyaszorítóba került, másrészt még reménytelen helyzetében sem akarta feladni a küzdelmet. hozzászokott már a nehéz fizikai munkához, még nyolc hónapos terhesen is vizet cipelt a töltésen, karjait a sok munka csupa inasra edzette, úgyhogy magzatát védelmezve akkora erõvel csapott oda, hogy csoda is lett volna, ha kívül-belül korhadozó öreganyám kibírja. De ha fáj is, tûrjed! Más szóval, az elnyomás ellenállást szül, így nem is lehetett csodálni, hogy mikor az igazságosztó vasököl lesújtott öreganyám szájára, furcsa kiáltást hallatva megtántorodott, nyomorékra szorított lótuszlábával pedig hátrafelé tapogatott, hogy megtalálja elvesztett egyensúlyát, az lett volna még a furcsa, ha nem így tesz. Közben a lába megakadt a küszöbben, õ pedig fenékre esett. ha farka lett volna, biztos beletört volna abba a huppanásba, hát farka ugyan nem volt, de a farkcsontja biztos be- 118
leroppant abba a puffanásba. Elterült tehát, két lába a küszöbön belül, feneke a küszöbön kívül, eltátotta a száját, köpött egy nagyot, a véres köpetben pedig ott volt a két metszõfoga. A vén csont fogai amúgy is mozogtak, csak a szentlélek tartotta õket, anyám közremûködése nélkül is kihullottak volna pár napon belül. Öreganyám felvette a fogakat, a tenyerében mustrálgatta õket egy ideig, majd elpityeredett, mint egy megcsúfolt, riadt kislány. Megszoktam már, hogy nagyanyád üvölt, mint egy fába szorult féreg, ezért nagyon meglepõdtem, hogy ilyen hang jött ki a száján mondta anyám. Eredetileg arra készültem, hogy életre-halálra megküzdök vele, álmomban sem jutott eszembe, hogy így viselkedik.. Anyám egyik kezével magához szorított, a másik kezével felkapott egy ollót, és várta, hogy kiütött fogú anyósa õrjöngve rávesse magát. Mikor meglátta, hogy öreganyám kiköpi a metszõfogait, mesélte anyám, eldöntötte, hogy elmegy akár a legvégsõkig is. De nagy meglepetésére öreganyám csak ült ott a földön és hüppögött, máskor a szidalmak ezerszám záporoztak belõle, most a száját egyetlen káromkodás sem hagyta el. Anyám azt hitte, ez csak a vihar elõtti csend, ezért így szólt hozzá: Ma asszony, tudom, hogy a vesztembe rohanok, de ennél rosszabb számomra már nem jöhet, én nem futamodom meg, ha száz évig élünk is, egyszer úgyis meg kell halni, ha miszlikbe tép, attól sem félek, még a barmoknak is különb életük van, mint nekem a maguk házában, azt mondják, hogy az aranyfonál fõzete keserû, hát az én sorsom még annál is háromszor keserûbb, inkább meghalok bátran, emelt fõvel, mint hogy örökké csak nyeljek és hallgassak! Nem bánok semmit, sõt élvezem, és fölkészültem, jöjjön csak, az ollóval elõbb keresztüldöföm magát, aztán magamat szúrom le! Anyám tehát megtartotta szívbe markoló vádbeszédét, de hõsies kifakadására öreganyám a füle botját sem mozdította, metszõfogaival a kezében egyre csak zokogott. Anyám összezavarodott, hát ez meg miféle színjáték? Wu Song kiütötte a tigris fogát, az meg leül sírni Ma asszony szólalt meg anyám ne tettesse magát, kezdje már! Semmi válasz. Anyám alaposan szemügyre vette öreganyám arcát, és felfedezte, hogy metszõfogait veszítve öreganyám arca megváltozott, szinte szánalomra méltó lett, sõt mintha gyengévé vált volna. Késõbb be is igazolódott, hogy anyám ökle az anyatigrist vén kezes báránnyá varázsolta, ettõl fogva öreganyám feladta zsarnoki pozícióját, anyám lett a család feje. Amíg õ volt az úr a háznál, öreganyám is mindig számíthatott apámra; miután anyám lett a családfõ, apám még jobban iparkodott, hogy immár az õ kedvében járjon, végül is annak idején öreganyám parancsára õ csúfolta meg anyámat a veréssel, emiatt furdalta a lelkiismeret, persze hogy igyekezett jóvátenni. Öreganyám természetének hirtelen változása olyan talány volt, amely majd egy életen át nyugtalanította anyámat, csak akkor jött rá véletlenül a válaszra, mikor öreganyám közeledett a százhoz, õ pedig már hatvan felé járt. Mikor öreganyám kilencvenkilenc éves lett, összezsugorodott fogínyébõl, mely már olyan volt, mint egy száraz földigiliszta-tetem, váratlanul kinõtt két fogacska. A 119
két kis fog elöl nõtt, tehát ezek is metszõfogak voltak. Olyan jelenség volt ez, mintha egy kiszáradt, vén fán két hamvas rügy jelent volna meg. Ez a két fog öreganyám szájában eleinte roppantul érdekelt bennünket, sõt mint egy szenzációt, szét is kürtöltük. Ez kapóra jött egy helybeli újságírónak, aki sehogy sem tudott megjelentetésre érdemes cikket írni, így amikor hallotta a szóbeszédet, mint aki ritka drágakõre talált, felpattant a kerékpárjára, hozzánk sietett, kutyafuttában körbenézett, majd hazatérve írt egy cikket, amiben alaposan kiszínezte a történetet: hogy az új társadalom meg az új emberek, meg az új világ születése, és hogy nap mint nap szenzációs új hírek látnak napvilágot, most például száraz ágon rügy fakadt, megfiatalodott egy százéves néni, újra nõttek a metszõfogai. Ez a cikk nyomban megjelent az újságban. Anyám ki nem állhatta az effajta hírverést. Nyomasztotta, hogy öreganyámnak újra kinõttek a metszõfogai, azt mondta, rossz elõjel, ha a kakas tojja a tojást, a tyúk pedig kukorékol. A késõbbi események aztán bebizonyították, hogy anyám megérzése helyes volt. Miután az újságban megjelent a hír öreganyám fogáról, a házunkat ellepte a kíváncsiskodók hada. Eleinte még dicsõségként fogtuk fel, kedvesen fogadtuk az érdeklõdõket, de csakhamar a hátunk közepére kívántuk õket. A falubeliek szinte mindannyian eljöttek egyszer, aztán következett a többi falu. Amint megérkeztek, öreganyámat kiültettük az udvar közepére a napra, õ felemelte a fejét, széthúzta ajkait, kivillantotta a két apró uborkamagot, amelyek akár tejfognak is elmentek volna. ha egy kisgyermek mutogatja a fogait, az tényleg helyes, mint egy fogát vicsorgató kiskutya, de ha egy õsz hajú, ráncos bõrû öregasszony szájából villannak elõ, az már egyáltalán nem aranyos, hanem valahogy zavarba ejtõ. Nem mondhatod, hogy undorító, azt sem mondanád, hogy nevetséges, mindenesetre meglehetõsen kínos. Nem sokkal azelõtt a falunkba küldött értelmiségi fiatalok kikísérleteztek egy különösen hatásos mûtrágyát, az 5248 -at, azt mondják, még a japán nitrogén mûtrágyánál is százszor hatásosabb volt: ha egy édeskrumpli-palánta gyökerét belemártották az 5248 vizes oldatába, majd elültették, két hónap múlva a kifejlõdõ édeskrumpli akkora volt, mint egy cséplõhenger. A falunk egy csapásra mintafalu lett, híre a fél tartományt bejárta, a zarándokok elárasztották a falut, ekkor történt, hogy valamelyik csirkefogó, tán a haragosunk lehetett, elhíresztelte, hogy öreganyám foga az után nõtt ki, hogy ivott egy kortyot az 5248 -ból. Ettõl fogva bolydult fel csak igazán az életünk, a faluba látogatók természetesen a házunkat is útba akarták ejteni, a falubeli káderek és a kommuna vezetõi pedig csak játszották a tudatlant, noha világosan tudták, hogy szó sincs ilyesmirõl, mégsem álltak elõ, hogy megakadályozzák a pletykák terjedését. Eleinte még hímeztek-hámoztak, köntörfalaztak, késõbb azonban maguk is haladtak az árral, s öreganyám fogának megtekintése látványosság lett, bekerült a hivatalosan kijelölt turistaprogramba. Anyámnak egy idõ után annyira elege lett a dologból, hogy a látogatók füle hallatára kígyót-békát kiabált a káderekre, és kijelentette, hogy az egészbõl semmi sem igaz. De minél jobban tiltakozott anyám, azok annál inkább elhitték a pletykát. A falubeli párttitkár, Song bátyó behívatta magához anyámat. Nagyfogú anyja, hogy lehetsz ennyire megátalkodott? 120
A Nagyfogú az én gúnynevem volt, és annyira jól hangzott, hogy az eredeti nevemet senki nem ismerte, de ha a Nagyfogút emlegették, mindenki tudta, hogy rólam van szó. De bátyó, ez szemenszedett hazugság! Ki hallott már ilyet? Egyébként is, ha a mama ivott a 5248 -ból, miért nem nõtt rögtön harminckét foga, miért csak az a kettõ? Te nemcsak makacs vagy, még vitatkozol is, azt hiszed, én nem vagyok evvel tisztában? De ez társadalmi kérdés, ez politika, érted? Politika! Nem értem én ezt a maguk politikáját! méltatlankodott anyám. Elmagyarázom kezdte Song bátyó, 1957-ben mindenki tudta, hogy éhínség van, ugye? De aki kimondta, hogy éhínség van, azt egybõl jobboldalinak bélyegezték! 1958-ban azt mondták, hogy egy mu földön megterem öt tonna gabona, mindenki tudta, hogy egy nagy lószart terem annyi. De aki ki is mondta, azt utána szarában-húgyában hempergették meg. Így már világos? Tökéletesen válaszolta anyám. Nagyfogú anyja, mégiscsak lehet veled értelmesen beszélni! Anyám közbevágott: De bátyó, ez a rengeteg sok ember, mintha minden egyes nap zsibvásárt tartanának a házunkban, a tyúkok nem tojnak, a disznók is megsoványodtak a nagy felfordulástól. A sok tátogatástól a mama már össze sem tudja zárni a száját, iváskor a víz kifolyik a szája sarkán, ez nem mehet így tovább! A falu pártbizottsága már tanulmányozta ezt a problémát, és úgy határozott, hogy kiutal nektek másfél mázsa kukorica segélyt, küldjétek el Nagyfogút Wang felügyelõhöz, és hivatkozzon rám. Másfél mázsa nem kevés egy kicsit? kérdezte anyám. Nagyfogú anyja, ne legyél már ennyire telhetetlen! Másfél mázsa kukorica az egy munkásember éves fejadagja! Egyelõre úgy tetszett, hogy öreganyám metszõfogai hasznot hajtanak a számunkra, de bizony öreganyám ezért keservesen meg is szolgált. Nappal az idõ nagy részét a fal tövében ülve kellett töltenie, ha látogatók érkeztek, kitátotta a száját és vicsorított, hogy megtekinthessék a metszõfogát. Egy idõ után a nyál kifolyt a szája sarkán, teljesen átáztatta a mellén a ruháját. A legutálatosabb azonban az volt, hogy az emberek nem elégedtek meg ennyivel, folyton kérdezõsködtek, a dolog végére akartak járni: Néni, hogy jutott eszébe, hogy igyon a 5248 -ból? Öreganyám vaksi, csipás szemével hunyorgott, és visszakérdezett: he? Az 5248 -nak milyen az íze? he? Az eredeti metszõfogai hogyan hullottak ki? Ezen a kérdésen kívül mindenre csak egy he? volt a válasza, mintha egy szenilis vénasszony lett volna, erre az egy kérdésre viszont igencsak világosan és határozottan válaszolt. 121
Az eredeti metszõfogai hogyan hullottak ki? Öreganyám dühösen kimeresztett szemébõl haragoszöld láng csapott ki, gyûlölettõl izzó tekintetét anyámra szegezte, és harsány hangon megszólalt: Az én tisztelettudó menyem ökölcsapásától! Minden szem egyszerre anyámra meredt, aki a vizslató tekintetek kereszttüzében szinte a vádlottak padján érezte magát. Anyám csakis a másfél mázsa kukorica miatt tartóztatta magát, és ha keservesen is, de tovább játszotta a szerepét. Elmentem a termelõbrigád raktárába Wang felügyelõhöz a kukoricáért, Wang kétszínûen mosolygott: Szerencsés a családotok, Nagyfogú! Ingyen kaptok másfél mázsa gabonát! Két részletben, a vállamon cipeltem haza a másfél mázsa kukoricát. Anyám nagyot sóhajtott: hiába, a szegény embernek, ha nincs semmije, hiányzik belõle az önérzet is, a girhes lónak is csak a sörénye hosszú, fiam, bazári majmot csináltunk nagyanyádból... Anyám, nem így kell ezt felfogni, ez politikai szükségszerûség! vigasztaltam. Anyám kinyitotta a kenderzsákokat, kivett egy marék kukoricát és szemügyre vette: Ez a gazember Wang csupa penészes kukoricát adott! Miért nem figyeltél oda, amikor berakta?! Mire odaértem, már teletömte a zsákokat. Szúrta a bitangnak a szemét! Megyek és elrendezem! Anyám megállított: hagyd, nem szégyenülhetünk meg az emberek elõtt! Minthogy anyám nap mint nap a látogatókat fogadta, nem maradt ideje moslékot készíteni a disznónak, hamarjában mert egy merõvel a penészes kukoricából és beöntötte a disznóólba, közben pár marokkal a tyúkok elé is szórt belõle. Még aznap éjjel elpusztult a disznónk. Másnap reggel, ahogy nyitottuk ki a tyúkólat, észrevettük, hogy a tyúkok is megdöglöttek. Anyám futott a disznóóltól a tyúkólhoz, majd a tyúkóltól vissza a disznóólhoz. Berontott az ólba, megtapogatta a disznót, amely a család megélhetésének legfõbb biztosítéka lett volna, s könnyei patakokban folytak végig az arcán. A tyúkól elõtt végigtapogatta a hét tyúkot, amelyek a család napi kiadásaira biztosították a fedezetet, s könnyei patakokban folytak végig az arcán. Másnap szorosan bezárta a kaput. Amikor Zhao bátyó vezetésével egy turistacsoport érkezett öreganyám metszõfogainak megtekintésére, anyám kiállt az udvarra, s fennhangon szidalmazni kezdte: Te kutyafia Zhao Dashan, vidd innen õket, és mutogasd nekik a saját anyádat! Az is ivott az 5248 -ból, de nemcsak a szájában nõttek új fogak, hanem még a segge likában is! 122
Anyám mûvelt asszony volt, sosem gondoltam volna, hogy káromkodni is tud, ráadásul ennyire viccesen. hallottam, hogy kint a látogatókból kitör a nevetés. Azt is hallottam, hogy Zhao bátyó a bajusza alatt morogja: Meghibbant az öreglány! Nem vettük észre, hogy öreganyám közben kijött a szobából, leült a megszokott helyére, felemelte a fejét, és megszólalt, mintha a látogatók kérdéseire válaszolt volna: he? Vaksi, csipás szemével hunyorgott és visszakérdezett: he? Dühösen kimeresztett szemébõl haragoszöld láng csapott ki, gyûlölettõl izzó tekintetét anyámra szegezte, és harsány hangon megszólalt: Az én tisztelettudó menyem ökölcsapásától! Anyám megdermedt, mint akibe a villám csapott. Öreganyám szünet nélkül az elõbbi három mondatot ismételgette, az az álnok vén szipirtyó. Anyám hosszasan gondolkodott, majd hidegen elmosolyodott: Pontosan, én ütöttem ki õket! Azzal nagy léptekkel bement a kamrába. A kamrából nagy csörömpölés hallatszott. Mikor anyám elõjött, kezében egy rozsdás vasfogót tartott. Egyenesen öreganyám elé lépett. Elkiáltottam magam: Anyám! Öreganyám dühösen kimeresztett szemébõl haragoszöld láng csapott ki, gyûlölettõl izzó tekintetét anyámra szegezte, és harsány hangon megszólalt: Az én tisztelettudó menyem ökölcsapásától! Anyám lehajolt, egyik kezével megmarkolta öreganyám állát, másik kezével felemelte a fogót, megragadta azt a két szerencsétlen metszõfogat, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta õket. Öreganyám keze megrándult párszor, majd panaszos sírásban tört ki. Anyám kezébõl kiesett a fogó, pár percig csak állt, aztán leült õ is öreganyám mellé, és panaszos sírásban tört ki. Én kõvé dermedve álltam elõttük, hallgattam a sírásukat, amelyet alig lehetett egymástól megkülönböztetni, néztem egyformán sápadt arcukat, és egy mondás jutott az eszembe: Az évek múltával apa és fia fivérré válik, az évek múltával anyós és menye is nõvérré kovácsolódik. MAJOR KORNÉLIA fordítása 123
MO YAN Piros kanapé Fájt a jobb sarkam, már több mint egy éve. Elmentem hát a kórházba megröntgeneztetni. Csak a jobb lábamról akartam felvételt, de a röntgenes szerint mindegy, hogy egy vagy két lábról készül felvétel, ugyanannyiba kerül, így mindkét lábamról csináltattam. Az orvos értékelte a leletet, majd felületesen csak annyit mondott: csontkinövés. És hol van a kinövés? kérdeztem, mire a tollával rábökött a kérdéses területre. Melyik a jobb lábam? kérdeztem. Õ megmutatta. A bal lábamon is van kinövés? Van felelte az orvos és komolyabb is, mint a jobbon. Miért van az, hogy a jobb lábam fáj, a bal pedig egyáltalán nem? kérdeztem. Ez egy ilyen betegség, nincs rá magyarázat felelte. De van rá gyógymód? kérdeztem. Mire az orvos: Van, de nem használ. Akkor mi lesz? kérdeztem. Áztassam minél többet meleg vízben, javasolta, és rengeteg talpmasszázsszalon is van a környéken, a lányok kimasszírozzák. És a masszázzsal rendbe jön? kérdeztem. Mire az orvos: Lehet, hogy masszázs nélkül is rendbe jön. Xiao Liaóval végigmentünk a vörös mûszálas szõnyeggel borított közlekedõn, jó párszor bekanyarodtunk, majd elértük a talpmasszázsrészleget és beléptünk a nagy hallba. A hallban két testes férfi feküdt, dohányoztak, két miniszoknyás kisasszony pedig a lábukat mosta. Az egyik sötét arcú, kövér férfi, állán egy szemölccsel, hangosan felkiáltott: Finomabban! halálra akarsz masszírozni?! majd szellentett egy nagyot. Xiao Liao összevonta szemöldökét, és megkérdezte a lányt, aki minket kísért: Van különszoba? Van mondta a lány, majd bocsánatkérõ mosollyal hozzátette, de nem szabad becsukni az ajtaját. Ezt hogy érted? kérdezte Xiao Liao. A különszobában két ágy volt és egy tévé. A masszírozó lány még nem érkezett meg, leültem hát az egyik ágyra és dörzsölgettem a sarkamat. Xiao Liao a tévé távirányítójával kínlódott, ha volt kép, nem volt hang, ha volt hang, nem volt kép. Xiao Liao másik szobát akart kérni, de én azt mondtam, hagyjuk, nem számít. A masszõz kisasszony mintha nem volna egészen helyénvaló itt a kisaszszony megszólítás lány?, csaj?, nõ? neve vagy micsoda nincs, magától micsoda? értetõdõ. A kötött kifejezés közepébe beszúrni egy micsoda szócskát mifelénk a magasabb tisztséget viselõk körében nagyon elterjedt, és így humorosnak van elkönyvelve. De ilyenek hallatán a nyelvészprofesszorok halálra mérgelõdnek, a fordítók meg halálra bánkódják magukat. A masszõzlány, aki Xiao Liao talpát masszírozta, magas volt, az arca pirospozsgás, és a foga vakítóan fehér, elsõ ránézésre tudni lehetett, hogy helybeli lakos. Az itteni víz fluoridos, s az itteniek foga egytõl egyig sárga, a sárga fog 124
pedig, fehérítés után, épp ilyen vakítóan fehér lesz. A lány megkérdezte Xiao Liaót: Nem akarja elõre kitenni? Elõre fizetni? Miket beszélsz?? Attól félsz, hogy nincs elég pénzünk??? kérdezett vissza Xiao Liao. hogy merészelném? így a fehér fogú lány. Szerintem ön valami cégtulajnak látszik. Xiao Liao, szegény, iszonyú sovány, még hogy cégtulaj? Én ki nem nézném belõle. Milyen kemény! mondta a fehér fogú lány, miközben gyúrta Xiao Liao vállát. Ahol keménynek kell lenni, ott nem kemény, ahol meg nem kell keménynek lenni, ott kemény felelte Xiao Liao. Mióta beléptünk a masszázsszalonba, Xiao Liaót mintha kicserélték volna, valósággal szószátyár lett. Nyugodj meg szólt a fehér fogú, segítek, hogy ahol keménynek kell lenni, ott kemény legyen, ahol meg nem kell keménynek lenni, ott legyen puha. És te, fõnök? a lánynak, aki engem masszírozott, dús haja volt, a bõre fehér és finom, foga szabályos, porcelánfényû. Ugyanúgy mondtam. Kis keze erõteljesen nyomkodta a vállizmaimat. Te, vezetõ uram, folyton az asztal fölé görnyedsz, nem igaz? kérdezett. Gyulladás lehet itt a válladban. Most már vezetõ vagyok? Egy cég tulajdonosa folyton fecseg, de a nagy vezetõ az hallgat. Tejszag, a szopós csecsemõ testének illata, nagyon kellemes. Miközben a talpamat masszírozta, észrevettem, hogy dús koromfekete hajában van egy vörös tincs. Tekintete tüzes volt. Elég meleg a víz? Nem. És most? kérdezett, miután egy kis forrót öntött a lavórba. Most jó feleltem. Mennyi a fizetésetek egy hónapban? kérdezte Xiao Liao a fehér fogú lányt. Nekünk nincs fizetésünk. Akkor mennyi jutalékot kaptok egy kezelésért? harmincat. Egy nap mennyit csináltok? Az a szezontól függ. És most fõszezon van? ha most nincs, akkor mikor volna? Itt az újév. Ma hányat csináltál? Te vagy a kilencedik. Akkor ma már kerestél kétszázhetven jüant számolta Xiao Liao. Így akkor egy hónapban hét-nyolcezret is kaphatsz. Olyan hónapban, mikor ünnep van. Máskor meg háromezer se jön össze. Te hányat csináltál ma? kérdeztem a velem szemben lévõ kisasszonyt. 125
Te vagy a nyolcadik. A nyolcadik egy rézszobor mondtam. Milyen rézszobor?? Ja, tudom már nevetett. Tényleg, én láttam azt a filmet. Egy régi, albán film. Láttad? csodálkoztam. hát hány éves vagy te? Ne törõdj vele, hogy hány éves vagyok. Láttam, és kész. És hol láttad? Beidaihében és egy wellness-szálló nevét mondta. Én már jártam ott mondtam. Te? Bizony! Akkor tekintetes úrnak kell szólítsalak. Engem? Milyen tekintetes úr? ha nem vagy ilyen magas rangú úr, akkor hogy mehettél oda? Vetítõ vagyok. A fejeseknek vetítek filmeket. Tényleg? Na, akkor nem csoda! Ahogy beléptél, már ismerõs voltál valahonnan. Á, csak adod a bankot! Amikor odajártam vetíteni, szerintem te még a világon se voltál! Nem vagyok én már fiatal sóhajtott a lány. Mit csináltál ott? Ápolónõ voltál? ha ott ápolónõ lettem volna, most itt masszíroznám a lábad? kérdezett vissza. Akkor mit csináltál? Felszolgáló voltam, teát töltögettem, takarítottam. hm... teát töltögettél... gondolom, nem volt könnyû ott elhelyezkedni. hát nem. Az egész megyébõl több mint százan jelentkeztek, és minket, kettõnket választottak ki. Százból kettõt... A lány ekkor elkezdte nyomkodni a lábamat. A jobb sarkam fáj nyögtem fel. Itt? Beljebb. Itt? Igen. Ááááá! Finomabban! Itt van egy kerek csomó... itt pattog, ni! Az mit jelent? Ínhüvelygyulladás. honnan tudod? kíváncsi lettem. Nagyon sok vendégnek fáj a sarka. Nem csontkinövés? Ínhüvelygyulladás. Olvastam könyvben. Nocsak! Könyvet is olvastál. 126
Középiskolát végeztem. Ki tudod masszírozni? Ezen a területen majd alkalmazhatunk kaparós masszázst és köpölyözést. ha a vérömlenyt a köpöly kihúzza, helyrejön magyarázta. hát azt nagyon megköszönném. Már csinálom is a kaparást. Ááááá! Iszonyúan fáj! Tarts ki. Még jó, hogy voltál katona! honnan tudod, hogy voltam katona? Te magad mondtad! Minek jöttél ide hozzánk? hibát követtem el. Milyen hibát? helytelenül viselkedtem. Szerelmi kapcsolat. Ó, az bizony súlyos hiba. A kisember helytelenül viselkedik, a felsõbbség meg ápolja a kapcsolatait. Milyen humoros vagy! Képzeld, én még komikus felelgetõsben is szerepeltem! fûzte tovább a fonalat. Nõk a komikus felelgetõsben? Nem hallottál ilyenrõl? Amúgy kultúraktivista vagyok. ha nem viselkedem rosszul, már réges-rég a kulturális munkacsoport tagja lennék. Kár. Szerintem is kár Tudod, milyen magas hangom van? A Tibeti fennsíkot is el tudom énekelni. hát az elé g magas nyugtáztam. Végül is mit értesz azon, hogy helytelenül viselkedtél? Kifejtenéd bõvebben? kérdezte Xiao Liao. Mi itt beszélgetünk, de onnan tilos beleszólni! vetette oda a lány Xiao Liaónak. Jogot tanultunk, talán segíthetünk rehabilitálni. Gondolom, igazságtalanul ítéltek el buzgólkodott a társam. Eh, nem számít ez igazságtalanságnak. Magam kerestem a bajt. Nocsak, milyen belátó vagy! hagyta helyben Xiao Liao. Az. Bányászcsalád a mienk. Kemény a csontunk mondta a lány határozottan. Miért pont Gaomiba jöttél? kérdeztem a lányt. Ez egy kis falu. Távol is van, elmaradott is. Ez nem így van, fõparancsnok. Gaomitõl keletre van Qingdao, nyugatra meg Weifang, kényelmes a közlekedés. És egyáltalán nem elmaradott. Az urad mit dolgozik? kérdeztem. Nincs munkája. Otthon vigyáz a gyerekre. 127
Neked már van gyereked? Van. Másfél éves. hogy ismerkedtetek meg? Ott volt katona. Most már értem. A szerelmetekkel megszegtétek a szabályokat... Igen mondta, katona nem szerethet bele táborban lakó lányba... Mit csinált ott a párod? Szakács volt. Á, szóval a fejeseknek fõzött... bólogattam. Nem olyan nagy tehetség õ. Nekünk, alkalmazottaknak fõzött, nagy kondérban. Na persze, lyukas kanállal! Szedte a húsokat a táladba, nemdebár? Dehogyis! Ki akar ma már húst enni? Akkor hogyhogy egy kiskatonába lettél szerelmes? faggattam. Jóképû! Annyira? Picit hasonlít Zhang Guorongra, a filmsztárra... aki öngyilkos lett... Ne mondjad már! Egy olyat szedtél össze? kérdeztem csodálkozva. Az én hites uramnak helyén van a szíve. Te olyan szép vagy, tudsz énekelni és táncolni. Valami nagy fejes nem szúrt ki magának? kérdezte Xiao Liao. Már megint beleszólsz? Csak úgy kérdeztem. Ááá, össze akarsz törni?! kiáltott fel a társam. Mire a fehér fogú lány: Ki kért meg rá, hogy amoda kacsingass? Jaj, istenem, még féltékenykedsz pezsgett Xiao Liao. Végre egy nõ féltékeny rám! Akkor mint férfi nem éltem hiába... De tényleg szeretném tudni, nem volt semmi nagy fejes, aki megkedvelt volna? faggatta tovább Xiao Liao. Kedveltek õk engem, csak én nem õket pörgött a nyelve a kisasszonynak. hm, milyen gerinces vagy... Ezt nem gondoltam volna szóltam ismét. Már mondtam: bányászok lánya vagyok. Bányász lánya is dörgölõzhet a hatalomhoz, vagyonhoz. De én tényleg láttam A nyolcadik egy rézszobor címû filmet kötötte a lány az ebet a karóhoz. Azon a nyáron, az a nagykutya a név, amit említett nekem is ismerõsen csengett nem tudni, milyen hirtelen ötlettõl vezérelve, hozatott néhány régi filmet, a Dunai hullámokat, a Földalatti partizánokat, meg ilyeneket... hohó, nézd csak! Megvan a vérömleny! kiáltott fel. Erõs a kezed. A kezembõl élek. Muszáj, hogy erõs legyen... Felrakjak még egy köpölyözõt? Igen. Tûvel nyithatsz néhány apró nyílást. És akkor köpölyözéskor ki lehet húzni a vérömlenyt. Nem szükséges. Legközelebb, ha jössz, beáztatjuk a lábadat sós vízbe nagyon értette a dolgát. A só gyulladáscsökkentõ. 128
A só a népé. Mert a tenger a népé. Semmisítsük meg a fasisztákat! A szabadság a népé! Miket beszéltek ti? kérdezte a fehér fogú lány. Csak jelszavakkal feleselünk! felelte nevetve emez. A következõ egy hónapban öszszesen hétszer voltam nála lábat masszíroztatni. Már tudom a nevét, hogy hány éves, hogy honnan jött. S a férjével is találkoztam, aki valóban jóképû srác. Szomorkás szem, magas orr, göndör haj emlékeztet A nyolcadik egy rézszobor címû film fõhõsére, Ibrahimra, különösen mikor a lány a gyermeket szoptatta, õ meg ott állt mellette és cigarettázott. Amolyan szûrõ nélküli cigarettát szívott. Amit Ibrahim szívott, az is szûrõ nélküli cigaretta volt. Ibrahim nagy hévvel szívott egy slukkot, a füstöt kifújta a száján, majd a kifújt füstöt újra belélegezte, mint egy kígyó, amelyik kidugja, majd nyomban visszahúzza a fejét a lyukon, olyan volt õ is. A kisfiuk rendkívül helyes volt, majd kicsattant az egészségtõl, testén átható édes-savanyú tejszag. A lány délutánonként három és négy óra között nem vállalt munkát, ez az idõ a kisfiúé volt. Ez a kisfiam ötórai teaideje mondta. A férjed nem olyan, mint Zhang Guorong mondtam. Mire õ: Nem? Szerintem olyan. A férfi vezetékneve Wang, a neve pedig haiyang. Milyen sok víz van a nevedben mondtam. Árvíz, tenger, óceán! Csupa vízgyökû írásjegy... De mit érek vele? kérdezett vissza. Papucs vagyok, a nejem tart el most. Túlságosan alábecsülöd magad mondtam. Otthon a gyerekre vigyázni, az is nagyon fontos munka! Mire keserûen felnevetett: Ön most úgy beszél, mint egy politikai megbízott. A lány ott állt mellettünk: Az is mondta. Sõt nagyobb is annál. Xiao Wang szóltam, a te feleséged igazán ügyes, egyszer majd biztos jó életetek lesz. A férfi elhajította a cigarettacsikket és bágyadtan így szólt: Egyszer majd? És mikor lesz az az egyszer majd? Amikor másodszor mentem a lányhoz, a másik, aki Xiao Liaót masszírozta, nem volt ott, egy tojásképû jött helyette. A fehér fogú? kérdeztem tõle. Átment már a Piros Kanapéhoz válaszolta. Miért? hogyhogy miért? hát mert ott több pénzt keres! Itt sem kevés, amit hazavisztek. De sokkal kevesebb, mint ott. Piros Kanapé? Az meg mi? kérdezte Xiao Liao. Ne add nekem az ártatlant! szisszent fel a tojásképû. Nem, dehogy, én tényleg ártatlan vagyok. Most végeztünk a lány elvette a lábamról a kezét. Menjetek, nézzétek meg magatok a Piros Kanapét. Kimentek itt az ajtón, a vörös szõnyeget kövessétek, kétszer befordultok és ott is vagytok. Te miért nem mész át? ha én elmennék, ki gyógyítja meg a lábadat? hát persze. Ne menjél! Semmiképpen se menjél! BARTA ERIKA fordítása 129
MO YAN Õszi víz Azon a derûs tavaszi reggelen a falusiak közül sokan látták, amint a nyolcvannyolcadik életévében járó nagyapám a házunk melletti veteményes falának dõlve, egy összecsukható ülõkén, behunyt szemmel pihen. Aznap délben anyám érte küldött, hogy hívjam haza ebédelni. Odarohantam hozzá, hangosan szólongattam, de mivel nem érkezett válasz, megböktem a kezemmel; csak ekkor vettem észre, hogy többé már nem mozdul. Szélsebesen vittem a hírt az otthoniaknak, akik erre mind egyszerre kitódultak a házból, körülvették nagyapát, húzták-vonták, szólongatták, de már nem volt mit tenni. Nagyapám nagy méltósággal halt meg, arca pirospozsgás volt, mintha még élne kivételes tiszteletet ébresztett az emberekben. A falusiak mondogatták is, hogy a nagyapám életében sok jót cselekedhetett, mert csak azt illeti meg az ily kegyes halál. A családban valamennyien osztoztunk e dicsõségben. Azt beszélik, hogy nagyapám fiatalkorában három embert ölt meg, tûzvészt okozott, s egy lánnyal a hebei tartománybeli Baodingbõl idemenekült így lett Gaomi járás elsõ telepese. Abban az idõben Gaomi északkeleti része kietlen terület volt, több tíz mérföld kerületû hatalmas lápvidék; a vadfüvek térdig magasodtak, a tavacskák egymásba értek; barna nyulak és vörös rókák, tarka kacsák és fehér kócsagok, s még számtalan, ismeretlen nevû faj népesítette be a lápot, ahol ember nemigen járt. Nagyapám idehozta azt a lányt. Idõvel, természetesen, az a lány lett a nagyanyám. Tavasszal menekültek ide, és miután néhány napig a fûben húzták meg magukat, nagyanyám kivette hajából az arany hajtût, lehúzta csuklójáról a jáde karkötõt, és elküldte nagyapámat messzi földre, hogy adja el az ékszereket, és vegyen a gazdálkodáshoz és a háztartáshoz szükséges eszközöket, azután a láp közepén egy furcsa formájú dombon kis kunyhót építettek maguknak. Nagyapám a földet törte fel, nagyanyám halászott, a láp nyugalma egyszeriben semmivé lett. Lassan híre ment, s akár egy tündérmesét, adták szájról szájra az emberek, hogy a láp közepén él egy fiatal pár, a férfi sötét bõrû és erõs, a nõ világos bõrû és szép, s van még egy se nem sötét, se nem világos kisfiú Egymást követve érkeztek a mindenféle útonállók és banditák, településeket és falvakat hoztak létre, saját világot teremtettek maguknak de ez már egy késõbbi történet. Mire valamelyest megértettem a világ dolgait, a furcsa formájú dombocskát elhordták már a környezõ tizennyolc falu szegény és középparaszt lakói, s a lápos terület nagysága is mintha csökkent volna; napról napra kevesebbet esett, alig lehetett ekkor már vizet látni, viszont minden öt-hat mérföldre volt egy falu. Valahányszor a nagyapám korabeli öregek az itteni régmúlt dolgokról, akár a környékrõl, akár furcsa történésekrõl meséltek, mindig mintha valamiféle kísérteties esõ és természetfölötti szél járta volna át valamennyi elbeszé- 130
lésüket: fel-felbukkantak, akár a villódzó lidércfény. És hogy mindez igaz volte vagy sem, honnan is tudhattam volna? A nagyapám és a nagyanyám feltörte a földet és gabonát termesztett, halat és rákot fogott, rókára és nyúlra vadászott. Kezdetben félve tették mindezt, álmaikban még gyakran megjelentek azok a vértõl csöpögõ fickók, de ahogy teltmúlt az idõ, végül elhalványultak az emlékezetükben. Nagyapám elmondása szerint a lápvidéken nem voltak se katonák, se hivatalnokok, az ég magasan, a császár messze, ugyanakkor kétségbeejtõen sok volt a szúnyog. Esõs idõ elõtt gyakran lehetett látni, ahogy fekete füsthöz hasonló gomolyagok telepednek a fûszálak hegyére és a víz felszínére; ha valaki kinyújtotta a kezét, akár egy maroknyit is megragadhatott belõlük. Nagyapám és nagyanyám gyakran a vízbe menekült a szúnyogok és a rovarok elõl, csupán két orrlyukuk kandikált ki belõle. Nagyapám még azt is mesélte, hogy a rovarok esténként a nedves fûben halványzöld fényt árasztottak, ami hatalmas felleggé összeállva úgy lebegett, akár a víz. A mocsárban élõ rákok e sejtelmes fény segítségével kerestek élelmet; hajnalban az iszapot sûrûn borító rákollónyomok tanúskodtak errõl. Ezek a rákok állítólag akkorára nõttek, mint egy ló patája. Nemhogy nem ettem, de még csak nem is láttam ekkora rákot életemben. Nagyapám történetei a lápvidékrõl teljesen elvarázsoltak, és amikor mesélt, mindig arra vágytam, hogy bár hatvan évvel korábban születtem volna. A nyár õszbe fordult, a nagyapa ültette cirok szemei vörösre értek, a kölesszárak lehajtották fejüket, és a kukorica haja is elszáradt már bõséges aratás ígérkezett. Nagyanyám pocakjában apám is kinövesztette már a haját és a szárnyait, s csak a megfelelõ pillanatra várt, hogy kirepüljön és megkezdje küzdelmes útját e világba. A betakarítás elõtt néhány nappal váratlan forróság támadt, s tarka felhõk borították be a hatalmas lápot; a felhõcsordák, akár a megriasztott jószág, nyargaltak minden irányba, a tavacskákban tükrözõdött sebesen mozgó árnyuk. hatalmas esõ zúdult le, s a napokig véget nem érõ felhõszakadás lucskosra áztatta az egész lápvidéket; az égszakadás dübörgõ robaja és a reszketõ fehér köd nem szûnt se éjjel, se nappal, egy pillanatra sem. Nagyapa elkeseredetten átkozta az eget s a földet. Nagyanyát lökésszerû fájások gyötörték. Attól tartok, szülni fogok, mondta nagyanya nagyapának. hát szülj, ha itt az ideje!, válaszolta nagyapám. Csak ez az átkozott idõ, bárcsak lyukat fúrhatnék belé! Nagyapa szitkozódása közepette pillantotta meg a felhõk rései közül kikandikáló napot, kezdetben csak egészen halványan derengett a fény, majd hirtelen két-három különösen éles, fehér sugár bukkant elõ, és több csapáson is kitisztult az égbolt. Nagyapa kirohant a kunyhóból, izgatottan kémlelte az eget: mintha az esõ hangja csendesült volna, bár néhány ezüst esõszálat még lehetett látni. A hatalmas lápvidéken a víz egybefüggõ felületet alkotott, a sárga és zöld fûszálak elgyötörten dugták ki a fejüket alóla. Az esõ dobolása abbamaradt, ugyanakkor újabb és újabb rohamokban süvített végig a szél. Nagyapám a magasból pásztázta az ültetvényeit, s látván, hogy a cirok és a kukorica egész jó állapotban megmaradt, arcvonásai kisimultak. A szél békák megszám- 131
lálhatatlan hadának kuruttyolását hozta, remegett belé az egész lápvidék. Nagyapa bement a kunyhóba, és elmondta nagyanyának, hogy eloszlottak a fellegek és elõbújt a nap, nagyanya pedig arról számolt be, hogy egyre hevesebbek a fájások, és nagyon fél. Mitõl félsz? A dinnye is, ha megérik, leválik a szárról, nyugtatgatta nagyapa. Épphogy kimondta, amikor furcsa dübörgés hallatszott minden irányból, és a mennydörgésszerû robaj elnyelte a békák és a madarak hangját. Nagyapa kiment a kunyhóból: hatalmas sárga hullám közeledett a domb felé a négy égtáj minden irányából, olyan magas volt, akár egy ló, s dübörgött szünös-szüntelen; a lápon néhány pillanat alatt több métert emelkedett a vízszint. A békák valószínûleg mind a vízbe vesztek. A vadfüveknek már a csücske sem látszott, csak nagyapa cirokját és kukoricáját nem nyelte még el az ár. De nem sokkal késõbb a kukorica és a cirok is elmerült ameddig a szem ellátott, mindenütt csak a sárga víz, mást nem is lehetett látni. Nagyapa hosszan sóhajtott, majd visszament a kunyhóba. Nagyanya meztelenül feküdt a szalmamatracon és jajgatott, haját szalmadarabkák borították, fehér arca szürkés színt öltött. Itt az ár mindenütt!, mondta nagyapa aggódva. Nagyanya erre abbahagyta a jajgatást, feltápászkodott, és kiment a kunyhó elé, hogy megnézze, de abban a pillanatban már indult is vissza, falfehérre vált arcának valamennyi vonása rettegést tükrözött. hosszú ideig nem szólt egy szót sem, de amikor kinyitotta a száját, akkor is csupán néhány szót zokogott: Ó ó bevégeztetett, Lao San, nem jutunk ki innét élve. Nagyapa lefektette a matracra, és így szólt: Mi történt veled? Mi félnivalónk volna éppen nekünk, akik embert öltünk és tûzvészt okoztunk? Kezdetben azt mondtuk, ha csak egyetlen napot együtt tölthetünk, akár meg is halhatunk. És hány napja élünk már együtt? Lehet bármekkora a víz, a hegyet nem tudja elnyelni, és lehet bármily magas egy fa, az eget nem tudja átdöfni; te csak szüld meg a gyereket, a víz legyen az én gondom. Nagyapám letört egy faágat, gyalogolt egy kicsit lefelé, s az ágat a zavaros nyelveket öltögetõ víz szélére döfte; majd visszament a dombtetõre, és a vizet nézte. A nap felé tekintve a vízben tükrözõdõ kápráztató fénytõl nem látott messzire, ugyanakkor a másik irányban semmi sem állta a tekintet útját. Ameddig a szem ellátott, zavaros, sárga víz hömpölygött, de hogy honnét jött és merre tartott, ki tudhatta volna; hullámokban nyaldosta a víz a dombot, s kisebb-nagyobb fekete örvényeket kavarva össze-összeölelkezett vele; idõnként egy-egy ostoba varangyot lehetett még látni, egyenesen az örvényekbe vetették magukat, s miután eltûntek, többé nem bukkantak fel. Nagyapám leszúrt botját is elfedte már a víz, ami azt jelezte, hogy a vízszint még mindig hevesen emelkedik. E vég nélküli, tekintélyes világ látványa még nagyapámat is kissé megrettentette. Szívére néhány pillanatig teljes üresség telepedett, magányos senki földje; majd a következõ pillanatban bensõje ismét csurig telt, mintha valamennyi szerve eggyé dermedt volna. A víz félelmetes erõket mozgósított és ismét megemelkedett néhány hüvelykkel, a dombocska meg egyre kisebb és kisebb lett nagyapát kétségbe ejtette e felismerés. Az égre emelte tekintetét és nagyot sóhajtott, amikor is észrevette, hogy a felhõk közötti réseken keresztül nagy foltokban bukkan elõ a ragyogó kék ég, és a meg- 132
tépázott felhõk a szél hátán sebesen vágtatnak tova. Nagyapa ismét leszúrt egy ágat a víz szélére, majd nyugodtabb arckifejezést öltve visszament a kunyhóba, és ezt kérdezte a két lábával görcsösen rángatózó nagyanyától: Fiút fogsz szülni nekem? Alkonyatkor nagyapa ismét kiment a kunyhó elé, hogy megnézze a vizet. Az eget betöltõ színes felhõk mintha a zavaros víz felszínén lebegtek volna: a piros pirosan, a sárga sárgán tükrözõdött, csupán valamelyest fakóbb árnyalatban. A víz szintje nem emelkedett tovább, és ez megnyugvással töltötte el nagyapát. A dombot körülölelõ víz felett ezüstszürke nagy madarak járták csillogó össztáncukat. Nagyapa nem ismerte ezt a fajtát. Rikoltásuk ravasz volt és különös, szárnytollaik a lemenõ nap utolsó sugaraitól kölcsönözték színüket. Nagyapa, látván, hogy a víz alá bukva egy-egy fehér halat hoznak fel, gyomrában hirtelen ürességet érzett; visszament a kunyhóba, hogy felszítsa a tüzet, és vacsorát készítsen. Nagyanya egész arcát verejték borította, mégis a víz felõl kérdezett. Nagyapa elmondta, hogy elkezdett levonulni az ár, s nyugodtan szülje csak meg a gyermeket. Nagyanya könnyekben tört ki: Lao San, öreg vagyok már, nem mozdulnak el a csontok, félek, nem tudom megszülni ezt a gyermeket. Nincs semmi baj, ne aggódj! felelte nagyapa. A tüzelõ nedves volt, sûrû füst gomolygott az egész kunyhóban, mire meggyulladt. Egyre jobban besötétedett, s az éj leple, akár a füst, lassan beborította a vízi világot: a madarak rikoltozva, csapatokban ereszkedtek le a dombra. Nagyanya képtelen volt az evéssel törõdni, nagyapa sietve letuszkolt néhány falatot, de mintha az egész hasát rothadó fûvel tömte volna ki; végül a fél lábosnyi kása a halszeletekkel együtt megdermedve összeállt. Azon az éjszakán nagyanyát változatlanul sûrûn gyötörték a fájások, újra és újra felnyögött, de konok apám még mindig késlekedett, s nem volt hajlandó a szalmára potytyanni. Türelmét vesztett nagyanyám így beszélt apámhoz: Gyermekem, bújj ki végre, ne hagyd ily pokolian szenvedni anyádat! Nagyapa a matrac elõtt ült, nyugtalanította, hogy képtelen segíteni, szavai nehezen álltak össze mondattá, hébe-hóba hebegett valamit, de olyan volt, mintha böffentene, így végül inkább meg sem szólalt. A halványsárga holdfény bátortalanul töltötte be a kunyhót, és sárgás színt kölcsönzött nagyapám tar fejének és nagyanyám kísértetiesen fehér testének is. Tücskök bújtak meg a szalmában, szárnyukat dörgölve ciripeltek. Minden irányból dübörgött a víz, mint egy megvadult ménes vagy vad kutyafalka: hol lódobogás robaja, hol mégsem, hol vízmorajlás, hol mégsem, hol távol, hol közel, hol halkan, hol erõsen folytonosan változtatta a hangját. Nagyapám kikémlelt a kunyhóból, s észrevette, hogy az egész dombot ellepik a holdfényben már-már szemet kápráztatóan fehérnek tûnõ vadmadarak. A dombon néhány gesztenyefa állt elszórtan, vadon nõtt fiatal fák voltak, még nem hoztak termést; nappal látni lehetett a leveleiken az õsz színes lenyomatát, de akkor a holdfényben nem látszódtak a levelek, viszont mintha furcsa terméseik lettek volna, az ágak roskadoztak a súlytól, és fagyosan zörögtek a levelek a himbálózástól csak alaposabb szemlélõdés után lehetett észrevenni, 133