Egyenlőség gyerekszemmel

Egyenlőség gyerekszemmel Az Egyenlő Bánásmód Hatóság ifjúsági akciójának információs kiadványa 1

2 Egyenlőség gyerekszemmel Az EBH ifjúsági akciójának információs kiadványa

Remekművemet megmutattam a felnőtteknek, és megkérdeztem, megijedtek-e a rajztól? A kis hercegben a felnőttek az elefántot emésztő óriáskígyós rajzra néztek és azt felelték: Miért ijednénk meg egy kalaptól? Az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) ifjúsági akciójának rajz- és novellapályázatára benyújtott alkotások megfejtése viszont nem jelenthet gondot közülünk a legfantáziátlanabbaknak sem. A teremtett világ sokféleségének nyilvánvalósága tárul elénk. De az, ami az élet kimeríthetetlen gazdagságának, kreatív formaerejének örömmel fogadott megnyilvánulása a természetben, a társadalomban nagyon könnyen vezethet drámai szituációkhoz, már a gyerekek között is. A 8-18 éves korosztály diszkriminációval kapcsolatos tapasztalatait, a hátrányos megkülönböztetésről megfogalmazott véleményüket, a toleranciáról kialakított elképzeléseiket látva, a vizuális üzenetek egyértelműen dekódolhatóak: látjuk, értjük, éljük. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság Diszkrimináció elleni küzdelem a társadalmi szemléletformálás és hatósági munka erősítése című TÁMOP-5.5.5. programjában 2010 tavaszán meghirdetett Fiatalok a diszkrimináció ellen az ifjúsági akció művészeti pályázatra 357 képzőművészeti pályamű és 59 novella érkezett. Az alkotásokat 31 alkalommal mutattuk be eddig országos vándorkiállításunkon, és a képeket visszük konferencia-, tréning- és workshoprendezvényeink helyszíneire is. Plakátjainkon, szórólapjainkon, hírleveleinken és minden egyéb rendelkezésünkre álló kommunikációs felületen elhelyezzük e műveket, mert létezésük számunkra az Egyenlő Bánásmód Hatóság munkáját segítő folyamatos inspiráció forrása. Szeretnénk ezért nap mint nap találkozni velük. Kedves Fiatalok, Gyerekek! Persze, nincs akkora kígyó, amekkora el tudna nyelni egy elefántot, ami azonban nemcsak a mérete miatt érezheti magát biztonságban. A dzsungel könyvében éppen Váti, az elefánt tudja legjobban a vadon törvényét, a tisztelet, az elfogadás és a barátság mesterszavait. Műveitekből az derül ki, hogy a mesterszavakat Ti is ismeritek! Mi pedig Baluval együtt örvendezünk: Szóval senkitől nem kell félnetek! A díjazott alkotások becses gyűjteményét most kiadványunkban a résztvevők és az érdeklődők elé tárjuk. Köszönet Mindazoknak, akik létrehozták, és azoknak, akik az alkotó munkához segítségükkel hozzájárultak! Béltelki Natáliának, Fehér Andreának, Kóti Dorinának, Kis Pannának, Jónás Sándornak, Affiah Udeme Godwinnak, Szvetnyik Péternek, Porst Benedeknek, Munkácsi Enikőnek, Kovács Dórának, Vajda Márknak, Asperján Benjáminnak, Bozsóki Márknak, Zsámboki Laurának, Karacs Krisztinának, Tóth Krisztofernek, Shytylya Dájánának, Farkas Fanninak, Nádas Kittinek, Albert Fanninak, Libor Ádámnak, Józsa Adrienn Beatrixnak, Leitner Veronikának, Magyar Noéminek, Szücs Tamásnak, Csapó Krisztinának, valamint felkészítő tanáraiknak: Dékányné Varga Krisztinának, Rab Beatrixnak, N. Bere Annamáriának, Pajtásné Hatvany Évának, Auer Miklósnénak, Hodosi Ibolyának, Kun Attilánénak, Csúzdi Szabó Erikának, Józanné Leskó Gabriellának, Vad Józsefnénak, Németh Attilának, Vitárius Nikolettának, Lapu Mártának, Gulyásné Vass Veronikának, Veres Erzsébet Emőkének, Mezei Péternek és Horváthné Szolovjov Zsuzsának. Honecz Ágnes elnök Egyenlő Bánásmód Hatóság 3

Leitner Veronika Részletek a naplómból 1. helyezett Egyenlőség gyerekszemmel Az EBH ifjúsági akciójának információs kiadványa Minden nap ugyanolyan. Igazán változhatna valami. Nem félek, és nem vagyok dühös. A szemem rettenetesen fáj, de legalább az orrom már nem vérzik. Furcsa, de szinte üresnek érzem magam. Nem szoktam panaszkodni, most sem teszem, csak leírom, mi történt, hogy valaki egyszer még tanulhasson belőle. Nem tudom, mit, talán jó modort. Vagy emberséget. A cigányokat nem szeretik, de legalábbis nem nézik őket jó szemmel. Ezt már akkor megtanultam, mikor beléptem az általános iskola kapuján. Ennek ellenére azt kívánom, bárcsak maradt volna minden úgy, mint az általánosban: akkor nem volt ennyi probléma velem, körülöttem, miattam, vagy mondjuk, ahogy akarjuk. A kisgyerekek egyszerre kimondják, ha valami nincs rendben, ha valami nem tetszik nekik. Ők legalább kimondják. Ennek megfelelően néha itt is megkaptam, hogy hülye cigány, de mindig csak akkor dobálóztak ilyenekkel, ha éppen összevesztünk valamin. Mondhatni, hirtelen felindulásból sértettek meg ilyesmivel, de ezt nem is nevezném sértésnek így utólag persze, akkor igenis sértő volt, hiszen csak kerestek valamit, amivel megbánthatnak, s a származásom mindig jó okot szolgáltatott ehhez. Én is visszakiabáltam rájuk valamit, és ezzel rendben is voltunk. Ezek a megsértések-megbántások soha nem abból származtak, hogy valaki eleve gyűlölt volna, amiért az vagyok, ami. Pusztán a játékok adta nézeteltérések szültek ilyen veszekedéseket. Akkor azért szóltak be, mert nem tudtunk megegyezni, hogy a labda kint volt-e a vonalon vagy sem. Néhány óra múlva már senki sem emlékezett az ilyen gyerekes vitákra. Ma viszont nem mondják a szemembe, hogy mi a bajuk velem, nincs semmilyen labda, és az egyetlen vonal az, ami engem választ el tőlük. Szerencsére nem az egész suliról, és nem is az egész osztályról van szó, csupán a nagy többségről. Azokról, akik szeretnek felsőbbrendűen viselkedni. Ők nem mondják ki, mi a probléma, egyszerűen csak nem tekintenek embernek. Valahányszor mondok valamit, egy pillanatig úgy néznek rám, mint egy idegenre, aztán tudomást sem vesznek rólam... A karom újra kezd fájni, ezért megpróbálom röviden összefoglalni a történteket, hogy kevesebbet kelljen írnom. Az osztályban van egy fiú, a Laci. Régebben, azt hiszem, barátok voltunk. Olyan réginek tűnik ez az emlék, mintha csak álmomban volna. Talán valóban álmodtam. A ma történtek szerint ő sem emlékszik már A mai napon Laci történetesen mindenkinek megmutatta vadonatúj telefonját. Valóban jó kis mobil volt, kamerával, MP3-lejátszóval, meg minden egyébbel, ami nélkül manapság nem telefon a telefon és nem ember az ember. Laci az ő laza és közömbös stílusában már korán reggel kirakta a mobilt a padra, és a félig lesütött szemével mintha csak ezt mondta volna: Nem olyan nagy szám ez a mobil, de azért mégis csak a legjobb, és mégis csak az enyém. Persze az egész osztály odasereglett, és a csodálni való ereklye kézről kézre járt. Azt hiszem, még Laci kisöccse, Misi is besettenkedett néhány osztálytársával a nagyok közé, hogy eldicsekedhessen, mije van az ő bátyjának. Laci persze lazán és közömbösen kihessegette a kisebbeket, mondván: nekik semmi keresnivalójuk nincs itt. Miután Laci már elég elismerő pillantást szedett össze, és mellékesen a csengő is megszólalt, csak úgy, lazán és közömbösen zsebre vágta a telefont, és megkezdődhetett a tanítás. Nem mondom, valamennyire irigyeltem azt a mobiltelefont. Ki ne szeretne ilyen szuper holmikkal suliba járni? Talán, ha annyi pénzem lenne, mint a Laciéknak, engem is figyelembe vennének néha. De le merném fogadni, hogy ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. Volt, aki a következő szünetben is meg szerette volna nézni az új szerzeményt, sőt volt, aki még később is. Laci pedig büszkén mutogatta mindenkinek, persze csak az ő laza és közömbös stílusában. Tesióra előtt még láttam, ahogy Laci gondosan elrakta a táskájába a telefont. A pillantásunk találkozott, mikor összehúzta a cipzárt. Na, mi az? Meg akarod nézni? kérdezte jól ismert stílusában. Kösz, nem válaszoltam. Én nem adnám oda neki kapcsolódott be a beszélgetésbe egy másik srác is, majd hátat fordítva nekem hozzátette:, még összemocskolná a kezével. Ehhez már hozzászoktam, úgyhogy nem is figyeltem rájuk. A tornaóra kegyetlen volt de mi volt ez ahhoz képest, ami még utána következett! Röplabda után összeszedtük az egyik fiúval a labdákat, mert ezen a héten mi vagyunk a szertárfelelősök. Zoli akivel behordtuk a labdákat egész 4

Bozsóki Márk / Lilában 12 éves / Szentendre II. kategória 1. helyezett 5

normális srác, de ez nem újdonság, ő mindig mindenkivel rendesen viselkedik. Miután eldumáltuk az időt, kissé késve értünk az öltözőbe. Amikor beléptünk, minden szem ránk szegeződött. Jobban mondva rám. Laci a hátizsákjánál állt, a többiek szinte döbbent rémülettel körülötte. Mi történt? kérdezte Zoli. Valaki ellopta a telefonját hangzott a válasz az egyik sráctól. Egyperces néma csend után Laci rám nézett. Bárki is tette el, adja vissza! mondta, de már ezzel a bárkivel egyértelművé tette, hogy számárára ki a tettes. Ne nézz így rám. Nem én voltam mondtam. Persze, mert ti nem loptok, ugye? kérdezte valaki. Tudtam jól, hogy ez a ti a te fajtádat jelenti. Nem válaszoltam. Add vissza mondta most már Laci is. Nem akarok balhét. Én sem. Mondom, hogy nem én voltam. Ne szórakozz, láttam, hogy néztél rá! Add vissza! Ha akarod, kutasd át a cuccaimat. Nincs nálam. Nem loptam el semmit. Persze, hogy nincs nála kiáltotta egy fiú. Eldugta valahova. Laci fenyegetően közelebb lépett hozzám. Megmondtam, hogy nem akarok balhét. Hová tetted? Hagyj békén! mondtam, és elkezdtem pakolni a tornazsákomba. Én nem hagynám, hogy így beszéljen velem! szólt az iménti fiú, majd hozzátette: De főleg azt nem hagynám, hogy ellopja a mobilomat. A következő pillanatban Laci hátrarántott a karomnál fogva, és behúzott egyet. Hová tetted? kiáltotta. A többiek kisebb kört formáltak körülöttünk. Senki nem avatkozott bele. Eddig soha nem értettem, miért mondják mindig a balesetek és a vészhelyzetek után, hogy minden olyan gyorsan történt. Most már tudom. Ilyenkor tényleg minden esemény felgyorsul. Nem tudom, hány ütést kaptam, mikor kerültem a földre, és hogy Laci volt-e egyáltalán a támadóm. Mintha ütöttek, pofoztak, rúgtak volna egyszerre, de lehet, hogy csak nekem tűnt így. Fájdalmat éreztem a karomban, a bordáimban, és egy idő után észrevettem, hogy vérzik az orrom. Valaki talán éppen Zoli leszedte rólam Lacit. Dühösen felegyenesedett, és levegő után kapkodva rám kiáltott: Hol a telefonom?! Nem bírtam válaszolni, csak a fejemet ráztam, hogy nem tudom. Próbáltam valahogy feltápászkodni, de kevés sikerrel. Az orrom továbbra is vérzett. Hazudik! kiáltotta egy fiú, és már szinte lendületet vett, hogy belém rúgjon, mikor kinyílt az öltöző ajtaja. Mindenki megijedt. Attól féltek, tanár nyit ránk. Aztán megpillantottuk Misit, Laci öccsét. Ti mit csináltok? kérdezte rémülten, ahogy meglátta a vért a padlón. Tűnj innen! kiáltotta Laci, és rá is csapta volna az ajtó, ha Misi elő nem húzza a zsebéből a kezét és vele együtt a telefont. Kölcsönvettem megmutatni a többieknek, míg ti a tesiórán voltatok. De nem történt semmi baja! tette hozzá ijedten, mikor látta bátyja feldúlt arcát. Laci kitépte a kezéből a telefont, mire Misi elrohant. A többiek tanácstalanul figyelték az eseményeket. Újra rám szegeződött minden szem. Most már nem gyűlöletet láttam a fiúk szemében, hanem valami újat. Sajnáltak, sőt, mintha együtt éreztek volna velem. Nevetni lett volna kedvem, hangosan, teli torokból, vagy számon kérni Lacit, hogy na, látod, én megmondtam! De mire lett volna jó mindez, hiszen erőm sem lett volna hozzá Valaki felsegített a padlóról, leültettek egy padra, és hoztak hideg vizes törölközőt is. Hagytam, hadd ápolgassanak. Hadd enyhítsék a lelkiismeretüket. Jólesett, hogy nem hagytak a földön, hogy segítettek, de ezzel az érzéssel együtt azt is tudtam, hogy holnap újra lesznek olyanok, akik emberszámba sem vesznek. Majd újra kezdődik minden. Laci is leült velem szemben, a térdére könyökölt, a fejét a tenyerébe hajtotta és csak bámult maga elé. Nem akartam ránézni, de a zavart és a feszültséget így is éreztem. Azért ezt mégsem kellett volna mondta valaki. Én nem tudtam, hogy kezdte Laci, de nem fejezte be a mondatot. És mit vártál, ha agyonütöd, jobb lesz?! kérdezte Zoli szemrehányóan. Ha hagyja, hogy szó nélkül elvigye a mobilját, az megoldás? De hát nem vitte volna el, mert nem is volt nála! Mindnyájan Laci ellen fordultak, csak néhány 6

Jónás Sándor / Barátok 10 éves / Kocsord I. kategória különdíjas 7

srác ült mellette és nézett felém ellenségesen. Ám hiába állt most mellettem a fél osztály, nem éreztem magam jobban. Tudtam: ha Misi nem jön be, akkor talán végignézik, ahogy Laci tovább üt. Utólag könnyű jó embernek lenni, de akkor sem szóltak egy szót sem. Zolit kivéve persze de hát ő az osztály lelkiismerete. Sajnálom mondta bűnbánó hangon Laci. Nem tudtam, mit kellene válaszolnom. Nem mondhattam, hogy semmi baj, minden rendben, mert semmi sem volt rendben. Még jó, hogy ez volt az utolsó óránk. Lassan összepakoltam a cuccaimat. A többiek is nekiálltak szótlanul öltözni. A mosdónál megmostam az arcomat és láttam, hogy a víz, amit lemostam, rózsaszínűre színeződött. Belepillantottam a tükörbe. Láttam az arcomat, és egy pillanatra azt éreztem, hogy gyűlölöm ezt az arcot. Nem azért, mert a szemem alatt kezdett egyre sötétebbé válni az egyik ütés helye, és ez holnapra valószínűleg nagyon ronda lesz. Nem, egyszerűen csak azért, mert ez az arc mindig gondot fog nekem okozni. Nemcsak most, nemcsak itt az öltözőben, hanem az életben, a nagyvilágban, és mindenhol, ahol emberek élnek Aztán szembenéztem önmagammal, és legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont persze nem tettem, hiszen így is eléggé fájt már az arcom a pofonoktól. De igazán megérdemeltem volna. Ha mások nem tisztelnek, kigúnyolnak, akkor én is gúnyoljam ki önmagam és szégyenkezzek a semmiért? Azt már nem. Szégyenkezzen az, akinek van miért. Lacira sandítottam. Még mindig magába zuhanva ült a padon, és csak meredt maga elé. Némán elhaladtam előtte, aztán hazajöttem. Tévedtem. Azt hittem, hogy ma is minden olyan lesz, mint a tegnapi dolog előtt. De nem, ma minden más volt. Többen odajöttek hozzám, megkérdezték, hogy vagyok, fáj-e még a fejem, a karom. Jólesett a kitüntető figyelem, de nem akartam, hogy ezek után csak azt lássák, hogy én vagyok a szegény áldozat. Nem akarom, hogy mindenki úgy tekintsen rám, mint a fiúra, akit megvertek, akit sajnálni kell. De főleg ne tekintsenek rám úgy, hogy én vagyok az a fiú, aki ártatlan volt a telefonügyben, és ezért biztos, hogy soha semmi rosszat nem csinál. Nem akarom, hogy rosszabbnak lássanak, mint ami vagyok, de azt sem, hogy jobbnak. Ha ugyanolyannak látnak, mint minden embert, az nekem bőven elég. Egy tanárnő is megkérdezte az egyik órán, mi történt. Az egész osztály rám nézett. Nem akartam áruló lenni, csak annyit mondtam, hogy összeverekedtem egy sráccal. Azt látom, hogy verekedés volt, de miért? kérdezte a tanárnő. Nem tudtam, mit kellene mondanom, aztán eszembe jutott egy viszonylag elfogadható magyarázat. Egy lány miatt verekedtünk A tanárnő mintha elmosolyodott volna egy pillanatra, aztán komoly hangon hozzátette: Akkor sem az a megoldás, hogy össze kell verekedni. Meg is beszélhettétek volna a dolgot, ahogy kulturált fiatalemberekhez illik, nem igaz? Hiszen az állatok szoktak egymásnak ugrani. Azért remélem, hogy most már jobban vagy. Laci rám nézett, de nem tudom megmondani pontosan, mi volt a szemében. Köszönet, hogy nem mártottam be, és szégyenkezés is azért, amit tett. Nagyszünetben aztán ő is odajött hozzám. Újra bocsánatot kért, de nemcsak a tegnapiért, hanem ahogy ő mondta mindenért, amivel ő és a többiek megbántottak. Kezet fogtunk, mondhatni megtörtént a nagy kibékülés. A nap további részében folytatódott a beteglátogatás az osztálytermünkben. Olyan diákok jöttek érdeklődni a hogylétem felől, akik már évek óta szóba sem álltak velem. Nagyon jó nap volt, de magamban mosolyogtam rajtuk. Arra gondoltam, ez az egész vajon meddig fog tartani. Másfél hét telt el az öltözős balhé óta. Az arcom már egész szépen meggyógyult, a karom pedig anynyira jól van már, hogy a mai tesiórán én is beálltam kosarazni. Ami az osztálytársakat illeti, most tényleg megváltozott valami. Persze most már nem gyűlik körém a fél osztály minden szünetben, mint legelőször, és a többi diák sem zarándokol a termünkbe, hogy felőlem érdeklődjön, de azért mégis sokkal jobb most minden. Úgy érzem, elfogadtak. Sőt, inkább befogadtak. Nem mondom, még most is akadnak kivételek, például az a fiú, aki Lacit is bíztatta az öltözőben, de kivételek mindig is voltak és lesznek is, ahogy olyan emberek is, akik soha nem fogják elfogadni a származásomat. És így engem sem. Nem jó, hogy ebbe bele kell törődnöm, de a mai világban 8

Kis Panna / Kirekesztve 8 éves / Budapest I. kategória 3. helyezett 9

úgy érzem, nem tehetek mást, és jelenleg nem is akarok: én már annak is örülök, hogy a diákok legnagyobb része úgy bánik velem, mint bárki mással az osztályban. Sem jobban, sem rosszabbul. Pusztán emberként. Lacira visszatérve, ma is dumáltunk a szünetben. Mintha régen barátok lettünk volna. Talán tényleg azok voltunk. És ez most neki is eszébe jutott. Órák után lementünk focizni a pályára, fiúk-lányok vegyesen. Éppen én rúgtam labdát, mikor az egy kissé kigurult a vonalon, de még vissza tudtam hozni. Az egyik lány észrevette, azt mondta, kint volt. Erre én azt mondtam, hogy nem volt kint. Ő azt, hogy de igenis kint volt. Nevetnem kellett. Megint úgy vitatkoztunk, mint régen: azon, hogy kint volt-e a labda, vagy sem Aztán megjátszott haraggal a hangjában ezt kérdezte: Szerinted azért, mert én lány vagyok, nem ismerem a szabályokat?! Igaza volt. Nem csak abban, hogy kint volt. Abban is, hogy azért, mert lány, még ugyanolyan jó játékos, mint bárki. Ugyanolyan játékos, ugyanolyan ember. Ha mást nem is, de ezt a leckét már megtanultam. Affiah Udeme Godwin / A kirekesztettség 10 éves / Körmend I. kategória, különdíjas 10

Magyar Noémi Engem érdekel 2. helyezett Tudja mit? Valójában nagyon utálok itt lenni! Ki nem állhatom ezt a szobát, a csöveket, az elmebajos embereket körülöttem, a nővéreket, de legfőképpen magát utálom! Egy pillanatra megállt a levegő a szobában. A doktornő rám meredt, majd mintha meg sem szólaltam volna, tovább kapcsolgatta a fejem feletti falra rögzített gépet, ami a vérsejtjeim számát mutogatja már három hete. Nem akarok elhamarkodni semmit mondta nyugodt hangon az orvos, miközben a kórlapomra firkantott valamit, de szemmel látható az állapotod javulása az elmúlt öt napban mosolygott rám piros keretes szemüvegén keresztül. Ez fantasztikus! Tehát elmehetek egyedül a WC-re is? kérdeztem gúnyosan, miközben már le is szálltam a magas ágyról és a folyosó felé tartottam. Azért csak óvatosan! hallottam a hátam mögül. A végtelennek tűnő folyosón kétféle emberrel lehetett találkozni. Az egyik kategória tagjai fontoskodó képpel rohangáltak összevissza, a maradék pedig már-már élőhalottként vonult, akik talán még ünnepeltek is volna minden megtett lépés után, ha bármilyen érzelemkifejezésre képesek lettek volna. A mosdóba lépve a tükörhöz mentem, és amint belenéztem, úgy éreztem, én is a második csoportba tartozom. Az a lány ugyanis, aki két hónapja még vállig érő, dús szőke hajjal és széles mosollyal rohangált a középiskola folyosóján fontosabbnál fontosabbnak hitt dolgokat intézve, már sehol sem volt. Egy, a lány számára ismeretlen, szürkés arcú, fáradt szemű, zombinak titulált lény nézett vissza a tükörből. Összevont szemöldökkel néztem magamra. Egy másodpercre elillant belőlem minden humorérzék, és úgy éreztem, elkeserítő így látni magam 17 évesen. Végül megigazítottam a kendőt a fejemen, majd ahogy kiléptem az ajtón, hatalmas káoszban találtam a folyosót. Vérző betegekkel teli ágyak száguldottak el előttem. Nővérek kiabáltak egymásnak. Tucatnyi orvos rohant fejvesztve. Majdnem kiléptem az egyik elé, de egy kéz visszarántott. Jézusom! kiáltottam a falnak esve. Jól vagy, Evelin? A hirtelen lépéstől megszédülve kótyagosan néztem az előttem álló rezidensre. Oh! Tamás. Izé, kösz! habogtam elfúló hangon. Próbáltam összeszedni magam. Ő segített benne, így a légzésem is helyreállt. A szüleid kerestek, úgyhogy utánad jöttem. Látom, pont jókor. Igen, kösz még egyszer. Elindultunk a folyosón úgy, hogy a fiatal doki oldalról megtámasztott, attól tartva, hogy megint elszédülök, pedig már teljesen jól voltam. Tamást a kórházba kerülésem óta ismerem, és ő itt az egyetlen, akit egész könnyen el lehetett viselni Na, meg talán jól jön, ha nem utálod, aki bent lesz veled a műtőben. Ráadásul egész jóképű pasi, de nem gondoltam egy percig sem, hogy majd pont a pöttyös orvosi pizsamámban fogom elcsábítani. Ilyen korán bejöttél? kérdeztem, mikor egy csendesebb átjáróba értünk. Elmosolyodott. Észrevette, hogy már úgy beszélek, mintha én gyakrabban lennék itt. Van egy csoport, ahol segítek, és emiatt jöttem. Mellesleg a hajnali 4 órás vizithez már te is hozzászokhattál volna. Milyen csoport? kérdeztem továbbra is a karjára támaszkodva. Egy másik osztályon levő. Olyanok számára, akik segítségre szorulnak volt valami a hangjában, és az arca is szokatlannak tűnt. Fiatalok számára tette hozzá. Ekkor megértettem. Megálltam és észrevettem, hogy egy olyan folyosón állunk, ahol még sosem jártam. Ő is megállt és rám nézett. Komoly tekintettel mondtam: Nincs szükségem semmilyen segítségre! Senki sem érti, de tényleg nincs. Nem vagyok drogos, sem alkoholista és szociális problémáim sincsenek. Rákos vagyok és nem hülye. Bárhol is jártunk, csönd volt az egész osztályon. Ez nem egészen igaz kezdte halkan, ugyanis aki három hete nem találkozott egyetlen barátjával sem, annak igenis vannak szociális problémái! Szóval az én hibám, hogy itt kell lennem?! csattantam fel, ezzel félbeszakítva. Nem! Nem. Dehogyis. Én csak azt mondom, hogy attól még nem hülye valaki, hogy végighallgat néhány másik embert. Vagy akkor én is dilis vagyok? tette hozzá mosolyogva. Hát mit ne mondjak Ugyan már, Evelin, azt végképp nem mondhatod, hogy nincs rá időd győzködött tovább. 11

Fehér Andrea / Sakkparti 9 éves / Szolnok I. kategória megosztott 1. helyezett 12

Nem mondom, de az biztos, hogy sokkal jössz ezért cserébe. Majd megpróbállak nem megölni a műtőben felelte. Jó fej vagy. Nagyot sóhajtottam, és szinte éreztem, hogy a vesztembe rohanok, amint tovább indultunk a folyosón. Nem kellett sokat sétálni az ismeretlen terepen, két forduló után meg is érkeztünk. Jesszus! Csak azt ne mondd, hogy itt köszönni is egyszerre kell! súgtam Tamás fülébe, ahogy beléptünk a terembe, ahol hat teljesen különböző ember ült a székeikkel kört kialakítva. Nem szegeződött ránk az összes tekintet, mint ahogy azt vártam. Inkább lesütött szemmel ültek, kivéve a vörös hajú, harmincas éveiben járó, kellemes arcú nőt. Sziasztok! köszönt mindenkinek Tamás, majd elindult a nő felé, aki valószínűleg a csoport vezetője lehetett. Ne merd! Itt ne merj hagyni! súgtam idegesen a vállának fordulva. Mit sem ért, tovább ment, én pedig nem akartam úgy állni, mint egy ütődött, ezért a legközelebbi széket vettem célba. De nagy kár volt. Így egy akkora lány mellé kerültem, hogy azt hittem, mindkét szék neki volt odakészítve. Szia, Evelin! Örülök, hogy eljöttél végül mondta őszintén a csoport vezetője felém fordulva. Tamásra néztem, aki épp engem figyelt. Szóval ő már rég eltervezte ezt. Szigorú lehetett a tekintetem, legalábbis annak szántam. Akkor kezdjünk bele mondta hangosan a nő. Két új emberrel bővültünk, ezért bemutatkozom, én Nagy Anikó vagyok és a mellettem álló Császár Tamással együtt fogunk foglalkozni veletek. Jaj, de szép lesz, gondoltam magamban. Épp a székről kezdtem felemelkedni, amikor az előbb említett mellém sétált egy székkel a kezében, amire leült, hogy elállja, vagy éppen elülje az utat az ajtóhoz. A fejemet rázva fordultam felé, de a bűntudat legkisebb szikrája sem látszott rajta. Tudjátok, hogy az a célunk, hogy nektek jobb legyen, legyen szó bármiről is. Nem fogjuk kihúzni belőletek a problémáitokat, de ha elmondjátok, csak akkor tudunk segíteni. Márpedig ha már kifizettétek a buszt idáig, megéri elmondani mosolyogott Anikó. Ugye tisztában vagy vele, hogy feljelenthetlek emberrablásért? kérdeztem nagyon halkan Tamástól. Márpedig ha tényleg kerestek anyáék, nemsokára küldik a rendőröket. Nem akarok sokat rizsázni, ti jöttök. Vagyis, ha jól emlékszem, Viviennél hagytuk abba tegnap folytatta Anikó. Sőt a kommandósokat is sugdolóztam tovább. Felém fordult a fiatal rezidens, és olyan szemekkel nézett rám, hogy bármennyire akartam, elfelejtettem ellenkezni az ittlétem miatt. Eközben nem tudtam, ki az a Vivien, és őszintén szólva nem is érdekelt. Valószínűleg csupa degenerálttal voltam körülvéve, és ennél még a kétórás vizitek is érdekesebbek voltak. Pedig annál aztán kevés dolog idegesítőbb! Helló, az újaknak! hallottam egy rekedtes hangot, de nem tudtam, kitől származott, mert épp a körmömet piszkáltam. Megköszörülte a lány a torkát, így tisztábban folytatta: Nem tudom, hogy hol kezdjem, elég ciki erről beszélni Biztos nektek is az lesz majd nevetett idegesen. Alig hallgatóan felhorkantottam. Még hogy nehéz lesz, gondoltam magamban. Tamás a kezemet a térdemre helyezte, ezzel arra sarkallva, hogy figyeljek oda. Jól nevelt ember lévén felnéztem, és csak akkor figyeltem fel arra, hogy a fiatal lány terhes. Ami még szembetűnőbb volt, hogy körülbelül tizenöt éves lehetett. Szóval elég észrevehető lehet, hogy mi a problémám. Illetve ezzel itt rátette a kezét a hasára nincs semmi baj. Problémának sem nevezhetem. A baj mással van egyre gyorsabban beszélt, bárki láthatta mennyire ideges. Hé, Vivien szólt a mellette ülő Anikó, nem a suliban vagy otthon vagy. Nyugodj meg, oké? A fiatal lány mély levegőt vett és folytatta: Azt hiszem, látod, hogy mi nem stimmel. Elég nehéz úgy iskolába menni, hogy nincs ember, aki össze ne súgna a hátam mögött. Bár az igazság az, hogy a szemembe mondják nevetett keserűen. Ettől persze még vannak pletykák Nagyon kegyetlen pletykák, aminek a fele sem igaz. Szemügyre vettem Vivient. Fiatal kora ellenére olyan komoly az arca, mint az anyámé. Értelmesnek tűnt, még ha hibát is követett el. Pletykák mindig lesznek szólalt meg a velem átellenben ülő sötét bőrű fiú. 13

Vivien ránézett, és azt válaszolta: Tudom. De ettől még kevésbé érzem jól magam. Az iskola az csak egy dolog. Mert ha ott túlélek egy napot, hazamegyek, és a szüleim újból rázendítenek. Minden áldott nap felhozzák, hogy mekkora hibát követtem el, és milyen egy idióta lotyó vagyok. Édesanyádék voltak már veled az orvosnál? kérdezte komoly arccal Anikó. Komoly volt ugyan, de úgy tűnt, őt tényleg érdekli a lány sorsa. Valójában anya nem nagyon szereti az orvosokat, ezért a nagynéném kísért el. No, tehát van egy ember a családodban, aki tud segíteni. El is tudsz vele beszélgetni? Vivien még mindig zavarban volt kicsit, de látszott rajta, hogy a feszültség elkezdett tovaszállni. Beszélgetni nem nagyon, viszont az ilyen hivatalos dolgokban számíthatok rá kicsit habozott, majd folytatta. Bár a fiú, akivel tudjátok megint a hasára tette a kezét, szóval neki elmondhatok mindent. Együtt maradtatok? Hiszen ez csodás! lelkendezett Anikó. Vajon hogy csinálta? Még csak köze sincs ehhez a csajhoz, mégis tényleg örül? Az a helyzet, hogy mást nem tudsz tenni, minthogy menedéket keresel. Ezt pedig csakis az emberekben találhatod meg a lány nagy szemekkel figyelte a csoportvezetőt, aki így folytatta: Nincs abban semmi rossz, ha az emberek között megpróbálod jól érezni magad. Úgy gondolod, hogy nem érdemled meg, hogy nevess vagy vidám légy, mert a szüleid ezt szajkózzák, de ez hülyeség, te is nagyon jól tudod. Keress olyan osztálytársakat, akikkel azelőtt is jóban voltál, és barátkozz! Nevezhetnek bárhogy, te Vivien maradsz. Nem a terhes Vivien, hanem egyszerűen csak Vivien, aki most éppen terhes. A szüleidnek is mondd meg határozottan, hogy tudod, mit tettél, és hogy próbáljatok közösen megoldást keresni az utálkozások helyett. Vond be a barátodat is, hiszen ezt a terhet neki is cipelnie kell, nem vállalhatsz mindent csakis magadra. De vigyázz figyelmeztette hangosan, ez nem a hibáztatásról szól, mert akkor úgy fogja érezni magát, mint most te! Inkább arról van szó, hogy együtt keresitek a megoldást. Lélegzetvételnyi szünet után nagyon komolyan, de őszintén hozzátette: A legfontosabbat pedig el ne felejtsd! Bármit is teszel, már nem csak magadért felelsz. Vivien akkorát sóhajtott, hogy azt lehetett hinni, a szoba összes levegőjét ő használta eddig. Az ittlétem óta anyáék érzelemváltozásain kívül nem láttam senki mást idegesnek lenni vagy megkönnyebbülni, de most még a vak is láthatta Vivien arcán a különbséget. Nem is igazán értettem, hiszen még mindig itt ült, nem tett semmit, de talán már kész volt az első lépésre a javulás felé. Talán igen. Ezt csak ő tudhatta. A hálás pillanatok után újból Anikó hangja hallatszott. Azt hiszem, már meg is van a következő és egyben a mai alkalom utolsó jelöltje. Jó ég, egy pillanatra forróság száguldott végig a testemen, az arcomat lángba borítva. Ha az én nevemet mondja, kirohanok azon a nyomorult ajtón, és soha többé még csak az osztály közelébe sem jövök, csak merjen felszólítani. Gábor? Kész. Vége. Én már itt sem vagyok Ja, hogy Gábor? Gábor! Az nem én vagyok! Sóhajtásban majdnem utolértem Vivient. Mi a baj? súgta aggódó tekintettel Tamás. Válaszként megráztam a fejem, és a tekintetemmel megkerestem Gábort. Legyen ő bárki is, most nagyon kedvelem. Mivel mindenki felé fordult, nem volt nehéz kitalálnom, hogy ő az a fiú, aki nem is olyan rég felszólalt. Hú, nem vagyok hozzászokva a közönséghez mondta zavarában, de én tényleg kifizettem az idehozó buszt, méghozzá nem is először, úgyhogy muszáj lesz beszélnem. Anikó bátorítólag nézett rá, hogy folytassa. Már korábban is elmondtam, hogy én a roma etnikumból származom, és emiatt elég sokan elítélnek ismeretlenül is. Végignézett rajtunk, majd tovább beszélt: Tudom, elég snassz téma, de sajnos tényleg sokaknak jelent problémát, és nem azért mondom, mert olvastam valahol, hanem mert én átéltem. És mindennap átélem. Nos, Gábor, ha tényleg ilyen snassz a téma, akkor ugorjunk is! mondtam magamban szemtelenül. Én egy elég neves középiskolába járok itt Pesten, és egy ilyen helyen még jobban kirajzolódnak a különbségek. Mindenki küzd a másik ellen, hogy jobb eredményeket érjen el, de ha találnak egy 14

közös ellenséget, akkor elfelejtenek csatázni, és arra az egyre összpontosul a figyelem nagyot nyelt. Nem mondhatom, hogy az irigység miatt tennék, hisz megteszek mindent a jó jegyekért, de nem vagyok Einstein. Viszont akkor bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy miért csinálják? Ráncoltam a homlokom, mert tudtam a választ. Márpedig az a kegyetlenség volt. Igen, a bőrszínem miatt a kezét babrálva beszélt tovább. A legpocsékabb, hogy ezen nem tudok változtatni. Oké, tudom, Jacksonnak sikerült nézett fel nevetve, de ez tényleg nem az én hibám. Nem tehetek róla, és ellene sem, mindössze könnyíthetek rajta, de azt sem tudom, hogy hogyan. Gábor, azt mondtad, hogy egy igen neves gimibe jársz. Nem gondolod, hogy nem véletlenül kerültél be? kérdezte mellőlem Tamás. A fiú nagyon elveszettnek tűnt. Érezhető volt a fájdalma. Nem az önsajnálatról volt szó, vagy arról, hogy valakit szeretne maga mellé, aki babusgatná az önbizalmát. Nem. Egyszerűen csak nem értette az egészet. Ráadásul annyira nem ezt érdemelte. Mindenki tudja, hogy sokkal egyszerűbb bekerülni valahová, mint ott is maradni. De jók a jegyeid, nem? És? Mit kezdjek vele, ha már utálok felkelni is? A duci lány mellettem zavartan tördelte a kezét, miközben Gábor tovább beszélt: Külön padom van az osztályteremben, mert a többiek elhúzták az övéiket, mintha büdös vagy leprás lennék. Alig merek a folyosón is végigmenni, mert valaki biztos, hogy leveri a hátamról a táskámat, persze teljesen véletlenül, vagy beránt a WC-be, és elveszi a cuccaimat. Nézd, a szüleimtől mindent megkapok, amire valóban szükségem van, de nem vagyunk gazdagok. Ők sem győznek folyton új felszerelést venni nekem csuklott el a hangja a mondat végén. Észrevettem, hogy jegesek a kezeim. Ráadásul otthon mindig kifogásokat keresek, hogy ne kelljen elmondanom apáméknak, mi történt. Áh, teljesen kiborulnának. Az iskolai dolgokon két módon segíthetsz szólalt meg Tamás, de mielőtt bármelyikhez is hozzákezdenél, tudnod kell, hogy egyes egyedül nem fog menni. A fiú csak úgy itta Tamás szavait, mintha magát a megváltást remélte volna tőlük. Kell valaki, akinek a legrondább dolgokat is elmondhatod, amit veled tettek. Kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, és ha valóban olyan a családod, amilyennek elmondtad, akkor miért ne lehetnének ők azok. Ne hidd, hogy ezzel terheled őket. Bizonyára fájni fog nekik, de ők a családod. Gábor az ajkát rágta és akkor vettem észre, hogy én is. Butaság, nem izgulhatok egy olyan emberért, akit alig egy órája ismerek. De ez, ami vele történik, annyira jogtalan gondoltam magamban. Ha van valaki, akire támaszkodhatsz, új erőre kapsz, és ha mással nem is, de a tanulmányi eredményeiddel megmutathatod, mire vagy képes valójában. Aha, eddig csak cigányoztak, mostantól meg stréber cigány leszek. Kösz, nem. Mert azzal többre mész, ha bedrogozott bunkó leszel? Azzal csak belátnád, hogy a többieknek van igazuk szólalt meg először a Vivien mellett ülő rövid barna hajú lány. Azt nem akarhatod, hogy nekik legyen igazuk. Mélyen egymás szemébe néztek, majd Gábor Tamásnak válaszolva, de a lányra nézve mondta: Arra is gondoltam, hogy átiratkozom egy másik iskolába. Ez lenne a második megoldás felelte Tamás. Gondolkodás nélkül futott ki a számon: Micsoda? Hirtelen mindenki rám nézett. Eddig nem éreztem kellemetlennek, ha többen figyelnek rám. De amikor ez természetes volt, akkor még nem volt elnyűtt az arcom, és hajból is valamivel több volt a fejemen. Ijedten kaptam a kendőmhöz, de megnyugodva vettem tudomásul, hogy a helyén van. Tamás nekem célozva a választ szólalt meg: Igen. Az is egy megoldás, hogy új iskolát kezd. De hát az menekülés! Elfutnál a bajok elől? kérdeztem értetlenül Gábort. Ő hirtelenjében nem tudott válaszolni, de ezt helyette megtette Anikó: Tudod, nem mindenki elég bátor ahhoz, hogy végigmenjen egy forgalmas út közepén. Persze meg kell próbálni, mert később nem szabadulhatunk majd ilyen könnyen a problémáktól. Sőt, nagyon ritka, hogy valaki teljesen tiszta lappal kezdhessen. Én nem forgalmas utakról, autópályákról vagy mit bánom én mikről beszélek, mellesleg hülye az, 15

aki a közepén rohangál, csak azt mondom, hogy ő tehetséges, akit a családja támogat, ezért, hogy ki szól be és ki nem, ne érdekelje! újból Gábor felé fordultam: Mindig lesz három-négy szemét, aki piszkálni fog, és úgyis meghallod, nem tudod őket teljesen kizárni. De miért veszel mindent magadra? Az az igazi hülye, aki ezt el is hiszi magáról. Te ne hidd már el, hogy a te hibád minden! Lépj túl! Tegyél rájuk! Mivel egyre ingerültebb lettem, Tamás közbevágott: Evelinnek igaza van. Részben halkabban folytatta. De el kell gondolkoznod a lehetőségeiden úgy, hogy valakivel megbeszéled. Ne tartsd magadban az összes feszültséget! Gábor váratlanul vetett fel egy újabb problémát: És a lányok? A barna hajú lány, akit mint megtudtam Anikótól Hannának hívnak, mosolyogva válaszolt: Tudom milyen érzés, amikor nem tudod, mit mondj, amikor odamész, de én már rég nem görcsölök rajta. Majd magától kialakul. Ne akarj mindenáron valamit csak azért, mert másoknak is van! Nekem sincs, mégis egész jól megvagyok elnevette magát. Oké, az, hogy most itt ülök, talán nem a legmeggyőzőbb, de hihetsz nekem bátran. Nem voltam benne biztos, hogy ők is most először találkoztak, legalábbis a tekintetük mélységből ítélve, egészen addig, amíg Gábor meg nem kérdezte: Te miért vagy itt? Hanna kedves, de kissé elkomolyodott arccal válaszolt: Vallásos vagyok. És? mosolygott tovább. Szóval így kell felfogni? kérdezte Anikó. Kóti Dorina / Hova bújjak a csúfolódás elől? 8 éves / Földes I. kategória 2. helyezett 16

Azt hiszem, igen. Legalábbis az előbb azt mondta itt teljes testével felém fordult. Ne haragudj, de nem tudom a neved Abban a pillanatban én sem tudtam. Az elmúlt fél percben teljesen elkalandoztam, azt sem tudtam, mit kérdeznek, végül mégis benyögtem, hogy Evelin, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt mondtam. Szóval azt mondta Evelin, hogy nem kell mindent magunkra venni. Vannak emberek, akik arra sem méltóak, hogy elgondolkozzanak azon, amit mondott. Nekem sem egyszerű úgy bemenni az osztályba, hogy mindenki szentfazéknak vagy egyéb gusztustalan módon hívnak Mária nevét hozzátéve, de kit érdekel? Hanna arca felvillanyozódott. Rám mosolygott azzal a tekintettel, ami akkor jelenik meg valaki szemében, amikor az illető egy lehetetlennek tűnő kémiai folyamatot egészében megért. Váó, neki úgy néz ki, bejött a mai alkalom. De kit érdekel? Hmm Ez is egy jó végszó mondta büszke arccal a csoport vezetője. Ezzel természetesen nem lehet mindent elintézni, de bizonyos esetekben hasznos így gondolkodni. Mindenesetre előbb megoldást kell keresni a problémákra. Féloldalas mosoly ült ki az arcára: Örülök, hogy ma is itt voltatok mind, és hálás lennék, ha holnap is eljönnétek. Hamarabb kezdünk, 9-kor, így remélem, még több mindenre lesz időnk. Itt mélyen a szemembe nézett, amitől úgy éreztem, hogy el kell kapnom a tekintetemet. Vajon nekem célozta tényleg, vagy már én is képzelődöm? Talán túl sok időt töltök kórházban. Eh, rossz vicc Már a nagy lengőajtónál jártam a saját osztályom felé, amikor Tamás utolért, és karon fogott. Na? Hogy tetszett? Csupa elmebajos válaszoltam a szobám felé tartó forgalmas folyosón tovább haladva. Fintorgott, majd sietve kijelentette: Holnap is elmész a fejével az ellentétes irányba fordulva fürkészte a sürgősségire induló nővéreket. Ügyeletben leszek, de elmegyek veled odáig, hogy biztos ne tűnj el. Mellesleg nagyon úgy tűnt másfelé fogja venni az irányt, mert végig a tarkója beszélt hozzám igenis ott a helyed a sok elmebajos között. És ezzel el is indult sietősen a túloldalra, mindössze egy szánakozó pillantás erejéig fordult vissza menet közben, köszönhetően annak, hogy azt kiáltottam utána reménytelenül: És ha nem akarok menni? Valójában egy kicsit tetszett ez az egész csoportos dolog. Egy nagyon kicsit. Mindenesetre kitelik az időmből, hogy elmenjek. Bár elég furcsán éreztem magam, hisz olyan emberek beszéltek a bajaikról, akikkel még csak nem is ismertük egymást. Eddig a barátaimnak is alig mondtam el az igazán fontos dolgokat, vagy amik nagyon bántottak, érdekeltek, de most valahogy más volt. Amióta a kórházban vagyok, nem is találkoztam egyikükkel sem. A régi barátok hamar eltűntek, és ettől csalódottnak éreztem magam. Kicsit olyan volt, mintha eddig valami könnyen rombolhatóra alapoztam volna az egész életemet Az éjjel rosszul lettem, kétszer kellett injekciót kapnom, egyszer állítólag az eszméletemet is elvesztettem, de anya hamar közbelépett. Agyonkínzottnak éreztem magam, amikor a két kedvenc ügyeletes nővérem arról beszélt, hogy azt a műtétet siettetni kellene. Persze ők azt hitték, én egy szót sem hallok. Egészen pontosan 5 óra 19 perc volt, amikor a hajnali 4 órás vizit után épp kezdtem volna visszaaludni Tamás halkan ugyan, de erőteljesen rontott be a szobába. Anya hazament apáért, most ő volt a soros, hogy bejöjjön. Szörnyen nézel ki mondtam Tamásnak, mikor szemügyre vettem az arcát, ahogy az ágy végéből tekintett rám. Te beszélsz? próbált vicces lenni, de látszott, mennyire nyugtalan. Nem tudtam, mi a baja, ezért rákérdeztem, mire ezt felelte: Még kérdezed?! szinte hisztérikus volt a hangja. Összeráncoltam a homlokom. Nem hogy dühösnek, még ingerültnek sem láttam az eddigiek során, de most a kettő egyvelege harcolt az arcán. Cserepes ajkakkal kérdeztem óvatosan, hogy esetleg tudnom kéne-e azt, amiről szó van. Nemcsak a tapintatosság miatt fogtam halkabbra a feltételezést, hanem a kimerültség is szerepet játszott benne. Nem! De elgondolkodott, majd hadarva folytatta. Nem közvetlenül, de igen, miattad is. Miattad, bár te ezt nem kéne, hogy tudd. Hiszen még én sem tudom Jó, ez baromság itt hosszú csönd következett, amíg az ágy végét markoló kezét nézte. Aztán végül a lehető legszúrósabban vetette oda: Egy éjszakára se lehet itt hagyni! Egyből csinálsz valamit! 17

A durva hangsúly nem érte el a hatását. Láttam, hogy össze van zavarodva, de el kellett, hogy mosolyodjak. Nem bírtam megállni. Mikor végre rám nézett, és látta a jókedvem, kérdően fordult felém. Tudod kezdtem még mindig azzal az idióta mosollyal az arcomon, ez tényleg vicces Annyira annyira rohadtul szeretném, ha nem csinálnék többet valamit. Olyan veszettül akarom, hogy ne kelljen itt feküdnöm elcsuklott a hangom, és a szemeim megteltek könnyel, de nem álltam meg. Hálás lennék, ha jönne végre valaki, és azt mondaná, minden rendben van. Vagy azt, hogy visszamehetek oda, ahol minden abbamaradt. Az első könnycsepp lefolyt az arcomon, mióta tudom, hogy rákos vagyok, ez volt az első. Hozzátettem nagyon mélyen a szemébe nézve, hogy: Még ha csak hazudná is Csak mondja már valaki, a szentségit! csattantam fel. Egyre közelebb jött, míg végül leült az ágy szélére. A morcos vonások eltűntek, helyette sajnálkozás, talán szánalom is megjelent az arcán. Keserűen elnevettem magam. Annyira fájt erről beszélni, hogy nem tudtam, zokogjak, vagy röhögjek. Egészen pontosan ez a nézés mutattam felé az ujjammal, ez az, amitől agybajt kapok. Ki nem állhatom, és mégis nap mint nap találkozom vele. Persze, mióta egy barátomat sem láttam, nem olyan gyakran itt még jobban összeszorult a szívem. Ma már nehéz titkolni, hogy mi bajom van. A kendő és a kóros soványság még a bolondnak is feltűnik, de amikor diagnosztizálták, mindenki, akinek csak elmondtam, vagy megtudta mástól, pontosan így nézett rám, mint te az előbb. Megvetéssel is találkoztam nem egyszer. Érted? Mintha én okoztam volna magamnak a bajt. Sírás fojtogatta a torkomat, ahogy az érzések kezdtek előtörni. Próbálkoztam, mint aki szélviharban akarja a feje fölött tartani az esernyőt, hogy ne folytassam a sztorit, de hiábavaló volt. Minden filmben azt látod, hogy a szegény rákos fiatalokkal milyen megértő mindeni, és segíteni próbálnak. Ha az én történetemből készítenének könyvet, tuti nem lenne bestseller. Maximum a tegnapi csoportnak lehetne felolvasni nem tudtam abbahagyni ennél a pontnál, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Már rájöttem, hogy tegnap, amikor Gábor arról beszélt, hogy nem tehet a kialakult helyzetről, azért fogott meg annyira, mert én sem. Nem választottam fakultációként a műtétet. Nem kértem meg a volt osztálytársamat, hogy légy szíves rúgj már mellkason azzal a szerencsétlen kosárlabdával Olyan meredt szemekkel nézett rám hirtelen, hogy meg kellett állnom. Eszembe jutott, hogy erről a feltételezésről még senkinek sem beszéltem, ezért lelassítottam, és elmagyaráztam neki. Nem Nem tudom, hogy mi okozta a csomót a mellemben, és nyilván ezer más oka lehet, hogy kialakult, de szerintem az egyik testnevelésórának köszönhető nagyon sóhajtottam, és tovább beszéltem. Volt egy lökött fiú, aki rugdosta a kosárlabdákat, és az egyik eltalált. Ezzel akkor persze nem foglalkoztam, semmi bajom nem lett akkor, viszont 17 éves vagyok nem tudom, mi más okozhatta volna? Reménytelenül néztem magam elé, mert valójában az annyira mindegy volt. Ő először nem tudott mit mondani, legalábbis úgy tűnt, még keresi a megfelelő szavakat. Ki az a hülye, aki kosárlabdákat rugdos? kiáltott fel nagyon mérgesen végül. Annyira nem akartam elhinni, hogy ennyire törődik velem. Hogy érdekli, mi van velem, és meg akar hallgatni. Végtelenül jólesett valakinek elmondani mindazt, ami bennem volt, amiről eddig senkivel sem beszéltem. Nem számít már, hogy Már hogyne számítana?! vágott bele a szavamba. Tamás nagyon-nagyon mély levegőt vettem Nem fontos, hogy mi történt a múltban, mert ha ezen agyalnék, azzal végtelen nagy fájdalmat okoznék magamnak, amivel pedig a szüleimet bántanám kifújtam a levegőt. Egészen egy hónappal ezelőttig azt hittem, hogy ezer százalékosan be van biztosítva a családom, a barátaim és az életem. Stréber ugyan nem voltam, de a jegyeim jók voltak, és a barátnőimmel amolyan mindenhová együtt megyünk kapcsolatom volt. Nem az a felszínes, csak buliba járós társaság voltunk, hanem azok, akik tényleg felhívhatták a másikat bármikor, ha bajban vagy éppen nagy örömükben voltak. Ki a franc gondolná, hogy egy ilyen társaság egy pillanat alatt darabokra hullhat. Illetve ez nem igaz, mert fogalmam sincs, hogy ők együtt vannak-e még. Azt viszont a napnál is világosabban látom, hogy én már nem vagyok benne. A kezemért nyúlt, és amikor ránéztem, azt a tekintetet láttam a szemében, amelyre csak a romantikus 18

Bélteki Natália / A jótétemény 8 éves / Dunavarsány I. kategória megosztott 1. helyezett 19

filmek főszereplői képesek. Egy különbséggel: ez nem színészkedés volt. A gimiben, mikor elkezdtek szállingózni a pletykák, mindenki furcsán kezdett nézni rám. Azzal a fejjel, amit a duci lány, emlékszel, a tegnapi csoportból, is érezhetett, amikor ránéztem. Volt, aki azt suttogta, AIDS-es vagyok, volt, aki szerint űrlények miatt nem fogok suliba járni A lényeg, hogy nem állhattam elő azzal, hogy bocs, de rákos vagyok, amikor még én magam se hittem el. Tudod, mi a lehető legrosszabb ebben az egész bolondságban? Válaszoltam a saját kérdésemre: Az, hogy lehetsz sovány vagy kövér, akármilyen is a bőrszíned, szegény vagy gazdag vagy, nem jelent biztonságot semmi, az égvilágon semmi, a gonosz emberektől. Valaki úgyis jön majd, aki úgy igazán megbánt és beszól, vagy pletykákat kezd rólad gyártani. Mit gondolsz, ki volt az, aki a hazugságokat kavarta a hátam mögött? Bizony, az egyik barátnőm. És lehet, hogy én válogattam meg rosszul a barátaimat, de az biztos, hogy soha többé nem leszek képes ilyen hamar megbízni valakiben, mint eddig tettem. Érezhető csend telepedett a szobára egészen addig, míg Tamás meg nem törte azt. Ne is Úgy értem, ezután sem lesz szabad, hogy csak úgy ellökj valakit magad mellől, még ha veled meg is tették. Nem bízhatsz meg mindenkiben, és nem is szabad. Talán kicsit naiv voltál eddig, de amikor kikerülsz innen, újra kell építened mindazt, amit ezek az emberek leromboltak, csak most mások lesznek a résztvevők. De ahhoz, hogy a megfelelő társak kerüljenek bele ebbe a csoportba, oda kell figyelned majd elgondolkodva nézett ki az ablakon, aztán pedig rám. Nem vesztheted el az emberekbe vetett hitedet néhány kellemetlenül szerzett seb miatt, mert amikor majd kilépsz ezen az ajtón, rettenetes nagy szükséges lesz az új és friss környezetre, amit csak barátokkal érhetsz el. Erre nem tudtam mit mondani, mert igaza volt. A hajamba túrva az jutott az eszembe, hogy visszamegyek-e a régi sulimba, és vajon kell-e majd évet pótolnom, meg persze arra is gondoltam, hogyan fognak a többiek viselkedni. Vajon tudják-e, hogy mi van velem, vagy egyáltalán fogalmuk sincs, és ha tudnák biztos itt lennének De hát bármikor felhívhattak volna, vagy elmehettek volna hozzánk, és anya biztos átadta volna az üzeneteiket, akár még magával is hozta volna néhányukat. Mi van, ha velük történt valami, ugrott be hirtelen. Autóbaleset, kórház és ennél is szörnyűbb dolgok villantak be, mire fagyossá vált a kezem. Hiszen én sem hívtam őket, mi van, ha? De nem. Bármennyire is csábított a gondolat, hogy nem tehetnek arról, hogy nem kerestek és a pletykákat sem ők gyártották, meg azt az undorító, de rémségesen fájdalmas klubot sem ők hozták létre Facebookon, aminek az a címe, hogy Gyűjtés a kis szerencsétlennek, tudtam, hogy igenis ők voltak. Apa mesélte anyának még két napja, amikor azt hitte, hogy én alszom, hogy látta őket a suli előtt munkába menet. Tamás, mintha olvasta volna a gondolataimat, megjegyezte: Meg kell mutatnod mindenkinek, hogy mire vagy képes, amikor visszamész a suliba. A takaró ráncairól felé fordítottam az arcomat, és a torkomat megköszörülve mondtam: Igen ha visszamegyek. Tegnap azt mondtad, hogy ha az új fiú nem megy vissza, akkor menekül. Elnevettem magam: Most nem erről van szó. Hidd el, én visszamennék, hogy jól beintsek mindenkinek, még ha csak képletesen is, de kicsit elkomorodtam nem rajtam múlik. Értette, hogy mire célzok és közelebb ült, majd átölelt. Meglepődtem, de végül én is a nyaka köré fontam a kezeimet. Jólesett valakivel ennyire őszintének lenni végre, és felszabadultnak éreztem magam. Az ismeretlen és rémisztő tudatlanság, hogy hogyan tovább, továbbra is nyomta a vállam, de ebben a pillanatban azt éreztem, egy jó pár kilót leadtam a feszültségből. Ettől újra könnybe lábadt a szemem. Még jó, hogy ez a jóképű pasi tovább ölelt, és nem láthatta, ahogy a fájdalom és a szabadság keveréke eltorzítja az arcom. Erre az idióta gondolatra hangosan nevettem fel. Még két hetet töltöttem a kórházban, amikor sürgőssé vált a műtét. Hét órán át voltam kés alatt, és utána hónapokig kellett kemoterápiára járnom. Azóta nyolc év telt el és egészséges vagyok. Két nehéz helyzetű és diszkriminációnak kitett fiatalokkal foglalkozó csoportot vezetek. Az egyiket abban a kórházban, ahol engem is műtöttek. Tamás fél éve kérte meg a kezem. Most van családom. Vannak barátaim. Élek. 20

Szücs Tamás Kegyetlen játszótér 3. helyezett Üres volt az egész játszótér. A mászókák kopottan álltak, rozsdás csavarjaik a napokat számlálták, mikor kerülnek a vastelepre. A felhők árnyéka elsötétítette az aszfaltra rajzolt színes ugróiskolát, mely lassan belekopott a szürkeségbe. Senki nem volt sehol. Egy gyerek sem tűnt fel a hinták mögött, még a nagyobbak sem csoportosultak a törött padoknál, hogy beleszívjanak az olcsó, zsebpénzből vásárolt cigarettába. Hajnal volt. Az iskola csengője csak másfél óra múlva veri fel a külváros csendjét. Az emberek némán mozgolódnak az ágyukban, töprengve az álmaikon. Kóbor kutya szalad át a téren, majd megáll a közeli kukánál, és fáradtan, szinte unottan nekiáll szétkaparni a szemetet. Már kezdene hozzá, de ekkor felkapja a fejét, beleszimatol a levegőbe és kíváncsian figyeli, kitől jön az illat, melyet a levegőben érez. Nem kell sokat várni, nem sokkal később az egyik kis utcából feltűnik egy fiú. Lehajtott fejjel baktat végig a járdán. Úgy tűnik, nem is tudja, merre megy, pedig tudja Tudja jól, hogy a vesztébe sétál. Minden reggele így telik. Gondolataiba merülve csoszog az aszfalton. Nem tudja, miért fekszik le és miért kel fel. Csak teszi a dolgát, ahogy tennie kell. Szinte robotként, élet nélkül vész bele a körforgásba, mint egy levél, ami lehullott a fáról, egyenesen a földre, és már sejti, hogy itt a vége, már csak a szél mutathat neki újat. A fiú egy buktát eszik, amit anyukája csomagolt be neki elindulás előtt. Minden falat jólesik neki, hiszen ritkán juthat hozzá ilyen finomsághoz, a bukta mégis íztelen, mert elrontja a gondolat: ki tudja, mikor eszik ilyet legközelebb. A fiú felnéz. Megdobban a szíve, mikor látja, hogy senki nincs a játszótéren, csak ő, a bukta és a kóbor kutya. Az állat egy ideig méregeti őt, meg a tízóraiját, de miután látja, hogy nem jelent veszélyt semmi, tovább folytatja mindennapi szórakozását. A kisdiák elmosolyodik és lassan, céltudatosan elindul a dög felé, ami mikor meglátja a gyermek közeledését, izgatottan kiegyenesedik, és mereven bámulja a jövevényt. Az odalép hozzá, megsimogatja és elé rakja a bukta felét. A kutya egy kicsit szaglássza a könynyen jött ételt, majd a fiút bámulja. Miután megbizonyosodik róla, hogy nincs mitől tartania, óvatosan nekilát a süteménynek. A fiú egy ideig nézi, majd leül az egyik koszos padra. Egy kicsit kotorászik a zsebében, aztán előhúzza az összegyűrt cigis dobozt. Ujjaival eljátszik azzal a pár szállal, ami még benne van, majd határozott mozdulattal kiszed egyet. Nem veszi a szájába. Ahhoz túl nagy kincsnek tartja, hogy csak úgy, egy egyszerű, jelentéktelen mozdulattal meggyújtsa, majd öt perc múlva eldobja az egyik mászóka lábához. Nem, ha egyvalamit megtanult az életben, az az volt, hogy értékeljen mindent, amije van, addig, amíg lehet. Megszagolta a dohányt. Büdös volt, ő mégis elhitette magával, hogy ízlik neki az illat és jólesik neki a füst. Még csak 14 éves volt, mégis dohányzott. Senki nem értette, miért, még ő sem. Csak úgy, mert mért ne? úgyis mindenki ezt csinálja. Teltek a percek, a cigi egyre csak fogyott, a fiú meg élvezte, hogy nem kell a gondokkal törődnie. Tudta, hogy nem múlnak el, nem oldódnak meg maguktól, de mégis jólesett neki az a pár perc, amit így, egyedül eltölthetett a padon, a játszótéren. Ő, a bukta maradványai, és a kóbor kutya. A fiú hirtelen felállt, nem tudta, hogy mennyi az idő, de sejtette, hogy lassan a guillotine alá kell mennie, mert a hóhérok mérgesek lesznek rá, ha nem ér oda időben. Gyorsan szedte a lábát a járdán, szinte futott az iskolába, de a sarkon megtorpant és kifújta magát. Hirtelen beléhasított a fájdalom, az ijedtség és a nyugtalanság. Elkeseredve bámulta az iskola ajtaját. Jobb lenne megszökni, gondolta, de tudta, hogy ez nem megoldás. Szépen, lassan, megfontoltan indult el a kapu felé, mint a katona, aki tudja, hogy bármelyik pillanatban meglőhetik vagy elfoghatják. Gyorsabban ért az iskolához, mint remélte. A keze már a vaskilincset szorongatta. A hideg fém belemart egész testébe. Fázott, pedig nem is volt hideg. Március közepe volt, a hónak már nyomát sem lehetett látni a padkákon. A fiú összeszedte minden bátorságát és benyitott. Ahogy megcsapta orrát az iskola szaga, rögtön összeszorult a gyomra. Nemrég moshattak fel, mert a mosószer illata még mindig ott rejtőzött a levegőben, hiába volt nyitva szinte minden ablak résnyire. Elindult, végig a nagy folyosókon. Úgy nézett körbe, mintha még sosem járt volna az épületben, pedig már három éve koptatta ott a padokat. Az elején milyen szép volt! Visszaemlékezett a pillanatra, amikor apjával először lépett be az akkor még sok jóval kecsegtető iskolába. Mosoly figyelt rá minden ajtó mögül, a tanárok kedvesen édesgették be a terembe a kisdiákokat, és a nagyobbak is elviselhetően bántak a gólyákkal. Most meg A mosolyok eltűntek az ajtók mögül, a tanárok sivár, életunt 21