371 B A K O N Y. Irta: Hamvas Béla. AMIKOR a magyar a Bakony szót hallja, nem Nyugat-Magyarországon, a Balaton tavával párhuzamosan húzódó körülbelül százötven kilométeres erdős hegyláncra gondol. A hegységek általában földrajzi helynevek. A Bakony nem az. A Bakony a magyar számára és elsősorban mithosz. Mikor Szent István az országot krisztianizálta, ennek a hegységnek rengeteg erdőségeiben rejtőztek el azok a pogányok, akik a királynak nem engedelmeskedtek. S azóta ebből a szóból a magyar függetlenségvágyat érez ki: az uralommal való szembeszállást, forradalmi szellemet és lázadást. A hegységet sűrű és sötét erdővel benőttnek gondolja, amely tele van rejtélyes szakadékokkal, barlangokkal, hozzáférhetetlen völgyekkel. Ez a magyar dsungel, ahová csak azok rejtőznek el, akik a világgal nem tudtak megegyezni. A vad és elementáris őstermészet mithosza jut benne kifejezésre. Tele van misztikummal és még ma ezer évvel Szent István uralkodása után is, tele van pogánysággal. A mithoszból azt érezni, hogy a bakonyi ember keményebb, civilizálatlanabb, elemibb, mint az ország más helyén lakó. Oly fák nőnek itt, amelyek mintha ma is kényszerítené az embereket arra, hogy őket, mint természetfölötti lényeket, tiszteljék és áldozatokat mutassanak be nekik. Semmi sem könnyebb, mint a Bakonyban eltévedni; nem azért, mert úttalan és kevés ember lakja, hanepi azért, mert a hely maga félelmetesen eltévelyítő. Oly erők laknak }tt, amelyek ellen az ember hiába fegyverkezik fel térképpel és iránytűvel. A Bakony a mithosz szerint őserdő, inhumanus, pogány, sötét, rejtélyes rengeteg, leselkedő veszélyekkel, váratlan vadságokkal, megtévesztő bozótos sűrűséggel. Az első benyomás, amit a hegységről nyertem, ennek a mithosznak tökéletesen megfelelt. Ezerkilencszázhúsz júliusának közepén indultam neki az erdőnek és este a Kabhegy, egy kialudt vulkán, tetejére értem. Az éjszakát ott akartam tölteni. Meleg volt, derűs idő és szélcsend. Hátizsákomból megvacsoráztam, aztán szénát hordtam egy fa alá, lefeküdtem, betakaróztam és mivel még világos volt, könyvet vettem elő. Rousseau «Confessions» tizenegyedik fejezetét olvastam. Éppen besötétedett, mikor elálmosodtam, letettem a könyvet és éppen akkor a völgyből csaholást, rekedt, sajátságos vonítást hallottam, A hangot régebbről már ismertem. Ilyesmit az ember egyszer hall és sohasem felejti el. Farkas volt. Egy keveset vártam. Az álom azonnal kiment a szememből. A csaholás közelebbről hallatszott. Nemsokára csörtetés. Nem volt nálam fegyver. A legközelebbi falu másfél óra, vagy még több. Felkaptam a holmimat és felmásztam a 26*
372 tölgyfára. Két perc mulva ott voltak a farkasok. Nem tudom hány, de több. Ott morogtak, szuszogtak, settenkedtek hajnalig. Zöld szemük félelmetesen foszforeszkált a sötétben. Hangosan ásítoztak, vinnyogtak és ágyamat szaglászták. Mikor a nap fölkelt, eltűntek. Kalandomban sokan kételkedtek. Lehetetlen, mondták, hogy Magyarország területén még van ilyen veszélyes vad. De utóbb egy erdész rehabilitált. Elbeszélte, hogy a háború alatt a Bakonyban valóban, nem tudni hogyan, volt farkas és el is szaporodott. Állami erdész egyet el is ejtett. A többit valószínüleg orvvadászok lőttek le, vagy parasztok ütötték agyon. Azóta az egész hegységben nincsen farkas. Más ragadozó, persze, van elég, különösen róka és vadmacska. Ez volt a Bakonyról az első és legmélyebb benyomásom. Abban az időben a falvakban még gyanakodva fogadtak. Senki sem tudta mi a turista s mikor hátizsákkal megjelentem, adtak ugyan ételt, de éjjeli szállást már nem. Hiába magyaráztam, hogy a vidéket akarom bejárni és azért jöttem, hogy megismerjem a falvakat és gyönyörködjek a hegyekben és erdőkben. Nem hitték el. Ugyan mi nézni való van az erdőn? Egy öregasszony szívesen látott vacsorára, de aztán, mikor már úgy érezte, hogy lekötelezett és jogot formálhat a teljes őszinteségre, egyenest a szemembe nézett és felszólított, hogy most aztán már mondjam meg, mi eladni valóm van. Ügynöknek nézett. A táj fantáziája. Az első látogatás veszélyes kalandja nem vette el a kedvemet, sőt vonzott. ízelítőt kaptam abból a fajta vadságból, amelyet az ember másutt már nem talál. S valahányszor a hegyek között voltam, az ősi, elementáris «bakonyi»-val mindig újra és újra találkoztam. A mai világ mindent elkövet, hogy az őselemeket kiirtsa. Az erdő rohamosan pusztul. A fákat óriási területeken irtják és egyes helyeken feltör a hegység alapanyaga : a karsztos mészkő. A vidék vízben amúgy is rendkívül szegény s az erdőirtás a klímát egyre szárazabbá teszi. De ha a vadságot az egyik oldalon elpusztítják, megjelenik a másikon. Kivágják a nagy erdőket s helyébe egyfajta sivatag lép. Télen a hegyeket olyan ködök lepik el, hogy aki az útról letéved, legjobban teszi, ha megáll és megvárja, míg a köd felszáll, mert nem talál vissza. Beszélnek olyan zuzmaráról, amely olyan tömegben rakódott a villamosvezetékekre, hogy nyolc milliméteres huzalokat eltépett; olyan szélviharokról, amelyek a vasállványokat a betonból kicsavarta. Hófuvások méteres hóval hordják tele az országutakat. A bakonyi zivatarok rendkívül hevesek. Mesélnek egy grófról, akit a vihar vadászat közben lepett meg, a villámok sűrűségétől és a mennydörgések irtózatos zúgásától néhány óra alatt megőszült. Félelmetessége ellenére a táj mégis vonzó, mert még legzordabb vidékein is van báj. Ez teszi olyan alkalmassá arra, hogy az ember jól érezze magát benne. Nagyszerű és mégis enyhe. Végül pedig Magyarország mai területén az egyedüli hely, ahol napokig tartó magányos vándorlásokat lehet tenni. A legutóbb egyhetes vándorlásra indultam. Már egészen megszoktam azt, hogyha néhány szabad napom van, azt itt töltsem. Eszembe sem jut más hegységbe menni. Itt minden együtt van : szépség, erő, nyugalom, fenség és
373 változatosság. Minden évszakban van valami új látnivaló. A legszebb idő minden bizonnyal május vége. Vannak mélyen fekvő nedves völgyek, amelyeken a szem káprázik a virágok színes pompáján, az orr beleszédül a fűszeres illatok áradatába és a fül megtelik a sok száz erdei madár harsogó zenéjével. A bő harmattól a fű ezüstösen csillog és az ég lángolóan kék. A virágzó rétek fölött rovarok, legyek, méhek, lepkék nyüzsögnek s az erdő szélen a patak még medre széléig megtelve lassan oson a bokrok alatt. Ugyanez a kép az első őszi esők után, szeptember elején még egyszer, valamivel sápadtabban és szegényesebben néhány napra visszatér. A nyár egyébként forró és száraz és még a nagy patakokat is kiapasztja. Az ősz szeles. A tavasz hideg. A tél pedig csaknem elviselhetetlenül kegyetlen. Ilyen májusvégi időben Várpalotán szállottam ki a vonatból. Várpalota nevét állítólag onnan nyerte, hogy Szent István király ide kővárat építtetett. Az a palotaszerű épület, amely a mai város középpontja és egyedüli látnivalója, valószínűleg a tizenötödik század közepéről való. Többszörösen átépítették és eredeti formájából csaknem teljesen kivetkőzött. A város maga semmitmondó. Mégis van valami történeti hangulata. Magyarországon az ember nagyon ritkán találkozik számbavehető multtal. Hiszen a mai látnivalók közül a legrégibb, majdnem mind a török felszabadultság után való korból származik és a tizennyolcadik században épült. A régibb épületeknek csak az alapja maradt meg, de a legtöbbször azt sem tudják hol. A magyar építészet a föld alatt van. Csak valami különös atmoszféra az, ami ittmaradt Várpalotán is. Egy-két feltevés, talán monda, találgatás. De ez is valami. A főváros úgyszólván teljesen multtalan és történettelen. Jól esik olyan helyre lépni, ahol az ősöknek mégis van egy kevés nyoma. A városból az út karsztos völgyön át vezet a hegység mélyébe. S itt a vándor mindjárt tapasztalhatja a Bakony leglényegesebb vonását, a változatosságot. Ennek a tájnak van fantáziája. Egy fél óráig olyan szakadékban jár, amely nyugodtan lehetne Boszniában, vagy másutt valahol a Balkánon. Akkor egyszerre mind nagyobb és nagyobb fák közé ér, nagyszerű bükk, tölgy, éger, hárs és kőrisek között halad, mindig sötétebb, mohosabb, szálasabb törzsek alatt. A hűvös félhomálynak egészen új karaktere van. Az előbb az ember a mészköves karszton barangolt, most Niebelung-erdőben jár. Nagy zöld zuzmókkal bevont szürke kősziklák az út mellett és párás, ködös, szürke a levegő. Olyan, mint a thüringiai erdő legmélye. A völgy szűkül, egyre sziklásabb lesz. Ahol a fák közül kilátni, észrevehető a merész kőszakadék jobbról és balról. És egyszerre vakmerő orom tűnik elő, rajta egy torony romja. Ez Bátorkő, állítólag a tizennegyedik században épült, később Mátyás király vadászkastélya. Királyi hely : nyugodtan, fölényesen és előkelően néz el a környező erdők fölött. Egy félóra mulva a fák ismét ritkulni kezdenek. Az ember lassan meghitt kis ligetben találja magát. Elszórva alacsony és görbe fák állanak. Önkéntelenül arra gondolok, hogy olajfák. Keresni kezdem a tengert, amely úgy idetartozna. Egyszerre víz csillan meg a fák között. Kis tavacska. Körülötte bárányok és kecskék legelésznek. Egészen délies, görög vidék. Ime : két óra alatt láttam a Balkánt, a thüringiai erdőket és Görögországot. Ez a Bakony változatossága, ez ennek a tájnak csodálatos fantáziája. Rövid idő mulva hegyre érek. A hegy neve : «Márkus szekrénye». Mátyás király bolondjának egy története fűződik hozzá, azóta hívják így. Egyáltalán Mátyás király az egész Bakonyban jelen van. Sok kastélya volt
374 itt, szeretett erre vadászni. Az ember lépten-nyomon találkozik emlékével. Forrást, barlangot neveztek el róla. Ha másutt nem, itt az ember közel léphet, a tájon keresztül, ehhez a nagyszerű királyhoz. Mátyás! Ilyen uralkodója egyetlen nemzetnek sem volt. Egyesült benne egy fáraó uralomraszületettsége, egy modern diplomata okossága és előrelátása, egy filozófus igazságérzete és egy nagy művész ízlése. Nagyvonalú, mint II. Frigyes sziciliai király, erőszakos, mint Nagy Péter cár, olyan finom és művelt, mint X. Leó pápa és autokrata, mint XIV. Lajos, szerette a kalandot, mint Oroszlánszívű Richard, úgy tudott uralkodni, mint V. Károly, igazságos volt, mint Salamon és olyan előkelő, mint Augustus. Ahogy a hegyről lefelé tartok és Tés falut igyekszem elérni, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az egész Bakonynak van valami kétségbevonhatatlan és evidens Mátyás királyszerűsége. Hogy ez micsoda, közelebbről nem tudnám megmondani. Talán az, amit az előbb úgy neveztem el, hogy a fenség és báj, a nagyszerűség és változatosság harmóniája, valami, ami zord és kemény, vad és elementáris ugyanakkor, amikor finom és kedves, vonzó és derült. Tést elhagyom szélmalmaival, amelyek már romokban hevernek és kellemetlen léghuzatával. Mondják, hogy itt egész évben fúj a szél és mindig északról. Lefelé megyek, fiatal erdőn át a völgybe. Azt a rétet akarom elérni, amely egyike céljaimnak. Ez lebegett a szemem előtt otthon, amikor elhatároztam, hogy eljövök. Az erdő kinyílik és ott vagyok. Emlékszem rá, amikor először voltam ott. Lélegzetem elállt, mikor kiléptem a fák közül s azonnal Böcklinnek az a képe jutott az eszembe, amelynek címe : Gefilde der Seligen Az üdvözültek ligete. Tulajdonképpen semmi sem hasonlít Böcklin képéhez. Mégis ugyanannak éreztem hangulatban, természetben. Akkor is, most is. Ez a táj virágos nyugalmával, sugárzó üdeségével, friss harmóniájával olyan édes és mosolygó derűt áraszt, mintha nem a földön volna, hanem a boldogok szigetén. Ime, gondolom : a Mátyás királyszerűség! A fensőbbrendű táj, valami, ami szépségben természetfölötti, mintahogy ő, a király, emberfölötti volt. Leülök és bámulom a virágokat és beszívom a zsálya illatát. Ide egyszer el kell jönnem, több napra, sátorral, itt kell laknom, hogy e szépséggel és földöntúli nyugalommal torkig jóllakjak. A Boldogok ligetéből nem is félóra az a hely, amelyet Római fürdőnek hívnak. Állítólag a rómaiaknak tényleg volt itt fürdőjük. Az előbbi helyet nem tudtam elhelyezni sehol a földön, se Svájcba, se Olaszországba, se Norvégiába. Az nem földi hely. A Római fürdőben van valami groteszk fantasztikum, mintha az amerikai Yellowstone parkból vágták volna ki és hozták volna ide. Hóbortos formájú sziklák, vadul zuhogó patak, vízesések, függő, háznagyságú kövek, bozontos és zilált bokrok, félig lezuhanó fák és a hegyoldalban csupasz gyökerek. Az egész inkább érdekes és megragadó, mint szép. Aztán egy hosszú és szűk völgyön át halad az út, mintegy másfél óra s az ember Bakonynánára érkezik. Az erdei magyar. A Bakonyban csak két számottevő tiszta és régi magyar község van : Szentgál és Bakonybél. A többi húsz, vagy még több falu német, részben tót. Az első a királyi vadászok ősi települése, a második még az Árpád-korszak legelején alapított kolostor köré épült község. Egyes falvakban vegyesen laknak magyarok idegennyelvűekkel, így Polányban, ahol van Magyar- és Német-
375 polány. A Bakony két nagy hegyláncát elválasztó termékeny és gazdag völgy, amelyen a hegységet átszelő vasút is halad dél felé, csaknem tisztán német : Bánd, Márkó, Herend, Városlőd. Magyarul csak a fiatalabbak beszélnek. A németeket a XVIII. században telepítették ide a bécsi uralkodók, a veszélyesen pogány és magyar vidékre, ellensúlyozásképpen. Az idegen a magyart kiszorította, elvette földjét, így hát elvette életét is. Ez az oka annak, hogy a bakonyi magyar típus csaknem teljesen elveszett s vele együtt eltűnt a magyar életből egy emberfajta. Történelem, irodalom, közhit azt tartja, hogy a magyar alföldi, síkság-nép, igazán otthon csak a lapályon van és a rónán érzi otthon magát. Ez a felfogás csak azért alakulhatott ki, mert a másik, a bakonyi, az erdei magyar, még mielőtt bevonulhatott volna a történetbe és az irodalomba, elkallódott. Két generációval ezelőtt, ha nem is volt nagyon gyakori, még megvolt ez az erdei magyar, mint emberfaj, mint határozott típus, vad és pogány, akit nem lehetett megszelídíteni, legfeljebb elpusztítani. Itt-ott van feljegyzés róla, különösen Eötvös Károlynál, aki oly nagyszerű történeteket jegyzett fel a Bakonyról. A németek, bár idestova már kétszáz éve laknak itt, szemmelláthatóan még egyáltalán nem szoktak meg. Mikor először jártam a Kabhegy tövében épült kis Úrkúton, még nem ismerve a német települést és abban a hiszemben, hogy az egész Bakony színtiszta magyar éppen úgy, mint Koppány a pogány lázadó vezér idejében volt, a táj és az ott lakó emberek között levő összemérhetetlenség azonnal feltűnt. Ezek a németek egyáltalán nem idevalók. Félszegek, mint már akkor észrevettem, sőt ennél több : nevetségesek. Nem bírnak az éghajlattal, a vidékkel, szóval a földdel. A világtörténetben az asszimilációnak pompás példái vannak. Chile egyik félszigetén olyan vad indián törzs lakott, amellyel a spanyol kormányzat sehogyan sem bírt. Kiirtani mégsem akarta, így hát elhatározta, hogy európaiakat telepít be. A kiírtásnak ez a szelídebb, humánusabb, rómaiasabb, talán angolosabb formája. Egy egész városra való szelíd, békés, munkás, megbízható, szorgalmas, vallásos és lojális hollandust tett ki a félszigetre, házakat építtetett nekik, templomokat, iskolákat, állatokat adott és vetőmagot. Alig mult el néhány esztendő a szelíd és békés hollandusokban csodálatos változás esett meg. A tanítót elzavarták, a pap úgy járt, hogy eleinte nem mentek templomba, de aztán, mikor az kényszeríteni akarta őket, halállal fenyegették meg s meg kellett szöknie. Ruháikat ledobálták, egy nadrágban jártak az erdőre vadászni. Asszonyokat raboltak egymástól, a földet műveletlenül hagyták, egész nap vadásztak, háborút viseltek egymás és az indiánok ellen, halomra gyilkolták egymást és csaknem hogy emberevésre adták magukat. Nos ezek a németek itt szelídek maradtak e vad és pogány földön továbbra is puhák és civilizáltak. Ha csak egy csepp eleven vér lett volna bennük, már valamennyi lázadó lenne. És ez bennük a visszás és a nevetséges : az ember körülnéz, csupa határozott vonalú hegy, bozótos sűrűség, pompás tenyészet, kialudt vulkánok tövében, nagy sziklák alatt, elementáris táj. De a hozzávaló ember hiányzik. Ez a nép itt a föld nagyságához képest szánalmasan kicsiny. Az erdei magyar teljes és tiszta példányával nem találkoztam. Néha láttam egy-egy parasztot, kocsist, erdészt, bérest, akiben egyes vonásokat megtaláltam : a bakonyi vonásokat, a vadságot és enyheséget együtt, a komolyságot és a mosolyt, az erőt és a bájt. Különösen egy erdészre emlékszem, aki elvitt egy völgybe, hogy megmutasson egy hársfát. A fa a hegy-
376 oldalban nőtt sziklák között, elképzelhetetlenül nehéz feltételek között oly pompás egészségben ház magasságúra emelkedett s olyan lombkoronája volt, amilyen még a Bakonyban is ritka. Mikor az erdész a fát mutatta, láttam, hogy nem szereti a fát. Ez ilyesmire nem szó. A szeretet túlságosan civilizált valami. Érezte a fával való rokonságát. Sőt : érezte a fa fensőbbrendűségét. Tisztelte a hársat, csaknem vallásos tisztelettel, de mindenesetre pogány közvetlenséggel. Valamit mondott és felhúzta az ínyét, kivillantak a farkasfogai. Keze gyökérszerű volt, göbös, száraz, csontos, mozdulatai olyanok, mint egy vadmacskáé. Veszélyes és nagyszerű emberfajta, nem csodálom, hogy a bécsi uralkodók féltek tőle és idetelepítették a németeket. És nem csodálom, hogy Mátyás király jól érezte magát közöttük. A szomszédban lakott Kinizsi Pál, akiről a legenda följegyezte, hogy a királynak egy kupa vizet tányér helyett egy malomkövön szolgált fel. Oly erős volt, mint egy medve, vagy, mint egy ossziáni hős és szíve olyan tiszta és hűséges, mint egy gyermeké. Ez lehetett az ősi bakonyi ember, az erdei magyar. A bakonyi betyár. A Kőrishegyen ülök, a Bakony legmagasabb hegyén és a bakonyi betyár szociológiája fölött meditálok. A betyár alatt tulajdonképpen Sobri Jóskát gondolom, valamennyi szegénylegény között a legnagyobbat, a mithologiai hőst. Máig sem tudjuk ki volt, mi volt, hogyan hívták és mi lett a vége. Eötvös Károly, aki hosszú tanulmányt szentelt neki, azt írja, hogy igazi neve Pap Jóska volt. De van más feltevés is. Élt a Bakony táján valahol egy Csuzy nevű család. Jómódú nemesemberek. A mult század közepén az egyik fiúgyermek, amolyan igazi bakonyi farkaskölyök, nem akart tanulni, nem bírt vele senki, lázadozott, végül megszökött. Senki sem tudja hol járt és mit csinált. Talán tizenöt év is elmúlt, amikor újra előkerült. Akkoriban éppen, amikor Sobri Jóska, a híres haramia haláláról kezdtek beszélni. Különös, hogy ez a két dolog így összeesett. Egy törvényszéki tárgyaláson történt, ahová egy pompás termetű pásztor is meg volt idézve. A pásztor nem vallott úgy, ahogy a bíró szerette volna s ezért meg is fenyegették. Mire a pásztor büszkén kivágta, hogy vele így ne beszéljenek, őt ne fenyegessék, mert nemesember. Kiderült, hogy ő az elveszett Csuzy-fiú. Az eset nagy feltűnést keltett. A pásztorból úr lett, mert nagy örökség várt reá, visszatért a nemesi osztályba, meg is nősült. De akkoriban az egész Bakony megesküdött volna, hogy ez a Csuzy volt tulajdonképpen Sobri Jóska. Eötvös Károly más véleményen van. Azt írja, hogy ő ugyan nem, de édesapja tanuja volt annak, amikor szökés közben Sobri Jóskát agyonlőtték. A sírját is látta. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs. Ki tudja? Az eset a legnagyobb mértékben rejtélyes és megoldódni már sohasem fog, hiszen a kortársak mind kihaltak. Először is lássunk világosan. Ki volt Sobri Jóska? Betyár. Mi az a betyár? Tulajdonképpen útonálló rabló, aki bandát szervez, ellátogat a falvakba, a gazdagokat megsarcolja, vásárok alkalmával elrejtőzik az országúton és a kereskedőket fosztogatja. A Bakonyban lakik, a falvakban szövetségesei és orgazdái vannak, ezektől kap ruhát, eleséget és pénzt. A szeretője is rendesen falubeli leány, vagy asszony. Ritkán olt ki emberéletet, még csendőrt sem szívesen öl meg, inkább lefegyverezi, megkötözve otthagyja az út szélén és kineveti. A Bakonyban Sobri Jóskára nem azt mondják, hogy betyár, hanem, hogy : «duhaj». Duhaj? mi az? Duhaj az, akiben elemen-
377 táris módon kitör a bakonyi farkastemperamentum, ledobja magáról a civilizációt és visszatér az erdőbe ragadozó állatnak. A bakonyiak nagyon jol tudják, hogy ez micsoda, hiszen mindenki hord magában egy ilyen kis farkast, akit nem is nagyon jó élesztgetni, mert kitör. Semmi sem kézenfekvőbb, mint az, hogy a betyárnak, vagyis duhajnak semmi köze sincs a gonosztevőhöz. Nem züllött és aljas lény, mint egy rablógyilkos, kalóz, vagy tolvaj. Erről szó sincs. A duhaj lázadó, de ez csak a negatív oldal, csak a civilizált ember szempontjából lázad. A lényeg a pozitivum : Sobri Jóska és minden bakonyi duhaj tulajdonképpen egy neme az ősi, civilizálatlan, elementáris «bakonyiság» megnyilatkozásának. Ezért legendás alak, ezért mithologiai hős. Ehhez azonban valami nagyon fontos dolgot kell megérteni. Az idegen uralom ellen, amely háromszáz évig volt Magyarországon, a nemzet többször felkelt. Összeesküvésekben, nyilt harcokban, portyázásokban, de állandó ellenállásban nyilatkozott meg a magyarság tiltakozása az idegen, a bécsi uralom ellen. A legnagyobb felkeléseket Rákóczi Ferenc fejedelem és Görgey tábornok vezették, a tizennyolcadik század elején és a tizenkilencedik század közepén. Ők szervezték és vitték a háborút az osztrák uralkodók ellen. A nemzet azonban, a vezérek teljes tiszteletbentartása mellett, szívben nem hozzájuk állott a legközelebb, hanem minden esetben azokhoz, akik kisebbek voltak ugyan, de «duhajok». Ilyen volt Rákóczi alvezére, Vak Bottyán és Ocskay, Görgey alvezére Damjanich. A magyar kedély itt, ezekben a duhajokban, akik tele voltak ötlettel, akik csínyeket követtek el, akik megtréfálták az ellenséget, akikben volt lélekjelenlét, szellem, humor, ezekben nyilatkozott meg. A magyar nép sohasem vállalt közösséget a hivatalossal, legyen az bármilyen és vegyen fel még nemzeti formát is. A nemzet igazi szimpátiája nem volt ellenzéki, hanem duhaj. A magyar irodalom is tele van ilyen duhaj költőkkel és ezek azok, akik a nép lelkéhez a legközelebb állanak : Balassi, Csokonai, Petőfi ilyenek. Ez a magyar nemzetben levő legyőzhetetlen Koppányság, az ős lázadó, az örök felkelő és ellentmondó és szembenálló, nem éppen valami cél érdekében, sőt a legtöbbször az benne a fontos, hogy ne legyen semmi más célja, mint a duhajság fellobbanása, a tiszta ellentmondás, a farkastemperamentum fellángolása. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Sobri Jóska ki volt tulajdonképpen : a nemesi családból származó Csuzy-fiú, vagy Pap Jóska, a parasztlegény. Betyár volt, duhaj. Nem Strolch, ahogy a német mondja, nem vagabond, ahogy a francia, nem hooligan, ahogy az angol. Nem hasonlít sem Till Ulenspiegelhez, sem Robin Hoodhoz. Vannak mulatságos kalandjai, megtréfálja az embereket, különösen a csendőröket, de viselt dolgaiban nem ez a fontos, hanem a duhajság, hangsúlya annak, hogy ő szabad ember s abban, amit tesz, sok az előkelőség és az elegancia. Van benne esprit, szellemes és ügyes. Valóságos hős. És a nép szereti. A falvakban és tanyákon legendákat szőnek róla, hogy a pénzt elveszi a gazdagoktól és a szegényeknek adja. Amikor a hatóság üldözi, az egész vidék azért retteg, hogy megmeneküljön. De a csendőrök sem úgy üldözik, ahogy egy gonosz és elvetemült haramiát szokás, hanem úgy, ahogy egy nemes és nagyszerű, ritka és veszélyes vadat. Sobri Jóskából lehet a Bakonyt a legjobban megérteni, különösen, ha az ember még hozzáveszi azt, ami Mátyás királyban duhaj volt: kaland és merészség, vadászszenvedély, esprit, elegancia és farkastermészet. Persze Mátyás több volt, mint Sobri, ő volt az, akiben ezek a duhajságok mind megvoltak, de, akit nem ragadtak el. Sobri Jóska olyan volt, mint egy szikla-
378 hasadék, vagy barlang, vagy őserdő. Mátyás pedig az egész Bakony, akiben ott van mind e félelmetes vadság mellett a Boldogok kertje is, a harmatosan csillogó derült és nevető ragyogás. Húszezer hold gyümölcsös álma. A Kabhegy délkeleti oldalán ereszkedek le Nagyvázsony felé. Ténylegesen ereszkedek, mert menésről itt szó sem lehet. A hegy legfelső százszázhúsz métere oly meredek, hogy felfelé csak kapaszkodni lehet, lefelé csak csúszni. Egészen kúpszerű, még megtartotta, legalább ebben, vulkáni természetét. A geológusok azt mondják, hogy a hegy anyaga bazalt. S valahogy érezni a vegetáción e tüzes kő természetét. A Csingervölgyön akartam végigjönni, de a zajos bánya csakhamar elvette a kedvemet. Nekivágtam nyílegyenesen a bozótnak és a dombon, völgyön át jöttem fel a hegycsúcsra. Megtaláltam azt a fát, amelyre akkoriban a farkasok felriasztottak, találkoztam egy nagy csorda vaddisznóval és egy gyönyörű szarvasbikával. Mondják, hogy régebben errefelé legeltették az akkor még többezer állatból álló disznócsordákat. Akkor még megvolt az idevaló úgynevezett bakonyi sertés, amely ma már teljesen kiveszett s úgy tudom, egyetlen múzeumban sem található sem fényképe, sem rajza. Sötét és sűrűszőrű sertés volt, nagyobbára az erdő makkjából élt, ahogy azok beszélik, akik még látták. Hosszabb lába volt, mint az alföldi sertésnek és nem tudták olyan kövérre hizlalni. Tenyésztése állítólag azért maradt abba, mert szalonnája húsos volt s ezek a hússzalagok egyszerűen megrághatatlanul kemények. Igen, a bakonyi sertés nem volt használható háziállat. Az idevaló juhfajta is kiveszett. Valószínűleg ebben is volt valami vad. S ahogy jövök az erdőnyíladékban felfelé, látom, hogy mindjobban pusztul az erdő is. Tizenöt évvel ezelőtt hatalmas bükktörzsek állottak még itt. Ugyan kinek a szobáját melegítették? Már nincsenek sehol. Az urkuti oldal még valahogy erdőszerű. A nagyvázsonyi oldal egyre szegényesebb, szürkébb, iparszerűbb. A fáról lerí, hogy már nem az ősi bakonyi, hanem az úgynevezett haszon-fa. Egy barátom sokat beszélt nekem erről a hegyoldalról. Az egész völgy hosszában, azt mondta, Veszprémtől egész le Tapolcáig, ki kellene irtani a bükköt és tölgyet, kőrist és juhart, hársat és égert és be kellene telepíteni mandulával, mogyoróval és őszibarackkal. Ez a barátom a legújabb magyar emberfajhoz tartozott. Érdemes tudni azt, hogy minden magyar nemzedéknek egészen külön terve van : a «Nemzet megmentésére». Igy, pontosan: minden nemzedék valamiképpen meg akarja menteni az országot. Sokszor elcsodálkozom azon, hogy az ország ennyi megmentést kibírt. Más nép számára ilyesmi teljesen idegen. Dicsőséget, hírt, gazdagságot szerezni, az elképzelhető, de megmenteni? Kitől? Mitől? Hát igen : a magyarok mindig meg akarják menteni népüket. Mintha valami szédítő szakadék szélén állana, mintha valami betegség rombolná. Az egyik a nyugati szellem átplántálásával akar megmenteni, a másik az ősi dicsőségvágy felébresztésével, a harmadik megint másképpen. A mai nemzedék emberei a gazdasági megmentők. Fejük tele van nagyszabású koncepciókkal, hogyan lehetne az Alföldet csatornásítani, a Balaton tavát átvinni az Alföldre és a Hortobágyot a Dunával öntözni. Mit kellene termelni, kinek, hogyan, mennyit, hol és miért. Földanalíziseket végeznek, kísérleteznek, rizst és gyapotot akarnak itt meghonosítani, esetleg kávét, vagy banánt tenyészteni. A dolgot persze egészen
379 komolyan veszik. Ez a barátom egyszerűen ki akarta irtani itt a húszezer holdnyi erdőt és beültetni mandulával és mogyoróval. Megállok és körülnézek a hegység oldalán. Talán ennek az embernek mégis igaza van. Ez a kép ma itt méltatlan a tájhoz és a földhöz. Mit csinálnak itt tulajdonképpen? Kivágják a nagy törzseket, aztán megvárják, amíg bozót nő, azt megritkítják egyszer, megritkítják még egyszer és harminc év mulva az erdőt újra kiirtják. Csupa gyökérből hajtott nyomorúságos, girbegurba melléktörzs az egész erdő. Mennyivel szebb lenne, ha gyümölcsfa tenyészne itt, húszezer holdon mandula és mogyoró. Hogy a talaj alkalmas, ahhoz szó sem fér. Arács ide légvonalban nem több, mint tíz kilométer, kis falu, ott láttam április elején olyan mandulavirágzást, amilyen még Toscanában sem lehet. S a gyümölcs nagyszerű, édes és olajos. Ez volna méltó a Bakonyhoz, ha már elvesztette ősi vadságát, legyen belőle szépségben tenyésző óriási gyümölcsöskert. JOHN DRINKWATER: Anglia egyik legtehetségesebb lírikusa volt. Költeményeket írt és verses drámákat. Néhány hónappal ezelőtt halt meg. Ime egy magyar fordítás próba verseiből. ALMÁK A HOLDSÜTÉSBEN. A padláson halomban álmodik az alma, Szelíden lengedez a hold szelid fuvalma, Ragyognak zölden, mint a tenger zöld nyugalma, S az őszi éjszakán egy felhő elfödi a holdat. Egérke futkos, rágicsál, padló alatt ás, Aztán elcsöndesül, nem is ropog a padlás, Lélek se szól, az éjszakában elhal a zsivajgás, A hold kisüt s az almák mint a tenger megragyognak. Csak alszanak halomban, rájuk süt a zöld fény, És csillogó húsukra zöld sugarat öltvén Varázslat gyúl az álom hold-sütött gyümölcsén, És lenn a létra meg se roppan, nem zúg az eresz se. Elalszik minden, a kövön körül kúszik az álom, És csöndesebben, mint az élő almafákon, Az almák csüngenek csodálatos fonálon, A holdsugáron csüngenek, csöndesen lengedezve. Horváth Béla fordítása«