0
GALAKTIKA Tudományos-fantasztikus antológia Fredric Brown-Mack Reynolds: Sötét közjáték (Tótfalusi István fordítása) Herbert W. Franke: A kalciumfaló (Apostol András fordítása) Norbert Fangmeier: Kishaza (Ódor László fordítása) John Wyndham: lllatorgia (Borbás Mária fordítása) B. Romanovszkij: Tréfa (Czibók István fordítása) Bernt Kling: SZ mint szerelem (Ódor László fordítása) Gerhard Zwerenz: Huszonnyolc évesen beérkezett ember (Ódor László fordítása) James Causey: Tejfogú szövetséges (Fazekas László fordítása) Manuel van Loggem: Őskorszak az ablak előtt (Ódor László fordítása) Manuel van Loggem: Az agy hóhérai (Ódor László fordítása) Herbert W. Franke: Félreértés, avagy: Vigyázat, nemdohányzók!" (Veres Mihály fordítása) Gahan Wilson: A tudományos-fantasztikus-horrorfilm-zsebszámítógép (Veres Mihály fordítása) Kurt Vonnegut: Holnap, holnap, holnap (Szilágyi Tibor fordítása) Julij Kagarlickij: A fantasztikus irodalom új utakat keres (Földeák Iván fordítása) Igor Drucsin: Holdkráterek árnyai (Székely Sándor fordítása) Kötetünk képeiről (K. P.) 3 9 16 26 33 37 41 45 51 54 62 64 66 76 89 126 26
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Szabó Zoltán munkája Kuczka Péter editor, 1977
Fredric Brown-Mack Reynolds Sötét közjáték A seriff gondterhelten nézett maga elé. - Oké, fiú! - mondta. - Rohadtul érzed magad, ez természetes. De ha a históriád igaz, ne tarts semmitől. Nincs ok aggodalomra. Minden rendbe jön, fiú! - Három órája történt, seriff - nyögte Allenby. - Sajnálom, hogy ilyen sokára értem csak be a városba, és hogy fel kellett zavarnom. De a húgocskám tisztára bedilizett, alig tudtam lecsillapítani, aztán a járgánnyal bajlódtam, mire beindult... - Hogy felzavartál? Rá se ránts, fiú. A seriffnek sose jár le a munkaideje. És nincs is késő; csak ma éppen korábban értem haza. De most nézzük meg jobban ezt a dolgot. Azt mondod, Lou Allenbynek hívnak. Allenby, jó név ez errefelé. Rokona vagy Rance Allenbynek, akinek takarmányüzlete volt odaát Cooperville-ben? Ranceszal jártam iskolába... De most a fickóról, aki azt mondta, hogy a jövőből jött... A Történelmi Kutatóintézet előnöke mindvégig szkeptikus maradt. - Továbbra is az a véleményem, hogy az elképzelés kivihetetlen. Olyan paradoxonokat involvál, amelyek leküzdhetetlen nehézségeket... Matthe doktor, a nagynevű orvos udvariasan félbeszakította: - Feltételezem, uram, hogy ismeri a dichotómiát... Az előnök nem ismerte, így hallgatásával jelezte, hogy magyarázatot kíván. - A dichotómiát Zénón formulázta meg. Görög bölcselő volt, nagyjából öt évszázaddal az antik próféta előtt, akinek születésével primitív őseink az időszámításuk kezdetét jelölték. A dichotómia azt állítja, hogy lehetetlenség egy adott távolságot befutni. Értve azt, hogy először a távolság felét kell megtenni, aztán a fennmaradó távolság felét és így tovább. Ebből következik, hogy a befutandó távolságnak egy töredéke mindig hátramarad, és ennélfogva a mozgás lehetetlen. - Hibás analógia - vetette ellene az előnök. - Elsőként is, a maga görögje feltételezte, hogy bármely, végtelen számú részből összetett egész ab ovo végtelen, holott jól tudjuk, hogy végtelen számú elem véges egészet alkot. Másodszor... Matthe szelíden mosolygott, és felemelte a kezét. - Kérem, uram, ne értsen félre. Nem tagadom én, hogy ma már értjük Zénón paradoxonét. De higgye el, hogy hosszú évszázadokon át az emberiség leg-ragyogóbb elméi sem voltak képesek megmagyarázni. Az előnök tapintatosan megjegyezte: 3
- Nem értem, hova akar kilyukadni. Bocsásson meg nehéz felfogásomért. Milyen kapcsolat lehetséges a Zénón-féle dichotómia és a múltba tett utazás között, amelyet ön javasol? - Csupán párhuzamot vontam, uram. Zénón kiötlötte a paradoxont, és bebizonyította, hogy lehetetlenség bármely távot befutni, és őseink nem találtak magyarázatot a paradoxonra. De vajon ez megakadályozta-e őket abban, hogy tetszés szerinti távolságot befussanak? Nyilvánvalóan nem. Mármost én és munkatársaim kidolgoztunk egy módszert, hogy jelenlevő barátunkat, Jan Obreent a messzi múltba juttassuk. A paradoxon azonnal előáll: tegyük fel, hogy megöli egyik ősünket, és így megváltoztatja a történelmet. Nem állítom, hogy meg tudom magyarázni, miképp győzhető le ez a látszólagos paradoxon az időutazás során; azt tudom.csupán, hogy az időutazás lehetséges. Nálam kiválóbb elmék kétségtelenül megtalálják egyszer a magyarázatát, addig azonban, paradoxon vagy nem, rendületlenül folytatjuk időutazásainkat. Jan Obreen eddig ideges némaságba burkolózva ült ott, és hallgatta nagy tekintélyű felettesei vitáját. Most megköszörülte a torkát, és megszólalt: - Azt hiszem, itt az idő elkezdeni a kísérletet. Az előnök vállrándítással jelezte, hogy fenntartja ellenvéleményét, de a társalgást nem folytatta. A laboratórium sarkában álló készülék felé fordult, és kétkedőn fürkészte végig. Matthe gyors pillantást vetett az időbeállítóra, és sietve adta meg tanítványának a végső instrukciókat: - Mindezt már alaposan megbeszéltük, Jan, de hogy még egyszer összegezzem: nagyjából az úgynevezett huszadik század közepén fogsz felbukkanni; hogy pontosan hol, nem tudjuk. A nyelv az amer-angol lesz ott, amelyet alaposan elsajátítottál; e tekintetben aligha lesznek nehézségeid. Az észak-amerikai Egyesült Államokban fogsz feltűnni; ez egyike a hajdani nemzeteknek - így hívták -, afféle politikai egység, amelyről nem tudjuk bizonyosan, mi célt szolgált Expedíciód egyik fő feladata megállapítani, miért oszlott az emberi faj azokban az időkben államok tucatjaira, ahelyett hogy egységes kormányzat alatt élt volna. Alkalmazkodnod kell a körülményekhez, Jan, amelyeket ott találsz. Történelmi forrásaink oly hézagosak, hogy csak igen kevés eligazítást adhatunk a tekintetben, mire számíthatsz. - Rendkívül pesszimista vagyok ebben az ügyben, Jan - szólt közbe az előnök de önként jelentkezett, s nekem nincs jogom beavatkozni. A legfontosabb feladata üzenetet hagyni, ami eljuthat hozzánk; ha sikerrel jár, megkíséreljük a behatolást a történelem más időszakaiba is. Ha kudarcot vall... - Nem vall kudarcot - mondta Matthe. Az előnök a fejét csóválta, és búcsúzóul megszorította Obreen kezét. Jan Obreen a készülékhez ment, és fellépett a kis emelvényre. Kétségbeesett nekiszánással ragadta meg a műszertábla fémfogantyúit, és tőle telhetőleg rejteni próbálta, hogy egész bensője szinte maroknyivá zsugorodik. - No és ez a fickó - mondta a seriff -, szóval azt mesélte, hogy a jövőből jött? Lou Allenby bólintott. - Valami négyezer évvel ezutánból. Azt mondta, háromezerkétszáz-valamennyit írtak, de ez kábé négyezer év mostantól, mert ők közben valahogy megváltoztatták az időszámításukat. - És nem jöttél rá, fiú, hogy humbug az egész? Ahogy beszélsz róla, az az érzésem, egy kicsit bedőltél neki. A másik végignyalta kiszáradt ajkát. 4
- Igen, bedőltem neki - mondta csökönyösen. - Volt benne valami. Más volt. Nem testileg értem, nem különbözött bárkitől, aki köztünk született, de valahogy... mégis más volt. Abban, hogy... például hogy békében élt önmagával, és azt az érzést keltette, hogy ahonnan jött, ott mindenki így él. És eleven volt, olyan fürge, mint a csík. És az esze, mint a borotva. - És mi dolga volt itt nálunk? - A seriff hangja finoman gúnyos volt. - Valami diák volt, hallgató. Abból ítélve, amiket mondott, az ő idejében majdnem mindenki tanult. Minden termelési és elosztási problémát megoldottak már, senkinek sem kellett aggódnia a biztonságáért; úgy vettem ki, semmi olyasmi, ami nekünk gond, nem bántja őket. - Valami ábrándos vágyódás vibrált Lou Allenby hangjában. Mély lélegzetet vett, és folytatta: - Azért jött, hogy kutatásokat végezzen a mi korunkban. Nem sokat tudtak rólunk, úgy látszott legalábbis. Valami történt közben, volt néhány száz évnyi komisz időszak, és a legtöbb könyv és feljegyzés megsemmisült. Maradt valamennyi, de nem sok. így aztán keveset tudtak rólunk, és be akarták tölteni a hézagokat. - És te ezt mind elhitted, fiú? Tudta valamivel bizonyítani? Ez volt a legveszélyesebb pont, ebben rejlett a fő kockázat. Igazában nem sokat tudtak arról, milyen volt a földfelszín kontúrja vagy negyven évszázad előtt, voltak-e ott fák, épületek. Ha rossz helyen bukkan fel, azonnali halálát jelentheti. Jan Obreennek szerencséje volt, semmibe sem ütközött bele. Valójában épp az ellenkezője történt. Egy felszántott föld felett tűnt elő, vagy tízlábnyira a levegőben. Jókorát zuhant, de a puha talaj felfogta; egyik bokája érezhetően kimarjult, de nem veszélyesen. Sziszegve lábra állt és körülnézett. A szántóföld jelenléte egymagában is meggyőzte, hogy a Matthe-processzus, legalábbis részben, sikeresnek bizonyult. Messze a maga kora előtt bukkant fel. A földművelés még fontos összetevője volt az emberi gazdálkodásnak, s ez határozottan korai civilizációra vallott. Mintegy fél mérföldnyire sűrű erdő húzódott; nem park, nem is a tervszerűen telepített pagony, amely az ő korában a gondozott vadállomány otthonául szolgált. Szeszélyesen nőtt fák buja összevisszasága - szinte hihetetlen. De hát hozzá kell szoknia a hihetetlenhez. Ez a legkevésbé ismert minden történelmi korok között. Sok minden lesz furcsa itt. Jobb felől, néhány száz yardnyira, faház áll. Kétségtelenül emberi lakhely, primitív külleme ellenére. Semmi értelme kikerülni; kapcsolatot kell teremtenie embertársaival. Sántikálva elindult, hogy találkozzék a huszadik századdal. A lány bizonyára nem figyelt fel furcsa-hirtelen érkezésére, de mire Jan bebicegett a farmház udvarára, a kapuig sietett eléje. Ruházata is idegen korra vallott, mert Jan korában az emberi nem női felének öltözéke nem a férfitekintetek csábításának céljával készült. A lányé azonban takaros volt, színei ízlésesek, és érvényre juttatták testének fiatalos kontúrjait. De nemcsak ruhája lepte meg a jövevényt. Ajka színének volt egy árnyalata, amely - döbbent rá hirtelen - nem természettől való. Olvasott már róla, hogy a primitív nők festékeket, porokat és színezékeket alkalmaztak az arcukra - valamiképp most, hogy saját szemével látta, nem viszolygott tőle. A lány mosolygott, ajka vöröse kiemelte fogai egyenletes fehérségét. - Könnyebb lett volna az úton jönnie, mint a földeken át - mondta. Tekintete végigmérte a vendéget, és az, ha kissé tapasztaltabb, kíváncsi tetszést olvashatott volna ki ebből a tekintetből. Jan aggályosán formálta a szavakat: 6
- Tartok tőle, hogy nem ismerem kielégítő módon az önök agrikulturális metódúsait. Szeretném remélni, hogy nem okoztam jóvátehetetlen kártételt növénytermesztési erőfeszítéseik eredményében. Susan Allenby rákacsintott. - Ejha! - mondta kedvesen, és hangjában kacagás bujkált. - Mintha lenyelte volna az egész nagyszótárt. - Szeme hirtelen kikerekedett, látva, hogy a jövevény milyen óvatosan lép a bal lábára. - Hiszen maga megsérült I Jöjjön csak be a házba rögvest, lássam, tudok-e segíteni rajta. Jöjjön! Jan szótlanul követte, s csak fél füllel figyelt a szavaira. Valami... valami szenzációs indult meg Jan Obreenben, ami szokatlan, de nem kellemetlen módon hatott anyagcseréjére. Most már tudta, mit értett Matthe és az előnök a paradoxonon. 7 - Szóval te elvoltál, mikor hozzátok érkezett - mondta a seriff. - Hogy került oda? Lou Allenby bólintott. - Igen, tíz napja történt. Miamiban voltam kétheti szabadságon. Húgocskám is, én is elmegyünk egy-két hétre minden évben, de sosem egyszerre, talán mert úgy képzeljük, jó az, időnként kikapcsolódni egymásból, akárhogy is. - Jó bizony, fiú. De mondd, a húgocskád, ő bevette ezt a maszlagot, hogy honnan jött a fickó? - Igen. És képzelje, seriff, meg is győződött róla. Bárcsak én is láthattam volna. A föld, ahová lepottyant, frissen volt szántva. A húgom helyrerántotta a fickó bokáját, és mivel a meséje nagyon kíváncsivá tette, követte a lábnyomait a földön, ameddig tudta. És ott értek véget, vagy inkább onnan indultak, a szántóföld kellős közepéről, egy kisebbfajta gödörnél, ami csakugyan úgy festett, mintha lepottyanva nyomta volna a földbe. - Nyilván repülőről jött, ejtőernyővel, fiú. Erre nem gondoltál? - Dehogynem gondoltam, és a húgocskám is. Azt mondja, ha így jött, akkor biztos lenyelte az ejtőernyőjét. Jól végigkövette a nyomokat egész úton, néhány száz yard volt csak, és nem volt ott hely, ahová eldughatta vagy eláshatta volna. - S mondod, hogy rögtön összeházasodtak? - kérdezte a seriff. - Két nap múlva. A kocsi velem volt, a húgom befogta a bricskát, és a városba hajtott vele - a fickónak gőze se volt, hogy kell lovakat hajtani -, és összeházasodtak. - Láttad a házasságlevelet, fiú? Biztos vagy benne, hogy tényleg... Lou Allenby elsápadva nézett rá, és a seriff gyorsan így szólt: - Rendben van, fiú, nem úgy értettem. Felejtsd el, fiú. Susan megtáviratozta a bátyjának az egészet, de az már más szállodába költözött, és a táviratot valahogy nem küldték utána. Csak akkor hallott a házasságról, mikor egy héttel később behajtott az udvarra. Persze alaposan meg volt lepve, de John O'Brian - Susan kissé változtatott a nevén - eléggé megnyerőnek látszott. És csinos volt, ha kissé különös is, és Susan meg ő láthatólag fülig szerelmesek voltak egymásba. Pénze persze nem volt, azt mondta nekik, hogy az ő korában ilyesmit nem ismernek; ám dolgozni tud, méghozzá derekasan. Nem volt okuk kételkedni, hogy megállja a helyét. Hárman eltervezték, hogy az új házasok egyelőre a farmon maradnak, amíg John kiismeri magát új világában. Aztán majd csak talál valami módot pénzszerzésre - a fiú roppantul bízott ilyen irányú adottságaiban -, és aztán utazással tölti idejét, és Susant viszi mindenfelé magával. Kétségtelenül így tudhat meg a legtöbbet a jelenről.
A legfontosabb dolog, minden másnál előbbre való, az üzenet volt: kitervelni, hogyan juthat el Matthe és az előnök kezéhez. Ha ők az ilyen típusú kísérleteket folytatni akarják, minden rajta áll vagy bukik. Elmagyarázta Susannak és Lounak, hogy az utazása egyirányú. A készülék csak egyik irányban működik, a múltba lehet utazni, de a jövőbe nem. Ó önkéntes számkivetett, végzete lett, hogy élete hátralevő éveit ebben a korban élje le. Megállapodtak; ha már eleget élt ebben a században, s alaposan le tudja írni, összeállítja beszámolóját, elhelyezi egy különleges tartályban, amely biztosan átvészel negyven századot, és eltemeti ott, ahol könnyű lesz kiásni, egy olyan helyen, amit a jövőben kijelöltek. Tudja a pontos helyet a térképen. Egészen izgalomba jött, mikor meséltek neki a már eddig elásott időkapszulákról. Tudta, hogy ezek soha nem kerültek elő, és úgy tervezte, hogy beszámolójában ezek helyét is megjelöli, hogy a jövőbeliek rájuk leljenek. Estéik hosszú beszélgetésekkel teltek, Jan a maga koráról beszélt, és a közben eltelt századokról, már amennyit tudott róluk. A hosszú küzdelemről, amely felfelé vezetett, az emberiség sikereiről a tudományok, a gyógyítás és az emberi kapcsolatok terén. Ők pedig a maguk koráról beszéltek, leírták intézményeit, a különféle életmódokat, amelyek számára mind olyan furcsák voltak. Lou eleinte nem volt különösképp boldog a villámházasságtól, de hamarosan érezte, hogy kezdi megkedvelni Jant. Míg csak... - És ma estig - kérdezte a seriff - sose beszélt erről? - Nem. - A húgod hallotta, amikor megmondta? Fog tanúskodni melletted? - Hát... azt hiszem. Most ki van borulva, ahogy mondtam, kész hisztéria. Azt visítja, hogy itt hagy engem meg a farmot. De hallotta, amikor megmondta a fickó. Nagyon odalehetett érte, másképp nem viselkedne így. - Nem mintha én kételkednék a szavadban, fiú, ami a lényeget illeti, de sokat segít, ha ő is hallotta. Hogy jött szóba a dolog? - Kérdezgettem őt mindenféléről, hogy s mint van az ő korában, és azt is kérdeztem, hogy állnak a faji problémával. Nagyon bamba képet vágott, aztán mondta, igen, rémlik neki valami a fajokról a történelmi tanulmányaiból, de az ő korában már egyáltalán nincsenek fajok. Az ő korára, mondta, már befejeződött a fajok összeolvadása, ami a nagy háború után - mondta a nevét, de nem jön a nyelvemre - indult meg. Hogy a fehérek meg a sárgák jórészt kiirtották egymást, és egy ideig Afrika volt a világ ura, aztán a fajok kezdtek egymásba olvadni, gyarmatosítás meg összeházasodás útján, és az ő korára a folyamat már befejeződött. Rámeredtem és kérdeztem: Azt akarod mondani, hogy néger vér van benned?" Mire ő, mintha ez a legtermészetesebb lenne: Persze, legalább negyedrész." - Jól van, fiú, azt tetted, amit tenned kellett - mondta a seriff komolyan egy percig sem kétséges. - Elöntötte a vér az agyamat. Feleségül vette a húgomat, vele hált! Megőrjített a düh, azt se tudom, honnan kaptam fel a puskát. - Ne izgasd magad, fiú. Jól tetted. - Mégis pokolian érzem magam. Az a fickó nem is tudta... - Nézd, ez felfogás kérdése, fiú. Talán kissé megzavarta a fejedet a süket dumája. A jövőből érkezett! No szép! Ezek a niggerek a legpiszkosabb trükköket eszelik ki, hogy fehérnek adhassák ki magukat. Miféle bizonyíték egy mélyedés a szántóföldön? Mesebeszéd, fiú! Senki sem jön ide a jövőből, és senki sem megy oda. Szépen elboronáljuk az ügyet, hogy soha senki nem fog hallani róla. Mintha meg se történt volna. TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA 8
kalciumfaló A HERBERT W. FRANKE 9 A Föld magasabb rendű élőlényei szerves anyagokkal táplálkoznak. Vannak alacsonyabb rendű élőlények baktériumfélék amelyek abból az energiából élnek, amit a legegyszerűbb vegyi reakciókból nyernek. Egy űrhajóban lesben áll egy betolakodó, és kalciumra sóvárog... Voltaképpen már korábban észre kellett volna vennem. Amióta az eszemet tudom, mindig segíteni akartam másokon. Erre a dologra azonban csak a múlt héten jöttem rá. És a kollégák még most sem sejtenek semmit. A felismerésre én magam is rendkívüli helyzetben jutottam. Akkoriban a Pszi 16-ról utaztunk hazafelé, és az út kétharmadát simán tettük meg. Senki nem gondolt semmiféle rosszra. És mi a legrosszabb, ami egy űrhajóssal megtörténhet? Kétségtelenül az, ha a légtisztító berendezés felmondja a szolgálatot. És ezt éppen nekünk kellett kifognunk! A javításra semmi lehetőség. A porított kalcium katalizátor eltűnt. Igen, óráról órára kevesebb lett, a szemünk láttára, és senki sem tudta megmondani, hová lett. Kalcium nélkül a szén-dioxid redukálása lehetetlen. Az űrhajóban pedig nem volt tartalékunk. Ki számít ilyen abszurd esetre?! Oxigénünk legjobb esetben három napra futotta. Willy nem mozdult a hőradar mellől, de semmi reményünk nem volt, hogy valamilyen bolygórendszert találjunk, még kevésbé remélhettük, hogy olyanra bukkanunk, ahol a levegő belélegezhető. Ezt mindenki tudta, a Kapitány semmit sem titkolt el - ezért bíztunk benne nagyon, és ő mibennünk. Meg kell mondanom, mindenki példásan tartotta magát, mindenki szótlanul ment vissza a munkahelyére. És akkor átsüvített a hajón Willy kiáltása. Aki csak tehette, odarohant hozzá a navigációs terembe. - Ott van valami előttünk! - kiáltotta. - Már egészen közel! Valóban, a képernyőn egy sápadt korongocska mozgott a mozdulatlan csillagok között. Mindenki fellélegzett, de a Kapitány lehűtötte a reményünket. - Mit segíthet már rajtunk ez a kis égitest? - kérdezte. - Nem becsülöm nagyobbra egy köbkilométernél. Bizonyára valami nagyobb szikladarab. Gyorsan közeledtünk, a felszín is láthatóvá lett. - Mulatságos valami ez - vélekedett Jack. - Hol
vannak a szokásos sziklacsúcsok? Igaza volt. Az ilyen világcsavargók ábrázata többnyire csupa vad hasadék és szirt. Itt meg semmi. De még csak gömb vagy ellipszoid formája sincs, hanem mintha roppant fémkockákból állna, melyek valaha megolvadtak. - Ott a jelzés I - kiáltotta a kövér Smoky. Hájas hasa izgatottan rezgett. Most már félreismerhetetlen volt. Három fehér nyíl mutatott egy központi hely felé. Willy oda irányította a hajót. Mindenki feszülten figyelt. - Gyerekek! - kiabált a Kapitány. - Ez egy űrhajó! Egy hatalmas, kerge monstrum! Most már mi is láttuk a fedélzeti nyílásokat és egy beszállórámpa korlátját. Minek részletezzem? Landoltunk, rásegítettük Willyre az űrruhát, s ő kiszállt. Láttuk, hogyan babrál a fedélzeti nyíláson, s az ajtó kisvártatva kinyílt. Willy eltűnt az űrhajó belsejében. Nem sokáig tette próbára a türelmünket, mert hamarosan előbukkant, és egyetlen szót kiáltott az adón keresztül: - Levegő! Átszálltunk és elálmélkodtunk. Amit ott találtunk, minden várakozásunkat felülmúlta. Nemcsak hogy lélegezhető volt a levegő, hanem olyan fényűzésre bukkantunk, amilyenről még csak nem is álmodik az ember. Az űrhajó számtalan helyiségre oszlott, kisebbekre és nagyobbakra, de mindegyik úgy volt berendezve, akár egy hollywoodi villa: modern fekvőhelyek, színes gyékények, beépített szekrények. Csak a halak voltak döglöttek az akváriumokban, és a leveles növények zsugorodtak össze furcsán. Sárgák voltak és fonnyadtak. Különben minden a legkifogástalanabb állapotban maradt, rendezetten és tisztán, de sehol egy utas. Észrevettem, hogy a Kapitány nem olyan vidám, mint amilyennek e hallatlan szerencse után voltaképpen lennie kellene. - Együtt maradunk - parancsolta. - Először elszállásoljuk magunkat néhány szobában a bejárat közelében. Engedély nélkül senki nem távolodhat el a többiektől! Átcipeltük élelmiszerünk egy részét, és kedélyesen elhelyezkedtünk. Másnap a Kapitány elkezdte a portyázásokat, mindig két embert vitt magával. Váltakozva mindnyájan sorra kerültünk. Először alig történt valami. Mindig új helyiségeket fedeztünk fel, amelyek semmiben sem különböztek az előzőektől. Az elpusztult élőlényektől eltekintve minden rendben volt. Csak néhány dolog keltette fel figyelmünket, bár egyik sem látszott lényegesnek: néhány edény porrá esett szét, s a maradványok úgy hevertek ott, hogy korábbi formájukat fel lehetett ismerni. Néhány tükör üvegbevonata átlátszatlan, rideg masszává változott. Majdnem minden képen elbomlott néhány szín. Groteszk hatású mozaik. A Kapitány már a második napon megtalálta a navigációs szobákat. A rendszer könnyen áttekinthetőnek bizonyult. A hajó építői bizonyára emberhez hasonló lények voltak, bár valószínűleg némiképp előbbre jártak, mint mi. Conny megállapította, hogy a hajtóanyag elegendő, Willy kiszámíthatta az irányszöget, és rá is állhatott. Első őrjáratomnál Smokyval és a Kapitánnyal a bejárattól legtávolabb levő területeket barangoltuk be. Beléptünk egy verandafélére - egy sor elszáradt kaktusz meredt ránk s a Kapitány hirtelen megállt. Intett, hogy figyeljünk. - Észrevettétek? - kérdezte aztán. - Ezt a furcsa rándulást? - kérdezte vissza Smoky. - Pontosan azt - felelte a Kapitány. Mindketten rám néztek, választ vártak. Be kellett vallanom: - Semmit sem éreztem. - Egész testemen végigfutott - magyarázta a Kapitány mintha belül légüres tér keletkezett volna, valami gyötrő, szívó érzés. Bár ami azt illeti, nem volt rossz, még csak nem is kellemetlen. 10
De mégiscsak rosszabbnak kellett lennie, mint ahogyan ők ketten állították - a Kapitány elrendelte a visszavonulást. Nem messze lakóhelyiségeinktől baleset ért bennünket, Smoky eltörte az egyik lábát. Sima bokatörés. Hordágyat kellett rögtönöznünk, és az utolsó útszakaszon azon cipeltük. Ö maga sem tudta, hogyan történt a dolog. Úgy vélte, hogy nyilván alaposan megbotlott. De nem botlott meg. Én mögötte haladtam, és láttam, hogy a lába egyszerűen engedett a test súlyának, és összecsuklott. Nos, Smoky a nyolcvan kilójával ugyan nem volt könnyű fiú, de az mégsincs rendben, hogy a csontok egyszerűen összeroppannak. Nem ez a balszerencse volt az utolsó. Néhányan bágyadtságra, étvágytalanságra és izomfájdalmakra kezdtek panaszkodni. A Doki a fejét csóválta. Nem tudta megmagyarázni a tüneteket. A hangulat ingerült lett, az emberek minduntalan ráförmedtek egymásra, és Jack csillapította le őket, akit semmi sem tudott kihozni a sodrából. Amikor a Kapitánynak nem ízlett az étel, és leteremtette a szakácsot - talán a kelleténél erősebben Jack meg akarta menteni a helyzetet. - No, még mindig jobb, ha rossz az étel, mint ha nincs levegő! - mondta kényszeredett vidámsággal, és barátságosan enyhén belebokszolt a Kapitányba. Ott álltam mellette, és bizonyíthatom, hogy csak egészen könnyű ütés volt, de a Kapitány simán összecsuklott. Először azt hittük, tréfál, aztán kiderült, hogy a dolog komoly. Elmentünk a Dokiért, aki aztán megállapította, hogy a Kapitánynak három bordája eltört. A Kapitány ezután már nem vezethette a portyázásokat. Elképzelhető, mit érzett, amikor Willyt bízta meg ezzel. Willy már a második kutató útjáról néhány lyukszalaggal tért vissza - az első jele valamiféle írásnak. A Kapitánynak egyéb dolga úgysem akadt, hozzálátott hát a szalag megfejtéséhez. Meglehetősen hamar boldogult vele, és végre megtudtuk, mi történt a hajóval. - Még nem világos minden, de valamit már kiderítettem - jelentette ki. - Ez a láda, amibe most beszorultunk, egy áttelepítő akció nagy flottájának a szállítógépe. Megközelítően egymillió élőlényt szállított. Az utazás alatt egymás után mindenki megbetegedett, ezért áttelepítették őket más hajókra. Az okot még nem egészen értem, jóllehet itt valami olyasmi áll, ami szó szerinti fordításban kalciumfalót jelent. Tanácstalanul bámultunk egymásra, de a Doki felugrott, hozta orvosi műszereit, és rohant Spike-hoz, akit a betegség a leginkább levett a lábáról. Külön helyiségben feküdt, amelyet betegszobának rendeztünk be. A Doki vért vett tőle, és még néhány ilyenkor szükséges vizsgálatot elvégzett, majd eltűnt szükségből kinevezett laborjában. Nemsokára kihozott egy kémcsövet, és az orrunk elé tartotta. - Itt a magyarázat! - kiáltotta. A kémcsőben fehér, bolyhos csapadék örvénylett; természetesen sejtelmünk sem volt, mit jelenthet ez. - Kalciumhiány! - mondta a Doki lihegve. - A kalciumszint jóval a megengedett érték alá süllyedt. Most már értem, miért törnek el a csontjaink, miért mozognak a fogaink. - Kalcium? - kérdezte töprengve a Kapitány. - Hiszen a katalizátorunk is kalciumból állt. - Képtelenség - vélte a Doki ez csak véletlen egyezés lehet. Most majd jobban törődöm az étlappal, és kalciumgazdag ételeket állítok össze. És mindenki mésztablettákat fog szedni! - De mi az a kalciumfaló? - kíváncsiskodtam. - Talán baktériumok - vélekedett a Doki. - Azonnal váladékvételt csinálok, és a mikroszkóphoz ülök. Ennek alapján most már tovább kutathattunk, de nem állíthatom, hogy pompásan éreztük magunkat. Másnap az egyik őrjárat nem tért vissza. Először nem aggódtunk, hiszen egy ilyen nagy űrhajóban könnyű késni. De amikor Fatty és két társa másnap reggel sem érkezett meg, a Kapitány Cyrilt és engem küldött a felkutatásukra. 12
Körülbelül tudtuk, a hajó melyik részén portyáztak, s arrafelé indultunk. Korábban minden őrjárat szórakozásnak számított, akár egy kirándulás valami szép tájon. Ma ezek a csodálatos helyiségek kísértetiesen fogadtak bennünket. Idegölő csend honolt mindenütt. Valahányszor egy ajtón benyitottam, először erőt kellett vennem magamon, mintha az ajtó mögött valami lesben állna. Amikor már meglehetősen messzire előrenyomultunk, Cyril furcsa húzásra panaszkodott a tagjaiban. Én semmit sem éreztem, de mivel Cyril mindjobban panaszkodott, már javasolni akartam, hogy forduljunk vissza - s akkor egyszerre megtaláltuk társainkat... Éppen előttünk hevert Fatty, s amikor meghallott minket, kissé megmozdult. Valamivel távolabb feküdt két társának a teste. Egyformán ernyedten nyúltak el, s amint lehajoltunk Fattyhoz, észrevettük, hogy az arca elformátlanodott, szivacsos lett, s karjai lazán, ernyedten lóbálództak. Szeme félig csukva, ajkai nagy nehezen formálták a szavakat:..egy lény... egy állat és... Összeroppant, mintha testéből az utolsó csepp erő is eltávozott volna. Cyrillel iszonyodva néztük. A szomszéd szobából zajt hallottam. Előrántottam a pisztolyomat, és feltéptem az ajtót. A hosszú télikertféle szoba tele volt elszáradt leveles növényekkel. Hátul azonban valami forgott, csúszott és tekerődzött, de csak egy részét láttam, maga a test eltűnt egy kanyarulat mögött: alaktalan tömeg volt, ezüstszürke póklábakkal vagy csápokkal, amelyek szüntelenül hullámzottak, és tapogatózva ide-oda mozogtak. Cyril kiáltása visszatérésre késztetett. Sápadtan támaszkodott a falnak. Alig állt a lábán. - Egyre pokolibb - nyögte. - Vigyél vissza I Alig bírt járni, az út nagy részén vinnem kellett. Ahogy visszaérkeztem, újabb vészhír fogadott: a Doki megállapította, hogy az élelem nagy része megromlott, mégpedig éppen a mészben gazdag ételek. Egy önkéntes egység aztán elhozta a szerencsétlenül jártakat az alsó helyiségekből. Az állatra nem bukkantak rá, de teljesen legyöngülve jöttek vissza. A megmentett embereket alig lehetett kábulatukból eszméletre téríteni. A Kapitány gyűlést hívott össze. A helyzetet majdnem reménytelennek találtuk, s arra a következtetésre jutottunk, hogy az a lény, amelyet láttam, kalciummal táplálkozik, és ezt a környezetből is képes kivonni. Megvitattunk néhány kétségbeesett tervet, hogy miképpen védekezzünk ellene; egyesek azt javasolták, hogy robbantsuk fel a hajónak azt a részét, ahol a szörny tartózkodik, mások bonyolult csapdákat akartak állítani. Csak fél füllel hallgattam oda. Láttam társaim sápadt alakját, ahogy fáradtan nyúlnak el a kényelmes fekvőszékekben, a Kapitány bekötözött felsőtestét, a mozdulatlanul heverő Spikeot. Mindenféle gondolatok keringtek a fejemben. Változatlanul jól éreztem magamat, nem tapasztaltam azt a rándítást sohasem: a többieknél ebben nyilvánult meg a kalciumelvonás. Egyedül én láttam a lényt - és mégsem történt velem semmi. Minden következtetésem egy pontban futott össze... Ha igazam van, akkor számomra ez bizony nagyon szomorú. De talán ez a menekülés útja. Észrevétlenül visszahúzódtam, eltűntem egy levelekkel borított rácsos fal mögött, kisurrantam az ajtón... Meg kellett bizonyosodnom! A Doktor laborjában megtaláltam, amit kerestem - egy kötőtű hosszúságú injekciós tűt. Kinyitottam az ingemet, és a bőrön át a mellcsont alá beledöftem a tűt - lassan mélyedt bele, egy kissé ferdén felfelé, pontosan tudtam, hová kell céloznom. Nagy önuralmamba került, éreztem, lüktet a szívem. A veríték elborította a homlokomat. Normális emberi reakcióim voltak. És ekkor megbizonyosodtam. Körülbelül öt centiméter mélyen a tű valami kemény, áthatolhatatlan fémtestbe ütközött. 13
Most már egy pillanatig sem haboztam. Az én életem egyáltalán nem volt fontos. Magamhoz vettem a raktárból egy automata pisztolyt, és rohanva elindultam a hajó belsejébe. Még soha nem volt ilyen elviselhetetlen számomra az elszáradt növények szaga, és ilyen nyomasztó ezeknek a luxusszobáknak az élettelensége. De azt sem tudtam még soha ilyen bizonyossággal, hogy mit kell tennem. Hosszú ideig futkostam az űrhajó hátsó részében. Kerestem a kalciumlényt. Egymás után haladtam át a csodaszép szobákon. Mindenütt a halál honolt: aszott növények, akváriumok, tele elrohadt halakkal, nyugágyak, játékasztalok, kerti hinták, vízmedencék, műanyag szobrok, világítógömbök - egyszerre fényforrások és díszek. Aztán felfedeztem a rendetlenség nyomait. Félretolt székek, felborított virágtartók.. Valami zaj hallatszott... Megálltam - csoszogás, kaparás. Felemeltem a sugárpisztolyt, és továbbsurrantam. Ezüstszürke halmaz bukkant fel, óriási csápok vagy antennák, póklábak és száz meg száz kar. Ide-oda csúszkáltak, egy parabolatükör-féle irányult rám, de nem éreztem a hatást. Tőlem senki sem vonhat el kalciumot. Ujjamat az automata pisztoly billentyűjére helyeztem - de a fegyver nem működött. Még egyszer megnyomtam a billentyűt - semmi. És ekkor eszembe jutott: a fegyver germánium-kalciumszulfid-katóddal működik - természetesen régen tönkrement. Szörnyű düh fogott el. Most már nem vallhatott kudarcot a tervem. Eldobtam a pisztolyt, felkaptam egy széket, és rárontottam az állatra. Teljes erőből rávetettem magamat, lecsaptam a székkel... Szinte semmi ellenállásba nem ütköztem - valósággal belerohantam az állatba. Porózus massza porzott a földre. Csápok, karok és lábak vibráltak felém, de amikor a kezemmel végigsöpörtem rajtuk, letörtek, szétomlottak. Az állat teste, amely napvilágra került a végtagok alól, felfúvódott, forgott, hullámzott. De alig mértem rá egy-két csapást a székkel, elcsendesedett. Gyerekjáték volt az egész. Ennek ellenére teljesen kimerültem - az idegfeszültségtől, az izgalomtól. Négy órába telt, amíg visszaértem. A Kapitány dühös volt. Amikor azonban elújságoltam, hogy az állat elpusztult, elhallgatott. Mindenki odarohant, ahol a szétesett test hevert. Amikor visszatértek, csak akkor ébredtem tudatára a boldogságnak, hogy megmentettem őket: Spike-ot, a segítőkész, csendes fizikust, a kövér Smokyt, a kíváncsi Willyt és a többieket, a tapasztalt űrhajósokat, akik mind a társuknak tartanak. Jacket, aki talált egy kalcium-oxiddal teli gubót, amely elegendő arra, hogy a katalizátorunkat újra feltöltsük, a Dokit, aki üvegcsében magával hozta a lény szétmorzsolódott maradványait - és a Kapitányt, aki odalépett hozzám, és kijelentette: - Még soha nem éreztem ilyen átkozottul kellemetlennek, hogy valakit meg kell büntetnem. De be kell látnod: három nap fogda. Engedély nélkül távoztál. A büntetést fel se vettem. Sokkal fontosabb, hogy semmit sem tudtak meg. Mert kedvelem őket, mindannyiukat, és szeretném, ha ők is kedvelnének engem ezután is. És ez azért nem egészen bizonyos, ha tudomást szereznek a pozitroncelláról a gyomorüregemben. Ha megtudják, hogy robot vagyok. APOSTOL ANDRÁS FORDÍTÁSA 15
KISHAZA NORBERT FANGMEIER Míg Dansien a referátumát olvasta, Kurtz az iroda ablakában nézelődött; talán tíz méterre a helyiség alatt egy teherautó cammogott végig az üres utcán. Nyomában sűrű porfelhő kavargóit fel, hogy a déli nap izzó fényében lustán gomolygó, szürkéssárga köddé egyesüljön a motorból kiáradó fekete kipufogó gázzal. Majd a jármű megállt, és a sofőr kiugrott a fülkéjéből - Kurtz látta az arcát: bozontos szemöldökét, őszülő haját, hosszú orrát, mely csillogott az izzadságtól. Míg a férfi nagy káromkodással feltámasztotta a motorház tetejét, a másik ülésről is kiszállt egy ember. Kurtz elnézte sörényhosszú haját, ráncos arcát; mintha olyan bőrből lett volna, melyet sokáig kifeszítettek, s azután hirtelen elengedtek: indulatosan hullámzott, s dombocskákba türemkedett. Kurtz látta a koszos zubbony szétfoszlott anyaga alól előbukkanó formátlan mellkast, és lassan rábólintott. Ez hát a helyzet: mindenkinek meg kell tennie a magáét, hogy a kolónia fennmaradjon, és a hanyatlásuk mégis nyilvánvaló, éppen úgy, mint a teherautó lerobbanása. Kurtz elfordult az ablaktól, csak most vette észre, hogy Dansien abbahagyta a referátuma olvasását; megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne. - Akárhogy is csűröd-csavarod, Gregor - mondta -, leáldozóban van a napunk. Dansien ingatta a fejét. - De nem úgy, ahogy te látod, Ottó - válaszolta. - Ez természetes folyamat, és nyomban lezárul, amint a szociális és gazdasági szervezettség megfelelő fokát elérjük. Kurtz az ablakból a veszteglő teherautóra mutatott. - Nézd csak - mondta kihívóan -, ez a te természetes folyamatod: már olyan egyszerű mechanizmusokat, mint a belső égésű motorok, sem tudunk karbantartani - négy évvel a földi kapcsolat megszakítása után I Nem vitás, Gregor, ez a folyamat valahol lezárul, de félek, hogy az a szint, amelyen majd ez megtörténik, túlontúl alacsony lesz ahhoz, hogy örömöm lelném benne. Dansien egy pillanatig hallgatott. - Mit kellene tennünk? - folytatta Kurtz. - Nézzük tétlenül, hogyan morzsolódik fel a közösségünk, amelyet magunk teremtettünk meg azzal, hogy egy korábban ismeretlen, szociális szimmetriával és jogrendszerrel rendelkező társadalmat felépítettünk - éspedig több mint ötmillió ember számára? És az az ötvenmillió, aki itt egy újabb, jobb jövőben reménykedett? - emlékeztette Kurtz. - Akik voksával ide jutottunk, és a közösségünket megalakítottuk; mi van azokkal? Megvolt-e a jogunk ahhoz, hogy mindezen emberek életlehetőségeiért szorgoskodjunk, áldozatuktól hajtva, hitüktől átszellemülten, és akkor két évtized múltán egyszerre azt mondani nekik: Állj, maradjatok inkább odahaza, csak zavarnátok a kényelmünket!" És minden kapcsolatot megszakítani, az orruk előtt, szinte szó szerint, bevágni az ajtót? Volt-e jogunk mindehhez? - Szenvedélyes vagy, Ottó - vetette közbe Dansien. - Valamikor másképpen beszéltél, mint most, és a szabadságot Kisházának" eszme téged éppúgy hatalmába kerített, mint mindannyiunkat. 16
KISHAZA Kurtz legyintett kezének egy félbehagyott mozdulatával, mely röpte közben mintha elernyedt volna, célját egy szempillantás alatt elveszítve. - Az ember okul - mondta fáradtan Kurtz. - Sokat töprengek, amióta a Földhöz vivő út kapuját bezártuk. Azt hiszem, Gregor, tévedtünk, igazságtalanok voltunk. Nem azért, mintha a lelkiismeretem nem hagyna nyugton, nem, nem azért; de tartok azoktól a következményektől, amelyekkel a döntésünk járhat. - Következményektől? - kérdezte Dansien. - A kolónia belső fejlődésére gondolsz? - Nem - intett tagadólag Kurtz -, de azt várod talán, hogy a földi emberek egyszerűen zsebre vágják, hogy kizártuk őket - a legtöbb kolóniával így jártak! Minden bizonnyal megkísérlik, hogy leszámoljanak velünk, és a kapcsolatok újrafelvételét ránk erőszakolják. És mindent megtesznek, hogy ezt elérjék, attól félek! - Arra gondolsz, hogy űrhajókat küldenek ide? - kérdezte Dansien. - És ha úgy volna, mi lenne a szándékuk? - Ne add az együgyűt, Gregor - mondta Kurtz szelíden. - Hogy mi volna a céljuk? Éppen csak egy tranzitállomás szerkezeti elemeit kell a hajójukra pakolniok, és ezt az űrállomást itt felépíteniük. Máris helyreállna a kapcsolat a Földdel, ami a vágyuk. - Ebben megakadályoznánk őket! - tiltakozott Dansien. - Ugyan miképpen? - legyintett Kurtz. - Talán azzal az egy-két vadászfegyverrel, amely Kisházában megvan még talán? - Legalább a többi kolóniával kapcsolatban lennénk - mondta Dansien és akkor kigondolhatnánk egy közös stratégiát. - De nem vagyunk kapcsolatban velük - állapította meg Kurtz. - Sajnos minden kontaktusunk a Földön át haladt, teljességgel magunkra maradtunk! Dansien hallgatott egy pillanatig. - Végül is felettébb kétséges - mondta -, hogy a Föld, különösen az Európai Közösség, egyáltalán felkészítette s útra bocsátotta-e az űrhajót, s azonkívül biztosan van egy sereg más problémájuk, ami jobban leköti őket. Egy pillanatig csöndben voltak, Kurtz leült, és kifejezéstelen arccal nézett az íróasztalára. Dansien mozdulatlanul állt a szoba közepén, és az irattartójára meredt. A csendet zaj szakította meg, először halk volt, majd egyre erősödött. - Mi ez? - kérdezte Dansien inkább önnönmagától, mint Kurtztól. Kurtz keserűen mosolygott. - Egy molyocska, Gregor - válaszolta. - Elküldték mégis az űrhajójukat, ha hiszed, ha nem I Dansien az ablakhoz sietett, és kinyitotta; tompa dübörgéstől remegett a lég. Kurtz mellé lépett és kihajolt. - Ott! - kiáltotta. Kiabálnia kellett, hogy hallani lehessen, amit mond. - Onnan jön! - és kelet felé mutatott, ahol a zenitjén álló Nap vakító fénye ellenére egy fényes csillagot lehetett látni, amelynek ragyogása nőttön-nőtt. 17
KISHAZA Egy kéz megérintette Kurtz vállát, erre megfordult. A rádióállomás egyik alkalmazottja állt előtte, a kezében egy darab papír, és igyekezett, hogy Kurtzcal tudasson valamit. Kurtz azonban semmit sem hallott, és intett az asszonynak, hogy hajoljon közelebb hozzá; de abban a pillanatban megszűnt a fülsiketítő dübörgés, és elhalványult a ragyogás is, amely előbb még egyre vakítóbban hatolt be Kurtz szobájába. Most már csak állandó, egyenletes zúgást lehetett hallani. - Rádióadás minden hullámtartományban - mondta az asszony, és a papírján levő szöveget kezdte olvasni. - Az Európai Közösség IMPERATOR MUNDI nevű hadihajója rövidesen leszáll Kishaza űrkikötőjében." - A nő felpillantott, mintegy mentegetőzve. - Ez minden. - Száraz ténymegállapítás - mondta Dansien. Nem éppen udvarias" - gondolta. Kurtz ismét kihajolt az ablakon, és felfelé kémlelt, akárcsak a teherautó sofőrje és utasa lent az utcán; időközben a zaj intenzitása megint elérte a tetőpontját. Dansien és a rádió-állomás alkalmazottja is kihajolt. Jó néhány kilométerrel felettük húzott át Kishaza egén az IMPERATOR MUNDI - pillanatnyilag csupán hatalmas irányítósíkjain lebegett a Nap ragyogásától csak homályosan lehetett látni az alakját. Azután, amikor már jócskán elhagyta a várost, újra fellobbantak a hajtóművek, és robbanásaik dörejétől megremegett a lég. Kurtz visszament az íróasztalához, és leült. Dansien becsukta az ablakot. Az asszony az ajtóhoz sietett, de ott megtorpant, és zavartan toporgott. - Uram - szólalt meg végül -, mit jelent ez a név? - IMPERATOR MUNDI - válaszolt Kurtz gondolataiba mélyülten - A VILÁG URA, s ez így igaz. Az alkalmazott kiment, és halkan becsukta az ajtót. Csönd maradt utána. Kurtz lepillantott az űrkikötőbe. Az ellenőrző torony vastag, domború műüveg tábláin át minden oldalra jól lehetett látni, bár az üveg hajlatai bizonyos fokú torzuláshoz vezettek, és a még magasan álló Nap sugarai megtévesztő fényhatásokat okoztak. A vaskos torony lábánál kezdődött a kolónia repülőgépeinek felszálló- és leszálló-pályája; ezek a gépek röviddel ezelőtt a kishazai kutatások számos feladatát végezték el, s a távol fekvő települések ellátása is az ő dolguk volt. Most azonban a gépek a hangárokban vesztegeltek, legtöbbjük műszaki hibával, és olyan különösen sürgős alkalomra vártak, amely egy-egy repülőgép bevetését szükségessé teszi. Kurtztól jobbra, a pálya legelején állt egy testes, kocka alakú csarnok, egy olyan űrhajót tároltak benne, amely nukleáris meghajtású volt, és régen, amikor az első telepesek a Kishazába érkeztek, az volt a tervük, hogy megfelelően képzett technikusok és tudósok majd ezzel az űrhajóval kutatják a világűrt a kolónia környezetében. De ilyen telepesek nem érkeztek ide, a tudósokat és a technikusokat hiába várták; így a költséges gépet lassan belepte a por a hangárban. 18
KISHAZA A tartószerkezet mellett kezdődött a gőzkatapult sínje, s a kilövőszerkezete is ott állt, amely azelőtt a kolónia légi vonatjait indította el; a katapult kazánháza a csarnok mellett emelkedett. Kurtz pillantása átsiklott a betonszalag elejénél álló épületeken, és az indítóberendezés sínjét követte addig a pontig, ahol a pálya egy nagy, kerek térbe torkollott, amelyet köröskörül sűrűn benőtt a zöld; gyepszőnyeg terült el a laza talajon, bokrok és gaz burjánzott térdmagasságig, fák fogtak gyökeret. Csak a kör közepén, a kipufogó gázok aknájának sötét nyílása körül feszült a földre vastag betongyűrű. Ennek a sötét területnek kellett a közelgő IMPERATOR hatalmas tömegét megtartania. A gyász szomorúságával szemlélte Kurtz ennek a körnek a kiégett földjét, ahol minden zöld kihalt, és hamuvá aszalódott, azután hirtelen Dansienhez és a karbantartó technikushoz fordult, aki az ellenőrző toronyba kísérte őket. - Hogyan működnek a tér műszaki berendezései, Hertzhaus? - kérdezte a technikustól. Az megvonta a vállát. - A derítőakna vízhűtése hibátlan, uram - mondta -, több mint tízezer köbmétert beleeresztettünk, és a szivattyúk kifogástalanul helytálltak. - És azonkívül? - érdeklődött Kurtz. Hertzhaus elgondolkodott egy pillanatig. - A második átfogó rendszer a katapult - válaszolta végül. - És azt már több mint egy esztendeje nem használtuk, de nem tudnám megmondani, mi baj lehetne vele. Kurtz bólintott. - Hogy állunk a távközlő berendezéseinkkel? - kérdezte. - Működnek - mondta tömören Hertzhaus. - Rendben - válaszolta Kurtz. - Létesítsen kapcsolatot az IMPERATOR-ral! - Mi a csodának? - vetette közbe Dansien. - Azt hiszed, dűlőre juthatsz velük valahogy? Kurtz vállat vont és hallgatott. Akkor Hertzhaus egy műszertábla képernyőjére mutatott, amely vibrálni kezdett, és végül egy idősebb ember arcképe jelent meg rajta; egy arc, amelyet mély ráncok barázdáltak, ősz haj és fáradt pillantású szem. - Kaspak - szólalt meg Kurtz Eugen Kaspak. - Gondoltam, hogy te vagy, Ottó - mondta Kaspak. - Bár nem tudom, miért hívtál föl. Örülök, hogy látlak. - Hogy jutottál a dicsőséghez, hogy erre az útra téged küldjenek? - kérdezte Kurtz. - Mi a terved? Kaspak sejtelmesen mosolygott. - Régen volt, Ottó, nem igaz? - válaszolta. - Sok minden megváltozott azóta. A Telepítésügyi Minisztérium ügyvezető államtitkára lettem, és ilyen minőségemben vagyok itt. Te a Kishaza ura vagy (tényleg: az vagy még?) és szakadár! - A fejét csóválta. - Mi a tervem? Hogyan kérdezheted. Ha eléggé lehűl a talaj, és a radioaktivitás felszívódik, 19
KISHAZA Chadeau parancsnok kiküldi az embereit, és azok felépítenek egy tranzitállomást. - Élesen felnevetett. - Természetesen megkönnyíthetitek a dolgunkat: nyissátok meg újra a kapcsolatotokat a Földdel, talán valamicskét jóvátehettek vele. - És aztán? - faggatta Kurtz. - Mi lesz akkor, ha felépíttettétek a tranzitállomásotokat? - Azután - mondta Kaspak megfontoltan -, azután nyolcvanmillió ember jön ide! Egy negyedéven belül itt lesz valamennyi. - És mi? - kérdezte Kurtz. - Mivelünk, hűtlenekkel mi történik majd? - Nektek, a szabadságpolitikusoknak, akik a romlást kihívtátok, meglesz a rendes pörötök - jelentette ki Kaspak. Kurtz halványan elmosolyodott. - És azután nyiszi-nyiszi, le a fejjel? - kérdezte. Kaspak tagadólag intett. - Azt már nem - mondta elmélázva. - De talán elküldenek olyan vidékre, ahol tíz négyzetméter lakóterületen hét ember él, és ahol az éhség állandó vendég, és ahol előbbutóbb mindenki meghibban - hogy végre rádöbbenjetek mire is vetemedtetek egykor. - Kaspak szeme parázslott. - Réges-régen barátok voltunk, Ottó, de most, e fémkoporsóban eltöltött évek után azt tanácsolom, ne tégy semmit, amivel felbosszanthatsz, és ha megkísérelnétek az űrhajónk vagy a tranzitállomásunk építése ellen valamit is tenni, Kishazátokat azon nyomban hamusivataggá változtatnánk. A képernyő elszürkült. Kurtz elmosolyodott, mintha nem értené. - Most már tudjuk pontosan - szólalt meg. Dansien kinézett az IMPERATOR óriási fémtornya felé. - Szét kell rombolnunk - bukott föl belőle az indulat - gyorsan és tépelődés nélkül! Kurtz töprengve ráemelte a szemét. - Egyetlen mód nyílik erre, Gregor - mondta aztán. - Egyetlen egyszerű, biztos út. Dansien és Hertzhaus dermedten meredt rá. - Micsoda? - kérdezte Dansien izgatottan. - Hogyan? - Persze - folytatta Kurtz megfontoltan - számolnunk kell vele, hogy az életünkbe kerülhet. Egy olyan agyonfegyverzett, óriási feszültség alatt álló hadi gépezetet, mint az IMPERATOR, nem lehet szétrombolni anélkül, hogy bizonyos reakció be ne következzék: valószínűleg felrobbanna és vele a nukleáris töltetek is. - Ez az ár, amit fizetnünk kell a pusztulásáért - mondta Hertzhaus elszántan. - De mivel támadhatnánk meg egyáltalában hatékonyan ezt a monstrumot? - kérdezte Dansien halkan. - Pusztán elméleti elgondolásokkal nem jutunk messzire. Kurtz a leszállómezőre mutatott. - Ez a megoldás kulcsa - mondta. - A katapult egyenesen a hajójukra irányul. - És? - kérdezte Dansien felcsigázva. - Mi lesz azután? 20
KISHAZA
KISHAZA - A főnöknek igaza van - szólt közbe Hertzhaus. - Egyszerűen kivitelezhető: egy megfelelő méretű objektumot a legnagyobb teljesítménnyel rálövünk a hajóra. - Az űrhajónk, amely a hangárban áll, éppen jó volna erre - mondta Kurtz. - S egyben ez az egyetlen lehetőségünk is, hiszen a hajó legénységének a szeme láttára aligha szerelhetnénk egy hasonló méretű tárgyat a katapult sínjeire. Hertzhaus futólagos számításokat végzett egy papírfecnin. - A hajó tömege kereken 50 tonna - mondta végül. - A katapult hengerét és a tartalék gőztartályt 500 atmoszféra nyomással lehet megterhelni. Ez egy ezerméteres gyorsulási szakaszon csaknem fél másodperckilométeres végsebességet jelent. Dansien hevesen bólogatott. - Annak pedig elégnek kell lennie! - tört föl belőle. - Elégnek kell lennie! - Mennyi ideig tarthat, míg a gőznyomás a megfelelő szintet eléri? - kérdezte Kurtz. - Nem szabad túl erősen hevítenünk, nehogy feltűnjön a kazánház párolgása; de most a levegő még annyira tüzes, hogy emiatt nem kell aggódnunk. Hertzhaus egy ideig gondolkodott. - Talán két óra - mondta végül. - Elég kell hogy legyen. És nekilátott, hogy a műszerfalon beállítsa a kapcsolásokat. A mérőműszerek új életre támadtak, és a talaj alig érezhetően remegni kezdett, amikor a megnyíló szelepeken át földgáz áradt a kazánház égőterébe, és a lángok kék lándzsái felvillantak. - Minden rendben - állapította meg Hertzhaus. - A vezetékekben áramlik a gáz, a vízszivattyúk dolgoznak, és a gőztartályok nyomása megfelelő. Kurtz bólintott, azután elfordult, és elhagyta a vezérlőtermet. Lement egy lépcsőn, és egy kis irodába jutott. Ujjvastagságnyi por borította a padlót, az asztalt és azt a telefont is, amelynek a kagylóját Kurtz a füléhez emelte. Tárcsázott, és várt egy pillanatig, azután meghallotta felesége ismerős hangját. - Márta - mondta -, figyelj ide! Tudod, a Földről egy űrhajó érkezett. A hajó emberei egy tranzitállomást akarnak építeni, de mi megpróbáljuk szétrombolni a hajójukat. Egy pillanatig csönd volt. Kurtz csak felesége elfulladó légzését hallotta. - Igen - szólalt meg végül halkan az asszony. - Azt hiszem, ezt kell tennetek. - Lehet - folytatta Kurtz érdes, száraz hangon -, hogy a hajó felrobban, és az egész repülőteret darabokra szaggatja. Márta hangja elcsuklott. - Ha úgy látjátok, hogy meg kell tennetek, tegyétek - mondta. - De én félek, Ottó - suttogta. Kurtz percekig hallgatott. - Én is - tört föl belőle végül én is. Viszontlátásra, kedvesem! - nehezen ejtette ki a szavakat. Óvatosan helyére rakta a kagylót, nyomorultul érezte magát. 22
KISHAZA Nem annyira a maga élete miatt aggódott - nem vitás, hogy félt a haláltól de sokkal inkább irtózott attól, ami Mártával történhet majd: Márta rákbeteg volt, és az elmúlt huszonöt évet szinte ajándékként élte, mivel évente olyan injekciókat kapott, amelyek a rákos sejtek terjedését a szervezetben meggátolták. De a földi kapcsolat megszakításával a gyógyszerek szállításának is vége lett, és Mártát legutóbb két éve kezelték, és az asszony tudta, mi vár rá, és tudta Kurtz is - és Dansien is. Megtaláltam a módját, hogy az IMPERATOR-t rommá lőjem, és ezzel Mártát halálra ítéltem" - gondolta Kurtz. Kábán ingatta a fejét. De megfordíthatom-e a kolónia sorsát és jövőjét ezen az egyetlen sorson, szabad-e a cselekedeteimet a magánügyeim parancsára irányítanom?" - kérdezte önnönmagától. És egyre csak mormolta: Nem tudom, nem tudom." Kurtz kipillantott az űrhajó hatalmas hengerére, melynek az árnyékában már hangyaserénység mutatkozott: gépek ágaskodtak, vezetékek kerültek a földbe, állványzatok nőttek elő. - A katapult nyomás alatt áll - mondta Hertzhaus elszánt hangon, a homlokán izzadság gyöngyözött. - Az embereim a hajót ráhelyezték a kilövőszerkezetre. Amint a katapult kioldóberendezése működésbe lép, a kilövőszerkezet áttöri a hangár kapuját, és a hajónkat az IMPERATOR-ra zúdítja. A gyorsítás végére olyan sok energia akkumulálódik benne, hogy az idegen hajót derékban rombolja majd szét. Kurtz lepillantott az előtte lévő kapcsolóasztalra. - A kioldást én irányítom - mondta elhaló hangon. - Természetesen - helyeselt Dansien. - Ez teljes mértékben a te jogköröd. - Remegett az ajka, és az arca hamuszürke volt. Hertzhaus egy piros keretes, fehér billenőkapcsolóra mutatott. - Ez a kioldóbillentyű - mondta rekedten. - Ez itt! - Orráról és álláról izzadság csepegett. Kurtz kinyújtotta a kezét - milyen meghitten ismerős volt neki ez a berendezés még abból az időből, amikor ő is a repülőtér építésén segédkezett. Ujjai sebesen matattak a műszerfal gombjai és billentyűi fölött; de azt a kapcsolót nem érintette meg. Egy végtelennek tűnő pillanatig semmi nem történt, a három férfi dermedten állt. Akkor, mintha ütés érte volna, megremegett a torony. Magasan a leszállópálya betonszalagja fölött és a kazánház mellett fehér, gyorsan kiterjedő, kúp alakú gőzoszlopok csaptak elő. Irtóztató, tompa dübörgés rázkódtatta meg a levegőt. - A főnök, a főnök kinyitotta a szelepeket! - üvöltötte Hertzhaus artikulátlan hangon. Kurtz arcába vágott, és kirohant. Kurtz letörölte az ajkáról a vért, és Dansien pillantásába ütközött. - De miért? - kérdezte Dansien halkan. - Miért? - De amikor Kurtz válaszolni akart, leintette. - Tudom - morogta -, nem halálfélelemből vagy Kisházáért, csak Mártáért, csak őmiatta. Lassan kiment - fáradt, csoszogó járással és mellre csüggesztett fejjel. 23