Cselszövők, pártütők, ármány Erkel Ferenc "Hunyadi László" című operája az Operaházban. Kritika. A Hunyadi László felújításával kezdte az Operaház az idei évadot. Meglepő, hogy miközben az Erkel Színházban már augusztusban megkezdték a Hunyadi eredeti változatának hangfelvételét - a hírek szerint hamarosan CD-n is kapható lesz - a színpadon mégis az 1935- ös, átdolgozott verziót adták elő. Igaz, rögtön hozzá kell tennünk: a lemezfelvételen sem az ősváltozatot hallhatjuk majd. A Hunyadi László ősbemutatójára 1844. január 27-én került sor a pesti Nemzeti Színházban. A későbbiek során azonban már Erkel is számos alkalommal átírta a művet, újabb és újabb részekkel egészítve ki a partitúrát. Hogy csak néhány példát említsünk: a bemutató után készült el a Nyitány, Gara Mária cabalettája, Szilágyi Erzsébet áriája, Hunyadi László első felvonásbeli áriája vagy a "palotás". Csupa népszerű részlet, ami a Hunyadit azzá az operává tette, aminek ma is ismerjük. Ezek nélkül pedig aligha lenne érdemes a darabot eljátszani, az említett lemezfelvétel is az 1860-as állapotot rögzíti "ősváltozatként". A színpadi előadáson mégis a már említett, Radnai Miklós, Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán által 1935-ben - szövegét tekintve és dramaturgiailag - átdolgozott változat hangzott el. Nem baj, ez a verzió is több évtizedes színpadi múltra tekint vissza, de a színlapon azért illett volna mindezt feltüntetni. Nyári Zoltán
Erkel művében elsősorban korabeli olasz zenei hatások - többek között Bellini, Donizetti hatása - érezhető. Épp az eredetiség hiánya az, amiért az operát gyakran kritizálták, azonban a bel canto jelleg a Hunyadiban "magyaros" elemekkel párosul, verbunkossal, népies műdallal egészül ki. Ez az ötvözés pedig igen jól sikerült mestermunka, amelynek eredményeképpen a zene egységes benyomást kelt. A hatásos együtteseknek, bravúr-áriáknak, megkapó dallamoknak is köszönhetően olyan operát hallhat és láthat a néző, amely mindenképpen méltó arra, hogy az Operaház színpadra állítsa és műsoron tartsa. Szűcs Gábor mostani rendezése pedig alkalmas ennek a kitűnő műnek a bemutatására. Lendületes, látványos, hatásos - ugyanakkor olykor hatásvadász és felszínes - rendezés, kiváló előadói gárdával. Szándéka szerint a rendező olyan művet kívánt színpadra vinni, amely a "hagyományos" operai elemeket modern jelleggel kívánja ötvözni, ez utóbbi törekvés azonban kissé felületesen valósult meg. A Nyitány alatt látványos színpadkép tárul elénk. (Erkel mintegy negyedórás zenekari műve - melynek során a mű legjellegzetesebb zenei motívumai is felcsendülnek - önálló koncertszámként is népszerű.) Táncosok jönnek a színpadra, a nyitány végén pedig a háttérvetítőn egy repülőgép közeledik felénk, amely "Hunyadi-holló"-vá alakul át (sőt, a hollóból talán "Habsburg-sas" lesz, vagy fordítva, de ebben nem vagyok biztos). Hatásos jelenet, azonban a színpadra öltönyös férfiak is érkeznek, bőröndökkel. A bőröndökben a Szent Korona, valamint bárdok, iratok és más egyéb tárgyak, nemzeti jelképek láthatóak (mindezek a fináléban is felbukkannak). Nehezen megfejthető jelenet, túl sok értelme nincs. (Nemzeti ereklyéink, országunk csak áru, megszerzendő tárgy idegen hatalmak számára?)
Rálik Szilvia, Bretz Gábor és Kiss B. Atilla Modern elemek később is felbukkannak az előadáson. Olykor-olykor még az öltönyök is, de a szereplők régies öltözete sem korhű, hanem eklektikus. Első háborús sisakoktól kezdve 19. századi magyaros öltözékeken át orosz cári (?) katonai egyenruháig mindenféle látható. Az ilyen típusú rendezés általában a kortalanságot hivatott érzékeltetni; jelen esetben az örökké visszatérő hatalmi harcot, a szerelmet, a hősiességet, a gonosz ármányt stb. "...szórakoztatás ízléssel és jó arányérzékkel..." A kortalanság érzékeltetésének ezt az eszközét azonban némileg következetlenül alkalmazta a rendező, vagy inkább túl óvatosan. Modern ruhák és tárgyak, de inkább hagyományos színpadkép és előadásmód, egy kicsit ebből is, abból is. Ezért a fent említett rendezői ötletek inkább csak szórakoztatóak maradtak, mintsem mély értelműek. Üres látványosságról azonban semmiképpen nem beszélhetünk, mivel az említett szórakoztatás egyrészt ízléssel és jó arányérzékkel valósult meg, másrészt számos igen jól, gondosan és részletesen kidolgozott jelenetet láthattunk. Ilyen volt például - többek között - V. László és Cillei Ulrik kettőse. Az énekesek szerepeltetése a nézőtéren gyakran alkalmazott rendezői megoldás. Míg azonban ez sokszor öncélú és csak a valódi ötletek hiányát palástolja - "érdekesség" - ezúttal volt értelme is. A duett a közönség sorai között zajlott, a feszült párbeszéd ilyen módon történő "kinagyítása", hangsúlyozása még drámaibbá tette a jelenetet. Kriszta Kinga és Kiss B. Atilla Mindezek megvalósításához a rendező kitűnő partnerre talált Kárpáti Enikő jelmeztervező és Libor Katalin díszlettervező személyében. A díszlet nemcsak látványos volt, de praktikus is,
a jól mozgatható, könnyen átalakítható eszközök nagyban hozzájárultak az előadás gördülékenységéhez. Ezúttal végre a háttérképekről, háttérvetítésekről is elmondható, hogy igényes, komoly munka áll mögötte. Bár a produkció színvonala végig egyenletes maradt, számomra az első felvonás volt a legerősebb. A másodikból elsősorban Szilágyi Erzsébet nagyáriája, Hunyadi és Mária duettje és a vészjósló hangulatú finálé marad a legemlékezetesebb, a harmadikból László jelenete és a kivégzés (finálé). (Apró gikszer a börtönjelenet végén: Mária haja beleakadt Hunyadi ruhájának gombjába. Az énekesnő felsikoltott, majd gyorsan újra átölelték egymást, így vonultak ki. Ezúttal még a katonák sem tudták őket elválasztani...) Hunyadi Lászlót ezen az estén Kiss B. Atilla formálta meg (a másik szereposztásban Fekete Attila). A szerep nagyon jól állt neki, Kiss B. Atilla kiváló Hunyadi volt. Férfias tartással alakította a címszereplőt, ha kellett, hősies volt, ha kellett, lírai. Hangilag is magabiztos volt, erőteljesen és pontosan énekelt. Rálik Szilvia
Szilágyi Erzsébetként Rálik Szilvia lépett színpadra (a másik szereposztásban Fodor Beatrix). Belépőjekor az énekesnő kissé indiszponáltnak tűnt nekem, hangja nem úgy szárnyalt, ahogy azt megszokhattuk tőle. Hamar magára talált azonban, az ún. La Grange-áriát már bravúrosan adta elő (Erkel ezzel annak idején Anne La Grange francia vendégművésznő előtt tisztelegett az áriával, innen az elnevezés). Szilágyi Erzsébet megszólaltatójától egyébként Erkel az óriási hangterjedelem mellett drámai és koloratúr készséget egyaránt megkíván. Rálik Szilvia valamennyi követelménynek megfelelt, bár meggyőzőbb volt a magas lágéban, mint a mély hangoknál. Cser Krisztián Bravúros énektechnikát kíván meg a szerző Gara Mária megszólaltatójától is. A szerepet ezúttal Kriszta Kinga énekelte (a másik szereposztásban Miklósa Erika). A fiatal énekesnő szép színezetű lírai szoprán hang birtokosa, könnyed magasságokkal, elismerés illeti a szerep magabiztos megszólaltatásáért. A szép hang azonban nem párosul kellő erővel, mintha hiányozna az ehhez szükséges támaszték. Kellő volumen híján viszont az Operaházat nehéz lesz áténekelni...
Az V. Lászlóként fellépő Nyári Zoltán színészi alakítása az egész előadás egyik legnagyobb erőssége volt (hangi produkcióját tekintve sem lehetett okunk panaszra). A tenorista minden részletében kidolgozottan formálta meg a kétségekkel és félelmekkel teli, döntésképtelen, szorongó, gyenge akaratú, befolyásolható király alakját, messze jelentékenyebbé téve a szerepet annál, mint amit a szólam terjedelme alapján várnánk (a tenorista egyébként színészként kezdte pályáját.) Mindent összevéve, számomra a remek énekesi produkciók ellenére is az ő alakítása marad a Hunyadi-előadásból a legemlékezetesebb. Rálik Szilvia, Kiss B. Atilla és Nyári Zoltán Cser Krisztián kiválóan hozta Cillei Ulrik figuráját, koncentráltan, szenvedéllyel, magabiztosan énekelt és játszott, különösen a már említett - a közönség soraiban játszódó - duettben. Hasonlóan jókat tudok mondani a Gara nádor szerepében fellépő Bretz Gáborról is. Belépőjekor azonnal magára vonta a figyelmet és a későbbiekben is szuggesztíven formálta meg az elszánt, fondorlatos nádor alakját. A fiatal karmester, Köteles Géza kiválóan fogta össze a társulatot: a zenekari szólamok kidolgozottan, precízen szóltak, a kórus is jó teljesítményt nyújtott.
A produkció nem volt hibákól mentes, a rendezői koncepció több ponton is vitatható, de összességében az Operaházhoz és Erkel művéhez méltó előadás jött létre. Csák Balázs Finálé 2012. október 7. Magyar Állami Operaház Erkel Ferenc: Hunyadi László Opera 3 felvonásban
Szövegíró: Egressy Béni Rendező: Szűcs Gábor A rendező munkatársa: Vasvári Csaba Díszlettervező: Libor Katalin Jelmeztervező: Kárpáti Enikő Koreográfus: Kováts Gergely Csanád Karmester: Köteles Géza Szereplők: Hunyadi László - Kiss B. Atilla V. László - Nyári Zoltán Szilágyi Erzsébet - Rálik Szilvia Gara nádor - Bretz Gábor Gara Mária - Kriszta Kinga Cillei Ulrik - Cser Krisztián Hunyadi Mátyás - Balga Gabriella Szilágyi Mihály - Sárkány Kázmér Rozgonyi - Káldi Kiss András http://operaportal.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=40286:hunyadikrit&catid=27:kritika&itemid=16