Darren Shan. A Vámpír Inasa

Darren Shan A Vámpír Inasa

BEVEZETÉS A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Nem így születtem. Normális gyerek voltam. Otthon éltem a szüleimmel és Annie-val, a húgommal. Szerettem iskolába járni, és rengeteg barátom volt. Kifejezetten szerettem rémtörténeteket olvasni és horrorfilmeket nézni. Amikor egy torzszülötteket mutogató cirkusz érkezett a városunkba, a legjobb barátom, Steve Leopard, szerzett rá jegyet, és elmentünk. Óriási volt, de tényleg kísérteties és hátborzongató. Az az este egyszerűen szuper volt. De a legdurvább dolgok a műsor után következtek. Steve felismerte az egyik szereplőt... látott róla egy rajzot valami régi könyvben, és ebből megtudta, hogy az illető vámpír. A műsor után ott maradt, és megkérte a vámpírt, hogy őt is változtassa azzá! Mr. Crepsley a vámpír meg is tette volna, de rájött, hogy Steve-nek gonosz a vére, és így a dolog ennyiben maradt. Ennyiben maradt volna, csakhogy én is ott maradtam, elbújva, hogy lássam, miben mesterkedik Steve. Én semmit sem akartam a vámpíroktól, ezzel szemben odavoltam a pókokért ha lehetett, mindig tartottam otthon, és Mr. Crepsleynek volt egy idomított mérgespókja, Madame Octa, amely

mindenféle szédületes mutatványokat csinált. Elloptam ezt a pókot, és egy levélben megírtam a vámpírnak, hogy ha üldözőbe vesz, akkor mindenkinek elmondom, hogy ő micsoda. Nem akarom szaporítani a szót, a lényeg az, hogy Madame Octa megcsípte Steve-et, aki így kórházba került. A halálán volt, ezért elmentem Mr. Crepsleyhez, és megkértem, hogy mentse meg a barátomat. Ő hajlott rá, de cserébe félvámpírrá kellett válnom, és mint az inasa útitársául kellett szegődnöm! Miután félvámpírrá változtatott (azzal, hogy a maga rettenetes véréből átpumpált valamennyit az én testembe), és megmentette Steve életét, megszöktem tőle. De aztán rá kellett jönnöm, hogy vérre szomjazom, és féltem, hogy ha otthon maradok, a végén elkövetek valami szörnyűséget (például megharapom a húgomat). Így aztán Mr. Crepsley segítségével megjátszottam, hogy meghaltam. Elevenen eltemettek, majd az éj csendjében, amikor senki sem járt arra, kiásott, és útnak indultunk, ő meg én. Ezzel véget értek emberként megélt napjaim, és kezdetét vették vámpírinasi éjszakáim. 4 Száraz, meleg éjszaka volt, ezért Stanley Collins úgy döntött, gyalog megy haza a cserkészgyűlésről. Nem volt túlságosan hosszú út egy mérföldnél is kevesebb, és bár az éjszaka sötét volt, úgy ismerte az ösvény minden zugát, ahogy az ember vaktában is csomóra tud kötni egy

kötelet. Stanley cserkészparancsnok volt. Élt-halt a cserkészetért. Kisfiúként kezdte, és felnőttkorában sem hagyta abba. Három fiát kiváló cserkésznek nevelte, és most, hogy már felnőttek és kirepültek, a helybéli gyerekeket istápolta. Fürgén lépkedett, mert bár az éjszaka levegője kellemes volt, rövid sortjában és egy szál pólójában csakhamar libabőrössé vált csupasz karja és lába. De nem bánta. A felesége egy csésze finom, forró csokoládéval és ribizlis lepénnyel várja odahaza. Egy jó, frissítő séta után csak annál jobban fog esni. A fáktól olyan sötét volt, hogy aki nem ismerte az utat, bizony veszélynek tette ki magát. De Stanley nem félt. Sőt egyenesen szerette az éjszaka sötétjét. Elvezettel hallgatta saját léptei recsegését-ropogását a tüskebokrokkal szegélyezett füves ösvényen. Reccs. Reccs. Reccs. Elmosolyodott. Amikor a fiai még kicsik voltak, gyakran csinált úgy, mintha az út menti fákon szörnyek rejtőzködnének. Ijesztő zajokat keltett, és amikor a fiúk nem néztek oda, meg-megrázta az alacsonyra nyúló ágak leveleit. Volt, hogy sikítozva futottak hazáig, s ő nevetve ballagott utánuk. Reccs. Reccs. Reccs. Néha, amikor nehezebben alszik el, képzeletben felidézi a saját léptei zaját, amint hazafelé tart ezen az úton, és ettől mindig sikerül álomba szenderülnie.

Reccs. Reccs. Reccs. Stanley el sem tudott képzelni ennél kellemesebb hangot. Nagyszerű és végtelen biztonságot adó érzést nyújtott az a tudat, hogy az ember egyedül van, és minden a legnagyobb rendben van körülötte. Reccs. Reccs. Reccs. Ropp. Stanley a homlokát ráncolva megállt. Ez úgy hangzott, mintha egy botot törtek volna ketté. Hogy lehet ez? Érezte volna, ha rálép egy gallyra. És a közeli mezőn sem járt se tehén, se birka. Mozdulatlanul állt, és kíváncsian fülelt. Semmit sem hallott, így aztán mosolyogva megcsóválta a fejét. Semmi, csak a képzelete űz tréfát vele. Hazaérve elmeséli a feleségének, és jót fognak nevetni rajta.tovább folytatta az útját. Reccs. Reccs. Reccs. Tessék. Újra a jól ismert hangok. Nincs itt senki. Különben mást is kellett volna hallania azon az egy roppanáson kívül. Ugyan ki tudná észrevétlenül megközelíteni Stanley J. Collinst, a képzett cserkészparancsnokot. Mint a rókáé, olyan éles a hallása. Reccs. Reccs. Reccs. Reccs. Re... Ropp. Stanley ekkor megint megállt, és a félelem most először jeges markába szorította a szívét. Ez nem a képzelete műve volt. Tisztán hallotta. Megreccsent egy ág valahol a feje fölött. És a roppanás előtt mintha valami suhogást is észlelt volna.

Stanley fölnézett a fára, de az ágak között sötétség honolt. Akár egy autóméretű szörny is lapulhatott volna odafönt, azt sem látná. Tíz szörny. Száz! Ez... Jaj, micsoda ostobaság! Nincsenek szörnyek a fákon. Szörnyek nem léteznek. Mindenki tudja. Szörnyek a valóságban nem léteznek. Egy mókus vagy egy bagoly lehet odafönt, vagy valami más közönséges lény. Stanley már emelte is a lábát. Ropp. A lába ott maradt lebegve a levegőben, a szíve pedig meglódult. Ez nem mókus! Ez túl éles hang. Valami nagy rejtőzik fent a fán. Valami, aminek nem kellene ott lennie. Valami, ami eddig sohasem volt ott. Valami ami... Ropp! A roppanás olyan közel, olyan alacsonyan hangzott fel, hogy Stanley nem bírta tovább. Futásnak eredt. Jól megtermett férfi volt, de korához képest remekül bírta magát. Az is igaz viszont, hogy régóta nem futott már ilyen iramban, úgyhogy száz méter után kifulladt, és nyilallás állt be az oldalába. Lassított, majd megállt, és zihálva hajolt előre. Reccs. Fölkapta a fejét. 5 Reccs. Reccs. Reccs. Léptek közeledtek felé! Lassú, nehéz léptek. Stanley elszörnyedve hallgatta, amint egyre közelebb

és közelebb érnek. A fán lopódzó szörny megelőzte volna, és leugrott az útra? Vagy lemászott? És most jön, hogy végezzen vele? Vagy... Reccs. Reccs. A léptek zaja abbamaradt, és Stanley megpillantott egy alakot a sötétben. Kisebb volt, mint várta, nem nagyobb egy fiúnál. Vett egy nagy levegőt, kiegyenesedett, felvértezte magát maradék bátorságával, és előbbre lépett, hogy jobban lássa. Csakugyan egy fiú volt! Apró, ijedt tekintetű, elpiszkolódott ruhájú kisfiú. Stanley elmosolyodott, és megrázta a fejét. Milyen bolond volt! Jó napot fog szerezni a feleségének, ha ezt elmeséli neki! Jól vagy, fiam? kérdezte barátságosan. A fiú nem válaszolt. Stanley nem találta ismerősnek, de mostanában sok új család költözött a környékre. Már nem ismert minden egyes gyereket. Segíthetek valamiben? kérdezte. Eltévedtél? A fiú lassan ingatta a fejét. Volt valami különös a gyerekben, Stanleyt hirtelen valami rossz érzés fogta el. Talán a sötétség hatott így rá vagy az árnyak... De a fiú nagyon sápadt volt, nagyon vézna, nagyon... éhes. Jól vagy? kérdezte ismét, és még közelebb lépet a gyerekhez. Tehetek... Ropp! A hang közvetlenül a feje fölül jött, hangosan és fenyegetően.

A fiú gyorsan hátraugrott, el az útból. Stanleynek csak annyi ideje maradt, hogy fölpillantva meglásson egy hatalmas vörös alakot, amolyan denevérfélét, amely olyan villámgyorsan csapott le az ágak közül, hogy alig bírta szemmel követni a mozgását. És ez a vörösség egyenesen ráugrott! Stanley sikoltani akart, de a szörny kezei karmai? a szájára csapódtak. Rövid viaskodás után Stanley lassan, eszméletét vesztve, nem látva semmit, nem tudva semmiről, lerogyott a földre. És az éjszaka két teremtménye fölébe telepedve evéshez látott. Nahát! Hogy egy férfi az ő korában cserkészegyenruhában járjon! horkant fel Mr. Crepsley, amikor megfordította áldozatunkat. Maga volt cserkész? kérdeztem. Az én időmben még nem létezett ilyesmi válaszolta. Az ilyenben jó sok vér van paskolta meg a férfi vaskos lábát. Figyeltem, hogyan tapogatja végig a lábat, hogy egy vénás eret találjon, s aztán hogyan hasítja fel a körmével apró vágást ejtve rajta. Mihelyt szivárogni kezdett a vér, száját a vágásra tapasztva szívni kezdte. Egy cseppjét sem akarta elpazarolni "az értékes vörös higanynak", ahogy néha nevezte. Miközben ivott, tétován álldogáltam mellette. Harmadszor vettem részt támadásban, de még most sem szoktam hozzá a vámpír látványához, amint egy magatehetetlen ember vérét szívja. "Halálom"

óta csaknem két hónap telt már el, de még mindig nehezemre esett a változáshoz való alkalmazkodás. Nem akaródzott elhinnem, hogy a régi életemnek vége, hogy félvámpír vagyok, és soha többé nem térhetek vissza. Tudtam, hogy végül búcsút kell vennem ember voltomtól de mondani könnyebb volt, mint megtenni. Mr. Crepsley fölemelte a fejét, és megnyalta a száját. Jó évjárat tréfálkozott, és arrébb húzódott a testtől. Te jössz. Léptem egyet előre, majd megtorpantam, és megráztam a fejem. Nem tudok mondtam. Ne légy ostoba mordult rám. Már kétszer visszarettentél tőle. Épp ideje, hogy igyál. Nem tudok! kiáltottam. Állatvért tudtál inni. Az más. De ez ember. Na és? csattant fel Mr. Crepsley. Mi nem vagyunk azok. Ideje úgy tekintened az emberekre, mint az állatokra, Darren. A vámpírok nem élhetnek pusztán csak állati véren. Ha nem kezdesz embervért inni, le fogsz gyengülni, és ha továbbra sem vagy hajlandó rá, akkor meghalsz. Tudom mondtam gyászosan. Már elmondta. És azt is tudom, hogy nem ártunk azoknak, akiknek a véréből iszunk, csak ha túl sokat iszunk belőle. De... Szerencsétlen képpel felvontam a vállam. Tudtam, hogy igaza van, de képtelen voltam megtenni. 6

Jól van felelte nagyot sóhajtva. Nehéz dolog, főleg mert csak félvámpír vagy, és még nem kínoz úgy az éhség. Most még megengedem, hogy tartózkodj tőle, de hamarosan enned kell. A saját érdekedben. Visszafordult Stanleyhez, és eltüntette a vért amely tovább szivárgott, mialatt beszélgettünk a férfi lábán. Aztán összegyűjtötte a nyálát, és lassan rácsorgatta a vágásra. Egy ujjával bedörzsölte a sebet, majd visszaült, és várt. A seb gyorsan bezárult és begyógyult. Egy perc sem telt belé, mindössze egy aprócska heg maradt a helyén, amelyet talán észre sem fog venni, ha majd magához tér. Így védik magukat a vámpírok. Nem ölik meg az embert, amikor a vérét isszák, mint a filmekben, hacsak nincsenek kiéhezve, vagy nem ragadtatják túl messzire magukat. Kis mennyiségeket isznak, egy harapás itt, egy harapás ott. Van, hogy a szabad ég alatt támadnak emberekre, ahogy mi is tettük az imént. Máskor késő éjszaka belopóznak hálószobákba, vagy kórtermekbe, vagy rendőrségi fogdákba. Áldozataik nem is igen tudják, hogy vámpír lakmározott belőlük. Ha például ez a férfi magához tér, csak egy leereszkedő vörös alakra fog emlékezni. Azt sem fogja tudni megmagyarázni, miért veszítette el az öntudatát, vagy hogy mi történt vele, mialatt eszméletlen volt. Ha észreveszi magán a heget, sokkal inkább gondolja majd idegen lények, mintsem egy vámpír jelének.

Ó! Az idegen lények! Nem sokan tudják, hogy az ufó történeteket kezdetben a vámpírok terjesztették. Ezekkel tökéletesen leplezni tudták magukat. Ha bárhol a világon úgy ébredt föl valaki, hogy különös sebhelyeket talált a testén, mindjárt rákenhette a dolgot a képzeletbeli idegenekre. Mr. Crepsley a leheletével kábította el a cserkészparancsnokot. A vámpírok egyfajta különleges gázt tudnak kibocsátani, amitől az emberek elájulnak. Ha Mr. Crepsley el akart valakit altatni, akkor csészét formált a tenyeréből, rálehelt, és az illető ettől pillanatok alatt kifeküdt, majd húsz-harminc percig nem is tért magához. Mr. Crepsley megvizsgálta a sebhelyet, tényleg begyógyult-e szépen. Nagyon vigyázott az áldozataira. Végeredményben rendes fickó benyomását keltette leszámítva azt a tényt, hogy vámpír volt! Gyere mondta, és felállt. Fiatal még az idő. Keresünk neked egy nyulat vagy rókát. Nem haragszik, amiért nem iszom belőle? kérdeztem. Mr. Crepsley megrázta a fejét. A végén mindenképpen innod kell mondta. Majd ha elég éhes leszel. Nem mondtam némán, miután hátat fordított, és elindult. Nem fogok! Emberből nem! Soha nem fogok embervért inni. Soha! Kora délután ébredtem, mint rendesen. Nem sokkal hajnal előtt feküdtem le, egy időben Mr.

Crepsleyvel. De amíg neki másnap éjjelig aludnia kellett, én fölkelhettem, és szabadon járhattam-kelhettem a nappali világban. Ez volt a félvámpírság egyik előnye. Villásreggelire lekváros pirítóst készítettem még a vámpíroknak is kell normális ennivalót enniük, a vér egymaga nem adja meg a kellő tápértéket, és letelepedtem a szállodai tévé elé. Mr. Crepsley nem kedvelte a szállodákat. Rendszerint a szabadban aludt, valami régi pajtában, romos épületben vagy nagyobbfajta kriptában, de én hallani sem akartam ezekről. Egy heti szabad ég alatt hálás után kerek perec közöltem vele, hogy ebből elegem van. Morgott kicsit, de a végén beadta a derekát. Ez a két hónap hamar eltelt a sok tanulnivaló miatt, ami a vámpírinaskodáshoz kellett. Mr. Crepsley nem volt valami jó tanár, nem szerette elismételni a dolgokat, ezért nagyon oda kellett figyelnem, és gyorsan kellett tanulnom a fortélyokat. Ekkor már nagyon erős voltam. Óriási súlyokat tudtam fölemelni, és az ujjaim között szétmorzsoltam a márványt. Ha kezet fogtam egy emberrel, vigyáznom kellett, össze ne roppantsam az ujjait. Egész éjszaka képes voltam egyfolytában felhúzódzkodni karizomból állmagasságig, és messzebb dobtam a vasgolyót, mint bármelyik felnőtt. (Egyszer lemértem, és amikor utánanéztem, kiderült, hogy súlydobásban új világrekordot értem el! Először teljesen lázba jöttem tőle, de aztán

ráeszméltem, hogy nem beszélhetek róla senkinek. Ezzel együtt jó érzés volt tudni, hogy világbajnok vagyok.) Nagyon megvastagodtak a körmeim, és ha azt akartam, hogy rövidebbek legyenek, le kellett rágnom őket, ugyanis semmiféle olló nem fogott rajtuk. Kellemetlen volt, mert öltözés és vetkőzés közben mindig felhasítottam a ruhámat, ha pedig zsebre vágtam a kezem, biztos, hogy kilyukasztottam valahol. 7 Ama bizonyos temetői éjszaka óta nagy utat tettünk meg. Először teljes vámpírsebességgel utaztunk, én természetesen Mr. Crepsley hátán, emberi szem számára láthatatlanul, a föld felett suhanva, mint két gyorsjáratú szellem. Úgy is hívták ezt, hogy suhanás. De ez a fajta röpülés kimerítő volt, így aztán néhány éjszaka után kezdtünk vonatra és buszra szállni. Nem tudom, hogy Mr. Crepsley honnan vette a pénzt az utazásainkra, a szállodákra meg az ennivalóra. Pénztárcát nem láttam nála, se bankkártyákat, de valahányszor ki kellett fizetnünk valamit, mindig volt nála pénz. Nem nőttek tépőfogaim. Vártam, hogy majd előbújlak, ezért minden este belenéztem a tükörbe. Mr. Crepsley három hét múlva rajtakapott. Mit csinálsz? kérdezte. Keresem a tépőfogakat mondtam.

Pár pillanatig csak bámult rám, aztán kirobbant belőle a nevetés. Mi nem növesztünk tépőfogakat, te tökfej! harsogta. De akkor... hogyan harapjuk meg az embereket? Nem harapjuk meg őket válaszolta nevetve. A körmünkkel ejtünk rajtuk sebet, és úgy szívjuk ki a vérüket. Csak sürgős esetben használjuk a fogunkat. Akkor hát nem lesznek vámpírfogaim? Nem. A fogad erősebb lesz, mint az embereké, tehát ha akarnád, átharaphatnád a bőrt és a csontot is, de az piszkos munka lenne. Csak idióta vámpírok használják a fogukat. És idióta vámpírok rendszerint nem érnek meg nagy kort. Elejtik és megölik őket. Ettől kissé csalódottnak éreztem magam. Ez is azok közé tartozott, amiket a legjobban szerettem azokban a régi vámpírfilmekben: tök jól néztek ki, amikor kivicsorították a vámpírfogukat! De amikor utánagondoltam, úgy döntöttem, jobb is, hogy nincsenek tépőfogaim. Már az is elég kínos volt, hogy a körmeimmel állandóan elszaggattam a ruhámat. Még csak az kellett volna, hogy a fogam is megnőjön, és lyukakat vágjon a saját képemen! A jól ismert vámpírtörténetek nagy része hazugság. Egy vámpírt nem lehet lefényképezni vagy videokamerával lefilmezni. Van valami különös a vámpírtest atomjaiban, amitől a filmen csak egy sötét folt látszik belőle. Engem azonban le lehet fényképezni, bár az is igaz, hogy a rólam készült kép sohasem lesz éles, akármilyen jó is a

megvilágítás. A vámpírok jó viszonyban vannak a patkányokkal és a denevérekkel. Az alakjukat ugyan nem tudjuk fölvenni, mint egyes könyvek és filmek állítják, de kedvelnek minket a vérünk szagából tudják, hogy mások vagyunk, mint az emberek, és míg alszunk, sokszor odabújnak hozzánk, vagy csak odajönnek ételmaradékért. A kutyák és macskák viszont gyűlölnek bennünket. A napfény igenis megöli a vámpírt, ha nem is azonnal. Ha vastagon bebugyolálja magát mindenféle ruhákba, akár nappal is kijárhat. Gyorsan lebarnul, és egy negyedóra múlva kivörösödik a bőre. Négy-öt órányi napfény halálos lehet a vámpírnak! Ha szíven szúrnának bennünket egy nyárssal, természetesen meghalnánk, de ugyanúgy megtenné a golyó, a kés vagy az áram is. Vízbe fojthatnak, agyonnyomhatnak, és elkaphatunk bizonyos betegségeket is. Minket ugyan nehezebb megölni, mint a normális embereket, de nem vagyunk sebezhetetlenek. Még több mindent kellett megtanulnom. Sokkal több mindent. Mr. Crepsley azt mondta, évekbe telik, mire mindent megtanulok, és egymagam is elboldogulok. Azt mondta, hogy annak a félvámpírnak, aki nem tudja, mit csinál, legföljebb hónapokban mérhető az élete, ezért akár tetszett, akár nem, követnem kellett mindenhová. Amikor elfogyott a lekváros pirítós, elüldögéltem még pár órát, és rágtam a körmöm. A tévében

nem volt semmi érdekes, de Mr. Crepsley nélkül nem akartam elmenni otthonról. Egy kisvárosban tanyáztunk, és féltem az emberektől. Szüntelenül azt vártam, hogy keresztüllátnak rajtam, tudják, mi vagyok, és nyársakkal fognak rám támadni. Amikor eljött az este, Mr. Crepsley előbújt, és megpaskolta a hasát. Éhes vagyok jelentette be. Tudom, hogy még korán van, de azért csak induljunk el. Többet kellett volna innom annak az ütődött cserkész pasinak a véréből. Azt hiszem, keresek egy másik embert. Felvont szemöldökkel pillantott rám. Most talán te is követed a példámat. Talán mondtam, bár tudtam, hogy nem fogom. Megesküdtem rá, hogy sohasem teszem meg. Lehet, hogy kénytelen leszek állatvért szívni, hogy életben maradjak, de a saját fajtámból nem fogok lakmározni, bármit mondjon is Mr. Crepsley, és bármennyire korogjon is a gyomrom. Félig vámpír voltam, igen, de ugyanakkor félig ember is, és ezért rémülettel és irtózattal töltött el az a gondolat, hogy rátámadjak egy eleven emberre. 8 Vér... Mr. Crepsley ideje javát azzal töltötte, hogy a vérrel kapcsolatos tudnivalókra tanított. A vér létfontosságú a vámpírok számára. Nélküle elgyengülünk, megöregszünk és meghalunk. A vér tart meg minket fiatalnak. A vámpírok tízszer olyan lassan öregszenek, mint az emberek (a vámpírok

tízévenként csak egy évvel lesznek öregebbek), de ha nem iszunk embervért, még náluk is gyorsabban vénülünk: egy vagy két év helyett akár húsz vagy harminc évet is. Nekem mint félvámpírnak, aki ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, nem kellett annyi embervért innom, mint Mr. Crepsleynek, de valamennyit mégiscsak muszáj volt, hogy életben maradjak. Az állatok kutyák, tehenek, birkák vére arra elég egy vámpírnak, hogy valahogy elvegetáljon, de van néhány állat, amelynek a vére számukra számunkra nem ehető. Ilyen például a macska. Ha egy vámpír macskavért inna, az olyan lenne, mintha mérget öntene le a torkán. Ugyanígy nem ihatjuk majmok, békák, a legtöbb hal és a kígyók vérét. Mr. Crepsley nem sorolta fel az összes veszedelmes állatot. Rengeteg ilyen van, időbe telik, mire megtanulom, melyik biztonságos, és melyik nem. Azt tanácsolta, hogy mindig kérdezzem meg előre, mielőtt valami újat ki akarok próbálni. A vámpíroknak nagyjából havonta egyszer kell embervért inniuk. A többség egyszer egy héten csap ilyen lakomát. Így nem kell sokat szívniuk. Ha valaki havonta csak egyszer csillapítja éhét, akkor ez alkalommal sok vért fog inni. Mr. Crepsley azt mondta, veszélyes dolog túl sokáig halogatni a vérivást. A szomjúság mohóvá teszi az embert, és előfordulhat, hogy végül valaki megöli azt, akinek a vérét szívja.

Az a vámpír, aki gyakran és kis kortyokban iszik, képes uralkodni magán mondta. Aki viszont csak akkor iszik, amikor már muszáj, a végén elvadul. A bennünk lévő éhséget csillapítani kell, csak így tudjuk kordában tartani. A friss vér a legjobb. Ha élő emberből származik, a vér tele van értékes anyagokkal, és ezért nem kell belőle sok. De amikor valaki meghal, a vére megsavanyodik. Halott ember véréből sokkal nagyobb mennyiségre van szükség. Az általános szabály úgy szól, hogy nem szabad olyan ember vérét inni, aki már több mint egy napja halott magyarázta Mr. Crepsley. Honnan tudom, hogy valaki mennyi ideje halott? kérdeztem. A vére ízéből hangzott a válasz. Meg kell tanulnod különbséget tenni jó és rossz vér között. A rossz vér olyan, mint a savanyú tej, csak rosszabb. Veszélyes dolog rossz vért inni? tudakoltam. Igen. Beteg leszel, vagy megőrülsz, vagy akár meg is halhatsz tőle. Brrrr! Üvegekben is tárolhattunk friss vért, és szükség esetére korlátlan ideig eltarthattuk így. Mr. Crepsley több palackkal is hordott magával a köpenyében. Volt, hogy étkezéshez felbontott egyet, és úgy itta, mint egy kis üveg bort. Élhet valaki palackozott véren is? kérdeztem egy éjjel. Egy ideig válaszolta. De hosszú távon nem.

Hogy tudja bepalackozni? tettem föl kíváncsian a kérdést, miközben egy ilyen üveget nézegettem. Kémcsőre emlékeztetett, de az üvege kicsit sötétebb és vastagabb volt. Az ravasz mutatvány mondta mosolyogva. A legközelebbi tankolásnál majd megmutatom. Vér... Erre volt a legnagyobb szükségem, de ettől féltem a legjobban. Ha embervért iszom, többé nincs visszaút. Örök életemre vámpír maradok. Ha ki tudom védeni, akkor talán egyszer újra ember lehetek. Lehet, hogy az ereimben folyó vámpírvér lassan elveszd az erejét. Lehet, hogy mégsem kell meghalnom. Talán csak a bennem élő vámpír halna meg, és akkor visszatérhetnék a családomhoz és a barátaimhoz. Nem volt rá sok remény Mr. Crepsley megmondta, hogy lehetetlenség újra emberré válnom, és én hittem neki, de ez volt az egyetlen álom, amelybe belekapaszkodhattam. Múltak az éjszakák és a nappalok, mi pedig vándoroltunk tovább, városról falura, faluról nagyvárosba. Nem voltam valami jó viszonyban Mr. Crepsleyvel. Akármilyen kedves volt is, nem tudtam elfelejteni, hogy ő pumpált vámpírvért az ereimbe... amivel lehetetlenné tette, hogy megmaradjak a családomban. Gyűlöltem őt. Nappal néha eszembe jutott, mi lenne, ha mialatt alszik, nyársat szúrnék a szívébe, és magam venném kézbe a dolgokat. Megtehettem volna, de tudtam, hogy nélküle nem maradnék

9 életben. Ez idő szerint szükségem volt Larten Crepsleyre. De ha majd eljön a nap, hogy egyedül is boldogulok... Nekem kellett gondját viselnem Madame Octának: élelmet kerestem számára, gyakoroltam vele, és takarítottam a kalitkáját. Nem volt ínyemre a dolog majdnem annyira gyűlöltem a pókot, mint a vámpírt, de Mr. Crepsley közölte velem, hogy én loptam el, tehát tudok róla gondoskodni. Hébe-hóba gyakoroltam vele néhány mutatványt, de csak ímmel-ámmal. Már nem érdekelt, és ahogy múltak a hetek, egyre kevesebbet játszottam vele. A vándorlásban egyedül az tűnt jónak, hogy rengeteg helyen megfordultunk, és mindenféle nevezetességet láttunk. Nagyon szerettem utazni. De sajnos, mivel éjszaka utaztunk, a vidékből nem sokat láttam! Egy napon, mialatt Mr. Crepsley aludt, nekem pedig már elegem lett a szobában kuksolásból a tévén hagytam egy cédulát arra az esetre, ha nem érnék vissza, mire fölébred, elmentem. Nagyon kevés pénzem volt, és azt sem tudtam, merre indulok, de nem számított. Már az is boldoggá tett, hogy kiszabadultam a szállodából, és valamennyi időre egyedül maradhatok. A város meglehetősen nagy volt, de békés hangulatú. Benéztem néhány játékáruházba, és eljátszottam az ingyenes számítógépes játékokkal. Azelőtt egyáltalán nem tudtam ügyesen bánni a

számítógépekkel, de a mostani reflexeimmel és újfajta készségeimmel jóformán mindent meg tudtam csinálni. Végigvágtattam a gyorsasági játékok különböző szintjein, kiütöttem az összes ellenfelemet a harcművészeti tornákon, a sci-fi kalandjátékokban pedig az összes idegent egytől egyig leszedtem az égből. Ezután barangolni kezdtem a városban. Rengeteg szökőkút, szobor, park és múzeum volt benne; érdekeltek, úgyhogy megnéztem őket. De a múzeumokban őgyelgésről anya jutott az eszembe előszeretettel hurcolt bennünket kiállításokra, és ez felzaklatott. Valahányszor a mamámra, a papámra és Annie-ra gondoltam, mindig magányosnak és szerencsétlennek éreztem magam. Megláttam egy csapat velem egykorú fiút; egy aszfaltos pályán hokiztak. Nyolcan voltak mindkét csapatban. A többség műanyag botokkal játszott, de voltak páran, akiknek rendes faütőjük volt. A korong egy ócska fehér teniszlabda volt. Megálltam, és figyeltem őket. Néhány perc múlva odajött hozzám az egyik fiú. Honnan jöttél? kérdezte. Nem vagyok idevalósi feleltem. Egy szállodában lakom az apámmal. Utáltam így hívni Mr. Crepsleyt, de ez volt a legbiztonságosabb. Nem idevalósi szólt vissza a fiú a társainak, akik addigra szintén leálltak a játékkal. Ő is az Addams családból való? kiáltotta egyikük, mire a többiek nevetni kezdtek.

Ez mit jelent? kérdeztem sértődötten. Nem néztél mostanában tükörbe? érdeklődött a fiú. Végignéztem poros ruhámon, és megértettem, min nevetnek: úgy néztem ki, mintha a Twist Oliver lapjairól léptem volna ki. Elvesztettem a csomagomat, amiben a ruháim voltak hazudtam. Ez mindenem, ami rajtam van. Nemsokára kapok új cuccokat. Rád fér mosolygott a fiú, aztán megkérdezte, tudoke hokizni. Azt feleltem, tudok, erre meghívott, hogy álljak be. Jöhetsz a mi csapatunkba mondta, és adott egy botot. 6:2-re égünk. Engem Michaelnek hívnak. Darren feleltem, megtapogatva az ütőt. Feltűrtem a nadrágom szárát, és ellenőriztem, rendesen meg van-e kötve a cipőfűzőm. Ezalatt az ellenfél beütött egy újabb gólt. Michael hangosan káromkodott, és visszavitte a labdát a középre. Akarsz indítani? kérdezte. Persze. Akkor gyere mondta, átpasszolva a labdát, és már szaladt is előre, hogy majd visszapasszolom neki. Én már nagyon régen nem hokiztam az iskolai tesiórákon rendszerint választanunk kellett a hoki és a futball között, és én egy alkalmat se hagytam ki, amikor focizni lehetett, de most, hogy ütő volt a kezemben, és labda a lábam előtt, úgy tűnt, mintha csak tegnap hagytam volna abba.

Párszor balról jobbra ütöttem a labdát, hogy biztos legyek benne, nem felejtettem el, hogyan kell irányítani, majd fölnéztem, és a kapura összpontosítottam. Hét játékos volt köztem és a kapus között. Egy sem indult el, hogy leszereljen nyílván úgy gondolták, ötgólos előnynél nincs rá szükség. Elindultam. Egy megtermett srác a másik csapat kapitánya megpróbálta elállni az utamat, de könnyedén elhúztam mellette. Mire felocsúdtak, két másikat is magam mögött hagytam, a negyediket 10 pedig lazán kicseleztem. Akkor térdmagasságig emelt bottal becsúszott az ötödik, akit simán átugrottam, majd egy csellel megetettem a hatodikat, és mielőtt a hetedik és egyben utolsó védő megakadályozhatott volna, lőttem. Egészen gyengén ütöttem meg a labdát, az mégis sokkal keményebb volt, mint amire a kapus számított: egyenesen a jobb felső sarokba vágódott, majd lepattant a falról, és a levegőben kaptam el. Mosolyogva megfordultam, és visszanéztem a csapattársaimra. Ők még mindig a saját térfelükön voltak, onnan néztek döbbenten rám. Visszavezettem a labdát a felezővonalra, és egyetlen szó nélkül letettem. Aztán Michaelhoz fordultam, és azt mondtam: Hét:három. Lassan pislantott, majd elmosolyodott. Ó, igen! Halkan felnevetett, és a társaira kacsintott. Azt hiszem, ez jó meccs lesz!

Egy darabig nagyon élveztem, hogy uralom az egész pályát: visszarohantam védekezni, és hátulról hajszálpontos lövéseket adogattam a társaimnak. Lőttem két gólt, és elindítottam négy másikat. Kilenc-hétre vezettünk, és húztuk az időt. A másik csapatnak ez persze nem tetszett, és rávettek, hogy adjuk át a két legjobb játékosunkat, de ez sem számított. A kapusunkon kívül mindenkit odaadhattam volna nekik, és még úgy is elpáholtam volna őket. Ezután kezdődtek a kellemetlenségek. A másik csapat kapitánya Danny újra meg újra megpróbált megakasztani, de túl gyors voltam, és mindig eltáncoltam a felemelt ütője és a kirakott lába mellett. De akkor ütni kezdte az oldalamat, vagy rálépett a lábamra, vagy a könyökével rávágott a karomra. Egyik se fájt, de bosszantott. Nem bírom azokat, akik képtelenek veszíteni. A válságos pillanat akkor következett el, amikor Danny egy nagyon érzékeny helyen csípett belém. Még a vámpírok sem bírnak elviselni mindent! Felordítottam, és a fájdalomtól összegörnyedve lekuporodtam a földre. Danny nevetve robogott el a labdával. Pár másodperc múlva a dühtől vörösen pattantam fel. Danny a félpálya magasságában járhatott. Utánaeredtem. Félretaszigáltam a közöttünk lévő játékosokat nem néztem, hogy melyik csapat tagjai, majd becsúsztam mögé, és a botommal teljes erőmmel rávágtam mindkét lábára. Embertől is

veszedelmesen nagy ütés lett volna, hát még egy félvámpírtól... Éles reccsenés hallatszott. Danny felüvöltött, és lerogyott a földre. A játék abban a pillanatban leállt. A pályán mindenki tisztában volt azzal, hogy mi a különbség egy fájdalmas ordítás és az igazi kín gyötrelmes sikolya között. Már bántam, amit tettem, és azt kívántam, bárcsak visszacsinálhatnám. Ránéztem az ütőmre, reménykedve, hogy az tört ketté, annak a csattanását hallottam. De nem. Eltörtem Danny mindkét sípcsontját. Alsó lábszárai esetlenül behajlottak, és a sípcsontja körüli bőr szétszakadt. A vörös húsból kifehérlett a fehér csont. Michael lehajolt, hogy szemügyre vegye Danny lábát. Amikor felállt, elszörnyedve nézett rám. Teljesen széttörted a lábát! mondta elakadó lélegzettel. Nem akartam kiáltottam. Megszorította a... és mutattam a derekam alatt, hogy hol. Eltörted a lábát! kiáltotta Michael, és hátrálni kezdett tőlem. A körülötte lévők követték a példáját. Féltek tőlem. Nagy sóhajjal ledobtam a hokibotot, és lementem a pályáról; tudtam, még nagyobb baj lesz, ha maradok, és megvárom, míg a felnőttek odaérnek. Egyik fiú sem próbált megállítani. Túlságosan meg voltak rémülve. Nagyon megijedtek tőlem... Darren Shan... a szörny.

Besötétedett, mire hazaértem. Mr. Crepsley már ébren várt. Mondtam, hogy azonnal el kell tűnnünk a városból, de nem árultam el neki, hogy miért. Egy pillantást vetett az arcomra, bólintott, és már szedte is össze a holminkat. Aznap éjjel keveset szóltunk egymáshoz. Én azon gondolkodtam, hogy milyen pocsék dolog félvámpírnak lenni. Mr. Crepsley érezte, hogy valami baj van, de nem zaklatott kérdésekkel. Nem először voltam ilyen mogorva. Lassan hozzászokott a hangulatváltozásaimhoz. Egy elhagyatott templomba tértünk be aludni. Mr. Crepsley végignyúlt egy hosszú padon, én pedig a földön csináltam magamnak fekvőhelyet egy gyommal benőtt, mohos buckán. Korán fölébredtem, s fölfedező útra indultam a templomban és az azt körülvevő kis temetőben. A sírkövek régiek voltak, sok közülük repedezett vagy felverte a gaz. Órákig tisztogattam, gyomláltam a sírokat, mostam a köveket a közeli patakból hordott vízzel. Közben nem kellett a hokimeccsre gondolnom. 11 Egy közeli föld alatti vacokban egy nyúlcsalád lakott. Ahogy a nap mind előbbre haladt, közelebb merészkedtek, hogy lássák, mit csinálok. Kíváncsi népség volt, főleg a fiatalok. Egyszer úgy csináltam, mintha elnyomott volna az álom. Két nyuszi egyre közelebb és közelebb merészkedett, mígnem alig fél méterre voltak tőlem. Akkor hirtelen felugrottam, és elkiáltottam magam:

Búú! Hanyatt-homlok rohantak el, annyira, hogy egyikük bukfencezve tűnt el a vacok nyílásában. Ettől teljesen felvidultam. Délután találtam egy boltot, ahol vettem húst és valami zöldséget. A templomba visszatérve tüzet gyújtottam, és elővettem Mr. Crepsley padja alól azt a táskát, amelyben az edényeket tartotta. Addig kotorásztam benne, míg megtaláltam, amit kerestem: egy konzervdoboz alakú kis fazekat. Óvatosan, fejjel lefelé letettem a földre, majd rányomtam a tetejére a fémrészt. Kinyíltak a behajtott lemezek, és a bádogedény kiöblösödött. Öt másodperc elteltével egy rendes méretű fazékká változott; megtöltöttem vízzel, és föltettem a tűzre. A csomagban minden konyhaedény ilyen volt. Mr. Crepsky egy Evanna nevű nőtől vette réges-régen. Súlyra ugyanannyit nyomtak, mint a rendes edények, de mivel kicsire össze lehetett hajtogatni, könnyebb volt szállítani őket. Főztem zöldséges ragut, úgy ahogy Mr. Crepsley tanította. Szerinte főzni mindenkinek kellene tudni. Kivittem a maradék répát és káposztát, és ledobtam a nyulak vacka mellé. Mr. Crepsleyt meglepte, hogy amikor fölébredt, meleg vacsora várta illetve neki inkább reggelinek számított. A fortyogó edény felé szimatolt, és megnyalta a száját. Nem utasítom vissza mondta mosolyogva, aztán ásított, nyújtózkodott, ujjaival végigszántott

narancsvörös kefehaján, végezetül megvakarta a bal arcán végighúzódó sebhelyet. Gyakori szokása volt ez. Sokszor meg akartam már kérdezni, honnan származik ez a ronda forradás, de egyszer sem tettem meg. Egy éjjel, majd ha már elég bátornak érzem magam, megkérdezem. Asztal nem volt, úgyhogy az ölünkből ettünk. Elővettem a csomagból két összehajtott tányért, kipattintottam, és evőeszközt is raktam mellé. Kitálaltam az ételt, amit egykettőre be is faltunk. Az evés végeztével Mr. Crepsley megtörölte a száját egy selyem asztalkendővel, majd zavartan köhintett. Nagyon finom volt mondta dicséretképpen. Köszönöm feleltem. Én... nos... szóval... Sóhajtott. Sohasem értettem a ravaszkodáshoz, ezért egyenesen rákérdezek: mi történt tegnap? Miért voltál olyan zaklatott? Belebámultam a majdnem teljesen kiürült tányéromba; nem tudtam, akarok-e válaszolni, vagy sem. Aztán hirtelen belekezdtem, és jóformán egy szuszra elejétől a végéig elmondtam mindent. Mr. Crepsley figyelmesen végighallgatott. Amikor befejeztem, némi gondolkodás után azt mondta: Ez olyasmi, amihez hozzá kell szoknod. Tény és való, hogy erősebbek, gyorsabbak és keményebbek vagyunk, mint az emberek. Ha leállsz velük játszani, meg fognak sebesülni.

Nem gondoltam, hogy kárt teszek benne panaszoltam. Véletlen baleset volt. Mr. Crepsley megvonta a vállát. Figyelj, Darren, ha emberek közé mész, nem tudod megakadályozni, hogy ilyesmi újra előforduljon. Akármennyire is igyekszel normális lenni, nem vagy az. Véletlen balesetekre mindig számítani kell. Ezzel azt akarja mondani, hogy többé nem lehet barátom, ugye? néztem rá szomorúan. Magamtól is rájöttem. Ezért voltam olyan elkeseredett. Ahhoz a gondolathoz már hozzászoktam, hogy soha többé nem mehetek haza, és nem találkozhatom a barátaimmal, de arra csak tegnap jöttem rá, hogy új barátaim sem lehetnek többé. Magához vagyok láncolva. Egyetlen más barátom sem lehet, ugye? Mr. Crepsley megdörzsölte a forradását, és lebiggyesztette a száját. Ez nem igaz mondta. Lehetnek barátaid. Csak óvatosnak kell lenned. Te... Ez így nem jó! kiáltottam. Maga mondta, hogy mindig számítanom kell véletlen balesetekre. Minden kézfogásom veszélyes lehet: elvághatom a csuklójukat a körmömmel! Nem ráztam meg a fejem határozottan. Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Túl veszélyes vagyok ahhoz, hogy valaha is barátokat szerezhessek. Különben sem lehetnék igazi barát. Miért nem? kérdezte. Az igazi barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. De én sohasem mondhatom el egy

embernek, hogy vámpír vagyok. Mindig hazudnom kellene, és tettetni, hogy olyasvalaki vagyok, aki valójában nem vagyok. Mindig rettegnék, hogy a másik rájön, mi vagyok, és akkor megutál. Ezzel a problémával minden vámpírnak számolnia kell mondta Mr. Crepsley. De nem minden vámpír gyerek! vágtam vissza dühösen. Magát milyen idős korában változtatták át? Felnőttkorában? 12 Bólintott. A felnőtteknek már nem olyan fontosak a barátok folytattam. A papám mondta, hogy a felnőttek megszokták, hogy nincs sok barátjuk. Van munkájuk, meg hobbijaik, és mindenfélével el tudják foglalni magukat. De nekem a barátaim voltak a legfontosabbak az életemben, leszámítva a családomat. Maga elvette a családomat, amikor átszivattyúzta belém a büdös vérét, és most még az esélyemet is elveszi, hogy még egyszer az életben legyen egy igazi barátom. Nagyon köszönöm! kiabáltam mérgesen. Köszönöm, hogy szörnyeteget csinált belőlem, és hogy tönkretette az életemet! Közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, de nem akartam, előtte semmiképpen sem. A villámra szúrtam az utolsó darab húst a tányéromról, bekaptam, és elszántan rágni kezdtem. Mr. Crepsley hallgatott. Nem tudtam, haragszik-e, vagy sajnál. Már kezdtem azt hinni, hogy túl sokat mondtam. Mi lesz, ha azt mondja: "Ha így érzel irántam, akkor sorsodra hagylak"? Mihez kezdek

akkor? Arra gondoltam, bocsánatot kérek tőle, de akkor halkan beszélni kezdett. Meglepő dolgokat mondott. Ne haragudj. Nem kellett volna vért adnom neked. Rossz döntés volt. Túl fiatal vagy. Elfelejtettem, milyen volt kisfiúnak lenni. Nem gondoltam a barátaidra, és hogy mennyire fognak hiányozni neked. Rosszul tettem, hogy vért adtam neked. Rettenetes hibát követtem el. Én... Elhalkult a hangja, és teljesen elhallgatott. Olyan szerencsétlen képet vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett velem, és akkor megint gyűlöltem. Aztán nedvességet láttam a szeme sarkában, ami akár könny is lehetett, és akkor megint megsajnáltam. Teljesen össze voltam zavarodva. Ezen már nincs értelme siránkozni mondtam nagy sokára. Vissza már úgysem mehetünk. Ami történt, megtörtént, nem igaz? De sóhajtotta. Ha tehetném, visszavenném a szörnyű képességet, amivel felruháztalak. De nem lehet. A vámpírság örökre szól. Ha egyszer valaki átváltozott, már nem változhat vissza. De azért folytatta elgondolkodva a helyzet nem olyan rettenetes, mint gondolod. Talán... Összehúzott szemmel töprengett. Talán mi? kérdeztem. Találhatunk neked barátokat mondta. Nem kell örökösen hozzám láncolva élned.

Nem értem néztem rá összeráncolt homlokkal. Hát nem most egyeztünk meg abban, hogy számomra nem biztonságos emberek közé menni? Én nem emberekről beszélek felelte, és elvigyorodott. Olyanokra gondolok, akiknek valami különleges képességük van. A hozzánk hasonlókra. Akiknek elmondhatod a titkaidat... Előrehajolt, és a két kezébe vette a kezemet. Darren, mit gondolsz, visszamenjünk a Cirque du Freakbe? Mi lenne, ha te is a tagja lennél? Minél tovább beszélgettünk róla, annál jobban megtetszett az ötlet. Mr. Crepsley elmondta, hogy a cirkusz tagjai tudni fogják, mi vagyok, és akkor elfogadnak. A műsor felépítése gyakran változott, és szinte mindig akadt valaki, aki hasonló korú volt, mint én. Így majd nekem is lehet barátom. És ha rosszul érzem magam a cirkuszban? kérdeztem. Akkor elmegyünk felelte. Én nagyon szerettem a cirkusszal utazni, de nem esem kétségbe, ha ott kell hagynom. Ha tetszik neked, akkor maradunk. Ha nem, akkor megint útra kelünk. És nem tartanak majd koloncnak a nyakukon? kérdeztem. Ki kell majd venned a részed a munkából világosított fel Mr. Crepsley. Mr. Tall megköveteli, hogy mindenki csináljon valamit. Segíteni fogsz a székek felállításában, a világításban, az emléktárgyak árusításában.

És mi a helyzet a mennyországgal? kérdezősködtem tovább. Hiszünk egy csillagokon túli Paradicsomban. Ha jó életet éltünk, halálunk után a lelkünk a testünkből kiszabadulva elhagyja a földet, s a csillagok és galaxisok terét átszelve végül eljut a világegyetem túloldalán lévő csodálatos világba a Paradicsomba. És akik nem éltek jó életet? Azok itt maradnak felelte. Szellemekként élnek tovább a földhöz láncolva, és a világ végezetéig itt kell kóborolniuk. Elgondolkodtam ezen. Mit jelent a jó élet egy vámpír számára? kérdeztem végül. Hogyan lehet eljutni a Paradicsomba? Rendesen kell élni hangzott a felelet. Nem szabad ölni, ha nem szükséges. Nem szabad 13 bántani az embereket. Nem szabad tönkretenni a világot. A vérivás nem gonosz dolog? kérdeztem. Nem, ha nem ölöd meg azt, akinek a vérét iszod válaszolta Mr. Crepsley. És olykor még az is lehet jó dolog. Megölni valakit lehet jó dolog? hökkentem meg. Mr. Crepsley komolyan bólintott. Az embereknek van lelkük, Darren. Amikor meghalnak, a lelkük fölmegy a mennybe vagy Paradicsomba. De lehetséges, hogy egy részt belőlük itt marasztaljunk a földön. Amikor kis

mennyiségeket iszunk a vérükből, semmit sem veszünk el abból, ami lényeges egy személyben. De ha sokat iszunk, akkor lényük egy részét életben tartjuk önmagunkban. Hogyan? kérdeztem összehúzott szemöldökkel. A vérrel együtt magunkba szívjuk az illető személy emlékeinek és érzéseinek egy részét is magyarázta. Ezek a mi személyiségünk részévé válnak, amitől olyannak láthatjuk a világot, ahogyan ő látta, és olyan dolgokra emlékezünk, melyek másképpen feledésbe merültek volna. Mint például? Egy pillanatra elgondolkodott. Az egyik legkedvesebb barátomat Paris Skyle-nak hívják mondta. Már nagyon öreg. Sok évszázaddal ezelőtt barátok voltak William Shakespeare-rel. Azzal a William Shakespeare-rel? Azzal, aki a színdarabokat írta? A színdarabokat és szonetteket bólogatott Mr. Crepsley. De nem minden Shakespeare-költeményt jegyeztek fel; a leghíresebbek közül néhány elveszett. Amikor Shakespeare haldoklott, Paris ivott a véréből Shakespeare kérte meg rá, és így átömlesztette magába az elveszett költeményeket, később pedig leírták őket. Nélkülük szegényebb volna a világ. De... elakadtam, majd újrakezdtem. De csak olyanokkal teszik ezt meg, akik kérik, és akik a halálukon vannak?

Igen felelte Mr. Crepsley. Gonosz dolog volna egy egészséges embert megölni. Olyan barátaink vérét inni azonban, akik már közel járnak a halálhoz, és így életben tartani az emlékeiket és az élményeiket... Elmosolyodott. Ez valóban dicséretes cselekedet. No, de ezen útközben is eltöprenghetsz mondta aztán. Most indulnunk kell. Amikor készen álltunk az indulásra, felpattantam Mr. Crepsley hátára, és már suhantunk is. Azóta sem magyarázta el, hogy tud ilyen gyorsan mozogni. Nem mintha sebesen futott volna; inkább a világ látszott tovasiklani futó lába alatt. Azt mondta, minden igazi vámpír tud suhanni. Jó volt látni, hogyan sodródik tova mögöttünk a vidék. Hegyekre iramodtunk föl, és a szélnél is gyorsabban keltünk át hatalmas síkságokon. Míg suhantunk, tökéletes volt körülöttünk a csend, és soha senki sem látott meg bennünket. Olyan volt, mintha valami bűvös gömbben utaznánk. Suhanás közben elgondolkodtam azon, amit Mr. Crepsley mondott: az emberek emlékeit életben lehet tartani azáltal, hogy vért szívunk belőlük. Nem nagyon értettem, hogyan működik ez a dolog... majd ezt is megkérdezem tőle. A suhanás kimerítő dolog volt; a vámpírról ömlött az izzadság, és láttam rajta, hogy egyre jobban kínlódik. Hogy segítsek rajta, elővettem egy palack embervért, kinyitottam, és odatartottam a szája elé. Egy bólintással némán megköszönte, majd letörölte az izzadságot a homlokáról, és folytatta az utat.

Nagysokára világosodni kezdett az ég alja, s akkor megállt. Leugrottam a hátáról, és körülnéztem. Egy országút közepén voltunk, körülöttünk, amerre a szem ellátott, sehol egy ház, csak mezők, rétek és erdők. Hol van a Cirque du Freak? kérdeztem. Pár kilométerre innen mutatta az irányt. Letérdelt a földre, és zihálva kapkodta a levegőt. Kifogyott magából a szusz? kérdeztem, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Nem vigyorgott vissza. Meg tudtam volna csinálni, csak nem akartam kimelegedve megérkezni. Jó lesz, ha nem húzza sokáig a pihenést figyelmeztettem. Nemsokára hajnalodik. Nagyon jól tudom, hogy mennyi az idő! csattant fel. Többet tudok a reggelekről és hajnalokról, mint bárki élő emberfia. Még rengeteg időnk van. Teljes negyvenhárom perc. Ha maga mondja. Én mondom. Bosszúsan felállt, és elindult gyalog. Vártam, míg egy kicsit távolabb ér, aztán utánaszaladtam. Nyomás, öreg szóltam rá csúfolódva. Még a végén lemarad. Fogd be morgott vissza. Különben könnyen kijárhat egy füles meg egy farba rúgás. Pár perc múlva megszaporázta a lépteit, és így ügettünk egymás mellett. Jó kedvem volt, hónapok óta először éreztem jól magam. Örültem, hogy végre van valami, amit várhatok.

Elhaladtunk egy szakadt külsejű táborozó társaság mellett. Épp akkor ébredeztek. Egy pár 14 integetett is nekünk. Furán néztek ki: hosszú volt a hajuk, különös ruhákat viseltek, és tele voltak fülbevalókkal meg karkötőkkel. A sátrak között zászlókat meg táblákat lehetett látni. Megpróbáltam elolvasni, mi áll rajtuk, de futás közben nem tudtam kibetűzni, megállni meg nem akartam. Amennyire ki tudtam venni, a táborozók egy új elterelő út megépítése ellen tiltakoztak. Az út tele volt kanyarokkal. Az ötödik kanyar után végre egy folyóparti tisztáson megpillantottuk a Cirque du Freaket. A tábor körül csend honolt gondoltam, alszanak, és ha autóval haladtunk volna el mellette, és nem figyeljük, hol bukkannak fel a kocsik és a sátrak, könnyen elsiklott volna felettük a tekintetünk. Szinte érthetetlen volt, hogy egy cirkusz ezen a helyen üsse fel a sátrát. Nem volt itt semmiféle előadóterem vagy nagysátor, ahol a rémségek felléphettek volna. Gondoltam, bizonyára itt pihennek meg két város között félúton. Mr. Crepsley magabiztosan kanyarodott hol ide, hol oda a személyautók és furgonok között. Pontosan tudta, hová tart. Én követtem, igaz, sokkal kevesebb önbizalommal: emlékeztem arra az éjszakára, amikor a szörnyek mellett elosonva elloptam Madame Octát. Mr. Crepsley megállt egy hosszú, ezüstszínű lakókocsi mellett, és bekopogott. Szinte azon

nyomban kinyílt, és megjelent Mr. Tall hórihorgas alakja. Szeme a hajnali szürkületben még feketébbnek tűnt, mint valaha. Ha nem tudom, akár megesküdtem volna, hogy nincs is szemgolyója, csak két fekete üreg tátong a helyén. Ó, ti vagytok mondta halk, mély hangján, alig mozduló szájjal. Úgy éreztem, mintha keresnél hajolt Mr. Crepsley felé, majd lepillantott oda, ahol én álltam remegve. Látom, magaddal hoztad a fiút is. Bejöhetünk? kérdezte Mr. Crepsley. Persze. Mit felelhet erre az ember nektek, vámpíroknak? tette hozzá mosolyogva. Lépjetek be saját szabad akaratotokból? Valami ilyesmit hagyta rá Mr. Crepsley, és az arcára terülő mosolyból megértettem, hogy ez valami régi tréfa lehet közöttük. Beléptünk a lakókocsiba, és leültünk. Elég gyér volt a berendezés: néhány polc, rajtuk a cirkuszt reklámozó plakátok és szórólapok, a vörös cilinder és a kesztyűk, amelyeket már láttam rajta, néhány csecsebecse és egy felcsapható ágy. Nem reméltem, hogy ilyen hamar visszajössz, Larten szólt Mr. Tall. Még így ülve is hatalmasnak látszott. Nem volt napirenden a gyors visszatérés, Hibernius. Hibernius? Milyen különös név. Mindazonáltal illett rá. Hibernius Tall. Volt valami furcsa csengése. Bajba kerültél? érdeklődött Mr. Tall. Nem felelte Mr. Crepsley. Darren volt boldogtalan. Úgy határoztam, jobb lesz neki itt, ahol a

maga fajtája között lehet. Értem. Mr. Tall kíváncsian szemügyre vett. Hosszú utat tettél meg, amióta utoljára láttalak, Darren Shan mondta. Jobban szerettem ott, ahol voltam morogtam. Akkor miért mentél el onnan? kérdezte. Rábámultam. Tudja, hogy miért feleltem hidegen. Lassan bólintott. Akkor hát maradhatunk? kérdezte Mr. Crepsley. Természetesen vágta rá rögtön Mr. Tall. Örömmel látunk viszont benneteket. Pillanatnyilag megcsappant kicsit a létszámunk. Bordás Alexander, Sive és Seersa, valamint Vasfogú Gertha szabadságon vagy üzleti úton vannak. Végtag Cormac úton van hozzánk, de csak később fog megérkezni. Larten Crepsley és idomított pókja nagyban fogja emelni előadásunk fényét. Köszönöm mondta Mr. Crepsley. És velem mi lesz? kérdeztem vakmerően. Te nem vagy olyan értékes mosolyodott el Mr. Tall, de azért téged is szívesen látunk. Felhorkantam, de nem szóltam semmit. Hol fogunk fellépni? hangzott Mr. Crepsley következő kérdése. Itt felelte Mr.Tall. Itt? csipogtam bele meglepetten. Miért, zavar téged? érdeklődött Mr. Tall. Itt semmi sincs, csak a nagy pusztaság mondtam. Azt hittem, csak városokban lépnek fel, nagy nézőközönség előtt.

Nekünk mindig nagy nézőközönségünk van jelentette ki Mr. Tall. Mindegy, hol játszunk, az emberek eljönnek, hogy megnézzék. Rendszerint sűrűn lakott helyeken ütünk tábort, de az évnek 15 ebben a szakában lassúbbra szoktuk venni az iramot. Mint említettem, néhány kiválóságunk távol van, akárcsak... társulatunk bizonyos más tagjai. Lopva különös pillantást váltottak egymással, és én éreztem, hogy most valamiből kimaradtam. Egyszóval most pihenünk folytatta Mr. Tall. Pár napig nem tartunk előadást. Kifújjuk magunkat. Útközben elhaladtunk egy sátorozó csapat mellett jegyezte meg Mr. Crepsley. Nem okoznak semmi gondot? A THV gyalogosai? nevetett Mr. Tall. Túlságosan lefoglalja őket a fák és kövek védelmezése, nem érnek rá velünk törődni. Mi az a THV? kérdeztem. A Természet Harcos Védelmezői válaszolta Mr. Tall. Ökoharcosok. Körberohangálják az országot, s próbálják leállítani az új utak és hidak építését. Itt vannak már pár hónapja, de hamarosan tovább kell menniük. Igazi katonák? kérdeztem. Vannak puskáik, kézigránátjaik meg tankjaik? Mindketten a hasukat fogták nevettükben. Néha tényleg nagyon hülye tud lenni szegénykém nyögte ki Mr. Crepsley két nevetőroham

között, de azért nem olyan buta, mint amilyennek látszik. Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de nem szóltam semmit. Tapasztalatból tudtam, hogy nincs értelme, ha az ember dühös lesz a felnőttekre, amikor azok kinevetik; ettől csak még jobban nevetnek rajtad. Katonáknak nevezik magukat magyarázta Mr. Tall, de valójában nem azok. Fákhoz láncolják magukat, homokot szórnak a munkagépek motorjába, rajzszögeket a kocsik kereke elé meg ilyesmiket. Miért... kezdtem, de Mr. Crepsley közbevágott: Kérdésekre most nincs időnk. Pár perc, és fölkel a nap. Fölállt, és kezet fogott Mr. Tall-lal. Köszönöm, hogy visszafogadsz minket, Hibernius. Örömmel válaszolta Mr. Tall. Bízom benne, hogy vigyáztál a koporsómra... Természetesen. Mr. Crepsley boldogan elmosolyodott, és összedörzsölte a két kezét. Ez hiányzik a legjobban, ha távol vagyok. De jó lesz megint kényelmesen aludni! Mi legyen a fiúval? kérdezte Mr. Tall. Akarod, hogy neki is összeüssünk egy koporsót? Eszébe ne jusson! kiáltottam. Még egyszer be nem fekszem egy ilyenbe! Visszaemlékeztem, milyen volt koporsóban feküdni mint élő halott, és összerázkódtam. Költöztessétek össze Darrent valamelyik előadóművésszel. Ha lehet, egy vele egykorú gyerekkel