Lauren Beukes ZOO CITY

Lauren Beukes ZOO CITY Lauren Beukes: Zoo City Zoo City by Lauren Beukes, 2010 Fordította: Körmendi Ágnes Borítókép Sánta Kira A szerző fotóját Gavin Hall készítette A borítót tervezte Csigás Gábor

ELSŐ RÉSZ

1 Állatvárosban nem illik kérdezni. Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére, átégeti az ablakom. A saját kis denevér-hívójelem. Vagy csak azt akarja eszembe juttatni, hogy kéne már függönyt szereznem. Elárnyékolom a szemem meghasadt bizony a hajnal, és senki nem varrja meg a rongyait, aztán lerántom a lepedőt és kihámozom magam az ágyból. Benoit meg sem rezzen, csak bőrkeményedéses lába lóg ki a paplan alól, mint valami göcsörtös uszadékfa. Egy ilyen láb regényeket mesél. Elmeséli, hogyan gyalogolt idáig egészen Kinshasából, a mellkasára kötve a Mongúzát. A szóban forgó Mongúz szőrös vesszőként tekeredik fel a laptopomra, a LED fénye az orra alatt lüktet. Mintha nem lenne tisztában vele, hogy a számítógépem tiltott terület. Fogalmazzunk úgy, hogy háklis vagyok a munkámra. Fogalmazzunk úgy, hogy nem száz százalékig legális. Kétoldalt megfogom a laptopot, és óvatosan elkezdem lebillenteni az asztalról. Úgy harminc foknál tarthatok, amikor a Mongúz elkezd lecsúszni a laptop fedeléről. Összerezzen, felébred, riki-tiki-tévi karmok keresnének fogást nagy kopogva. Amint zuhanni kezd, megfordul a levegőben és talpra esik. Felhúzza csíkos vállát és a fogait kivicsorítva fúj rám. Visszafújok. A Mongúznak hirtelen eszébe jut, hogy nagyon fontos bolhacsípéseket kell megvizsgálnia. Hagyom, hadd kurkássza végig a hátsó fertályát. Átbújok a plafonról lógó kötélhurkok egyike alatt ennél jobban nem sikerült utánoznom az amazonasi dzsungel indáit, és végigtrappolok a szétrohadt linóleumpadlón a szekrényhez. Kicsit optimista, hogy szekrénynek hívom, ahogy az is optimista, hogy ezt a veszedelmesen megdőlt padlójú, dohos szobát a maga szivárgó vízvezetékeivel lakásnak nevezem. A szekrény valójában csak egy jókora ládaféleség, ami elé egy darab vásznat szegeztem, hogy ne porosodjanak úgy a ruháim. És Lajhár se. Most is, ahogy elhúzom a giccses napraforgómintás anyagot, álmosan pislog fel rám a rejtekéből. Mintha csak egy formátlan prémkabát heverne a drótfogasok között. Nem mennek neki túl jól a reggelek. A szőrében, a karmán mohaszag ül, de egészen természetes és tiszta a lépcsőházból felgomolygó rothadt szemét és fekete penész bűzéhez képest. Az Elysium Heightsnek már évekkel ezelőtt lőttek. Átnyúlok mellette, kiveszek egy fehér galléros, retró matrózblúzt, kerítek egy hozzáillő farmert és egy klumpát, majd az egészet megkoronázva vékony rasztatincseimre dobok egy citromzöld kendőt. A hajam kényelmesen elfedi a bal fülem maradványait. Az összhatást leginkább a Grace Kelly Sailor Moonnak öltözött kifejezéssel lehetne illetni, és ezzel nem is annyira a stílusomra, mint inkább az anyagi helyzetemre utaltam. Mindig is inkább a pofátlanul drága, alter dizájner boltos csajszi voltam. Persze csak EÉ-ben. Előző Életemben. Gyerünk, haver mondom Lajhárnak. Ne várassuk meg az ügyfeleket! Lajhár kurtán, elítélően tüsszent egyet, aztán kinyújtja hosszú, pihés karját. Felkapaszkodik a hátamra, és hosszasan fészkelődik, mielőtt végre elhelyezkedne. Egykor ez kikezdte a türelmemet. De ez már rég a rutinunkhoz tartozik. Mivel még nem volt meg a reggeli koffeinadagom, eltart egy kis ideig, hogy az ütemes kaparászás eljusson a tudatomig. A Mongúz vak elszánással karmolássza a bejárati ajtót. Engedek neki, kicsattintom a dupla reteszt és kikattintom a varázslattal bevésett lakatot, amelyet állítólag arra terveztek, hogy kívül tartsa azokat, akiknek az a shavijuk, hogy átsiklanak a zárt ajtón. Amint résnyire nyílik az ajtó, a Mongúz kifurakodik a bokáim között, és elüget a folyosón a közös alomhoz. Elég könnyű megtalálni. Ez az épület legbüdösebb része. Igazán szerezhetnél már egy macskaajtót! Végre Benoit is felébredt. Felkönyökölt, és az ujjai ernyője alól hunyorog rám, mert a Ponte toronyról visszaverődő vakító fénysugár mostanra

már átkúszott az ő ágyrészére. Miért? vetem oda, és fél lábbal kitámasztom az ajtóm. A Mongúz nemsokára visszajön. Ideköltözöl? Ezt vehetem meghívásnak? Csak annyit mondok, ne nagyon kényelmesedj el! Igen, de tényleg csak ennyit mondasz vele? És ne kezdj el okoskodni sem! Ne aggódj, cherie na ngayi! Az ágyad túl göröngyös ahhoz, hogy elkényelmesedjek! Benoit lustán nyújtózkodik egyet, és felcsillan a vállát behálózó hegek mintázata. A műanyagként csillogó égett bőrfelületek a torkától futnak le a mellkasára. Reggelit csinálsz? Csak lingalául szólít a szerelmének, így könnyebb úgy tennem, mintha nem is mondaná. Vissza kell vinnem ezt-azt vonom meg a vállam. Van ma valami érdekes? Imádja hallani, mi mindent veszítenek el az emberek. Egy kulcscsomó. Egy özvegyi gyűrű. Ó, igen! Az őrült vénasszony! Mrs. Luditsky. Pontosan mondja Benoit, és megismétli. Az őrült vénasszony. Kapkodd magad, szívem! Mennem kell! Benoit fintorog. Korán van még! Nem vicceltem! Jól van, jól van... Kigubózódik az ágyból, felkapja a farmerjét a földről, és magára rángat egy régi mozgalmi pólót, amelyet a központi metodista templom ruhaosztásakor szerzett. Kihalászom Mrs. Luditsky gyűrűjét a műanyag pohárnyi Jikből, amibe beáztattam éjszakára, hogy megszabaduljon az eau de csatorna makacs bűzétől, és leöblítem a köpködő csap alatt. Platina, kis zafír-csillagképpel, a közepén egy szürke csíkkal. Alig karcolódott meg. Még Lajhár segítségével is három órámba telt, hogy megtaláljam a nyomorultat. Amint hozzáérek, megérzem a húzást, a kötelék fonalként húzódik el a messzeségbe; ha összpontosítok rá, erősebb. Lajhár szorosabban rámarkol a vállamra, a karma a kulcscsontomba váj. Nyugalom, oroszlán! szisszenek fel. Talán könnyebb lett volna, ha egy oroszlánt kapok. Nem mintha bárki válogathatna. Benoit már fel is öltözött, a Mongúz türelmetlen nyolcasokat ró a bokája körül. Akkor később találkozunk? kérdez vissza, miközben kiterelem az ajtón. Lehet. Önkéntelenül is elmosolyodom, de amikor közelebb lépne, hogy megcsókoljon, Lajhár féltékenyen elhessenti a karjával. Nem is tudom, melyikőtök a rosszabb panaszkodik Benoit, és lebukik előle. Te, vagy ez a majom! Egyértelműen én mondom, és bezárom mögötte az ajtót. Az Elysium Heights lépcsőházának megfeketedett falán még érződik az Örvény bűze. Akár a mikróban felejtett műanyag. A lépcsőház sárga rendőrségi szalagokba és a bizonyítékokat védő bűbájokba tekert múmia, mintha a rendőrök egyszer tényleg visszajönnének, hogy kivizsgálják az ügyet. Egy halott állatkerti Állatvárosban még jobb napokon is sokadrendű dolog. A lakók többsége kénytelen a tűzlépcsőn kikerülni ezt az emeletet. De gyorsabban is le lehet jutni a földszintre. Nem csak az elveszett holmik megtalálásához van érzékem, a legrövidebb utat is könnyen meglelem. Beugrok a 615-ösbe, amely üresen áll, mióta egyszer kiégett, és lemászom a lyukon, amely az 526-ba vezet. Azt a lakást teljesen kibelezték a szemétgyűjtő patkányok; felszedték a padlót,

a csöveket, a szigetelést mindent, amit csak el tudtak adni egy adagért. Ha már szóba került, most is hever egy eszméletlen drogos az ajtóban, valami mocskos, szőrös jószág fúrja magát a mellkasához, zihálva kapkodja a levegőt. A klumpám egy széttört villanykörte cserepein csikorog, ahogy átlépek fölötte. Az én időmben cracket szívott az ember, vagy mandraxot, ha nagyon lecsúszott. Átvágok az Aurum Place-be egy függőfolyosón, egy működőképes lépcsőházhoz. Bár lehet, hogy nem is olyan működőképes az a lépcsőház. Amint kicsapom a dupla ajtót, tökéletes sötétség ásít vissza rám: most már tudom, a drogos honnan szedte a körtét. Ez aztán a romantika. Lajhár egyetértően mordul. Most azt mondasz, amit akarsz, de ne feledd, ha lezúgok, te is velem esel! mondom, és kilépek a sötétbe. Lajhár úgy vezet, mint valami Zinzi-motort, a karma meg-megfeszül, balra, jobbra, le, le, le vagy két emeletnyit, ahol még épek a villanykörték. Persze nem kell sok idő, hogy ezek is új életre keljenek tik-pipaként, de hát nem ez a nyomornegyedek rendje? Még azt is újrahasznosítják, ami le van betonozva. A lépcsőház fojtó zártsága után megkönnyebbülés kiérni az utcára. Ilyen kora reggel még meglehetősen csendes. Egy közterület-fenntartó locsolókocsi dohog el előttem, széles vízsugárral teríti be a betont, elmossa az éjszaka kihágásait. A szóban forgó kihágások egyike sietve táncol vissza, nehogy lefröcsköljék, és kis híján rálép a tűsarka körül ugrándozó viharvert Verébre. Amint észrevesz, összekapja meztelen felsőtestén a farmerdzsekit. A hirtelen mozdulat nyomán azt sem látom, hogy a melle hormonkezelés vagy mágia eredménye. Elmegyek mellette, és érzem, ahogy végigsimít rajtam a fiúlány elveszett holmijainak tucatnyi vékony szála, mint egy tengerirózsa csápjai. Próbálok nem odafigyelni. De így is elkapok pár elmosódott benyomást, mint egy életlen fényképet. Felvillan előttem egy arany cigarettatartó, de lehet, hogy névjegykártyatartó, egy nagyjából üres, műanyag doboz, az alján kis barna porral, és egy pár flitteres, vörös tűsarkú rendes kóristalány cipők, mintha csak Dorothy felnőve, burleszk sztriptíztáncosként került volna vissza Óz birodalmából. Lajhár automatikusan megdermed. Megveregetem a karját. Nem a mi dolgunk, haver! Túl érzékeny. Az a gond az én adottságommal, átkommal mindegy, mondjuk, aminek akarjuk, hogy mindenki elvesztett valamit. Olyan érzés emberek közé mennem, mintha egy macskabölcsőerdőbe lépnék, mintha valaki pamutgombolyagokat osztott volna szét egy elmegyógyintézetben, aztán mondta volna az ápoltaknak, hogy kössenek össze mindent mindennel. Néhány emberen az elveszett holmik pókhálók, lényegtelen kis szálak, amiket bármilyen szél elfújhat. Mások mintha acélkábeleket cipelnének. Ha valamit meg akarok találni, először rá kell jönnöm, melyik szálat rántsam meg. Nem mindent lehet megtalálni, ami elveszett. Például a fiatalságot sem. Vagy az ártatlanságot. Vagy, sajnálom, Mrs. Luditsky, a magas ingatlanárakat, ha valahová elkezdett bekúszni a nyomornegyed. A gyűrűk viszont egyszerűek. Szintúgy: elveszett kulcs, szerelmes levél, imádott játék, rossz helyre tett fénykép, eltűnt végrendelet. Egyszer egy elveszett szobára is ráleltem. De jobb szeretek a könnyebb dolgoknál maradni, az apróságoknál. Végtére is a legutolsó valóban komoly következményekkel járó dolog, amire sikerült rátalálnom, egy mocskos kábítószer-függőség volt. És lám, hová vezetett! Megállok, hogy vegyek valami tápláló reggelit, jobban mondva egy skyfet egy zimbabwei árustól, aki épp egy járdaszéli bódé állványát állítja fel. Miközben dobozszám pakolja ki a nyalókákat, rágcsákat és szálanként árult cigiket, a felesége egy halom olcsó ruhát és

eldobható elektronikus cikket szed elő két hatalmas amashangaanból, az errefelé mindenütt megtalálható, kék-piros kockás szatyrokból. Mintha csak a menekültstátusz kérvénye mellé adnák. Itt az ideiglenes személyije, itt a papír a menedékjogról, és ne feledje el az ajándék béna, szőtt műanyagbőröndöt se! Lajhár belekattog a fülembe, ahogy rágyújtok a Remington Goldra; fele annyiba kerül, mint egy Stuyvesant. Az egész város az olcsó utánzatokról szól. Jaj, ne már. Ne már! Csak egy cigi. Egy árva cigi. És amúgy sem érem meg azt a kort, hogy elvigyen a tüdőtágulás! Meg a tüdőtágulás amúgy is egész vonzó alternatíva ahhoz képest, hogy az Örvény is beszippanthatna. Lajhár nem válaszol, de ahogy ide-oda helyezi a súlyát a hátamon, és nekem-nekem dobban, érzem, hogy ingerült. Bosszúból oldalt fújom ki a füstöt, egyenesen bele az elégedetlenkedő, szőrös pofájába. Vadul tüsszög. Lassan beindul a forgalom, taxik száguldanak az utcákon az ingázók első rohamával. Megragadom az alkalmat, hogy reklámozzam magam egy kicsit, szórólapokat dugdosok a The Daily Truth irodái előtt már szép számban parkoló autók ablaktörlője alá. Elég hamar fel kell kelni, hogy kitalálják a legfrissebb híreket. Van kinn pár hirdetésem. A helyi könyvtárban. A szupermarketben, beszuszakolva a tökéletes referenciákkal rendelkező tagok meg a használt fűnyírók hirdetései közé. Felragasztottam párat a Hillbrow-ra is a csodálatos AIDS-gyógyszert, olcsó abortuszt és prófétákat hirdető röplapok tapétájára. Elhagyott egy személyes jelentőséggel bíró, apró tárgyat? Jutányos áron segíthetek felkutatni! Drogok kizárva. Fegyverek kizárva. Eltűnt személyek kizárva. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megcélozzam a tömegpiacot, és az internetre is feltegyem. Így van benne valami sorsszerű, a hirdetések azokat találják meg, akiket meg kell találniuk. Például Mrs. Luditskyt; ő szombat reggel hívatott killarney-i otthonába. Az öreglány javára legyen mondva, arcizma sem rezzent, amikor meglátta a vállamon elterülő Lajhárt. Csak a hirdetéses lány lehet. Jól van, jöjjön be! Igyon egy csésze teát! Válaszra sem várva a kezembe nyomott egy bögre zsíros küllemű Earl Greyt, és beterelgetett a lelakott előszobából egy szintúgy lelakott nappaliba. A lakás előző életében art deco lehetett, de a kelleténél párszor több balszerencsés átalakításon esett át. Ebben mondjuk emlékeztetett Mrs. Luditskyre. A nő bőre áttetszően csillogott, mint a glicerinszappan, és a szeme egy kicsit kidülledt, alighanem attól, hogy minden érzelmet egymagának kellett volna kifejeznie, miután minden környező izmot telepumpáltak botulinummal, a maradékot meg agyonlézerezték. Ritkás, narancssárga haját kemény tupírba zselézte, a végén úgy nézett ki, mint a crème brûlée kérge. A tea ízre olyan volt, mintha állott lóhúgyot szűrtek volna át egy hajléktalan zokniján, de megittam, leginkább csak azért, mert Lajhár rámsziszegett, amikor észrevétlenül megpróbáltam volna ráönteni a kanapé mellett tarkálló, egzotikus műanyag orchideára. Mrs. Luditsky egyenesen belevágott. A gyűrűmről van szó. Tegnap fegyveres rablás volt a bevásárlóközpontban, és... Félbeszakítottam. Ha a gyűrűt ellopták, nem tudok vele mit kezdeni. Ahhoz teljesen más varázslat kell. Lenne olyan kedves, hogy hagyja, hogy befejezzem? csattant fel a nő. A mosdóba

bújtam, és levettem az ékszereimet, mert tudom, milyenek a magafajták, mármint a bűnözők tette hozzá sietve, nem akartam megsérteni az állatosodottakat. Hát persze, hogy nem válaszoltam. Az igazság szerint mind bűnözők vagyunk. Gyilkosok, erőszaktevők, kábítószerfüggők. Kínában elvből kivégeznek minden állatkertit. Mert semmi sem mutatja olyan bűnösnek az embert, mint egy szellemállat az oldalán. És mi történt, amikor levette? Hát ez itt a gond! Nem tudtam levenni. Nyolc éve viseltem. Mióta csak a Kurafi meghalt. A férje? Tudja, ezt a gyűrűt a hamvaiból készíttettem. Összepréselik, és ilyen kis rohadt vékony sávban beleolvasztják a platinába. Egyszerűen pótolhatatlan. De amúgy meg tudom, mi történik, ha valaki nem tudja levenni a gyűrűjét. Amikor a szomszédom unokahúgát kirabolták, egy bazi nagy késsel lecsapták az ujját. Láttam már, mi lesz ennek a vége. És jól beszappanozta? És rögtön le is csúszott, egyenesen be a mosdóba, és le a csatornába! Le a csatornába ismételtem meg. Nem ezt mondtam? Szabad? kérdeztem, és megfogtam Mrs. Luditsky kezét. Csinos keze volt, kicsit talán párnás, de a ráncok és a száraz tapintás elárulta a korát, hiába dolgoztak annyit az arcán. Úgy tűnik, a botox kézen nem használ. Vagy csak túl drága. Ez volt az az ujj? Igen, szívem. A gyűrűsujjam. Az emberek általában ott hordják a gyűrűjüket. Lehunytam a szemem, és megnyomtam a nő ujjpárnáját, kicsit talán jobban is a kelleténél. Elkaptam a gyűrű fonalát, egy elmosódott, ezüst színű fényudvart valahol egy nedves, ipari helyen hevert, jó mélyen. Nem próbáltam felfedni a pontos helyszínt. Ez a szintű összpontosítás rettenetes migrént szokott okozni, éppúgy, mint a sűrű forgalom. Megrántottam a szálat, amely a nőből indult, és befutott a város mélyére, mélyen a város alá. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Mrs. Luditsky áthatóan tanulmányoz, mintha csak be akarna nézni a fejembe, hogy lássa, miként működöm. Felzselézett haján át egy porcelánfigurákkal teli vitrin nézett le rám. Bájos kis pásztorlányok, angyalok, játékos cicák és egy tánckarra való flamencotáncos. A csatornában van jelentettem ki szárazon. Azt hittem, ezen már túljutottunk. Utálom a csatornákat. Mondhatnánk úgy is, a szokás undora. Megdöbbentő, hány elveszett holmi jut végül a csatornába. Bocsásson meg, kedves Higiénia kisasszony csattant fel Mrs. Luditsky, bár a hatáson sokat rontott, hogy egyetlen arcizma sem volt képes megrezzenni. Akarja a munkát, vagy sem? Persze, hogy akartam. Így nyertem egy ötszáz randos letét erejéig betekintést Mrs. Luditsky pénztárcájába. A másik ötszázast leadáskor kapom. És így találtam magam térdig szarban a killarney-i bevásárlóközpont alatti csatornában. Persze legalább nem valódi szarban, mert a szennyvizet más rendszeren át vezetik el, de a több éve felgyülemlő, poshadt esővíznek, a szemétnek, a rothadásnak, a döglött patkányoknak és a használt óvszereknek azért van egy jellegzetes bukéja. Esküszöm, még mindig érezni az utóillatát a hipó alatt. És hogy megérte egy ezresért? Egyáltalán nem. De ez a baj azzal, ha valaki mashavi: ez nem munka, sokkal inkább hivatás. Az ember nem válogathatja meg, milyen kísértetek tapadnak rá. Vagy hogy azok mit hoznak magukkal. Bedobok egy kulcsot a Talk-Talk telefonüzletbe, vagy jobban mondva a beredőnyözött üzlet

fölötti kis lakásba. A tulaj kameruni, és olyan hálás, hogy ma reggel is ki tud nyitni, hogy jutalom gyanánt mindenféle engedményeket ígér nekem. Egy bolyhos, rózsaszín mackó kezeslábasba bújtatott kölyök kukucskál ki a lábai közül, és kövér kis mancsával mohón utánakap. Ha jól tippelek, ez lehetett az is, aki olyan jóízűen rágcsálta a kulcscsomót a babakocsijában, mielőtt nagy vidáman kivágta volna a csúcsforgalomba. Ez ötven randot ér. És jobban is illik az általános munkamenetembe. Tapasztalatom szerint a világ Mrs. Luditskyjai meglehetősen ritkák. Végigsétálok az Empire-ön, át a Parktownon, el az egykori Johannesburgi Pedagógiai Főiskola mellett. A mellettem elhaladó autók néha agresszívan rám dudálnak. Bemutatok nekik. Nem én tehetek róla, ha úgy bezárkóztak a kis kertvárosukba, hogy nem látnak állatkertieket. De legalább Killarney nem vált kapuval védett lakóparkká. Egyelőre. Még mindig jó pár kilométerre vagyok Mrs. Luditsky háztömbjétől, épp lefordulok az Oxfordról, el a nagy forgalomtól, amitől iszonyatos fejfájásom lesz, az a fajta, ami agyrágóbogárként befúrja magát az ember halántéka mögé, és ekkor a kapcsolat hirtelen és szörnyűségesen elernyed. Lajhár kétségbeesetten nyikkan egyet, és olyan erősen rámarkol a karomra, hogy a karmai végén kis vércseppek gyöngyöznek. Tudom, haver, tudom mondom, és futásnak eredek. Ráfogok a zsebemben rejlő, hideg kis fémkarikára, mintha ezzel újraindíthatnám a kapcsolatot. Van még valami halvány kis lüktetés, de a szál kezd elfoszlani. Még sosem veszítettünk el egy fonalat sem. Még ha az elveszett holmi örökre elérhetetlenné válik is, mint annak az írói ambíciókat dédelgető fickónak a kézirata, amit szétfújt a szél az Emmarentia gáton, akkor is érezni lehet a köteléket, és akkor is éreztem a feszes kapcsot közte és a szétmálló lapok között. Ez most olyan volt, mint amikor a köldökzsinór leszárad. Mrs. Luditsky háza előtt egy mentő és egy rendőrségi furgon áll, vörös és kék fényvillanások verődnek vissza a bézs falakról. Lajhár felvinnyog. Minden rendben zihálom levegő után kapkodva, bár egészen biztos vagyok benne, hogy semmi sincs rendben, és odalépek a kis csapatban ácsorgó, szájtáti járókelők mellé. Alighanem reszketek, mert valaki megfogja a könyököm. Minden rendben, szívem? Nyilván semmi sincs rendben, ha sikerült ezt a két alakot nem észrevennem a tömegben a hatalmas, sötét szárnyú, nyurga angyalt és a hóna alatt egy máltai selyemkutyát tartó jól öltözött fickót, akinek a kutyáját röhejes narancssárgára festettek, hogy jobban menjen a nyakába kötött kendőhöz. A fickó akaszkodott rám. Drágának tűnő napszemüveg van rajta, és egy olyan penge öltöny, hogy szinte már éle van, akárcsak hátranyalt hajának. A Kutya unottan mered rám a póráz végéről, és a lelkesedés szikrája nélkül ver párat a farkával. Bárki bármit mond Lajhárra, nekem legalább nem egy elemes vécékefe jutott. Vagy egy Keselyű, ha jól láttam a nő válla fölött imbolygó ocsmány, kopasz fejet, ahogy a saját szárnya alatt kaparász. A nő a kissé kortalan és nemtelen kategóriába tartozik, úgy harminckettő és ötvennyolc között lehet, kemoterápiás frizurával. Pár vékony, sötét tincs kapaszkodik a fejbőrébe, vékony szemöldökét pedig túlszedte. De lehet, hogy szándékosan csúfítja el magát. Szűk, szürke nadrágjára lovaglócsizmát rángatott fel, fehér inge ujját feltűrte. Az inget kihangsúlyozzák a mellkasán keresztezett bőrhevederek: azok tartják meg a hátán gubbasztó, hatalmas Madár súlyát. Tudják, mi folyik itt? kérdezem a Kutyás fazontól. Gyél-kosság volt suttogja a fickó színpadiasan a keze mögül. Idős hölgy a második emeleten. Rettenetes eset! Bár ha jól hallottam, rettenetesen jó állapotban volt! Mondtak bármit is?

Még nem mondja a nő. Nem számítottam rá, hogy dzsesszénekeshez illő, füstös alt hangja van. Kelet-európai akcentussal beszél, talán orosz, talán szerb lehet. A hangjára a madár is abbahagyja a tollászkodást, és hosszú, szikkadt herezacskóra emlékeztető lebernyeget fityegtető nyaka felmered a nő válla fölött. Ráhajtja ráncos fejét a nő mellkasára, és hosszú, éles csőre lándzsaként mered a csípője felé. Ezek szerint nem Keselyű. A nő gyengéden a Marabu foltos fejére teszi a fejét, ahogyan a gyerekeket és a szeretőket csitítja az ember. Akkor honnan tudják, hogy gyilkosság volt? A Máltai somolyog. Tudod, hogy a legtöbb ember mashavija egyáltalán nem illik az állatához? kérdezte. De Amira esetében mégis. Vonzzák a hullák. Főleg a gyilkosságok helyszínei, bár egy jó kis tömegbaleset sincs ellenére. Nem így van, szívem? A Marabu helyeslően mosolyog, már ha azt a halvány kis arcrezdülést mosolynak lehet hívni. A mentősök most bukkannak elő a házból, egy hordágyon egy lezárt, szürke műanyag hullazsákot cipelnek. Beemelik a mentőautóba. Elnézést mondom, és átverekszem magam a tömegen. A mentős becsukja az ajtót a hordágy mögött, és kurtán odaint sofőrnek, hogy kapcsolja ki a villogót. A hulláknak nem kellett legyőzniük a forgalmat. De azért meg kellett kérdeznem. Az odabenn Mrs. Luditsky? Rokon? A mentős meglehetősen kedvetlennek tűnik. Mert ha nem, akkor nem a te dolgod, állatkerti lány! Az alkalmazottja voltam. Az kellemetlen. Akkor talán jobb lesz, ha itt maradsz! A rendőröknek alighanem lesz majd pár kérdése. Elmondaná, mi történt? Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak úgy békésen elszunnyadt, szívem. A mentő fojtottan felvinnyog egyszer, aztán kifordul az útra, és magával viszi Mrs. Luditsky-t. Rámarkolok a gyűrűre a zsebemben, olyan erősen, hogy a zafírok lenyomata a tenyeremen marad. Lajhár megbökdösi a nyakamat, elrejti a pofáját. Bárcsak meg tudnám nyugtatni! Randa ügy cöccög a Máltai együttérzően. Nem mintha bármi köze lenne hozzá. Hirtelen elönt a harag. Maga talán rendőr? Ó, dehogy! nevet fel. Egyesek nagy bánatára biccent a Marabu felé, a mentőkergetésben nincs túl sok pénz. Részvétem az önt ért veszteségért mondja a Marabu. Nincs rá szükségem jegyzem meg. Csak egyszer találkoztam vele. És egészen pontosan mit is dolgoztál az öreg hölgynek? kérdezi a Máltai. Már ha megkérdezhetem? Titkárkodás? Bevásárlás? Te ápoltad? Valamit meg kellett neki keresnem. És megtaláltad? Mindig megtalálom. De hát drágám, micsoda fantasztikus szerencse! Mármint nem úgy értem, hogy fantasztikus, hogy meghalt a munkaadód. Mert az rettenetes, félre ne érts! De tudod, az a helyzet... Hogy mi is épp keresünk valamit szakítja félbe a Marabu. Pontosan. Köszönöm! mondja a Máltai. És ha már úgyis ez a... hogy is mondjam... képességed? Mármint jól gondolom, hogy ez a képességed? Akkor segíthetnél nekünk. Mit keresnek? Hát azt mondtam, hogy valamit keresünk, de igazából úgy értettem, hogy valakit.

Sajnálom. Nem érdekel. De a részleteket még nem is mondtam el! Nem is kell. Nem foglalkozom eltűnt személyekkel. Sokat érne nekünk. A madár a Marabu hátán kinyújtja a szárnyát, látom a sötét tollakat pettyező fehér tollszárakat. Feltűnt, hogy az evezőtollait visszavágták, és hogy a madár lába helyén csak két megnyomorított, torz csonk van. Nem csoda, hogy cipelni kell. Sokkal többet, mint amennyit a többi munkája fizetne. Ugyan már, szívem! Az ügyfeled épp most adta be a kulcsot, ha nem haragszol, hogy ilyen egyenesen beszélek. Mihez kezdesz? Nem tudom, kik maguk... Ó, minő figyelmetlenség! Elnézést! Tessék! A Marabu kirángat a mellére varrt zsebből egy makulátlan névjegyet, és a körme közé csippentve odanyújtja nekem. A manikűrje hibátlan. A névjegy dombornyomásos, a fehér alapon fehér, komor, talpatlan betűk kiugranak. Marabu & Máltai Beszerzés És a beszerzés egészen pontosan mit is jelent? Amit az ügyfél akar, December kisasszony mondja a Marabu. Lajhár torokból felmordul, mintha nélküle nem tudnám, mennyire bűzlik ez az egész. Kinyúlok a páros elveszett holmijai után, hátha megtudok róluk valamit, mert ők láthatóan tudnak már rólam pár dolgot. A Máltai üres. Nagy ritkán akadnak üres emberek. Vagy betegesen rendszeretők, vagy semmivel sem törődnek. Ennek ellenére kiráz tőle a hideg. A legutóbbi üres ember, akit láttam, takarítónő volt az Elysiumban. Levetette magát egy nyitott liftaknába. A Marabu elveszett holmijairól furcsán éles képek villannak be. Alighanem az adrenalintól tudok ilyen élesen fókuszálni, az a rengeteg hormon az ember agyában eléggé be tud kavarni a mashavinak. Még soha semmit nem láttam ilyen tisztán. Meglepő, mintha csak valaki kicserélte volna a magam kis bevazelinezett, lágy fókuszú képemet egy paparazzo objektívjára. Részletesen, tisztán látom a hozzá kötődő dolgokat: egy pár barna bőr sofőrkesztyű, puha, a kortól elnyűtt. Az egyikről hiányzik az a kis gomb, ami csuklóban összefogná. Egy elrongyolódott könyv, hiányoznak belőle a lapok, ami megmaradt, az pedig hullámosra dagadt a nedvességtől, a borító félig letépve. Látom rajta a szépiaágakat és a cím felét, A fa, amely.... Egy pisztoly. Sötét, zömök, retróforma, mintha csak egy hetvenes évekbeli sci-fi-sorozat béna kelléke volna. Olyan éles a kép, hogy még a feliratot is látom az oldalán. Vektor. A Máltai nagy vigyorogva tovább erősködik, mit sem sejtve róla, hogy épp az elveszett cuccaikat nézegetem. Festett Kutyája is vigyorog, rózsaszín nyelve kilóg hegyes kis fogai közül. Tényleg szükségünk van rád ebben az ügyben. Azt is megkockáztatnám, hogy nélküled nem megy. És nagyon, nagyon jól fizet. Hogy is mondjam? Nem szeretem, ha az emberek tudják, mivel foglalkozom. De hát hirdet néz rám a Marabu mulatva. És nem tetszik ez a stílus. Ugyan, ne zavartasd magad Amira miatt, rosszindulatúnak tűnhet, de valójában csak szégyellős mondja a Máltai. És ki nem állhatom az ölebeket. Szóval köszönöm, de ha rajtam múlik, akár mehetnek is döglött kecskét baszni.

A Máltai felhúzza az orrát. Pfuj, ez undorító! Ezt meg kell jegyeznem! mondja. Ezt azért tartsa meg bök a Marabu a névjegyre. Lehet, hogy még meggondolja magát. Nem fogom. Mégis megteszem.

Feladó: Livingstone Missziós Ház [mailto: eloria@livingstone.drc] Időpont: 2010. március 21. 08:11 Címzett: Nem listázott címzettek Tárgy: Palackba zárt üzenet Az érintetteknek! 2 Eloria Bangana vagyok, a Kongói Demokratikus Köztársaságban élek. Tizenhárom éves vagyok. Amikor megölték a családomat, választhattam: prostituált leszek, vagy fiúnak adom ki magam, és a koltánbányákban dolgozom. Szerencsére nagyon kicsi vagyok a koromhoz képest. A legtöbben csak kilenc-tízévesnek néznek. A bányát választottam, mert a kis vödröcskémmel és a kis ásómmal szűk helyekre is beférek, bár többnyire az ujjaimat használom. Néha egészen lehorzsolom az ujjaimat, amikor a földet kaparom, és vérzik is. Állítólag a koltánból mobiltelefonokat csinálnak. Nem tudom, hogyan csinálhatnak mobiltelefont a sárból. És számítógépet és videojátékokat is. Az egész technológia a sártól működik. Nem vicces? Az unokatestvérem, Felipe azt mondta, egyszer Kinshasában játszott videojátékkal, azt mondta, mindenféle gombokat kellett nyomkodni, hogy járjon és üssön meg rúgjon. Azt mondta, unalmas. Felipe jobban szereti a focit. Régebben sokat fociztam vele, bár persze az nem rendes foci volt. Egy három konzerv nevű játékot játszottunk, mert csak üres konzervdobozaink vannak. De a szabályok hasonlóak. Talán egy nap megtaníthatom. Most már nem játszunk három konzervet sem, mert a lázadók szerint ilyesmire nincs idő. Azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, nem pedig, hogy játsszunk. Az unokatestvéremet, Felipét hátba lőtték, amikor megpróbált elszökni. Meghalt. Nagyon szomorúak voltunk. Mind nagyon féltünk. Hetven amerikai centet kapok minden kiló koltánért. A lázadók mérleggel mérik meg, de csalnak. A hölgy a missziós állomáson, Mercia nővér állítja, hogy a koltán százszor annyit ér, mint amennyit mi kapunk érte. Azt mondja, rabszolgaként bánnak velünk. Néha nehéz megérteni, mit mond, mert amerikai. Ezt is ő segít lefordítani nekem, mert franciául beszélek, és nem valami jó az angolom. Nagyon segítőkész és nagyon kedves. Ő tanít meg arra is, hogyan használjam a számítógépet. És megvarrja a ruháimat, és néha ad narancsot. Most talán nem érti, miért írok Önnek. Mercia nővér azt mondja, rá kell ébresztenünk a világot, mi folyik itt. Azt mondja, írjam meg, hogy nem kell aggódnia, nem pénzt akarunk. Segítséget kérünk. Az árvaház, ahol Mercia nővér dolgozik, és ahol most élek, azóta, hogy a Dicsőség Egyháza megmentett, bajba került. A lázadók elvágták a telefonvonalainkat és minden kommunikációs lehetőségünket. Egyetlen mobilunk van, és van benne WAP, úgyhogy e- mailezni még tudunk, de csak ha valaki kiáll a dombtetőre, amikor a lázadók nem figyelnek. Olyan ez, mint egy palackba zárt üzenet. Bedobjuk a tengerbe, és reméljük, valaki megtalálja. De nem ez az igazi baj. A baj az, hogy az árvaház vezetőjét, Quixote atyát elrabolták a lázadók, és 200 000 amerikai dollárt követelnek azért, hogy biztonságban visszatérhessen hozzánk.

Quixote atya nagyon bátor, de nagyon okos is. Az árvaház pénzét mind az amerikai bankszámlájára tette. A lázadók nem tudják megszerezni, de mi sem férünk hozzá, hiszen csak egy WAP-os mobilunk van. Van jelszavunk és felhatalmazásunk (Mercia nővér szerint Ön tudni fogja, ez mit is jelent), azaz egy Irgalmas Szamaritánus segíthetne rajtunk. Kéne a pénz, hogy megetethessük a többi gyereket (rengeteg kisbaba is van nálunk, meg kisgyerekek, és sok köztük a sebesült és a beteg), és hogy kifizessük Quixote atya váltságdíját. Kérem, nem tudna segíteni? Ha be tud jutni Quixote atya bankszámlájára, átutalhatná nekünk a pénz egy részét. Mercia nővér azt mondja, hogy természetesen nem várjuk el, hogy ezt ingyen tegye. Azt mondja, akár nyolcvanezer dollárt is fizethetünk azért, hogy ekkora kockázatot vállal, és segít nekünk. Azt mondja, írjon egyenesen neki a dogood@livingstone.drc címre. Mercia nővér azt mondja, imádkoznunk kell, hogy ez az üzenet eljusson valakihez, aki jó és kedves és erős. Imádkozom érte, hogy ez Ön legyen. Üdvözlettel: Eloria Bangana

3 A kihallgatószobában két dolog van rajtam és Tshabalala nyomozón kívül. Az egyik Mrs. Luditsky gyűrűje. A másik tizenkét és fél perc csend. Számoltam a másodperceket. Egy aligátor. Két aligátor. Hétszázötvenegy aligátor. Elfelejti, hogy ültem már sitten. Hétszázhatvanhat aligátor. És hogy ha valakinek van elég esze, a börtön csak türelemjáték. Ha kell, tudok várni. Úgy tudok várni, hogy az valami hihetetlen. Hétszázhetvennégy aligátor. Helyettem Lajhár lesz ideges. Sértetten a szuszog fülembe, és ide-oda billeg. Nyolcszáz aligátor. Ettől idegesnek kéne lennem. Az idegesség utálja a vákuumot. Nyolcszázhuszonhat aligátor. Az idegesség kibök valamit, mindegy mit, csak legyen vége a csendnek. Nyolcszázharminckilenc aligátor. Kivéve persze, ha az idegesség valami hasznosabbal van elfoglalva. Például számol. Nyolcszáznegyvenkét aligátor. A nyomozó arca tökéletesen, kimódoltan semleges, mintha csak egy renderelt 3D-s arc várná, hogy az animátor megmozdítsa. Nyolcszázhatvan aligátor. Nézem, ahogy néz: legalább alkalmam nyílik megfigyelni. Kerek arca van, húsos almaképe, a szeme alatti buggyos táskák láthatóan hosszú távra rendezkedtek be. A haját apró fonatokban hordja, egyszerű csattal hátrafogva. Nem valami praktikus egy ipoyisának, de végül is nyomozó, nem járőr. Az orrán kis heg mutatja, hogy egykor orrbavalót hordott. Talán szolgálaton kívül még mindig bepöccint oda egy kis strasszkövet. Talán kész titkos élete van, komoly punk-rocker, vagy filozófiából doktorál az esti egyetemen. Kilencszázkét aligátor. Sötétkék egyenruháján ételfolt sötétlik a gallér alatt. Paradicsomszószra tippelek. Kilencszáztizenegy aligátor. Vagy talán vér. Talán félholtra vert egy másik gyanúsítottat egy másik szürke szobában, mielőtt ide érkezett. Kilencszázhuszonkettő aligátor. Kitapogatnám az elveszett dolgait, de a zsaruk és a rendőrkapitányságok mind le vannak védve mágiaernyőkkel. Szabvány infrahang. Emberi hallásküszöb alatti, alacsony frekvenciájú hanghullámok, az a fajta, ami mégis végigremeg az ember testén. A tudósok régebben ezzel magyarázták a kísértetjárta házakat és az isteni közelséget, szerintük ezeknek a jelenségeknek mindig valami egyszerű oka volt, mondjuk egy ventilátor vagy egy templomi orgona. Kilencszázharminckét aligátor. De persze ez még azelőtt volt, hogy az egész világ megváltozott volna. Elég törékeny dolog a világ. Elég, ha valahol felbukkan egy golyóálló mellénybe szuszakolt pingvines afgán hadúr, és mindaz, amit a tudomány és a vallás tudni vélt, megy a levesbe. Kilencszáznegyvennyolc aligátor. Tshabalala nyomozó áthajol az asztalon, felveszi a gyűrűt, és ráérősen végigpörgeti az ujjai között. Kilencszázötvenhárom aligátor. Mély levegőt vesz. Kilencszázhatvanegy. Feladja. Nem úgy néz ki, mint ami megérte mondja. Lajhár riadtan csuklik egyet, mintha épp most kezdett volna elszunyókálni, amire egész jó esély van. Úgy napi tizenhat órát alszik. Ön szerint nem? Idegesít, hogy meg kell köszörülnöm a torkomat. Talán jó árért el tudnád passzolni. Ötezerért is, ha meglenne a papírod. De tételezzük fel, hogy nincs meg, ami azt jelenti, hogy mennyire is számíthatsz egy zálogházban? Nyolcszázra? Legfeljebb. Ekkora pénzzavarban lennél, Zinzi? Ide-oda pörgeti a gyűrűt a bütykein, gimiben szokta ezzel az olcsó kis bűvésztrükkel lenyűgözni a csajokat az ember. Nem tudom, Mr. Luditsky mit szólna az ötlethez. Mit szólna mihez? Hogy zaciba vágom. Rossz karma. Még kísérteni kezdene. Odabiccentek Lajhár felé. Már így is épp elegen kísértenek. Miről beszélsz?

A gyűrűről. A vén fószerből öntötték. Máskor ne spórolja meg a háttérkutatást, nyomozó! Pislog, de csak egyet. Rendben, akkor mi volt a terved a gyűrűvel? Visszavittem volna. Ez volt a munkám. Amint azt a helyszínen lévő kollégáinak is elmondtam. Többször egymás után. Az egész helyszín tele volt az ujjlenyomataiddal. Mert tegnapelőtt ott jártam. Teát főzött nekem az öreglány. Ihatatlan volt. Elmondaná, hogyan halt meg? Majd te elmondod nekem, Zinzi! Lajhár megkarcolja a vállam a fogával, ő ezt szokta, ha már nem tud bokán rúgni az asztal alatt. A társasági baklövések a fő specialitásom. Rendben mondom, mire Lajhár alaposan a vállamba harap. Elhessentem. Lássuk csak! A helyszínen meghalt. A lakásában. Lelőtték? Egy retró pisztolyt képzelek magam elé, az oldalán a Vektor felirattal, bár persze ez nevetséges. Leszúrták? Tompa tárggyal verték agyon? Félrenyelt egy száraz kekszet? Tshabalala nyomozó ide-oda pöckölgeti a gyűrűt, rácsukja a kezét. Aztán a táskájába nyúl, és egy barna rendőrségi kartont tesz az asztalra. Egy pillanattal később fellapozza, és kiszedi a fényképeket. Szétteríti őket, valamiféle reakcióban reménykedik. Majd te elmondod nekem! ismétli meg. Gyapjas báránybőr mamusz hever a bejárati ajtó mellett a folyosón. A mamusz orra fölött vércsík sötétlik, átível a falon, felspriccel a bekeretezett tündérrózsás nyomatra. Elkent vérfolt vöröslik a falon, mintha valaki nekiroskadt volna, aztán a falba kapaszkodva próbálta volna elvonszolni magát. Fekete esőkabát hever a fürdőkádban, műanyag és vér gyűlik tócsába a nyitott zuhany alatt. Rózsaszín csíkok futnak végig a mosdón. A vitrin felborult. Véres nyomok mutatják a padlón, hol próbált valaki elkúszni. Mindent beterít a porcelánszilánk. De mindent. A tévészobában egy kerub rózsaszín segge villog. A kis pásztorlányka kifejezéstelenül mosolyog fel a konyhakőről, csak a feje maradt meg, ott hever a báránykája maradványai között. Mrs. Luditsky a földön ül, a kanapénak rogyva, a lába terpeszben nyílik szét. A feje hátrabillen, kényelmetlen szögben lóg az egyik oldalra. Ha nem lenne csupa ránc és csupa vér, akár részeg is lehetne, egy kamaszlány, aki túl sok vodka-narancsot ivott a házibulin. Bő selyemblúzát teljesen eláztatta a vér. Széles vágások tátongnak rajta, kilátszik a bézs melltartó és a rengeteg seb. Egyik lábán mamusz. A másikon sötétlilára van festve a lábkörme. Tágra nyitott szeme éppolyan üres és üveges, mint a pásztorlánykáé. Crème brûlée frizurája behorpadva tapad a kanapé karfájára. Arra tippelnék, hogy mégsem a száraz keksz volt a ludas mondom. Nem lőtték le. Tshabalala a foga közt fújja ki a levegőt, és az ajtóra néz. Ez itt pöcköli meg a képet, nem közönséges betörés. Hetvenhat szúrt seb? Ez személyes ügy! Elvittek bármit is? A házvezetőnőjével ellenőrizzük. Még mindig sokkos állapotban van. Miért, van még nálad valami, amit szívesen visszaadnál? A tévét? A DVD-lejátszót? Még pár ékszert? A te zsebedben volt a gyűrű is somolyog Tshabalala nyomozó. De nem én öltem meg mondom. Megint bepróbálja a csendet. Kilencvenhét aligátor. Kilencvenkilenc. Százhuszonnyolc. Nem mintha nem tudnánk, mire vagy képes, Zinzi jegyzi meg végül. Hátradőlök a

roskatag, szürke műanyag széken. Ezt már épp eleget hallottam, de lejárt lemez, semmi több. Próbálkozik. Ami azt jelenti, hogy nincs semmije. Ez alkotmányellenes, nyomozó! Ezt hagyd csak meg az állatjogi aktivistáknak! Az az SPCA. Micsoda? Az állatjogi aktivisták. Kutyák, igavonó lovak, macskák, kísérleti nyulak, miskároltatási program. Tudom, hogy nem állt szándékában bármi olyasmit is mondani, ami rasszistának számítana, nyomozó. Bármi olyasmit, ami rákerülne az aktájára. Csak azt mondtam, hogy te már gyilkoltál. Bűnrészes voltam, a bírósági ítélet alapján. A hátadon az a dög mást mutat. Az egy Lajhár. A megtestesült bűntudat. Tudod, hány emberre lőttem rá a testületnél töltött tizenegy év során? Ha kitalálom, piros pontot kapok? Háromra. És egyik lövés sem volt halálos. Talán gyakrabban kéne kijárnia a lőtérre. Egy jó rendőrnek nem azért kell lőnie, hogy öljön. Ezek szerint ön jó rendőr lenne? Széttárja a kezét. Talán látsz mellettem valami szőröset? Lehet, hogy csak kikattant a lelkiismerete. Volt róla épp elég tanulmány: a szociopaták, a pszichopaták... Tudod, mi a különbség kettőnk közt? szakít félbe, és a gyűrű úgy pislog ki a két ujja közül, mint valami rugós bábu. Értem nem jön az Örvény. A tenyerére pöccinti a gyűrűt, és visszateszi oda, ahonnan felvette, pontosan az asztal közepére. Élvezze csak ki a diadalt. Egy aligátor. Az utolsó szó igazából időzítés dolga. Két aligátor. Ne aggódjon, nyomozó mondom. Még bőven van ideje elrontani. Mire kijutok a rosebanki rendőrkapitányságról, a napomról kezd lepattogzani a fényes, ragyogó máz. A zsaruk megtartották a gyűrűt, elkobozták a pénztárcámban lévő ötszázast mint bizonyítékot, és ezermilliárd űrlapot aláírattak velem. A Mrs. Luditsky házában lévő biztonsági kamerák pontosan megmutatták, mikor jöttem, mikor mentem. Szombaton, 11 óra 3 perckor érkeztem, bejelentkeztem, 11 óra 41 perckor távoztam. Ma reggel 7 óra 36 perckor érkeztem meg újra. Heves vita után 8 óra 19 perckor távoztam egy rabomobil hátuljában, megbilincselve. De igazából a bűnügyi nyilvántartásban szereplő adatoknak köszönhetem, hogy el kellett engedniük. Mert hát minden apró részlet benn van rólam a rendszerükben. Név: Zinzi Lelethu December #26841AJHB Azonosító: 7812290112070 Állatosodás: 2006. október 14. (Lsd: Ügyiratszám: SAPS900/14/10/2006 Rosenbank, Thando December meggyilkolása.) Képesség: elveszett tárgyak követése

Ami azt jelenti, hogy stimmel a sztorim. Bár az elbűvölő Tshabalala nyomozó így is ragaszkodott hozzá, hogy Benoit valamikor menjen be, és írjon alá egy nyilatkozatot azzal kapcsolatban, hol voltam reggel 6 óra 32 perckor. Ekkor kapcsolt ki megmagyarázhatatlan okokból a biztonsági kamera, és ekkor hallottak Mrs. Luditsky szomszédjai éktelen sikoltozást, aztán gyorsan a másik oldalukra fordultak, és aludtak tovább; azt hitték, valami erőszakos tévéműsor mehet full hangerőn, mert hát lehet, hogy a vén szatyor végre tényleg kezd megsüketülni. Tshabalala ennyit még elárult, mielőtt kidobott volna a hátsó ajtón. Az emberek akkora seggfejek.

4 The Daily Truth 2011. március 23. RENDŐRSÉGI AKTÁK Bűnügyi figyelő Mandlakazi Mabusóval Napot, népek! Újabb rémálom álomvárosban. Pénteken kirabolják a killarney-i bevásárlóközpontot, és tegnap ugyanaz a banda lecsap Eastgate-re is! Senki sem halt meg, de higgyék el nekem, a vásárlókat eléggé felrázta, hogy géppityus pityuk rohanták le őket. A pofák kiraboltak egy ékszerüzletet, és kiürítették a Checkers kasszáit, mielőtt elhúztak volna, a pláza biztonsági őrei pedig a fülük botját sem mozdították; oké, talán érthető a dolog, ha hozzávesszük, hogy a szemtanúk szerint a gengszterekkel volt egy Oroszlán is. Nem tudom, nem kéne-e tényleg szigorúbban ellenőrizni az állatkertiek jövésmenését! A happy endért ugorjunk át Lindenbe (ez egyszer). Tegnap elraboltak egy fiatal édesanyát a bölcsődéből hazafelé tartva, de a rosszfiúk megkönyörültek a kölykön, és gyerekülésestül kitették pár killával arrébb a pirosnál. Ag voeitog. Néha még a gengsztereknek is van szíve. De orra talán nincsen. Cyrildene-ben a zsaruk több millió rand értékű rohadt fülcsigát találtak egy garázsban. A tulajdonos azon bukott le, hogy a szomszédok panaszkodtak a tengeri takonybűz miatt. Állítólag hatékony afrodiziákum és védett faj! Persze ezt hiába is mondanánk a triádoknak, akik rohadt vödörszám gurítják Kínába, hiába. Sandton puccos vidékén pedig kiderült, hogy a Bafana-bubi Kabelo Nongoloza nem csak a pályán jó csatár. Régóta hű barátnője, az ismert üdvöske, Queenie Mugudamani súlyos testi sértés vádjával jelentette fel kedden az ifjú focicsillagot, és bizonyítékként bemutatta kék-zöld foltos, dagadt arcát is. Úgy tűnik, Queenie nemsoká kénytelen lesz új orrot faragtatni magának. Kár, hogy a rossz párválasztási szokásokon egy plasztikai sebész sem segít! Mandlakazi Mabuso

5 Az emberek hinni akarnak; nekem nincs más dolgom, mint hogy hihető történeteket találjak ki nekik. Ez a segítsen a hatalomból elmozdított kormányzati miniszter szegény özvegyének kijuttatni 25 millió dollárt a korrupt országból sztori úgy lejárt már, úgy elkopott, hogy a tulajdon anyám sem venné be. És személyes tapasztalatból tudom, hogy anyám rohadt sok mindent bevesz. Leseprem a Mongúz-szőrt és a bolhapetéket a laptopomról, és felcsapom a képernyőt, hadd lássam, haraptak-e a halak. Az aktuális tragédiák feletti együttérzésen alapuló csalások tervezőmestere voltam. Egy átszakadt gát, és az idős hölgy az elárasztott villában kétségbeesetten próbálta eladni felbecsülhetetlen értékű régiségeit, akár ár alatt is. Egy csecsen menekült a családi gyémántokkal szökött meg Oroszországból a legújabb pogromok elől. Egy szomáliai kalóz megtalálta Jézust, és most oda akarta adni a rakétakilövőjét és az emberrablásból szerzett millióit a megváltásért cserébe. A téma minden. Mindennek a kegyetlen rögvalóban kell gyökereznie. A sors fintora, hogy Előző Életemben sosem néztem a híreket. De persze az életmódról író újságíróknak nem is kell. És a normális emberek nem úgy fizetik vissza a kábítószeres adósságaikat, hogy csalásokhoz írnak leveleket a maffia megbízásából. És nem titkolják el mindezt a szeretőjük előtt, aki nyilván nem örülne a dolognak. 2581 válasz vár. Nem is rossz találati arány a hétfőn kiküldött 49812 e-mailhez képest, és ebbe nem számoltam bele azt a több tízezret, ami lepattant a spamszűrőkről. 1906 irodán kívül válasz érkezett, de ez legalább aktív e-mail címekre utal. Van tizennégy ingerült válaszom, a baszódjatok meg kibaszott csalók -tól a másik szöveg jobban tetszett -ig. Ehhez még hozzávehetek kétszázkilencvenkettő kandzsi variációt, százharminchét francia, százkét német, hatvannégy arab, negyvennyolc spanyol és tizenkét urdu választ, amit később mind betáplálok majd a fordítóprogramomba. Marad hat értékelhető jelölt, akik közül kettő óvatos érdeklődéssel reagál, a többi pedig látványos értetlenséggel. Mindegyiket továbbküldöm Vuyónak, ő a fogóm. Ha az emberek elolvasnák rendesen a rohadt e-mailjeiket, eleve rögtön neki válaszoltak volna. Aztán ott egy anomália, amin megakad a spamszűrőm is. Két érdes, kemény mondat: hülyeség, költészet, netán a kettő egyszerre. Amikor eszel, repülőkről szeded, amit eszel. A műanyagvillák mind megjelölnek. Sehol egy link. Egy cím, ahová válaszolhatnék. Az egész üzenetnek semmi értelme. Ideges leszek tőle. Vár egy e-mail a fogászomtól is, barátságos kis emlékeztető, hogy ideje a féléves kontrollnak, és legyek szíves kapcsolatba lépni Ms. Pillay-jal, hogy időpontot kérjek. Azóta nem jártam fogorvosnál, hogy három és fél éve kiengedtek a sittről. Ez csak egy kódolt üzenet: azonnal keress meg aggasztó, mert jövő héten kellett volna csak jelentenem. Belépek a Skype chatre, és Vuyo már online is van. Talán épp ügyfelekkel beszélget egy másik ablakban. >>Vuyo: Nos? Azonnal válaszol, és szokás szerint kurtán. Valójában persze nem Vuyónak hívják. Alighanem számtalan más valójában nem ez az igazi nevet használ üzletelés közben. Szeretem úgy képzelni, hogy egy hatalmas, zsúfolt internetkávézóban ül közvetlenül a hangos utcai piac mellett Accrában vagy Lagosban, ami olyan, mint egy illegális gyár, de

igazság szerint simán lehet, hogy egy ugyanolyan lepukkant kis lakásban ücsörög, mint én. Talán itt, a szomszédban. Egyedül mindent gondosan decentralizáltak. >>Kahlo999: Hahó, szia! Hogy vagy? Kaptam egy nagyon furcsa üzenetet. Nincs válaszcím sem. Valami villákról szól. Továbbítom. >>Vuyo: Ne! Nemtod, mi az, kiccsaj! Lehet vírus. Lehet rossz muti! >>Kahlo999: Vagy egy evőeszközökkel kapcsolatos üzenet. >>Vuyo: Nemtod. Lehet rivális banda. Rendőrség. Ide kattints! >>Kahlo999: Mit töltök le? Csak mert tudod elég speciális ízlésem van pornóban! >>Vuyo: Saját tűzfal vírus spyware malware muti ellen. Azt meg töröld le! >>Kahlo999: És mi a helyzet a fogászati időpontommal, főnök úr? Nem használok elég fogselymet? >>Vuyo: Kellesz nekem egy interjúra. Du. 2. Rand klub. Frances sablon. Az ügyfelek találkozni akarnak vele. Megdermedek. Frances egy menekült egy elefántcsontparti menekülttáborban. Huszonhárom éves. Kellően kihívó, ha a vonal másik végén tartózkodó balek férfi; derék, erényes keresztény, ha a másik nő. Nagyjából. A legtöbb szerepet úgy tervezték, hogy egy kicsit rugalmas legyen a szélhámostól függően, bár Frances meglehetősen egydimenziós. Miután a lázadók megtámadták, biztonságba menekült, megragadt a menekülttáborban, és most nem tud hozzáférni az apja vagyonához. A legalapabb sablon. Ami azt jelenti, nem én találtam ki. >>Kahlo999: Bocsi. Nincs benne a szerződésemben. >>Vuyo: Nincs nem. >>Kahlo999: Mennyi jár érte? >>Vuyo: Levonjuk az össztartozásodból. Ne aggódj, mindent számon tartok! >>Kahlo999: Nem bánnám, ha én is számon tudnám tartani, nem mintha nem bíznék benned. >>Vuyo: Elfelejted, kivel beszélsz, kiscsaj! >>Kahlo999: A saját rabszolgahajcsáraimmal. Azokkal, akik nagyon olcsón megvették a kábítószertartozásom lesántult lovát, és most kifőznék enyvnek. >>Vuyo: Sánta lovat? Rohadt drága gebéd van. >>Kahlo999: Tudod, mennyiért mennek a versenylovak? 150000 rand már olcsónak számít. De akkor lássuk. Hogy állunk mi ketten? Mennyit ér az én sánta kis lovacskám segge? >>Vuyo: 55764, 18 Rand. >>Kahlo999: Nyereség? >>Vuyo: Haha! Nem. Még mindig 94235, 82 randdel lógsz nekünk. >>Kahlo999: Az nem lehet. Hány balekot szedtem már össze nektek? >>Vuyo: Nagyon is lehet. Elfelejted a kamatot. Általában 45%, de neked alkalmazotti kedvezmény is jár. Csak 34%. És nem az számít, hányat szedsz össze, hanem hogy hányat fejünk meg. >>Kahlo999: Baszd meg, Vuyo! >>Vuyo: Ez a cucc ötven lepedőt hoz. Ha jól nyomod, 10%-ot is kaphatsz. >>Kahlo999: És ha nem? >>Vuyo: Naná, hogy jól nyomod. Gyakorlatilag profi vagy. A dílered mesélte, milyen sztorikkal álltál elő, sírtál, hogy anyád rákos + a nagyid meghalt + épp akkor raboltak ki, amikor hoztad volna a pénzt a kokóért. Könnyű dolgod lesz. >>Kahlo999: Úgy értem, ha egyáltalán nem csinálom meg. >>Vuyo: Akkor kénytelen leszek büntetést rátenni a végösszegre. 20% + a szokásos

kamat. Az annyi, mint... hadd számoljam ki! >>Kahlo999: Vágom, kösz. >>Vuyo: Du 2 Rand klub. Csinos legyél. De ne túl csinos. >>Kahlo999: Menekült elegancia. >>Vuyo: Jó kislány. Mellesleg az új sablon, a koltán jól megy. A központ bírja. >>Kahlo999: Mit is mondhatnék? Imádom a munkámat! >>Vuyo: Fel a fejjel, kiscsaj! A mohóság bűn. Megérdemlik. Egy részem úgy véli, én is megérdemlem. Kilépek, és kitörlöm a villás üzenetet, de előtte kimásolom egy külön Word doksiba. A tűzfal telepítőikonját hagyom, hadd ücsörögjön türelmesen a mappájában, telepítésre várva. Tudom, hogy működik a Cég. Ki tudja, mi mást csinálna még ez a tűzfal? A Rand klub Johannesburg régi, vadnyugati napjait idézi, amikor még Cecil John Rhodes járt ide meg a többi gyarmatosító uraság, akik itt ülve osztották fel a gyémántmezőket és döntöttek birodalmak sorsáról. Inkább a hatalomban lévőknek való találkozóhely, mint az olyan piti csalóknak, mint Vuyo, aki már ott vár a terem szélén körbekunkorodó bárpult mellett. Feltételezem, hogy ő Vuyo, mert ő a legjobban öltözött alak idebenn; öltöny van rajta, hegyes cipőorra úgy kandikál elő, mint két éhes bőrcápa. A folyékony ebédszünet határait feszegető vendégekből ugyanaz a ragacsos gyarmati nosztalgia árad, mint magából a helyből, a csillárokból, az aranyozott korlátból, a híres tagok karikatúráiból, a falon lógó preparált antilopfejekből, a rókavadászatot ábrázoló, megfakult olajfestményekből. Vuyo ehhez képest úgy néz körbe, mintha ő lenne az a róka, aki megszökött a képről, és az üldözőit kijátszva visszatért, hogy kifossza a konyhát. Mindig vézna, menyétképű fickónak képzeltem el, a számítógép előtt kuporgástól görnyedt háttal, de erőteljes testfelépítésű, széles vállú, erős arcvonású fickó gondozott kecskeszakállal és könnyed mosollyal. Jellegtelenül jóképű, de a fülében egy kis gyémántpötty ízlésesen sugallja, hogy azért veszélyes. Ez csak hasznára válik; a gatyát is lecsalja bárkiről. A kezem nyújtom neki, két kézzel megragadja, mintha régi jó barátok lennénk, nem csak internetes ismerősök. Mr. Bacci, ha jól sejtem? mondom. Frances! De jó látni végre! válaszolja. Nem kéne, hogy meglepjen, mennyivel választékosabban beszél, mint ahogy ír. Vagy hogy dél-afrikai. Miért hagynánk meg a nyugatafrikaiaknak és az oroszoknak azt a mókát, hogy megkopasszák a gazdag külföldieket? Mr. és Mrs. Barber az emeleten várnak minket. Izgatottan várják, hogy végre találkozzanak önnel mondja zökkenőmentesen, mintha az íves bárpult túloldalán ülő, elpuhult bankárok hallgatóznának. De ahogy felkísér a pompás lépcsőn, fojtottan odasziszeg. Kevésbé kihívóan, kiscsaj! Menekült vagy, nem kurva! Mr. Bacci! Ezek szerint nem tetszik önnek a ruhám? A fehér kombiné-ruhánál nincs egyszerűbb holmim, de feldobtam pár kövérkés gyöngysorral és egy törzsi fejkendővel. Ott a tökéletes menekült kellék is: a piros-kék-fehér kockás, fonott rattan szatyor egy kivételesen ingerült Lajhártól buggyosodik ki oldalra. Úgy értem, légy lágyabb! figyelmeztet Vuyo, azaz Mr. Ezekiel Bacci, az Accrai Bank pénzügyi igazgatója. Ezt kifejtenéd? Szerény afrikai hercegnő -féle lágyságra gondolsz, aki büszke, de alázatos, a trónját vágyja visszaszerezni? Vagy megtört túlélő -féle lágyságra, akit egy csapat