ítélet Bárdos András

ítélet Bárdos András

Copyright Bárdos András 2010 ISBN 978-963-9905-12-2 2010 Bárdos András Szerkesztő: Horváth Ágnes Műszaki szerkesztő: Kiss Zsuzsa Borító és tipográfia: Art-And Produkciós Iroda Készült a Szekszárdi Nyomda Kft-ben. Printed in Hungary Az 5. oldalon az idézet Günter Grass: Ráklépésben című könyvéből Magyar István fordítása.

A történelem, pontosabban az általunk kikevert történelem egy eldugult klozet. Folyton lehúzzuk, mégis visszajön a szar. Günter Grass

Ez a történet Magyarországon játszódik, a nem is olyan távoli jövőben. Megbukott a Harmadik Köztársaság, a pártok kicserélődtek, közvetlenül választják az elnököt, ő nevezi ki a miniszterelnököt. Más világ. A történetet, a szereplőket meg több helység nevét is a fantázia szülte. Aki összefüggéseket vél felfedezni, szereplőket valóságos személyekkel azonosít, vagy fordulatokat megtörtént eseményekkel vet össze, az képzeleg.

Prológus Február 18., csütörtök éjjel Valahogy ma este a szokásosnál is gusztustalanabb voltál! Alda, mint rendesen, most is a legmagasabb fokozaton hagyta az ablaktörlőt, holott már rég nem esett az eső. Nem is a csikorgás zavarta Hernádit, inkább hogy semmibe veszik. Régi teóriája volt, hogy vannak a világon teremtő és használó emberek, ő teremtő, természetesen. Ő dolgozik, nem is keveset, hogy a feleségének drága autója legyen. Így aztán persze őt zavarja csak, ha tönkremegy egy alkatrész. Ezerszer szólt, elmagyarázta, hol csendesen, hol dühvel, olykor őrjöngve. Eredmény nélkül. Most is csak az éles hangra figyelt, vajon lekapcsolja-e Aida, és ha nem, mért nem, figyelmetlenségből, vagy ez már a kínzás része, hogy unja meg ő, hogy mondja ki ő, hogy Azt hiszem, amit ma csináltál, már a többieket is zavarta. Hogy mi? Mi zavarta a többieket? Az ablaktörlőre figyel, teljesen leköti. Nem vetted észre, hogy néztek, amikor kifejtetted az őzekre vonatkozó nézeteidet? Ó, igen. Az őzek. A sokadik whisky után a szülésről tartott előadást, nem is olyan szűk baráti körben. Például az őzek. Pár hónapig hordják, aztán minden fakszni nélkül megszülik a gyereket. Nincs gyes. Meg gyed. A kölyök kipottyan, megrázza magát, és megy a dolgára. Az ember? Kilenc hónapig jajgat. Ezt ennék, azt ennék! Jaj, olyan kívánós vagyok, nem hoznál egy kis sutit? Éjjel kettőkor? Jó, nem olyan fontos Értem. Megyek már Ultrahang. Kenőcs a csíkok ellen. Étrend. Méregdrága vitaminok. Előtted van, ahogy őzanyu odaáll őzapu elé: Drágám, elfogyott az Elevit! Nem szaladnál el a patikába? És mégis: az őz megszüli az egészséges kölykét, és nem ment tönkre a család. Tudjátok, miért van ez így? Miért tart ennyi ideig? Miért fekszik az embergyerek hat hónapig, mint egy darab fa? Mert a nőkre bíztuk. Mert azt mondtuk, megosztjuk a munkát. A férfiak fedezzék fel a kereket, a meleg vizet, Amerikát, szálljanak le a Holdon, dobjanak atomot Hirosimára, de addig a nők szervezzék meg a szülést. Meg ami velejár. Hát így sikerült. Gratulálok, csajok! Valami ilyesmit mondott a társaságban. Miért? Nincs igazam? Ha a férfiak szülnének, már rég meg lenne oldva. Miért nem veszed észre, hogy kicsit sem vagy vicces? Hogy így csak egy tuskó beszél? Hogy kínos nekem is, neked is? Aida, a kurva életbe, állítsd már le az ablaktörlőt!

Február 19., péntek délig Félig felemelkedett a székből, mintha így jobban hallanák, és kikiabált az ajtón. Jöjjön be, Karcsi! Az őrmester hátrarúgta a székét, és bekopogott. Kérek engedélyt, alezredes úr! Na, jöjjön, ne marhuljon! Üljön le! Igen, tessék parancsolni! Mit hallott, mi volt ma kint? Semmi. Szokásos, alezredes úr. Karcsi, figyeljen! Mi lenne, ha azt mondaná, Sándor? Egyszer! Na? Én igyekszem, igyekszem Na, jó, hagyjuk. Kér egy cigit? Figyeljen, valami nem kóser. Mi nem kóser Sándor? Nem tudom, komám. Nem kóser. Hívja be a tiszteket. Alezredes úr Sándor! Még nincs öt óra, mindjárt indulnak a faluba. Alszanak még. Én is indulok, nekem sincs öt óra. Hívja őket! A telefon után nyúlt, aztán hagyta. Nem értette a helyzetet, és semmit nem utált annyira, mint ha nem értett valamit. Három éve szolgált Afganisztánban, egy éve vezette a missziót. Ezalatt összesen két embert veszített, most egyszerre hármat. Valamelyik gyáva játék katona a minisztériumban egyenesen arról beszélt, hogy otthon adjon magyarázatot. A parlamentben az egyik liberális, valami kis buzi, megfontolásra méltónak nevezte az egész misszió helyzetét, mintha nem tudnák, hogy háború van, a háborúban pedig meghalnak emberek. Sajnos nem azok, akiknek kéne, gondolta. Egész éjjel nem aludt. Érezte, hogy történt valami, vagy történni fog, de képtelen volt rájönni, mi az. Gyűlölte a civileket, gyűlölte a parlamenti sódert, a sóderbányát, ahogy nevezte mindig. Egymás után érkeztek a tisztek. Eltelt vagy húsz perc, mire ott voltak mind. Az alezredes egyre nehezebben türtőztette magát. Már csak egyikük hiányzott, a negyedik század parancsnoka, kivételesen kemény srác, az alezredes kedvence. Bocs, főnök, szarni voltam. Általában ennyi belefér. Többen most is nevettek. Vagy legalább próbáltak. Hol volt, főhadnagy? Szarni? Mi meg addig vívjuk meg a háborút? Amíg maga szarik? Mindenki tudta, hogy baj van. Figyeljenek ide! Nem megyünk ma a faluba. Mindenki a táborban marad, teljes harckészültség. Szarni se mehetnek. Értik? Főhadnagy, maga szerencsés! Túl van rajta. Most már mindenki nevetett, vagy inkább csak kuncogott. Alezredes úr, kérek engedélyt megkérdezni, mi történt! A százados a táborparancsnok helyettese volt, neki kellett feltennie a kérdést. De nem várt választ kapott. Két szót, amit az alezredestől még soha nem hallott senki, amiről azt gondolták, hogy nem is fogják hallani soha. Két szó, amit egy katona nem akar hallani a felettesétől, különösen nem háborúban. Nem tudom.

Afelől, hogy a faluvégi cigánykutyák ügyéből egyszer háborúság lesz, nem volt kétsége senkinek. Így hát a polgármester, akit a piacról hazatérő felesége ébresztett azzal, hogy valaki teleplakatírozta a főutcát, inkább elégedettséget érzett, mint aggodalmat. Egyetlen percig sem titkolta, hogy álláspontja szerint a kutyákat le kellene lőni, a gazdáikat meg vissza kéne zsuppolni ahogyan szokta emlegetni Ázsiába, ahonnan gyüttek. És ebben egyetértett nagyjából az egész falu. A faluvégi három család, voltak vagy százan, apró, rogyadozó viskókban lakott. Nem is a faluvégen, inkább azon is túl. A központban álltak az egyemeletes házak, aztán a bepucolt földszintesek, aztán a földszintesek, amiket szégyenszemre nem pucoltak be, aztán a kukoricás, és aztán a tanyák, az udvaron szaladgáló meztelen seggű purdékkal, pár disznóval, félrehajított rozsdás talicskákkal, a fák alatt naphosszat kártyázó hangos férfiakkal, meg a számtalan kutyával, éhes-girhes, lógó bőrű, vicsorgó, lépten-nyomon elcsavargó cigánykutyákkal. Mert ezeket a kutyákat nem szerette senki, maguk a cigányok sem. S minthogy nekik sem nagyon volt mit enniük, a kutyáknak se adtak. De a kutya nem olyan állat igaz, az ember sem, ami csak úgy beletörődik, ha nincs mit enni. Nem úgy gondolkodik, hogy ha nincs, hát nincs, azzal lefekszik hűsölni. Nem, a kutya nem. Így aztán rendszeresen megjelentek a faluban, falkában, éhesen, dühösen, nemegyszer veszetten. Aztán mi a szarom van azon a plakáton? kérdezte a polgármester, nagy büdös szájával ásítva egy nagy büdösét. Az asszony, aki harminc éve könyörgött az urának, és akit harminc éve az ura minden egyes bűzös szájnyitása arra emlékeztetett, hogy ennyit nem ért az ő akarata, az ő kérése, az ő egyetlen kérése, akár meg is szokhatta volna a sok szőr közül kiáramló büdösét, de nem szokta meg, csak növesztette magában a gyűlöletet, addig-addig, amíg már a férfinak csak az említése is undort váltott ki belőle, nem múló, fergeteges undort. Szinte már ez az undor tartotta össze. Ez töltötte be a napjait, ez foglalta őket keretbe, ez adott értelmet nekik, nem is menekült már, inkább kereste a lehetőséget, egyetlen alkalmat sem hagyva kihasználatlanul, amikor csendesen, a fogai közt vagy üvöltve a régi Tanácsházán kiadhatta magából, ráönthette, ráboríthatta a férfira, hogy már megint büdös vagy!, hogy hányom el magam tőled, meg a többit. Na, jól van, csendesebben! szokta ilyenkor mondani a férje, vagy rosszabb kedvében, kedvenc szavajárásával: Húzzá'-takarodjá'!, de a bűntudat vagy a szégyen legcsekélyebb jele nélkül. Asszonyi hóbortnak tartotta, mint a fürdést, meg különösen a hajmosást. Úgyhogy húzzál-takarodjál. Ami van. Az van a plakáton. Hogy Elég!, meg Gyüjjön mindenki holnap este a Régimozi elébe!. Meg ilyenek. Meg Kiircsuk őket!. Meg ilyenek. Kiircsuk, kiircsuk Ha az olyan egyszerű volna Az egyszerű. Csak nem az ilyen büdös fejű dibdáboknak, mint te vagy Maradja' má'! Fel se keltem, máris megy az ilyen büdös, olyan büdös Legyen má' az embernek egy kis nyugalom Két napon belül a harmadik dögöt találták a faluban, véres nyálú, légy lepte, koszos korcsokat a cigányvégről. Ismerték őket a faluban, bár ne ismerték volna, sunyi tolvajfajta mind, mint a gazdáik. Nem sírt utánuk senki, de azért így, a házak közt, ahol a gyerekek játszanak, kiterítve Harminc kilométeres körzetben nem volt állatorvos, se rendőr, de emberorvos is csak hétfőn 10-től 12-ig, ahogy a faluban emberemlékezet óta nem volt munka se, csak a

kocsmárosnak, a csaposnak a kocsmában, a vegyesbolt tulajdonosának, meg a polgármesternek, aki persze belenyúlt szépen a közösbe, így mondták, legalábbis. De most péntek volt, és a helyi intelligencia előző este összesűrűsödött mind, amikor a 37-es -ben együtt ült a falu elöljárósága a régen megszűnt iskola tanítójával, meg a nyugdíjas postással, aki fölényes magabiztossággal tudott írni-olvasni, magára szabadítva ezzel a többség mélységes bizalmatlanságát. De dönteni nem tudtak. Az állatorvost nem szerették. Ha hívták, nem jött, ha jött, mérges volt, hogy jönnie kellett, nem vizsgálta az állatokat, csak éppen rájuk nézett, vagy rájuk se, aztán már kérte is, ami járt. És nem kevés járt. Amikor meg szóltak, hogy nincs a földön ennyi pénz, kiabált, hogy benzinre se elég, meg hogy akkor ő nem jön többet, majd lássák meg, meg hogy egye meg őket a disznóvész. Így voltak az állatorvossal. Nem jól voltak vele. Nem szeretett jönni ide senki, mert hát igazság szerint nem is volt miért szeretni. De ők itt éltek, szerették, nem szerették, és itt éltek a gyerekek is, itt játszottak, és az egyik dögöt a régi istálló mögött találták, éppen ott, ahol csúszdázni szoktak. Nem tudtak sokat egészségről, betegségről, de annyit tudtak, hogy ez nem jól van így Hát ne dögöljön meg minden cigány?

Február 19., péntek délután, este és éjjel A mocsoktól, nyomortól És a bűzlő korrupciótól szenvedő kórházi világban lényegében egyetlen megbízható támpont akadt. Mindenki tudta, hogy olyan nővér nem született még, akit a Központi Kórház nagy tekintélyű főorvosa, az ismert sebészprofesszor ne akart volna megbaszni. A koituszhoz magához egyáltalán nem ragaszkodott, nem volt híve a feltétlen kölcsönösségnek. Ráadásul hely- és időigényesnek tartotta, a végeredmény sem garantált, így szívesebben vette az egyoldalú örömöt. Amin túl volt éppen. Vagyis azon gondolkodott, hogy ki ez a nő, és mit keres még a kocsijában Talán arra vár, hogy megköszönjem, vagy mindjárt vegyem el feleségül? Netalán vigyem haza? Hernádinak ugyanannyi kedve volt mindegyikhez. A lány persze tudta ezt, tudnia kellett, főleg, amikor az orvos elővette pálcikás kommunikátorát, és nyomkodni kezdte. Hernádi nem volt virtuóz, és igényes sem volt különösképpen. Sőt kifejezetten kerülte a szép nőket és ezzel a bonyodalmakat. Az autóban ülő nővér sem volt se különösebben fiatal, se különösebben attraktív. Illúziói sem lehettek. Aligha álmodott arról, hogy a sietős és ügyetlen aktus után az orvos kilép amúgy híresen rossz házasságából, és vele éli le az életét. Vagy akár egy napját. Hernádi doktor őszinte ember volt. Mióta az egyetemen megismerte az orvostudományt, egyetlen percig sem hitt benne. Mindig megcsodálta és a véletlenek egybeesésének tartotta, ha egy betege meggyógyult. Bár saját bevallása szerint ez ritkán fordult elő. Nem is szerette különösebben az ilyen eseteket,jól ismerte a mondást: Ne oldd meg ügyfeled problémáját, mert ha már nincs neki, nem fizet többet!. Évtizedek alatt különös fejlődésen ment keresztül, ami a betegekkel való kommunikációt illeti. Sokan barbárnak tartották emiatt. Húsz éve így mondta: Sajnos, egyelőre nem tudjuk kizárni a kóros sejtburjánzás lehetőségét sem, de további vizsgálatok szükségesek. Ma:.Asszonyom, önnek rákja van. Mindenki utálta. A betegei különösen. De körüllengte valami dicsfény, és azt még a kollégái is elismerték, hogy remek orvos. Amin igazán jót mulatott, mert ahhoz nem volt elég jó, hogy embereket gyógyítson, de ahhoz igen, hogy megállapítsa, mennyire nem tud meggyógyítani senkit. A sok mitugrász körülötte jó modorral próbálta megtömni a zsebeit, lelkük rajta. Ha visszaemlékszik, az orvosi esküt is arra tette, hogy minden beteget megkopaszt, és minden nővért megdug. Hát sóhajtotta az autóban húzzál már hangsúllyal. A számomat tudod? Tudja? Jaj, drágám, hát mit nem tudok én? Érződik, ahogy fogy a türelme, az órájára néz: Úristen, fél van! Rohanok Hívom, drágaságom A nővér arcán hirtelen düh, nem várt fordulat, előrelendül, kinyitja az ajtót, aztán, mint akinek nincs mit veszteni: A nevemet se tudod, te köcsög! A helyzethez képest kissé lomhán kimászik a kocsiból, combján felcsúszik a szoknya, gödröcskék, felhőcskék egek, mennyi felhőcske, aztán ahogy csak bírja, bevágja az ajtót. Hülye kurva! Mit vártál?! Megfordul a fejében, hogy visszamegy a kórházba, de késő van. Talán haza? Számol, tényleg késő, Lilla nyilván alszik úgyhogy: igen, haza.

Mindezzel együtt tulajdonképpen szerette az életét, úgy értve, hogy sose akart öngyilkos lenni, vagy más országba költözni, vagy ilyesmi. Igazából jól érezte magát, és a gyerekein kívül semmi nem tudta kihozni a sodrából. Néha a felesége. Aki szerint minden férfi barom, mert nem szeretnek mást, csak inni, kurvázni meg dicsekedni. Meg a hülyébbje a focit. Néha azt gondolta, hogy a felesége egészen szellemes. Viszont a hároméves Lillával végképp nem tudott mit kezdeni. A fiával, Marcival csakcsak, ő hol Zorro, hol Winnetou, vagy Obi van Kenobi, ezeket a filmeket látta, tudta, melyik kardozik, melyik lő. Kezdetben még ahhoz is hozzászólt, hogy tipi vagy vigvam, meg hogy miért volt Old Shatterhandnek két puskája, a Medveölő meg a Henry-féle karabély. Különben sem volt nagyigényű a gyerek. Ráadásul amióta egy farsangon az őt táncba hívó óvónőt ( Tessék, apuka, lehet bekapcsolódni a játékba! ) elküldte a rohadt anyjába, kifejezetten tartózkodó volt vele a fia. Nagyon helyesen. De Lilla Körülötte minden rózsaszín, mindenki herceg vagy tündér, aki pedig csak teheti, menten elalél. Mit kezdjen ezzel? Meggyőződése volt, hogy a lányának se így kellene élnie, de nem akart beleszólni, azon az állásponton volt, hogy mindenki úgy teszi tönkre a saját életét, ahogy akarja. Csak csendesen tegye. Az öt páncélozott Audi halkan gördült a villa elé. Korábban három autót használtak. Egy vitte, kettő kísérte az Elnököt, de a támadás óta ez is megváltozott. Mióta évekkel ezelőtt egy, a sarkon álló autóból több lövést is leadtak a konvojra, a célpontot ugyan elvétve, de több őrt is megsebesítve, lezárták az egész utcát, ha kellett. Furcsa mód, bár ez volt az ország legbiztonságosabb környéke, több család is elköltözött. A lakások azóta is üresen álltak. A rezidencia kapuja kinyílt, és két nagydarab, sötét kabátos figura lépett ki rajta. Körülnéztek, megvárták, míg minden posztról jeleztek nekik, aztán szóltak az Elnöknek, hogy jöhet. A Titkár a kocsiban várt. Azok közé tartozott, akik tegeztek az öreget, régi harcostársak voltak, bár azt, hogy miért harcoltak, régen elfelejtették. Ha tudták valaha. A legvalószínűbb, hogy mindig másért. De számukra a cél a harc volt maga. Mindketten megállapították, hogy késő van, hogy kurva élet, és hogy menjenek ezek a sunyiba. Éjjel egykor telefonálni nem szokás, jó, hogy Washingtonban még csak este van, de ott az a bazi térkép, csak tudják már, hogy egész világ nem Amerika. Egyikük sem szerette sem az amerikaiakat, sem az elnöküket, nagyképűnek és erőszakosnak találták, bár csak egyszer találkoztak vele, illetve a Titkár egyszer sem. Semmit nem tudtál meg, ugye? Felesleges kérdés volt, a Titkár nem is válaszolt. Egyikük sem beszélt angolul, sőt ami azt illeti, egyetlen nyelven sem, így rendkívüli agresszióval reagáltak minden olyan helyzetre, ahol nem magyarul kellett megszólalniuk. Kellett volna. Amikor először és utoljára rá tudták venni az Elnököt, hogy látogassa meg az Afganisztánban harcoló magyar katonákat, nem kerülhették el, hogy találkozzanak az afgán vezetővel. Sőt az afgánok még közös sajtótájékoztatót is szerveztek, amelyen Akari elnök csilingelő

oxfordi angolsággal köszöntötte a megjelenteket, eredményesnek és gyümölcsözőnek nevezte a találkozót, majd hosszan beszélt a két nép barátságáról, a magyar katonák hősies helytállásáról, egy szóval sem említve a napokkal korábban lefejezett két magyar tiszt ügyét. Hanem a két ország közt Európából látszó kétezer évnyi különbség egy perc alatt elszállt, amikor a magyar Elnök lépett a mikrofonhoz. Dear everybody, kezdte. Very happy, to see here De inkább magyarul folytatnám, hogy mindenki értse Szédülten támolygott haza Afganisztánból a magyar küldöttség, de a sajtó lojalitásból nem tett említést az ügyről. Sem akkor, sem később. Szóval semmit értette meg az Elnök. Sokra megyek veled! A Titkár kiválasztásakor elsősorban az emberi kapcsolat volt szempont, a képességek csak másodsorban, ezt az Elnök már sokszor megbánta. Bár az, hogy mennyire bánta volna meg, ha nem így lett volna, nem derülhet ki sohasem. Hánykor hív? Egykor. Pont egykor, főnök. Egykor hív, igen. Szívesen szólt volna az Elnök, hogy már elsőre is értette, hogy egykor, de inkább hallgatott. Aztán megtetszett neki a játék. Hánykor? Egykor, főnök, mondom, egykor. Ja! Egykor. Oldalra nézett, vajon érti-e a másik, hogy viccelnek vele, de csak egy egyenes tekintet meredt rá. Lilla sírására ébredtek. Azt már megtanulta, hogy ne hívja a szüleit éjjel, így hát csak hüppögött. Aida félig felemelkedett az ágyban, de a férje rászólt. Hagyd már! Semmi baja. Mindjárt visszaalszik. Nem tudom Olyan furcsán sír Hallod? Fáj valamije. Ne csináld már, kérlek! Hajnalban kelek. A gyerek nem bírta tovább, fortissimóra váltott. Az anyja kikelt az ágyból, és megfogta a homlokát. Melegnek érezte, felgyújtotta a villanyt. A beesett szemű, nyúzott arcú hároméves kislány az ágy szélén ült. Berci, átjönnél? Csak gondolta, hogy Ezt, öregem, csak azért csinálod, hogy kitoljál velem. Nem hiszem el, hogy nem bírta volna ki a gyerek reggelig!, és még sok ilyet, amíg kimászott az ágyból. Hunyorogva a papucsát kereste, de eszébe jutott, hogy már este se vette fel, mert a takarítónő megint elrakta. Most Ibolykáért is elmormogott egy imát, de végül csak betámolygott a gyerek szobájába. Bántotta a fény, alig látott, de nyilvánvaló volt, hogy Lilla beteg. Fáj valamid? A buksim. És hol fáj a buksid? A buksi szót megnyomta, jelezve, hogy erőszakot tesznek rajta épp, soha nem értette, miért kell a gyerekekkel úgy beszélni, mintha idióták volnának. Egy alkalommal, amikor nem sikerült valamilyen ürüggyel lelépnie egy családi rendezvényről, halálosan megsértette Aida anyukáját egy nem hülye a gyerek, csak kicsi megjegyzéssel. Úgyhogy ne tessék úgy beszélni hozzá, mit egy marslakóhoz, az Éva néninek, jó? Éva néni soha nem bocsátott meg, amitől Hernádi persze nem szenvedett egyetlen percet sem. Majd megbékél a Mama, mondta a feleségének, aki ettől a naptól rendszeresen hallgatta a hogy tudsz egy ilyen emberrel élni mondatokat. Meglátod, egyszer még megöl. Vagy kitesz az utcára. Nem tesz ki, Anya, dehogy tesz, válaszolta ilyenkor Aida, de már

ebben is egyre kevésbé volt biztos Lilla, mutasd, hol fáj a fejed? Hát itt mutatott magára. Az anyja önkéntelenül elmosolyodott. Figyelj, kislányom! Próbálj aludni, holnap, ha nem leszel jobban, elmegyünk a doktor bácsihoz. Apa is doktor bácsi! Igen, de ő felnőtteket gyógyít suttogta, miközben leoltotta a villanyt, azt pedig már a folyosón tette hozzá, és persze csak magának, hogy amúgy sem bíználak rá. Aludj, Lilla! Jó éjt!

Február 20., szombat délelőtt Ha most tréfásan azt kérdezném, melyikkel kezdjem, a jó vagy a rossz hírrel, nehéz helyzetbe hoznám magam. A kabinet nem ilyen bevezetőre számított. Amiről az Elnök híres volt, az semmiképpen sem a humora. A hadügyminiszter, aki az aktáit nézegette, ceruzával a szájában, féloldalt fordítva a fejét nézett fel, a népegészségügyi miniszter pedig, aki maga nem volt tagja a testületnek, csak meghívták, jelezve mintegy, hogy a tanácskozásnak köze lehet a szakterületéhez, hátradőlt a karosszékben, mint aki biztonságot keres, úgy várta a folytatást. Ugyanis jó hírem nincs. Csak ő és a titkára tudta, miről lesz szó, és persze tudhatta a titkosszolgálati miniszter, hiszen akár le is hallgathatta a tegnapi beszélgetést, sőt valószínűleg lehallgatta, de erről meg ők ketten nem tudhattak semmit. Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy a miniszterelnök urat néhány perce tájékoztattam mindenről. Amit most mondani fogok, az a legmagasabban klasszifikált titok. Ennek megfelelő elbánásban részesítsék. Kérem. Most azonnal adjam ki a sajtónak?, kérdezte magában a belügyminiszter, aki bármit is tett, nem tudta megakadályozni, hogy az akár legszűkebb körben elhangzó információk ne kerüljenek szinte perceken belül az ellenzék vezéréhez, vagy a sajtóhoz, vagy mindkettőhöz. Többekben felmerült, hogy talán nem is tesz meg mindent, sőt az is, hogy tán nem is feltétlenül akar. De ezt bizonyítani, a helyzetéből adódóan, csak ő maga tudta volna. A kabinet tagjai számára a rossz hír az volt, ha kiderült valami. Másfél év volt még a ciklusból, másfél év a lehetőségekből, és ők élni akartak a lehetőségekkel. És éltek is. Erre a bejelentésre nem számítottak. A helyzet a következő. Az Elnök felállt, és lábával hátratolta a széket. Tegnap felhívott az Egyesült Államok alelnöke. Eredetileg úgy volt, hogy maga az elnök úr fog, de végül Kowalski volt a telefonnál. Körbenézett. Nem szokott hozzá, hogy minden szempár visszanézzen rá. Idejét nem tudta, mikor beszélt utoljára olyan emberekhez, akik nem ásítottak vagy ettek éppen. Kérem, ne jegyzeteljen! fordult a vezérkari főnökhöz. Nagyon kérem, ne! Jobb lábáról a balra állt, aztán vissza. A Titkárra nézett, biztatásért talán, de hát Kowalski alelnök úr kifejtette, hogy az elnök úr beszélgetése hosszabbra nyúlt a német kancellárral, mint tervezték, ezért őt kérte meg, hogy, tartva a megtervezett időbeosztást, informáljon engem a kialakult helyzetről. Ami, Kowalskit idézem: egyelőre kezelhető, de, ahogy fogalmazott, bármelyik pillanatban kikerülhet a kontroll alól. A belügyminiszter elengedte a szék karfáját, és hátradőlt. Irán. Ez Irán. Nem lehet más. Évek óta valószínűnek, hónapok óta biztosnak tartották a titkosszolgálatok, hogy Irán csapást akar mérni az Egyesült Államokra, Európára és Izraelre, nagy erejű csapásokat, összehangoltan. A jelentések egyre aktívabb tevékenységről szóltak, a diplomáciai keretek pedig közben gyakorlatilag kimerültek, mivel Oroszország minden közös döntésnek ellenállt. Az alelnök úr információja szerint egy új, eddig ismeretlen mutációjú influenzavírust találtak török háziállatokban, most már lovakban, kutyákban, szárnyasokban is, egy olyan vírust, amely ellen pillanatnyilag nincs védőoltás. Megkönnyebbülten mordult fel a terem, fel sem figyelve arra az apró részletre, hogy amikor a védőoltásról beszélt, egy pillanatra megremegett az Elnök hangja. Csak a hadügyminiszter hallgatott. Te jó ég, mondta valaki, az asztal végén még valami

káromkodásszerű is elhangzott, de valójában mindenki örült. Ennyi? Vírus? Se a szuperexpressz pályázati elbírálása, se a Nemzeti Informatikai Terv nem tűnt fel senkinek, de még az iráni titkos üzleteket sem fenyegeti az éjszakai telefon? Csak a nátha? Majd tüsszögünk Az Elnök nem érzékelte a hangulatváltást. Folytatta. Igen. Tehát egy mutáció. A vizsgált állatok esetében a mortalitás húsz százalék feletti, a lappangási idő pedig szokatlanul hosszú, akár két hét is lehet. Így mondta, akár két hét is lehet. Ennek nem igazán tudom, mi a jelentősége, de valahogy nagy hangsúllyal mondta. Károly? A népegészségügyi miniszter, aki korábban kórházigazgató, még korábban egyszerű orvos volt, egyetlenként a teremben rémülten nézett az Elnökre. Károly? Mire véled mindezt? Megmaradunk? Vagy kipusztul az emberiség? Az asztal végéről mormogás hangzott, úgy tűnt, a többség elvesztette érdeklődését az ügy iránt. A népegészségügyi miniszter azonban hangos torokköszörüléssel szót kért. Igen, igen, hát ez nem a legjobban hangzik. Nem a legjobban. De azért megmaradunk. Nem? kérdezte most már agresszívan a Titkár, aki soha nem tudta, mikor kell hallgatni, és mikor beszélni. Most sem. Nem feltétlenül. Illetve nem mind maradunk meg. Ha ez igaz. Hozzáteszem nagy hangsúllyal: ha igaz. Hogy érted, Károly? Nézzétek. Egy öt-hét napos lappangású betegséget már szinte lehetetlen megállítani, hiszen napokkal az első tünetek előtt fertőz. Kétheteset? Én azt mondom: lehetetlen. Lehetetlen? Károly, kérlek, nem éreztem riadalmat az alelnök hangján, csak tájékoztatni akart a veszélyről Értem, Elnök úr. Azt hiszem, itt kellenének további információk, nem igaz? Kellenének, Elnök úr. Kellenének. Mikor küldik át az izolált vírust? Ezt meg kellett volna kérdeznem? Hát nem kérdeztem meg. És tudod, miért? Mert nem érdekelt. De ha fontosnak tartod A pénzügyminiszter, aki eddig hallgatott, a vártnál és talán a szándékoltnál is hangosabban szólalt meg. Szerintem mindannyian értjük a helyzetet, nem kellene felülnünk ilyen provokációknak. Az amerikaiak nem tudják megemészteni a vakcinaügyet. Most nekiálltak zsarolni, világos, mint a nap. Hátradőlt, vastag nyaka körül meglazította az inget és folytatta. Őszintén szólva már az is meglep, Elnök úr, hogy idehozod ezt az ügyet. Mintha jelentőséget tulajdonítanál neki. Mintha valami fontos történt volna. Szerinted az történt? Valami fontos? Néhány éve még senki nem mert volna így beszélni egy kabinetülésen. Valójában még soha senki nem mert így beszélni, megvádolni, sarokba szorítani az Elnököt. De hát ő sem volt már a régi. Most is csak egy sokat ígérő csendre futotta az erejéből, egy perc színpadias várakozásra, de sehova se jutott a dolog, és valójában mindegy is volt már. Köszönöm, hogy eljöttetek! Azzal felállt, és a papírjait meg egy koszos papír zsebkendőt az asztalon hagyva kisétált a teremből. Az ott maradók morfondíroztak egy darabig. Hogy lesz-e folytatás. Hogy visszavág-e az Elnök a miniszterének, vagy annyira a kezében van már, hogy a nyilvános sértést is el kell viselnie Sok mindenen morfondíroztak. De azon, amit a vírusról hallottak, nem. Egy percet sem. A hadügyminiszter viszont csendesen a vezérkari főnökre nézett. Ugyanarra gondoltak. Húsz százalék Kétmillió ember

Az orvos szerint kutya baja Lillának. Csak a szokásos. Megfázás. Nahát! Ez meglepő. Aida lelkiismeretesen telefonált mindig, ha valamelyik gyereket orvoshoz vitte, noha erre a férje soha nem kérte. Általában persze a legrosszabbkor csörgött a telefon, értekezleten, vizit közben, vagy ha a vécén ült. Nem mintha Hernádit bármelyik értekezlet vagy bármelyik beteg jobban érdekelte volna. A vécé más. Olyankor valóban, szívből haragudott a feleségére. Más? Más nincs. Akarsz vele beszélni? Aida, dolgozom Hallotta, ahogy az őt követelő cérnahangot elnyomja a felesége altja: Kislányom, Apa most nem ér rá, majd este beszéltek, üzensz neki valamit? Valójában Aida igazán jó nő volt. És sokszor gondolta, hogy igazán kár érte. Katolikus családban nőtt fel, és bár templomba nem járt, hívő maradt, a hívők minden szorongásával és agresszív lelkiismeret-furdalásával. Képtelen volt megemészteni, ha elkövetett valamilyen szörnyű gaztettet, például nem emlékezett meg egy távoli rokon születésnapjáról, vagy későn ment a gyerekért az oviba. Ami persze ritkán fordult elő. Számon tartott minden ünnepet, minden betegséget, rákérdezett a legtávolabbi ismerősök minden egyes gyerekére és unokájára, soha nem tévesztve el a neveket, soha nem hibázva el egyetlen napot. Viszont a szülés ellenére megőrizte szinte hibátlan alakját, melle formáját és ruganyosságát, és az apró kis párna a csípője felett, Lilla születésének egyetlen nyoma, csak még szexisebbé tette. Amit persze Hernádi alig-alig élvezhetett, a szülés óta ugyanis Aida már nem két napot menstruált, hanem két hetet. Ha éppen nem menstruált, akkor ovulált, vagy a feje fájt, vagy egész éjjel nem aludt. Vagy nehéz napja lesz, vagy nehéz napja volt. Vagy nehéz napja van. Büdös, fájó elmúlásszaga volt a házasságuknak, halálszaga, magánybűze. És már nem tehettek semmit. Hernádi túllépett ezen. Ahogyan mindenen. Nem haragszol, ha erre most nincs időm? Az asszony nem haragudott. Végül is a lényeg, hogy jól van a gyerek. Hogy kutya baja. Felkapta a kislányt, belecsókolt a nyakába, beszívta az illatát, aztán kicsit eltartotta magától, és szigorú arccal, mintha vizsgáztatná, nekiszegezte a kérdést: Elmegyünk sütizni? Hogy a várkonyi állatorvos miért érkezett aznap délelőtt Ardára, nem tudta senki, és nem is derült ki soha. Talán értesítették, talán a megérzése hozta, talán csak véletlenül arra járt Ez utóbbi verziónak mindenesetre ellentmondani látszik, hogy nem a rendelő, nem is a Hivatal, hanem egyenesen a cigánytelep felé vette az irányt. Márpedig arrafelé kevesen vették, ha igen, akkor is inkább választás előtt, de az állatorvos személyautóval ment, se konzervek, se kolbász, se levespor se választás. Körözött egy keveset, aztán megállt az egyik romos, vályogból, kőből, téglából hordott, szálas fahusángokkal megtámasztott, nejlonzacskókkal, kátránypapírral befedett, düledező építmény előtt. Halló! Halló! Lázárék! Itthon vannak? A viskóból sokszoknyás, kendős, hasig érő mellű nő ténfergett ki, kezét a kötényébe törölve, fejét félrefordítva, szemét az orvosra emelve. Minek ordítozik? Senki sincsen, látja, nem? Elmentek. Mind. És hova mentek? Lopni, mi? Fát lopnak? Vagy mit? A cigány asszony nem türtőztette magát, minek is türtőztette volna.

Félig magyarul, félig cigányul ordított, holott tudta, mindketten tudták, sőt az asszony remélte is, hogy a családja valóban lopni ment. Kicsik is, nagyok is, az egész pereputty, és hogy valóban fát lopnak, hiszen ez volt az egyetlen értelmes tevékenység, amivel fenn tudták tartani magukat. Fát loptak, eladták, elcserélték, vagy fűtöttek vele mi mást lophattak volna ezen a vidéken? A fűért nem fizettek, igaz, nem is volt sok belőle. A sárért abból lett volna elég meg még annyit se. Jól van, nyanya! Ne ordítson, hagyja már abba! Olyan, hogy Lázárék nem voltak otthon, előfordult. Ritkán, de előfordult. Hanem, hogy a kutyák Hogy egy se Ne visítson, inkább mondja meg, hol vannak a kutyák! Dögrováson. Ezt olyan halkan mondta, mintha jelentősége lenne, holott nem volt, szerinte legalábbis, jelentősége semmi. Dögrováson? Az asszony befordult a házba, oda utána már nem mert menni a férfi, inkább a ház mögé, a sufni felé került. Olyan erővel csapta meg a rothadás bűze, hogy nem is értette, miért nem érezte ez idáig. Egy szérűszerű épület előtt, vagy tán inkább már bent, feküdtek a dögök egymásra hajigálva, véresen, sárosan, némelyik kihűlt mereven, némelyik még szinte élve. Közelebb lépett, de csak egyet, visszatámolygott a szagtól meg a látványtól, hánynia kellett, kapaszkodót keresett. Megtántorodott, és a penge hegye éppen akkor siklott halkan a bordái közé, amikor lendületből megfordult. Két erő találkozott így. Nem ordított, nem nyögött. Halkan térdre borult, nemigen láthatott a támadóból semmit, vagy ha látott is, mindegy már. Elmondani úgyse fogja senkinek. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy hátraborul, de nem, arccal előre elterült a véres, trágyával átitatott sárban. A népegészségügyi miniszter úgy döntött, hogy még egyszer, utoljára átolvassa a levelet, amit az Elnöknek írt. Tisztelt Elnök Úr! A kabinet mai ülése után szükségesnek érzem, hogy rávilágítsak bizonyos tényekre, melyek alighanem elkerülték a figyelmedet. Nem ismerem a protokollszokásokat, így azt sem tudom, az Egyesült Államok alelnökének hívása mekkora súlyt ad az ügynek, de a rendelkezésemre álló töredékinformációk alapján úgy gondolom, hogy nem mehetünk el szó nélkül a történtek mellett. Úgy gondolom, a Magyar Köztársaság minisztereként, hogy különös felelősségünk megvizsgálni a körülményeket, még akkor is, ha késeibb a túlzott óvatosság vádja érhet bennünket. Ezért javaslom, hogy minél előbb hozzunk létre egy bizottságot, mely megvizsgálja a lehetséges veszélyeket, és meghozza a szükséges döntéseket. Tisztelt Elnök Úr! Amennyiben megtisztelsz bizalmaddal, a bizottság vezetését és az ezzel járó felelősséget is vállalom. Tisztelettel: Rákos Károly népegészségügyi miniszter

Sokadszorra is rendben találta, így kinyomtatta. Köztudomású volt, hogy az Elnök nem használ számítógépet, nincs is a szobájában. Küldönc viszi a levelet Bercikém, Kelemen vagyok, szia! Kelemen Gabi. Gabikám, nem lehet, hogy később visszahívsz? Mikor később? Óra múlva? Vannak nálam, tudod Hamarabb? Nem lehetne? Hernádi az előtte ülő öregasszonyra nézett. Kelemen a legjobb barátja, ennek meg már úgyis mindegy. Pár perc múlva hívlak. Várom! Szegény banya. Ha tudná Semmi, de semmi nem vár már rá ebben az életben, csak szenvedés. A fél tüdejét már megette a rák, és most jóízűen falatozgat a csontjaiból. Csoda, hogy él. De amíg él, fizet. Hernádinak akkor sem lett volna oka lelkiismeret-furdalásra, ha történetesen lett volna lelkiismerete. Az asszonyt semmi nem menthette meg. A pénzével, a pénzével igen, azzal takarékoskodhatott volna, de mi okból? Hogy többet örököljön a két szarházi fia, akik jó, ha hetente látogatják? Hoznak banánt, üdítőt, meg sok idegességet, ott vannak fél órát, húsz percet abból is telefonálnak, borzasztó ez, nézni, ahogy szegény anya leépül, mondják. Talán jobb lenne már, ha vége lenne. Persze, jobb lenne, mert akkor osztozhatnának a Dob utcai lakáson. Az egyik most vált el, a másik hiteleket nyög, kell az a kis pénz. Anyukának meg már úgyse, annyira meg van ott még valami a takarékban is, csak ne szenvedjen sokat, persze, persze Hohó, pajtikáim! Kéne, mi? De addig még itt van Hernádi papa! És amíg itt van, addig nincs pénz, de nincs ám! Ó, sok-sok vizsgálat nincs itt még elvégezve, sok-sok recept nincs felírva. Mennyi vizit! Mennyi jó tanács! Darabja ötezer! És hát, fiúk, tetszik, nem tetszik, meg is műthetjük még kicsit Anyut, majd legfeljebb kinyitjuk, és be is csukjuk. Mint a szekrényajtót. Csak innen nem emelünk ki még egy ingecskét sem, úgy hagyjuk, ahogy volt. Ötvenezret ez is ér Édes öregeim, örüljetek, ha a lakás megmarad, mire elpatkol Anyu, de hogy a takarékbetét ki lesz pucolva, arról én gondoskodom, professzor Hernádi Halmai néni! Azon kapta magát, hogy hangosabban beszél, szinte kiabál, pedig a fülével nem volt gond az öregasszonynak. Halmai néni! ismételte halkabban, mint a gyerek, akire rászólnak, hogy ne ordítson. Nem jók a leletei Nem jók? Mit jelent, hogy nem jók? Hogy magyarázzam Tudja, Halmai néni, a rák nem áll meg. De nem adjuk fel, igaz? Az öregasszony, mintha lekapcsolták volna az áramkörről, az ölébe ejtette a pillantását. Két kezével fogta a retikül fülét, lassan dobolni kezdett a lábaival, talán nem is hallotta a halálos ítéletét. Maga szerint mennyi? Hányszor hallotta már ezt a kérdést Miért ezt kérdezi mindenki? Honnan tudhatná ő? Mennyi Néha kedvet érez, hogy őszintén válaszoljon, így: Nézze. Ez attól függ, mennyit fizet. Van itt még pár abraka, néhány dabraka, van hókusz és pókusz, elhúzzuk, ha megéri magának De ha nem, elteszem láb alól két hét alatt. Gondolja meg! De sosem válaszolt őszintén. Halmai néni, ne így fogja fel! Küzdünk. Számtalan lehetőségünk van. Azt nem állítom, hogy könnyű lesz, azt sem ígérhetem, hogy egyszer csak teljesen meggyógyul, de a tüneteit

karban tartjuk, lássuk meg Hm? Köszönöm, doktor úr! Köszönöm! Mennyivel tartozom? Ugyan, tessék hagyni, általában ötezret szoktam, de nem ez a lényeg, hanem hogy Halmai néninek tessék minél gyorsabban meggyógyulni Az öregasszony reszkető kézzel húzza elő a borítékot, hát erre kell a táska, de a tárcáját is előhalássza, mert kevesebbre számított, így most kipótolja. Hernádi az óráját nézi, telefonálnia kell, visszahívni Kelement, mit akarhat, sose hívta még itt, nyilván fontos. A néni bogarászik, nem akar belecsúszni a pénz a borítékba... Jól van, jól van, tessék hagyni! mondja neki az orvos, és kiveszi a kezéből a pénzt is, a borítékot is. Kint tessék időpontot kérni, ki tetszik menni, és itt rögtön balra, a Marikánál Csókolom a kezét, vigyázzon magára, aztán semmi szaladgálás, hancúrozás Az öregasszony visszanéz. Halmai néni, istenem, ő már csak Halmai néni, és nemsokára már csak a néni lesz a kettes ágyról. Tetszett pisikélni a néninek?, kérdi majd egy unott kislány, ápolónőnek öltözve. Visszanéz, bele az orvos szemébe: Isten áldja, doktor úr! Akkor itt balra Tudom, balra Viszontlátásra! Na, végre. Hernádinak mindene volt, elég. Pénze, jó lakása, gyors autója, szeretője, amennyit csak akart, mindene. Csak ideje nem. És nem is tudott megbocsátani senkinek, aki az idejét rabolta. Persze, hogy itt tököl az öreglány, neki már semmi dolga, neki már csak meghalni kell, az meg megy pillanatok alatt, hát hogy érthetné meg, hogy ez a két perc késés felborítja a professzor úr napját? Szevasz, Gabikám, bocs, ne haragudjál Te ne haragudjál! Van most két perced? Persze. Figyelek. Nem is tudom, hogy kezdjem. A segítséged kéne. Pár órával ezelőtt megöltek egy állatorvost egy Arda nevű faluban. Hallottál róla? Nem, tudod, én nem nagyon érek rá ilyenkor újságot olvasni Nem úgy értem, úgy nem is hallhattál. A faluról. Ja! Nem. Oké. Várkony közelében van. Állandó viták témája, hol van a föld segge lyuka. Szerintem Arda az. Szóval. Van egy állatorvos, egy undok pofa. Kiautózik a faluba rendelési időn kívül, senki nem tudja, miért. Egyenesen a cigánytelepre megy, nem tudni, mi okból. Ott egy percen belül szíven szúrják, indíték nincs. A holttestet egy órán belül megtalálják a közeli erdőben, már amit megtalálnak, mert egy falka kutya apró darabokra tépte. Kimennek az embereim, és a telepen találnak vagy ötven döglött kutyát. Ott fekszenek, véres, nyálas, gusztustalan kiszenvedett dögök Én meg, kedvenc doktorom, nem értek egy szót se Gábor, hogy segíthetnék? Ide állatorvos kell, meg elmegyógyász. Igen, persze. Tudom. Csakhogy napok óta rendszeresen találnak döglött kutyákat a faluban. Mindegyik véres, nyálas, gusztustalan. Állatorvos? Megrendeltem a miénket, igazságügyi szakértő, a jövő héten megy. Én innen mondjam meg, mi ez? Reméltem, hogy megmondod. Ja, jó. Hát ennél mi sem egyszerűbb. Egy sebész, innen Pestről, mondja meg, mi baja az ardai cigányok kutyáinak. Ezért hívtalak, igen Véresek?

Aha. Habosak? Ja. Mióta halnak? Pár napja. Talán három? Négy? Mennyi pusztult el? Vagy ötven. Nézd, ez alapján a legvalószínűbb, hogy semmi. Rosszat ettek a kutyák, valaki megmérgezte őket, ilyesmi. Útban voltak valakinek? Mindenkinek. Hát akkor így. És ha nem így? Mit nem így? Azt mondtad, így a legvalószínűbb. És ha nem így? Nézd! Szerintem van valami buta gyilkossági ügyed, pár mérgezett kutyád, plusz van egy haldokló öregasszony, akit kizavartam a rendelőből miattad. Értem. És ha nem? Akkor van egy vírus Ardán, ami úgy öli a kutyákat, mint az Ebola az embert, és imádkozz, hogy emberek ne kapják meg, mert ha így fertőz, akkor egy hónapon belül kórházba kerül a fél ország. És ha más nincs, akkor megyek, mert egy folyosónyi ember vár rám. Menjél! Kösz! Szívesen. Figyelj Ennek mennyi az esélye? Minek? Ennek az Ebola izének Hogy Ebolád van Ardán? Semmi. Ilyenről még nem hallott senki. Mert ilyen nincs. Szevasz. Az ardai polgármester asztalán megcsörrent a telefon. Ismerte ezt a csörgést. A régiós közgyűlés elnöke volt, felettese a pártban, nagydarab, gonosz ember. Hiába vadásztatta, pacaloztatta, kurváztatta számtalanszor, hiába támogatta, szavazott rá, érvelt mellette, szervezte a csapatát, hiába minden Utálták egymást, bizalomnak, őszinteségnek nyoma se volt köztük. Elnyomta a cigarettát, nagyot sóhajtott, és felvette a telefont. Aszódi. Palikám, szevasz! Réz vagyok. Te! Másodpercnyi csend a telefonban, mintha intene valakinek, vagy a számítógépen böngészne. Te! Mi ez a balhé nálatok, Palikám? Hívott, most hívott engem valami tévés Pestről. Hogy így a cigányok, meg úgy lincselés, meg tudom is én Te, mi ez? Nincsen tinálatok rend? Lincselés van? A polgármester, aki nem volt egy nagy ravasz, annyit már kitanult a főnökéről, hogy egyetlen szavát sem lehet elhinni. Vagyis vagy hallott valamit, vagy nem hallott semmit, vagy volt tévés, vagy nem, vagy érdeklődik most, vagy fenyeget. Vagy zsarol. Jancsi, nem tudom, miről beszélsz. Nem tudom. Lincselés? Cigányok vannak, nem mondom, problémáink is vannak, tudod jól, beszéltünk már erről nemegyszer. De most, hogy így konkrétan mire gondolsz, azt hirtelen nem tudnám Mondom, Palikám, hívott egy tévés Pestről, hogy kitört nálatok a háború, ölik a népet a cigányok, csillagom. Te tudod ezt, nem én vagyok ott Nincs, hidd el, nincs ilyen. Semmilyen sincsen. Na, jól van akkor, csak mondom, de ha nem téma, nem téma. Kovács keresett a tévéből.

Vagy Hajós? Várjál kicsit Mindig bajom van a nevekkel, tudod, néha a magamét is elfelejtem. Hangos szuszogás a telefonban, mint amikor egy hatalmas test megpróbálja megemelni magát, rákészül, lendületet vesz, visszazöttyen. Az eltartott telefonban is hallotta, ahogy Réz kiabál: Nórika, hogy hívták ezt a tévést? Nem, dehogy, ezt a pestit, aki most hívott? Lovász! Ez az! A polgármester végiggondolta, amit hallott. Rézt ismerve vagy tudta a nevet, vagy nem. Vagy volt ilyen ember, vagy nem. Vagy elfelejtette tényleg, vagy színház volt az egész, és Nórika unottan üldögél a másik szobában, talán már észre sem véve, hogy a főnöke mit machinál. Úgyis egész nap machinál. Nórika igazi volt. Látta nemegyszer. Bár ne látta volna Palikám! Lovász, ez a tévés muki, azt mondta, hogy fog téged keresni. Úgyhogy ügyesen. Nem kell most a botrány, értesz engem biztos. Várjuk meg, amíg elülnek a hullámok. Érted, Palikám? Csillagom, szevasz! Szevasz! Hívjál majd, hogy mi volt! Feleségednek kézcsókom. Éljen a pacal meg a kövér vaddisznók! Lehetett itt plakát az utcákon, lehettek kutyadögök, esti gyűlés a faluban, Réz ravaszkodása, tévés muki. Egy biztos: a polgármesternek sok volt. Bénítóan sok. Márpedig ha lebénult, lebénult rendesen. Felkelt az asztal mellől, bezárta az ajtót, visszaült a géphez, és böngészni kezdte kedvenc pornóoldalait. Az alezredes parancsával, senki nem megy sehova!, pontosan az történt, ami a többi paranccsal a hadseregben. Jó, uraim. Szállítási parancsot kaptunk, vagyis kilépünk a zöld zónából, és megközelítjük Kabul déli elővárosát. Egy pillanatra megállt, mintha egy picit elbizonytalanodott volna. Elővárosát Azt a mocskos, poros arab viskórengeteget, a repülőtéri úttól délre. Három év alatt nem tudta megtanulni, hogy Kabulban nincsenek arabok, pontosabban méltatlannak érezte volna, ha különbséget kell tennie afgánok és arabok közt. Megértve a parancs? Öt autóból áll a konvoj, és plusz az elhárító kocsi. Én ülök az elsőben, helyettesem Marjai főhadnagy. Kérdés, komám? Mit viszünk, alezredes úr? Ezt Marjai kérdezte, akit általában a legveszélyesebb küldetésekkel bíztak meg. A kezdet kezdete óta itt volt, csak annyit ment haza, amennyit muszáj volt, többször került tűzharcba a tálibokkal, több autót lőttek ki alóla, több sofőrt mellőle. Karácsonyi ajándékot viszünk az araboknak, becsomagolva. Karácsonyi ajándékot? Februárban? Ne szarakodjál velem, Marjai! Szedjed össze a harcosaidat, pontosan tízkor indulunk. Teljes fegyverzet, kiemelt veszélyesség, red kód, az anyjuk valagát. Megértve? Kérdés? Amikor ketten maradtak az őrmesterrel, elővette a cigarettáját. Kér egyet? Szabad! Ez nem kurva pláza Most dobtam el, alezredes úr. Sándor, komám Mindegy. Hagyjuk. Legyen alezredes. Tegnap kiadtam egy parancsot az indulásra, egyet a maradásra, ma megint egyet a menésre, amúgy jól vagyok, köszönöm szépen. Kiadok még ma pár parancsot, hátha nem jön vissza mindenki, és akkor aztán beindulhatnak az otthoniak. Tudja, azon gondolkodtam, hogy kötelezővé kéne tenni minden civilnek fél év Afganisztánt. Vagy három hónapot. Jöjjenek ide, nézzék meg, lássák, hogy milyen kocsiba ülünk mi, és milyenbe az amerikaiak. Milyen fegyverünk van nekünk, és milyen nekik. Lássák csak, aztán megnézném, hogy vesznek-e el még tőlünk pénzt. Mindegy, őrmester. Ez van. Nem kér egy cigit?

Most dobtam el, alezredes úr. Milyen itt magának csak egész nap ülni, verni a gépet, nem csinálni semmit? Egyszer kijöhetne velünk misszióra Elvagyok itt De egyszer majd biztos. Egyszer Még mindig nem ért el senkit? Senkit. Alezredes úr. Azért sajnálom, hogy nem kérdezte meg reggel ezt a híres dán harcost. Ez is nagyot szippantott a cigarettából egy dán elöljáró Maga szerint hogy harcol egy dán? Engem nem zavar, felőlem lehetnek itt dánok, lehetnek hottentották is, de hogy egy magyar katonának egy dán parancsoljon Ezek a világon se voltak, amikor mi végigvertük egész Európát! Mindenki mitőlünk rettegett! Úgy imádkoztak, hogy,a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!. Erre jön egy ilyen bang és oluffson Az nem egy tévé, uram? Az alezredes felnézett. Vicceltem. Na, figyeljen, őrmester! Elindulok ezzel a sok híres katonával, megfordulunk, nem húzzuk az időt. Délre itt vagyunk. Maga meg addigra megtudja, hogy mi a sápadt tökömért nem érjük el az otthoniakat. Megtudja, hogy mi történt, és ha még nem értem vissza, felhív. Megértve? Kérdés?

Február 20., szombat délután, este és éjjel Az Elnök másodmagával ült a dolgozószobájában, amikor megkapta a levelet. Ő kérte a találkozót, tele indulattal, de mire a pénzügyminiszter megérkezett, elszállt a dühe. Tudta jól, hogy a miniszternek igaza van. Ahogyan azt is tudta, hogy egy évvel korábban az oltóanyagot nem az amerikai gyártótól, hanem egy magyar konzorciumtól rendelték meg. Soha nem kellett kipróbálni, de több vizsgálat szerint a magyar minden előnye kimerült abban, hogy ártalmatlan volt. Drága és haszontalan, szerencsére járvány csak a gyógyszergyárak képzeletében létezett. Az amerikai elnök elküldte a nagykövetét, aki meglepően udvariatlan volt, kioktató, gőgös és fenyegető. Sajátos döntésről, szokatlanul barátságtalan gesztusról beszélt, válaszlépéseket helyezett kilátásba, és minden korábbinál erőteljesebben felhívta a magyar elnök figyelmét a körülötte zajló, nehezen magyarázható eseményekre. Marha. Rágyújthatok? A miniszter hátradőlt a fotelben, és szivart vett elő. Az egész épületben tilos a dohányzás. Úgyhogy igen. Te vagy az Elnök! Változtasd meg! Van, amit még egy elnök sem tud megváltoztatni. Igen? És mi az? A szobát szép lassan beborította a cigarettafüst. Az Elnök kinyitotta az ablakot, kihajolt, és beleszagolt a sűrű, fekete februári szmogba. Látod, Kálmán? Ezzel se tudtunk mit kezdeni. Még büdösebb van, mint hét éve. Még feketébb a város. Az ablakot se szívesen nyitom ki Akkor hagyd csukva! Megcsörrent a házi telefon, az Elnök beleszólt. Értem mondta. Jó, hozd be, kérlek! Az ajtóban megjelent a Titkár erősen kopaszodó feje. Szabad? Bocsánat, csak sürgős jelzéssel van, ha nem haragszotok Köszönöm, add csak ide! Köszönöm, menj nyugodtan! Fogadjunk, hogy Rákos írt? Ő. Ne ülj fel neki! Akar valamit. Tud valamit. Tud valamit, és akar valamit. Az Elnök felolvasta a levelet, majd elgondolkodva a dohányzóasztalra dobta. Na? Szerintem nézz rá egy kicsit! Bizottság. Felelősség. Jó szöveg. Elnök úr, légy felnőtt! Ez csapda. Ha igent mondasz, él a lehetőséggel, és pillanatok alatt egy szükségállapotban találod magad. Ha nemet, ő szólt előre. Ez az ember nincs velünk. Nincs, persze hogy nincs. De ki van? Nekem inkább Vass miatt fáj a fejem. Hátratolta a székét, és újra az ablakhoz lépett. Már régen nem hitt senkinek. Egyáltalán, az elmúlt hat és fél év legnagyobb tanulsága, hogy abból csak baj lehet, ha valamit elmond valakinek. Vagy hallgat valakire. Szép lassan beterítette a pánik. Először, másfél ciklus alatt most először gondolt arra, hogy ki is ő valójában. És persze fogalma sem volt. Na, jó, hagyjuk egyelőre sóhajtotta, és a fiókjába zárta a levelet. Ebben a blúzban szerette a polgármester legjobban a felesége mellét. Percek óta nem tudta levenni róla a szemét, nem mintha valakinek feltűnt volna. El is határozta, hogy jövő héten elviszi a várkonyi élményfürdőbe, amit ugyan rühellt az asszony, mert minden alkalommal kikezdhetetlen gombafertőzést kapott, de egyszer, az ő kedvéért, csak eljön már. Ha nem jön,

majd viszem, gondolta nagy bátran, mert nagy bátran gondolni, azt tudott. Szólaljál már meg, vén hülye! Nem te vagy a polgármester? lökte oldalba a felesége, amitől felocsúdott kissé. Húzzá'-takarodjá'! mordult a nőre. Vagy százan voltak a teremben, többen transzparenst is hoztak, volt, aki a szomszédos faluból invitálta a barátait, mintha disznóvágás lenne legalábbis, és látott többféle egyenruhát is, nem hivatalosakat persze, vagy most már talán úgy kellene mondani, hogy félhivatalosakat. Éppen egy zöld sipkás, muris kis figura lépett előre, nagy tapsot kapván. A Nemzeti Sereg parancsnoka vagyok. Köszönöm a bemutatást, annyit hozzátennék, hogy nem egyszerűen Nagy István, hanem Borsodi Nagy István a nevem. Hallani engem ott hátul is? Kis mozgolódás a hátsó sorokban, valaki igent kiált, van, aki egy hangosabban -t. A Nemzeti Sereg minden bajtársának üdvözletét hozom. Azt mondanám csak, mert azért nagyon sokat beszélni semmiképpen nem akarok, hogy veletek vagyunk ebben a bajban. Azért is jöttem el közétek, és köszönöm, hogy hívtatok, hogy elmondjam, nem vagytok egyedül. A sereg minden katonája mellettetek áll. Mellettetek áll, és csak arra vár, hogy szóljatok. Azt tudnotok kell, hogy nem véd meg benneteket se a rendőrség, se a katonaság, mert azok nem rendőrök és nem katonák, mert aki egyenruhát ölt, annak igaz magyar embernek kell lennie, nem paprikajancsinak, anyámasszony katonájának Itt elhallgatott, mert több ide illő kifejezés nem jutott eszébe, de csak egy pillanatra, aztán váratlanul nagyot üvöltött: Mondjuk ki! Mondjuk ki, hogy aki ilyet tesz, az nem ember! Aki kést szúr az állatorvos szívébe, az nem ember! Aki így él, az nem ember! Többen skandálni kezdték, hogy Mondjuk ki! Mondjuk ki!, de a zöld törpe folytatta. Tessék megnézni! Ott vannak a magyar média képviselői! Magyar emberek! Tessék rájuk nézni, és megkérdezni: vajon az szerepel-e majd a tévében, ami itt történt? Vagy megint mi leszünk a fasiszták? A nácik? Hát tudják, mit? Legyek inkább fasiszta! Legyek náci! Csak ilyen ne legyek, mint ezek! A polgármester összerezzent. Volt itt tévés elég, valamelyik közülük biztos a Vadász, Lovász, vagy mi az isten, aki délután kereste, és nem is adta fel. A hivatalit nem vette fel, hívta mobilon, még személyesen is megjelent, alig tudott kislisszanni a hátsó ajtón Nem tetszett neki ez az egész, egy kicsit sem. Nem csak azért, mert el tudott volna képzelni jobb programot is estére ez persze már önmagában elég lett volna, de igaza volt Réznek. Nincsen erre most semmi szükség. Majd jönnek mindenféle alakok a faluba, vizsgálnak ezt, vizsgálnak azt, még a végén az is baj lesz, hogy a cigányoknak járó segélynek tudott jobb helyet, mint hogy odaadta volna nekik. Mert az annyi ezt tudta mindenki, mint beleszórni a szélbe. Az meg végképp nem kell, hogy a vadászati engedélyeket is újravizsgálják, mert az már a Réznek is kínos volna, és ami a Réznek kínos, az neki is kínos, nem kell a ricsaj. De hát hogy mondja ezt el száz embernek, akik vért akarnak, koncolást, és, igen, igaz, lincselést? De honnan tudta ezt a Réz, amikor még senki nem tudta? A feleségére nézett, a blúzra, az alatta domborodó mellekre, és hirtelen nagyon távolinak érezte a várkonyi élményfürdőt. És azt kérdezem én üvöltött tovább a Sereg parancsnoka, hol van a polgármester? Ilyen időkben hol van a falu elöljárója? Vajon itt van-e? És hogy nyomatéka legyen a kérdésnek, körbenézett, sőt, nem tudni, miért, még füttyentett is egyet. És ha itt van, mit gondol vajon? Hát csak ennyit akartam mondani. Nem a szavak fognak mostan dönteni. Ide most már a tettek kellenek! Isten áldja Ardát! Többen rázendítettek, hogy Pol-gár-mes-ter! Pol-gár-mes-ter!. Valaki hátulról megbökte a vállát, a felesége meg a fülébe sziszegte: