Berszán István Olvasás-idők

Berszán István Olvasás-idők Minden elmélet önmaga imperialista kiterjesztésére törekszik ez a legnyilvánvalóbb jele egyetlen gyakorlaton belül maradásának. Minél inkább igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy egy újabb terület, ami eddig különállónak számított, ugyanazon fogalmak és viszonyok szerint vizsgálandó, mint azok a jelenségek, amelyek az illető elmélet elsődleges terepéhez tartoznak, annál inkább saját kutatási gyakorlatának kapcsolatteremtési módját tulajdonítja az új alkalmazási terület történéseinek. Meglehet, hogy ez tovább finomítja, illetve átalakítja az elmélet fogalmait vagy az általa leírt viszonyrendszert, de sohasem mozdítja ki a kutatás ritmusát: a kapcsolatteremtésnek arra az elméletre jellemző gesztusait. Ha például a gazdaságtan kultúra-gazdaságtanná 1 változik, meglehet, hogy az élményjószágok keresletének és kínálatának szabályozására irányuló vizsgálat árnyalni fogja a piac korábban ismert mechanizmusainak némelyikét, de a kulturális történések gazdasági logika szerinti megközelítése csak erősíti a gazdaságtani kutatás piaci viszonyok szerinti tájékozódását. Ez pedig sokkal hamarabb vezet egy piaci kultúra eluralkodásához, mint a kultúra (esetleg nem-gazdasági) sajátosságainak hatékonyabb feltárásához. Az általam javasolt gyakorláskutatás 2 is elmélet annyiban, hogy amit vizsgál, azt mindig gyakorlásként közelíti meg; de több is az elméletnél, mert nemcsak kulturális tárgyait például a kutatást vagy az irodalmi írást-olvasást tekinti gyakorlásnak, hanem a megközelítésüket is gyakorlás révén kísérli meg. Még ez sem változtatna lényegesen az elméleti kutatás gyakorlatán, ha a gyakorláskutatás az írást, illetve olvasást egy-egy sajátos gyakorlástípusként különböztetné meg a többi kulturális gyakorlattól: a festéstől, a tánctól vagy az építészettől. Az ilyen diszciplináris tájékozódás egy módszeresen kidolgozott előfeltevés, illetve elvrendszer szabályaira vonatkoztat minden általa vizsgált történést, s ezáltal egyetlen médiumra, illetve egyetlen mozgástérre szűkíti saját gyakorlatát. Az interdiszciplinaritás kétségkívül tágítja a látómezőnket, de csak a diszciplínák laboratóriumainak egymásba nyitásával dolgoz ki egy elméletileg összetettebb, de gyakorlatilag továbbra is a kutatás számára elkülönített mozgásteret. A gyakorláskutatás nem kíván kiépíteni ilyen diszciplináris vagy interdiszciplináris gyakorlatot, hogy az ennek igényei szerint megfigyelt jelenségek modelljeit hozza működésbe, hanem a történések mozgástereibe igyekszik belépni olyan gyakorlatok révén, amelyek gesztusaikkal rezonálnak a történés ritmusára. Az irodalom kutatásában ez sokféle írás- és olvasásgyakorlatot jelent aszerint, hogy mi történik gyakorlásuk idejében. Hogy mi történik, gyakorlatilag azon múlik, amit éppen teszünk. Nem azért, mert mi gerjesztünk minden történést, hanem mert gyakorlás révén teremthetünk kapcsolatot a történésekkel. Ezért ami történik, etikailag egybeesik azzal, ami velünk történik, noha sohasem csak rajtunk múlik, hogy mi történik velünk, hanem azon is, ami minket ér: körülöttünk zajló moccanásokon, mások gesztusain. Viselkedésünk tehát nem a szabad akarat önkényes mutatványa és nem is determinált reakciók sorozta, hanem inkább időbeli, avagy gyakorlati tájékozódás a minket érő késztetések rengetegében. Az idő történések ritmusa sokféle időbeliesülés (temporizáció) aszerint, hogy éppen mi történik. De amennyiben a történésekkel csak gyakorlás révén teremthetünk kapcsolatot, az álalunk hozzáférhető idő gyakorlataink tartama. Hagyományosan csak bizonyos fajta gyakorlatokat tartanak rítusnak, a gyakorláskutatásban viszont valamennyi temporizációként zajló gyakorlat rítusnak minősül, mivel ebben a megközelítésben a rítus tartamgyakorlat, avagy a gyakorlat mint tartam. De nem ugyanaz a mérhető tartam, hiszen a gyakorlat ritmusának, vagyis a gyakorlatot ritmizáló gesztusoknak megfelelően mindig más és más a történés ideje. Ezért a gyakorláskutatás a rítusokat több idejű tartamok nem mérték-, hanem gyakorlásszerű ritmusaiként követi. Ha az érdekel, hogy mi történik az írás és olvasás idejében, ilyen kérdésekre kell gyakorlati választ találnunk: Hogyan teremthetünk kapcsolatot egy történéssel? Hogyan juthatunk egy ritmus idejébe vagy egy gyakorlás terébe? Az általunk javasolt etikai válasz szerint minden kultúrában vannak bejáratott figyelemgyakorlatok, ezek valamelyike révén teremtünk kapcsolatot bizonyos történésekkel. A figyelem egyetlen rítusa sem vezethető vissza egy másikra, mivel más a ritmusuk: amikor az egyiket gyakoroljuk, nem ugyanaz történik, mint egy másik gyakorlása közben. 1 Handbook of the Economics of Art and Culture, Volume 1, ed. Victor A. GINSBURGH and David THROSBY, Elsevier B.V., 2006; Jeanette D. SNOWBALL, Measuring the Value of Culture. Methods and Examples in Cultural Economics, Berlin- Heidelberg, Springer Verlag 2008. 2 BERSZÁN István, Terepkönyv. Az írás és az olvasás rítusai irodalmi tartamgyakorlatok, Kolozsvár, Koinónia, 2007. 1

A gyakorláskutatás tehát nem elégszik meg azzal, hogy az irodalom elmélete legyen, és azzal sem, hogy az elméletet szövegek értelmezésében alkalmazza. Azt kívánja megmutatni, hogy az irodalmi írás, olvasás olyan figyelemrítusok révén segít kitágítani a mozgásterünket, amelyek nem foghatók egyetlen rendszer terébe, sem egyetlen kutatatási gyakorlat idejébe. Ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen köztük bármiféle kapcsolat, hanem csak azt, hogy a kapcsolat ezúttal gyakorlati tájékozódáson múlik: az átjáráson egyik rítus ritmusából a másikéba a figyelem gyakorlásának megváltozása révén. Megkérdezhetné valaki, hogy mi a különbség, avagy van-e egyáltalán a gyakorláskutatás és az írás-olvasás között. Vajon nem arról van szó, hogy ez a kísérlet a tudományos kutatást művészi gyakorlatra cseréli, s a kritikai távolság elvesztésével beleolvad a tárgyába? Inkább azt mondanám, hogy a gyakorláskutatásnak, amennyiben túllép az elméleten, nincs többé tárgya, hanem csak tere van. A tárgy valóban reflexiót, távolságtartó megfigyelést igényel ez a figyelemnek az a rítusa, melynek mozgásteréből a diszciplináris és interdiszciplináris kutatás soha nem mozdul ki. A gyakorláskutatás viszont éppen a mozgásterek átjárhatóságát s egyben egymásra redukálhatatlanságát tartja szem előtt, mikor a gyakorlati tájékozódás etikájának távlatában végzi irodalmi kísérleteit. Egy ilyen etika néhány ponton kapcsolódik Lévinas, Derrida, Foucault, Rorty, illetve Badiou etikai tájékozódásához, de miközben azok gyakorlásra vonatkozó kutatási eredményeit elfogadja, a kutatásban érvényesülő gyakorlati döntéseikre is figyel. Lévinas 3 a Másik szükségeinek úgy megy elébe, mint a Mester abszolút parancsának az imhol vagyok ábrahámi gesztusa a legelemibb gyakorlati készség, amely itt azért ölti egy elemi, tovább nem elemezhető Én-Te viszony etikai tézisének formáját, mert Lévinas a másik iránti feltétlen kötelességnek mond igent. Derrida 4, akinek Lévinas a Mestere, az abszolút kötelesség többességébe ütközik, ami a döntés misterium tremendum -ához vezet. Mert ha az ő példájánál maradva befogadok egy kóbor macskát, s ezzel teljesítem a másik iránti kötelességem, közben elmulasztom az összes többi kóbor macskával szembeni kötelességem. És nincs ésszerű magyarázat, számítás vagy biztos jel, amely a döntést felmentené iszonyú paradoxonától: mindenki más egészen más, s ennélfogva egyformán igényt tarthat az odafordulásomra. A döntésnek ez az örökös eldönthetetlensége, mely minden gyakorlati döntésben megújul, a tájékozódás elkerülhetetlenségével szembesít: minden gyakorlati döntés egyben tájékozódás a késztetések nemcsak a kötelességek, kihívások, kényszerek, hanem a csábítások, indulatok, ösztönzések, biztatások stb. záporában. Foucault a próbatétel (l epreuve) típusú igazságkeresés megkülönböztetésével, illetve a történés rétegeiként megragadott diszkurzív és nem diszkurzív gyakorlatok vizsgálatával mutat a gyakorláskutatás irányába. Önmagunk állandó történeti kritikájaként javasolt filozófiai éthoszával 5 pedig a szubjektum történetileg megképződő alakzatainak meghaladását követi imperatívuszként, miközben (életvitelét tekintve is) az önmagaság transzgresszív technikái mellett dönt. Az újnak, avagy a forradalminak erre a vonzására hangolódik Rorty és Badiou etikai tájékozódása is. Rorty 6 definíciója szerint az értelmiségi azért olvas, hogy új elképzeléseket találjon arra vonatkozóan, amit magával kezdhet. Diagnózisa szerint a nyugati értelmiség a reneszánsz óta egy irodalmi kultúra irányába tart, amelyben a megváltásról szóló minden új elképzelésnek helye van, amennyiben nem kíván kizárólagossá válni. Rorty a problémamegoldás pragmatikus ritmusát követi ezekben az elképzelésekben, melynek alapja az az elv, hogy minden problémamegoldási kísérlet újabb problémákat szül. A megoldandó probléma természetétől függ, hogy az egzakt tudományok művelőinek példamutató együttműködése-e a célravezető vagy a mindent relativizáló frivol posztmoderneké : ha az a kérdés, hogy egy eldöntött és akart cél hogyan érhető el a legoptimálisabban, akkor az előbbi modell követendő; ha viszont az a kérdés, hogy mit akarjunk, akkor az irodalmi kultúra legfrissebb újdonságai, a képzelet aktuális határai a mérvadóak, melyek egy ideje túl jutottak az egyetlen igazság eszméjén. Rorty azért nevezi ez utóbbit megváltó igazságnak, mert hirdetői szerint a dolgok rendjének megragadásával egyszer s mindenkorra megválaszolhatjuk azt a kérdést is, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Ha hiszünk egy ilyen igazságban, ez voltaképpen az etikai problémamegoldástól vált meg azáltal, hogy változatlan természetünk örök igazságából vezeti le, milyeneknek kell lennünk. Rorty és a posztmodern értelmiségiek nem 3 Emmanuel LÉVINAS, Teljesség és végtelen, Pécs, Jelenkor, 1999. (Paris, 1965); Emmanuel LÉVINAS, Otherwise than being, or, Beyond essence, Duquesne University Press 1998. 4 Jacques DERRIDA, A halál adománya = Vulgo 2000/ 3 4 5. 144 160. (Paris, 1999) 5 Michel FOUCAULT, Mi a felvilágosodás? = Michel FOUCAULT, A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl, szerk. SZAKOLCZAY Árpád, Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézete, 1991. (Paris, 1983). Ford. SZAKOLCZAY Árpád. 6 Richard RORTY, A nyugati értelmiség vándorútja, avagy a megváltó igazság hanyatlása és az irodalmi kultúra felemelkedése = szerk. BERSZÁN István, Gyakorlat etika pragmatizmus, Kolozsvár, Scientia 2006. 2

hiszik, hogy létezne ilyen végső, változhatatlan természetünkre vonatkozó igazság, ezért állandó feladatnak látják, hogy új elképzeléseket alakítsunk ki saját lehetőségeinkről. Badiou, akit manapság a szolgálatos francia filozófus -ként emlegetnek, Etikájában 7 ugyancsak a helyzetet kimozdító, azt forradalmian átalakító igazságtörténések ritmusára hangolódik: akár szerelemről, tudományról, művészetről vagy politikáról van szó, az eseményszerű, radikális változáshoz való hűség bizonyul követendőnek, ennek feladása (elárulása), terrorisztikus szimulálása vagy egyetlen igazságtörténésként abszolutizálása pedig kerülendőnek (gonosznak) számít. Etikai tájékozódásában számunkra a történés gyakorláshoz kötöttsége a fontos, de nemcsak olyankor, amikor a helyzetet kimozdító forradalmi törekvés az esemény, hanem egy archaikus rítus egykori vagy jelenbeli gyakorlása közben is. Az általunk javasolt etika az idő(k)beli gyakorlati tájékozódást kutatja. Azt, ahogyan a gesztusaink révén kerülünk egy történés idejébe; ahogy megmaradunk annak ritmusában, vagy kiesünk belőle; ahogy a gyakorlás megváltozásával átjárunk egyik történés idejéből a másikba; ahogy a minket érő késztetések rengetegében gyakorlati döntéseket hozunk; ahogy felfedezzük, belakjuk, kidolgozzuk, tágítjuk vagy alakítjuk azt az összetett mozgásteret, ahol jártasságot szerzünk. Ennek az etikának egyetlen imperatívusza van: tájékozódj! Hogy miként, annak bejáratott tájékozódási gyakorlatok késztetései vagy más impulzív gesztusok követése révén lehet és kell eldőlnie. A tájékozódj! etikai imperatívusza elméleti megfogalmazásban annyit tesz, hogy a tájékozódás elkerülhetetlen. Az irodalmi írás és olvasás rendkívül kifinomult figyelemgyakorlatokban tehet jártassá, s ezáltal kitágítja mozgásterünket aki sokat ír és/vagy olvas, annak nemcsak az információk révén gyarapodik a tudása, hanem a tájékozódási készsége is változik: nemcsak olvasás közben, hanem a mindennapi tájékozódásban is sokkal több történéssel képes kapcsolatot teremteni, és jártasságot szerezni azok mozgástereiben. A gyakorláskutatás eddigi eredményei megmutatták, hogy az irodalmi írás és olvasás egyáltalán nem szorítkozik a nyelv diszkurzív terére, hanem nagyon sokféle mozgásteret nyit meg azok előtt, akik gesztusírással, gesztusolvasással gyakorolják magukat az irodalom eltérő ritmusú figyelemgyakorlataiban. A kulturálisan domináns rítusok nagyon beszűkíthetik azok mozgásterét, akik elmulasztanak jártasságot szerezni másféle rítusokban. Még azok is, akik olvasnak, de figyelemgesztusaik az interpretáció gyakorlására szorítkoznak, elvesztik az olvasás idejének, időinek gazdagságát. Nem egyszerűen a szabadidőnket fordítjuk az olvasásra, ahogy a kultúra-gazdaságtan logikája diktálja, hanem inkább az olvasásban nyerünk időt azáltal, hogy sokféle történéssel teremtünk kapcsolatot. Igaz, hogy a gyakorlás mindenkor időáldozat, de ez nem a befektetés gazdasági gesztusával, hanem a figyelem rítusaival áll kapcsolatban, s ennek megfelelően egészen másféle történés. Hogy ki tudjunk mozdulni kulturálisan domináns figyelemgyakorlatainkból, olyan vagy ahhoz hasonló tréningre van szükség, amelyet kísérleti Terepkönyv-táborokban próbáltam ki egyetemi hallgatók és más érdeklődők bevonásával. A színhely turistaforgalomtól félreeső hegyi sátortábor, ahol 6-7 napot töltünk a Terepkönyvben leírt rituális írás- és olvasásgyakorlatokkal, illetve a tábori élethez tartozó rítusokkal. A résztvevők száma nem haladhatja meg a 15-öt, mert ez megnehezítené a figyelemgyakorlatokra és egymásra hangolódást. Fontos, hogy a gyakorlatokat olyan valaki vezesse, ki korábban nem gyakorlatvezetőként már vett részt Terepkönyv-táborban. Az ő feladata, hogy mindenről gondoskodjék, ami a zavartalan gyakorlást lehetővé teszi: neki kell előzetesen felkutatni a táborhelyet, és a terephez, időjáráshoz, illetve a résztvevők tábori életéhez igazodva neki kell kiválasztania, sorba rendeznie, előkészítenie, esetleg módosítania a sorra kerülő gyakorlatokat. A gyakorlás idején viszont már sem irányító, sem külső megfigyelő nem lehet: mihelyt egy gyakorlat elkezdődik, maga is egy lesz a résztvevők közül. A vad környezet nemcsak díszlete, hanem tényleges színhelye is mindannak, ami a táborozás idején történik. Van, akinek első pillanattól feltűnik, másoknak egy-két nap múlva lesz nyilvánvalóvá, hogy az érintetlen táj csendje mennyire segít a megszokott ritmusokból kimozdító figyelemrítusokra hangolódásban. A gyakorlatok nem igényelnek irodalomtudományi képzettséget, kidolgozott interpretációs technikákat, csak olvasáskészséget, vagy ami ugyanaz: az etikai (gyakorlati) tájékozódás igényességét. A többit a sorra kerülő gyakorlatok segítenek pótolni, felidézni, kibővíteni, felfedezni, illetve tanulni. Minden gyakorlat előtt elhangoznak a gyakorlatvezető egyszerű útbaigazításai, de a gyakorlás elkezdésétől a befejezéséig a résztvevők egyáltalán nem beszélnek, legfeljebb egy-egy rövid olvasmányrészletet vagy töredéket olvasnak fel hangosan, ahol ezt a gyakorlat 7 Alain BADIOU, Ethics. An Essay ont he Understanding of Evil, London New York, Verso, 2001. Trans. Peter HOLLWARD. 3

kéri. Hogyha valami megzavarja a gyakorlást (pl. beszéd vagy váratlan esemény), akkor a résztvevők, mihelyt észrevették, hogy kiestek a gyakorlásból, igyekeznek visszatalálni abba, vagy amennyiben ez lehetséges, engedik a váratlan eseményt is a gyakorlat részévé válni. A gyakorlatok egyik része (általában a tábor vagy a nap kezdetén) abban segít, hogy az idő naptári elgondolásától vagy megmért tartamától gesztusaink tartamához, vagyis a gyakorlással hozzáférhető történésekhez közelítse a táborlakókat. Ez a gesztusterápia, illetve rituális tartamközösség az összes többi gyakorlatban is folytatódik, de a kezdő gyakorlatok alkalmasabbak arra, hogy a megfigyeléshez, irányításhoz, felügyelethez edzett, s ezért a reflexió révén a reflektálthoz képest mindig távolságot teremtő résztvevők (általában a nyugati kultúra neveltjei, akik ráadásul az egyetemi oktatási rítusokhoz szoktak) merjenek és tanuljanak utána indulni olyan késztetéseknek, amelyek nem pragmatikusan irányított ritmusokba vonják követőiket. Ezek a gyakorlatok teszik lehetővé, hogy több résztvevő gesztusai ritmizáljanak egy közös rítust, illetve tartamot. Az idő(k)beli találkozás nem pragmatikai és reflexív viszonyok kialakítása, hanem rezonancia-kapcsolatokba kerülés másokkal. Egy olyan kultúrában, amelyben a közösség-tapasztalat egyre ritkább, vagy egyre kevésbé intenzív, a közös idő revelációszerű, mert a kapcsolatokat viszonyokra redukáló tájékozódáshoz képest a gyakorlati tájékozódás sokkal tágasabb terét kínálja. Éjszakai néma túra A tábortűz fénykörében ülő táborozók félelemmel fordultak a sötét erdő felé, s vérengző medvékről, farkasokról kezdtek beszélgetni, majd ideges nevetés kíséretében gonosz földönkívüliekről is. Egy ideig hallgattam őket, majd gyakorlatvezetőként fordultam hozzájuk: Titkot mondok: azok a hátborzongató ellenségek, akiktől féltek, nem az éjszakai erdőben vannak, hanem az elmétekben, melyet bizonyos kulturális hatások befolyásolnak. Most elmegyünk, és megnézzük, mi van az éjszakai erdőben. Attól kezdve, hogy elhagytuk a tüzet, egyáltalán nem beszéltünk, míg vissza nem értünk a táborba. Igyekeztünk kapcsolatban maradni a következő lépés keresésének ritmusa és az éjszakai erdő, illetve az expedíció eseményeire figyelés révén. Valahányszor szükség volt rá, segítettünk egymásnak átjutni az akadályokon. A túra körülbelül három órát tartott egy erdővel borított, meredek hegyoldalon addig a szikláig, ahonnan nagyszerű éjszakai panoráma tárult elénk a Meleg-Szamos völgyének felső szakaszáról. Nem használtunk lámpát, az erdőben nem volt ösvény, s a gyakorlatvezető nem járta be előzőleg a terepet aszerint tájékozódott, amit a környéket pásztázó tekintete a Szamos-partról rögzített aznap délután. Persze, nem ez volt az első alkalom, hogy éjszakai túrára indult a hegyekben. Maradj a cipőidben! Minden résztvevő beáll egy-egy választott fa alá, egészen közel a törzshöz, és onnan néz fel a korona csúcsa felé az ágak között. Sokkal hosszabban szemléli így a fát annál, mintha faként akarná azonosítani vagy megállapítani bizonyos jelekből, hogy milyen fajta. Akár két hosszú percig is tartson a fa alatti felfele nézés, de anélkül, hogy a gyakorlatot végző órával mérné az időt. Mikor a fa elkezd meglepő, vagyis tartamdús lenni, a szemlélő kilép a cipőiből, pontosan úgy hagyva azokat, ahogyan ott állt bennük, s miután néhány lépésnyire eltávolodik, visszafordul. Most arra figyel, hogy már nincs ott a fa alatt: üresek a cipői. Meg fogja döbbenteni a pillanat kibeszélhetetlen kincse. És a veszteség. Igyekezzék hát vissza a cipőibe, hogy amíg a fa alatt van, ott is maradjon. Ha pedig mégis azt veszi észre, hogy elkalandozott, ne ennek okán töprengjen, hanem a figyelmét is léptesse vissza a cipőibe. Legalább háromszor álljon mindenki a fa alatt, és háromszor az üres cipők előtt. Talán zavar, hogy megmondja neked valaki, mit kell tenned. Nos, ezúttal tényleg megmondja, de nem kényszerít arra, hogy ehhez igazodj. Külső szemlélőként is hallgathatod az instrukcióit, vagy éppenséggel kritikai elemzés céljából. Ha viszont eldöntötted, hogy elvégzed a gyakorlatokat, akkor követned kell az útmutatásokat. Gyakorlás közben egyedül a fához fordulj segítségért, hogyha kiesel a gyakorlat ritmusából. Minden egyéb csak akadályozni fog abban, hogy visszatalálj. Azt, hogy milyen érzés valamit tenni, sohase akard előre megtudni, vagy öngerjesztéssel preparálni. Bízd rá magad azokra a gesztusokra, amelyek ahhoz az érzéshez vezetnek. A hamis érzelmek ezekben a tartamgyakorlatokban 4

még hamisabbakként hatnak. Mert most az a tét, hogy mi történik éppen: öngerjesztő érzelempreparálás, avagy odafigyelés a fára? Más gesztusok ritmizálják az előbbit, és mások az utóbbit. Elméleti szempontból azt lehetne kérdezni, hogy mi kapcsolja az irodalmi írást, olvasást ezekhez a gyakorlatokhoz, amelyekben semmilyen szöveg nem játszik semmiféle szerepet. Ha korábban a tudományos kutatás és a művészi gyakorlat felcserélésének gyanúja merült fel, most úgy tűnik, hogy az irodalom cserélődik fel egyfajta, éthoszt vagy terápiát nyújtó lelkigyakorlattal. Az elméleti válasz erre az lehetne, hogy a gyakorláskutatás az irodalmat nem szövegek képződéseként, értelmezéseként vagy azok különféle kölcsönhatásaiként, illetve kontextusaiként közelíti meg, hanem írás- és olvasásgyakorlatok figyelemgesztusai révén. A gyakorlati választ pedig olyan írás- és olvasásgyakorlatok adják meg, amelyeknek nincs szükségük szövegre: sem szóbeli, sem nyomtatott mondatok diskurzusára. Nem akarjuk kiiktatni a könyvet az irodalom mozgásteréből, hiszen éppen annak előkészületeinél tartunk, hogy a nyomtatott olvasmányokban is gesztusolvasással tájékozódjunk. De most a figyelem nem diszkurzív rítusainak gyakorlása a tét, mely legalább annyira alapvető feltétele az irodalmi írásnak, olvasásnak, mint az a természetes nyelv, amelyen írunk vagy olvasunk. Szerezz/ olvass egy érzékeléspoémát! A résztvevők háromtagú csoportokra oszlanak: mindegyikben lesz költő, olvasó és irodalmár. Az olvasó hanyatt fekszik a füvön, és hátrafelé kinyújtja meztelen karjait. A költő anyagokat gyűjt poémájához a tábor környékén (fenyőtobozt, kérget, ágakat, avart, gyepdarabot, köveket, sarat, vizet stb.), hogy azok segítségével egy-két percen át érdekes impulzusokat szerezzen olvasója alkarjainak bőrfelületén. Az irodalmár a költő és olvasó közös rítusát figyeli. Természetesen az impulzusok minősége legalább olyan mértékben függ a rögtönzött költői koreográfiától, mint a begyűjtött anyagoktól. Az olvasónak érzékelésfolyamként kell olvasnia a szerzői késztetéseket, mint egy lírai vagy zenei tartamot; ne törekedjék arra, hogy azonosítsa a szerző által használt anyagokat. Az irodalmár arra figyel, hogy a költőnek és anyagainak mozdulatai miként válnak érzékelésfolymmá az olvasó arcán. Mindenki próbálja ki mind a három szerepet. Az olvasás kockázata A résztvevők ezúttal szerzőpárosokat alkotnak, majd ki-ki elvonul a társával, hogy előkészítsen egy rövid, szavak nélküli történetet, ami egyenként fog megtörténni a többi szerzővel mint olvasóval. Kiválasztják a színhelyeket, begyűjtik a kellékeket, s közben gesztusokat, mozdulatokat idéznek fel és beszélnek el egymásnak, hogy azokból építsék ki az olvasmány idejét. A tét az, hogy kitalálják, miként indíthatják olvasóikat erre vagy arra a moccanásra anélkül, hogy beszélnének velük. Az olvasók vállalni fogják az olvasás kockázatát: feltétlenül engedelmeskednek minden késztetésnek. A ráhagyatkozás azzal segíthető elő, ha bekötik az olvasó szemét, s így minden mozdulatában ráutalt lesz a szerzők eligazító impulzusaira: például amikor hepehupás kaszálón szaladnak vele kézen fogva, hirtelen irányváltásokkal; amikor kinyújtóztatják és lehengerítik a rét egy hajlatán; ha menta és kakukkfű-ágyba fektetik, s takaróként ugyanilyen illatos füvekkel szórják be az arcát. Meglehet, hogy egy másik történetben a bekötött szemű olvasó öreg, szakállas fenyőre mászik fel, s majd vissza úgy, hogy egyik szerző a kezeit vezeti alkalmas fogódzókhoz, és a fejét óvja az ágakba ütközéstől, miközben a másik a lábait indítja megbízható állások felé. Olyan olvasmány is születhet, amely azzal kezdődik, hogy az olvasó a szerzők példáját követve fürdőruhába öltözik, aztán izgalmas vízi parádé következik (bekötött szemmel) a patakban: gátépítés, padmalykutatás, vízesésmászás, lebegés, lassú elmerülés, majd felszínre bukkanás. Ha van rá mód, a szerzők vízi szekérrel szállíthatják hűséges olvasójukat a történet végére: hátára fektetve két kezénél fogva vontatják maguk után a biztos révig. 5

És ki tudja, még hány egyéb történetet beszélnek el a leleményességükről híres meseszerzők? A kockázat tanulható. Alapfokon birkózás az erős szorongással, középfokon az elszántság biztonsága. Felsőfokon tartamgazdagság: annak a készségnek a begyakorlása, hogy utána induljunk ellenőrizetlen impulzusoknak, kimozdulva megszokott ritmusainkból. Miközben hagyjuk folyni a történet idejét, kipróbálható gyakorlatokkal gazdagodunk. A kockázat olvasása megtanít úgy hagyatkozni rá a másikra, mintha ő is én volnék, és elfogadni, hogy az önmagamra hagyatkozás végtelenül kockázatos. Ha a beszéd idejét nem szűkítjük elméletileg vagy gyakorlatilag retorikai történésekre, a beszéd és a nem diszkurzív gyakorlatok nem zárják ki egymást. A szoros kapcsolatot teremtő emberek beszélgetése közben például nagyon intenzív történések zajlanak, melyek ritmusa nem vezethető vissza retorikai gesztusokra. A nyomtatott olvasmányokhoz kapcsolódó Terepkönyv-gyakorlatok során is olyan figyelemgesztusokban gyakoroljuk magunkat, amelyek révén nem textuális történésekkel teremthetünk kapcsolatot. Természetesen egy retorikaelméleti olvasat is olvasásgyakorlat olyan figyelemgesztusok gyakorlása az olvasás idejében, amelyek révén tisztán diszkurzív történésekkel teremtük kapcsolatot. A gyakorláskutatás csak akkor száll vitába a retorikaelmélettel, amikor az általa követett történést más történések, vagy éppenséggel valamennyi más történés feltételeként, médiumaként vagy mozgástereként feltételezi. Nem csak az lehet az olvasás, illetve kutatás tétje, hogy egy szöveget milyen helyettesítő megfordítások vagy analógiák mentén értelmezünk, hanem az is, hogy milyen késztetéseket követünk, mely impulzusoknak indulunk utána az olvasás idejében. Mert minden más gyakorlathoz hasonlóan az olvasás is elkerülhetetlenül etikai tájékozódás. A nyomtatott olvasmányokhoz kapcsolódó Terepkönyv-gyakorlatok nem a szöveg illusztrációi, dramatizációi vagy kontextusai, nem is az olvasmányoktól jószerével független párhuzamos vagy háttérfolyamatok úgy segítenek tájékozódni az olvasás időiben, hogy tanítanak figyelemrítusként követni az írástörténést. Nem egy értelmezés révén kidolgozott olvasat a tét, hanem az olvasás tartama: az a jártasság, amelyet eltérő ritmusú történések mozgásterében szerzünk egyéni és csoportos kísérleteinkben. Mivel a rituális olvasás mindig gesztusokkal és impulzusokkal történő kapcsolatteremtés, magánya a figyelem magánya a figyelemé, mely azért vonul a gyakorlás csendjébe, hogy maradéktalanul odaszentelhesse magát annak, amit nem maga művel. Olvasószerzetesek Mindenki kap tíz-tíz mondatot Vida Gábor Torony emelkedőben című elbeszéléséből, ahogy a kártyát osztják körbe. Az olvasókuckók félig legelőn, félig erdőben húzódó ovális mentén, egymástól hallótávolságnál messzebbre felszúrt zöld ágakkal vannak kijelölve. Először ki-ki szerzetes módjára vonul el a kuckójába, hogy megpróbáljon utána indulni a mondataiban talált impulzusoknak: testemlékezéssel keresse azokat a rezdüléseket, amelyek az olvasott mondatok gyakorlása közben tartanak. Az egyéni gyakorlat után az olvasószerzetesek meglátogatják, illetve vendégül látják egymást egy előre begyakorolt mozgás szerint. Először valamennyi páros számú résztvevő indul el az óramutató járása irányában a legközelebbi szomszédja felé, majd ugyanebben az irányban rendre körbelátogatja az otthon maradó páratlan számúakat. Mikor visszakerülnek eredeti kuckóikba, akkor előbbi vendégfogadóik indulnak útnak, hogy viszontlátogassák őket. Ha a páratlan számúak eggyel többen vannak, be kell iktatni egy üres kuckót is a körbe, ahol mindenki kivár egy látogatási időt. Ez a ritmus tart tovább a páratlan, illetve páros számúak körén belül is. Mindig a legkisebb szám a páratlan, az utána következő pedig páros, és így tovább. Addig folytatódik a gyakorlat, míg mindenki meglátogat és vendégül lát mindenkit. A látogató leül a házigazda elé, az pedig felolvassa vendégének a mondatait. Mindannyiszor igyekszik úgy olvasni, hogy figyelme megmaradjon a kitapintott rezdülések tartamában. A látogató pedig ugyanígy igyekszik hallgatni az elhangzó mondatokat. Nem az a feladat, hogy kiderítsük a mondatok eredeti sorrendjét, hanem hogy jártasságot szerezzünk egy történet idejében, s ez látni fogjuk az eredeti mondatsorrend nélkül is elégséges lesz az elbeszélésbeli tájékozódáshoz. 6

Esti arcolvasó gyertyával A Proust-regényből vett olvasmány részletei hat átlátszó fóliára lesznek nyomtatva. A betűméretet úgy kell megválasztani, hogy a sorok gyertyafénynél is olvashatók legyenek, de csak akkor, ha az olvasó odahajol a fóliához (ajánlott a 14 pontos félkövér típus). Egy tábor-közeli tisztáson a gyakorlatvezető bever hat (a résztvevők felének megfelelő számú) karvastagságú cölöpöt, egymástól húsz-huszonöt lépésnyire. Követheti az erdő szélének görbületét, vagy a tisztás egész területén választ ki helyeket. Ha ezzel elkészült, mindegyik cövek mögé helyez egy ülőalkalmatosságként szolgáló követ vagy rönkdarabot; a bevert rudak csúcsaira pedig egy-egy gyertyát állít olyan magasságban, hogy ha a cölöp mögötti kőre vagy rönkre ül valaki, a láng körülbelül az álla magasságában égjen. Ha szélcsendes az este, kivezeti a résztvevőket a tisztás szélére. Ott magához veszi a csapat felét (annyi társat, ahány gyertyát állított), majd körül vezeti őket a gyertyatartó cölöpök mentén. Mikor elérnek az elsőhöz, meggyújtja a gyertyát, leültet valakit a kő- vagy fazsámolyra, és előveszi az első fóliát. A cölöp mögött ülőnek úgy kell azt a hátoldalával maga felé fordítva arca elé tartania, hogy a gyertyaláng elől a fóliát, hátul pedig az arcát világítsa meg. Ugyanígy ülnek be sorra a cövekek mögé azok is, akik a többi fóliát tartják. A gyakorlatvezető arra kéri őket, hogy ne próbálják kiböngészni a maguk előtt tartott tükörírást, hanem a hamarosan érkező olvasók arcát olvassák figyelmesen. Azután visszamegy a többiekhez, akik eddig a tisztás szélén vártak, megadja nekik a cölöpök közti haladásirányt, majd két-három cölöpnyi távolságot hagyva közöttük, útnak indítja őket egyenként, hogy végigolvassák a fóliákra írt regényrészletet a változó archáttér előtt. Ha már minden olvasó bejárta a gyertyatartó cölöpöket, ők kerülnek a fóliák mögé és a korábban ott ülőkből lesznek az olvasók. 7