VERSEK A SIMONYI IMRE EMLÉKVERSENYRE VERSMONDÓ VERSENY 7-8. évfolyam Vers egy régi juhászról Belényesen egy juhakol; ez maradt az elmúlt nyárból - s aki zsendicével kinált; Urs Traján, a birkapásztor - Csöndes tűznél békességgel ültünk szikkadt nyári estén, alig szóltunk, hiszen alig értettünk szót egymás nyelvén. Fújtuk csak dohányunk füstjét s bámultuk óriásra nőtt árnyékunkat - s bólogattunk, egy arra jövő ha ránkköszönt. És szállt a füst, jó áldozat; s abba kettőnk hite elfért - Egyikünké sem volt hamis (mint hajdan az egyik testvér; az a régi, első gyilkos, aki hamisan áldozott...) Mi a hitünkkel áldoztunk, ahogy a csordapásztorok sokezer évvel azután, hogy embert ölt az első kés... - Sokezer évet késtél Mester szent Pünkösdöddel: - Békesség! S tán sokezer év kell még hozzá Mert úgy hírlik, hogy Urs Trajánnal ölre kell még előbb mennem foggal, ágyuval, vagy kaszával - Urs Trajánnal. - Kinek szemére békés árnyékot vet a bánat. Ismerős bánat - láttam egykor táskás szemében nagyapámnak -
Vers az elveszített bánatról Hány nap vet árnyékot már az egyetlenke holdra? Miből jövőm kitelne: jussomért állok sorba. Nem nagy, meleg kenyérre; búbosra és puhára, csak ami engem illet: egy karéj búsulásra. Irigyeim s rokonság mert azt is elperelték, híres, szép bánataim csúfságos dobra verték.. Pedig az volt még nékem a nagyapai jussom, nem sok, csak mennyi éppen segít ilyen kolduson. Ím kutyák harmincadján a bánatos öröklét, alkalmi öröm villant fogat rám: a nevetség. Bánataim perlem hát vissza, ehhez jogom van: egyrészit örököltem, másikát gyarapodtam. Nagy inségben vagyok most lelkemnek illő búját ha vissza nem szerzem hát megöl a szomorúság Rendületlenül S ha másként nem hát legbelül: hazádnak rendületlenül. S ha restelled, hogy hangosan; nehogy meghallja más, kívül? Hát szakálladba dörmögd, hogy: nincs hely számodra e kívül. De aztán rendületlenül! Ezt aztán rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: nincs más belül, nincs más belül!
9-10. évfolyam Két másik dal Emlékszel hogy abban az időben valami dallamot dúdoltál szüntelen? Én meg egy szövegtöredéket skandáltam amelynek valahol elkallódott a dallama. Aztán valahogy úgy alakult hogy valaki ismert egy szöveget ami illett a te dallamodhoz. S én is találtam valami kottalapot ahhoz a régi szövegtöredékhez. De akkor az már egy másik dallam volt és egy másik szöveg. Két teljesen más dal barátném. Elégia az éjjel darvak húztak el a vén présház felett s hajnal óta sírok meg káromkodok mert ez nem az a présház mert ezek nem azok a darvak s ez meg micsoda csalás ezzel a festett-duna fölé pingált csukottszemű teliholddal én utoljára még láttam a valódit azt a bámészkodót ott a valódi Körös felett amikor még igazi lányok fürödtek igazi vízben s festetlen szívemben is igazi lányok hé emberek fogjátok el azt a tolvajt aki elszívta előlem a telitüdejű otthoni jó levegőt
s most szemében ott zöldel az otthoni táj szemében ott barnul az otthoni alkony az egyikben az otthoni fény a másikban az otthoni árny idegében ott borzong az otthoni jó meg az otthoni fájás talpa alatt az otthoni gyep feje felett az otthoni nyárfás az otthoni ég az otthoni kék az otthoni béke fülében ott dudorász a vízimalom s anyai nagyapám dörmögése fogjátok el a tolvajt emberek aki zsebrevágta az ifjúságom s véle az otthoni hit bizodalmát ama parttalan tengert amikor még nem szégyelltem hogy szerettem az embert s hogy az vagyok hisz esténként a vacsoránál tizenketten ültünk mint az apostolok. Az öröm hiányzott Csak az öröm, semmi más: az öröm. Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség. Nem az e-világi rang, nem a bőség. Ám - akár szűkösen - de az öröm! Nem a közmegbecsültség - az öröm! Nem a boldogság - e didergő hőség - de az a hűs, bársonyos eszelősség: az a józanult téboly - az öröm! Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy, volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy: néked vetett ágy - s mindet megvetetted. Egy életen át az öröm hiányzott! - Mit az örömtelen sosem feledhet. - Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!
11-12. évfolyam Felvétel a valóság túlsó oldaláról (Egy néhai kiskirály emélktáblájára) azt csak álmodtad az éjszaka hogy szabad komondor voltál s békességes mordulásokkal csavarogtál a kertek alatt s hogy a dolgokba kedved szerint beléüthetted az orrod akácfától eperfáig s hogy a magad mondanivalóját ugathattad a teliholdra látod már hajnalban füledbe berregte a riadó valóság: EMBER az általános hadkötelezettség az általános egyenlőség az egyenlő általánosság az önkéntes kötelezettség a köteles önkéntesség a kötelező kötelezettség valamint a szabad akarat feltalálója egyszóval ember: a mindennapi szorgalmatosság s a soha meg nem szűnő tennivalók feltalálója: indulás A FŐFELTALÁLÓI FŐHIVATALBA (holott hajnaltájt komodnor-korodban már majdnem szabad voltál) reggel tenni kezdted a tennivalókat: buzgó fásultsággal belerúgtál a megrudaltakba s előregyártott lelkendezéssel megerősítetted az erőseket délelőtt felállítottál néhány tételt megalkottál számos elméletet s megvetetted több alapvető intézmény alapjait (hisz nem elég boldogtalan még az ember) délben a napszúrás világossága világosította meg elmédet mire egybehívtad az egybehívandókat s hirdetni kezdted az igazságot valamivel később (a vizespakolás a kényszerzubbony s korábbi nézeteid lehántása után
folytatván az ankétot) megvetetted régi eszméid új alapjait - valamint végérvényesen megvetetted az önálló gondolatot - majd tovább hirdetted a félbemaradt aznapi igazságot miszerint a lét nem arra szolgál hogy éljük hanem mi szolgálunk arra hogy szolgáljuk szabad akaratod szerint délután aztán a jól végzett munka bátorságával otthon négyszemközt kimondhattad az igazságot a tételektől elméletektől intézményektől eszméktől független teljes igazságot: fiam, már megint elsóztad a zellerlevest túléltelek alkonyodik a vízparton egy kóbor kutyával játszom apám rég halott anyám nem ért barátom elárult szeretőm elhagyott elmúlt ez a nap is elmúlt az ifjúság a toll kihull a kezemből: szabad vagyok Leckemondás a világ legnagyobb törpéjévé nőttem a világ legkisebb óriásai között s most itt ülök az utolsó padban plusz-mínusz előjellel pedig tanár úr kérem én készültem komolyan mondom hogy készültem: tisztességből becsületből költőségből lírából komédiából tragédiából emberségből magyarságból európaiságból nyomorból szerelemből elhagyatottságból egyszóval életből és halálból s mindezek ellenére most mégis itt ülök az utolsó padban pedig
a történelemből még ma is emlékszem nagy és intelmes leckékre miszerint: egyrészt vannak az árulók másrészt vannak akiket elárult a haza s ugye hogy a matematikai alapműveletek egyike valahogy így hangzik: néhány méter alattomosság a tettekben + pár kiló tapló a szívkamrában + több liter állottvíz az agytekervényeken biztonságos élet és én szorgalmas is vagyok tanár úr kérem hiszen tetszik látni hogy geográfiából különórában épp most mérem be magam a nyugati szélesség és az északi hosszúság szövevényes vonalain tessék nézni épp most számítom ki tanár úr kérem hogy mennyire is fekszem pillanatnyilag a lét nyugodalmasabb pontjaitól s tessék elhinni hogy a hőtanban is járatos vagyok s ha akarnám megmondhatnám hogy mennyire s hogy mitől szállott a fagypont alá annak a lánynak érzelmi higanyszála viszont az igaz tanár úr kérem hogy a biológiában vegytanban gasztronómiában meglehetősen járatlan vagyok mivel a hagymásrostélyost mindig más ette meg s a rizlinget mindig elitták előlem pedig azt a rostélyost én még borjúkorából ismerem hisz öregapám nevelte a bődi szálláson s azt a rizlinget az első szeretőm taposta még tölgyfakádban felémjárású lábbal ott a pankotai szőlőhegyen de én megígérem tanár úr hogy mindent bepótolok (csak az arra kitanult tudós urak ne vonnának folyton gyököt az önbizalmamból ne szoroznának be egyre valami névtelen de névre szóló szorongással ne adnának hozzám állandóan annyi könnyeken túli szomorúságot
akkor majd meg tetszene látni tanár úr kérem) de bármi történt is én mégis készülök én egyre készülök és tessék elhinni hogy nem anarchia ez hanem sugaras-sihederes optimizmus ahogyan én így negyven felé még mindig valami kézszorításra vagy mire készülök és egy napon majd pótvizsgára jelentkezem innét az utolsó padból ahol a világ legkisebb óriásává zsugorodtam a világ legnagyobbra nőtt törpéi mögött Hatodnapon Ha én egyszer Isten volnék így szólanék hatodnapon: teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra. Ugyanezért esőt bocsátanék a föld porára sarat szereznék így és abból emberi formát gyúrnék valamint lelket lehelnék beléje végül elnevezném Ádámnak s néki adnám a Paradicsomot laknia. Majdan álmot bocsátanék eme Ádámra kimetszeném egy oldalbordáját s ezen bordát sárba göngyölvén formálnék e sárból nem embert ellenben asszonyt formálnék belőle s nem lehelnék beléje lelket feledékeny Isten aki volnék. Mindazonáltal Ádámnak adnám eme szép formát, az asszonyt, akit Évának neveznék. S növelnék nekik örömükre s élvezetükre borízű almafákat, töméntelen almafákat, ám egyiknek gyümölcsétől tiltanám az embert meg az asszonyát. S ezt a fát és gyümölcsét tiltott fának és tiltott gyümölcsnek nevezném. Ám bocsátanék szívükbe állhatatlanságot valamint engedetlenséget is elméjükbe hogy áthágván a parancsot éljenek a tilalmas gyümölccsel. s ezen tettüket bűnnek nevezném el. Ezen bűnükért pedig
igazságot tehát büntetést osztván kiűzném az embert meg az asszonyt a Paradicsomból mellékbüntetésként. Ugyancsak mellékbüntetésként reájuk szabnám hogy arcuk verejtékével keressék kenyerüket s halálnak halálával haljanak, úgy ők, mint késő unokáik, az idők végezetéig. Főbüntetésként pedig arra ítélném ezen Ádámot, hogy míg csak él, halála órájáig azt az elvesztett oldalbordát keresse mindhiába valamint késő fiai is mindhiába. Az asszonyt pedig főbüntetésként tudatlansággal jutalmaznám, hogy halála órájáig, míg csak él, még késő leányaiban se sejtse honnét is vétetett? Orcámat pedig minden időkre elfordítanám tükrömtől, hogy ne lássam többé képmásomat, melynek hasonlatosságára embert teremtettem egykoron. Ilyen Isten volnék.
VERSILLUSZTRÁCIÓS VERSENY Ősz Ősszel hogyha gyérül levele a fáknak é karmába térül útjok a gulyáknak leng a tájban szélyül árnyéka a nyárnak szemén bánat mélyül az elhagyott lánynak hónalján a tél ül már a fenyőágnak szívem sosem békül rendjén a világnak. Itthon Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Körös tükörén lebegő. Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi itthoni jó levegő volt-é a hiány, ott, az idegenbe: ok jajra, panaszra - szegény? Kéznél az a gally, kéznél az az emlék, s megkapaszkodni remény kínálja magát. - Nézd, itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed. - Míg élsz, amig élhetsz, csak itt lehet kedv meg erő viselni a jót: az itthoni jót meg az itthoni fájást. Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep, s elföd a vihartól az itthoni nyárfás. Nem járatták még eleget véled a bolondját távoli földek s messzi egek? Ha kérdenéd, mi a dolgod - s hogy van e még? - csak itt jöhet rá felelet.
VERSMEGZENÉSÍTŐ VERSENY Nosztalgia A nap süt még a menny kék már elmennék egy emlék tűnő uszályán lengve valami végtelenbe valami könnyű másba a pontból a vonásba jókora kerülőre a térből az időbe a holnapból a mába tegnap éjfélutánba onnét meg átugorva lét előtti koromba aztán megint előre a még nem létezőbe és még tovább utazva anyagból a tudatba tűnő emlékké múlva: az innétből a túlra Altató Estére majd lefekszel, reggelre megmenekszel, jó alvás örömét jelzi nyálad a párnán Csak addig bírj magaddal,
ne járj levett kalappal: e lándzsás július koponyád nyársra húzná Indulj a sarki boltba kérj tíz dekát hozomra, de szívedre ne vedd amit ennyiért adnak Bicskád is volt! Most pennád írjon tokaszalonnát és három éhezőt vendégelj meg papírból Anyádnak írj nyugalmat szeretődnek vígalmat barátodnak reményt Töröld már le a könnyed Nagyapád nevelése: tűzz a léckerítésbe kórót a magkakas salátás kedve ellen Friss lányokkal barátkozz és régies baráthoz méltó kamrádba vidd nézd, azt az ágyba illőt S ami napodból hátra van, azt se töltsd hiába; térj le az út-felén ha felnőtt közeledne Ám sárkányt Jancsikának csinálj és Juliskának kibomlott szalagát kösd rózsaszín csokorba. Hol leszel esztendőre hogy ellened felnőve majd megfizessenek atyáik rendje-módján?! Hisz estére lefekszel reggelre megmenekszel ráncnyi nyomod marad anyád szép homlokán.