MARNI BATES SEGÍTSÉG, YOUTUBE-SZTÁR LETTEM!

MARNI BATES SEGÍTSÉG, YOUTUBE-SZTÁR LETTEM!

A mű eredeti címe: Awkward Copyright 2012 by Marni Bates Published by arrangement with Kensington Publishing Corp., New York, USA and Andrew Nürnberg Ltd-Budapest. All Rights Reserved Fordította: Béresi Csilla Sorozatterv: Lonovics Zoltán Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedély- köteles felhasználása - beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését - szigorúan tilos! A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu Hungarian translation Béresi Csilla, 2013 Hungarian edition Móra Könyvkiadó, 2013 60 éve családtag Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja ISBN 978 963 11 9433 3 A kiadásért felel Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója Szerkesztette: Zalotay Melinda Felelős szerkesztő: Merényi Ágnes Sorozatszerkesztő: Pavlovié Tijana Műszaki szerkesztő: Somos Péter Terjedelem: 17 (A/5) ív IF 8775 Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2013 E-mail: mora@mora.hu Alföldi Nyomda Zrt. (6201.49.02), Debrecen Felelős vezető:

György Géza vezérigazgató

1. FEJEZET Azt hiszitek, ismertek... Nana, értem én. Valószínűleg valamelyik hírportálon olvastatok rólam, esetleg Conan O'Brian vagy Jon Stewart sütött el egy idevágó poént, és azt hallottátok. De az sem baj, ha nem ismertek, sőt jobb is. Csak hát az egész világon tudnak Mackenzie Wellesley-ról és az ő égbekiáltó bénázásairól. Talán csak Burmában és Szudánban nem... Értitek. A helyzet az, hogy akármennyit témáztak is rajtam (és nem keveset), alig néhány ember tudja valójában, hogyan alakultam át egyetlen hét leforgása alatt unalmas gimnazistából valóságos popikonná. Ezért is magyarázkodom most. Nyugi... Nem lesz ez holmi újabb hülye celeb önvallomás, amelyben lefestem sanyarú múltamat és sajnáltatom magam - az én múltam egyáltalán nem sanyarú, hanem mindössze... béna. Mindenekelőtt leszögezem, soha nem ácsingóztam népszerűségre. Az öcsém, Dylan az, aki mindig is a Nagy Pillanatra várt. Mondjuk, hogy a hosszabbítás utolsó másodperceiben szerzi meg a labdát, hogy bevigye a győztes touchdownt. Hátborzongató gondolat... hogy egy egész stadion engem figyeljen! Talán az általánosbeli balettelőadás miatt van ez. Minden részletre tökéletesen emlékszem. Anyu ott ült a nézőtéren, ölében a pici Dylannel, amikor a színpadra lebbentem. A nyakamat nyújtogatva kerestem aput a tömegben, aggódtam, hogy nem jött el. Ekkor azonban felfedeztem a színpad szélén,

közvetlenül a függöny takarásában... javában smárolt a tánctanárnőmmel. Az előadást videóra vették. Lehet látni abból, ahogy a barna szemem elkerekedik és vállig érő hajam az arcomba csapódik, amikor apámról boldogan integető anyámra kapom a pillantásom, hogy egy világ omlik össze bennem. És ekkor a java még hátravolt. Teljesen lebénultam, miközben a többi kislány köröttem pörgött és szökellt. Kibotorkáltam az alakzatból, és a rivaldafénytől elvakítva hasra estem a kihangosító kábelben. A függönynek vágódtam, és magammal rántottam - a világ szeme elé tárva - smacizó apámat. Ekkor éreztem először, hogy jobb láthatatlannak maradni, mint eltenyerelni egy nevetséges rózsaszín tüllruhában. Freud erre bizonyára azt mondaná, hogy ezért félek a tömegtől és a szerepléstől. És ez esetben azt hiszem, igaza is lenne. Az óta az átkozott előadás meg a válás óta üldözési mániám van. Kerülöm a nyilvánosságot. Mondhatjuk azt is, hogy a névtelenséget keresem. De totál elégedett vagyok a különcségemmel, akar a fene bulikba járni! Ha nem hívnak meg, hát nem. Megkülönböztetett helyem van a gimiben... én vagyok az itteni balfék. Megdolgoztam ezért a szerepért. Na igen, és bár egy átlagos napomon három emelt szintű órám is van, nem olyan vészes ez. Kicsit húzós, de nekem megfelel. Nem beszélve arról, hogy az ösztöndíj- bizottságok is jó szemmel nézik. Szóval elégedett vagyok az életemmel. Vannak barátaim, tanulok, a jegyeim is szédületesek, remélhetőleg bejutok velük egy jó egyetemre...

legalábbis így éreztem. Egészen addig, amíg híres nem lettem.

2. FEJEZET - Helló, Kenzie! Nem találod ki, mi történt! - Ezzel üdvözöl legjobb barátnőm, fané Smith szinte minden reggel az iskolabuszon tizenegy éve. Szegény feje, minden idők leg- szokványosabb nevével van megverve. Egyedül ő hívhat bármi másnak a Mackenzie-n kívül. Elvégre engedményeket kell tennünk a barátainknak, akiket az ovi óta ismerünk. Macknek azonban még Jane sem nevezhet. Mindennek van határa. - Oké, mi történt, Jane? - kérdeztem elkerekedő szemmel. Jane elvigyorodott, és füle mögé simított egy rőtbarna hajtincset. - Szóval tudod, ott ülök a könyvtárban... - Nahát, nem mondod! - szakítottam félbe megjátszott meglepődéssel. Ami az észt és a szorgalmat illeti, Hermione Granger elbújhat fané mellett. Ha nem temetkezik épp egy könyvbe az iskolai könyvtárban, akkor a Fikció Addikció antikváriumban tolja magába a cuccot. De vicces. Szóval épp megírtam a könyvtárban az emelt szintű matekleckét, amikor Josh megkérdezte, láttam-e a Galactica '80-at. - Felsóhajtott. Nem vicc, Jane tényleg hatalmasat sóhajtott. - Ez azt jelenti, hogy bejövök neki? Ismét néztem egy nagyot, és megpróbáltam megbocsátani legjobb barátnőmnek, hogy egy olyan

srácért van oda, aki gyakorlatilag ki se lát a World of Warcraft-ból. Végül is nem tehet arról, hogy javíthatatlanul romantikus... ahogyan én sem a cinizmusomról. - Aha. - Aztán csomó ideig dumáltunk minden idők legnagyobb sci-fi sorozatairól. - Ühüm. - Ami azt jelenti... - Hogy teljesen odavan érted. Úgy gondoltam, tudom, mit kell mondanom az együtt érző legjobb barátnő szerepében, de valószínűleg mégsem tanúsítottam elegendő lelkesedést, mert most Jane nézett rosszallóan. - Alig várom, hogy Corey visszajöjjön a vitabajnokságról. Corey a legjobb barátunk volt hatodik óta. Ezért amikor bevallotta, hogy meleg, mi még több sportrendezvényre ültünk be a kedvéért, hogy a hozzá illő srácokat skubizzuk. És mivel Jane meg én többnyire tanultunk ahelyett, hogy társas életet éltünk volna, ésszerűnek tűnt, hogy barátnőm inkább Corey tanácsára várjon ilyen ügyben. Elnevettem magam a válaszán, amikor épp megállt a buszunk a Smith Gimnázium előtt. Nem, nem Jane-ről nevezték el a gimit Smithnek... ez a két totál unalmas név balszerencsés egybeesés. Hogy unalmas, az persze megfelelő jelző az Oregon állambeli Forest Grove-ra is, ami Portland egyik külvárosa, és egyben a szülőhelyem. A gimi Alvin és Abigail Smithről kapta a

nevét, akik egészen addig misszionáriuskodtak, amíg rá nem jöttek, hogy az európai betegségek végeztek az indián őslakossággal. Én nem neveznék el egy sulit misszionáriusokról, ha már egy teljes kultúra kinyírását képviselik. Erről azonban mélyen hallgattam. Rájöttem ugyanis, hogy nem veszi jól ki magát, ha ilyeneket mond az ember Forest Grove-ban. - A suliban aztán a szekrényeink felé vettük az irányt, gondosan elkerülve az iskolaudvart, ami a Menők felségterülete volt. Tudjátok, a mi sulinkban két alapvető társadalmi réteg létezik: a Menők (ők uralják a terepet) és a Láthatatlanok (mint például... nyilván sejtitek, kicsodák). Nem voltunk olyan agyalágyultak, hogy sokáig az ő területükre merészkedjünk. Aki a lúzerek közé tartozik, megtanulja, hogyan váljon terepszínűvé, és lehetőleg hordában közlekedik. Ezért amikor a Menő csajok legmenőbbje, Chelsea Halloway hosszú, sötétszőke haját hátravetve egyenesen rám nézett, igyekeztem úgy tenni, mintha rettentő lelkesen hallgatnám Jane-t, ahogy már vagy századjára hiányolja a Joss Whedon Firefly sorozatát a képernyőről. Chelsea egyetlen pillantása ugyanis a közelgő végzet baljós előjele a Smith Gimnáziumban. Különös tehetsége van ahhoz, hogy finoman és ügyesen kiutáljon bizonyos csajokat. Ám ha olyan szerencséd van, hogy például Logan Beckettet az ismerőseid között tudhatod (ő a legmenőbb srác a gimiben), megmenekülhetsz a strébereknek kijáró legdurvább szekálástól. Én tehát - mint Logan történelemkorrepetitora - viszonylag biztonságban voltam. Chelsea rendszerint levegőnek nézett. Ez a váratlan

szemkontaktus-kísérlet példa nélkül való volt. - Hmm - morogta Jane feszengve. - Azt hiszem, Chelsea téged néz. oda. Eszerint nem csak én vettem észre. - Mit csináljak? - sziszegtem a fogam között. - Nem tudom... talán menj oda hozzá. Idegesen összenéztünk. - Te is velem jössz, rendben? - súgtam Aztán harsányan elnevettem magam, mintha Jane valami irtó vicceset mondott volna. - Ümm... menni fog, Kenzie. A szekrényeknél várlak, alig pár méterre tőletek. Lélegezz mélyeket, hívd segítségül a benned lakozó vámpírvadászt, vagy ilyesmi. - Kösz, sokat segítettél - mondtam gúnyosan. Egyre közelebb kerültünk Chelsea-hez. Ideje volt támadásba lendülni és megszólítani... vagy megfutamodni. Mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége" - valamiért ez jutott eszembe, majd: Hát nem volna király, ha mindenki menő lenne, amíg be nem bizonyosodik a bénasága?" De aztán hamar észre tértem. Hiszen: 1. A gimiben nem így mennek a dolgok. 2. Kismilliószor bebizonyítottam, hogy igenis béna vagyok.

3. Hiába korrepetálok, így is megvetett pária maradok. Basszus!" - ez volt az egyetlen gondolatom, mikor Chelsea-től pár lépésre Jane faképnél hagyott. Nem hibáztathattam, amiért nem akar ebbe belekeveredni. Ennyi volt a maximum, amit egy baráttól el lehet várni, akkor is, ha az ember legjobb barátnője. Chelsea felé kaptam a fejem - elég neurotikusra sikerült a mozdulat -, és már épp valami őrülten menőt mondtam volna (például azt, hogy helló), amikor totál érthetetlenül rám jött a szómenés. - Szóval - kezdtem a normálnál egy oktávval magasabb hangon - hogy vagy? Mizujs? Van valami izgi programod hétvégére? A Menők undorodva bámultak rám. - Persze, alig várom már - felelte Chelsea könnyedén. - Figyuzz, segítségre lenne szükségem egy dogánál. Holnap beugranék vele Loganhez, amikor ott vagy. Már ha nincs más terved... Ki nem állhatom, ahogy némely csajok tök jól nevelten tudják széttépázni mások önbecsülését. Hisz Chelsea valójában ezt mondta: Akkora lúzer vagy, hogy tutira nincs más programod. Ezért ezennel a szolgálatomra rendellek. Na csá!" És még igaza is volt. Nem hívtak engem sehová, legfeljebb a leckével lehettem elfoglalva. - Király! - mondtam lelkesen, de aztán rájöttem, csak a lúzerek lelkesednek be attól, hogy megírhatják valaki helyett a házi dogát. - Úgy értem,

még jó is, hogy odajössz. Két legyet ütök egy csapásra. - Még én is elcsodálkoztam, hogy jöhet ki ilyen béna közhely a számon. - Már amennyiben Logan nem bánja. Oké, nem mondtam igazat. A legkevésbé sem tetszett, hogy Chelsea ott teszi-veszi magát Logan körül, miközben neki az amerikai függetlenségi háborúra kellene koncentrálnia. Bizonyára elvonja majd a figyelmét a hajrázogatásával meg a dekoltázsával... Nem azért mondom, mert lapos vagyok, mint egy deszka, és irigylem a nagy dudákat. Chelsea most elfordult, hogy száját negédesen elhúzva ránézzen valakire. Én is odapillantottam, és elszorult a gyomrom. Ki más állt volna ott, ha nem Logan Beckett? Ő nézte végig egyetlen mukk nélkül, amint a külön tanára zavarba jön egy szimpla kéréstől. Ilyen az élet. - Otthon leszel háromkor? - Chelsea kis híján dorombolt. - Jó, ha odamegyek? Logan úgy méregette Chelsea-t, mintha átlátott volna a kis női trükkjén. Ami jópofa volt, mert régebben együtt jártak. Mindenkit meglepett, amikor hetedikben szakított az álompár. Csak akkor értettük meg, miért, amikor Chelsea az új fiújával - egy tizedikessel - jelent meg az iskolabálon. Aztán miután a srác elment egyetemre, szárnyra kapott a hír, hogy Chelsea és Logan újra összejönnek. Corey és Jane még fogadtak is a végkifejletre. Szóval csak álltam ott, mint egy idióta,

miközben Logan alig észrevehetően elhúzta a száját. Akár meg is könnyebbülhettem volna, hogy Chelsea kacérkodásával van elfoglalva és nem velem, mégis sértett a dolog, nem is kicsit. Elvégre elrángattak a barátnőmtől, ki a komfortzónámból, és ingyen korrepetálást varrtak a nyakamba, mondhatni, erőszakkal (Chelsea meg én jól tudtuk, miféle rémségeket kezdene el terjeszteni rólam, ha nemet mondanék), és cserébe csak azt kaptam, hogy közben kegyesen levegőnek nézzenek. Ez a tapintatlanság volt az oka, hogy Loganre csak mint védőpajzsra és rendszeres pénzforrásra tekintettem. Nem mintha számított volna. A hozzá hasonló srácok átnéznek a magamfajta csajokon... és ha nem, akkor is csak futó érdeklődést tanúsítanak egészen addig, amíg fel nem tűnik valaki, akinek hosszabb a lába vagy mélyebb a dekoltázsa. Lelombozó, de így van. Másfelől nem esett nehezemre megfejteni Logan fanyar félmosolyait. Még sajnáltam is volna Chelsea-t, ha nem olyan kegyetlenül érzéketlen, mint egy barrakuda - a halfaj előnyösebb tulajdonságai nélkül. Logan Beckett ezzel szemben maga volt a tökély: klasszikus arcéi, pénz, státusz, ráadásul ő volt a hokicsapat kapitánya. Hanem bocsássátok meg nekem, ha nem esem hasra ettől. Nem személyes érdem, ha valaki gazdagnak születik, szuper génekkel. A hoki sem bizonyít többet, mint hogy képes eltalálni a korongot. (Ide most képzeljetek egy kis szemforgatást.) Persze minderről mélyen hallgattam Logan előtt. Freud talán elfojtást emlegetne.

Ez esetben azonban az elfojtás kifizetődik, a szó legszorosabb értelmében. Szükségem van erre a melóra. Ha továbbra is ilyen csigalassan haladunk, Logan doki szüleinek pénzén megvehetem az egyetemi tankönyveimet, és talán egy laptopra való is összejön. Nem akartam hát magam alatt vágni a fát. - Okés - válaszolt Logan Chelsea korábbi kérdésére az iménti félmosollyal, mire ő csábosán pillogott rá. Ahogy felnézett a srácra, a szempillái is hosszabbnak tűntek. Honnan a fenéből tud ilyen trükköket?! - Nem bánod, hogy megzavarlak a tanulásban? Logan félmosolya nyílt vigyorrá szélesedett, mintha Chelsea akarata ellenére valami irtó szórakoztatót mondott volna. - Azt hiszem, megoldom. - Oké. Akkor szombaton tanulok Logannel déltől, meddig is... háromig? - Minden egyes másodperccel bénábbnak éreztem magam. - fő, akkor beírom a mobilomba. Viszlát szombaton. - Chelsea királynői fejbólintására olyan pánikszerűen hátráltam el, hogy csaknem elvágódtam. Ekkor vettem észre Patricket, aki nyilván a beszélgetésünk minden szavát hallotta. Szinte éreztem, amint magasabb sebességfokozatra kapcsolok. Logan nem sokat jelentett nekem, de Patrick Bradfordba évek óta bele voltam esve, azóta, hogy félszegen tizenkét dolcsit kért kölcsön a könyvtárban késedelmi díjra. Az sem zavart, hogy nem fizette vissza; hogyan zavarhatott volna, amikor azzal az olvadt- csokoládészínű szemével nézett rám?

Most beparáztam, hogy ilyen közel áll hozzánk. Amikor sietve elfordultam, a hátizsákommal leütöttem a futballcsapat egyik megtermett játékosát. Alex Thompson sokat adott arra, hogy kiállása igazán férfias legyen, de most százhatvanhét centimmel és az ügyetlenségemmel sikerült ledöntenem a lábáról. Egész pontosan az emelt szintű órákra magammal hurcolt tankönyveim súlya röpítette le a lépcsőről, amely elválasztotta egymástól a Menőket és a Láthatatlanokat. Az a sejtésem, hogy Alex nem a hírnevén esett csorbát fájlalta legjobban, amikor lelöktem, és hátborzongató puffanással ért földet. Teljesen kiakadtam. Botladozva mellette termettem, kis híján ráestem. Nem vérzett, de sápadt volt, és nem mozdult. Nagy ég, tennem kell valamit! - egyedül erre tudtam gondolni. Zavarodottan motyogtam magamban. Átvetettem fölötte az egyik lábam, ráültem, és módszeresen kezdtem újraéleszteni. Nem emlékeztem, hogy kizárólag szívrohamnál szokás-e ilyen masszázst alkalmazni, de buzgón nyomkodtam a mellkasát. Közben orvosért kiáltoztam, meg efféléket ordítoztam: - Jól csinálom? Nem ölöm meg ezzel? Mondja már meg valaki! Nem ölöm meg ezzel? Két erős kéz ragadott ki hisztériás rohamomból és vonszolt el Alextől. A világ elhomályosodott körülöttem, mint egy életlen fotón, és nehezen szedtem a levegőt. Alig vettem észre, amikor valaki a térdem közé nyomta a fejem, mint holmi szirupos romantikus regény hősnőjének, aki bármely pillanatban elájulhat. Normál körülmények között hülyét kaptam volna az

ilyenfajta segítségtől. Meglehetősen önálló vagyok, kösz szépen. Csakhogy ez nem volt éppen normális helyzet. Alex Thompson nem mozdult. Mintha nem is lélegzett volna. Megöltem - gondoltam kábán. - Megöltem a bénaságommal!" Úgy éreztem magam, mintha minden szervem mozsárban zúzták volna szét, miközben valamiféle életjelben reménykedtem. Szinte magam is megdöbbentem, amikor Alex felült. Nyilván nem volt könnyű dolga azok után, hogy egy kábé hetvenkilós csaj rátelepedett és keményen megdolgozta a mellkasát. Nem látszik rajtam, de erős vagyok. Alex Thompson most megtapasztalhatta ezt... és nem volt oda a gyönyörtől. - Mi a bánat volt ez?! - robbant ki, amikor újra lélegzethez jutott. - A francba, neked elment az eszed! Annyira megörültem, hogy megszólalt, hogy nem törődtem a sértésekkel. - Ne haragudj! Tényleg! jól vagy? Piszkosul sajnálom. Baleset volt. Nem láttalak meg... amíg fel nem löktelek... és ráadásul itt, mindenki előtt. Elég szerencsétlen helyet választottam. Nem mintha lenne jó hely fellökni valakit. - Befogtam a számat, de már csak akkor, amikor fájdalmasan világossá vált, hogy semmi értelmes nem telik tőlem. - Szükséged van segítségre, vagy inkább elmenjek? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ugye? Alex rám se bagózott. Felállt, és Loganhez fordult. Az övé lehetett a titokzatos kéz, amely véget vetett első újraélesztési kísérletemnek.

- Hogy bírod elviselni ezt a lökött csajt, haver? Már azt kívántam, bárcsak ne tért volna magához, ám még mielőtt egyetlen szót szólhattam, a tekintetem összeakadt Jane-ével. A szekrények mellett állt, s kezét a szájára szorította. Pontosan tudtam, mit motyoghat, mert mindig ugyanazt szokta, valahányszor hülyét csinálok magamból. - Jaj, Kenzie! Valahogy sikerült ezt a két egyszerű szót olyan szánakozva, hitetlenkedve, mégis együtt érzőn és elnézően kiejtenie, mint aki képtelen hinni a szemének, pedig előre látott mindent...

3. FEJEZET Nem kértem Alex és Logan sértéseiből, ezért gyorsan elhúztam a csíkot. Miközben az utolsó öt percet játszottam vissza magamban, becsöngettek. Sikerült egy csomó zöldséget összehordanom, aztán fellöknöm (és meglovagolnom) egy focistát, szánalmas újraélesztési kísérlettel próbálkoznom, aztán tovább locsognom... Jól kiszúrtam magammal már megint, még a szokásosnál is jobban. Az órán legalább nem kellett Alex - egyszerre elképedt és szenvedő - arckifejezésére gondolnom, amikor a kövezeten landolt. Ámbár a lökött" jelző határozottan csökkentette a bűntudatomat. Vajon mit válaszolhatott neki Logan?" - ez járt a fejemben. Talán valami affélét, hogy jól jön ő nekem, haver". Vagy épp a szüleire kente a helyzetet, kijelentve ott, mindenki előtt, hogy valamivel muszáj volt leráznia őket. De az is lehet, gondoltam keserűen, hogy csak vállat vont. Pedig ő kért meg, hogy korrepetáljam, még a tanév első hetében. Máris elmaradt a kötelező olvasmányokkal, és csak állt ott a szürkéskék szemébe lógó sötétbarna, borzas hajával, várva, hogy berakodjak a hátizsákomba. Totál zavarba jöttem, mert nem mindennap történt meg velem, hogy rám vár a suli legszexibb sráca. - Ööö... segíthetek valamiben? - Ez úgy hangozhatott, mintha a könyvtárosnő kérdezte volna tőle, ne hosszabbítsa-e meg valamelyik könyv lejáratát.

- Talán igen - mondta. Óvatosan körbepislantottam, nincs-e a környéken más Menő is, mert szeretnek falkában járni. - Oké. Itt? Mert még órám lesz... azt hiszem, neked is. Szóval... olyasmi, ami időigényes? Mert ha igen, nem ez a legjobb pillanat... - Nem tudnál korrepetálni? - szakított félbe, legnagyobb megkönnyebbülésemre. - Most azonnal? Mert az amerikai történelmet nem lehet ilyen hamar lezavarni. Úgy értem, még ha nem is olyan nagy anyag, mint, mondjuk, Európa története... Úgy nézett rám, mintha komplett idióta lennék, ami az adott körülmények között érthető is volt. - A szüleim hajlandók fizetni a melóért... ha elvállalod. Leesett az állam, ami nem lehetett túl szép látvány. - A szüleid fizetnének nekem, hogy készítselek fel abból a tárgyból, amit én is még csak tanulok? - kérdeztem hitetlenkedve. - Pontosan - és végigmért a szokásos lenéző pillantásával. - Tudsz járni, miközben a szádat tátod, mert akkor indulhatnánk. Némán felálltam, és hátamra vetettem a táskám. Rossz érzés fogott el... Csapdát sejtettem. Vajon mi nem stimmel?" - gógyiztam. A hozzám hasonló átlagos külsejű csajok (egyenes szálú barna haj, barna szempár, barna pecsétek a turkálóból vett ingeken) nem

szoktak Menőkkel együtt lógni. Kihasználni és eldobni őket oké, de ilyen hosszú távú melóra felfogadni... - Eszerint törit tanulunk - tisztáztam a helyzetet. - És pénzt kapok érte? - Miért, másfajta fizetségben reménykedtél? - Laza modora ellenére nem titkolta, milyen jól szórakozik. - Mert ha igen... - A pénz rendben van - szakítottam félbe, és azt kívántam, bárcsak az ír-olasz génjeim ellenállóbbak lennének a pirulással szemben. - De miért van szükséged korrepetálásra? Elég értelmesnek látszol. - És csak a kreténeknek lehet szükségük tanulótársra? Ezt akartad mondani? Logan jókedve visszaváltott méla undorra. Úgy nézett rám, mint egy undok varangyra. - Nem ezt mondtam - habogtam, habár ez a gondolat is megfordult a fejemben. - Miért akarsz akkor korrepetitort? Logan arckifejezése megmerevedett. - Akar a halál - mondta. - De az lenne az értelmes megoldás, ha elvállalnád. Szóval igen vagy nem? Oké, tudom, azt kérditek erre, miért fogadtam el az ajánlatát. De ez a meló és a lóvé azt jelentette, hogy abbahagyhatom a gyerekvigyázást. Logan Beckett minden hibája ellenére legalább szobatiszta volt. - A minimál-órabér fölött kapok? - Igen. - Milyen gyakran akarod, hogy tanuljunk?

- A hokiedzésektől függ. Mondjuk, kétnaponta és szombaton. Akaratom ellenére újra rábámultam. - Ez komoly? Felsóhajtott, és elkomorodott. - Úgy nézek ki, mint aki viccel? Megcsóváltam a fejem, és még jobban feszengeni kezdtem. Hisz Logan Beckett Menő. És srác. Egyik demográfiai csoporttal sem szoktam eddig közösködni. - Akkor ezt megbeszéltük. Talán nem kellett volna elsietnem a dolgot, de tudtam, Corey és Jane kiakadna, ha visszautasítanám a nagy Logan Beckettet. Életek múlhatnak ezen a Smith Gimnáziumban. Mindez kábé két hete volt. Alig két hét múlva a Menők már ujjal mutogattak rám. Kezdődött a tánc. Miután kicsengettek az emelt szintű amerikai történelemóráról, megpróbáltam elcsípni Logant. Nem azért, hogy megtárgyaljuk az Alexszel történteket, vagy hogy kísérgessem a folyosón, hanem Mr. Helm hülye felmérője miatt, amely azt volt hivatott mutatni, hol tartunk a vizsgára való felkészülésben. Amennyiben Logan jól írta meg, nem kell idegeskednem, amiért Chelsea tönkreveri a következő közös tanulást. Ha viszont nem ment jól neki, akkor valami gyors megoldást kell kieszelnem. Logan sokkal gyorsabban lépkedett nálam, talán mert nem volt két bal lába, és nem hurcolászott

magával súlyos tankönyveket. Valójában ritkán mutatkozott hátizsákkal, többnyire csak egy spirálfüzet volt nála, meg a beletűzött toll. Néha azt is elvesztette, ilyenkor kölcsönkért egyet valakitől a közelben... Vélhetőleg sok lökött csaj naplóbejegyzéseit szaporítva oldalakon át ilyen szövegekkel: Huh! A kezem hozzáért az övéhez! Megérintett!" Buta libák! Szóval Logan már javában vonult a zsúfolt folyosón, amikor a tanteremből kilépve kénytelen voltam utánakiáltani, hogy észrevegyen: - Hé! Talán konkrétabbnak kellett volna lennem, mert egy csomóan megfordultak, ő azonban nem. - Hmm... Logan! - próbálkoztam újra. Megdermedt kissé a hangom hallatán, mintha direkt azért sietett volna, hogy engem elkerüljön. Totál szívás volt. - Hé! - mondtam bénán, amikor beértem. - Szóval... izé... hogy sikerült a felmérőd? - Éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom a tekintetek kereszttüzében. - Durva volt, nem? Főleg a feleletválasztós része. Még szerencse, hogy az igazi vizsga odébb van, és... Igen, tudom, szómenésben szenvedek. Pedig dolgozom rajta. Logan mégsem hallgattatott el. Láthatóan még szórakozott is rajtam... mintha kísérleti nyúl lennék, egy olyan példány, amelyiknél hibádzik a motoros funkciók összehangolása. A végén én állítottam le

magam. - Szóval... izé... hogy sikerült a felmérőd? - ismételtem meg sután az előbbi kérdést. Vállat vont, és csak ment tovább a folyosón. - Várj csak, ez azt jelenti, hogy jól ment? Mármint a vállvonogatás jót jelent? Sejtettem, hogy nem így van, de gondoltam, megkockáztatom. - Felmérő volt. Hát fel lettem mérve. - Jó, de én is szeretném tudni az eredményt. Logan a mostanra kiürült osztályterem felé bökött az állóval. - Mr. Helm azt mondta, ne engedjünk a kíváncsiskodó osztálytársak tolakodásának. A hangja mesterkélten kenetteljes volt. - Rendben. De nem egy osztálytársad kérdez, hanem a korrepetitorod. Nekem pedig az a dolgom, hogy tudjam, hogy állsz jelenleg. Láthatnám azt a felmérőt? Nem kérdésnek szántam az utolsó mondatot, de nehezemre esett Logant utasítgatni. Ezen előbb-utóbb változtatnom kéne. Eltartotta tőlem a lapot. Lánynak ugyan nem vagyok alacsony, de azért ő jó pár centivel magasabb, és nem is kicsit erősebb. Hacsak a kezembe nem nyomja a dolgozatát, vagy sípcsonton nem rúgom, sose fogom megtudni, mit írt. Úgy döntöttem, egy ilyen rúgást fontosabb alkalomra tartogatok egy felmérőnél.

- Na és mi van, ha nem adom oda? - kérdezte gyerekesen. Szuper, újra az óvodában éreztem magam. - És ha megmondom a szüleidnek? Gáz! Logan elvigyorodott, ahogy megérezte a habozást a hangomban. - Ja. Az iskolában meg se mukkansz, de a szüleimnek persze mindent elmondasz. - Oké, valószínűleg nem mondok nekik semmit. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom rajta a csúszós lejtő" érvelés- technikát. - Ha nem mutatod meg, nem tudom majd, miben szorulsz a segítségemre, és rossz tanárod leszek. Ha rossz a tanárod, a vizsga is rosszabbul fog sikerülni. Márpedig ennek a következményei... - Jó - mondta, csak hogy fogjam be végre a számat. - Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. Szuper, legalább visszaérkeztünk az elemibe! - Miért nem mutatod meg, és kész, ennyi? Logan megrázta a fejét, mire tincsei szexin a szemébe hulltak. - Nem. Miért nem mutatod meg előbb te a tiédet? Nem sikerült jelesre? Szeme megvillant erre az ötletre. Mit volt mit tennem, kinyitottam a táskám, elővettem a felmérőt, és az orra elé tartottam.

- Oké, elszámolok háromig, és cserélünk. Logan ezt meg se hallotta, ehelyett könnyedén kicserélte a papirosokat. Huszonkilenc százalékot ért el, nekem kilencvennyolc jött össze. Nem tudom, melyikünknek volt kínosabb az eredmény. - Kilencvennyolc százalék! - Logan nem látszott meglepettnek, mindamellett szemlátomást méltányolta a teljesítményem, és kicsit szórakoztatta is. - Ezt meg hogyan csináltad? A fekete Converse csukám méregettem. - Izé... mondjuk, tanultam? - Egek, nem pont így beszél egy stréber? - Sokat. Sokat tanultam. Mindig is a töri volt a kedvenc tantárgyam, ezért... - A kezemben tartott dogájára néztem. - Talán beiktathatunk egy extra órát, vagy kipróbálhatunk valami új módszert. arcán. Visszaadta a dolgozatomat, és bólintott. - Mit szólsz a vasárnaphoz? Per pillanat mosolynak nyoma sem látszott az Rendszerint igyekeztem szabadnak megőrizni a vasárnapjaimat, ezért nem voltam oda az örömtől, hogy azt is a gyarmatosítással kell töltenem. - Szuper! - adtam vissza a felmérőjét. Mackenzie, te hatökör! - Izé... szuperül hangzik. Akkor szombaton és vasárnap tanulás. Egy egész hétvége a történelem jegyében. Mindeközben már a szekrények felé tartottunk. Minél közelebb értünk legutóbbi leégésem

színhelyéhez, annál esetlenebbnek éreztem magam, mintha hirtelenjében még nőttem volna pár centit. Pedig elhihetitek, elég magas vagyok már így is. Kezdtek ránk odafigyelni körülöttünk. Persze nem annyira rám, mint inkább Loganre. Menők köszöntek rá elmenőben, ő pedig lazán visszabiccentett. Én a magam részéről igyekeztem nem hasra esni vagy totál lefagyni. A vasárnapi tanulás iránti lelkesedésemet újabb gunyoros pillantással jutalmazta. Szórakoztató kis güzü vagy" - mondta ez a tekintet. Éreztem, amint elvörösödöm. Nem éppen előnyömre. Az arcom ilyenkor kigyullad, amitől a szeplőim kicsit kevésbé látszanak ugyan, de más haszna nincs a színeváltozásnak. - Úgy értem, persze hogy nem tanulni vágyik az ember hétvégén - próbáltam kevésbé strébernek látszani. - De azért be tudom illeszteni valahova... Miért van az, hogy a humoros" fiúk mintegy varázsütésre előkerülnek, valahányszor ne adj' isten szexuálisan is értelmezhető dolgot mond az ember? Mert most is épp időben csapódott hozzánk Spencer, egy másik Menő hokis, hogy rávágja: - De be ám... így megy ez! Ami, elismerem, kicsit még vicces is volt. Infantilis, de vicces. Arcom a paradicsom legérettebb árnyalatát öltötte, mialatt Logan pasis üzemmódra váltott át. - Hé, Spence, mi az ábra?

Máris felesleges harmadiknak éreztem magam. Hokiról, bulikról meg más menőségekről nem beszélhettem, befogtam hát a számat. - Épp most szúrtam el egy algebratesztet - felelte Spencer. - Talán legközelebb kikölcsönzöm a csajt. - Kedvesen vigyorgott, és elismerően végigmért. - Nem hinném, hogy az eseted - mondta Logan, mintha ott se volnék. - Mack aztán rendesen rád szállna a jegyeid miatt, ami pedig a szülők dolga. Nem bírnád a gyűrődést. Jó, hogy fafaragásból négyesre feltornáztunk, hogy benne maradhass a csapatban. Kezdtem utálni Logan Beckettet. Egész pontosan ezt a nem az eseted" kitételt. Spencer leginkább közepes tanuló volt, bár ha nem lett volna olyan jó sportoló, akár ki is bukhatott volna. Meg persze ha a szülei nem adományoztak volna valami épületet a sulinknak. Nem csak a magániskolák ájulnak ám el egy rakás pénztől. Zsozsóért Oregonban minden kapható, diszkrét orrplasztikától a jobb osztályzatokig. Nem mintha egyik téma is közelebbről érintett volna, de a pletykákból meg a kábeltévéből értesültem errőlarról. Spencer észrevehetően igyekezett még vagányabbul menni. - Tudod, hogy utálom a korai kelést. Reggel nyolcra bejárni... semmi értelme! - Hát nagy úr a másnaposság. - Totál igazad van. Tényleg, jössz ma este Kyle bulijára? A hétvége csütörtökön kezdődik, haver!

- Ma péntek van - javítottam ki segítőkészen. Nem mintha amúgy egyetértettem volna a véleményével. - Akkor pláne. Benne vagy? Vártam, hogy Logan szabadkozva visszautasítsa, mondván, tanulnia kell. De nem volt ilyen szerencsém. - Ott leszek. A következő órám (emelt szintű kormányzati ismeretek) tanterme elé értem. Elegánsan le kellett lépnem, ami nem könnyű, mikor a Menők levegőnek néznek. - Akkor holnap - mondtam Logannek. - Csá, Mack. Még csak rám se pillantott közben, és mielőtt a megszólítás ellen tiltakozhattam volna, eltűnt a sarkon Spencerrel. Utálom, ha Macknek hívnak. Mit utálom, gyűlölöm! Ott álltam a többi hozzám hasonló, órára váró stréber gyűrűjében. Menőtlenül. - Mackenzie, nem Mack - morogtam a fogam között. Szívás.