MESTEREKRŐL
Sok szó esik a régen élt és önmagát felismerő mesterekről, ám gyakran egyfajta misztikus ködbe burkolóznak bennünk, mintha elérhetetlenek, legendák volnának, amivé mi sosem válhatunk. Számtalan olyan buddhista, vagy taoista gyakorlóval dolgoztam már együtt, akik ugyan nagy lelkesedéssel fordultak egy-egy kiváló mester irányába, ám valójában kicsinek és kevésnek érezték magukat ahhoz, hogy a mesterhez felérjenek. Ilyenkor a Guru piedesztálra kerül, ahová egyébként egyetlen épeszű guru sem vágyik. A csodálat és áhítat tárgyává dermed, nem pedig kézzel fogható, szívvel szerethető szellemi barátként működik. Az a baj, hogy egy távoli lényt imádhatunk ugyan, a szobánkat is telepakolhatjuk a képeivel, ettől még nem kerülünk hozzá és a szívéhez közelebb. Nagyon fontos lenne belátni, hogy ez a távolság nem abból fakad, hogy e tanítók már halottak, vagy misztikusak, vagy éppen a világ számunkra elérhetetlen részén élnek! A távolságot mi szüljük meg, mert nem merünk nyitott szívvel és egyszerűen feléjük fordulni, keresetlen szeretettel, hétköznapi, józan ésszel.
Amikor elkezdtem tanulni a tibeti megvilágosodottakról, rengeteg távolságot fokozó helyzettel találkoztam. Lepisszegtek az oltár előtt, le sem törölhettem a poros Buddha szobrot, ha menstruáltam, és folyton folyvást rám pirítottak, ha átléptem egy könyv fölött, lévén az szent tárgy, az én testem alsó része pedig tisztátalan forma. Ezektől a tiltásoktól szerintem mindenkiben távolság születik. Félre ne értsetek: a szabályok, keretek fontosak, de soha nem válhatnak fontosabbá, mint a nyitottságunk a szabadság felé. Ismeritek a zen macska történetét? Egy zen kolostorban élt egy fekete cica, amelyik a szertartások gongjai megszólaltával mindig elkezdett nyávogni, mintegy énekelve a szerzetesekkel. Egyszer a mester megelégelte a fülsiketítő zajt, és kiadta az utasítást: minden szertartás alkalmával a macska száját le kell kötözni. Ez megoldást jelentett, a mester és a tanítványok sok-sok éven át cselekedtek így, nyugodtabbá téve a gyakorlást. A mester, akit a zaj zavart, végül fénybe távozott. Tanítványai azonban továbbra is szertartásosan megkötözték az állatot bár nyávogása már senkit sem zavart, míg az is el nem pusztult. Ekkor szereztek egy új cicát, és azt is mindig megkötözték a szertartás előtt.
Teltek az évtizedek a kolostorban, míg száz évvel később megjelent egy komoly tudós zen műve: A legtökéletesebb meditáció, amely csakis a macska megkötözése révén érhető el. Hohó! Remélem, érted! Aki áhítatos, de ostoba távolságot tart a megvilágosodástól, olyanná válhat, mint a magát rettentő okosnak érző szerzetes, aki csak kötözi és kötözi a macskákat, minden ok nélkül. Akkor hogyan fordulj a mesterek felé? Kedvesen, őszintén és fellengző szertartásosság nélkül. Úgy is mondhatnám, hogy nézz sokáig egy mester arcába, szemléld hosszan arcképét, és ha meglátod benne a szabadság fényét, hagyd, hogy térded meghajoljon és hagyd, hogy az áhítat önmagától törjön elő szíved mélyébo l. Egyetlen ilyen őszinte pillanat többet ér száz szertartásos hajbókolásnál. A legtradicionálisabb tibeti képeken is felismerhető a guruk csodálatos szabadság élménye! Manapság hallom, hogy Buddha közhellyé vált. Hogy milyen kár, hogy hotelek és kávézók, no meg együttesek használják logónak Buddha arcát, alakját. Én cseppet sem sajnálom ezt. Szerintem Buddha Sákjamuni minden idők legcsodálatosabb mestere, akit nem lehet elégszer látni, és bárhol is jelenjen meg, az áldás és a
felénk irányuló mérhetetlen szeretete igenis megnyilvánul. Ne legyünk már olyan prűdek. A megvilágosodás nem ragaszkodik a külsőségekhez, viszont elképesztően váratlan helyzetekben is testet ölt. Ha egy étlapról nevet ránk a szabadságra emlékeztető Buddha, akkor az csak bizonyíték arra, hogy a valódi Guru örök, humoros és vagány. Hát merjünk mi is azok lenni.