Fordította Farkas Tünde

2 Fordította Farkas Tünde

Hanning Mankell Tűzfal 3

A fordítás a Leopárd Förlag AB, Stockholm és a Leonhardt & Høier Literary Agency A/S Copenhagen engedélyével készült. Eredeti cím: Brandwägg by Henning Mankell Brandwägg Copyright 1998 by Henning Mankell Hungarian translation Farkas Tünde, 2009 Minden jog fenntartva. Tilos e kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes írásbeli megállapodás nélkül elektronikus, mechanikus, fényképészeti vagy bármely más adatátviteli formában továbbadni. M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2009 Felelős kiadó a M-érték Kft. ügyvezető igazgatója Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Simonits Mária A kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Pécsi Direkt Kft. 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. www.alexandra.hu www.konyvnagyker.hu ISBN 978 963 9889 33 0 4

Az az ember, aki letér a bölcsesség útjáról, a halottak seregében fog időzni. Salamon bölcsességei 21,16 5

I. A támadás 6

1. A szél estére hirtelen elcsendesedett, majd egészen elállt. A férfi kilépett az erkélyre. Nappal a szemközti házak között átnézve láthatta a tengert. De most sötét volt. Néha kivitte régi, angol miniatűr távcsövét is, és benézett az utca túloldalán álló ház kivilágított ablakain. Ám ez mindig úgy végződött, hogy úgy érezte: észrevették. Csillagos, tiszta volt az ég. Máris ősz, gondolta. Lehet, hogy már éjszaka fagyni fog. Bár ez azért elég korai volna még itt Skanéban. Valahol a közelben autó haladt el. Megborzongott, bement. Az erkélyajtó szorult. A konyhaasztalon, a telefon melletti írótömbre feljegyezte, hogy másnap meg kell javítania az erkélyajtót. Aztán a nappaliba ment. Egy pillanatra megállt az ajtóban, végigjártatta tekintetét a szobán. Vasárnap volt. Így takarított. Mindig elégedettség töltötte el, ha tökéletesen tiszta szobában lakhatott. A keskenyebbik falnál íróasztal állt. Kihúzta alóla a széket, felgyújtotta az íróasztali lámpát, és elővette a vastag hajónaplót, amelyet az egyik fiókban őrzött. Szokása szerint átfutotta az előző napon írtakat. Szombat, 1997. október 4. Egész nap viharos széllökések. A meteorológia szerint 8-10 m/s. Az égen felhőrongyok száguldoztak. Reggel hatkor hat fok. Délután kettőre nyolc fokig emelkedett. Estére ötre csökkent. Ezek után már csak négy mondatot írt le. A világűr ma üres és elhagyatott. Nincsenek hírek. C. nem reagál a hívásaimra. Minden csendes. Lecsavarta a tintásüveg tetejét, és óvatosan bemerítette az acélhegyű tollat. Az apjától örökölte, aki attól kezdve őrizte, hogy először lépett be Tomelilla egyik kis bankfiókjába. Itt az üzletvezető segédjeként tevékenykedett. Ő pedig a hajónaplóba sohasem írt mással, csak az apja tollával. Leírta, hogy a szél elcsendesedett, majd egészen elállt. A konyhaablakban lévő hőmérőről leolvasta, hogy három fok a hőmérséklet. Az ég tiszta volt. Azt is feljegyezte, hogy kitakarította a lakást, és ehhez három óra huszonöt percre volt szüksége. Tíz perccel kevesebbre, mint a múlt vasárnap. 7

Ezenkívül elsétált a sporthajó kikötőig, és félórát meditált a Máriatemplomban. Gondolkodott, mielőtt folytatta volna. Aztán még egy mondatot beírt a hajónaplóba. Este rövid séta. Óvatosan rányomta az itatóspapírt az oldalra, lemosta a tollat, és visszacsavarta a tintásüveg tetejét. Mielőtt becsukta volna a naplót, rápillantott az öreg hajóórára, amely az íróasztalán állt. Tizenegy óra húszat mutatott. Kiment a folyosóra, felvette régi bőrdzsekijét, gumicsizmát húzott. Mielőtt kilépett volna, még ellenőrizte, hogy eltette-e a kulcsot és a levéltárcáját. Amikor kilépett, mozdulatlanul megállt az árnyékban, és körülnézett. Senkit sem látott. Nem is számított rá. Aztán elindult. Szokás szerint lefordult balra, átvágott a malmöi úton, s lement az áruházakhoz és a vörös téglaépülethez, amelyben a pénzügyi hivatal székelt. Gyorsított egy kicsit, míg bele nem talált szokott esti tempójába. Napközben gyorsabban járt, mert meg akarta erőltetni magát, és izzadni akart. De az esti séták mások voltak. Ilyenkor megpróbált megszabadulni a napi gondoktól és felkészülni az alvásra meg a következő napra. A Baumarkt előtt egy nő sétáltatta a kutyáját. Egy juhászkutyát. Esti sétái alkalmával majdnem mindig találkozott velük. Egy kocsi suhant el mellette nagy sebességgel. A kormánynál fiatal férfit látott, és zenét is hallott, pedig zárva voltak az ablakok. Nem tudják, mi vár rájuk. Ezek a fiatalok, akik csak furikáznak, és olyan hangosan hallgatják a zenét, hogy belátható időn belül tönkremegy a fülük. Nem tudják, mi vár rájuk. És nem tudják a kutyájukat sétáltató, egyedülálló idős hölgyek sem. Ettől a gondolattól felélénkült. Hatalom volt a kezében. A kiválasztottak közé tartozott. Azok közé, akik rendelkeznek azzal az erővel, amely porba dönti az ósdi, megkövült igazságokat, és újakat, váratlanokat alkot. Megállt, felnézett a csillagos égre. Semmi sem fogható meg igazán gondolta. Sem a saját életem, sem az, hogy ezeknek a csillagoknak a fénye, amelyet most látok, már végtelen hosszú időn át utazott az éterben errefelé. Az egyetlen, ami ennek az egésznek egyáltalán valami értelemfélét ad, az, amit teszek. Az az ajánlat, amelyet vagy húsz évvel ezelőtt kaptam, és habozás nélkül elfogadtam. Folytatta útját, kicsit gyorsabban, mert felélénkítették a gondolatai. Észrevette, hogy türelmetlenné vált. Olyan régóta várnak már! De végre közel az idő, amikor lebocsáthatják láthatatlan sisakrostélyukat, és végiggördíthetik a földön a nagy árhullámot, amelyet ők indítanak útjára. De most még nem jött el a pillanat. Nem érett még az idő. A türelmet- 8

lenség pedig olyan gyengeség volt, amit nem engedhetett meg magának. Megállt. Már a villanegyed közepén járt. Tovább nem is akart menni. Még éjfél előtt le akart feküdni. Megfordult, és lassan visszaindult. Amikor elhagyta a pénzügyi hivatalt, elhatározta, hogy átmegy a túloldalra, az üzletsor előtti bankautomatához. Kezével kitapintotta tárcáját. Nem akart pénzt felvenni. Csak egy bankkivonatot kért, hogy megbizonyosodjék: minden rendben van. Megállt az automata fényében, elővette kék bankkártyáját. Már nem látta a juhászkutyás nőt. Malmö felől egy kamion haladt el dübörögve. Valószínűleg a komphoz tart, Lengyelországba igyekszik. A zajból ítélve rossz a kipufogója. Bebillentyűzte a PIN-kódját, aztán megnyomta a Bankkivonat gombot. Kijött a kártya, visszatette a tárcába. A bankautomata belsejében kattogás indult meg. Elmosolyodott, ahogy erre gondolt, kuncogott. Ha tudnák, gondolta. Ha tudnák az emberek, mi vár rájuk! Az automata nyílásából kijött a cetli a bankkivonattal. Kereste a szemüvegét, de aztán eszébe jutott, hogy abba a zakójába tette, amelyet a hajókikötői sétájához vett fel. Kicsit bosszantotta, hogy elfeledkezett róla. Megkereste azt a helyet, ahol az utcai lámpa a legtöbb fényt adta, és hunyorogva nézte a kivonatot. A pénteki automatikus átutalást már elkönyvelték. Úgyszintén az előző napi készpénzes kifizetést. Vagyona 9765 korona volt. Vagyis minden a legnagyobb rendben. Ami pedig ezután történt, az nagyon hirtelen esett. Mintha egy ló rúgta volna meg. Hihetetlen erejű fájdalom járta át. Előrezuhant, keze görcsösen markolta a számokkal telenyomtatott cédulát. Amikor feje lecsattant az aszfaltra, a tisztánlátás pillanatát élte át. Utolsó gondolata az volt, hogy semmit sem ért. Aztán egyszerre minden oldalról sötétség vette körül. Épp elmúlt éjfél. 1997. október 6., hétfő volt. Megint elment egy kamion a komphajó felé. Aztán minden újra elcsendesedett. 9

2. Amikor Kurt Wallander az ystadi Mariagatanon beült a kocsijába, nyomott volt a kedélye. 1997. október hatodika volt, nyolc óra múlt pár perccel. Mialatt kifelé hajtott a városból, azon töprengett, vajon miért nem mondta le. Mélységesen és intenzíven utálta a temetéseket. És most mégis épp egy temetésre tartott. Sok ideje volt még, ezért úgy döntött, hogy nem az egyenes úton megy Malmőbe. Lehajtott a Svarte és Trelleborg felé vezető tengerparti útra. Bal felől látta a tengert. Egy komphajó épp akkor futott be. Arra gondolt, hogy hét év alatt ez már a negyedik temetés. Először Rydberg kollégája halt meg rákban. Hosszan, keservesen küzdött a betegséggel. Wallander gyakran meglátogatta a kórházban, ahol sorvadozott. Rydberg halála súlyos csapás volt Wallandernek. Rydberg faragott belőle igazi rendőrt. Megtanította Wallandert arra, hogyan kell helyesen kérdezni. És Rydberg segítségével tanult bele abba a nehéz művészetbe, hogyan kell értelmezni egy tetthelyet. Wallander egészen átlagos rendőr volt, amikor Rydberg mellé került. Csak sokkal később, amikor Rydberg már rég halott volt, akkor vette észre magán, hogy nemcsak kitartás és erő van benne, hanem rendelkezik bizonyos képességekkel is. Magában még mindig beszélgetett Rydberggel, ha egy-egy bonyolultabb nyomozásnál megtorpant, és el sem tudta képzelni, merre kéne folytatnia. És még mindig, szinte mindennap rá kellett döbbennie, mennyire hiányzik neki Rydberg. Azután hirtelen meghalt az apja. Gutaütést kapott Löderupban, a műtermében. Már három éve. Wallandernek még ma is furcsa volt, hogy nincs többé az apja, nem ül az örökös terpentin és olajfestékszagban. A löderupi házat apja halála után eladták. Wallander néha elautózott előtte, és látta, hogy most mások laknak benne. Sohasem állt meg. Néha-néha meglátogatta a sírt, leggyakrabban rossz lelkiismerettel. És megállapította, hogy látogatásai között egyre több idő telik el. Azt is észrevette, hogy egyre nehezebb emlékezetébe idéznie az apja arcát. Aki meghalt, az végül olyan lesz, mintha sohasem létezett volna. Aztán Svedberg. Szintén kolléga, akit brutálisan meggyilkoltak tavaly a saját lakásán. Akkor Wallander elgondolkozhatott azon, hogy milyen keveset tud a legközvetlenebb munkatársairól is. Svedberg halála kapcsán olyan dolgok kerültek napvilágra, amelyekről még hozzávetőleges sejtése sem volt. És most a negyedik temetésre tartott: az egyetlen olyanra, amelyre nem 10

kellett volna elmennie. A nő szerdán hívta fel. Wallander épp kilépett volna az irodájából. Késő délután volt. Fájt a feje. Egészen eddig egy roppant vigasztalan nyomozati anyaggal foglalkozott, amelyben holmi lefoglalt, komphajóval érkezett, kamionról csempészett cigaretta nyomát próbálták követni, amely azonban Észak-Görögországban a semmibe veszett. Wallander információkat csereberélt a görög és a német rendőrséggel, de nem jutottak közelebb a háttérben álló emberekhez. Most jött csak rá, hogy a teherautó sofőrjét, aki valószínűleg semmiről sem tudott, el fogják ítélni pár hónapra. Nem lesz belőle nagy dráma. Wallander biztos volt abban, hogy nap mint nap sok csempészett cigaretta érkezik Ystadba, ő pedig erősen kételkedett benne, hogy valaha is le tudja majd állítani a forgalmat. Ráadásul az is nyomasztotta, hogy összekülönbözött az államügyésszel, aki Per Åkesont helyettesítette. Åkeson pár éve Szudánba ment, és szemlátomást esze ágában sem volt visszajönni. Wallander az elindulásakor meg Akeson rendszeresen érkező leveleinek olvastán sárgult az irigységtől. Az államügyész meg mert tenni valamit, amiről Wallander legföljebb csak álmodott. Hamarosan ötvenéves lesz. Tudta, még ha nem ismerte be még magának sem, hogy élete nagy, döntő elhatározásai már megestek. Más, mint rendőr, nem lesz már belőle. Még megpróbálhat egy kicsit jobb rendőrré válni, amíg nyugdíjba nem vonul. És esetleg továbbadni valamit a fiatalabb kollégáknak a tudásából. De ezenkívül semmi olyasmit nem tudott, amit fordulópontnak tekinthetett volna a jövőben. Neki nem volt Szudánja. Már kezében volt a dzsekije, amikor megszólalt a telefon. Először nem is tudta, ki az a nő. Aztán felismerte: Stefan Fredman anyja volt az. Gondolatok és emlékfoszlányok száguldottak át a fején. Másodpercek alatt előkerültek a három évvel korábbi ügy képei. A fiú, aki akkor indiánnak maszkírozva megpróbált bosszút állni azokon az embereken, akik az őrületbe kergették a nővérét, és halálfélelmet hoztak a kis öccsére. A meggyilkolt férfiak egyike a saját apjuk volt. Wallander visszaemlékezett a szörnyű záróképre, amint a fiú nővére holtteste mellett térdel és zokog. Arról, hogy mi történt ezek után, már nem sokat tudott. Azonkívül, hogy a fiú persze nem börtönbe, hanem zárt pszichiátriai intézetbe került. És most Anette Fredman azért telefonált, hogy megmondja: Stefan halott. Meghalt, levetette magát arról az épületről, ahol fogva tartották. Wallander részvétet nyilvánított, és közben valami egészen furcsa, saját gyászt érzett. Persze lehet, hogy csak a reménytelenség és a kétségbeesés érzése volt az. Igazából még azt sem értette, miért hívta fel a nő. Állt, kezében a telefonkagylóval, és próbálta emlékezetébe idézni az arcát. Kétszer vagy háromszor találkozott vele, amikor Malmö egyik elővárosában keresték Stefant, és megpróbálták elhinni, hogy az, aki ezeket a rendkívül brutális gyilkosságokat elkövette, tényleg egy tizennégy éves fiú. Wallander emlékezett rá, milyen 11

félénknek látszott az asszony, és milyen rettenetes nyomás nehezedhetett rá. Volt benne valami hajszoltság, mintha állandóan attól rettegett volna, hogy mindjárt megtörténik a legrosszabb. És persze meg is történt. Wallander homályosan még arra is emlékezett, hogy azon gondolkodott akkor, vajon nem függő-e a nő. Lehet, hogy túl sokat ivott, vagy tablettákkal nyomta el a félelmeit. Wallander nehezen tudta felidézni az arcát. És az a hang, amelyet a kagylóból hallott, nem tűnt ismerősnek. Aztán a nő elmondta, mit akar. Arra kérte, jöjjön el a temetésre. Mert különben szinte senki sem lenne ott. Már csak ő maga és Stefan kis öccse, Jens maradt. És Wallander mindennek ellenére is kedves ember volt, aki sohasem akart nekik rosszat. Megígérte, hogy elmegy, és azonnal meg is bánta. De akkor már késő volt. Utólag megpróbálta kideríteni, mi is történt a fiúval, miután elkapták. Beszélt annak az intézetnek egyik orvosával, ahová becsukták. Stefan a beutalása utáni években szinte teljesen megnémult, minden ajtót bezárt a lelkében. Wallander még azt is megtudta, hogy a fiú, amint ott feküdt holtan a járdán, indián harci festést viselt. A festék és a vér iszonyatos maszkká merevedett rajta, amely talán többet mesélt a társadalomról, amelyben Stefan élt, mint a fiú meghasadt személyiségéről. Wallander lassan hajtott. Amikor reggel felvette sötét öltönyét, meglepetten tapasztalta, hogy simán fölmegy rá a nadrágja. Fogyott. Mióta két éve megtudta, hogy cukorbeteg, megváltoztatta az étkezési szokásait, sportolni kezdett, ügyelt a súlyára. Kezdeti nagy buzgalmában napjában többször is ráállt a mérlegre, míg végül dühöngve ki nem vágta. Ha állandó ellenőrzéssel képes csak lefogyni, akkor akár hagyhatja is a fenébe az egészet. Az orvos azonban, akit rendszeresen felkeresett, nem hagyta békén, hanem a lelkére beszélt, hogy adja fel renyhe életmódját, amelyhez a rendszertelen és egészségtelen táplálkozás ugyanúgy hozzátartozott, mint a mozgás teljes hiánya. Ez végül is hatott. Wallander vett egy melegítőt és futócipőt, és rendszeres sétákba kezdett. Ám amikor Martinsson azt javasolta, járjanak együtt futni, hevesen tiltakozott. Mindennek megvan a határa: számára a mozgás örömének a futásnál volt a határa. Most egyórás sétát tervezett, a Mariagatanon Skandskogenig és vissza. Hetente legalább négyszer rávette magát, hogy végigjárja ezt a szakaszt. A gyorséttermeket szinte teljesen száműzte a napirendjéből. És az orvos elismerte a haladást. Wallander vércukorszintje és testsúlya is csökkent. Egy reggel, borotválkozáskor azt vette észre, hogy az arca is megváltozott. Mintha most tért volna vissza az eredeti arca, amelyet már rég nem látott a fölébe növesztett háj alatt. Linda lánya is kellemesen meglepődött, amikor találkoztak. Csak a rendőrkapitányságon nem jelezte soha senki, hogy észrevették volna a változást. Mintha meg se látnánk egymást gondolta Wallander. Együtt dolgozunk. De nem látjuk egymást. 12

Végighajtott a Mosby melletti partszakaszon: ősziesen elhagyatott volt. Eszébe jutott a hat évvel korábbi eset, amikor két halott férfi sodródott itt partra egy gumitutajon. Beletaposott a fékbe, és ráfordult a főútra. Még mindig nagyon sok ideje volt. Leállította a motort, kiszállt. Szélcsend volt, pár fok lehetett. Begombolta a kabátját, és végigment egy ösvényen, amely a dűnék között kígyózott. Ott volt a tenger. Az üres part. Emberek és kutyák nyomai. És lópatkóké. Elnézett a víz fölött. Egy csapat költöző madár húzott dél felé. Még mindig pontosan emlékezetébe tudta idézni azt a helyet, ahol a tutaj partot ért. A bonyolult nyomozás során Wallander később eljutott Lettországba, Rigába. És ott volt Baiba. Egy meggyilkolt lett bűnügyi hivatalnok özvegye, egy olyan férfié, akit Wallander megismert és sokra tartott. Aztán együtt voltak Baibával. Sokáig azt gondolta, hogy lehet belőle valami. Hogy a nő eljön Svédországba. Egyszer még meg is néztek egy házat Ystad közelében. De aztán a nő lassan visszavonult. Wallander féltékenyen törte a fejét, hogy vajon van-e valakije. Egyszer még Rigába is elrepült bejelentés nélkül. De nem volt másik férfi. Baiba egyszerűen nem volt biztos abban, hogy megint rendőrrel szeretne-e élni, és hogy el szeretné-e hagyni a hazáját, ahol megvolt a szerény, de biztos jövedelme: fordítóként dolgozott. És akkor vége lett. Wallander végigballagott a parton, arra gondolt, már több mint egy éve, hogy utoljára beszélt vele. Álmaiban néha még mindig megjelent a nő, de sohasem sikerült megfognia. Amikor feléje ment, vagy kinyújtotta utána a kezét, egyszerűen köddé vált. Elgondolkodott azon, hogy tényleg hiányzik-e neki. Már nem volt féltékeny sem. El tudta képzelni egy másik férfi oldalán anélkül, hogy belesajdult volna a szíve. Elveszett a meghittség gondolta. Baiba kirántott a magányomból, amelyről előtte nem is tudtam. Ha hiányzik, voltaképpen a meghittség hiányzik. Visszament az autóhoz. Jobban teszi, ha őrizkedik a magányos partoktól. Kiváltképp ősszel. Súlyos, nyomasztó bánatot tudnak kiváltani belőle. Egyszer Jylland legészakibb csücskén berendezett magának egy egyszemélyes rendőrőrsöt. Életének abban a nehéz korszakában volt ez, amikor betegszabadságon volt tartós depressziója miatt, és nem gondolta, hogy valaha is visszatérhet az ystadi rendőrség kötelékébe. Évek múltak el azóta, de még mindig megborzongott, ha felidézte azokat az érzéseket. Nem akart még egyszer ilyesmit átélni. Olyan vidék volt ez, amely csak a félelmeket ébresztette fel benne. Beült a kocsiba, és továbbhajtott Malmö felé. Jól benne jártak már az őszben. Találgatta, vajon milyen lesz majd a tél. Hogy vajon megint káoszt fog-e okozni a havazás meg a szél. Vagy inkább esős lesz. Azon is gondolkodott, mit kezdjen azzal az egyhetes szabadsággal, amelyet novemberben kell kivennie. Megkérdezte Lindát, a lányát, hogy befizessenek-e egy fapados 13

repülőútra valahová. Szerette volna meghívni. De Linda, aki Stockholmban járt egyetemre Wallander nem tudta volna pontosan megmondani, mit is tanult, azt mondta, nem ér rá. Még ha szeretné, akkor sem. Erre azon gondolkodott, ki mással utazhatna el, de nem jutott eszébe senki. Szinte egyáltalán nem voltak barátai. Talán Sten Widént leszámítva. Sten Skuruptól nem messze üzemeltetett egy lovardát. De Wallander egyáltalán nem volt biztos abban, hogy kedve lenne Sten Widénnel elutazni. Legfőképp barátja alkoholproblémái miatt. Sten nyakló nélkül ivott, míg Wallandernek, orvosa szigorú parancsára, erősen korlátoznia kellett korábban szintén eléggé gáttalan alkoholfogyasztását. Persze megkérdezhetné Gertrudot is, apja özvegyét. Ám el nem tudta képzelni, miről beszélgetnének egy héten át. És más nem volt. Hát akkor majd otthon marad. A pénzen inkább vesz egy másik kocsit. Peugeot-ja kezdett gyengélkedni. Például most, ahogy Malmö felé haladt, folyamatosan furcsa zajok jöttek a motor felől. Nem sokkal tíz előtt megérkezett Malmö Rosengård nevű külvárosába. A temetés tizenegyre volt kitűzve. A templom új épület volt. Közvetlenül mellette fiúk rugdaltak labdával a falra. Egyelőre bent maradt a kocsiban, és nézte őket. Heten voltak. Hárman feketék. És három másik is olyan volt, mintha bevándorló famíliából származott volna. Aztán volt még egy szeplős képű, sűrű szőke hajú. A fiúk nagy nevetések közepette, energikusan játszottak. Wallanderbe egy pillanatra belesajdult, hogy be kéne állni közéjük. A templomból kijött egy férfi, és rágyújtott. Wallander kiszállt, és odalépett a dohányzó férfihoz. Itt lesz Stefan Fredman temetése? kérdezte. A férfi bólintott. Rokona? Nem. Nem számítunk arra, hogy sokan jönnek mondta a férfi. Gondolom, tudja, miket művelt. Igen mondta Wallander. Tudom. A férfi a cigarettáját nézegette. Az ilyennek biztosan az a legjobb, ha meghal. Wallander felháborodott. Stefan még tizennyolc éves se volt. Egy ilyen fiatalnak semmiképp nem lehet a legjobb a halál. Wallander azt vette észre, hogy ordít. A dohányzó férfi csodálkozva nézett rá. Wallander dühösen rázta a fejét, és elfordult. Ebben a pillanatban előállt a fekete halottszállító kocsi a templom mögül. Kiemelték belőle a barna koporsót az egyetlen koszorúval. 14

Egyszerre rájött, hogy virágot kellett volna hoznia. Odament a focizó gyerekekhez. Tudja valamelyikőtök, hogy van-e itt a közelben virágbolt? Az egyik fiú elmutatott az egyik irányba. Wallander elővette a tárcáját, és kihúzott belőle egy százast. Szaladj el oda, és hozz egy csokrot! mondta. Rózsát. És egy tízest megtarthatsz. A fiú kérdő tekintettel nézett rá, de a pénzt elvette. Rendőr vagyok mondta Wallander. Veszedelmes rendőr. Ha lelépsz a pénzzel, mindenképpen elkaplak. A fiú megcsóválta a fejét. Még egyenruhád sincs mondta erősen törve a svédet. És egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy rendőr. Veszélyesnek meg aztán tényleg nem látszol. Wallander elővette az igazolványát. A fiú egy darabig nézegette. Aztán bólintott és eliramodott. A többiek folytatták a játékot. Lehet, hogy mégsem jön vissza, gondolta Wallander. Rég elmúlt már az az idő, amikor errefelé tisztelték a rendőröket. De a fiú visszajött a rózsacsokorral. Wallander húsz koronát adott neki. Tízet, mert megígérte neki, és a másik tízet, mert a fiú visszajött. Persze ez nagyon sok pénz volt. Aztán nemsokára megállt egy taxi a templom előtt. Wallander felismerte Stefan anyját. Megöregedett, és olyan sovány volt, hogy szinte aszottnak látszott. Mellette állt a Jens nevű fiú, aki legföljebb hétéves lehetett. Nagyon hasonlított a bátyjához. Nagy szeme tágra nyitva meredt a világba. És még mindig benne tükröződött az akkori félelem. Wallander hozzájuk lépett, és üdvözölte őket. Csak mi vagyunk mondta a nő, és a tiszteletes. Azért még legalább egy kántor csak lesz, gondolta Wallander. Aki orgonál. De nem mondott semmit. Bementek a templomba. A fiatal lelkipásztor újságot olvasott egy széken, közvetlenül a koporsó mellett. Wallander érezte, amint Anette Fredman hirtelen belemarkol a karjába. Megértette. A pap eltette az újságot. A koporsótól jobbra foglaltak helyet. A nő még mindig a karjába kapaszkodott. Először a férjét vesztette el, gondolta Wallander. Björn Fredman undorító, brutális féreg volt, aki verte a feleségét, és a halálfélelmet hozta rá meg a gyerekekre. De mindennek ellenére mégiscsak a gyerekek apja volt. Akit aztán a saját fia ölt meg. Ezek után meghal a legidősebb gyermek, Louise. Most pedig azért van itt, hogy eltemesse a fiát. Mi marad még neki? Egy fél élet? 15

Vagy talán már annyi sem? Valaki most bejött a templomba. Anette Fredman mintha nem is hallotta volna. Talán arra összpontosított, hogy túlélje ezt a helyzetet. A padsorok között egy nő jött előre. Wallander-korú lehetett. Most már Anette Fredman is észrevette. Odabólintott. A nő pár paddal mögöttük ült le. Orvos mondta Anette Fredman. Agneta Malmströmnek hívják. Egyszer kezelte Jenst. Wallander ismerősnek találta a nevet, de eltartott egy darabig, míg rájött, hogy ő meg a férje adták az akkori nyomozásban a legfontosabb tippeket. Emlékezett rá, hogy a Radio Stockholm hullámhosszán társalogtak, mert a házaspár valahol Landsortnál hajózott a nyílt tengeren. A templom belsejéből felzengett az orgonaszó. Nem harangozással kellene kezdődni egy temetésnek? Aztán elejtette a gondolatot, amint megérezte, hogy karján erősödik a nő szorítása. Egy pillantást vetett a fiúra, aki Anette Fredman másik oldalán ült. Helyes volt elhozni a temetésre egy hétéves fiút? Wallander ebben nem volt olyan biztos. De a fiú összeszedettnek látszott. A zene elhallgatott. A pap beszélni kezdett. Kiindulásul azt a jézusi idézetet választotta, hogy engedjétek hozzám a kisdedeket. Wallander csak ült ott, számolta a koszorúban a virágokat, és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. Az ünnepség rövid volt. Aztán odaléptek a koporsóhoz. Anette Fredman olyan nehezen vette a levegőt, mintha egy hosszútávfutás hegyi szakaszának utolsó métereinél tartana. Agneta Malmström is csatlakozott hozzájuk. Wallander odafordult a paphoz, aki türelmetlennek tűnt. Harangszót! mondta neki mérgesen. Amikor kimegyünk, szóljon a harang! És lehetőleg ne magnószalagról. A lelkész kelletlenül bólintott. Wallandernek átsuhant a fején, vajon mi történt volna, ha előveszi a rendőrigazolványát. Elsőként Anette Fredman és Jens lépett ki a templomból. Wallander üdvözölte Agneta Malmströmöt. Felismertem mondta a nő. Nem találkoztunk még személyesen, de párszor láttam a képét az újságban. Fredmanné kért meg, hogy jöjjek el. Önt is felhívta? Nem. Én magam akartam eljönni. És most hogyan tovább? Agneta Malmström lassan megcsóválta a fejét. Nem tudom. Túl sokat iszik. Én sem tudom, mi lesz így Jensből. A csendes beszélgetés alatt kiértek a templom előcsarnokába, ahol Anette Fredman és Jens várták őket. A harangok kongtak. Wallander kinyitotta az ajtót. Egy pillantást vetett a háttérben álló koporsóra. A temetkezési vállalat emberei már fel is emelték, és vitték kifelé. Hirtelen vaku villant. A templom előtt egy fényképész állt. Anette Fredman megpróbálta eltakarni az arcát. A fényképész előrehajolt, és a fiú 16

arcára irányította az objektívet. Wallander megpróbált elébe állni, de a fényképész fürgébb volt. Csettent a gép. Nem hagyhatnának végre békén bennünket? kiáltott fel Anette Fredman. A fiú azonnal sírni kezdett. Wallander megfogta a fényképész karját, és oldalra húzta. Mit jelentsen ez? támadt rá. Mi köze hozzá? felelte a fényképész. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Wallander, és rossz volt a lehelete. Olyan képeket csinálok, amilyeneket csak akarok folytatta aztán. Stefan Fredman sorozatgyilkos temetése. Ezek a képek eladhatók lesznek. Sajnos, kicsit elkéstem a temetésről. Wallander már megint arra gondolt, hogy előrántja a jelvényét, de aztán meggondolta magát, és egyetlen mozdulattal kiragadta a fényképezőgépet a férfi kezéből. Az persze megpróbálta visszaszerezni, de Wallander eltartotta magától. És végre sikerült kinyitnia és a filmet is kivenni. Mindennek van határa morogta végül, és visszaadta az üres kamerát. A fényképész rámeredt, zsebéből elővette a mobiltelefonját. Hívom a rendőrséget mondta. Ez tettlegesség volt. Tegye meg, kérem! mondta Wallander. Tegye csak meg! Bűnügyi nyomozó vagyok, Kurt Wallandernek hívnak. Ystadban dolgozom. Hívja nyugodtan a malmöi kollégáimat, és jelentsen fel! A földre dobta a filmet, és rátaposott. Ugyanebben a pillanatban elhallgattak a harangok. Wallandert kiverte a víz. Még visszhangzott a fejében Anette Fredman könyörgő kiáltása, hogy hagyják békén. A fényképész a széttaposott filmjét nézte. A fiúk rendületlenül fociztak. Fredmanné már a templomban meghívta egy csésze kávéra a temetés után. Ő pedig nem vette a lelkére, hogy nemet mondjon. Nem kerülnek képek az újságba mondta. Miért nem hagynak békén bennünket? kérdezte a nő. Wallander nem tudott mit felelni. Az erősen lepukkant bérház harmadik emeleti lakásában még minden ugyanolyan volt, mint ahogy az emlékezetében élt. Agneta Malmström is velük jött. Csendben várták, hogy elkészüljön a kávé. Wallander mintha egy üveget is hallott volna csörrenni a konyhában. A gyerek némán ült a padlón, és egy autóval játszott. Wallander érezte, hogy Agneta Malmström ugyanolyan elfogódott, mint ő maga. De hát nem volt miről beszélniük. Ültek a kávéscsészékkel kezükben. Agneta Malmström arról kérdezte a nőt, hogyan élnek meg, ha egyszer munkanélküli. Anette Fredman félszegen felelte: Elvagyunk. Valahogy mindig van. Egyik nap jön a másik után. 17

A társalgás elakadt. Wallander az órájára nézett. Mindjárt egy óra. Felállt, és kezet nyújtott Fredmannénak. Az pedig ugyanebben a pillanatban sírva fakadt. Wallander tehetetlennek érezte magát. Én még maradok kicsit mondta Agneta. Menjen nyugodtan. Majd alkalomadtán megpróbálom felhívni mondta Wallander. Aztán kicsit sután megpaskolta a fiú fejét, és elment. A kocsiban egy darabig csak ült, mielőtt beindította volna a motort. A fényképész járt a fejében, aki arra gondolt, hogy a halott sorozatgyilkos temetéséről készít majd jól eladható képeket. Ment a skånei őszben Ystad felé. Nyomasztották a délelőtti események. Kettő előtt pár perccel leparkolt, és belépett a kapitányságra. Feltámadt a szél. Kelet felől fújt. Lassan felhőtakaró vonta be az eget a partvidék fölött. 18

3. Mire Wallander beért a szobájába, megfájdult a feje. Gyógyszert keresett az íróasztala fiókjaiban. Kint a folyosón Hansson ment el fütyörészve. A legalsó fiók leghátsó sarkában végre talált egy összegyűrt csomag Disprilt. A büféből hozott egy pohár vizet meg egy kávét. Az egyik asztalnál néhány fiatal rendőr ült hangosan beszélgetve, olyanok, akik az utóbbi években érkeztek Ystadba. Wallander odabiccentett, köszönt nekik. Hallotta, hogy a rendőrakadémiai kiképzésükről beszélnek. Visszatért a szobájába, leült, és már nem csinált semmit, csak nézte a két tablettát, amint feloldódnak a vízben. Anette Fredman járt az eszében. Megpróbálta elképzelni, milyen jövő várhat arra a fiúra, aki néma játékba merülve ült a rosengårdi lakás padlóján. Mintha elbújt volna a világ elől. Emlékezetében egy halott apa és két halott testvér. Wallander felhajtotta az orvosságot, és úgy érezte, mintha azon nyomban enyhült volna a fejfájása. Előtte az asztalon egy mappa hevert, rajta piros, ragasztós cédulán felirat: Nagyon sürgős! Martinsson tette oda. Wallander tudta, mi van benne, hétvége előtt beszéltek már róla. Egy olyan eset, amely az elmúlt héten, keddről szerdára virradó éjszaka történt. Wallander akkor éppen Hässleholmban volt; Lisa Holgersson odaküldte egy szemináriumra, amely arról szólt, mit tervez az országos főkapitányság a különféle motoros bandák ellenőrzésére és megfigyelésére. Wallander kérte ugyan felettesét, hogy kímélje meg ettől, ám Lisa Holgersson nem engedett. Neki kellett utaznia, senki másnak. Az egyik ilyen banda megvásárolt Ystadon kívül egy elhagyatott tanyát. Vagyis számítaniuk kell arra, hogy hamarosan meggyűlik velük a bajuk. Wallander nagyon sóhajtott, és nekidurálta magát a munkának. Felnyitotta a mappát, végigolvasta, és megállapította, hogy Martinsson tiszta és áttekinthető beszámolót készített. Hátradőlt, és elgondolkodott azon, amit olvasott. Két lány, az egyik tizenkilenc éves, a másik tizennégynél nem idősebb, kedd este nem sokkal tíz óra előtt taxit rendelt egy belvárosi vendéglőből. Úti céljuknak Rydsgårdot adták meg. Az egyik lány a sofőr mellé ült. Ystad határában megkérte a vezetőt, hogy álljon meg, mert hátraülne a hátsó ülésre. A taxi megállt az út szélén. A hátsó ülésen helyet foglaló lány ekkor táskájából elővett egy kalapácsot, és fejbe vágta vele a férfit. Az első ülésen ülő lány 19

pedig kést vett elő, és a taxis mellébe döfte. Aztán elvették tőle a mobiltelefonját és a levéltárcáját, és kiszálltak a kocsiból. A taxis súlyos sebesülései ellenére még riadóztatni tudta a többieket. Johan Lundbergnek hívták, pár évvel múlt hatvan, és egész életében taxisofőrként dolgozott. Jó leírást tudott adni a két lányról. Martinsson, aki kiszállt, a vendéglőben megtudta a nevüket is. A két lányt otthon tartóztatták le. A tizenkilenc éves vizsgálati fogságba került, és az eset súlyosságára való tekintettel a tizennégy évest is bent tartották. Johan Lundberg eszméletén volt még, amikor kórházba vitték, de ott rohamosan romlani kezdett az állapota. Most eszméletlen volt, és az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy megússza. Martinsson szerint a két lány azt vallotta, azért támadtak a taxisra, mert pénzre volt szükségük. A fiatalabbik lány még általános iskolás volt, kitűnő tanuló. Az idősebbik egy szálloda recepcióján dolgozott, régebben pedig gyerekfelvigyázó volt Londonban. Egyiküknek sem volt még sohasem dolga sem a rendőrséggel, sem másféle hatósággal. Fel nem foghatom gondolta Wallander. Mennyire nem becsülik az emberéletet. Megölhették volna azt a taxist. Talán meg is ölték, ha esetleg meghal a kórházban. Két lány. Még ha fiúk lettek volna, talán megérteném. Még ha ez csak régi beidegződés is. Kopogás szakította meg a gondolatait. Ann-Britt Höglund állt a nyitott ajtóban. Szokás szerint sápadt és fáradt volt. Wallander arra a változásra gondolt, amit megfigyelt a nőn, amióta az Ystadba költözött. A rendőrtiszti főiskolai évfolyamán egyike volt a legjobbaknak, és nagy lendülettel, sok energiával állt munkába Ystadban. Mostanra már csak az akarat maradt meg. Megváltozott. Belülről fakult meg. Zavarok? kérdezte. Nem. A nő óvatosan leereszkedett Wallander billegős vendégszékére. Wallander a nyitott mappára mutatott. Mit szólsz ehhez? A taxis lányok? Igen. Beszéltem azzal, amelyiket letartóztattuk. Sonja Hökberg. Világos fejű, értelmes lány. Minden kérdésre okos és pontos választ ad. És nem látszik rajta, hogy megbánta volna. A másik lány tegnap este óta a gyámügy felügyelete alatt áll. Érted te ezt az egészet? Ann-Britt hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt. Igen is, nem is. Azt tudjuk, hogy az erőszak egyre fiatalabb korosztályokat érint. Nem emlékszem olyasmire, hogy valaha is két lány késsel és kalapáccsal támadt volna valakire. Részegek voltak? 20