Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LI. évfolyam, 7. szám 2006. július TARTALOM HAROLD PINTER A törpék (Pásztor Péter fordítása)... 569 MARGUERITE DURAS Az atlanti férfi (Dunajcsik Mátyás fordítása)... 585 TAHAR BEN JELLOUN Don Quijote Tangerben (Lukács Laura fordítása)... 592 EWA LIPSKA versei (Zsille Gábor fordításai)... 597 PETRE M. ANDREEVSZKI Az elátkozott ház (Hász Magdolna fordítása)... 600 GIGLIOLA SERRENTINO versei (Kiss Irén fordításai)... 612 AGUSTÍN CADENA Zöld hús, fekete héj (Abádi Nagy Zoltán és Agustín Cadena fordítása)... 615 RAFAEL PÉREZ GAY Nélküled nem megyek (Pávai Patak Márta fordítása)... 618 HAROLD PINTER Művészet, igazság és politika (Zsizsmann Éva fordítása)... 624 PER HELGE és THOMAS NYDAHL versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai)... 635
TÁJÉKOZÓDÁS P. BALOGH ANDREA Harold Pinter és az igazság elkendőzése... 639 CARLOS FUENTES A regény dicsérete (Lukács Laura fordítása)... 650 Kihasználni anyanyelvünk tökélyét Zsille Gábor krakkói beszélgetése Ewa Lipskával... 657 BALKÓ ÁGNES A jelen megközelítései Jurij Bujda: A porosz menyasszony; A. B. Jehosua: A személyzetis küldetése.... 661 FÁZSY ANIKÓ A mézhangya álma... 665 KÜLFÖLDI SZERZŐINK... 665 A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram
HAROLD PINTER A törpék HÁROM Kedvem volna táncolni ma este. Mi sem természetesebb. Virginia összekuporodva feküdt a kanapén. A szobában egy moccanás sem volt. Napfénypászma tűzött a szőnyegre. Nem hallatszott semmi hang. A nő fölállt. Megváltozott a szoba állapota. Megrázkódott a napsugár. Aztán ismét visszanyerte nyugalmát a szoba. Újraformálódott a fénypászma. Én azonban, gondolta Virginia, egyenesen állok, pedig felborult az egyensúly. Kerékkötő vagyok. Máskülönben rendíthetetlen erők föltartóztatója. Hátraarcot parancsolok. Mosolygott. Egész szellemes hasonlat, Pete jót derülne rajta, és nyilván bővebben is kifejtené. Mit is mondana? Hogyan kezdené? A szoba és a napfény, fogna hozzá, egyszerűen az, ami; nem egyéb. Sok szoba van, de nap csak egy. Egy szobának lehet hibás az elgondolása vagy a kivitelezése, és ebből a szemszögből bírálható. Ha ereszt a tető, hibának számít. Egy jó szoba csupán az építő rátermettségét bizonyítja. A szoba változatlan marad mindaddig, amíg le nem bontják, csak utána, csakis utána megy át gyökeres átalakuláson: valóban megszűnik szoba lenni. A helyiségnek, amennyiben még áll, csak a falain, a padlózatán és a mennyezetén lehet kimutatni változást. Doh, vetemedés, korhadás. A bútor, a díszek, a berendezések egészen esetlegesek, csupán rátelepedtek a szobára. Ha valaki előítéletet vagy tevőleges vágyat tulajdonít egy szobának, az nem más, mint háborodott vagy beteg elme projekciója, tünet, mely kóros érzelmi rohamról árulkodik. Nevetséges bírálni a napot. A nap ragyog, s a föld kering körülötte. Nem hat rá a bírálat vagy a nyílt lázadás, de az imádat sem. Nem hajlik semmilyen irányban. Ugyancsak semmi értelme ellenséget vagy szövetségest látni benne, netán saját cselekedeteinkben érintett, érdekelt erőt. Nem érdekelt erő. Szemenszedett intellektuális csalárdság bármilyen egyéb fogalmat vagy jellemzőt a napnak vagy egy helyiségnek tulajdonítani, vagy ilyet rájuk erőltetni. A napot élvezheted, vagy bezárkózhatsz előle. Szerethetsz, vagy utálhatsz egy szobát. De nézz csak a lábad elé, Virginia. Virginia felnevetett. Virginia, nézz csak a lábad elé. Kilesett az utcasarokra, ahol Pete mindjárt befordul. Vajon méltányos volt hozzá? Valóban megkísérelte hűségesen utánozni Pete előadásmódját, okfejtését? Nemigen tudta megmondani. Már két éve ismeri, de még mindig nem tudja egyik napról a másikra fölidézni Pete szavajárását úgy, hogy ne bizonytalanodjék el. Valóban így beszélne Pete? Nem tudta rávágni, hogy igen. Majd hirtelen 569
megfordult benne a gondolat, hogy kételye nem is kétely, hanem csak vele palástolja balsejtelmeit. Ha pedig így van, mitől fél? Már kezdetben is a Pete szavaiból áradó erő és meggyőződés miatt vonzódott hozzá. A könyvtárban ismerkedtek meg, aztán két estét töltöttek együtt, sétával. Egy hét múlva telefonált Pete először. Meghalt az apám. Gyere, igyunk meg valahol egy teát. A Hackney Roadon találkoztak egy kávézóban. Fülledt, nyomasztó délután volt. Alig ültek le, Pete már ontotta is a szót. Virginia csak hallgatta, csüggött rajta. A rendőrség szerint, mondta Pete, öngyilkos lett az apja. Szerinte nem. Valószínűleg berúgott, és nyitva hagyta a gázkonvektort. Pete a konyhában szerelte a mosogatót a lefolyóval volt valami baj, onnan hallotta meg anyja sikoltozását. Anyja a hálószobában állt, lábánál a holttest. Apja a szőnyegen elterülve feküdt, fojtogató gázszagban. Anyja elment hívni a rendőrséget. Ő meg ott maradt vele. Volt-e már Virginia valaha is együtt halottal? Olyan halott volt az apja, mint az ajtószeg, és tetézte ezt, hogy semmi más nem volt, abszolúte semmi. Pete üresnek érezte magát, mint egy álarc. Az egész érzelmi cécó, mi volt? Szenespincébe fújt temérdek szappanbuborék. Nem más. Még mindig a kezében szorongatta a villáskulcsot. Akár vissza is mehetett volna, hogy befejezze a mosogató javítását. Kettő meg kettő, az mennyi? Nos, egy nagy büdös semmi. Mire a rendőrség kijött, már húsz perce állt a holttest mellett. Halott volt az apja, mint egy kiszáradt hangyapáncél, és Pete úgy érezte, egy fagarast sem ér az egész. Pete barna papírba burkolt csomaggal a hóna alatt lépett be, és az asztalra tette. Kibontotta, elővett belőle egy fehér ruhát, odaadta Virginiának. Az ledobta pulóverét, szoknyáját, és belebújt. Maradj nyugton. Virginia megperdült, megállt. Menj az ablakhoz. Virginia odament az ablakhoz, majd elfordult, és a tükörben bámulta magát. Tetszik? Maradj ott, ahol vagy. A nap rátűz az oldaladra és a nyakadra. Nagyon szép vagy. Leült, rágyújtott. Csinos mondta Virginia, Pete foteljének karfájára ülve. Köszönöm. Jól áll. Csak különleges alkalmakra veszem föl. Ne csak mondta Pete. Nyári ruha, nyáron bármikor alkalmas. Látni akarom, ahogy a szabadban járkálsz benne. A napon. Igen. Megérte megcsinálni. Hol jártál? Kimentem a partra. Hogy nézzem az elvonuló hajókat. Jól jött egy kis nyugalom. Olyan a hivatalban, mintha majmok ricsajoznának. A lányok? Igen. 570
Mér? Mit csinálnak? Nem figyelem soha. Valószínűleg közönséges viccekkel ugratják egymást. Távol tartom magam tőlük. És hagyják? A közelembe se jönnek. Tudják, hogy miszlikbe aprítanám őket. Meleg volt ma? Még hogy meleg? Összeaszalódtam. Aztán jólesett a tengeri levegő. Kellemes elnézni, ahogy a szar lebeg a vízen. Virginia a tükör elé lépett, megnézte magát. Megfordult. Pete? Igen? Mit gondolsz a napról? Hogy mit gondolok miről? Milyennek tekinted a napot? Hogyhogy milyennek tekintem? Á, nem érdekes. Nem? Mi nem érdekes? Pete odabattyogott az ablakhoz. Megy le a nap. Jó ideje itt ülök már mondta Virginia. Pete füstkarikákat eregetett, és figyelte, ahogy úsznak, majd szertefoszlanak a levegőben. Hogy mit gondolok a napról? Érdekes kérdés. Élvezettel csináltad a ruhát? Ezt a ruhát? Hát persze. Tökéletes darab. Szerintem is. Minden öltéssel adtam egy zálogot. Így sikerült. Virginia is odalépett az ablakhoz. Varrjak neked alsószoknyát? kérdezte Pete. Igen, kérlek. Rendben. Meglesz. Nézték, ahogy a nap leszáll a kémények között. Pete odaszorította halántékát Virginiáéhoz, és átölelte a derekát. Tetszel ma nagyon mondta. A ruha miatt? Nem. Magához fordította, megcsókolta. Uzsonnázunk? Igen. Virginia odament a szekrényhez, Pete figyelte. Igen, jól nézel ki ebben a ruhában. Mestermunka mondta Virginia. Tudod mondta Pete leülve, néha inkább fiúnak látlak, semmint nőnek. 571
Ezt meg hogy értsem? Szó se róla, nagyon is nőből vagy. De tetszik, ahogy óvod a szellemi erőidet. Van mit tanulnom belőle nekem is. És tetszik, ami nekem vagy, vagyis a jó barátom. Igazi társam. Télleg? Tényleg. Tudod, Mark például soha nem értené meg ezt. Neki egy nő csak egyvalamit jelent. Köztünk termékeny szellemi kapcsolat van, az ilyesmi kívül esik az ő látókörén. Talán nem teljesen, de nagyobbrészt. Virginia az asztalra tette a csészéket, kitöltötte a tejet. Mark azt akarja, hogy minden nője úrnak szólítsa, és napjában háromszor tisztelegjen neki. De ő még annak az egynek se emel kalapot, akivel éppen jár. És bosszant, hogy többnyire szőrén üli meg a lovat, bele se gondolva, hanyagul. Kész az uzsonna. Asztalhoz ültek, Virginia megvágta a kenyeret. Nem lehet vízálló tartályba zárni egy nőt, és csak lámpaoltás után kiengedni mondta Pete. Egy nőben más lehetőségek is lappanganak. De te kedveled Markot, ugye? Kedvelni kedvelem, persze. Virginia paradicsomot szeletelt Pete tányérjára, és megsózta. Tud hallgatni mondta. Keményfejű inkább. Makacs. A múltkor is meg akart győzni, hogy ha gyakrabban vinnélek ágyba, kapásból megoldódnának a problémáim. Mark? Igen. De honnan veszi? Úgy értem, honnan tud bármit is rólunk? Nem tudom. Biztos említettem neki. Úgy érted, elmondtad neki, hogy nem szeretkezünk valami gyakran? El. Ó! Mért? Bánt? Nem. Nincs mit szégyellni rajta. Igen, de miért is nem írunk inkább közös nyilatkozatot, és küldjük el neki? Fölösleges mondta Pete. Virginia kitöltötte a teát. Hogy eloszlassuk az aggályait. Nem hinném mondta Pete, hogy különösebben tépelődne a bajainkon. Pedig talán éppen azt teszi mondta Virginia. Talán túlságosan is sokat törődik velünk. Igaz, névtelen levélben bármikor megírhatom neki, hogy ne üsse az orrát más dolgába. Hé mondta Pete, álljon meg a menet. Tényleg szükségünk lenne Mark technikai tanácsaira? Hagyd abba. Először is a barátomról beszélsz. Másodszor, amit mondott, te 572
szövegkörnyezet nélkül hallottad, harmadszor pedig, nézzünk szembe vele, talán van is benne egy szemernyi igazság. Azt mondod? Azt mondta Pete, csakhogy ezt a szemernyi igazságot a szóban forgó esethez kell mérned. Márpedig én, hogy dióhéjban fogalmazzak, e sajátos esetben nem tartom ezt megfelelőnek mint általános munkahipotézist. Te igen? Végtére egy baszás nem több egy baszásnál, de nem légüres térben történik. Az összefüggés konkrét. A baszás is. Ennek semmi köze a lényeghez. HUSZONHÁROM Shakespeare! kiáltott föl Pete, és nagy koppanással odavágta a korsóját az asztalra, ki volt az a Shakespeare? Csak egy bértollnok, aki drámát írt. Buja tekintetű mészároslegény. Mégis hatásosan adta elő a mondandóját. Tudod, hogy nézel ki, ahogy iszod azt a sört? Mint egy delfin, amint éppen teljes gőzzel működteti a szívókáit. Ez a bökkenő mondta Mark. Azon csúszik el a sok nagyokos, hogy folyton nevet meg számot akar adni neki. Lépten-nyomon kitalálják, hogy tiszta alsógatyát kell húzni rá. Nem fogják föl sosem, hogy ő mindenfajta időjárásnak megfelelően van felöltözve, és már messziről szagot fog. Azt hiszik, jobb fényben tűnhetnek föl, ha részt ajánlanak neki a haszonból. Reménykednek, hogy onnantól fogva az ő éneke is majd értük fog szólni. A marhák. Ő aztán soha nem akarta eltussolni senki veszteségét, legkevésbé a sajátját. Szent igaz. Nem járkál kezében tűvel és cérnával, nem ajánlgat tíznapos kúrát mondta Mark. Mikor is próbál ő sebet bevarrni vagy átszabni? Vagyis nem tartod morális költőnek. Morális költőnek? Ha ezt úgy érted, hogy nem házal az egyik banda szemetével a másik ellen áskálódva, akkor halálosan biztos vagyok benne, hogy nem az. Ezt mondtam, ezt mondom. Idd ki a sörödet, hogy a következőt már arra a morális szemétre igyuk, amitől eldugul a lefolyó. Mit értesz te morálon? Megmondom felelte Pete. Elég sokat törtem a fejem rajta. Szóval, a következőképpen gondolom. Közönséges szóhasználatunkban a morál azt a jót jelenti, amit embertársainkkal teszünk, nem igaz? Felelősséget, amit vállalnunk kell, egyszerűen azért, mert társas lények vagyunk. A morál azonban nem más, mint egy adott helyzet adott idő- és térbeli szükségleteihez igazított, legkényelmesebb megoldása. Ám egyvalamit teljességgel megoldatlanul hagy, mégpedig a jó és a rossz problémáját, pedig minden értelmes morálnak azzal kellene foglalkoznia. Ezt hogy érted? Fölfoghatatlan, hogyan lehet bizonyos cselekedetek eredményéből kiin- 573
dulva meghatározni a jót és a rosszat. A jó, ha úgy tetszik, nem más, mint termékeny lelkiállapot, és persze társas erény. Csakhogy a termékeny lelkiállapot bizonyos körülmények között meddővé válhat. A körülmények módosítják mind a jót, mind a rosszat. Akárcsak a vegyszerek, egyik sem önkényes vagy statikus. Add az ibriked mondta Mark. Odament a pulthoz, és barna sörrel megtöltve vitte vissza a két korsót. Egészségedre! Hamletet felejtsd el. Ő más lapra tartozik. De a többi, Othello, Macbeth és Lear esetében a felszínesség csinál hibát a nagy erényekből. Érted, mit akarok mondani? Othello féltékenységbe esik, mert túlzottan szerelmes. Gondolj bele. Csak addig szerelmes, amíg érzelmeit nem gátolja a szükség, hogy meg is magyarázza őket. Learnél a nagylelkűsége indítja el a földcsuszamlást. Macbeth pedig azzal baltázza el, hogy túl nagyra tartja a feleségét. Mindegyiknek az a legnagyobb baja, hogy nem hajlandó elismerni a területi korlátait. Érzéseik köszönő viszonyban sincsenek a tényekkel. Egyszerűn tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér. Amikor pedig már cselekedniük kell, de nem a fogalmaik, hanem a hitük alapján, akkor kudarcot vallanak. És amikor a közönséges igazságosság ítélőszéke előtt kell számot adniuk, nem lehet igazuk. Ugyanakkor persze igazuk is van. Csodálatunk, rokonszenvünk alapján igazuk van. De így nem morálisan ítéljük meg őket. Kivel rokonszenvezünk? Azokkal, akik ők voltak, mielőtt a cselekvés felelőssége megbéklyózta volna őket. A cselekvés felelőssége ugyanis kioltja minden erényüket. Megszűnnek morális lényként gondolkozni. Így vagy úgy, Lear, Macbeth és Othello is arra kényszerül, hogy számot adjon a tetteiről, de egyiknek sem sikerül. Lear és Macbeth meg sem próbálkozik vele. A pénztárgép karja lecsapódott, csörrenése végighasított a füstös helyiségen. Nem látnak mást, csak az ok-okozatiság természetes folyamatát abban a rendszerben, amelynek immár nem részei. Azért esnek ki a rendszerből, mert nincs meg bennünk a társas erény. Mert nem gondolkoznak mások fejével. Ez a fajta belegondolás mindannyiuknál már a kezdet kezdetén is felszínes, felemás, önáltató. Egyedülálló tulajdonságaik jóvoltából hatalmukban áll rendelkezni másokkal. Legalábbis így hiszik eleinte. De várjunk csak. Arról van itt szó, pontosan arról van szó, hogy mivel a körülmények mindent módosítanak, ők úgy vélik, olyan erkölcsi törvénynek tartoznak felelősséggel, amely éppen őket nem veszi számításba. Mind a három szivarnak abba törik bele a bicskája, hogy le akarja gyűrni a gépezetet, amelynek, tetszik, nem tetszik, ő maga is része. A gépezetet akár morálnak, a többség értékrendszerének is nevezhetnénk. Szerintem Shakespeare mind az embert, mind a gépezetet igazolja. Ha mindkettőt igazolja, akkor hogy lehet mégis morális költőnek nevezni? tűnődött Mark. Nézd csak meg, mi a módszere. Hogyan jár el. Soha nem kapaszkodik mentőkötélbe, nem használ mentőövet, sőt soha nem sejteti, hogy szükség esetén lenne kéznél ilyen. 574
Nem. Hogy lehet morális ítéleteket hozni, ha meggondolod, milyen sok irányban halad egyszerre? Hát nincs neki elég baja? Nézd csak meg, mi mindenre vállalkozik. Szembetalálkozik visszatérő önmagával, és összeroskad, kihull a korábbi sodrásból, felejt, majd megszökteti önmagát, ráhagyatkozik a puszta geometriára, zsákutcába fordul, fő a tulajdon levében, és csaknem mindig ott köt ki, hogy elveszít minden segítő kezet. De a szövet, cimborám, soha nem szakad szét. Mert soha nem feszíti túl a húrt. Egyszerűen csak teszi a dolgát, de ha elkezdene morálisan ítélkezni, mint annyian, hitelét vesztené. Shakespeare-ben éppen az a lényeg mondta Pete az asztalt verve, hogy nem mérte holmi eszméhez az embert, és a kimenetelt illetően sem szolgált holtbiztos tippekkel. Nem volt kenyere a fogadás. Csak a lepleket rántotta le, nem tett mást. Nekem ne mondja senki, hogy a jóban és a rosszban merő absztrakciót látott. Nem igaz. Elismerem, saját, ilyenolyan morális érzékünket is kiiktatják az élet történései. S ha helyteleníted ezt a kiiktatást, akár amorális költőnek is nevezheted Shakespeare-t. Csakhogy miközben a tapasztalás kiiktatja saját morálunkat, mégis fönn kell tartanunk valamilyen mércét a miheztartás végett. Hivatkozási pont nélkül maga a tapasztalat is kárba vész. Nocsak! Helyettesítés megy végbe. A közönséges, mezei morál nem más, mint társadalmi-vallásos konvenció, közmegegyezés az emberek együttéléséről. Ehelyett lép elő az ember mint önmaga önkéntelen bírája, aki választ, és végül kénytelen vállalni a felelősséget tetteiért. Amennyiben erre mutat rá a drámaíró, nevezheted őt morális költőnek. Aha. Akkor most hol is tartunk? Ott, ahonnan elindultunk. Az meg hol van? A piában jelentette ki Pete. Majd akkor gyere vissza, ha józan vagyok. Az egész szövedék tele van elvarratlan szálakkal; émelygek tőle. Mit kérsz? Ugyanazt. Pete végigmérte a zsúfolt kocsmát, a fekete márványozást, a tükröket. Egy vörös sálas lány feje fölött a tükörben meglátta a saját arcát, amelyet hol eltakartak, hol maguk felé vonzottak a helyüket változtató alakok, és el-elfátyolozott a cigarettafüst. Töretlenül meredve tükörképére kitapogatta a gyufát, a cigarettát, és rágyújtott. Nos mondta Mark, és az asztalra tette a korsókat, ez a kocsma ma este angyali üdvözletet kapott. Igen mondta Pete, a Halál Angyala járt itt. És legurított egyet a ház kontójára? Egészségedre. Tudod mit, Mark? Egészségedre. Megmondom, mi a te fene nagy bajod. 575
Ugyan mi? Mítosszá akarsz válni. A mítosz nem más, mint amivé alakítod. Megmondjam, hogy csináld? Holtbiztos tippet adsz? Kövess engem. Én vagyok az út, az igazság. Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszek benned. Ez az evangélium mondta Pete. Amikor megszülettem, az ajtó előtt űrlappal vártak, hogy töltsem ki. Azt mondtam, két föltétellel vállalom. Éspedig? Először is szabad kezet kell kapnom. És én mondom meg, mikor küldöm a jelentéseimet. Mit szóltak hozzá? Nem adtak egyenes választ, ellenben azóta is folyton beleköpnek a levesembe. Féltik a koncot mondta Mark. És mi volt a második feltételed? Egy valamirevaló Júdást akartam. És? Na, mit gondolsz? Még nem találkoztam olyannal, aki minden tekintetben megütné a mércét, ha üt az óra is. Mikor üt? Isten mondja ki az utolsó szót. Te beszélsz így? Ennek nem ülök fel. Ide hallgass! mondta Pete. Isten ostoba, és ez lesz a veszte. Ha nem látja be, hogy én vagyok az egyedüli reménye, egyedül én tudom kihúzni a slamasztikából, akkor rászolgál a megvetésemre. Add a korsód. Odament a pulthoz. Most Mark pillantotta meg a maga tükörképét az arcok és vállak között. Összpontosított, hogy letörölje a mogorvaságot az arcáról, nézte, ahogy homloka ellazul, ráncai kisimulnak. Vigyázz a könyököddel! Na és mondd, elhalmoztak mindenféle méltósággal, ahogy a rangodhoz illik? kérdezte Mark. A rangomhoz? Az Úr szárnysegédje vagy. Hoppá, akkor te csakis a Szentlélek lehetsz! Szentlélek, egy nagy frászt mondta Pete, és leült. De ha valóban érdekelnek a tények, megnyugtatlak, én már végeztem vele. Időpocsékolás volt az egész. Ide figyelj! Valamikor zseninek hittem magamat. Nem az vagyok. Csak egy példány vagyok. Itt van a kutya elásva. De tudd meg, öregem, hajlandó vagyok leszállni a legmagasabb polcról. Persze nem érzem, hogy porból lennék. Csak az árfolyamom zuhan. Kész vagyok visszatáncolni, mint akárki ember. Az a lényeg, hogy az élet tartson odafönt engem, ezt akarom. Igen. És még valami, ha már szóba jött. A múltban tettem rád egy-két durva megjegyzést. Nem vonom 576
vissza őket. De az igazsághoz teljes kép kell. A hibáid nem csökkentik az erényeidet. Nekem nincsenek hibáim mondta Mark. Tulajdonságokból és jellemzőkből állok. Morálisan hibáztatni ezért nem lehet. Nincsenek hibáim. Ugyan már! Ilyen kinyilatkoztatással aligha mosod le az összes mitesszert a képedről. Vagy lemosod vele az egész arcodat. És mi lesz veled arc nélkül, te szerencsétlen? Ilyesmiből csonttörés még soha nem származott vélte Mark. Odatámolygott a pulthoz két dupla whiskyért. Ez már döfi! Nem állhat előttünk akadály jelentette ki Mark. Nos, akkor kire igyunk? Virginiára. Helyes. Milyen modorban? Szigorúban mondta Pete. Fennkölt egyszerűséggel. Hogyan? Mi lesz a szórend? Virginiára! Köszöntőnek elég tankönyvízű. Mér, szerinted hogy kéne? Szerintem? Akarsz rajta módosítani? Nem, így is tetszik. Akkor jó. Fölemelték a poharukat. Szerintem igenis szép köszöntő. Szerinted? Tankönyvízű mondta Mark. Igazad van. Egyszer Lenre is innunk kell. Rá majd sörrel javasolta Pete. Hát persze. De először Virginiára. Helyes. Jó. Várj csak mondta Mark. Koccintani nem koccintunk? Nem. Azzal már cifráznánk. Igaz. Felkészültél? Fel. Fölemelték a poharukat. Virginiára. Virginiára. Jó kis whisky mondta Pete. 577
Akkor most Lenre. Igen. Azzal azér nem érhetjük be, hogy Lenre!. Mondasz valamit. Az úgy nem elég. Megvan! mondta Pete. Halljam. Weinblattra. Ez megteszi. Fölemelték a korsójukat. Weinblattra. Weinblattra. Vajon miben sántikál most? Ül inkább, a Diadalív tetején, és pikulázik. Tudod, hol vagy most? Hol lennék? A londoni irodalmi élet szívében. Ahol rügyet fakaszt a kultúra. Minden szenvedély elmúlik. Nagy átverés az egész. Sörből vagyok. És mondok neked valamit folytatta Pete. A tér nem más, mint tiszta észlelés. Az idő pedig: formális feltétel. Pete mondta Mark, reggelente, amikor fölébredek, mindjárt a képembe tolakszik ezer dolog. Én mondom neked. Ezért nem fogadhatsz el nemleges választ. A nem azért nem lehet válasz, mert a nem, az mindig igen. Nincs nem. A nem semmi, és ha semmi vagy, akkor nincsen kérdés sem. A nem mint nem nincs, ez így van, és kész! Máskülönben minek is kéne tagadni a nemeket? Én nem veszem be ezt az ócska mennydörgős szöveget mondta Pete. Ez irtó nagy baklövés egy haragvó istentől. Megzengette az eget, de muszáj volt. Muszáj mondta Pete. Fogta a két korsót, fölállt, újabb kört hozott. Teljesen igazad van, Mark. Kellett az az égzengés. Elértük már a tizennyolcadik lyukat? A vizesároknál jársz. Nézd mondta Mark, légy szíves, töröld a jövő évi klubtagságimat. Lemondok a golfról. Ott állt egy költő a bárpultnál mondta Pete. Mit mondott? Azt kérdezte, ismerem-e őt. Mire te? Azt mondtam, nem úgy néz ki. Jól tetted. 578
A rabbi a szeretőjével feküdt az ágyban mondta Pete, amikor bekopogott a szállásadónője. Beugrott az ágy alá a rabbi, de a keménykalapját a nő lába közt hagyta. Oy gevalt, szólt az asszonyság. A rabba est arangafelen! Az asztalra dőltek. Nini, te beszélsz jiddisül? kérdezte Mark. Most ki a zsidó, te vagy én? Így forog a világ mondta Pete. Tudtad, hogy ebbe a kocsmába jár néhány gyönyörű nő? Mindig jár egy-kettő. Hol van Virginia? Otthon. Otthon? Otthon, nála. Ez fontos. Igen, szerintem is. Kezdek tisztán látni. Tisztán látni? Az több, mint amit én teszek. Kezdek túljutni egy kérdésen, cimbora, egy hamis föltevésen. Engem ne is kérdezz erről a kalamajkáról mondta Mark. Ami senkinek se fér a fejébe, az Az rendben van. Nem, az nem fér senki fejébe. Sosem lehet tudni. Nem is bánom mondta Mark. Mi ez a temérdek üresség? Zárnak. Ez tisztára aránytalan. Én mondom, nincs benne semmi arány. És amikor azt mondom, nincs, dogmatizmussal vádolnak. Állj már fel! Fel-fel, őrzők! Gyere! Fel! Végiggyalogoltak az Oxford Streeten, majd átvergődtek a Grape Streetre. Mark megkapaszkodott a buszmegálló oszlopában. De hajh! ki látta a bóbás királynét? Metróra szállt mondta Pete. A busz aztán álomba ringatta Markot. Pete lesegítette a tónál. Az utca közepén dülöngéltek végig. Tarts ki mondta Pete. Van rá bősz okom. Kiválasztott vagy. Hol a kulcsod? Bebotorkáltak az előszobába. Pete, a kezdeteket nem lehet megfigyelni. Pete kitárta a hálószoba ajtaját, meggyújtotta a villanyt. Elvágódtak odabent. Vedd le! Goncsarov Oblomovja. 579
Pete a padlón ült, fölemelte Mark lábát, és lehúzta róla a cipőt. Ivan Ivanovics motyogta Mark lelőtte magát. Segíts már, légy szíves. Na, lejött végre! Mark ingre vetkőzve bebújt a takaró alá. Pete az ágyon ülve meredt rá. Pete! Igen. Nincs semmi kétség. Nincs, semmi mondta Pete. Virginia? Igen? Itt Mark. Helló. Megkaptam a lapodat. Amúgy is hívtalak volna. Tényleg? Mit csinálsz? Semmit. Itthon ülök. Fölugrom hozzád. Most? Igen. Jó. Várlak. HUSZONNYOLC Nos, mi ez az egész? mosolygott Mark, ahogy helyet foglaltak. Csend ülte meg a szobát. Virginia keresztbe tette a lábát. Miféle egész? Pete. Nem érdekes mondta Virginia. Vége. Csak úgy? Nincs mit mondanom róla. Nincs? Nincs. Virginia, elővette a cigarettát a táskájából. Mark fölállt, és Virginia karosszékéhez hajolva gyufát gyújtott. A nő hátradőlt. A férfi leült. Szóval, nincs mit mondanod? Nem mehetett így tovább. Van hamutálad? Szórd a kandallóba. Virginia a kandallóba fricskázta a hamut, és a fülére simította a haját. Te tartod rendben a házat? mosolygott aztán kétkedő kis csettintéssel. Nem én. A takarítónő. És ki mosogat? 580
Azt én. Ma mosogattál már? Ma? Még nem. Elmosogassak? Ne. Virginia kinyújtotta a lábát a szőnyegen, és kifújta a füstöt. Már mosogattam a konyhádban. Tudom. Mark köhögött, megdöngette a mellét. Fáj? kérdezte Virginia. Ide hallgass. Ugye nem mész vissza Pete-hez? Nem. Szedsz valamit köhögés ellen? Nem. Mark megköszörülte a torkát. Hallom, el-elkujtorogsz mostanában. Ha annak lehet nevezni. Mér ne lehetne? Egy pasival lötyögtem, Tuckernek hívják. Délnyugat-angliai? Rézbőrű. Akárcsak én. Te nem vagy az. Akkor én mi vagyok? Virginia hamut pöckölt a kandallóba. Tucker, igen? Tucker. Nincs mit mondanom róla. De biztos van valami, amiről mondhatsz vélte Mark. Alkalmasint. Add ide a csikket. Még megégeted az ujjad. Kivette a csikket a lány kezéből, elnyomta, majd ismét leült. Mi újság az iskolában? Szünet van mondta Virginia. Hát persze. Te is szabadságon vagy. Igen, én is. Hosszú szabadságon. Elég hosszún, igen mondta Mark. Mikor dolgozol megint? Hamarosan kénytelen leszek. Hol? Bárhol. Virginia kinyitotta táskáját. Vegyél még egyet. 581
Nem. Most a sajátomból szívok. Mark Virginia fölé hajolva tüzet adott neki. Kösz. Csinos a ruhád mondta Mark, és visszaült. Kedves vagy. Tényleg tetszik. Mark Virginiát nézte. Miért nézel így? Amiért mindig is néztelek. Még elpirulok. Miért küldted azt a lapot? Látni akartalak. Miért? És te miért hívtál föl? Megígértem Pete-nek, hogy fölhívlak. Ja úgy! Beszélni akartam veled. Régen beszélgettünk. Szinte szót sem váltottunk soha mondta Virginia. Mark fölállt, elnyomta cigarettáját. Add ide a tiédet mondta, majd én kioltom. Kivette a lány kezéből, elnyomta. Leült. Mondd csak. Mit? kérdezte Virginia. Bírnál havon futni úgy, hogy nem hagysz lábnyomot? Azt hiszem, igen. Tudod, képesnek kell lenned rá. Képes lennék, azt hiszem. Biztos? Nem hiszed? De igen, elhiszem. Mindig is tudtad. Mindig is tudtam mondta Mark. Benne van a szemedben. Mindig is benne volt? Mindig. És a testedben is. Mindig benne volt a testemben? Igen, mindig. És a te testedben is mondta Virginia. Valóban? Igen. A te testedben mondta Mark. Mindig is benne volt minden porcikádban. Mindig. Soha nem láttam még térd fölött a lábad. Soha. 582
Húzd föl a szoknyád. Mmi..? Húzd föl a szoknyád. Így? Igen. Tovább. Így? Hagyd úgy. Így? Ne tedd keresztbe a lábad. Így? * Szóval, hülyének tart. Az ágyon feküdtek. Mindenkit annak tart. De azt mondta neked, hogy hülye vagyok? Hetet-havat összehordott. Pontosan akarom tudni, hogy volt. Mér? Mondd el. Már elmondtam. Hallottad, hogy hülyének nevez? Mindabból, amit az ő szájából hallottam rólad mondta Virginia, úgy vettem ki, nem sokra becsül. Nem sokra becsül, és hülyének tart. De fogd már föl mondta Virginia, hogy mindenkit lenéz. Utál mindenkit. Ennyi éven át, nem igaz? Ne foglalkozzunk vele. Mark az ágy szélére ült, vakarta a fejét. Sehogy sem fér a fejembe, hogy ha hülyének tart, akkor minek akar velem találkozni. Kihasznál, mindenkit kihasznál mondta Virginia, és tenyerével megérintette Mark hátát. Felejtsd el. Miféle játékot játszott ilyen sokáig? Ugyan már, nincs semmi baj. Rá se ránts. Ezt hogy érted? Nekem nem ártott meg. Túléltem. Igen, te rendben vagy, de valami más is van itt. Nézz rám. Gyere, feküdj mellém. Mark ránézett. Minek rágódsz annyit rajta? Te ezt nem érted mondta Mark. Én már nem kesergek miatta. 583
Azt akarod mondani, hogy ennyi idő után csak úgy, egy pattanással elszakad a kötél? Elvásott. Virginia magához vonta Markot, lefelé, az ágyra. Tudod, mit szeretnék most? Mit? Szeretném, ha most bejönne, és meglátna minket mondta Virginia. Meztelenül. Egymás karjaiban. Szeretnéd? Virginia átölelte. Figyelj súgta, használj ki, amennyire csak tudsz, úgysem tartunk ki egy hétnél tovább. Miket beszélsz? mondta Mark. Te meg én? Csókolj meg. Mark megcsókolta és felült. Mondok én neked valamit mondta. Óriási bakot lőtt. Nem vagyok hülye. PÁSZTOR PÉTER fordítása Mézhangyát keresnek az őslakosok
MARGUERITE DURAS Az atlanti férfi Nem fogsz a kamerába nézni. Csak akkor, ha kifejezetten ezt kérik tőled. Felejteni fogsz. Felejteni fogsz. Azt, hogy ez te vagy, el fogod felejteni. Azt hiszem, ez végül is megoldható. Azt is el fogod felejteni, hogy a kamera ott van. De leginkább azt fogod elfelejteni, hogy ez te vagy. Te. Igen, azt hiszem, ez végül is megoldható, például másfelől közelítve meg a dolgot, többek között, mondjuk, a halál felől, a te halálod felől, amint eltűnik a névtelen, mindent átható halálban. Azt fogod nézni, amit látsz. De abszolút módon fogod nézni. Addig fogod nézni, amíg a tekinteted ki nem huny, amíg bele nem vakulsz, és még ezen túl is meg kell próbálnod nézni, nézni. Amíg lehet. Azt kérdezed: De mit nézzek? Én pedig azt mondom, hát mit nézz, azt mondom, a tengert, ezt a szót, ezeket a falakat a tenger előtt, ezt a szüntelen eltűnést, ezt a partvidéket, ezt a madarat az atlanti szélben. Ide hallgass. Én is úgy gondolom, hogy ha nem néznéd, ami megjelenik előtted, a vásznon az is látszana. És a vászon kiürülne. Amit éppen látni fogsz, a tengert, az ablaküveget, a falat, a tengert az ablak mögött, az ablakot a falban, soha nem láttad, soha nem nézted. Azt fogod gondolni, hogy mindaz ami történik majd, nem valaminek az ismétlése, hanem valaminek a kezdete lesz, mint ahogyan a saját életed is folyton önmaga kezdete, lefolyásának minden másodpercében. Hogy miközben emberek milliárdjai hömpölyögnek el melletted, te vagy az egyetlen, aki önmagad helyettesítve ott állsz mellettem a készülő film e pillanatában. 585
Azt fogod gondolni, hogy én választottalak ki téged. Én. Téged. Téged, aki minden pillanatban önmagad teljessége vagy mellettem, bármit is tennél, bármilyen közel vagy távol vagy a reményeimhez képest. Magadra fogsz gondolni, de úgy, mint ahogy erre a falra, erre a még soha meg nem született tengerre, erre a szélre és erre a sirályra, melyeket először választottak szét egymástól, mint erre a kóbor kutyára. Azt gondolod majd, hogy a csoda nem ebben a látszólagos hasonlóságban van, ami e milliárdos hömpölygés minden egyes részecskéjét összeköti, hanem éppen abban a kifürkészhetetlen különbségben, ami elválasztja őket, ami elválasztja az embert a kutyától, a kutyát a filmtől, a homokot a tengertől, Istent ettől a kutyától vagy ettől a széllel szemben repülő, makacs sirálytól, a szemed folyékony kristályától, mely a homokpartot harapdálja, ennek a szállónak a fojtogató forróságától a part egyenletes, vakító tisztasága után, minden mondat minden szavától, minden könyv minden sorától, minden naptól, minden évszázadtól és minden elmúlt vagy jövendő örökkévalóságtól és tőled és tőlem. Utad során tehát hinned kell önnön elidegeníthetetlen királyságodban. Előre fogsz lépni. Úgy fogsz menni, mint amikor egyedül vagy és azt hiszed, valaki figyel, Isten vagy én, vagy ez a kóbor kutya a parton, vagy ez a szomorú sirály, aki ott repül a széllel szemben, magányosan az atlanti térben. El akartam neked mondani, hogy a film azt hiszi magáról, mindent megragadhat, amit ebben a pillanatban teszel. De te, ott, ahol vagy, bárhol is legyen az, kötődj bár a homokparthoz, vagy a szélhez, vagy a tengerhez, vagy a falhoz, vagy a madárhoz, vagy a kutyához, hamarosan rájössz, hogy a film képtelen erre. Lépj túl ezen. Hagyd. Menj tovább. Meglátod majd, hogy minden csak úgy jön, ahogyan te változtatod a helyed a tengerpart mentén, elhagyva a szálló halljának oszlopait, ahogy a tested helyet változtat, a tested, melyről egészen eddig a pillanatig azt hitted, természetes. Aztán jobbra fordulsz és végighaladsz az ablaktáblák és a tenger mentén, az ablakokon túl húzódó tenger, a falba vágott ablakok, a sirály, és a szél, a kutya mellett. Megcsináltad. 586