História 1988-01
História 1988-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. A bürokrácia... 1 2.... 4 1. Légy írnok! Az egyiptomi államigazgatás... 4 2. Képek... 6 3.... 9 1. Államszervezet Mohács elõtt... 9 2. Képek... 11 4.... 12 1. Az írás mûvészet. Még a kéztartást is szigorúan szabályozzák... 12 2. Képek... 14 5.... 15 1. Az újkori nagybirtok magánbürokráciája... 15 2. Képek... 17 6.... 20 1. Egy katonaállam bürokratái. Az Oszmán Birodalom... 20 2. Képek... 22 7.... 26 1. A feudális megye bürokráciája... 26 2. Képek... 28 8.... 31 1. Modern államszervezet, köztisztviselõk... 31 2. Képek... 32 9.... 38 1. Az ügy útja... 38 2. Képek... 39 10.... 41 1. A szakszervezeti bürokrácia... 41 2. Képek... 43 11.... 46 1. Gazdasági bürokrácia Magyarországon 1945 után... 46 2. Képek... 50 12.... 52 1. Ami csak vágy maradt. Olcsó, hatékony, demokratikus közigazgatás!... 52 2. Képek... 54 13.... 60 1. Pártapparátus Magyarországon 1948 után... 60 2. Képek... 63 14.... 68 1. Horthy István lezuhanása tények és legendák... 68 15.... 70 1. Az olasz követ Horthy István haláláról.... 70 16.... 72 1. Dokumentumok Horthy István haláláról. 1. Horthy István özvegyének 1978-ban kelt levele. 2. Zuna Edgár nyilatkozata... 72 17.... 75 1. Franz Braun visszaemlékezése Horthy István haláláról... 75 2. Képek... 76 18.... 77 1. Horthy István utolsó fényképe... 77 2. Képek... 77 iii
1. A bürokrácia GLATZ Ferenc A bürokrácia I. A bürokrácia az újkori európai történelem közösségi életében a legjelentősebb szervező erő. Könnyű belátni: az aránylag kicsiny európai földrész kultúrájának kiemelkedése más területek kultúrái fölé, s e hely megőrzése egészen a 20. század közepéig nem utolsósorban az itt élő társadalmak pontos és bonyolult egymáshoz illeszkedésének köszönhető. A mezőgazdasági, ipari munkafolyamatok összehangoltságának, a területi szerveződések (grófságok, királyságok, politikai-állami képződmények) pontosan szabályozott egymás mellett élésének (vagy még összeütközéseinek is). A törvények, szabályok együttese milliónyi hajszálérként fonta át a mindennapokban az egyének, kisközösségek (nagycsaládok, falvak, birtokok), majd nemzetiség szerinti tagozódások életét. A tízparancsolat ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj stb. tiltásainak egymás mellett élést biztosító voltát ugyanúgy felügyelte az egyház, mint a termelés szakszerű folyamatosságát a jószág- majd iparigazgatás, és az utolsó évszázad bonyolult állampolgári kötelmeit az állam igazgatási-bírósági szervezete. És ezekben az együttélést szabályozó intézményekben kezdettől meghatározó szerepet játszott a munkamegosztás során külön foglalkozássá emelkedő szervező-funkcionárius elem. Ilyen közösségszervező erő az európai papi réteg, amely a 9 10. században egész Európára kiterjeszkedő egyházi szervezet szülötte; ilyen a gazdasági hivatalnok, a feudális földbirtokszervezet szülötte, majd az állami tisztviselő az európai államrendszerek rögzülése (10 13. század) idején. Mondhatjuk: ha az egyén napi 24 órájának szerveződését vizsgálja majd egyszer a történettudomány, akkor e mindennapi élet megélésének legfeltűnőbb fejlődési irányát napjainkig a mind több életfolyamatra, tevékenységre kiterjeszkedő szabályozottság előrehaladásában fogja megtalálni. És különösen erős változást észlelhet majd a történettudomány a 13 17. században, amikor a klasszikus tömeges írásbeliség terjedésére ráépül a hivatalszervezet, majd a 19. század végén, amikor a modern állami-katonai, a párt-, illetve mamut ipari-kereskedelmi adminisztrációk elburjánzanak A történetírás mégis aránylag későn figyel fel e bonyolult hivatalszervezet és az azt működtető hivatalnoksereg meghatározó szerepére. Ennek egyik oka: az emberiség sorsát eldönteni látszó nagy politikai döntések, háborúk, s azok főszereplői, a királyok, hadvezérek mögött sohasem jelenik meg a nyilvánosság előtt a hivatalnokok serege. Sőt, mivel mindig függő és így kiszolgáltatott helyzetben élnek mind a gazdasági, mind a politikai adminisztráció tagjai, befolyásuk sem látszik fontosnak. A történetírót ismét saját jelene figyelmezteti: századunk eleje, amikor már a modern államot és a technikai-gazdasági-igazgatási rendszereket működtető adminisztrációk önálló társadalmi erőként is szerveződnek fizetési osztályok, kiváltságok (pl. nyugdíj) biztosításával. A korabeli jelentudomány, a statisztika figyel fel számuk növekedésére (Németországban pl. a századfordulón a foglalkoztatottak 10%-a), a szociológia, közgazdaságtan pedig a hivatalnok társadalmi szerepét tanulmányozva, jelentőségére. A történettudományos érdeklődés hiányának másik oka: tudományágunk korábban elsősorban a nemzeti-állami összeütközésekre összpontosított. Csak ahogy a történeti érdeklődés az állami politika csúcsától halad lefelé a mindennapi élet szférájához, úgy ébred rá a történész a közösségi élet szervezőinek fontosságára. S tárulkozik fel előtte különböző szinten a hivatalnoki rend befolyása a társas életre. A történettudomány az 1910-es években tesz kísérletet ennek megragadására (Otto Hintze), majd két magyar történész (Hajnal István 1920, Mályusz Elemér 1943) írja le és fedi fel: hogyan alakult ki a középkori egyházi értelmiségből a világi hivatalnokréteg, s milyen óriási ennek befolyása az újkori európai kultúra és az államrendszerek születésére. Hintze máig alapvető tanulmánya feltérképezi e réteget hivatása és társadalmi besorolódása szerint. Szól az állami hivatalnokokról, a közigazgatási elöljáráság tisztviselőiről, a bírósági alkalmazottakról, a katonaság tisztjeiről, a tanárságról, a közüzemek (posta, vasúthálózat) technikai tisztviselőiről és a városi körzeti autonómiák hivatalnokairól; és szól a magánhivatalnokokról, akik a mind erősebbé váló magángazdaságban szolgálnak. Vajon történetírásunk nem túlságosan régimódi-e, amikor tematikáiban még mindig az állami-nemzeti összeütközésekre, politikai-párttörténeti csetapatékra összpontosít, s ezért nem tud választ adni századvégünk társadalmát izgató kérdésekre? Arra: vajon igaz-e, hogy ezen apparátus-hivatalnoki rend szerepe a korszakváltásoknál reakciósra fordul? Míg részben fenntartója, letéteményese az emberi együttélés kereteit adó intézményeknek a folyamatosság biztosítója, ugyanakkor rabjává is lesz a maga által kitermelt régi szabály- és törvényrendszereknek. S hogy konzerváló erőként lép fel minden új törekvéssel szemben? Egyáltalán: a 20. század végi európai társas élet nincs-e túlszervezve? Nincs-e az egyének élete túlságosan részletezett 1
szabályozásnak alávetve? Ahogy a pontosan szervezett tudás- és tapasztalati anyag állandó jelenléte biztosítója volt az újkori európai kultúra kiemelkedésének, most nem válik-e az évezredes örökség az egyéni elgondolások kibontakozásának akadályozójává? II. A bürokrácia társadalomszervező erejének eszköze az írásbeliség. Minden európai nyelvben a hivatal -lal, irodá -val, tisztség -gel összefüggő szóban megtalálható a francia büro, eredeti jelentésében íróasztal szó. Mint ahogy a modern állami hivatalnokrendszer is a francia újkori államszervezetet tekintette példájának. A franciaországit, ahol a 13. század folyamán az európai tömeges írásbeliség kialakult. Az írás a legerősebb szervezőeszköze a társadalomnak. Állandósuló birodalmak elképzelhetetlenek nélküle az emberiség történelmében. A váltás a teljes szóbeliségről az írásbeliségre a tűz meghódításának jelentőségével vetekszik az emberiség történelmében. Az írás (mind a képi, mind a betűírás) teszi lehetővé a munkafolyamat állandóságának megszervezését: ennek köszönhető névsorok, ellenőrző listák készítése, a rendszeresség, ellenőrizhetőség, s az írásba foglalás az egyetlen biztos módja a hagyomány, azaz a tapasztalati anyag megtartásának. Nem vész el az egyszer már kitermelt ismeretanyag. Az írást az emberi munkavégzés szervezettségének, összhangjának és az együttélés állandósulásának igénye fejleszti ki. Az írnok a társadalom szervező-funkcionáriusa, vagy a szervezők elsőszámú munkatársa. S a legtökéletesebb a gondolat kifejezésére, hagyományozására az európai betűírás. Volt olyan történetírói felfogás, amely ebből vezette le az európai kultúra kiemelkedését. Mi késztette arra az európai népeket, hogy a nehézkes, csak egy szűk réteg (elsősorban papok, egyházi személyek) birtokolta írásmesterséget a 13. századtól hirtelen átalakítsák fürge kézmozgású folyóírássá? Amely már köznapi célokra használatos és mindennapi módon elsajátítható. Lehetséges indíték: az európai államok rendszerében az adott területek átfogása állandó igazgatással? Vagy az élénkülő csere- és pénzüzletek szabályozásigénye? A kérdésre máig nincs egyértelmű magyarázata a történettudománynak. Mint ahogy azt sem tudja felbecsülni: számszerűleg hogyan alakul a 13. századtól az írni tudásból és így a hivatalnoki munkából élők száma és súlya? Arról már inkább van áttekintésünk: a 17 19. században a hivatali rendszer kiépülése hogyan hozza magával az ún. polgári állam fejlődését, az államterület egészét átfogó hivatalszervezetet (igazgatás, technika, egészségügy), majd politikai képviseleti rendszert. (A történettudomány előszeretettel beszél aktakorszak -ról, jelezve: a nehézkes középkori oklevelezéssel szemben a tömeges írásbeliség, az akta lesz az ügyintézés alapja.) Az állam és a magángazdaság írásbelisége hogyan neveli fel önálló társadalmi erővé azt a műveltségéből, tudásanyagából élő réteget, amelyik legfőbb harcosa lesz a modern polgári-képviseleti államrendszereknek. Azután: a kötelező írni és olvasni tudás bevezetésével állami vagy magánhivatalnok lesz a tanár ; az út, a posta, a közüzemek működtetésével a mérnök ; a közegészségügy fejlesztésével az orvos Az írástudó, műveltségőrző és örökítő szakember, az értelmiségi immáron biztos fizetése, de az adminisztráció kötelékeibe besorolódó hivatalnokká lesz Azután: az akták, hivatali előírások behálózzák a modern társadalmak napi életét, azok az egyén szintjén is elbürokratizálódnak. A modern történettudomány hiányossága, hogy napjaink kérdésállítására nem készült fel e téren sem. Vajon hogyan alakul ki e társadalom fölé emelkedő hivatalnokrétegben a hit: ő a közösség dolgainak letéteményese. A szervező-irányító tevékenység hozamának növekedése a munka- és életfolyamatokban? Vagy általában a szellemi tényező szerepének nyilvánvaló erősödése? Kormányok, vezetők, sőt a pártok is feltámadhatnak, megbukhatnak, az adminisztráció marad fogalmazzák meg. Ugyanakkor rendelkezünk kutatással arra vonatkozóan: azzal, hogy az államszervezetek gyakorlatilag a teljes értelmiségi tevékenységet a maguk miniszteriális ellenőrzése alá vonták (az egyetemi tanár, a kutató, sőt az író is bármikor megfenyíthető állami alkalmazott lett), nem szorítják-e talán tudomásul sem vett korlátok közé az annyira kívánatos független gondolkodást? Az újkori európai kultúra nagyszerű fejlődésének egyik titka volt, hogy az értelmiségi szervező tudást eltartotta, hivatalosan elismerte, állami biztosítékokat adott számára. De vajon azzal, hogy az értelmiségit csak hivatalnokként kezeli, nem emel-e gátat a kultúránk fejlődését biztosító megújító elgondolások megszületése, napfényre kerülése elé? Vajon szükségszerű, hogy az írásbeliség, az írásgondolkodás általános elterjedtsége után is az ügyintézés ne háruljon mindjobban az állampolgárra, hanem továbbra is a társadalom fölé emelt hivatalnok-apparátus számát növelje? Vajon igaz, hogy a hivatalnok-apparátus azért akar az ügyintézés titkának birtokában maradni, hogy a társadalom feletti adminisztratív uralmát megőrizze? Vajon az, hogy a mikrochipek világában a hagyományos írásbeliséget a munkafolyamat és közösség szervezésében az új eszköz, a számítógép válthatja fel, mennyiben csökkentheti, vagy alakíthatja át a hivatalnok-szervezetet? S vajon a szervezéstechnika változása mellett egy új típusú társadalmi-politikai nyilvánosság programja mennyire követeli meg ugyancsak egy, a munkavégzési-közösségszerveződési igényekhez visszaidomuló bürokrata társadalom kifejlődését? 2
III. A modern bürokrácia legdinamikusabb csoportja a politikai, ennek is legmozgékonyabb része a pártbürokrácia. Láthattuk: az írástudó, a hivatalnok kezdettől a társas munka és együttélés szervezésének nélkülözhetetlen részeként emelkedett ki a társadalomból. A modern kori hivatalnok, a bürokrata joggal és büszkén mondhatta: ő szakmunkása a hivatalnak. Ő szakbürokrata. A politika mint a közösség életének szakszerű irányító ereje a 20. században e szakhivatalnokok együttesére támaszkodik. A 20. század politikai életének legjellemzőbb új vonása a hatalomért folytatott harc tömegessé szélesedése. Intézményes keretei a modern politikai pártok, melyek létrehozzák a maguk kodifikált célegyüttesét követő bürokráciát, a pártapparátust. A pártbürokrácia nem szakbürokrácia, hanem a politika általános irányának letéteményese. Óriási méretűvé diktatórikus államrendszerek fejlesztik. A diktatúrák a társadalmi élet totális, azaz teljes átpolitizálásának igényével lépnek fel, és ezt a politikai totalitást az uralkodó párt mindent meghatározó eszközével kívánják elérni. A pártbürokrata az általános politikus, akinek faladata a központi akarat érvényre juttatása az élet adott területén. Jelenléte biztosítja a pártpolitikai szempontokat az igazgatásban, a gazdaságbon, a kultúrában, a hadseregbon azaz a társadalom mindennapjaiban. A pártbürokrácia párhuzamosan épül ki a szakbürokráciával, központilag, területileg egyaránt. E kettősség csúcsteljesítménye a kultúra-oktatás területe, ahol a mégannyira politikai elkötelezettségű szakismeretek párthű képviselői mellett is létrehozza a politikai apparátust: az ideológiai tárgyak rendszerét. Történettudományaink általában keveset tudnak a modern bürokrácia természetéről, de a legkevesebbet a pártbürokrácia majd évszázados történelméről mondanak el. Vajon igaz-e, hogy a szakbürokráciával teljes párhuzamosságban építkező politikai bürokrácia végül is a sztálini diktatórikus rendszernek, a minden iránt bizalmatlan politikának része csak, de általában még az egypártrendszernek sem szükségszerű követelménye? Vajon a párttag szakember valóban kevésbé alkalmas egy (vagy több) politikai célrendszer érvényre juttatására, mint a külön e célra kiemelt pártapparátus(ok)? Vajon igaz-e: ahogy a szakapparátus azonosítja magát már a 19. század második felében az állammal és a nemzet egészével, ugyanúgy kialakult (és ha igen, miért) a pártapparátusban az a tudat: ő azonos a párttal és azonos a politikával? Vajon nem azért következhet be léptennyomon a politikai vezető erő(k) elidegenedése a társadalmi napi gyakorlattól, mivel a politizálás leszűkül az apparátusmunkára, az adminisztrációra? De vajon lehetséges-e a politikai apparátusokat leépíteni vagy a szakapparátusok mögé helyezni? Tudunk-e történeti alapon válaszolni a kérdésre: feltétlenül egy főkönyvelői szemléletű (a maga szakbürokratikus ismereteire hivatkozó) kormánypolitika a helyes ellenpólusa a régi típusú, az agitációs-propagandisztikus célrendszereket ismételgető politikának? A sztálini rendszerek közül a magyarországi pártgyakorlat tett a legtöbb kísérletet az ellentétek feloldására. Mi a 30 év eredménye, és mik az alternatívák? Milyen szinten (esetleg területileg olvadjon össze a pártapparátus (a maga épületeivel, intézményeivel, eszközrendszerével) a szakbürokráciával? És vajon igaz-e: a térség demokratikus hagyományok nélküli politikájában az apparátus a felvilágosodott abszolutizmus, a reform felülről leghatékonyabb eszköze? Vagy: ahogy a szakbürokrácia a maga szervezettségével, önálló társadalmi érdekrendszerének megfogalmazásával gátja lehet a belső társadalmi reformoknak, akadályozója is az egyéni elgondolások érvényre juttatásának, ugyanúgy a politikai rendszerek reformjaiban éppen a pártbürokrácia válik a konzervatív visszahúzó erővé? Önálló érdekeit is megfogalmazva, akadályozójává lesz a politikai intézményrendszer átalakításának, mert ez egész gondolat de érdekrendszerének átalakítását követeli? Vajon nem éppen térségünk elmúlt évtizedekbeli fejlődésének, mostani akadályoztatásunk egyik kulcskérdésére nem tud válaszolni történettudományunk? 3
1. Légy írnok! Az egyiptomi államigazgatás KÁKOSY László Légy írnok! Az egyiptomi államigazgatás Keleti társadalmakban az írástudó megbecsülése, sőt méltósága elsősorban az írások bonyolultsága miatt sokkal magasabb fokon állt és áll a mai napig, mint Európában. Magam is többször megfigyelhettem a kairói kormányhivatalok előtt kis asztaloknál ülő mai írnokokat, akik nagy fontoskodások közepette készítettek el egyegy beadványt, kérvényt, panaszt a vidékről érkező fellahok számára, miközben azok alázatosan figyelték, amint az írnok tolla fürgén siklott a nagy árkus papírokon, majd keserves sóhajtozás közben fizették ki a nem csekély honoráriumot. Az írni-olvasni nem tudó emberben minden korban fokozottan van jelen a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzése az államapparátus legjelentéktelenebb képviselőjével szemben is. A fáraók Egyiptomában ezzel már tökéletesen tisztában voltak és tudatosan az írnoki pályát állították mint egyetlen, az emberhez valóban méltó foglalkozást az ifjúság elé példaként. Szatirikus iratokban karikírozták a fizikai munkát: a cipész a bőrt harapja, a kovács ujjai olyanok lesznek, mint a krokodilusé, a paraszt hiába dolgozik, víziló, egér, sáska pusztítja el a termést, és ami még megmaradt, azt az írnok viszi el beszolgáltatásként. A birodalomépítő bürokrácia Az írnokok kiképzése nagy gonddal történt, hiszen az államnak jól képzett írástudók sokaságára volt szüksége. Az írás Kr. e. 3000 táján alakult ki Egyiptomban és rövidesen létrejött a soklépcsős, bonyolult adminisztráció, amelynek egy hatalmas terület közigazgatását és gazdasági életét kellett irányítania. Az állami intézmények mellett a magángazdaságok is nagy számban foglalkoztattak írnokokat. Az írásbeliség az egyiptomi állam alappillére volt és történelmük sok apró epizódja őrződött meg az írnokok feljegyzéseiben, akik a legjelentéktelenebb eseményeket, ügyeket is írásban rögzítették. Az adminisztráció csúcsán a vezírnek (tjati) nevezett főtisztviselő állt, akinek feladatait részletes előírások szabályozták. Ha bárki kérvényt nyújt be a vezírhez földek ügyében, akkor azonfelül, hogy kihallgatja a szántóföldek felügyelőjét és a kataszteri ügyekkel foglalkozó bizottságot, rendelje őt magát [a kérvényezőt] is magához. Felső- vagy Alsó-Egyiptomban levő földek esetében két hónapig halaszthatja [az elintézést]. Ha olyan földekről van szó, melyek közel fekszenek a Déli Városhoz [Théba] vagy a székhelyhez, a törvény szerint három napig halaszthatja [az ügyet]. Minden kérvényezőt a törvénynek megfelelően hallgasson ki. Ez csak egy példa a vezírnek szóló utasításokból. A szabályzatot annyira fontosnak tartották, hogy több vezír magával vitte a túlvilágra is; az idézett részlet Rehmiré sírjából való. A vezír hatáskörébe tartoztak a gazdasági életet irányító intézmények, hivatalok (kincstár, raktárak, földek határaira felügyelő szervek), ő irányította az építkezéseket, és ő volt, mint a legfőbb bíró, az igazságszolgáltatás feje is. Bár neki kellett felügyelnie a hadseregre és a flottára, méltósága polgári jellegű volt: nem tekintették főparancsnoknak és a haditanácsban sem volt döntő szava. A vezírnek elvben az országban történt minden jelentős eseményről tudnia kellett, beosztottjai a fővárosban és vidéken egyaránt jelentéstételi kötelezettséggel tartoztak neki. A nagyobb országrészek elöljáróinak például minden négy hónapos évszak első napján személyesen kellett eléje járulniuk, de írásban is be kellett nyújtaniuk beszámolójukat. A kérvényezőknek, akik a vezírtől kaptak kihallgatást, szintén írásban is le kellett fektetniük panaszukat, kívánságukat, egyébként a hatóságok nem foglalkoztak az üggyel. Alsóbb szinteken is megkívánták a főnökök beosztottjaiktól az írásos tájékoztatást. Ezeknek a jelentéseknek, hivatalos leveleknek megvolt a maguk előírt formája és az írnok-tanulóknak külön be kellett gyakorolniuk az előírt formulákat. A tananyag fontos része volt, hogyan, milyen stílusban kell levelezni az elöljáróval, a kollégával és a beosztottal. Egy udvarias levelet például így kellett bevezetni: X-től Y-nak; Élet, üdv, egészség Amon-Rének, az istenek királyának kegyében! Azt mondom Izisznek, az összes isteneknek és istennőknek, hogy bár lennél egészséges, és bár élnél sokáig. Bár lennél a fáraó (Élet, üdv, egészség!), a te urad kegyében, életben, jó állapotban és jó egészségben mindig! Ez még mértéktartó esete a szóvirágok halmozásának, de fennmaradt számos hosszú levél is, ahol a tényleges tartalom nem több, mint egy mondat. Ha viszont egy tábornok ír egy egyszerű írnoknak, nincs semmiféle töltelék szöveg, semmiféle udvariaskodás, csak rideg tények és utasítások. 4
Írnok: leltáros, könyvelő Egy alázatos levél bizonyos fokig irodalmi teljesítmény volt, de ilyen írásművek elkészítése az írnokok munkájának csak kisebbik részét alkotta. Legtöbb adatunk a thébai nyugati parton levő kézműves telep, Deir el- Medine írnokainak munkájáról, életéről maradt fenn. A királyi írnokok az Igazság Helyén felügyeltek a királysírok elkészítésével kapcsolatos munkálatokra. A nap a munkáslétszám ellenőrzésével kezdődött: névsorokat készítettek és feljegyezték a távolmaradás okát is. Feltűnő, hogy az aprólékos adminisztráció mennyire megfért a laza munkafegyelemmel. Egyesek azért nem jelentek meg, mert állítólag valamelyik istennek akartak áldozatot bemutatni, mások a feleségük vagy a lányuk betegségére hivatkoztak, de találunk olyan bejegyzést is, hogy az illető egyszerűen lusta volt. Az írnokok vették át naponta a raktárakból a szerszámokat és a munkához szükséges anyagokat, majd gondos listák megírása után átadták őket a kézműveseknek. A munka befejezése után a szerszámokat vissza kellett szolgáltatni. Fontos feladata volt az írnokoknak a járandóságok kifizetése. A munkások nem pénzként használt lemért fémdarabokat kaptak, hanem havonként természetbeni juttatást: élelmet, ruhát, testápoláshoz szükséges olajakat. Az írnokok emellett különböző magántermészetű feladatokat is vállaltak: leveleket írtak a munkások számára, irodalmi műveket másoltak, elkészítették a kézművesek sírjainak feliratait. Az egyiptomi írnokok leggyakrabban papirusztekercsekre írtak, mivel azonban ezek drágák voltak, a sürgős, pillanatnyi jelentőségű feljegyzésekre lapos mészkődarabokat használtak. Ha a jegyzet fontos volt, később átmásolták papiruszra. A hivatalos iratokat levéltárakban őrizték. Az azonos természetű írásokat átmásolták, hosszú tekercseken összesítették, fontos témák esetében nem papiruszon, hanem bőrtekercseken. A jogrend, az állampolgárok biztonsága nyugodott ezeken az iratokon. Jó példa erre a híres Mesz(Mosze)-per, egy bonyolult birtokjogi vita egy családon belül, melyben fontos bizonyítékként szerepelnek száz évre visszamenő adóösszeírások. Az egyik fél ezek meghamisítása révén akarta igazát keresztülvinni a törvényszéken. Bár több nemzedéken át megőrizték a hivatalos iratokat, időnként elkerülhetetlenné vált a selejtezés. Az elavult irományok az összetartozók szerencsére többnyire egy csomóban szemétdombokra kerültek. Ezek a hulladékhalmok később mint becses lelőhelyek vonultak be a régészet történetébe, hiszen Egyiptom száraz klímája alatt a kidobott papiruszok nagy számban vészelték át az évezredeket. Bürokrácia: taktikázás, packázás Az írni tudás, az írásos adminisztráció az egyiptomiak szemében a civilizáltság, a fejlett államélet kritériuma, a rend biztosítéka volt. A bürokrácia, mint negatív fogalom, ezért nem alakulhatott ki. Az írnokok, akiktől forrásaink származnak, egymás tudatlanságát, fontoskodását ugyan kigúnyolták, de saját foglalkozásukról soha nem mondtak rosszat. A legmagasabb állami tisztségekbe emelkedett főurak, királyi hercegek előszeretettel örökítették meg magukat írnokként, jelezve azt, hogy későbbi pályafutásukat tudásuknak köszönhették. Természetesen bár a bürokrácia tudatosan nem témája irodalmuknak ők maguk is jól látták egyes korszakokban az államszervezet korruptságát, a hatalmaskodást és ugyanakkor a tehetetlenséget. Ezek a vonások nemcsak a Ramesszidák alatt (Kr. e. 1186 1070), a bomlás időszakában tűnnek szembe. Becses emlék számunkra egy levél a piramisépítők korából, a VI. dinasztia idejéből (Kr. e. 2155 előtt), amikor a piramisok ugyan nem érték már el a gizai óriás-gúlák méreteit, de még mindig nagyarányú építészeti tevékenység folyt a memphiszi temetőben. A finom mészkövet a Nílus túlsó partján, a turai kőbányákból nyerték a piramisokhoz és a masztabákhoz. Az egyik bányászcsapat vezetője panaszos levélben számol be arról a kellemetlen helyzetről, melybe a hivatal nemtörődömsége miatt került. Utasítást kapott a fővárosból, hogy keljen át embereivel a nyugati partra, ahol a munkásoknak járó ruhákat kellett volna átvenniük. Hat napig várakoztatták őket, a ruhakiosztásra mégsem került sor, holott mint írja egy nap elegendő lett volna az ellátmány átvételére. Ennél az esetnél különösen az az érdekes, hogy a sírépítés Egyiptomban mindig kiemelt fontosságú munkának számított, az illetékes hivatal mégis ténylegesen akadályozta a munkát. Több mint ezer évvel később, III. Ramszesz korában (Kr. e. 1184 1153) a Deir el-medine-i telep munkásai felvonulásokkal és sztrájkkal tiltakoztak ellátmányuk elmaradása miatt. A megromlott, önmaga karikatúrájává vált földi államszervezet égi kivetülését a Hórusz és Széth története címen ismert késő újbirodalmi műben találjuk meg. Az istenek világát megosztja Hórusz és Széth pere, mely Ozirisz örökségéért folyik immár nyolcvan éve. Hiába születnek döntések, mert a Mindenség Ura 5
megakadályozza végrehajtásukat, de ő maga sem meri saját akaratát keresztülvinni. A kicsinyes taktikázás, intrikálás közben az istenek cirkalmas kancelláriai stílusban megfogalmazott átiratokat, megkereséseket, fenyegető leveleket küldözgetnek egymásnak. Az istenek írnoka, Thot ebben a szatirikus műben istentársaihoz hasonlóan elveszti minden méltóságát és úgy ír, mint a fáraó udvaroncai, akik már csak semmitmondó formulákban tudnak gondolkodni. Az olvasóban joggal merülhetett fel a kérdés: ha az isteneket is megrontja a túltengő adminisztráció, mit lehet tenni földi képviselői ellen? * Vö. Kákosy László: Sztrájk III. Ramszesz korában. História, 1980/1. sz. Képmagyarázat Az egyiptomi írás szóírás volt, de jelei közül néhányat szótagok, helyesebben mássalhangzócsoportok, sőt egyes hangok jelölésére is felhasználtak. mintegy ezer jelük volt, de ezekből csak négy-ötszázat használtak állandóan A hieroglif írás monumentális díszírás volt. Hieroglif jeleket csak emlékműveken, kőbe, fába vésett feliratokon látunk, papiruszon legfeljebb a Halottak Könyvében. A mindennapi életben levelezés, gazdasági feljegyzések, irodalmi szövegek leírása céljából a később görög szóval hieratikusnak (papinak) elnevezett kézírást használták. Ez nem másfajta írás, hanem a hieroglif jeleknek a kézíráshoz alkalmazkodó, egyszerűsített formája. A hieroglif jeleket vésővel, kalapáccsal faragták ki, a hieratikus feleket nádtollal, ecsettel rótták papiruszra. Természetes, hogy az írófelület és az írás eszköze erősen befolyásolta a jelek formáját. A hieratikus írás jelei sokkal egyszerűbbek, képszerűségűket jórészt elvesztették, de többé-kevésbé még mindig felismerhetően utalnak az ábrázolt tárgyakra (Kéki Béla: Az írás története) 2. Képek 6
7
8
1. Államszervezet Mohács elõtt PALOVICS Lajos Államszervezet Mohács előtt A magyar feudális állami és egyházi szervezet kiépítése különböző előzmények és példák nyomán első királyunk, Szent István korában történt meg. István (1000 1038) létrehozta a királyi vármegyéket, élükön a várispánokkal, valamint a több vármegye területére kiterjedő püspökségeket, az egyházmegyéket, törvényeiben pedig meghatározta az állami és egyházi szervezeti egységek életében felmerült problémák legfontosabb jogi szabályait. A király hatalma földbirtokain alapult; István az Árpádok birtokállományát a legyőzött törzsfők, nemzetségfők földjeinek kétharmadával egészítette ki. Az ország területének nagyobb részét kitevő királyi birtokok, az ott lévő várak és katonaságuk, a birtokok népeinek ekkor még természetbeni szolgáltatásai mind a király hatalmát, érdekeit szolgálták, az ő kezében volt a törvényhozás és legfelső fokon az ítélkezés, hatalma még az egyházi ügyekben is érvényesült. Első királyaink mellett fontos tanácsadó testület volt a királyi tanács. A királyi udvar, a közvetlen kíséret feje a nádor (comes palatii, palatinus). A király vándorló kíséretének ellátása volt a feladata a királyi udvarhelyek körül tizedekbe, századokba szervezett szolgálónépeknek. A szintén tizedekbe, századokba osztott várnépek tisztjei a várjobbágyok voltak, az ő bírájuk és a harcos elemek (milites) parancsnoka volt a várispán (comes castri). Az egyházszervezés során felállított püspökségek, káptalanok, szerzetesházak ellátását, a 10 falunként építendő (plébánia) templomok fenntartását a király birtokadományokkal biztosította. A nagyobb adományokról szóló okleveleket az uralkodó környezetében lévő írástudók, egyházi személyek, gyakran maguk a megadományozottak állították ki esetenként, majd a király megpecsételéssel érvényesítette. A magyar állam központi szervei A királyi birtokok egyre növekvő mértékű eladományozása következtében a király hatalma csökkent, illetve megváltozott, anyagi alapjának súlypontja a nagybirtoktól a regálejövedelmek (adó, nemesfémbányászat és pénzverés, sókereskedelem jövedelmei, harmincadvám bevétel stb.) felé tolódott. Az uralkodók közül többen megosztották az ország területét testvérükkel, unokatestvérükkel (hercegség, ducatus), vagy fiukkal (ifjabb királyság). A herceg (dux) vagy az ifjabb király (rex iunior) saját területén királyi jogokat gyakorolt, az utóbbi saját, a királyéhoz teljesen hasonló udvart is szervezett, ítélkezett, birtokot is adományozott. A király kormányzati és bírói tevékenysége továbbra is a legfelső szintű. Az évenkénti törvénynapon Székesfehérváron (Aranybulla, 1222) és a helyét állandóan változtató királyi udvarban bíráskodott, A társadalom fejlődése miatt az ügyek megszaporodtak, így a király országos bírói feladatainak egy részét II. István (1116 1131) idején az udvar népei felett korábban is bíráskodó nádor vette át, aki a 13. században önálló bíró lett. Az 1222. évi Aranybulla szerint a nádor az ország minden embere felett különbség nélkül ítélkezhetett, az 1231. évi Aranybulla azonban a nádori hatáskörből kivette az egyháziakat és az egyházi bíróság számára fenntartott ügyeket. 1131 előtt említették először az udvarispán (comes curialis) tisztségét. Az udvarispán tehermentesítette a nádort az udvartartás és a gazdasági ügyek irányításában, ellátta a királyi jelenlét bírói teendőit. (Ekkortól lett a nádor országos bíró.) Hamarosan az 1214-től ismert tárnokmester (magister tavarnicorum) vette át a gazdasági ügyeket, s a királyi jelenlét bírói széke is megoszlott közöttük. A tárnokmester egyes kiváltságolt települések, később a királyi városok felett ítélkezett. Az udvarispán, az 1230-as évektől udvarbíró, országbíró (iudex curiae) sűrűbben és többféle ügyben járt el, bíráskodása mellett hiteleshelyi oklevéladó működést is folytatott. A királyi okleveleket kiállító iroda, a királyi kancellária III. Béla (1172 1196) korában szerveződött meg. Vezetője a kancellár (a 13. századtól legtöbbször püspök), aki alá jegyzők tartoztak. 1209-ben tűnt fel az alkancellár, aki leggyakrabban, de nem kizárólag a székesfehérvári préposttal azonos. A 13. század derekától a kancellária személyzete már nagyobb számú és állandóbb, egyszersmind tagozottabb: a jegyzők közül kiemelkedtek a titkárok (notarii secretarii), a királyi pecsétgyűrű kezelői. Az okleveleket író írnokok keze nyomát évtizedeken át követni lehet. A királyi kancellária oklevéladása igen nagy hatással volt más testületek, hatóságok kiadványaira. Nagy Lajos (1342 1382) korában a kancellária kettévált: a nagykancellária (cancellaria magna) a kül- és belügyi kormányzati ügyeket intézte, a kisebb vagy titkos kancellária (cancellaria minor, cancellaria secreta) az igazságszolgáltatási ügyeket vitte. A két kancellár egyben kúriai bírói feladatokat is ellátott, a királyi különös jelenlét bíróságának feje a főkancellár, a királyi személyes jelenlét bírája ha nem a király ítélt személyesen 1453-tól a titkos kancellár lett. 1463-ban ezt a két bíróságot Mátyás (1458 1490) egyesítette, a királyi személyes jelenlét bíróságának feje ettől kezdve a személynök. Ez a bíróság, amelyet már a 9
15 16. század fordulóján királyi ítélőtáblának kezdtek nevezni, egész évben szinte folyamatosan működött, míg a nádor és az országbíró bírói fórumai csak bizonyos ünnepek nyolcadán, oktáváin ítélkeztek. Mindegyik bíróság munkájában ítélőmesterek (protonotarii) és jegyzők tevékenykedtek. A tárnokmester Károly Róbert (1307 1342) korában a teljesen átszervezett államháztartás élén állt. A 14. század végén pénzügyi és gazdasági feladatait helyettese, a kincstartó (thesaurarius) vette át. A tárnokmester kivált a királyi kúria bírói közül, a szabad királyi városok főbírájaként a városi bíróságok fellebbviteli fórumán, a tárnoki széken (sedes tavernicalis) ítélkezett. A kincstartó, majd főkincstartó ezzel a királyi (regále) jövedelmek kezelőjévé, országos méltósággá vált. Országos hatásköre volt a sóügyek intézésében Zsigmond (1387 1437) uralkodása idején a sókamaraispánnak. Regionális és megyei szervek Az ország távolabb fekvő vidékein, több megyényi területen a királyt a megyésispánokénál nagyobb hatáskörrel rendelkező méltóságok képviselték, ilyenek a horvát, szlavón, dalmát és a délvidéki (sói, macsói, szörényi stb.) bánok, az erdélyi vajda. A királyi jogok egy részét gyakorolhatták, például a szlavón bánok a 13. században pénzt verhettek, amelyet nem kellett évente beváltani. Oklevélkiadásuk hasonló az országos méltóságokéhoz. Lényegében szabályozatlan volt, személyenként és esetenként gyorsan változott a tárnokmester, majd a kincstartó, illetve a sókamaraispán alá rendelt gazdasági szervek, intézmények, hatóságok területi és ügyrendi hatásköre. A bánya- és pénzverőkamarák ispánjai, a sókamarások, az adószedők, a harmincadispánok feladatait egyénileg kötött megállapodásokban rögzítette az uralkodó vagy a fölé rendelt országos méltóság. A pénzügyigazgatásban a 13. század végéig főleg mohamedánok és zsidók, később külföldi és magyarországi városi polgárok dolgoztak. A megyésispán, várispán legfontosabb feladatköre először a királyi várbirtok igazgatása és a megyei hadak vezetése mellett a vármegye népei felett való bíráskodás volt. A királyi birtokok területének csökkenése után bírói funkciója kizárólagossá vált, bár a szerviensek, később a nemesek birtokai fölött csak korlátozott hatásköre volt. Az ispán, főispán a vármegyében a király személyét képviselte, a nemesség a 13, század utolsó harmadától saját köréből választott képviselőit, a négy szolgabírót (iudex nobilium) delegálta a megyei törvényszékre, az ispán bírótársainak. A megyei esküdt nemesek a 15. századtól a szolgabírákkal együtt részt vettek a megyei törvénykezésben, a szolgabírákkal együtt egyéb perbeli eljárásokban (idézések, tanúkihallgatás, határjárás), magánjogi ügyekben (birtokba iktatás) a királyi ember (homo regius) szerepét látták el, a földesúri bíróságok, az úriszékek ülésein vármegyei kiküldöttként vettek részt. A főispáni feladatok nagyobb részét a 15. századtól helyettese, az alispán vette át, aki előbb a főispán familiárisa volt. A 16. század elejétől a megyei nemesség már több esetben sikerrel törekedett arra, hogy saját köréből választhassa. A megyei adminisztrációt, az írásbeli teendőket (oklevélkiállítás, jegyzőkönyvek stb.) a vármegyei jegyző végezte. Sajátos, egyedi igazgatási szervezettel rendelkeztek az országban szétszórtan élő kiváltságolt népelemek, székelyek, szászok, kunok, jászok, románok. Egyházi hiteleshelyek A korai feudális korban a perek és birtokügyek többségét szóban folytatták le, ezekben a hatósági kiküldött vagy közhitelű személy a király, nádor, megyésispán poroszlója (pristaldus) volt. Már a 12. században felmerült az igény, hogy az istenítéleteket tanúk előtt folytassák le, illetve, hogy mindenféle ügyről írásban is tanúbizonyság legyen. Ezért az 1222. évi Aranybulla a poroszlók működését csak a káptalanok és konventek tanúsága mellett tekintette érvényesnek, kisebb ügyeket pedig a káptalanok és konventek is megoldhattak. Az egyháziak, akik ebben az időben egyedüli birtokosai az írás tudományának, hiteleshelyi tevékenységüket a veszprémi káptalan 1181. évi oklevelével kezdték meg, előbb a székes és királyi társaskáptalanok, majd a 13. század második harmadában a királyi alapítású szerzetesházak, konventek is bekapcsolódtak ebbe a munkába. A hiteleshelyi tevékenység egy részét a poroszlókat fokozatosan felváltó, a megyei nemességből vagy városi emberekből kijelölt kiküldöttel, az ún. királyi (nádori, országbírói stb.) emberrel végzett perbeli vizsgálatok, jelentések, birtokba iktatások stb. oklevélbe foglalása, másik részét a különböző magánjogi ügyekben előttük tett bevallások (fassio) leírása tette ki. A törvényekben is meghatározott fizetség ellenében kiadott oklevelek másodpéldányát saját levéltárukban őrizték meg, vagy tartalmát regisztrumokba jegyezték fel. Mások által kiadott oklevelek letétként való megőrzését is vállalták. A király, királyné vagy a nagybírák parancslevelére azok emberével végzett hiteleshelyi kiküldetésekben pl. a leleszi premontrei konventből a legfontosabb esetekben maga a prépost vagy a prior járt el, legtöbb esetben a jegyzők, akiknek a törvények értelmében 10
felszentelt papoknak kellett lenniük. Az ügyek nagy száma, olykor pedig a hiteleshely tagjainak csökkenése miatt, bár ezt tilalmazták, egyszerű plébánosokat vagy fel nem szentelt klerikusokat is kiküldtek. Emiatt Nagy Lajos az 1351. évi törvény alapján a káptalanok és konventek hiteleshelyi pecsétjeit bekérette, működésüket megvizsgáltatta, s a pecséteket csak azoknak adta vissza, amelyek alkalmasnak látszottak feladatuk rendszeres és megfelelő elvégzésére. Az egyházi hiteleshelyek száma ezután már csak a török hódoltság és a reformáció következtében csökkent lényegesen. Néhányuk egészen a feudális kor végéig működött, a leleszi konvent például egyházi, az erdélyi káptalan és a kolozsmonostori konvent pedig világi intézményként. A városok igazgatása A királyi városok igazgatását a kiváltságként kapott önkormányzat jellemezte. A városi tanács élén a városbíró (villicus, majd iudex) állt, tagjai az esküdtek (6 12 fő). A király néha megszüntette a szabad bíróválasztás jogát, pl. Budát 1347-ig a király által kinevezett rector kormányozta. Bányavárosnál a helyileg illetékes pénzverővagy bányakamarai ispán is lehetett a tanács feje (Körmöcbánya 1331). A városbíró a tanáccsal együtt ítélkezett a városlakók ügyeiben. Az esküdteknek külön szerepük volt az ingatlan adásvételeknél, végrendelkezéseknél tett bevallások esetében, ekkor a felek legalább két esküdt jelenlétében nyilatkoztak az ügyről, amelyről a tanács oklevelet állított ki vagy bejegyezték a városkönyvbe. A külső hiteleshelyi tevékenységnél, mivel a tanács maga is bírói hatóság volt, a két esküdt együtt betöltötte a hatósági megbízott és a hiteles bizonyság szerepét. A városi kancellária vezetője a jegyző, városi írnok (protonotarius, Stadtschreiber) volt, ő írta az okleveleket, vezette a városkönyvet stb. A városi jegyzők eleinte bizonyosan a városi plébánosok voltak, majd a 14. századtól világi személyek. A szabad királyi városok tanácsai saját területükön nem ismerték el más hiteleshelyek okleveleit. * Vö. Szűcs Jenő: A középkori Magyarország népei. História 1982/4 5. és 6, szám 2. Képek 11
1. Az írás mûvészet. Még a kéztartást is szigorúan szabályozzák HAJNAL István Írástudók hivatalnokok A középkori európai hivatalnokréteg kialakulásának felfedése magyar történész, Hajnal István (1892 1956) érdeme. Az írástörténet az írásbeliség felújulása korából (Budapest, 1920.) c, könyvének melyből alább részleteket közlünk gondolatmenete a következő. Miközben Hajnal összehasonlítja a magyarországi, az ausztriai, a német, a francia oklevelek írásbetűformáit, felfigyelt az írásformák feltűnten egyező voltára. Honnan jöhet az azonosság? A válasz: nyilván az azonos képzésből. Hajnal feltevése: a 13. századtól szükség van egy, a betűvetés mesterségét és az ehhez kötődő hivatali-kulturális szervező tevékenységet végző társadalmi rétegre. Így jut el végül is mellékesen az írásösszehasonlításoktól a középkori értelmiségi réteg társadalomszervező erejének kimutatásához. (G.) Ebben a korban [ti. a 13. században] az oklevélírás a mi írásterületünkön már nem a szerzetesek kezében volt, de nem is egyes vállalkozók kezében, akik azután a közönség szolgálatára állottak, mint Olaszországban a nótáriusok; az okleveleket túlnyomó részben valamely világi vagy egyházi fejedelemnek vagy előkelő úrnak udvarához szegődött világi papok írták, mert hiszen a kor társadalmában ezek a hatalmasságok voltak minden jog tulajdonosai vagy őrzői, amit csak oklevélbe foglalni érdemes volt. Az okleveles gyakorlat mind az ilyen udvarokból indult ki és nem a közönség köréből. Míg Olaszországban a XIII. században az udvari oklevelezés teljesen megszűnt és a néhány egyházi és világi fejedelem is, akinek addig kancelláriája volt, feloszlatta azt, hogy egész szükségletét a közjegyzők igénybevételével elégítse ki, addig Franciaországban és Közép- Európában az egész gyakorlat a fejedelmi oklevelekkel kezdődött. Az már későbbi eredmény volt, hogy városok, községek rendszeresen alkalmaztak oklevélíró jogászokat, vagy hogy egyes országokban a fejedelem személyétől és udvarától elválasztott hivatalnok jogászokat találunk. Ezek az oklevélíró papok nem tisztán oklevélírói tehetségükért voltak szívesen látottak az udvarokban, a főurak kíséretében; sőt úgy látszik, az oklevelek kiállítása félig-meddig az ő magánüzletük volt. Sokkal többen is voltak annál, semhogy teljesen az ilyen teendők kötötték volna le őket. Nem is lelkipásztori hivatásuk hozta őket ezekre az előkelő helyekre, hiszen a lelkiek számára rendesen külön szerzeteseket tartottak a főurak kíséretükben. Fölényes, világi műveltségű, messzi országban jártas férfiak voltak ezek az oklevélíró papok, akik tanultságuk, ügyességük révén és uruk jóakaratának reményében fényes egyházi pályafutás előtt érezték magukat és többnyire nem is csalódtak. Az írás-összehasonlítások és az egyes adatok mind arra mutatnak, hogy ezek a papok nem egy szűkebb hivatalnak az írói, nem zárt kancelláriának az alkalmazottai voltak, hanem a fejedelem hívei, kísérete fényének emelői. Kancelláriáról legtöbb helyen nem is tudnak még kortársaik ez időben, csak kancellárokról és udvari papokról, akiket későbben rendesen nótáriusoknak neveznek. Amely feladatokhoz műveltség, tanultság, nyelvtudás és világismeret volt szükséges, azokra mind ezeket a papokat vették igénybe; ők voltak a kor diplomatái, jártak követségben a pápához és az idegen uralkodókhoz; helyet foglaltak az uralkodók tanácsában, annyira, hogy Magyarország nemesei egy ízben fel is zúdultak túlságos befolyásuk ellen; s ami bizonyára nem utolsó hivatásuk volt, művelt egyéniségükkel szórakoztatták előkelő társaságukat. A francia király több udvari papjától maradtak fenn mulattató, néha igen pajkos munkák, amelyeket később püspök korukban maguk is szánva-bánva emlegettek. A német és magyar korabeli történeti művek legtöbbjének szerzője ilyen udvari pap volt. Ezek a papok azután az udvarban pártfogókat szerezvén, a különböző egyházaknál javadalmakhoz és tisztségekhez jutottak. így történik, hogy a királyi oklevélírások Magyarországon bizonyos idő múltán a vidéki káptalanokhoz terjednek el. És ugyanebben a korban voltak kanonokok, akik még olvasni is alig tudtak, sőt kiskorú kanonokok is voltak, s az írás tudománya még kevés papnak volt igazán sajátja. Kik voltak tehát ezek az udvari papok? Hogyan járhatott volna egy Magyarországon, a szokásos módon felnevelkedett pap követségbe Franciaországba, Aragóniába, Rómába, a német császárhoz, Csehországba, ahol a különböző magyar királyok követei gyakran megfordultak? Az udvari élet, az udvari műveltség a XII. században kezdett Európa-szerte egységes fogalommá kialakulni; olyan műveltség volt ez, amely felsőbbséges és nemzetközi akart lenni, s büszkeségét abban találta, hogy életmódban, divatban, beszédben, erkölcsökben magasabb, a népek legelőkelőbbjei körében elfogadott szokásoknak hódolt. Finomultabb légkör volt ez, amelybe minden lovag törekedett, s amelyet minden 12
hatalmasabb úr igyekezett maga körül meghonosítani. S minden kicsiségben, a ruhák szabásától kezdve a költészetig, a társaságbeli szokásoktól a nyelvtudásig francia vezetés alatt állott az egész udvari élet mindenütt, még Németországban is, amelynek pedig egész politikai története a művelt Olaszországgal való szoros érintkezések között játszódott le. [ ] A papok jó része fiatalon kerülhetett az udvar szolgálatába, legtöbbje csak ezután kezdi meg előlépését egyházi pályáján, később jut címekhez és javadalmakhoz; sokan nem is felszentelt papok még. Némelyek igen előkelő családból valók, de sokan alsórendű származásúak; némelyik hosszabb ideig marad az udvar szolgálatában, mások meg csak átmenetileg szerepelnek ott. Ha később valamely egyházi testülethez kerülnek, rendesen átveszik ott is a jogi ügyek intézését, gyakran római küldetéssel is bízzák meg őket, s hacsak lehet, a káptalani iskolának lesznek vezetői. A XIII. század végén pedig sokan meg sem kezdik az egyházi pályafutást, városokban lesznek Schreiberek [írnokok], vagy, mint Ausztria egyes tartományaiban, Landschreiberek lesznek, megházasodnak, előkelő rokonságra tesznek szert és meggazdagodnak. Arról kevés egyenes adatunk van, hogy hol szerezték ezek a papok műveltségüket, amely fiatalon, néha alacsony származással a legelőkelőbb és legfinomultabb környezetbe hozta és a legnehezebb feladatokra is képessé tette őket. Csak egyes papokról maradtak fenn említések, amelyek szerint az egyetemeken tanultak, mint például Conradus de Mureról, a konstanzi püspök papjáról, aki Párizsban és Bolognában végezte tanulmányait, vagy Andrásról, IV. Béla és V. István káplánjáról, aki a párizsi egyetemen szerezte műveltségét. Egyeseknek neve mellett egyetemi fokozat pontos címét találjuk (doctor, licentiatus, baccalaureatus); ezekről szintén bizonyosra vehetjük, hogy egyetemi tanulmányokat végeztek. Különös társadalmi helyzet, különös szerep az államügyekben, írásuknak, az oklevélírásnak valószínű francia eredete az udvari papok nevelőhelyének a kor legmagasabb iskoláit jelöli ki. Amidőn az udvari papok műveltségének forrását keressük, elsősorban az egyetemekre kell irányítanunk figyelmünket. És éppen ez a kor, a XII. és XIII. század volt az egyetemek hirtelen felvirágozásának és kifejlődésének kora; látogatásuk éppen ebben az időben kezdett világszerte divatozni. [ ] Az egyetemek nem voltak zárt tudományos iskolák, hanem óriási nagy diáktelepek, amelyek még mai fogalmaink szerint is rengeteg hallgatót számláltak. Bolognában 1200 körül körülbelül tízezer tanuló lehetett. Vercelli 1222-ben 500 lakást ígér a bolognai egyetemről kivándorolt diákoknak. Párizsban állandó volt a lakásszükség és a lakásuzsora; a diákok egymás kezéről igyekeztek elütni a lakóhelyeket, s maguknak a pápáknak is többször közbe kellett lépniök a tömegesen jelentkező baj orvoslására. Az egyetem mindig új meg új lakásoknak árát taksálta, hogy folyton növekedő számú hallgatóinak szállást biztosítson és az uzsorának elejét vegye. 1280-ban 75 újonnan taksált házról maradt fenn jegyzékünk. 1286 89-ig 65 új lakást vesznek fel ismét a listára. Egy-egy házban körülbelül 10-12 diák lakott. A párizsi egyetemnek 1284-ben a kancellár állítása szerint 400, az egyetemnek állítása szerint 120 mestere volt egyedül az artesek fakultásán. 1316-ban az egyetem maga is azt írja, hogy az illető szakon azelőtt egyszerre 500 mester tanított. 1349-ben a pápához ugyanannak a fakultásnak 516 tényleg tanító mestere folyamodik segélyért. Egy-egy ilyen mesternek nem volt ugyan több tanítványa 4-5-nél, de az ifjabb diákokat nem is ők tanították, hanem alacsonyabb egyetemi fokozatot elért tanulók, s ezért számuk mégis fogalmat ad a párizsi egyetem nagyüzeméről. Évente százszámra tették le a párizsi egyetemen a mesteri vizsgát. Pedig ezek közül a diákok közül igen nagy számmal voltak külföldiek, amit az egyetemeknek nemzetekre való tagozódása is bizonyít. [..] Hová lett ez a rengeteg diák? A magistereket, akiket ilyen tömegben neveltek az egyetemek, eddig mintha elvesztettük volna további pályájukon szemünk elől [azaz az eddigi kutatás vesztette szem elől], amint az egyetemről hazajöttek. Az egyetemeknek csak elméleti jelentőséget tulajdonítottunk, s nem gondoltunk arra, hogy milyen szerepet vittek azoknak a tanulóknak százai, akik a különböző országokban széjjelszóródtak. Pedig ezek az arányok olyanok, amelyek arra mutatnak, hogy az egyetemek szűkebb tudományos jelentőségüket túllépve, egész művelt osztály alapját vetették meg Európában. A XIV. és XV. század fordulóján, 73 esztendő leforgása alatt, 3000 magyar diák tanult a bécsi egyetemen. Ez körülbelül annyit jelent, hogy az egész tanult magyar papság egyetemi végzettséggel rendelkezett. [ ] Az egyetemek működésükkel mélyen belenyúltak a messzi európai vidékek szellemi életébe is. Az egész művelt előkelő társadalom nyugat felől vette szellemi táplálékait s életformáit; a magyar törvényekben sokszor olyan kifejezések és intézkedések vannak, amelyek az egykorú nyugati intézményekkel meglepően összevágnak; a papság felsőbb oktatása mindenütt az egyetemek vagy az egyetemet végzett mesterek kezében volt; a jogi iratok formái fejlődésükben együtt haladnak a francia példákkal s így aligha maradhatunk kétségben afelől, hogy a legműveltebb papok s jogi írók, az udvarok jegyzői, tanácsadói, diplomatái hol szerezték műveltségüket. 13
*** Képmagyarázat az írók tolla ebben a korban és a következő századokban, tehát amíg a gótika uralkodott, hegyén mindig ferdére volt vágva, valószínűleg azért, hogy a könyvbetűk tagjait, amelyeknek bizonyos idomuk, vastagságuk volt, könnyebben, erőszakos tollnyomás és minden különösebb utánaigazítás nélkül vethessék hártyára. Ilyen tollal pedig nem lehet kerek vonásokat húzni, hanem csak igen vastag vonásokat, ha a tollat lefelé húzzuk és igen vékonyakat, ha ferdén, a toll végélének irányában. Az egyes tagokat ezzel a tollal csak éles szögletekben lehet egymás mellé illeszteni. A tagokban való írás és a toll ferdesége vitte az írást a gót formák felé, amelyeket később öntudatosan stilizáltak. (Hajnal István: Írástörténet, 110. l.) 2. Képek 14
1. Az újkori nagybirtok magánbürokráciája KÁLLAY István Az újkori nagybirtok magánbürokráciája A História már közölt Kállay István professzor tollából cikket a magyarországi nagybirtokról. Az alábbi szöveg mintegy kiegészítője is az általános kérdésekkel foglalkozó korábbi írásának. (A szerk.) Ahhoz, hogy a nagybirtokos földesúr több száz szétszórt birtokrészét, faluját, pusztáját, majorját össze tudja tartani, biztosítani tudja hasznának a növelését és a nagyobb jövedelmezőséget, gondosan kiépített szervezetre volt szüksége. Az irányítók kapcsolatban, néha levelezésben állottak egymással (habár ezt a földesúr mindenütt tiltotta), és figyelemmel kísérték egymás intézkedéseit. Ez eredményezhette azt, hogy pl. az ország két különböző végében fekvő herceg Esterházy és gróf Károlyi birtokok kormányzata erős hasonlóságot mutat. Már Mohács előtt kialakultak a nagybirtok igazgatási szervezetei, amelyeknek az igazságszolgáltatáson kívül az adószedés és a falvak irányítása, a munka szervezése is feladata volt. A hivatal A fejlődő gazdaság, az ügyintézés egyre növekvő méretei az 1750-es évektől szükségessé tették modern birtokkormányzati szervek létrehozását. Ennek legcélszerűbb formája, mint az államigazgatásban is, a hivatal volt, mivel ez biztosította leggazdaságosabban a legnagyobb eredményt. A birtokkormányzati hivatalok természetesen hierarchikusan tagozódtak. Legfelül álltak a központi szervek: a régensi, a titoknoki hivatal, a praefectúra, a jószágigazgatóság, a kormányzóság, az ügyészség, a kancellária, a számvevőség, a pénztár és a levéltár. Kerületi szinten működött a felügyelőség (inspektorátus), a kerületi számvevőség és pénztár. Uradalmi volt a tiszttartóság, a kasznári hivatal (kasznárság) a pénztár, az erdőhivatal, a pincemesteri és az építészeti hivatal stb. Az országban három család tartott fenn a királyi udvarokhoz hasonlóan régensi hivatalt, élén a régenssel: a hercegprímás, a herceg Esterházy és a gróf Károlyi család. E hivatal legfontosabb feladata a birtokos akaratának továbbítása volt, s e célból szoros írásbeli és szóbeli kapcsolatban állott a birtokkormányzat összes hivatalaival. Fontos feladata volt a személyzeti igazgatás. A régens továbbította a birtokoshoz a fontosabb jelentéseket, éves mérlegeket és gazdasági terveket. A régens a beérkezett iratokat a prímási, hercegi, grófi titkárral közösen vitatta meg, kialakult véleményükről tájékoztatták a birtokost. A jószágigazgatóság vagy kormányzóság a birtokigazgatás több uradalmat vagy birtokkerületet átfogó szerve. Foglalkozott az alárendelt uradalmi hivatalok összes ügyével, felügyelte a kerületi és uradalmi gazdatiszteket. A legtöbb nagybirtokon, nem lévén régensi hivatal, ez volt a kormányzat legfőbb szerve. Élén az igazgató állott, tagjai a főtisztek (főszámvevő, főszámtartó, levéltáros stb.). Kisegítőként rendszerint jegyzők, írnokok, gyakornokok voltak beosztva. Az igazgatóság tagjai igazgatótanácsi üléseiken döntéseket is hoztak. Ugyancsak a főtisztek alkották a gazdatisztek munkaértekezletét, a központi tisztiszéket, amely a jószágigazgatósággal párhuzamosan működött. A legismertebb igazgatóság (Directio) kétségkívül a Festetics-birtokokon működött. Gróf Festetics György 1792-ben hívta meg teljhatalmú jószágkormányzónak a kiváló Nagyváthy Jánost, aki saját elképzelései szerint átszervezte a birtokigazgatást. A keszthelyi igazgatóság tagja volt az igazgató, a felügyelő, a számvevő, a teljhatalmú megbízott (ügyvéd), a levéltáros, a titkár, a jegyző és az írnok. Az igazgatóság feladata az uraság törvényes jogainak védelme, a gazdatisztek szemmel tartása, serkentése, a bevételek és kiadások számonkérése és elszámolása, az uradalmi hitelpénztár kezelése volt. A jószágigazgató dolgozta ki az uradalmi utasításokat, amelyek szellemében a birtok vezetését végezni kellett. Negyedévenként megvizsgálta a javakat, felelt az uradalmak havi jelentéseiért, ellenőrizte a beküldött elszámolásokat (pl. táblázatokat), tanácskozott a számvevőséggel, irányította a földmérőt. Munkájában a felügyelő segítette. Utánuk rangsorban a számvevő következett, aki újból kiszámította az uradalmakból beérkezett számadásokat és észrevételezte a hiányosságokat. 15
Az uradalmak, illetve az uradalmi központok ügykezelését a kancelláriák látták el. Feladatuk elsősorban közvetítő jellegű: eljuttatták a birtokos utasításait az alsóbb szervekhez, és viszont. Ellátott a birtokos személyéhez kapcsolódó feladatokat is, pl. újévi, eljegyzési stb. jókívánságok küldése, gratulációk megköszönése, magánlevelezés. Gróf Károlyi Antal 1788-ban Pesten állította fel cancellaria centralis-át. Ez levelezett a nagykárolyi, csongrádi és a surány-megyeri felügyelőségekkel. Az Esterházy hercegi hitbizományon 1802-ben jelent meg a központi kancellária. A kancelláriák feladata az ügykezelés volt. Ezt maga a nagybirtokos vagy a jószágigazgatóság szabályozta. A beérkezett leveleket az igazgató, a titkár, néha maga a birtokos bontotta fel, kivéve a név szerint az uraságnak szóló leveleket. A beérkezett és felbontott leveleket iktatták, majd az illetékes főtisztnek adták elintézésre, megválaszolásra. A válaszokat a kancellárián letisztázták, ami az írnok, a napidíjas, a járulnuk vagy a gyakornok feladata volt. Ahol a központi kancellária másutt volt, mint pl. a fentebb említett Károlyiaknál, ott az iratokat kiadványozásra oda küldték, ami az ügyintézést lassította. Az ügyeket kezdetben az igazgatóság üléseken jegyzőkönyvenként újrakezdődő sorszámmal iktatták. Az évente végigfutó sorszámozás (az évszámmal törve) a 18. század végétől lett honos. A Károlyi-uradalmakon 1788-tól, a többiekben az ezt követő évtizedekben jelent meg az iktatás. Az irattermelés mai szemmel nézve nem volt nagy. A Károlyi-birtokok hivatalában pl. 1789-ben a központi gazdasági kancellária 1859, a titoknoki hivatal 1404, a surányi felügyelőség 306, a jogügy-igazgatóság 140 iratot intézett el. Az iktatókönyvekhez mutatók készültek, a Festeticseknél szakmutató (szempontjai: térképek, törvényes jussok, titkos ügyek) is volt. Használták a másolati (levelező-) könyvet, az utalványozási könyvet és a megyei végzések átiratok könyvét. A legfejlettebb bürokrácia a Károlyi és a Festetics hivatalokban alakult ki. Itt az iratokat nyilván a Magyar Királyi Helytartótanács mintájára 29 tárgyi csoportba (kútfőbe) osztották. Külön irattározták az összeírásokat, az építkezéseket, az ingatlanbecsléseket, a bérleti szerződéseket, a jövedelmek és szolgáltatások nyilvántartását, a hátralékos szolgáltatások kimutatását, a birtokok szerinti jövedelem-kimutatásokat, az összesített jövedelemkimutatásokat, az alkalmazottak fizetési jegyzékeit, az utasításokat, a folyamodványokat, a gazdasági jelentéseket és az ezekre adott válaszokat, a gazdasági ülések jegyzőkönyveit, a mérnöki jelentéseket, a földesúri utasításokat, a perekről szóló jelentéseket, a terméskimutatásokat, a számvevőségi észrevételeket, az évi gazdasági terveket, a kegyúri ügyeket, a katonaság eltartására vonatkozó iratokat, az adóssági ügyeket és pereket stb. Az uradalmi igazgatás természetszerűleg legjobban szervezett ága a bevételeket kiadásokat kezelő számvevőségek. A számadások vezetése uradalmanként változó volt ugyan, de mindenütt legalább kettős ellenőrzésnek (cenzúrának) vetették alá. A 18. század közepétől kezdve próbálkoztak számadásmintákkal, 1805- től előre nyomtatott számadás-formulárét is használtak. A számadásokban talált hiány (difficultates) esetén a számadó tiszteket kártérítésre kötelezték. Ha a vétkes ezt nem akarta vagy tudta megfizetni, állásából rövid úton kitették. A tisztviselő Uradalmi hivatalba nehéz volt bejutni. A felvételnél az igazgatóság mérlegelte a kérelmező megbízhatóságát, jámbor életét, vagyoni helyzetét. Olyan állásba, amely pénzkezeléssel függött össze, csak vagyonos személyt vettek fel, aki a kauciót le tudta tenni. A szakképzettség a 18. század közepéig nem annyira az iskolázottságon, mint inkább a gyakorlaton, a föld népének évszázados tapasztalatain alapult. Az uradalomba felvett gyakornok végigjárva a szamárlétra fokait munkája során sajátította el azokat az ismereteket, melyek birtokában idővel a gazdaság vezetője lehetett. De a létrejött gazdasági iskolákban, pl. a keszthelyi Georgikonban is a gyakorlat állott a középpontban: például tanulmányozták Nagyváthy János utasítását a gróf Festetics György jószágai igazgatásában követendő eljáráshoz. A szakképzettség mellett a gazdatisztektől az uraság és az uradalom iránti hűséget követelték meg. Az egész rendszer alapja erre a hűségre való hagyatkozás. Szorgalmasnak kellett lenniük és a gazdaságot jól vezetniük. A jobbágyokkal emberségesen kellett bánniuk, feleslegesen nem terhelhették Őket, és túl szigorú eljárást nem alkalmazhattak velük szemben. A nagybirtok tehát a 18. század közepétől létrehozta hivatali szerveit, amelyek dacolva a Mária Terézia-kori úrbérrendezéssel, az 1848. évi forradalommal, az első világháborúval, egészen 1945-ig fennmaradtak. Olyan, viszonylag kis létszámú, jól képzett szakbürokrácia volt ez, amely előbbre vitte a nagybirtok gazdálkodását. Ugyanakkor nem kis szerepe volt a birtok társadalmi viszonyainak és szervezeti struktúrájának konzerválásában. 16