Szerkesztõség: Vác, Csányi körút 45. Tel./fax: 27/316-100 Olvasószolgálat: munkanapokon 9 és 15 óra között. Ára: elõfizetõknek 95, árusoknál 99 forint. VÁC ÉS VONZÁSKÖRZETÉNEK LAPJA Váci Napló XVII/86 2008. október 28. kedd Cserhátvidéke Takarékszövetkezet Vác, Földváry tér 2. Tel.: 314-935 Csillagóra, amelyre ma is emlékezünk A forradalom és a váciak: tiszta szavak az évfordulón Az 1956-os forradalom váci ünnepei a méltóság és az egyre tisztuló emlékezés jegyében zajlottak. A legtöbb rendezvény szónokai félretették az aktuálpolitika kiszolgálását és igazán azokról szóltak a szavak, akik hõsei, elszenvedõi, mártírjai voltak az ötvenkét évvel ezelõtti forradalomnak. Az elmúlt héten csütörtökön voltak koszorúzások a börtön falán elhelyezett emléktáblánál, Pap Béla református lelkész, Kovács Ottó mártír, Brusznyai Árpád tanár és Pétery József püspök emléktáblájánál, a központi városi ünnepséget a zeneiskolában tartották, ahol Horváth M. Ferenc, a Vác Városi Levéltár igazgatója mondott beszédet (ezt lapunk 4-5. oldalán közöljük).» 3. oldal A váci börtön elõtt az idén kevesebben gyûltek össze, mint tavaly. 1956-ban több mint ezren szabadultak ki a zárkákból Segíts másoknak - segítesz magadnak! Új akciónk részletei a 8. oldalon! Diadalmas szombat Végre felhõtlen örömöt jelentett váci szurkolónak lenni, hiszen az elmúlt hét szombatján mind élvonalbeli kézilabdásaink, mind NB II-es focistáink szép gyõzelmet arattak: Váci NKSE Békéscsaba 23-22; Vác-Újbuda LTC Kazincbarcika 6-1. (Részletek a 7. oldalon.)
2 Váci Napló Sikerrel veszi az akadályokat Kanyó Zsolt paraatléta A legfõbb cél az olimpiai bajnoki cím A kezdeti sikerek hatalmas energiákat szabadítottak fel az ifjú sportolóban Szeptember 28., a Váci Reménység Egyesület sportpályája. Ragyogó napsütésben folyik a negyedik Németh Miklós gerelyhajító verseny. A pálya egyik felében kerekesszékes sportolók melegítenek be. Itt találom Kanyó Zsolt paraatlétát, akinek a verseny elõkészületeiben édesanyja, Kanyó Istvánné és edzõje, Szikora Gyula segít. - Mit jelent önnek a sport, korábban is sportolt? - kérdeztük Kanyó Zsoltot. - Nem sportoltam. A balesetem elõtt - ami négy éve volt - ifi szinten fociztam Taron, a hazai csapatban. A balesetem után a sport visszaadta az életemet, célt adott az életnek. - Mint a híradásokból is tudjuk 2007-tõl szép eredményeket ért el hazai és külföldi versenyeken, legutóbb Svájcban szerepelt kiválóan. - Hutwill-ben voltunk kint, 3. lettem súlylökésben, 2. gerelyhajításban. Új országos csúcsokkal rendelkezem és jelen pillanatban 7. lettem volna a paralimpián is, ha sikerül kijutnom, sajnos ez nem sikerült. A világranglista 7. helyén állok a gerelyhajításban. Haladunk szépen fölfelé 2010-ben lesz a világbajnokság Új-Zélandon, az elsõ hat automatikusan kvalifikálja magát a londoni olimpiára, addig van bõven még mit tennem. Szeretnék bejutni mindenféleképpen ebbe a hatba, vagy esetleg még egy éremesélyt is. Sok mindentõl függ, van még két évem. - Melyik sportágat szereti jobban a gerelyhajítást, vagy a súlylökést? - A gerelyhajítás jobban megy, a súlylökéshez még hiányzik a súly rólam, de ez utóbbi egy második sportág, csinálom ezt is, aztán majd meglátjuk - Mennyit edz? - A házunk elõtt van kialakítva egy pálya, ahol naponta egyszerkétszer edzem. Otthon az anyukám az edzõ és a segédem. Mikor edzõtáborba jövök Vácra, akkor együtt dolgozunk Szikora Gyulával. - Gondolom a legfõbb célja az olimpiai érem. - Mindenképpen olimpiai bajnoki cím a legfõbb cél, hogy ez Londonban összejön-e még, vagy a következõ olimpiákon, nem tudom. Harmincegy éves leszek, még három olimpia elõttem áll, ha a jó Isten is úgy akarja. Az egyesületben Szikora Gyula és Magyari József az edzõje Kanyó Zsoltnak. - Kihívást jelentett az ön számára, hogy edzõje lehet Zsoltnak? kérdeztük Szikora Gyulát. - Fantasztikus nagy élményt, egy nagyon jó érzést, mert nekem vannak parasportolóim, tehát tanulásban akadályoztatott világbajnokaim és hogy kipróbálhatom magamat Zsolttal is. Úgy néz ki, hogy megtaláltuk a közös nevezõt. Reméljük, hogy 2012- ben az olimpián már kiáll a fiatalember. - Sokat fejlõdött Zsolt, mióta együtt edzenek? - 14 méterrõl kezdtük, és ma szeretnénk 22 méter fölé dobni. Ami hiányzik: az edzõtáborozási lehetõség, ezért várjuk a szponzorokat, azokét, akik tudnak segíteni. Zsolt Vácon edzõtáborozna, az Apor Vilmos kollégiumba az étkezését kellene neki segíteni a többit biztosítja számára az egyesület. Aki tudna segíteni, kérem, keressen engem a 06-20/824-2090-es telefonszámon. Kanyó Istvánnétól, Zsolt édesanyjától megtudtuk: otthon segít fiának az edzéseken és õ szállítja autóval a versenyekre is. Mint mondta: Zsoltnak a balesetig nem volt meg a 6 év szolgálati ideje mert hiába volt szerzõdés, nem mindig volt bejelentve mindössze 28 nap hiányzott belõle, így nem járt volna neki nyugdíj. Ám az édesanya nem hagyta annyiban és kijárta, hogy fia legalább valamennyi járandóságot kapjon, így méltányosságból havonta 20 ezer forint nyugdíjat kap. * Kanyó Zsolt feleségével és nyolc éves kislányával egy Nógrád megyei kis faluban, Taron él. Az általános iskola, majd a salgótarjáni Stromfeld Aurél Mûszaki Szakközépiskola elvégzése után 9 hónapig a váci Esze Tamás Híradó Ezred laktanyájában töltötte katonai szolgálatát, majd leszerelése után ácsként kezdett dolgozni. Ám életét teljesen megváltoztatta, hogy 2004. október 31- én egy autóbalesetben eltörött a gerince, s kerekesszékbe került. Másfél éves belsõ küzdelem után ismét megtalálta a lelki békéjét, elkezdett tornázni és súlyzózni. Egy kerekesszékben ülõ sorstársa tanácsára kereste fel a Ma- gyar Paralimpiai Bizottságot, kérte segítségüket, ajánljanak neki edzõt és egyesületet. A segítség nem maradt el, a bizottság közvetítésével ismerte meg Szikora Gyulát, s rajta keresztül a Váci Reménység Egyesületet, amelynek versenyzõje lett. Ez a nap 2006 augusztus 26-án volt, ekkor rendezték meg a Németh Miklós atlétikai versenyt, melyen elõször foghatta Kanyó Zsolt kezébe a gerelyt. A bemutatkozása olyan jól sikerült, hogy 14,55 méteres dobásával új magyar mozgássérült csúcsot állított fel. Az események ettõl kezdve felgyorsultak, a kezdeti sikerek hatalmas energiákat szabadítottak fel az ifjú sportolóban. Innentõl kezdte az edzéseket komolyan venni, edzésterv szerint készült a versenyekre és a házuk elõtt, családi és baráti segítséggel kialakítottak egy edzõpályát. A gerelyhajítás mellé még két dobószámot vett fel, a diszkoszvetést és a súlylökést. (A diszkoszvetést abba kellett hagynia, mert sérülése miatt fájdalmakkal járt az edzés és a versenyzés.) A sok munka meghozta gyümölcsét, sorra nyerte az aranyérmeket. A legszívesebben a csehországi versenyére emlékszik. a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) két napos nyílt atlétikai bajnokságán 17 nemzet 300 versenyzõje között elsõ külföldi versenyén bizonyíthatott. A gerelydobás olyan jól sikerült, hogy a világranglista 10. helyén várhatta a 2008-as évet. Január 25-én vett át egy kitüntetést, mely szerint speciális kategóriában õ lett Nógrád megye 2007 év legeredményesebb sportolója. Aki többet szeretne megtudni Kanyó Zsolt sportpályafutásáról, vagy felvenné vele a kapcsolatot vele, keresse a www.paraatleta.cjb.hu Internetes oldalt.
Váci Napló 3 Csillagóra, amelyre ma is emlékezünk A forradalom és a váciak: tiszta szavak az évfordulón Október 23-án a zeneiskolában megtartott városi ünnepségen Horváth M. Ferenc, a levéltár igazgatója foglalta össze a forradalom váci eseményeit, megmutatva a történések tágabb összefüggéseit. - 1956 õszén olyan napok jöttek, amelyekre sokan és sokféleképpen emlékezünk, de amelyek mindenki, ország és világ számára egész életre meghatározóak voltak. Akivel ezekrõl a napokról beszélgettem, mindannyian a forradalom elsõ napjainak szabadságmámorát, a remény újjáéledését, az együvé tartozás erõt adó érzését említették. Igen, felemelõ élmény lehetett újra együtt nyilvánosan énekelni a Himnuszt és a Szózatot, meghallgatni a polgármester, az egyetemista ifjak és a katonák beszédeit. Máig éles emlékkép az általános iskolai diák számára, hogy boldogan integethetett a városháza erkélyén éppen beszédet mondó édesapjának, vagy a középiskolás lányoknak, ahogy kötszereket készítettek elõ a harcok esetére, de az is egy egész életre kiható élménnyé vált, amikor a város forradalmi vezetõi átélték PÁLYÁZATI KIÍRÁS Vác város Önkormányzat Idõsek Otthona és Klubja (2600 Vác, Burgundia u.9-11.) pályázatot ír ki gazdasági vezetõ munkakör betöltésére. Feladatkör meghatározása: az intézmény mûködésével összefüggõ pénzügyi, gazdasági feladatok ellátása. Pályázati feltételek: - Felsõfokú szakirányú végzettség és szakképzettség, - költségvetési területen szerzett 3 éves szakmai tapasztalat. Pályázat tartalmazza: - Szakmai önéletrajzot - 3 hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítványt Pályázat benyújtásának határideje: 2008. november 28. Állás betöltésének kezdõ napja: 2009. január. 1. Bérezés: a KJT szerint történik. A pályázatot Vác Város Önkormányzat Idõsek Otthona és Klubja 2600 Vác, Burgundia u.9-11., Egerszegi Sándor igazgatónak címezve kell benyújtani. Pro Urbe Vaciensi Vác Város Önkormányzat Idõsek Otthona és Klubja a híradólaktanyai próbakivégzés hosszú pillanatait - hallhattuk a beszédben. Tegnap, október 27-én hétfõn a Váci Fegyház és Börtön falánál elhelyezett emlékhelynél tartottak megemlékezést azok a politikai elítéltek, akik ötvenkét évvel ezelõtt a forradalom hatására nyerték vissza szabadságukat. Dr. Bóth János polgármester a több mint fél évszázaddal ezelõtti események emberi oldalát világította meg köszöntõjében, azoknak a hõsiességét, akik a rácsokon innen és túl kiálltak a függetlenségért, a szabadságért, egy szebb jövõért. Steinné Gruber Katalin, aki maga is raboskodott az akkori börtönökben, saját versét szavalta el, majd Nyírfás Dezsõ a Politikai Elítéltek Közösségének nevében, mint volt börtönlakó emlékezett - ahogy õ fogalmazott - élete leggyönyörûbb és felejthetetlen napjára. Csillagnap volt az az október 26-i, akkor 1956-ban, amikor a politikai elítéltek kiszabadultak. Sokan rabruhában mentek az utcára, nekik a váciak adtak civil ruhát - köszönet érte ma is - hangzott el. Három évtizede a látássérültekért Kiállítás, konferencia, gálamûsor, sötétszoba Egy speciális tárlattal, egy konferenciával és egy gálamûsorral emlékezett meg a fehér bot napjáról a váci székhellyel rendelkezõ Dunakanyari Látássérültek Egyesülete. Az ünnepség két évfordulót is hordozott magában. A látássérültek világnapja húsz esztendeje létezik, míg a váci és környékbeli látássérültekkel foglalkozó civil szervezet ebben az esztendõben harmincadik születésnapját ünnepli. A csütörtökön, október 16-án megtartott ünnepségen mindkét évfordulóról megemlékeztek. Györe László festõmûvész valamennyi alkotása úgy készült, hogy azokat a látásukban akadályozottak is megtekinthetik A Vácon és a környékbeli településeken élõ látássérültek érdekképviseletét ellátó civil szervezet az idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. Az 1978-ban megalakult Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének budapesti és Pest megyei szervezetének váci körzeti csoportját az alapító, Nagy László huszonnégy évig, azaz egészen haláláig vezette. Az általa megkezdett munkát folytatta Mundi Mártonné, aki 2005-ben megalapította a Dunakanyari Látássérültek Egyesületét, amely a korábbi, váci körzeti csoport tevékenységét viszi tovább. A Madách Imre Mûvelõdési Központban Györe László festõmûvész rendkívül érdekes munkáiból nyílt kiállítással vette kezdetét az ünnepi program. A tárlaton bemutatott valamennyi alkotás úgy készült, hogy azokat a látásukban akadályozott személyek is megtekinthetik. Ehhez azonban a szemük helyett az ujjaikat használhatják. A kiállítás megnyitása után kezdõdõtt az a konferencia, amelyen Mundi Mártonné foglalta össze egy elõadás keretében az egyesület elmúlt három évtizedét. Az ünnepségen Bartha Gyula, a váci polgármesteri hivatal szociális osztályának vezetõje méltatta az egyesület tevékenységét, beszámolt az önkormányzat elmúlt években végrehajtott intézkedéseirõl, amelyek a fogyatékossággal élõ emberek számára jelent segítséget. A tanácskozáson a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületének elnöke, Fodor Ágnes is elismeréssel szólt a váci székhelyû civil szervezet munkájáról. Beszédében hangsúlyozta, hogy ez az ünnep velük együtt történik. A Dunakanyari Látássérültek Egyesületét az elmúlt években többen is támogatták. Közülük Váci Egyházmegye és a váci Lions Club is képviseltette magát az ünnepségen. Az utóbbi nevében Szabóné Fadgyas Zsuzsanna soros elnök rövid köszöntõt is mondott, majd egy jelentõsebb összegû pénzadományt adott át, amolyan születésnapi ajándékként Mundi Mártonnénak. A program végén egy gálamûsor keretében mutatták be tehetségüket az egyesület tagjai. Volt, aki verssel, volt, aki zenés produkcióval készült a nagy eseményre. A Pikéthy Tibor Zenemûvészeti Szakközépiskola tanulói pedig egy zenés csokor jelképes átnyújtásával tették emlékezetessé a mûsort. Az ünnepi programmal párhuzamosan most is mûködött az úgynevezett sötétszoba, amely már az idei, esélyegyenlõségi napon is nagy sikert aratott. Az egyik, mûvelõdési központban berendezett teremben bárki kipróbálhatta, belekóstolhatott a látássérültek mindennapi nehézségeibe. Magyarországon csaknem ötvenezer vak és gyengénlátó él, az õ sajátos helyzetükre szeretné felhívni a figyelmet az 1988. óta október 15-én megtartott fehér bot napja. A nemzetközi nap célja a figyelem felhívása a vakok és a gyengénlátók sajátos helyzetére, segíteni a társadalomba való teljesebb értékû beilleszkedésük útját.
4 Váci Napló 1956 váci szemmel Dr. Horváth M. Ferenc ünnepi beszéde (elhangzott október 23-án este a zeneiskolában) Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Polgártársak! Visszatekintve a XX. századra, úgy gondolhatjuk, hogy e század alig-alig oldott meg valamit is az emberiség problémáiból, sõt a tökéletesített fegyverek segítségével és az emberi aljasság kimeríthetetlen eszközei révén milliók és milliók haltak meg értelmetlenül. Európa közép-keleti felén élõknek a boldog békeidõk forradalomba torkollását, a trianoni békeszerzõdés okozta traumát, az elszenvedett háborúkat, a koncentrációs táborokat, a ki- és áttelepítéseket, a Rákosi-féle terrort, az 1956-os reménykeltõ forradalmat, majd a vérbírósági ítéletekkel a hatalmát megalapozó puhább kádári diktatúra évtizedeit jelentette e közel száz esztendõ. Akik átélték, különleges élményekben lehetett részük. Az emberi jogokat, s fõként az élethez fûzõdõ jogot államok, kormányok, hivatalok, bíróságok, az állam erõszakszervei számtalanszor és tömeges méretben sértették meg. Megtapasztalhattuk - miután a XVIII-XIX. század fordulójától kezdve az emberi és a polgári öntudat mindinkább kiteljesedett -, hogy szándékainkat, sõt személyes és családi sorsunkat sokszor nem irányíthattuk saját magunk, abba a hatalom többféle módon beleszólt és rátelepedett mindennapjainkra. Jóllehet ma ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc 52. évfordulóját, ennek története nem 52 évvel ezelõtt, hanem majd egy évtizeddel korábban kezdõdött. A II. világháború alatt a szövetségesek többször is tárgyaltak a háború utáni világrendrõl. Az amerikai, az angol és a szovjet nagyhatalmak 1941-es teheráni, elsõ csúcstalálkozóján még nem történt meg Európa kettéosztása. Az 1941-es moszkvai külügyminiszteri konferencián a Szovjetunió már ragaszkodott ahhoz, hogy körülötte baráti államok gyûrûje jöjjön létre a háború végeztével. 1945-ben, a jaltai konferencián megtörtént Kelet-Európa kiszolgáltatása a szovjet hatalomnak, feladva az Atlanti Charta egyik alapelvét, mely szerint a népek eldönthetik, milyen rendszerben akarnak élni. A háború végeztével azonban errõl már szó sem lehetett. A szovjet hadsereg által megszállt területek, a keleti tömbbe tartozók, köztük Magyarország sorsa is megpecsételõdött. Nem pusztán arról volt szó, hogy egy katonai erõ elfoglalta ezeket az országokat, hanem arról is, hogy ezt követõen a Szovjetunió a saját képére formálta át ezeket, amelyeknek így önmaguk azonosságát kellett feladniuk. Egy reggel arra ébredt a földbirtokos, hogy birtokaitól megfosztották, a gyáros, hogy vállalatát állami tulajdonba vették, az egyház, hogy iskoláitól megfosztották, a lakóház-tulajdonos, hogy házát államosították és másoknak utalták ki, az értelmiségi, hogy munkáját egyenértékûvé tették a segédmunkáséval, a földmûves, hogy földjeit elvették. De nemcsak az anyagi javaktól fosztottak meg sokakat, hanem szabadságuktól, sõt életüktõl is. Ha a titokban nevelt sertésedet levágtad, pár év börtönbüntetés volt a jutalmad, ha szidtad a rendszert, könnyen ugyancsak ez lehetett a sorsod, hacsak nem vállaltad a besúgó szerepét. Ha rád fogták koholt vádak alapján, hogy a rendszer ellensége vagy, a temetõ árkában, a bitófán és a váci fegyház temetõjében végezhetted. Sorsod még családod elõtt is ismeretlen maradt. A lakásodba, ha becsengettek, nem tud- A váci börtön udvara. Mintegy ezren szabadultak 1956-ban hattad, hogy jóbarát, vagy az államvédelmi hatóság emberei keresnek. A csengõfrász, a félelem korszaka volt ez. A hatalom nem azok érdekében mûködött, akiknek a nevében azt gyakorolta. A munkások és a parasztok hatalma megteremtésének célja ideológiai-hatalmi blöff volt. Tudjuk, sokan azt hitték néhány éven át, nincs ennél jobb rendszer a világon, mígnem 1953-tól kezdve egyre több jel utalt arra, hogy az embereknek elege van a beszolgáltatásokból, abból, hogy a munkájukból nem tudnak megélni, abból, hogy az új rendszer hazugságra épül, és hívei mást mondanak, mint amit megvalósítanak az országban. 1956 õszén olyan napok jöttek, amelyekre sokan és sokféleképpen emlékezünk, de amelyek mindenki, ország és világ számára egész életre meghatározóak voltak. Akivel ezekrõl a napokról beszélgettem, mindannyian a forradalom elsõ napjainak szabadságmámorát, a remény újjáéledését, az együvé tartozás erõt adó érzését említették. Igen, felemelõ élmény lehetett újra együtt nyilvánosan énekelni a Himnuszt és a Szózatot, meghallgatni a polgármester, az egyetemista ifjak és a katonák beszédeit. Máig éles emlékkép az általános iskolai diák számára, hogy boldogan integethetett a városháza erkélyén éppen beszédet mondó édesapjának, vagy a középiskolás lányoknak, ahogy kötszereket készítettek elõ a harcok esetére, de az is egy egész életre kiható élménnyé vált, amikor a város forradalmi vezetõi átélték a híradólaktanyai próbakivégzés hosszú pillanatait. Vácott akkoriban két katonai ezred volt, továbbá egy-egy kisebb alakulat a híradó- és a mûszaki laktanyában (ez utóbbi az Egyesült Izzó épületében). Itt volt az ország egyik legnagyobb, politikai foglyokat is õrzõ fegyháza, itt székelt a járási kiegészítõ parancsnokság és a járási-városi rendõrkapitányság, jelentõs ipari vállalatok mûködtek, továbbá a határban, Máriaudvaron volt a Budapestet is megszálló szovjet erõk üzemanyagbázisa, és a püspöki székhelyváros lakosainak nagy része ekkor még hagyományosan õrizte keresztény értékrendjét. Nem utolsósorban a forradalom központja, Budapest szinte látótávolságban volt - nos, mindezek biztos alapot nyújtottak ahhoz, hogy a várost - értesülve a pesti ifjak tetteirõl - magával ragadják az események, és elindítsa a maga forradalmát. Akárcsak 1848 márciusában, 1956. október 23-án is a vonaton hazatérõk hozták a hírt a pesti forradalom kitörésérõl. Bejöttek az esti vonatok. Az utasok lelkesen újságolták: forrong a pesti utca, 48-as hangulat van Pesten és Budán! A fõvárosból hazatérõ váci munkások és diákok magukkal hozták a pesti szórólapokat és az újságok különkiadásait, így a város hamar értesülhetett a történtekrõl. A város ekkor nyugovóra tért, de az éjszaka leple alatt néhányan Pestre mentek, hogy fegyveresen is kivegyék a részüket a szabadságért folyó küzdelembõl. Másnap több üzemben és gyárban leállt a munka, és a dolgozók kihirdették, addig sztrájkolnak, amíg nem teljesítik az egyetemi ifjúság követeléseit, köztük a szovjet csapatok Magyarországról történõ távozását is. Vácott is, mint mindenhol az országban eltávolították a gyûlölt jelképeket: leszedték az épületekrõl a vörös csillagokat, rábeszélték a vasutasokat és a katonákat, hogy távolítsák el sapkáikról a vörös csillagos Rákosi-címert és elégették a Szikra kiadó marxista-leninista kiadványait. A hajógyári munkások felvonulásához több százan csatlakoztak a Sztálin nevét viselõ fõtéren. Nagy Imre miniszterelnöki beszéde után némán hallgatták végig a Himnuszt és olvasták fel a pesti ifjúság 16 pontos követelését. A forradalmi hangulat ismét a jelképek ellen irányult: lefeszítették a Sztálin tér névtábláit, leszedték a vörös csillagokat és zászlókat, majd hozzáláttak az ugyanitt álló Szivar, a szovjet hõsi emlékmû ledöntéséhez. És megint, mintha az 1848-as események ismétlõdnének: a tömeg elindult a Szentháromság térre, hogy kiszabadítsa a rendõrség épületébe bezárt pesti egyetemistákat. A dolog nem ment könnyen, és a rendõrség erkélyérõl riasztólövéseket adtak le, és a felsorakozott katonák közül is többen a levegõbe lõttek. Néhány sze-
Váci Napló 5 mély megsérült, de végül is az egyetemistákat sikerült kiszabadítani. A tömeg ezt követõen tovább vonult a Konstantin tér felé, ahol éppen a székesegyház elõtt, annak hátat fordítva állt egy másik szovjet emlékmû, a Kályha, ahogyan a váciak nevezték. Tehergépkocsik, drótkötelek, vésõk és kalapácsok kellettek a monstrum ledöntéséhez, ami késõ estére sikerült. Október 26-án megkezdõdött a tanácsi rendszer felszámolása, és követelték a tanácsi tisztségviselõk egy részének eltávolítását. Új városvezetõnek a város egykori polgármesterét, Kristóf Bélát jelölték, akit a szõnyegporoló mellõl, tréningruhában vittek a városháza elé, hogy ott beszédet mondjon. E spontán forradalmi megmozdulások után kezdték meg a forradalmi intézmények, a nemzeti bizottság, a nemzetõrség és a munkástanácsok szervezését és a legfontosabb feladatok megfogalmazását. Ismét csak arra figyelhetünk fel, hogy a száz évvel ezelõtti kívánalmak nagyon hasonlóak az 56-ban megfogalmazottakhoz. Mintha mi sem történt volna az elmúlt száz esztendõben, csak a történelem forgószínpadának szereplõi változtak volna. - Szabadon kell bocsátani a váci fegyházban raboskodó politikai foglyokat, Vácra kell hozni a házi õrizetben levõ Pétery József püspököt, és meg kell indítani egy új szabad sajtót. Október 27-én a 800 fõt magába rejtõ, bebádogozott ablakú fegyházhoz vonultak a váciak. A bent lakók kívülrõl jött jelekbõl már tudták, hogy odakint készülõdik valami. A rabok emelkedett hangulatban a Boldogasszony Anyánkat, a Himnuszt énekelve vártak. Szinte már senki nem õrizte õket, amikor valaki egy lézengõ õrtõl elkérte a zárkák kulcsait, és sorra kinyitották azokat. Az épületen kívül levõ katonaságnak csak tûzpárbaj árán sikerült leszerelnie az ávós külsõ õrséget. Közel ezer rab nyerte vissza szabadságát. A kiszabadultak egy része ruháit eldobálva, a Rókus kápolnánál levõ temetõ sírköveire aggatva hagyta el börtönét, majd kapott civil ruhát, pénzt, szállást és ebédet a váci lakosoktól. Október 28-án hajnalban fegyverropogásra ébredhettek a Buki-sziget közelében lakók. A tüzérezred által a vízmûnél felállított õrséget támadták meg a mai napig ismeretlen személyek. Míg a fél napos harc tartott, addig a városban megszervezték a fegyveres polgárõrséget. E napokban, mint ahogy azt Kristóf Béla írta, A hangulat bizakodó, ünnepélyes, nem látni most csak mosolyt az arcokon. Megválasztották az ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanácsot, melynek elnöke Kristóf Béla, tagjai értelmiségiek, munkások, közalkalmazottak lettek. Október 31-én több fontos esemény zajlott. E napon haladt át a városon gépkocsijával a kiszabadított Mindszenty József bíboros, létrejött az Új Váci Napló, a Nemzeti Bizottság lapja, újjáalakultak a koalíciós pártok helyi szervezetei. Másnap megérkezett a városba Pétery József püspök, akit hejcei fogságából katonai küldöttség hozott el. A székesegyház elõtt Kovács Vince püspöki helynök köszöntötte a fõpapot, akit hívek ezrei fogadtak a Konstantin téren. A következõ napon a Forradalmi Ifjúsági Bizottság tagjai a híradóalakulat segítségével létrehozták a Csokonai Rádiót, mely a város különbözõ pontjairól adta le adásait. November 3. a vihar elõtti csend napja volt. A szovjet pártvezetés elhatározta, hogy fegyveresen leveri a magyar forradalmat. Keletrõl, Záhony, Kisvárda, Debrecen, Nyíregyháza felõl özönlöttek be a szovjet csapatok, melyek hamar elérték Budapestet és környékét. November 4., A szörnyû, rettenetes nap - írta Vajta Gábor sebészorvos, Fekete Vasárnap - jegyezte le Kristóf Béla. Hajnalban szovjet harckocsik vették körül a várost, egy részük tovadübörgött a fõváros irányába. A város polgársága harcra készült. Fegyvereket, fõként puskákat vettek fel a laktanyákból, Molotov-koktélokat gyártottak a rendõrség épületében, és a város vezetését arra kérték, szervezze meg a város védelmét. Az öngyilkos ellenállásra nem került sor. Sem a polgárokat, sem a tüzérezredet nem engedte harcba a város polgármestere, és a lövegzárakat átadták a szovjet alakulat parancsnokának. A város ily módon megmenekült, de egyúttal kapitulált is. Lehotka Gábor a piarista templom orgonáján játszotta el a Himnuszt és rögtönzött fájdalmas akkordokat, siratta el az országot. Az elkövetkezõ napokban - míg Budapesten zajlottak a fegyveres harcok - Vácott viszonylagos béke uralkodott. Úgy látszott, megtört a város ellenállása. Ekkor terjedt el a hír, hogy a szovjetek a Budapest Szob vasútvonalon szállítanak ki foglyokat külföldre. Megakadályozásának egyetlen módja a sínek felrobbantása volt. Ennek értelmi szerzõje a polgármester, Kristóf Béla, végrehajtója Arnóczy Lajos, a polgárõrség parancsnoka volt, akit katonái és vasutas tisztek segítettek az akció végrehajtásában. A város vezetésének cselekvési köre egyre szûkült. November 11-én egy szovjet harckocsi ezred foglalta el a várost. Egy tankot a fõtérre vezényeltek, csöve a városháza erkélyéig magasodott. A többi tank tovább haladt a híradólaktanyához. Kristóf Bélát, a forradalmi bizottság tagjait és Arnóczy Lajos nemzetõr-parancsnokot letartóztatták. Mindnyájukat együttmûködésre kötelezték, és arra, ismerjék el a Kádár János vezette forradalmi munkás-paraszt kormány -t. Ezt követõen szabadlábra helyezték õket. Egy rövid ideig - egyfajta kettõs hatalomként - még együtt tevékenykedett a feltámadt Vác Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága és a Forradalmi Bizottság, de ez utóbbi egyre inkább veszített a súlyából, és a forradalom hajtóereje ezután a Váci Összüzemi Forradalmi Munkástanács lett Lehõcz János és Betyár László vezetésével. A város lakosai ugyanakkor továbbra is Kristóf Bélát tekintették a város vezetõjének, s ezt a november 15-i nagygyûlésen ki is nyilvánították. A szovjet városparancsnokság - látva a város ellenállását - újból letartóztatta a városi vezetõk egy részét és jó néhány munkástanácsi tagot. Újabb szovjet katonai egységeket vezényeltek a városba és kijárási tilalmat rendeltek el. November 19-én felvették a munkát a váci üzemekben, gyárakban. Az összüzemi munkástanács az év végéig folytatott érdemi tevékenységet. December elejétõl azonban már a Pest Megyei Tanács ellenforradalmi szervezetnek minõsítette a városi munkástanácsot, és vezetõje az Új Váci Napló karácsonyi számában már a A forradalom vihara utáni... új jövõ ígéretérõl írt. Az új jövõ azonban egészen más formában jött el, mint ahogyan azt sejteni lehetett. 1957 elejétõl beindult a megtorlás gépezete, és a közhangulatot ismét a félelem uralta. A megtorlás összesített adataival még nem rendelkezünk, csak nagyjából tudjuk, hogy ki mindenkit, tanárokat, orvosokat, katonákat, munkásokat vontak felelõsségre, ítélték el õket súlyos börtönbüntetésre, fosztották meg õket szeretteiktõl, állásuktól, vagyonuktól, és váltak évtizedekre õk és családtagjaik megbélyegzetté. 436 polgártársunk pedig, a többségük munkás, és javarészt férfi, hagyta el az országot. Disszidáltak. S e korabeli kifejezéssel egyúttal törölték is õket az ország lakosai közül. Volt, akiben már közvetlenül a forradalom leverése után élt a remény egy másik világ születésében. A Vácott élt egykori katonatiszt, Pogány Sándor a következõket írta naplójába 1956 decemberében: Mindenki azt kérdezi a másiktól: hogyan látod a helyzetet? Ha ezt a kérdést magamnak adom fel, csak az érzéseimre hallgatva adhatom meg a választ. a magyar forradalom fegyveres és tömegcselekményekben megnyilvánuló elsõ szakasza lezárult. Eredményei kétségtelenek. Befelé megteremtette a nemzeti egységet és visszaadta a nemzet öntudatát, megerõsítette azt a hitünket, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Nagykorúak lettünk, akik jogosan követelhetjük, hogy magunk irányítsuk a saját sorsunkat.... az ún. magyar ügy csak elõjátéka volt annak a világtörténelmi folyamatnak, amelynek most szemlélhetjük kibontakozását. Megkezdõdött a dráma elsõ felvonása. Egy nagy alku fog elkezdõdni, egy óriási méretû diplomáciai hadjárat. Ezt egészen nagy vonalban a következõképpen képzelem: 1. A Szovjetunió fokozatosan szabadjára engedi a csatlós államokat. 2. A Szovjetunióban megbukik a bolsevizmus, egyes részek a Szovjetunióból kiválnak. 3. A világ újjárendezése. Aranykor. Bánatország ez a szegény Magyarország - írta Pogány Sándor naplója végén. Igen, több mint harminc évnek kellett eltelnie, hogy újból érezhessük a szabadság ízét, mámorát és örömét. Akkor, amikor 1989. március idusán együtt és énekelve vonultunk ki a honvéd emlékmûhöz, akkor reménykedtünk, hogy eljöhet az Aranykor. Egyszer azonban el kell jönni annak az idõnek is, amikor nemcsak a remény éltet minket, hanem az Aranykort, ahogy Pogány Sándor jósolta, meg is tapasztalhatjuk. 1956-ban az új rendszer, a diktatúra eltörlésének reményében sokan szánták el magukat vakmerõ cselekedetekre, lettek a forradalom aktív résztvevõi. E napokban az emberek nem arra gondoltak, hogy mi lesz, ha vereséggel végzõdik a forradalom, és nem számoltak az elbukás lehetõségével. Joggal vélhetjük: forradalmat véghezvinni másképpen nem is lehet. A forradalomban résztvevõktõl, azoktól, akik már nem lehetnek jelen, és Önöktõl, akik remélem, minél nagyobb számban vesznek részt ezen az ünnepségen, több mindent megtanulhattunk és tanulhatunk. Bátorságot, olykor vakmerõséget, tisztánlátást, kitartást, magyarságot, együtt gondolkodást és cselekvést. Emlékük legyen áldott, és az Isten éltesse Önöket!