Túlélni szeretteink halálát - ORPHEUSZ ÉS EURÜDIKÉ 2009. március 31. Az Orpheusz-mítosz évezredek óta a zene hatalmát hirdeti, s ezt messzemenően igazolta a Magyar Állami Operaház Haydn-bemutató előadása. A zenéét, a minden fájdalmatszenvedést, vágyat-kétségbeesést kioldó dallamokét, lett légyen bármely kor szülötte, aki vigaszra szorul. KRITIKA Jogosan gondolta hát Fischer Ádám, az intézmény főzeneigazgatója, hogy a Haydn-emlékév alkalmából itt az ideje műsorra tűzni a zeneszerző utolsó operáját, a L'anima del filosofót (melynek alcíme Orfeo ed Euridice). A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké magyarországi bemutatását éppenséggel a születési évforduló (március 31.) előtti napokra sikerült időzíteni. Sosem késő. A Haydn-operákat bizony csak nagyritkán játsszák (színrevitel tekintetében nem is ok nélkül), újabban Harnoncourt és Cecilia Bartoli közös előadása keltette föl újra iránta a figyelmet. Az opera egy jottányival sem értéktelenebb az életmű nagy vonulatának alkotásainál, ám bőséggel okoz gondot a rendezőnek. A L'anima del filosofo - melynek előadását ugyancsak Fischer Ádám vezényletével 2005-ben a kismartoni Haydn-fesztivál opera-sorozatának az évi bemutatójaként láthattam - lenyűgöző zenével gyarapította az Orpheusz-zeneirodalmat. Mintha Haydnt is megihlette volna a mítoszok lírikusa. Ahogyan görög lantjával, a lírával bűvöli bénult áhítatra környezetét, s az alvilág urait Kalliopé múzsa fia, épp olyan szuggesztivitással képes az olthatatlan fájdalmat zenébe oltani az osztrák zeneszerző.
Az opera műfajának korai korszakaszában még nem dominálnak az áriák; Haydn - ettől függetlenül is - nagy gondot fordít a zenekar és a kórus azonos értékű megszólaltatására. Mi több, közismert opusaihoz képest, jóval líraibb és melodikusabb zenét ír, nyilván az opera témája miatt. Percig sem képes kivonni magát hatása alól a hallgató. Fischer Ádám pedig az igényesség legmagasabb fokán csalja elő a Haydn-muzsikát az Operaház zenekarából, kórusából (s ebben oroszlánrésze van a karigazgató Szabó Sipos Máténak) és a szerencsésen kiválasztott szólistákból. Az opera drámai jeleneteinek fölépítése épp olyan mesteri, mint amilyen megindító a művet sűrűn átszövő líra zenei megérzékítése. A L'anima del filosofo fináléjának vihar-kórusa semmiben sem marad el a legnagyobb Haydn-oratóriumok, teszem azt, A teremtés vagy Az évszakok kórusművészetétől. S ezt a karmester Fischer és az Operaház kórusa hasonló ihletettséggel el is hiteti velünk.
Zenei csúcsformáját éli tehát az Operaház, de kevésbé mondható el ez a szcenírozásról. Zsótér Sándor majdhogynem megoldhatatlan feladatot kapott, amikor vállalta, hogy a dramaturgiailag kusza, logikátlan és inkoherens cselekményt (ráadásul a librettó igencsak gyermeteg szövegével) elfogadható módon megjeleníti a színpadon. A Haydn-Badini opera merőben különbözik a közkedvelt Orpheusz-témájú operákétól, a Monteverdiétől és a
Gluckétól egyaránt. Jóval korábban indítja a történetet, és nem kalauzolja végig Orpheuszt, megpróbáltatások sokaságán át az Alvilág bugyrain, hogy onnan hosszas kalandozással próbálja Euridikét kivezetni, míg esküjének megszegésével (megfordul és hitvesének szemébe néz) elveszítse a reményt, hogy az élők sorában maradjon hitvese, nem szólva a fordulatról, hogy az Istenek jóvoltából újra megadassék a "feltámadás". Ehelyett olyan figurákat vezetnek be a szerzők a történetbe, mint Kreon, Euridiké apja, akinek szerepe, azon kívül, hogy lánya elvesztése után háborút indít, semmiképp sem illeszkedik szervesen az operába. Zsótérnak tehát kőkeményen végig kellett gondolnia és ki kellett ötlenie, hogyan "rázza össze" a cselekményt és hogyan teszi vizuálisan megragadhatóvá - ennél fogva az eredményen meglátszik, hogy spekuláció szülötte. Ha nem magyarázzák meg a műsorfüzetben, hogy a színpad amúgy plasztikus szépségű díszletkonstrukciójában egy vasúti szerencsétlenség miatt felgörbült vagont, s egy összetört hidat meg egy üres hétvégi házat kell fölfedeznünk - Ambrus Mária munkája -, sosem fejtem meg. (Előbbiben furcsa hajószerűséget vélelmeztem.) Létrán közlekedve jutnak a magas építmény tetejére a jobb sorsra érdemes szólisták, hogy többnyire térdre ereszkedve énekeljenek. Mondhatom, nem sok köze van a lelkiállapotukhoz. Márpedig, legyen Jákob lajtorjája vagy egy bérház tűzoltólétrája a modern díszletelem, alapkövetelmény, hogy a zenéhez közelálló asszociációkat ébresszen. Vannak viszont jelenetek, amikor a muzsika hangulatát, a jelenet érzelmi sugallatát sikerül igen szépen visszaadni: például a haldokló Euridiké - Rost Andrea - lassú kimúlását az életből, amikor is a Léthe vizeként hullámzó, a színpadon egymás mellett gördülő testekre omlik a gönyörű búcsúáriáját éneklő lány, s a kórus lassan tovagördíti az élettelen testet.
Rost Andrea a tőle elvárható legjobb formában kelti életre a szopránirodalom eme alig ismert, szépséges szerepét. Hajlékonyan veti alá magát a rendezés követelményeinek. A pazar vendégénekes, Kenneth Tarver, a Covent Garden és a Metropolitan állandó föllépője, nyaktörő színpadi szituációkban is makulátlan intonálással és szuggesztív lírai töltettel énekli Orpheusz alvilág-bűvölő-szólamait, szerelmi duettje Rost Andreával ritka élményt nyújt. Az Orpheusz elméjét metaforizáló Géniusz szerepében Hajnóczy Júlia korábban már többször megcsodált hangjának csiszoltságát méltányolhatjuk, ahogyan kurtább jelenéseiben Szegedi Csaba (Kreon) és Cser Krisztián (Pluto) is erőteljes színt visz az előadásba. Helyet kap hát az operaházi előadásban a súlyos filozófiai gondolat: hiába minden erőfeszítés, vágy, küzdelem, szeretteink halálát nem lehet visszavonni. Legfeljebb túlélni. Szerző: Metz Katalin Fotó: Kováts Dániel http://www.kultura.hu/main.php?folderid=1174&articleid=281582&ctag=articlelist&iid=1