HAZAVÁGYTAM, KELET-POROSZORSZÁGBA! HOGYAN ÉLTE TÚL A NÉPIRTÁST EGY NÉMET SZINTÓ?

Reinhard Florian HAZAVÁGYTAM, KELET-POROSZORSZÁGBA! HOGYAN ÉLTE TÚL A NÉPIRTÁST EGY NÉMET SZINTÓ? Szerkesztette: Jana Mechelhoff-Herezi és Uwe Neumärker 1

A kiadó megjegyzése A könyvben olvasható életrajz három interjú alapján készült. Reinhard Florian először 1998-ban beszélt az USC Shoah Foundation Institute munkatársainak a Survivors of the Shoah Visual History Archive program keretében. 2005-ben a berlini Freie Universität Erinnerung, Verantwortung und Zukunft alapítványa és a Deutsche Historische Museum Zwangsarbeit 1939-1945. Erinnerungen und Geschichte. Ein digitales Archiv (www.zwangsarbeit-archiv.de) közös projektje keretében kérdezték meg. 2011-ben Reinhard Florian többórás interjút adott A Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékműve Alapítványnak (Stiftung Denkmal für die ermordeten Juden Europas) a Sprechen trotz allem (Beszélni mindenek ellenére) nevű projekt keretében. Ez a beszélgetés a felvétel helyszínén (az alapítvány dokumentumtárában) elérhető. Ezeket a tanúvallomásokat 2011-2012-ben számos személyes beszélgetés és levéltári kutatás egészítette ki. A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Reinhard Florian: Ich wollte nach Hause, nach Ostpreußen! Das Überleben eines deutschen Sinto. Herausgegeben von Jana Mechelhoff-Herezi und Uwe Neumärker. Stiftung Denkmal für die ermordeten Juden Europas, 2., durchgesehene Auflage 2013 Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékműve Alapítvány, 2. kiadás 2013 Impresszum Kiadja: Magyarország Nagykövetsége Berlin - Külgazdasági és Külügyminisztérium TARTALOM Bevezető - Romani Rose... 6 Köszöntő - Günter Saathoff........ 8 I. RÉSZ: A HÁBORÚ ELŐTT A család tipikus kelet-poroszországi szintik..... 10 Lóvásár Wehlauban... 11 Szüleim... 13 Iskola... 16 Jogfosztás..... 18 II. RÉSZ: A HÁBORÚ A rogalwaldei uradalom... 27 Letartóztatás és transzport... 29 Mauthausen... 33 Gusen..... 36 Monowitz..... 54 Rydultau..... 58 Ebensee.... 62 III. RÉSZ: A HÁBORÚ UTÁN A könyv megjelenését támogatta: Miniszterelnökség - Magyar Holokauszt Emlékév 2014 Civil Alap 2014 pályázati program Honvágy Kelet-Poroszország után.... 67 Emlékezés és viszontlátás.... 71 Utószó. Haza a német Keleten... 87 Utószó a magyar kiadáshoz... 104 Válogatott szakirodalom..... 109 Képek forrásai... 111 Helynevek régen és ma.... 112 Fordította: Halasi Zoltán Szakmai lektorálás: Kerpel-Fronius Ádám Képek...... 113 Áttekintő térkép........ 150 ISBN: 978-963-7038-47-1 Minden jog fenntartva - 2014 2 3

Örömömre szolgál, hogy a Magyar Holokauszt Emlékév 2014 kapcsán a berlini magyar nagykövetség lehetőséget kapott egy németországi szintó túlélő emlékiratának magyar nyelvű megjelentetésére. A roma holokausztról a mai napig kevés dokumentáció létezik, ezért mindig nagy jelentőséggel bír egy személyes visszaemlékezés, mely bepillantást enged e tragikus korszak roma áldozatainak hétköznapjaiba. Reinhard Florian élettörténete tanulság mindannyiunk számára, hogy a holokauszt soha többé ne ismétlődhessen meg. A könyvet 2014. augusztus 2-ára a holokauszt roma áldozatainak emlékére ajánlom. Dr. Czukor József nagykövet Magyarország Nagykövetsége Berlin Reinhard Florian-nal 2012. október 23-án a meggyilkolt európai szintik és romák berlini emlékművének átadásán találkoztam, személyes ismeretségünk mély nyomot hagyott bennem. A kezünkben tartott magyar nyelvű életút alapján megismerhetünk egy keservesen tragikus sorsot, előremutatva a jövőnk felé. Reinhard Florian egyetlen hibája az volt, hogy romaként született, élt és halt meg. Horváth Erika konzul Magyarország Nagykövetsége Berlin 4 5

BEVEZETŐ Reinhard Florian kelet-poroszországi 1 szintó életrajza a szintik és romák 1933-1945 közötti kirekesztésének, jogfosztásának és embertelen megaláztatásának történetét példázza. Az életrajz ugyanakkor nagyon is személyes történet; egy ember elveszettségéről és kétségbeeséséről, egyszersmind helytállásról és élni akarásáról szól. Amikor Reinhard Florian elmondja, milyen kegyetlenül bántalmazták gyerekkorában a Hitlerjugend tagjai, szorongató közelségbe hozza a náci diktatúra hétköznapjait, jól érzékeltetve a cigánynak 2 vagy zsidónak született emberek védtelenségét és törvényen kívüliségét az akkori Németországban. De mindez Florian szenvedéseinek kezdete volt csupán: tele megaláztatással, kirekesztéssel, és mindannak elvesztésével, amit emberi méltóságnak szoktunk nevezni. A guseni és az auschwitz-monowitzi koncentrációs tábor foglyaként az SS-ek szemében Florian nem volt több holmi rabszolgánál, nekik csak az volt a fontos, hogy a munkaerejét minél hatékonyabban kizsákmányolják. A hírhedt kifejezés: a munka általi megsemmisítés nyilvánvalóvá teszi, milyen mélységesen megvetette az embert az a rasszista ideológia, amely kisebbségünk genocídiumának alapjául szolgált. Reinhard Florian részletesen leírja a tábor hétköznapjait, az önkény korlátlan tombolását, a puszta számmá lefokozott foglyok mérhetetlen szenvedéseit. Reinhard Florian hozzátartozóinak többségét koncentrációs és megsemmisítő táborokban veszítette el: a családból rajta kívül csak édesapja és az egyik öccse maradt életben; tizenhárom testvérét, édesanyját, mostohaanyját mind megölték. Ez jól érzékelteti, milyen szörnyűséges méreteket öltött a szintik és romák ellen elkövetett népirtás. Szeretett kelet-poroszországi szülőföldjére Florian a megváltozott politikai helyzet miatt nem térhetett vissza többé. Reinhard 1 Kelet-Poroszország az őslakos poroszokról, egy balti népről kapta a nevét. A területet Német Lovagrend hódítja meg a 13. századtól kezdve. Egy ideig lengyel fennhatóság alatt áll, később a Hohenzollern ház egyesíti a Brandenburgi Választófejedelemséggel. 1772-től Poroszország, 1871-től a Német Birodalom legkeletibb tartománya. 1944-45-ben a német lakosság részben elmenekül, részben elűzik innen. Az egykori Kelet- Poroszország területének északi felét ma Oroszország (Kalinyingrádi-körzet), déli felét Lengyelország (Warmiai-Mazúriai Vajdaság) birtokolja. 2 A több száz éve német földön élő cigányok magukat szintónak hívják, a német hivatalosság korábbi cigány megnevezését megbélyegzőnek érzik. A szintó önmegnevezést a mai német politikailag korrekt közbeszéd átvette. A szintik érzületét tiszteletben tartva, ezért a múlthoz tapadó, hivatalos cigány, cigányok megnevezés e könyvben is végig idézőjelben szerepel. (a ford.) Florian tanúsítja, hogy a lágerélmények árnyként telepszenek az ember életére azután is, hogy a szövetséges hadseregek már felszabadították a foglyokat. Nemigen ismerek még egy olyan túlélőt, aki Florianhoz hasonló intenzitással tudna mesélni az emlékezés szörnyű terhéről. Egy alkalommal az emlékezés foglyának nevezte magát és a többi túlélőt. Ám Reinhard Florian soha nem hagyta, hogy belecsússzon a passzív áldozat szerepébe. Újra és újra tanúságot tett a saját szenvedéstörténetéről és nyilvánosan megemlékezett a náci barbárság áldozatairól. A holokauszt túlélőjeként, ha kellett, a Német Szintik és Romák Központi Tanácsa mellett is felemelte szavát. Élete példaszerűen igazolta, hogy az emlékezés a jelen iránti kötelezettséget is jelent. A nácik által meggyilkolt szintik és romák emlékművének ügyét Reinhard Florian különösen a szívén viselte. Az, hogy Florian életének és szenvedéseinek történetét most e központi emlékhely megnyitásával összefüggésben jelentetjük meg az emlékműhöz kapcsolódó alapítvány kiadványainak sorozatában, az a neki járó, ám a Német Szövetségi Köztársaság részéről évtizedeken át megtagadott elismerés jelének tekinthető. A háború utáni német történelem e sötét fejezetéről is mesél e mostani kötet. Mi, a nagy civilizációs törés után születettek hálával tartozunk Reinhard Floriannak, amiért annyi éven át támogatott minket. Ezért én személy szerint is szeretnék őszinte szívvel köszönetet mondani neki. Igen nagy hatást tesz rám az a tartózkodó szerénység, amely Reinhard Floriant, az embert jellemzi. E kötetben összegyűjtött emlékei és gondolatai ajándékot jelentenek a fiatalabb nemzedéknek és fontos hozzájárulást egy emberhez méltóbb jövőhöz. Végül, de nem utolsósorban hadd mondjak köszönetet a Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékműve Alapítványnak azért, hogy ez a kiadvány létrejöhetett. Bizonyos vagyok benne, hogy az Alapítvány és a mi Heidelbergi Dokumentációs és Kulturális Központunk a jövőben is szorosan együtt fog működni. Romani Rose a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának elnöke 6 7

KÖSZÖNTŐ Hogy ott mi történt az emberekkel, hogy ott hogyan érezte magát az ember, arra egyébként nincsenek is szavak. [ ] Kivel beszéljem meg a tapasztalataimat, az élményeimet, kivel beszéljek arról, amit átéltem? [ ] Sok mindent el lehet mondani, de az, amit az ember valóban végigcsinált, ezerszer szörnyűbb volt. [ ] Azt nem lehet elképzelni. [ ] Azt végig kell csinálni, hogy megértse az ember. Reinhard Florian ezekkel a szavakkal érzékelteti, hogy azt a szörnyűséget, amit átélt nekünk, akik ezt nem éltük át lehetetlen átadni azzal intenzitással, ahogy annak idején elszenvedte. Szavai emlékeztetnek Jorge Semprun (1923 2011) tanúvallomására, aki ez mondta: 1945 őszén, 22 évesen elkezdtem feldolgozni irodalmilag azt a bizonyos élettapasztalatot: az emlékezést a halálra. De nem ment. Értsenek meg: nem bírtam megírni nem éltem volna túl, ha megírom. Elbeszélni a saját üldöztetést tehát mindkettejük, Reinhard Florian és Jorge Semprun számára azt jelenti, hogy magamra veszem az emlékezés minden gyötrelmét, erőt gyűjtök hozzá nemegyszer évtizedekkel az események után, ráadásul attól tartva, sőt, azzal a bizonyossággal, hogy a velem történteket soha nem fogom tudni megérteni. Mindezt tetézi, hogy évtizedekkel ezelőtt még alig akadt német, aki meghallgatta volna az efféle emlékezést. Ilyenformán kettős hallgatás honolt a holokauszt ügyében hosszú időn keresztül. Annál hálásabbak vagyunk Reinhard Floriannak azért, hogy ma mesél. Így legalább valami halvány sejtelmünk lehet arról, hogy mit követtek el emberek emberek ellen szisztematikusan annak idején. Így legalább megtudunk valamit arról, hogy milyen volt az élete szintóként Kelet-Poroszországban még azelőtt, hogy megindult az üldöztetés, és hogy miként folytatta életét a náci terror után. Kíváncsiak vagyunk rá, mi történt mi történt vele. Érdekel minket a mondanivalója. Az, hogy a túlélők végre szóhoz jutnak, hogy ma érdeklődő, együtt érző hallgatóságra lelnek ez is jele annak, mennyire igaztalan volt a nácik megvetése ezek iránt az emberek iránt. Társadalmunk csak későn tett szert arra az erőre, hogy együtt tudjon érezni az áldozatokkal, mint ahogy nagyon későn került sor arra is, hogy hivatalosan is elismerje a szintik és romák ellen elkövetett népirtás tényét. Reinhard Florian a társadalomhoz akart tartozni. De megkülönböztették, kirekesztették, üldözték: először az iskolában a szélre ültették, utána megverték és megalázták a hitlerjugendesek. Tanulmányait nem végezhette el, helyette kényszermunkára küldték, végül börtön, transzport, koncentrációs tábor következett. Az egész a hétköznapokban kezdődött szinte észrevétlenül és az abszolút borzalomba torkollt. Azt szeretném, ha mi, akik nem kényszerültünk ilyesmit átélni, érzékenyek lennénk a kisebbségek lenézésének, hátrányos megkülönböztetésének és a társadalomból való kirekesztésének mindmegannyi apró jelére, az efféle folyamatok egészen észrevétlen kezdeteire is. E könyv elolvasása segítségünkre lehet ebben. Hálás vagyok azért, hogy Reinhard Florian visszaemlékezései a Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékműve Alapítvány sorozatában jelennek meg. Az efféle projekthez szívesen nyújtunk támogatást. A szerkesztők fogadják érte elismerésemet. Günter Saathoff az Emlékezet, Felelősség és Jövő alapítvány elnöke 8 9

I. RÉSZ: A HÁBORÚ ELŐTT A család tipikus kelet-poroszországi szintik Matheningken, Kelet-Poroszország, 1923 elején: kicsi, nyugalmas helység körülbelül 250 lelket számlál a Német Birodalom keleti szélén. A lakosság többsége a mezőgazdaságban tevékenykedik. A legközelebbi nagyobb város, Insterburg 14 kilométerre van. Ebben az évszakban csak ló vontatta szánon elérhető. Még hosszú hónapokig tart a hó és a hideg. A tél ezen a vidéken hosszú és zimankós, csak májusban köszönt be lassan a tavasz. Matheningken nagyjából 20 portája közül az egyiken él Reinhard Habedank és felesége, Florentine Florian négy gyermekével, mind lány. A Habedank- Florian család legtöbb tagja máshogy néz ki, mint a szomszédaik. Az olyanokat, mint ők, cigányoknak hívják az emberek általában. Ők egymás közt szintiknek hívják magukat. A faluban nincs több ilyen család, de Kelet-Poroszországban mégse olyan ritkák a cigányok. Közülük sokan már nemzedékek óta megtelepedtek itt, és lókereskedőként keresik a kenyerüket. Florentine és Reinhard nincsenek összeházasodva. Az anyakönyvezett házasság a szintik közt inkább szokatlan. Ők még a hagyományos módon kötik össze egymással az életüket. Az efféle cigánylakodalmat a hivatalosság nem ismeri el. Így aztán az ilyen kapcsolatból származó utódokat a hatóságok házasságon kívül született gyerekeknek tekintik. Habedank-Florianék Matheningkenből Karalenébe költöznek. Ez a helység is Insterburg járáshoz tartozik. Abban a házban, ahová beköltöznek, már több szintó család lakik. Egy gazda a tulajdonos. Az épület egyszerű, régi parasztház, nincs benne semmi különös. A legtöbb lakónak nincs pénze. A lakbért ledolgozzák a gazdánál. Egyébként ő az egyetlen gazda a környéken, aki cigányokat enged a portájára és megengedi, hogy dolgozzanak nála. A többi paraszt erre nem hajlandó. Ők inkább árja bérlőket tartanak, és árja munkaerőt foglalkoztatnak. Bőségesen akad ilyen, elég nagy a munkanélküliség. És ilyenkor nem feltétlenül a cigány az első, akit felvesznek. Édesapám, Reinhard Habedank, 1896-ban született Puskeppelnben, és számos szintóhoz hasonlóan ő is lókereskedésből élt. A mi kultúránk a lovat szent állatnak tartja. Apám némi sikerrel űzi a mesterségét. A családnak nem nagyon vannak megélhetési gondjai. A legsikeresebb időszak 1934 és 1937 között van, közvetlenül az előtt, hogy apámat rákényszerítik a lókereskedés feladására. Ezekben az években megesik, hogy húsz lova is van. Ott, ahol lakunk, már nem tudja elszállásolni a jószágokat, túl sokan vannak. Ezért 1935-ben istállóhelyeket bérel Georgenburgban, Insterburg egyik elővárosában. Ott nem csak eteti a lovait, mint eddig, hogy jók legyenek eladásra, hanem csikók is születnek tőlük. Mivel egyedül már nem boldogul a sok munkával, a jószágok ellátására fölvesz egy szolgát. Apám kereskedő, gyakran van úton. Lóvásár Wehlauban Egyik úticélja Wehlau. Ott tartják Európa egyik legnagyobb lóvásárát. Párját ritkító esemény. Apám számára mindig ez az év csúcspontja, ott bonyolítja le az igazi forgalmat, onnan származik évi bevételének java. A wehlaui lóvásáron hatalmas a hangzavar, óriási a nyüzsgés. Közel s távolról jönnek a kereskedők és a vásárlók. Az alkudozásnak szilárd szabályai vannak és persze egy kis színház is velejár mindig. A dolog menete nagyjából a következő: a vásárolni szándékozó paraszt hosszasan és behatóan vizsgáltatja az őt érdeklő ló pofáját, fogazatát. Minél jobban érdekli az állat, annál inkább úgy tesz, mintha értéktelennek tartaná. Nehogy apám észrevegye, mennyire szeretné megszerezni épp ezt a lovat. Az rontaná az árat. Ilyenkor a vevő többször körbejárja és mindenfelől szemügyre veszi az állatot. Csak aztán fordul apámhoz: Egész jól néz ki ez a ló. Mennyibe kerül? Hát én azt gondoltam, hogy ennyi meg ennyi márka. Te jószagú ég! Nem! Az nagyon sok. Na jó, szóval kivételesen, de tényleg, van egy csak neked szóló ajánlatom: ennyi meg ennyi márka Hát azért még így is elég sokra tartod! Ötvennel kevesebb! És jöhet az áldomás! Rendben! Kézfogás szentesíti az üzletet. Lóvásáron a kézfogás bőven ér annyit, mint másutt egy vásárlási szerződés. És jöhet az áldomás, ez annyit tesz, hogy a megállapodás után járó ingyen kupica snapszot ennek neve Magrietsch a vevő állja. Az áldomás helyi nevén a Magrietsch az alkut mintegy törvényerőre emeli. Az ilyesféle üzletet nem sietik el, sokszor órákon át huzakodnak-alkudoznak egy lóra. A vásár három napig tart, színhelye a városfal előtt elterülő hatalmas mező. A térség legszéléig és befelé, egészen a városi utcákig a mutatványosok, vendéglősök és kereskedők már felállították bódéikat 10 11

és sátraikat. Mindenütt jól szervezett zűrzavar uralkodik. Nincs szükség külön felügyeletre, egyfajta titkos belső logika szabályoz mindent. 1937-ben apám ekkor vesz részt utoljára a lóvásáron állítólag jóval több, mint 10000 lovat vettek nyilvántartásba. Ehhez jön még néhány ezer szarvasmarha. A lovak esetében elsősorban olyan állatokról van szó, amelyeket a mezőgazdaság hasznosít. A hátas- és kocsilónak való trakehneni lovak iránt itt alig van kereslet, a munkalovak iránt annál inkább. Különösen kapósak a kistermetű, szívós mezőgazdasági lovak afféle családfával nem rendelkező parasztlovak, ezek kitűnőek hámos lónak. Ezért a piacot főleg a középosztályból való vevők keresik fel. Drága luxuslovakat általában Königsbergben vesznek. A lovak nagy része az eladás után is Kelet-Poroszországban marad. Ez az erőteljesen mezőgazdasági jellegű vidék hagyományosan bővelkedik lovakban. De sok lovat adnak el külföldre, ahogy akkoriban mondták, vagyis a Reichbe 3. 1 A wehlaui vásár legfényesebb időszakában előfordult, hogy napi száz lóval teli vagont indítottak útnak nyugat felé. Egy vagonba nyolc ló fér. Apám meséli, hogy 1914 előtt sok oroszországi lovat kínáltak eladásra, az első világháború után aztán jobbára lengyelországiakat. A vevők nem csak Kelet- és Nyugat-Poroszországból utaztak ide, hanem a Reichből és más európai országokból is, például Dániából, Svédországból, Finnországból, Ausztriából, Szerbiából. Hogy milyen volt egy ilyen lóvásár, azt ma a motorizált világban szinte el sem lehet képzelni. Az előkészületek már hetekkel korábban megkezdődnek. A város az illetékek emeléséből profitál, a wehlaui kereskedők és kocsmárosok ugyancsak derekasan keresnek, és még a polgárok is némi plusz jövedelemhez jutnak a szobakiadás révén. A vásár a wehlaui gazdaság egyik fontos motorja. Szállításnál a lovakat egymáshoz kötik, mindig az előtte levő farkához. Olyan is van, hogy a szekér után kötik az eladásra kiszemelt állatokat. Mint mondtam, messziről is jönnek vevők, a többség azonban Kelet- Poroszország tartományból. Lassanként elfogynak a helyek, ahová még ki lehet fogni a lovakat, az utolsó kis hézag is megtelik. Sok tulajdonos magával hozza legidősebb, még eladó lányát. Amíg a vásár tart, jók a kiházasítás esélyei. A kereskedők közt szép számmal vannak zsidók. Ehhez jönnek még a szélrózsa minden irányából összecsődülő cigányok. Némelyiknek itt a felesége is, ők jövendőmondással foglalkoznak. Sok vásárlátogató izgatónak találja, hogy egy ilyen egzotikus szépséggel olvastasson a tenyeréből. 3 Deutsches Reich. Német Birodalom: a hajdani Németország neve. A cigányok fő portékája a nem különösebben értékes haszonló. Apám rendszerint olyan állatokat vesz, amelyekről azt gondolja eladójuk, hogy már nemigen használhatók, ezeket aztán ápolja szépen. Egy-egy ilyen ló sokszor egy évig is nálunk marad. Rendesen, kiadósan etetik, nagy szeretettel gondozzák, szóval jól feljavítják. Ha már szépen kigömbölyödött és jól összeszedte magát, megint lehet használni a mezőn minden további nélkül. Az ilyen gyenge, ideges lovakat olcsón meg lehet szerezni előző gazdáiktól. Ezeknek a tökfejeknek fogalmuk sincs a lóról. Úgy néznek rájuk, mintha gépek lennének. Sokan ütik-verik őket, mikor kimegy belőlük az erő. A szintiknél ez elképzelhetetlen lenne. Nálunk a lovak, mondtam már, szent állatnak számítanak. Ha az ember elég szeretetet, időt, türelmet fordít rájuk, akkor egész jó árat lehet elérni velük a vásáron. Némi szerencsével még komoly nyereségre is szert tehetünk. Mások is etetik az eladásra szánt lovakat, de sokan nem elég rendesen. Ezek az állatok első pillantásra egész jó benyomást tesznek, de később kiderül, hogy nem sok mindenre jók. Az ilyesmi miatt terjed el a cigányokról, hogy csalók, szélhámosok. Ez az általános kép rólunk a közvéleményben, de minden ilyen sommás ítélet butaság, hiszen a nem cigányok között éppen annyi tisztességtelen ember van. Az 1937-es esztendőig a szintik állandó szereplői a vásárnak. Apám a tapiaui és más vásárokra is viszi eladni a lovait. Úgy tudom, a második világháború után Kelet-Poroszország leáldozásával a lóvásároknak is bealkonyult arrafelé. Az oroszok, akik ott vannak most, nem folytatták ezt a hagyományt. Szüleim Apám, ha elutazik, általában aznap vissza is jön, de néha napokig távol van. Hogyan jellemezzem apámat? Kistermetű, de finom alkatú ember. Aki nem tudja, nem gondolná rögtön, hogy szintó. Bőre világos, nemigen tér el a környező lakosság bőrszínétől. Mindenekelőtt ő az első számú kenyérkereső. Ez a legfőbb szerepe a családban. És ő vállalja magára nevelésünknek azt a részét, amit leginkább a bőrünkön érzünk. Ha rossz fát tettünk a tűzre, alaposan ellátja a bajunkat. Elég hamar eljár a keze. Pofonokat ad, ég utána az arcod. Persze nincs ebben semmi különös abban az időben. A pofon nem számít gyermek elleni erőszaknak, hanem a gyermeknevelés 12 13

szokásos eszköze. Senki se gondol közben semmi rosszra. Teljesen rendben van. Még a mi szemünkben is. Apa szigorú, de jó, jó és nagylelkű. Ez teljesen tőled függ. Ha nem csinálsz semmi marhaságot, akkor jól bánik veled. Ha jól viselkedsz, ha valami különlegeset értél el, még pénzzel is jutalmazza. Kapsz tőle egy tízpfennigest. Egy tízpfenniges, az nem csekélység. Az anyám pedig Mikor apám úton van, ő van egyedül velünk, gyerekekkel. Anyám Reckeitschenből származik, ott látta meg a napvilágot 1894. március 10-én, egy régóta ott honos keletporoszországi szintó családban. Anyám alapjában véve olyan, mint minden asszony. Nem olyan kemény, mint apám. Ő felel a nevelés finomabb részéért. Ő tartja össze a családot, ő a mi otthonunk középpontja. Ami a gyerekeket illeti, anya mindig jobb, mint apa. Nálunk legalábbis így van. Az asszony dolga a szintó családokban hagyományosan az, hogy valami mindig kerüljön az asztalra, hogy valahogy túléljék azt a napot is. Sok szintó asszony ezért elmegy vándorkereskedőnek. A férfiak jövedelme nem folyamatos, egy párszor nagyobb összeghez jutnak az év folyamán, de ennek egy részét be is fektetik mindjárt vagy ebből fedezik a folyamatos költségeket. Megeshet, hogy hosszabb ideig nem keresnek semmit. Nekünk, mondtam már, jól megy, mi nem szenvedünk szükséget. De vannak igazán szegény szintik is. Ahol a feleségnek nem futja arra sem, hogy vándorkereskedelmet folytasson. Ezek nem tudják beszerezni azokat az árukat, amelyekre a viszonteladáshoz szükségük van. Ők koldulni kényszerülnek, hogy a családjuk átvészelje valahogy a nyomort. Anyámat senki se szólítja Florentine-nek, mindenki Franának hívja. Mindenütt feltűnést kelt, olyan sötét a bőre. Ötödik gyermeke születése, vagyis az én születésem idején éppen a huszonkilencedik születésnapját várja. Vándorkereskedőként saját pénzt is keres, amellett persze ő felel a háztartásért és a gyermeknevelésért. Ő is gyalog jár a szomszéd falvakba és tanyákra, rövidárut kínál eladásra. A parasztasszonyok szinte mind ismerik. Áruszállításra Kiepe -nek nevezett fonott hátikosarat használ. Gyakran vele van a legkisebb gyereke. Az eladókörutak hatósugara emiatt pár kilométerre korlátozódik. Szüleim ezen kívül annak a parasztnak is dolgoznak, akinek a tanyáján élnek. A lakbért a munkájukkal egyenlítik ki. Ilyen a világ, amelyet születésemkor, 1923. február 24-én megpillantok Matheningkenben. Én, Reinhard Florian, egy kis keletporosz, akinek azonban fekete a képe. Szüleimnek ekkorra már négy lányuk van. A két legidősebb, Zelma, aki egészen nagy már, és Emma, aki négy évvel idősebb nálam, velünk együtt él. A két ezután következőről, Hildéről és Ernáról, akik minden bizonnyal 1919 és 1922 között születhettek, csak hat-hét éves koromban értesülök, akkor is inkább véletlenül. Ők egy königsbergi árvaházban élnek. Karalénében egyetlen ápolónő van összesen. Rajta kívül nincs más egészségügyi személy a közelben, orvoshoz Insterburgba kell menni. 1930-ban ez a védőnő is Königsbergbe megy dolgozni, egy árvaházba, de néha-néha azért még később is ki-kijár Karalénébe. Egy napon elmondja nekünk, hogy rátalált ott a két kislányra. Ezután postát is kaptunk tőlük időnként. De valamikor hirtelen minden kapcsolat megszakad. Sem azt nem tudom, miért éltek gyermekotthonban azért-e, mert a szüleim nem tudtak gondoskodni róluk és önként beadták őket, vagy azért, mert a hatóságok elvették tőlük a két gyereket, sem azt, hogy mi történt velük a háború alatt. Szüleim végül elválnak. Ez nem sokkal azután történik, hogy Karalénébe költöztünk. Apám gyorsan talál magának új asszonyt, Anna Ernstnek hívják; ő lesz a mostohaanyám. Kelpinben született, 1903. október 10-én. A Florianokhoz és a Habedankokhoz hasonlóan az Ernstek is egy közismert szintó család. Az Ernst család tagjai Keletés Nyugat-Poroszországban élnek. Anna Ernsttel apám hivatalosan is összeházasodik. Ebből a kapcsolatból még tíz féltestvérem lesz. Kettő lány, a többi fiú, ezt csak nemrégen tudtam meg. Közülük a legidősebb Bruno, ő 1926-ban születik. Őt követi 1928-ban még egy fiú, akit mi Schönemann-nak hívunk, mert feltűnően csinos kislegény. Egyébként ugyanaz a polgári neve, ami apámé és az enyém: Reinhard. Később, 1943-ig még nyolc további gyerek követi egymást, az ő születési évüket és nevüket már nem tudom mind. Összesen tehát tizennégy testvérem van, a négy lány apámnak anyámmal való kapcsolatából, meg az a tíz gyermek, akik apámnak a második feleségétől születtek. Bruno öcsém kivételével valamennyiüket meggyilkolják majd a nácik vagy a segédeik, anyámat és mostohaanyámat szintén. Haláluk helyéről és időpontjáról évtizedeken át nem tudok semmit. Utoljára 1937-ben látom őket. Szüleim válása után az idő java részében apámmal és családjával élek együtt. Anyám, aki nem megy újból férjhez, testvéréhez, Samuel Florianhoz költözik Stettinbe. Utolsó ismert címe ott Martinstraße 16. 14 15

Iskola Legkorábbi emlékeim az iskolába menéshez fűződnek. Ez 1929- ben történt. Erre még ma is jól emlékszem. Karalénében jártam iskolába. Az iskola tanítóképzőnek épült, Lujza királynő alapította. A tanítóképző azonban 1924-től nem működött már. Körülbelül tízen-tizenöten lehettünk cigányok az iskolában. Ebben az időben a világ még úgy tűnt, mintha rendben lenne még a mi szemünkben is. Nem voltak különleges nehézségeink. Ez még a Hindenburgkorszak 41 kormányai alatt történt. Nagyjában-egészében senkit se különböztettek meg hátrányosan közülünk. Úgy bántak velünk, mint a németekkel. Legalábbis nem volt még olyan rossz a sorunk, de azért egy bizonyos fokig persze háttérbe lettünk szorítva. A Hitler hatalomra kerülése, vagyis 1933 utáni első években még elment valahogy a dolog, de azután elkezdődött az üldözés, először csak kisebb mértékben. Minden kicsiben kezdődik, és a végén nagyban fejeződik be. Eleinte még elviselhető volt a dolog, továbbra is viszonylag háborítatlanul lehetett élni. De aztán, 1935-ben, akkor voltam tizenkét éves, elkezdődött a kirekesztés az iskolában. Akkor jöttek az első rendeletek. A tanár külön padba ültetett minket, az osztály túlsó végébe, azért, mert mi cigányok voltunk. Aztán egyszer csak közölték: Egy német gyerek nem köteles egy asztalnál ülni egy»cigánnyal«. Ezért a cigányoknak külön helyre tették a padjaikat az ebédlőben, és mi ott ettünk. Nem ülhettünk le a többi gyerek közé. Ezt furcsának találtuk, de ugyan mit törtük volna rajta a fejünket? Habár igaz, hogy az ember már tizenkét évesen is eléggé érdeklődött az ilyesmi iránt. Én már akkor is, ennyi idősen is törtem a fejemet rajta, miért történt ez, hogy ilyen szigorúan elválasztottak minket a németektől. A gyerekek eleinte nem voltak velünk ellenségesek. Az ellenségeskedés főleg a tanárok és többi szülő felől indult ki. Ők valahogy sértve érezték magukat, ha leszármazottjuknak egy cigánygyerekkel egy padban kellett ülnie. Ez az elutasítás apránként terjedt át aztán a gyerekekre. Nem csoda, hiszen folyton azt tömték beléjük: Tartsátok magatokat távol a»cigányoktól«. Ők az ellenségeitek! Vagy más hasonló marhaságot, mint például: Az összes»cigány«tolvaj és naplopó! És ez így ment tovább állandóan. Végül az osztálytársaink szabályszerűen gyűlölni kezdtek minket. Ez kevésbé érvényes azokra, akik a szomszédaink voltak és 4 Paul von Hindenburg (1847 1934) tábornok, 1925-től haláláig a Német Birodalom elnöke. régóta ismertek bennünket, ők békén hagytak minket. De a többiek Egyszeriben odáig fajult a dolog, hogy a szünetben el kellett bújnunk, valahová a legtávolabbi sarokba vonulnunk, miközben az egyikünk falazott, nehogy észrevegyenek. A gyerekeket időközben annyira felheccelték, hogy most már a nyílt erőszaktól sem riadtak vissza. Valahányszor a kezükbe kerültünk, ütöttek-vertek minket, még a lányokat is! Végül már tényleg féltünk iskolába menni. A tanárok rendszerint szemet hunytak a támadások fölött. De bezzeg, ha valamelyikünk védekezni merészelt! Arra rögtön felfigyeltek a tanárok. Otthon a családban jóformán szó sem esett róla, hogy milyen gondjaink vannak az iskolában. Mert hát mi lett volna, ha elmondjuk a szüleinknek, vagy még arra is megkérjük őket, hogy segítsenek nekünk? Felnőtt cigányok lévén, volt nekik épp elég bajuk. Nem olyasmi, mint nekünk, hogy az iskolaudvaron belénk kötnek, vagy hogy kaptunk párat a nádpálcával, ennél nekik sokkal súlyosabb gondjaik voltak. Elképzelhetetlen, hogy apám bement volna az iskolába felelősségre vonni a tanárt, amiért megint kékre-zöldre vert fenékkel mentem haza. Szüleink maguk is rettenetesen féltek. Sőt, inkább még ők figyelmeztettek minket, mondván: Vigyázz, ne kelts feltűnést, tartsd a szádat, és ne mondj semmi olyat, ami bajt hozhat rád, maradj a háttérben és ügyelj, hogy a tanító elégedett legyen veled! Egy szép napon aztán közölték velünk, hogy amikor fajismeret órát tartanak vagy Hitlertant, olyankor nem kell iskolába mennünk. Ezeken a napokon ki voltunk zárva az oktatásból. Ez nem volt tartós, általános kizárás az iskolából, csak azokra a napokra szólt, amikor ezek a tárgyak szerepeltek az órarendben. Ezt mi akkor igazából nem is bántuk. Ugye, a gyerek azt gondolja: De jó, ma nem kell suliba menni! Úgy vettük, hogy mi szabadnapot kaptunk, míg a többiek mehettek az iskolába. Mintha egyenesen velünk kivételeznének. A tanárokat jóformán egyáltalán nem érdekelte a cigánygyerekek tanulmányi eredménye. Az ő szemszögükből nézve merő időpazarlásnak tűnt az ilyen gyerekeket bátorítani vagy támogatni. Mi értelme, hogy megtanuljanak írni, olvasni vagy számolni? A szintó származású gyerekek közül nem mindegyik élt olyan körülmények között, mint én meg a testvéreim. Sokuknál odahaza egyáltalán nem volt fontos a tanulás, némelyik szülőnek magának is nehezen ment az olvasás és az írás. Az iskola ezt egyáltalán nem pótolta; így történt, hogy öt-hat év iskolába járás után egyes cigánygyerekek még a nevüket sem tudták leírni. Ezt ilyenkor 16 17

magyarázták, hogy a cigányok már csak ilyenek: általában buták és lusták. Még két évig tartott, hogy az iskolában ilyesféle kirekesztésben, hátrányos megkülönböztetésben részesítettek és ilyesféle előítéletek vettek körül bennünket egészen a ballagásom napjáig. Tizennégy éves koromban hagytam el az iskolát. Ez 1937-ben volt. Akkor a szabályok szerint nyolc év után befejeződtek iskolai tanulmányaim. Abban az esztendőben észrevehetően megerősödött az üldözés. Minden sokkal szigorúbb lett. Jogfosztás Az iskola befejezése után az volt a szokás, hogy a gyerekek elkezdenek valamilyen szakmát tanulni. De a cigányokat kizárták ebből. Mi nem tanulhattunk tovább. Ebben az évben kaptuk meg az úgynevezett cigányigazolványt is. Ezt igazolványnak hívták ugyan, de csak egyetlen papírlapból állt. Rajta volt minden a legkülönbözőbb rendelkezések, amelyek előírták, hogyan kell viselkednünk. Egyszeriben egy csomó különleges szabályozás lépett életbe. Havonta egyszer jelentkeznünk kellett a rendőrségen és többé nem hagyhattuk el lakóhelyünket. Ahhoz külön engedély kellett. Ezt azonban sohasem adták meg. Mindenkinek kijelöltek egy munkahelyet. Én az egyik szomszédos paraszthoz kerültem. Ő volt a helység polgármestere. És a helyi pártvezető is egyben. Neki csak négy tehene és két lova volt. A tanyája egész közel esett a szüleim házához. Már ismertem őt, mert még iskoláskoromban, mikor elkészültem a leckéimmel, néha őriztem a teheneit. Amikor elkezdtem nála dolgozni, tizennégy éves voltam és kábé 1,40 magas. Tulajdonképpen egy kisgyerek. A gazdám tekintettel volt erre és főleg könnyebb kerti munkára osztott be. Pénzt az elvégzett munkáért nem kaptam, még zsebpénzt sem. A bérem a napi ellátásból állt, az étkezést beleértve. Mindent egybevetve tulajdonképpen egész jól éreztem magam nála. Onnan még meglátogathattam a szüleimet, de aztán ez 1937 végén lehetett a munkaügyi hivatal elrendelte az áthelyezésemet. Cigányok számára kijelölt munkahelyek kizárólag a mezőgazdaságban voltak. Tanulni nem lehetett, csak tanulatlan kisegítőként dolgozni ezekben az agrárüzemekben. A munkaadó havonta kötelezően jelentést tett a rendőrségnek. Ez nagyon veszélyes dolog volt. Ha valaki nem jól dolgozott, a munkaadó jelentette. Benne volt a munkabeszámolóban. És a rendőrök célozgattak is rá, milyen veszélyek várnak ránk, fenyegettek minket. Külön kiszálltak azokra a helyekre, ahol mi dolgoztunk. Eljöttek hozzánk, cigánygyerekekhez, és felvilágosítottak bennünket. Azt mondták: Ha ezt nem tartjátok be, és nem lesztek szorgalmasak, és rossz munkabeszámolót kapunk rólatok, akkor lágerbe kerültök. Ezt már akkoriban is mondták, hogy: Akkor lágerbe kerültök. Hallottunk már a lágerről. Köztudott volt, hogy vannak táborok, de hogy ott mi történik arról sejtelmünk sem volt. Akkor, 1937-ben még rendszerint nem is történtek ilyen dolgok, mint később, a háború kezdete után. Voltak már lágerek, de azokban főleg proletárokat, ellenzékieket tartottak fogva. Átnevelés, így mondták. Politikai átnevelés. Én akkoriban nem tudtam, mi történik ezekkel az emberekkel a táborban. Nem érdekelt bennünket az ilyesmi. Tizenkilenc éves koromig a mezőgazdaságban dolgoztam. Az a rengeteg megkötés, amit a munkával kapcsolatban be kellett tartanunk, rendkívül megterhelő volt. Olyan, hogy személyes szabadság, ekkor már nem létezett. Ezek a megkötések rengeteg kötelességet tartalmaztak, de jogot egyáltalán nem. Emlékszem, egyszer elmentem a munkaügyi hivatalba a szükséges engedéllyel persze. Merthogy ehhez is be kellett szereznem előzetesen a polgármester engedélyét. Azt szerettem volna, hogy helyezzenek át egy másik munkahelyre, mert a munkaadóm folyton vert. Szóval beállítok a munkaügyi hivatalba, kopogok az ajtón, hallom, hogy igen, tessék bejönni, bemegyek és köszönök: Jó napot! Erre az illetékes tisztviselő, aki ott ül a szobában, rám parancsol: Most menj ki és gyere be még egyszer!. Én meg kimegyek. Gyere be, gyere már!, hallatszik a szobából. Belépek, de most nem szólok semmit. Hiszen az előbb már köszöntem, mondván: Jó napot! Szóval szó nélkül belépek a helyiségbe. Erre a tisztviselő rám mered és elüvölti magát: Nem tudod, mi a német a köszönés? Szóval megint mehettem ki és jöhettem be. Heil Hitler!, üvöltöm. Á, szóval mégiscsak tudjuk!, veti oda, aztán: Mit akarsz? Elmondom neki, miért jöttem. Azon a munkahelyen, ahol most vagyok, folyamatosan ütlegelnek, ezért szeretnék egy másik munkahelyre kerülni. Úgy, szóval másik munkahelyet szeretnél? Megvetően mér végig. Ha megvertek, akkor azt meg is érdemelted. És most szedd a lábad, hogy minél hamarabb visszaérj a munkahelyedre. Ez volt a válasza. Nem tehettem semmit. Ott kellett maradnom azon a helyen, a verések ellenére. 18 19

Teljesen ki voltam szolgáltatva a munkaadómnak. Azt csinált velem, amit akart. Ebben az időben már létezett a Deutsches Jungvolk, röviden DJ vagy csak egyszerűen a Jungvolk 5, 1 a 10-14 éves gyerekek külön szervezete a Hitlerjugenden 62 belül. A 14-18 éves nagyobbak a Hitlerjugend, röviden a HJ tagjai lettek. A Jungvolk tagjai, az úgynevezett kölykök egyenruhát viseltek, amely fekete rövidnadrágból, vállhajtókás barna ingből, csatos vállszíjból állt, mint a rendes egyenruhánál. Ezek a kölykök oltották belém a félelmet. Körülbelül annyi idősek voltak, mint én akkoriban, volt, amelyik valamivel idősebb, volt, amelyik egy kicsivel fiatalabb volt nálam. Ezektől a korombeliektől rettenetesen féltem. Egyszer a munkaadóm elküldött egy másik faluba azzal, hogy vigyem el oda a gépi kasza kését megköszörültetni. Amikor beértem a faluba, már messziről láttam, hogy egy ilyen kölyökcsapat masíroz felém szép sorban. Úgy húszan-harmincan lehettek egy ilyen egységben, rendszeresen végigmasíroztak a falun, ezt volt részben a dolguk. Főleg katonai tornagyakorlatok, sportesemények és menetgyakorlatok és hasonló megmozdulások előtt masírozgattak, úgy, mint a hadseregben. Mindig volt köztük egy, aki kiemelt helyzetben volt a csoporton belül. Ez volt a vezető, az ifjúparancsnok. Már nem emlékszem, mi volt a pontos neve. Az ő a parancsának engedelmeskedtek mindannyian, engedelmeskedniük kellett. Szóval most azt látom, hogy jönnek felém, masíroznak. Próbálok minél észrevétlenebb maradni, de hiába, már észrevettek. Már útban vagyok vissza, a munkahelyem felé. A csoport parancsnoka, aki a kiképzésükért felel, kiadja a parancsot: Oszolj és fogd meg! Fogd meg, ezt mondja, mintha nyúlvadászaton a kutyáknak adná a vezényszót. Rettenetesen megijedek, és halvány fogalmam sincs, mihez kezdjek. Szóval futni kezdek, szinte ösztönösen, át a tarlón, a mezőn, ahol a parasztok karámban tartják a teheneket, cikkcakkban futok, és egész sokáig bírom az iramot. Vadászat folyik és én vagyok a vad, aki az életéért fut. Futok, futok, de alig nő az előnyöm. Végül a falka utolér. Sokan vannak. Elkapnak. Mindegyik nem üthet egyszerre, ahhoz túl sokan vannak. Vagyis mindig hárman-négyen vernek, közben a többi a mezőn randalírozik. Amíg van erőm védekezni, addig nem olyan rémes, de egy idő után teljesen kimerülök. 5 Német Gyerek(szövetség), röviden Gyerek(szövetség). 6 Hitler-Ifjak vagy Hitler-Ifik. Hiába, csak egy ideig bírja az ember. Egyszer csak összerogyok. Mikor már a földön fekszem, elkezdenek rugdosni. Próbálok összekuporodni, mintha csak egy csomag volnék, vagy magzatpózt felvenni, kezemmel védve a fejemet, lábamat felhúzva, a térdemet a mellem előtt tartva. Újra és újra belém rúgnak, belém taposnak. Míg végül minden erőm elhagy. Már ahhoz sincs erőm, hogy kiabáljak. Hirtelen rájuk kiált a vezetőjük: Abbahagyni! Plusz még előveszi a dallamsípját, mert a mezőn szétszéledő többiek a jelek szerint nem hallják a hangját. Amikor már mind összeverődtek, kiadja a parancsot: Mindenki jöjjön ide! Mindenki idejön és vizel! Ott fekszem. Mindenki odajön és vizel. Pont ott, ahol én a földön fekszem. Iszonyatos disznóság, amit ott műveltek ezek a fiúk, akik pont annyi idősek, mint én. Később, a háború után hányszor hallottam: Nekem semmi közöm nem volt az egészhez. Vagy: Én túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármit is csinálhattam volna. Vagy: Én csak a Hitlerjugendben voltam benne. Ennyi volt az egész. De hát a Hitlerjugendben, már abban is benne volt az egész. Nekünk abban az időben ők voltak azok, akiktől a leginkább félhettünk. Amikor csak a kezükbe kerültünk, mindig elkaptak és kínoztak minket. Azon a helyen, ahol dolgoztam, én voltam az egyetlen szintó. A cigányokat sohasem csoportosan osztották be munkára, hanem mindig egyenként. Azt hiszem, ezt teljesen tudatosan csinálták így. A helység elhagyására vonatkozó tilalom miatt a családommal sem találkozhattam többé. Rogalwaldéban én voltam az egyetlen szintó. Senki olyan nem volt ott, akiben megbízhattam volna. Mert a sok rosszhoz még hozzájött az is, hogy a németek teljesen mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt ekkor tájt már nem állhattak szóba velünk, cigányokkal. Ez olyan felsőbb parancsféle volt. Szabályosan beleverték az emberek fejébe. Ekkor már el nem lehetett képzelni olyat, hogy valaki cigányokkal érintkezzen, vagy pláne barátkozzon. Velünk még beszédbe ereszkedni sem volt szabad nekik. Hacsak valami szolgálati okból nem volt erre szükség. De amint magánjellegű érintkezésre került volna sor, mindenkit megszállt a félelem. Még ha akadt volna is olyan, akinek lett volna kedve velem beszélgetni, az se mert volna. A többiek miatt. Ha valaki megtudta volna, mindjárt ezt hallhatta volna: Micsoda? Te leállsz egy cigánnyal? Hát nem tudod, hogy neked ezt nem szabad? Kábé ez történt volna. Szóval nem volt senkim. Pedig nagyon szerettem 20 21

volna, hogy legalább egy másik szintó legyen ott velem. De nem volt. Teljesen egyedül voltam. Egyedül idős emberek, nyugdíjasok mutatták ki együttérzésüket, egyszer még egy biztató szavuk is volt hozzám. Az egyik ilyen helyzetet sosem felejtem el: verőfényes nap. Munkaadóm a nyílt utcán ütlegel engem, minden arra járó szeme láttára. Olyan erővel üt, hogy földre roskadok. Csak ekkor hagyja abba a verést és üvölt rám: Most szedd a lábad, eredj a munkahelyedre! Az út olyan házak mellett visz, ahol idős emberek élnek. A házak előtt padok, ott szoktak üldögélni az öregek nyáridőben. Így ezen a napon is. El kell mennem mellettük akik az előbb csendben mindent végignéztek. Mikor odaérek hozzájuk, azt mondják halkan: Ne lógasd a fejed, kislegény. Szemlátomást együtt éreznek velem. De ezt úgy nyilvánítják ki, hogy közben szájuk elé tartják a kezüket. Szörnyű, gyötrelmes élmények voltak ezek. De ebben az időben még aránylag szabad voltam, bizonyos értelemben még szabad ember. Cigányok lévén nem állhattunk szóba egy némettel, és ha elmentünk valaki mellett, az illető megvetően köpött egyet. Én ha már messziről láttam, hogy jön szembe valaki nagy ívben kerültem mindenkit, átmentem az utca túloldalára, hogy ne kelljen közvetlenül találkoznom vele, és ebből ne legyen óhatatlanul valami összeütközés. Azok után, hogy annyi megaláztatásban volt részem, senkitől semmi jót nem várhattam. Ma sokszor eltűnődöm rajta, miért nem engedték meg, hogy folytassam a tanulmányaimat, és az összes többi fiatalhoz hasonlóan én is valami rendes szakmát tanuljak. Tizennégy éves voltam, előttem volt az élet. Mint az összes többi gyereknek, nekem is voltak álmaim, reményeim. Olyan szívesen kitanultam volna a sofőrséget. Ez volt a célom, erről ábrándoztam. Egész nap egy autóval furikázni Amikor ez jár a fejemben, felmerül bennem, hogy vajon azok már akkor is abból indultak ki, hogy majd végeznek velünk? Merthogy más magyarázat az egészre nemigen kínálkozik. Miért is tanulnának a cigányok bármilyen szakmát? Hiszen úgyis megöljük őket. Nem így van? Én nem tudom másként elképzelni. Ha nem engedték, hogy szakmát tanuljunk, akkor már akkor, 1937-ben tudniuk kellett: Ezek mind lágerbe kerülnek majd és el lesznek égetve. Akkor meg minek szakmát tanulniuk? Ezt a fölösleges munkát nem vállaljuk. Ilyen kirekesztésben, üldöztetésben és hátrányos megkülönböztetésben volt részünk, mielőtt táborokba hurcoltak bennünket. Mindazonáltal ez még mindig valamiféle normális világ volt, még ha törékeny is. Én azt hiszem, hogy mi, szintik hamarabb kerültünk a nácik célkeresztjébe, mint a zsidók. De hát nincs emlékem róla, hogy akkor, 1936-ban, 1937-ben, amikor mi már kézzelfogható erőszaknak voltunk kitéve, a zsidókat is ugyanígy üldözték volna. Nekem persze cseppet sem volt mindegy, hogy az üldözöttek közé tartozom-e vagy sem. Egyszerűen nem fért a fejembe. Hát mi volt a különbség? Mindannyian németek voltunk. Ugyanazt a nyelvet beszéltük, a kelet-poroszországi plattdeutschot 7. 1 Mind ugyanazt a helységet szerettük, mind a Pissában fürödtük; ez a folyócska folyt arrafelé. Mindannyian szerettük a környéket. A szülőföldünket. Mi, egyszerű vidéki emberek valamennyien szegények voltunk. Talán a cigányok még szegényebbek voltak egy árnyalattal. De a nem cigányok között is akadtak számosan, akiknek nem volt elég pénzük lakbérre és mezőgazdasági munkával dolgozták le tartozásukat a háztulajdonosnak. A különbség alighanem a bőrünk színében lehetett. Igaz, nem mindenkinek volt olyan sötét színű a bőre, mint nekem. A szintik között is sokaknak egészen világos volt a bőrük. Az én családomban is. Anyám sötét bőrű, apám világos. Némelyik testvéremen alig látszott, hogy szintik. Az én esetemben azonban nem lehetett nem észrevenni. Annál jobban szenvedtem tőle, annál inkább szerettem volna közéjük tartozni, olyan lenni, amilyen mindenki más. Ezért 1940-ben, nem sokkal azután, hogy betöltöttem a tizenhetedik születésnapomat, önként jelentkeztem a Wehrmachtba. Legalább ennyi idősnek, tizenhét évesnek kellett lenni ahhoz, hogy az ember beléphessen a Wehrmacht kötelékébe. Háborúba akartam menni, hogy harcolhassak Németországért. Micsoda eszement ötlet! De én valóban azt hittem vagy inkább azt reméltem, hogy akkor tényleg közéjük fogok tartozni. Az, hogy egy cigány a német hadsereg tagja, már régóta nem számított rendkívüli dolognak. Apám az első világháború alatt a königsbergi 1. sz keletporoszországi törzs zászlóaljnál szolgált 1916-tól 1918-ig. Nagybátyáim egyike-másika is szolgálta a császárt a Reichswehr soraiban, még kitüntetést is kaptak az első világháborúban tanúsított vitézségükért. Még a nácik soraiban is harcoltak cigányok a hazájukért, legalábbis kezdetben. Őket később szélnek eresztették. Legkésőbb 1942 júliusában minden ilyesminek vége volt. Sok-sok évvel a háború vége után hallottam egy szintó történetét, akit Wehrmachtegyenruhában szállítottak az auschwitz-birkenaui úgynevezett 7 Észak-német nyelvjárás. 22 23

cigánytáborba 8. 1 Az én tervemből azonban semmi sem vált valóra. Az ötlet akkor kezdett konkrétabb formát ölteni, amikor levelet kaptam egy munkatársamtól, aki szintén önként jelentkezett. Őt hathónapos alapkiképzés után mindjárt a frontra küldték. Öregem, jelentkezz gyorsan! Öregem, nehogy már ott maradjál!, írta nekem, egészen fellelkesülve. Ő ugyanis ismerte az életkörülményeimet. Ez remek kiút lehetne, gondoltam, az én helyzetemből. Nekiültem hát és írtam a gumbinneni körzetparancsnokságnak, abban a városban volt az illetékes hadkiegészítő. Szóval azt írtam nekik, hogy szeretném német hazámat szolgálni, és ezért kérném, hogy sorozzanak és hívjanak be katonának. Így utólag csodálkozom azon, hogy egyáltalán választ kaptam tőlük. Udvarias, barátságos hangú választ, amely azonban így szólt: Örülünk, hogy Ön is szeretné megvédelmezni a német hazát. Mivel azonban ön cigány, kérelmét sajnos el kell utasítanunk. A körzetparancsnokság illetékes szakértője jelentkezésemet faji okokból elutasította. Amióta az eszemet tudom, apám mindig lókereskedőként szerepelt a hivatalos okmányokban. Folyton vásárba járt, a keletporoszországi lóvásárokra. 1937-ben azonban egyszer csak elvették az iparengedélyét. Ez csapásként érte a családomat, de nem csak gazdasági szempontból. A lovai, a kereskedés, a többi kereskedőhöz, a vásárlókhoz többnyire parasztok voltak fűződő kapcsolatok, az utazgatás: ez volt az élete. Ez volt, amit apám tudott, és ez kellett neki. A lókereskedés nélkül semmi se volt, egy senki. Ezután jött neki a kényszermunka. Apám soha nem ismerte a nehéz fizikai munkát, nem is voltak meg hozzá az adottságai. Inkább törékeny alkatú volt. A cigányokat az elképzelhető legnehezebb munkákra rendelték. Apámnak egy téglagyárban kellett robotolnia. Azelőtt soha nem láttam apámat sírni, de attól fogva, hogy a téglagyárban kezdett dolgozni, sokszor úgy sírt, mint egy kisgyerek. Ezt nekünk, nekem és kisebb testvéreimnek nagyon nehéz volt elviselnünk, hogy apánkat ennyire szerencsétlennek, gyengének és megtörtnek látjuk. Apám ott folyamatosan szándékos zaklatásnak volt kitéve. A többi munkás, vagyis az árják mind kesztyűt viseltek, apámnak mint cigánynak ez tilos volt. A téglát többek között dobálniuk is kellett egymásnak, hogy utána tárolni tudják valahol. Kesztyűvel ez még csak ment, de puszta kézzel Mivel a téglák egyenesen a kemencéből 8 Németül hivatalosan Zigeunerfamilienlager cigány családi tábor. Magyarul a rövidebb cigánytábor alak honosodott meg (a ford.) kemencéből jöttek, még forró volt mind, ráadásul érdes volt a felületük, ez apám tenyeréről cafatokban tépte le a bőrt. Csupa seb volt a keze, csupa gyulladás, teljesen el volt nyúzva, nyilván iszonyú fájdalmai lehettek, de másnap mindent folytatni kellett újból. Mostohaanyámtól, aki textillel kereskedett, szintén elvették a vándorkereskedői igazolványát. Akkor, mivel nem volt más választása, elkezdett koldulni. Az sem volt éppenséggel egyszerű. A cigányokat állandóan ócsárolták. Volt egy olyan előítéletes néphiedelem, hogy a cigányasszonyok ellopják a száradó ruhát a kötélről. A parasztok nemegyszer szabadjára engedték a kutyáikat, amikor szintó asszonyokat láttak jönni. Ezek az emberek nem sokat gondolkoztak az egészen. Azt hitték, hogy azok az asszonyok merő lustaságból koldulnak, közben a legtöbbjüket a nyomor vitte rá, a színtiszta nyomorúság. Senki se jókedvében koldul. Amennyire vissza tudok emlékezni, ebben az időben a zsidók még gyakorolhatták a mesterségüket. Azt hiszem, egy évvel később aztán az ő üzleteiket is kifosztották és, ahogy akkoriban mondták, árjásították, vagyis a törvény arra kényszerítette őket, hogy eladják az üzleteiket. Később láttam, hogy a zsidók az utcát söprik és más megalázó munkára kényszerítik őket. Ezt gyerekként a saját szememmel láttam. Ez akkoriban lehetett, amikor már engem is munkára osztottak be, vagyis az iskola után. Ezért tűnik nekem úgy, mintha a cigányokat már korábban elkezdték volna üldözni, mint a zsidókat. De aztán nekik is elviselhetetlenné vált a sorsuk. 1938-ban felgyújtották a zsinagógákat. Ezt is láttam. De azelőtt semmit sem észleltem abból, hogy támadások folytak volna ellenük. A legközelebbi nagyobb városban, Insterburgban ismertem néhány olyan üzletet, amely a zsidóké volt. A szüleim oda küldtek, ha valami különleges dolgot kellett beszerezni. Ott volt például az Ahrend textilkereskedés. Ott nagyon olcsón nagyon jó ruhát lehetett venni. Vagy a Tack, a Tack cipőbolt. Emlékszem még Mendelsohnra is; ez egy nagyobb üzlet volt, ahol jóformán mindent lehetett venni, önkiszolgálással, mint egy modern áruházban. Az összes ilyen zsidó boltban mindent olcsón meg lehetett kapni. Kedvesek voltak és segítőkészek. Ha az ember azt mondta: Nincs több pénzem, ennyi van csak, sokszor azt mondták: Na jó. Vidd csak el! Aztán felírták, mivel tartozunk. Ilyesmi német üzletben elképzelhetetlen lett volna. Ott egyszerűen ki se szolgáltak minket. Nem vehettünk részt semmiben; nyilvános rendezvényeken, nem járhattunk moziba, színházba, nem lehettünk tagjai sportegyesületnek 24 25

Ez legkésőbb 1937-ben volt, amikor bevezették a különleges igazolványt. Megtiltottak mindent. Buszra se szállhattunk, tilos volt bármilyen tömegközlekedési eszközt igénybe vennünk. Mindabból, ami egyébként természetesen járt volna nekünk is, kizártak bennünket. Ezt értem azon, hogy szabad emberek voltunk, de mégis be voltunk zárva. II. RÉSZ: A HÁBORÚ A rogalwaldei uradalom Az iskola után fő munkahelyem egy uradalom volt, a tehénistállóban foglalkoztattak, ott töltöttem a legtöbb időt a letartóztatásom előtt. Tizenöt évesen kerültem oda és négy évig maradtam ott. Lovagi birtok volt, Roganwaldénak hívták. Több mint négyszáz hektár föld, vagy ötven ló, disznók és több mint háromszáz marha tartozott hozzá. Az uradalom húsz kilométerre terült el a járási székhelytől, Darkehmentől, tágasabb értelemben Gumbinnen körzethez tartozott. Száznál valamivel többen éltek a birtokon, még tanító is volt és egy egyosztályos iskola. Én fejőlegényként dolgoztam ott. Közvetlen főnököm volt az úgynevezett Oberschweizer 9. 1 Így hívták a művezetőt a tejgazdaságban. Schweizer az az ember, akié a tehénistálló. Abban az istállóban, amiben én dolgoztam, 150 tejelő tehén volt. Két hosszú sorban álltak egymás mellett, és nekünk a fejőszékünkkel szép sorban le kellett fejnünk őket. Az én elöljárómat, aki ezt az istállót működtette, az Oberschweizert közvetlenül a földesúr nevezte ki. Az ő istállójáért egyedül ő felelt. Fejni kellett, ganajozni, az állatokat tisztán tartani és itatni. Hogy mindene meglegyen a tehénnek és annyi tejet adjon, amennyit csak tud. A főtehenész maga választhatta meg a segéderőket. Az én istállómban rajtam kívül még öt ember dolgozott. Eleinte, 1939 végéig ezek mind németek voltak. Később, amikor ezek a háborúba mentek, hadifoglyok és kényszermunkások jöttek. Én a következőképpen kerültem erre a munkahelyre: egyszer, amikor épp a munkaügyi hivatalban jártam, ott volt a főtehenész is. Végigmért, maga mellé állított és végül megkérdezte: Munkát keresel? Igen, munkát keresek. Nem akarsz velem jönni? Főtehenész vagyok egy nagy istállóban. De hát ilyen munkához én túl gyönge vagyok. Azok ott a tehénistállóban mind valóságos óriások voltak, igazi felnőtt legények. De már mindegyiknek ott lapult a zubbonyzsebében a katonai behívó. Vagyis a főtehenésznek új emberek után kellett néznie, hogy folyamatosan működésben tarthassa az üzemet. Amikor arra hivatkoztam neki, hogy én ehhez túl gyönge vagyok, csak annyit jegyzett meg, hogy utat söpörni meg tejeskannát 9 Főtehenész. Német nyelvterületen régebben sokhelyütt Schweizernek, svájcinak hívták a tehenészt. 26 27

öblíteni elég erős vagyok. Azt bírni fogod. A fejésnél olyan ügyesnek bizonyultam, hogy jóformán a mestere lettem. Gyorsabb voltam a többieknél, gyorsabb még magánál a főtehenésznél is. Egyedül a felesége volt ügyesebb még nálam is. A fejésnél az a fontos, hogy a tőgy teljesen kiürüljön. Hogy egy csepp se jöjjön több belőle. És akkor jött a következő tehén. A főtehenész lakásában voltam elszállásolva, ott kaptam egy szobát. A főnököm alapjában véve egyszerű munkás volt, Tiedemannnak hívták, három iskoláskorú gyereke volt. Rogalwalde hetven kilométerre volt a szülői házamtól. Az otthoniakkal megszakadt minden kapcsolatom. Más gondjaim voltak, főleg arra kellett ügyelnem, hogy miként boldogulok a munkámmal. Ebben senki sem segített neked, ha nem tartottál lépést a többiekkel. Mindennap nagyon keményen és nagyon sokat dolgoztam az uradalomban. Munka után este sokszor olyan fáradt voltam, hogy a kanál kiesett a kezemből evés közben. A rogalwaldei uradalom birtokosát Schönwaldnak hívták. Katonatiszt volt. Már akkor egy nagy Maybachhal 101 furikázott a környéken. Gyakran megfordult Berlinben is. Az uradalomban szinte soha nem tartózkodott. Nagyon ritkán lehetett látni. Nem tudom, mi lett vele a háború után. Ezek nagyon gazdag emberek voltak, hatalmas földbirtokokkal. És aztán elveszítettek mindent, ott kellett hagyniuk mindent. Kelet-Poroszországnak bealkonyult és senki sem húzhatta el a csíkot. Az oroszok egyszerűen nem engedték ki az embereket! Az első gondjuk az volt, hogy amennyit csak lehet, azt még legombolják róluk. Először nem mehettek, aztán menekülhettek hanyatt-homlok a kelet-poroszországiak. Ha csak korábban nem sikerült valahogy kereket oldaniuk. Ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a parancs így szólt: Senki sem menekülhet el! Főleg akkor nem, ha az illető magas rangú tiszt volt, annak ugyebár példát kellett mutatnia. Rogalwaldéban hallottam először arról is, hogy egyes szintik koncentrációs táborba kerültek. Először csak a dologház volt. Ezt mi nagyon jól ismertük. Ha valaki például egy párszor elkésett a munkából, akkor a munkaadó jelentette ezt a rendőrségnek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az illetőt a dologházba küldték. Cigányból is elég sok volt ott, méghozzá rendszeresen. Valahányszor erre gondoltam, mindjárt megrohant a félelem. Valamikor megszüntették ezeket a dologházakat, helyette koncentrációs táborba kerültek az emberek. Az első KZ, amelyiknek a nevét hallottam 10 Korabeli luxusautó. Dachau volt. Ha így folytatod, mész Dachauba! Ezzel fenyegettek minket, ha nem fogadtunk szót. Bizony, ebben az időben már állandóan jelen volt a félelem. A konkrét fenyegetés és a kirekesztés észrevehetően egyre szörnyűbb lett. Például minden harmadik vasárnapon jött egy katonai zenekar az uradalomba. Volt ott egy központi tér, azon muzsikáltak. Különben nem volt semmi, ami élményt adott volna. Olyan szívesen elmentem volna meghallgatni én is. Egy kis változatosság a munkanapok sivár egyhangúságához képest De rögtön közölték velem: Nem mész sehova! Még csak az hiányzik, hogy téged ott meglássanak. Az odavalósiakkal nem volt különösebb gond, ők amúgy is ismertek már és megszokták a látványomat. De az idegenekkel már bajosabb volt. És hát ez egy katonai zenekar volt! Mit gondoltak volna, ha azt látják, hogy egy cigány áll a közönség soraiban? Közvetlenül az istálló mellett futott a vasútvonal. A síneket bokrok takarták. Oda vettem be magam a kutyámmal. Ott Roganwaldéban mindig volt velem egy kutya. Vagy búnak eresztem a fejem, vagy elbújok, hogy halljak valamennyit a zenéből, és közben ott van velem az egyetlen barátom, egy kutya. Ott nem szövődtek barátságok. Mindenki tudta, hogy az olyannal, mint én, elvileg tilos szóba állni. Azért hébe-korba akadtak olyanok is, akik nem bánták, ha legalább egyszer beszélgethetnek velem, talán kíváncsiak voltak rá, miféle szerzet lehet ez a fekete képű srác. Mondtam már, nem volt semmi komoly, de ha egyszer odajöttek, akkor hosszasan bámultak, és alaposan körülnéztek, nehogy meglássa valaki. Akkor váltottak velem pár szót, aztán már ott se voltak, eltűntek villámgyorsan. Letartóztatás és transzport Ez a bezártság a szabadságban, amely az uradalomban töltött mindennapjaimat jellemezte, 1942-ben hirtelen véget ér. Éppen fenn vagyok a szénapadláson, és azzal foglalatoskodom, hogy szénát hányok le a teheneknek. Egyszer csak a főnököm a nevemen szólít: Florian! Gyere le! Amikor leérek, két egyenruhás férfit látok. Azt mondja az elöljáróm: Florian, gyere csak ide! Ezek az urak itt veled akarnak beszélni. Sejtelmem sincs, hogy vajon mit akarhatnak tőlem, de odamegyek a két férfihoz. Igen? De hát én nem csináltam semmit! Én nem csináltam semmit! Velünk kell jönnöd. Nem kapok tőlük egyértelmű magyarázatot, nem neveznek semmiféle 28 29

okot, nem mutatnak semmilyen papírt, semmit, egyszerűen menjek és kész. Csupán egy feltételezésem van arról, hogy mi állhatott letartóztatásom hátterében: már említettem, hogy 1940-ben önként jelentkeztem a Wehrmachtba. Nem sokkal azelőtt, hogy ezek az urak felbukkantak az uradalomban, iskolás gyerekek odakiáltották nekem futtukban: El kell menned a polgármesterhez összeírásra! Csakugyan, az én évfolyamom ebben az időben ment sorozásra, erről értesültem. De mivel két évvel korábban írásos elutasítást kaptam, abból indulok ki, hogy ezzel a dolog számomra elintéződött végleg, és semmi okát nem látom, hogy oda menjek. Amikor a két férfi megjelenik az uradalomban, először eszembe sem jut, hogy erre gondoljak. De közlik, hogy: Hát kaptál egy felszólítást, hogy jelenj meg a polgármesternél. Miért nem mentél el? Elmagyarázom nekik, hogy miért nem, és mentségemre meg akarom mutatni nekik az elutasító papírt, de ez cseppet sem érdekli őket. Nem érdekes. Ha a polgármester felszólít, neked engedelmeskedned kell. Ezért most elviszünk téged hozzá. Csak vékony munkaruha van rajtam, mert a tehénistállóban munka közben izzad az ember, ott igazi hőség van. Most meg ott állok kint a csendőrökkel a szabadban, és tél van; április, Kelet-Poroszországban ilyenkor még dermesztő a hideg. Vastag hó borít mindent. A két fegyveres komolyan gondolja, hogy magával visz. Megkérdem, átöltözhetnék-e. Nem, semmi értelme. Így is elég szép vagy., felelik. Lovas szánnal érkeztek. Beülnek előre, jól beburkolóznak a vastag szőrmetakaróba. Hátul van egy ülés, a szántalpra erősítve. Azon kuporgok én a vékony munkaruhámban. Nincs messze a falu, de így is kutyául fázom. A polgármester alacsony, zömök férfi. Amikor belépek a szobájába, nekihuzakodik és ad nekem egy nyaklevest. A két rendőr ott áll és nézi. Tessék, itt van, csináljon vele, amit akar. Próbálom megértetni vele, hogy semmi rosszat nem csináltam, sőt, önként jelentkeztem katonának, de elutasítottak. De nem volt nálam az írás. A rendőrök ugyebár nem adtak rá lehetőséget, hogy magamhoz vegyem. Valószínűleg akkor se ért volna semmit, mert a polgármester rám üvölt: Nem érdekel. Az én dolgom az, hogy összeírjalak. Szóval nyilvántartásba vesz, és amikor elintézi a formaságokat, biccent egyet és közli, hogy most már visszamehetek a tehénistállóba. Kint az ajtó előtt kérdem a rendőröktől, hogy jutok vissza az uradalomba, de ők azt mondják: Nem, nem, nem mész vissza, velünk jössz. Egyszerűen magukkal visznek a szolgálati helyükre. Ott bezárnak a tűzoltó szertárba. Ez egy rácsos helyiség, ide szokták becsukni a részegeket egy éjszakára, hogy kijózanodjanak. Az egyik rendőr hoz még két vékony plédet, túl vékonyat ehhez a téli éjszakához, és a következő szavakkal búcsúzik el tőlem: Reggelig ki fogod bírni. Ott ülök hát a hideg tűzoltószertárban egyedül. Április van. Másnap tovább megyünk az illetékes járási központba, Insterburgba. Most is szánnal kelünk útra, csak ezúttal sokkal hosszabb az út, legalább két óra. Még mindig az a vékony munkaruha van rajtam. Insterburgban a bíróság fogdájába kerülök. Ez a börtön udvari szárnyán van, a Gerichtsstrasse 20. szám alatt. Végül egy hivatalnok elé visznek. Hogy mi a tiszte, nem tudom. Felteszem, ő az a bíró, aki elrendeli a fogvatartást. Rendben. Elmehettek., mondja a két rendőrnek. A rendőrök eltűnnek. Egy börtönőr jön értem és bezár egy cellába. Bekasztniz. Ettől fogva ezt mondogatom: Nem csináltam semmit. Nem csináltam semmit. Miért hoztak be ide? Hiszen én nem csináltam semmit. Majd megtudod. Kész. Ennyi az egész. Már ha egyáltalán válaszol valaki. A tisztviselők megátalkodottak. Elvesztem minden időérzékemet. Napokat vagy akár heteket is tölthetek így. Napközben az épület pincéjében favágásra használnak. Egy szép napon később tudtam csak rekonstruálni, hogy ez október elején lehetett bejön egy őr a cellámba és így szól: Gyere velem. Ma nem mész dolgozni. Kivisz az épületből. Ott már áll egy csomó ember. Köztük jó pár szintó is. Előzőleg valamennyiüket idegyűjtötték be, a börtönbe, és most együtt fogják mindet elszállítani. A börtönben egyenként tartottak fogva minket. Egyenként is hoztak be. De most, hogy eljövünk onnan, lehetünk úgy húsz-huszonöten. Elvezetnek bennünket. Kettesével a csuklónknál egymáshoz bilincselve. Így visznek bennünket a vasútállomásra. Gyalog, egymáshoz bilincselve, mint a súlyos bűnözőket. Nem tudjuk, mi van, senki sem ad felvilágosítást. Bevisznek bennünket a peronra. Amikor odaérünk, az ott lévő embereket, a civil utasokat felszólítják, hogy helyezzék biztonságba a csomagjaikat és tegyék szabaddá a peront. Minket a peron végére küldenek. Ott várakozunk. Nem tudom, mennyi ideig tart, de egy örökkévalóságnak tűnik. Végül beáll egy szerelvény. Nagy az izgalom a foglyok közt. Hová megyünk?, kérdezgetjük. A vonat végén, ott ahol mi állunk, egy külön vagont kapcsoltak a szerelvényhez. Ilyen vagont még nem láttam. Rácsos. Minden kis ablaka be van rácsozva. Ezt a vagont nekünk szánták. Amikor beszállunk, látjuk, hogy belül több kis fülke van. Mindegyik egy- 30 31

vagy legfeljebb kétszemélyes cellának van kialakítva. Ezekbe tuszkolnak be minket hármasával, négyesével, ötösével. Az én úticellámban az egyik ember egy volt rendőr, aki veszekedés közben agyonlőtte a feleségét. Tizenkét év fegyházra ítélték. A cella olyan szűk, hogy csak állni tudunk. Van benne ugyan egy pad is, de azon maximum két személy fér el. Az ablakokon alig lehet kilátni, túl magasan vannak. Ha valaki ki akar nézni, fel kell állnia a padra. Én semmit sem látok, mivel kicsi vagyok. Egész ősszel a transzporton vagyok, ahogy ezt akkoriban mondták. A vonatút végigvitt az egész német birodalmon. Sok állomásra már nem emlékszem. Sokszor azt sem tudtuk, hol vagyunk tulajdonképpen. Ez a transzport egyik börtöntől ment a következőig. Többnyire pár napot töltöttünk azon a helyen, mindig bezártak bennünket az ottani börtönbe és ott maradtunk. Három napig, négy napig, néha tovább. Így ment ez egyre-másra. Ez egy gyűjtőtranszport volt, amely egyik várostól a másikig vitt, és mindenütt újabb foglyokat gyűjtött be. Insterburg után az első állomás Königsberg volt. Ezt biztosan tudom. Königsbergben ki kellett szállnunk a vonatból, és bekísértek bennünket a börtönbe. Hogy melyik königsbergi börtönbe, azt nem tudom. Ott nagy, teremszerű helyiségekben helyeztek el bennünket. Mindegyik teremben kábé ötven-hatvan embert. Egy későbbi állomás, amelyre még jól emlékszem, Halle volt. Volt ott egy nagy vágóhíd, állítólag Európa legnagyobb vágóhídja volt. Ott szállásoltak el bennünket. Körülbelül két-három hétig maradtunk. Egész idő alatt a vágóhídon dolgoztunk. De ez egyáltalán nem volt rossz. Ott ugyanis még mindig kaptunk egy tányér levest. Ezt a csontlevest a vágóhídi marhák fejéből főzték és jó zsíros volt. Ezt ráadásként kaptuk. A nekünk kiutalt rendes élelmiszeradag nagyon kevés volt. Tulajdonképpen végig éheztünk, de Halléban nem. Egy további állomás, amelyre biztosan vissza tudok emlékezni, München volt. Ott is egy nagy teremben laktunk. Ott még kelet-poroszországi ismerősökre is találtam, két fivér volt. Hogy mi lett velük, nem tudom. Már nem emlékszem, milyen állomások jöttek még. Csak azt tudom, hogy egyszer még Frankfurt am Mainban is voltunk. Valószínűleg még mielőtt Münchenbe értünk. Ott bezártak minket egy nagy terembe, talán egy tornaterembe. Fent körös-körben erkélyek voltak. Ott ért bennünket a légiriadó. Fent az erkélyeken őrök álltak, akik ránk szóltak: Amíg légiriadó van, mindenki maradjon nyugton. Az emberek erre elnémultak, egy mukk se hallatszott. Mauthausen Végül megérkezem Mauthausenbe. Ebből a sok-sok transzportból a legutolsóval. 1942. december 12-én értünk oda. Miután megálltunk, először még sokáig a vonatban kellett maradnunk. Senki sem aludt éjszaka állva utaztunk a robogó vonaton, mindenki halálosan kimerült volt. Amíg tartott a transzport, végig igazságügyi alkalmazottak felügyeltek ránk. Gondolom, amúgy börtönőr lehetett a normális foglalkozásuk. Végig nyugodtak és civilizált módon viselkednek velünk. Mauthausenbe érkezve kiadják az utasítást: Mindenki ülve marad! Ülve marad mindenki! Majd kaptok ágyat. Aztán lefekhettek, de először tessék várni. Ülve marad közben a legtöbbünknek egyáltalán nem is volt ülőhelye. Szóval várunk. Egy fél órát talán. Aztán jön értünk az SS, az igazságügyiek pedig mehetnek haza. Elkísértek és őriztek bennünket Mauthausenig. Megbízatásuk ezennel véget ért, és átadnak bennünket az SS-nek. Ekkor elszabadul a pokol. Most aztán vége a mókának. A SS-ek kikergetnek minket a vagonból. De hogy! Az ember körbe se tud nézni, olyan gyorsan. Aztán sorakozni kell, alakzatba fejlődni. A hosszú út során, városról városra haladva igazán nagy transzporttá növekedtünk. Ennyi ember már nem férne el egy helyi börtönben, az egész hosszú vonatszerelvény tele van velük. Hogy honnan mindenhonnan jönnek, nem tudom. Egy teljes vonat telis-tele fogollyal. És nem is elsősorban szintik, hanem mindenféle fogoly, tarka összevisszaságban. Pár ezer ember biztos megvan. Csak hát ez a sokaság először ki kell, hogy jöjjön a vonatból. Az SS szerint ez nem megy elég gyorsan. Tehát erőszakkal hajtanak ki bennünket a vagonokból. Gumibotokkal kegyetlenül hajtanak kifelé minket. Már nagyon idegesek vagyunk. Mindenki egymás hegyén-hátán. Már nem tudjuk, hová lépjünk. Igyekszünk lehetőleg a sokaság közepében maradni. Az SS válogatás nélkül csépeli a tömeget. Akik kívül vannak, azokat érik az első és legkeményebb ütések. Gyorsan, gyorsan, gyorsan kell haladnunk. Páni félelem. Mauthausen eléggé fent van a hegyen. Legalábbis a pályaudvar-ról nézve. Az lent van a völgyben. És mi loholunk felfelé, a táborba. Már nem tudom, hogy bírtuk erővel. Időben elég soknak tűnik, úgyhogy kábé egy órát menetelhettünk odáig. Ehhez végig kellett mennünk az egész városon. Az utca be volt építve lakóházakkal, jobbrabalra. Vajon mire gondoltak az ott élő emberek, amikor megláttak 32 33

minket? Azt a sok ezer embert, amint végighajszolják őket a városukon. A helység lakott része csak három-négyszáz méterrel a tábor előtt ért véget. A legjobban attól féltünk, ami ezek mögött a rettenetes mauthauseni falak mögött volt. Először körbe kellett mennünk a falak mentén, hogy eljussunk a főkapuhoz, ott volt a bejárat. Emberek ezrei állnak ez előtt kapu előtt. Halálos csend van félelemből, kíváncsiságból és talán rossz előérzetből tevődik össze. Kísérteties, valóban. És ide megyünk mi most be? Ezek közé a magas, kísérteties falak közé? Mi lehet itt? Mire végre bejutunk, rettenetes félelmek és teljes bizonytalanság közepette, addig egy újabb örökkévalóság telik el. Ennyi sok ember azt el nem lehet képzelni! Valamennyien ott tolonganak a zárt kapu előtt. Én eléggé elől vagyok a sorban. A második vagy harmadik százban. Valahányszor bevonul száz ember, mindig bezárják a kaput. Egy ideig senki sem mehet be. Aztán megint felhangzik: Futás! És mind a két oldalon mi mindig öten vagyunk, ötös sorokban megint csak ott van néhány gumibotos. De ezek nem SS-ek. Nem tudjuk, kicsodák. Mindegyiken csíkos ruha van. Később mi is ehhez hasonló ruhát kaptunk. Hasonlót, de nem ugyanolyat. Mert azok a ruhák, amelyeket ezek az ütlegelő emberek viselnek, inkább egyenruhaszerűek és remekül állnak rajtuk. Csakhamar rá fogunk jönni, hogy ezek kápók és blokkfelügyelők voltak. Vagyis foglyok, csak éppen rangos beosztásban. Ezek hajszolnak és ütlegelnek minket. Nem egy közülük két méter magas fickó. Már ekkor, közvetlenül a táborba érkezés után látjuk az első halottakat. Ennek a szadista sportnak az eredményeként minden századból kéthárom embert agyonvernek. Mikor megértem, mi folyik itt, olyan szívdobogást kapok mintha épp most futottam volna le a száz métert vágtázva, úgy lüktet a pulzusom. Mikor bevonul egy-egy század és megszámolják, hogy megvan-e, felhangzik az üzenet: A következő század! És akkor jön a második század, a harmadik század, és így tovább. Így masírozik most be a táborba pár ezer ember. Nem tudom, mennyi: ötezer, hatezer? Egész éjszakán át tart, mire valamennyi bejut. A dolog következőképp folytatódik: az appelplatzon 111 és mindenütt, ahol csak hely van, felsorakoznak a foglyok és megállnak. A táborbeliek egyszerűen nem tudják már, hová tegyenek ennyi embert. Az egész tábor túlzsúfolt, mindenütt tömve emberekkel. De akkor is szép sorban, oszlopban állunk, mint a hadseregben. Onnan, ahol állok, látom azt az épületet, 11 Alakuló tér, ahol a létszámellenőrzést tartják. ahol a fürdő van. Azon most mindannyiunknak keresztül kell mennünk. Hihetetlen, ennyi ember, mire ezek mind túl lesznek rajta! És senki se maradhat ki! Vetkőzni! Mindenki teljesen levetkőzik, és egy ilyen papírzacskóba, mint ez itt ni, beleteszi a ruháját! Egyszerre kábé ötvenen kerülünk sorra. Először mindenki a fodrászhoz megy. De nem igazi fodrászat ez, hiszen frizuráról szó sincsen, öt-hat ember áll ott nullásgéppel a kezében. A procedúra a következő: meztelenre vetkőzni, az összes hajat levágni, az egész testről a szőrt, mindent leborotválni. Aztán ott áll egy fémhordó, egy ilyen nagy hordó. Abba belemászol, ők meg belemerítenek a vízbe, aztán kihúznak. Fertőtlenítés. Míg pár ezer embert így elintéznek Az utolsók másnap hajnalban még mindig ott állnak. Szerencsém volt, én eléggé az elején voltam. Elég gyorsan sorra kerültem talán ha két órát álltam odakint. A fertőtlenítés után megint felharsant, hogy Sorakozó! Még mindig pucérak voltunk. Így masíroztunk be a barakkba. Megint hideg, novemberi hideg Mauthausenben. Csak később mentünk át egy másik barakkba, ahol az öltöző volt. A cipőt, alsónadrágot, inget egyszerűen odadobták az embernek egy ablakból. Hogy az jó volt-e rá vagy sem, nem érdekelte őket. Ha az embernek szerencséje volt, akkor elcserélhette egyik-másik ruhadarabját, úgyhogy a holmijai legalább félig-meddig illettek rá. Nekem minden ruhadarabom túl nagy volt. Ez teljességgel hihetetlen volt. Erről az embernek fogalma sem volt. Ilyet az ember még életében nem látott. A félelemtől és az izgalomtól elállt a szavunk. Azt senki el nem tudja képzelni, hogy az ott milyen érzés az embernek. És ezek mind fiatal emberek voltak; tizenhét, tizennyolc, legfeljebb huszonöt évesek. Akkor már kor szerint csoportosítva. Ez itt ilyen idős, az ott olyan idős. Ez ebbe a táborba, amaz abba a táborba fog menni. Óriási volt a félelem. Semmit sem mertünk kérdezni egymástól. Máskülönben a többiek ugyanolyan sokat vagy ugyanolyan keveset tudtak, mint én. Hiszen mindenki most először volt itt. Ilyesmit ők se láttak még addig soha. Addig tizenkilenc éves voltam még soha nem láttam halottat. Mindig féltem a halottak látványától. A szintik nem szokták megnézni a hallottaikat. A halál tisztátalannak számít. Olyat nem csinálunk, hogy búcsúzóul még megnézzük a halottat. Én is részt vettem temetéseken, szintik nagy temetésén Kelet-Poroszországban. De addigra már a koporsó le volt zárva. Mauthausenben láttam az első halottat ezeket a fiatalembereket, akiket a táborba való bevonulás közben bestiális módon agyonvertek. 34 35

Hogy mondjam ezt el egy mai embernek? Hogy írjam le, mit éreztem akkor? És mindazt, ami még azután ért bennünket Nekünk a leghaloványabb fogalmunk sem volt erről. Már akkor, amikor ezeket a halottakat láttam, azt gondoltam, itt a vég. Itt vége az emberségnek. A mi számunkra itt a világnak bealkonyul. És hozzá ez az óriási, magas fal, és a teljes reménytelenségnek, a teljes kiszolgáltatottságnak és a saját parányiságunknak ez az érzése! Már amikor először megpillantottam ezeket a falakat, már akkor reszketni kezdtem. Igen, ilyen volt Mauthausen. Gusen 1942 telén csak rövid ideig voltam Mauthausenben. Már három nappal érkezésem után, december 15-én Gusenbe kerültem. Ez Mauthausen egyik melléktábora volt. Később még Auschwitzba, a Stammlagerbe 121 és Monowitzba, aztán Rydultauba, Melkbe, Ebenseebe is elkerültem. Mindezeken a táborokon keresztülmentem. De egyik sem volt olyan szörnyű, mint Gusen. Gusen egyedálló volt egy bizonyos, rettenetes értelemben. Aki ezt átélte, annak szemében az utána felnövő nemzedékek mind mit sem sejtő, ártatlan gyerekeknek tűnnek. Megérti ezt valaki, hogy ezzel mit akarok mondani? Más szóval: hiába van valakinek helyes, pontos tudása arról, hogy miféle gonosztettek történtek ott, ezzel együtt is halvány fogalma sem lehet arról, mit jelentett mindezt személyesen átélni és elviselni. Hogy mit kellett nekünk végigcsinálnunk, mit kellett eltűrnünk, azt senki el nem tudja képzelni. Még a legjobb tudós, a legokosabb történész, az erre specializálódott szakértő is csak hírből ismeri mindezt. De azt, amit ott végigcsinált az ember, azt senki el nem tudja képzelni, ha nem volt maga is ott. Bármilyen sokat is tud elmondás alapján. Hiszen mindezt csak elmondásból tudja. Arra, hogy ott mi történt az emberrel, hogy ott hogyan érezte magát az ember, egyébként nincsenek is szavak. Az ember csak egy bizonyos fokig terhelhető. De kivel beszéljem meg a tapasztalataimat, az élményeimet, kivel beszéljek arról, amit átéltem, arról, ami szavakkal el sem mondható? Ennek az ember ember mivoltához már nincs semmi köze. Sok mindent el lehet mondani, de az, amit az ember valóban végigcsinált, ezerszer szörnyűbb volt annál, amit a legpontosabb leírás valaha is át tud adni belőle. Azt nem lehet elképzelni és nem lehet megérteni. Lehetetlen. 12 Alaptábor, az ottani rabokat dolgoztatták. Marháskodni, csak úgy beszélni ártalmatlanul bele a világba, ezt persze mindig lehet és szinte mindenkivel. De én már erre képtelen vagyok. Ahhoz túl sok mindent tapasztaltam. Túlságosan is megkínoztak ahhoz, hogy ma bármin nevetni tudnék. Grimaszra húzódik a szám, ennyi a nevetésem, de nem több. Elment a kedvem a nevetéstől. Nem tudok őszintén nevetni. Bárcsak tudnék, szeretnék El is csodálkozom néha. Sokszor nézem, hogyan kártyáznak mások. Nevetnek, ha kártyázás közben valaki valamilyen hibát követ el, tiszta szívből kacagnak. De szeretném, ha még egyszer az életben így tudnék nevetni én is: tiszta szívből. De ez már nem megy nekem, azok után, amit csináltak velünk. Ha ezt átélte az ember, hogyan beszélgessen egy olyan emberrel, aki biztonságban és jólétben nőtt fel, és csak a jót ismeri? Vagy másképpen: hogyan beszélgessen az velem? Hogyan tudja beleélni magát az én helyzetembe? Hol találok itt olyat, akivel elbeszélgethetek, aki egy kicsit az én fejemet is meg tudja dolgoztatni? Nem, nem félek. Ez nekem mind csupa gyerekség. Sajnos. Aki ezt átélte, az egy másmilyen ember. Csakhogy most már nem tudom, milyen fajta emberekhez is tartozom én. Csak azokhoz, akik a szenvedésben osztályosaim voltak, akik ugyanúgy a saját bőrükön tapasztalták mindezt. Hosszú éveken át a holokauszt-túlélők szószólója voltam. Ha velük beszéltem, akik ugyanazt végigcsinálták, ők tudták, miről beszélek, és azt is tudták, hogy ők miről beszélnek. Ezekhez az emberekhez tartozom én. Másrészt azonban nem tartozom senkihez. Mindennek dacára valahogy magamra maradtam a saját történetemmel. Úgy érzem, senkihez sem tartozom ezekkel az élményeimmel. Engem az embertelenségekből semmi nem került el. Át kellett élnem a lágerben a legszörnyűbb munkahelyeket. A legszörnyűbb helyeket. Ez a guseni kőbánya volt. Sajnos nincs benne semmi olyan, amire büszke lehetne az ember. Gusen mindössze hat kilométerre van a mauthauseni főtábortól. Gyalog mentünk oda. Ez a melléktábor sokkal szörnyűbb volt Mauthausennél. A mauthauseni kőfejtő aránylag kicsi volt, a guseni tízszer vagy hússzor nagyobb. Egy gigantikus aréna, ahol öldöklés folyt. A kőbányák az SS tulajdonában álltak. Ott termelni kellett. Ebből származott az SS jövedelme. Minél többet termeltünk mi, annál többet kerestek ők. Egy gazdasági vállalkozás. Olyan sok volt a fogoly, annyi ember dolgozott ott, hogy folyton nekirohant egyik a másikának. A kényszermunkásokkal egyidejűleg civilek is tevékenykedtek ott. Ők a fúrási és robbantási munkálatok specialistái 36 37