Ötvenöt magyar népmese

Ötvenöt magyar népmese Katona Imrével Pintér Lajos beszélget Szeged Csongrád 2002 Megjelent Csongrád Város Önkormányzata és a Devotio Hungarorum Alapítvány anyagi támogatásával Az interjút a Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány részére Pintér Lajos készítette A fényképfelvételeket Bosnyák János készítette ISBN 963 482 559 1 Felelős kiadó: Barna Gábor és Molnár József Nyomdai munkák: EFO Kiadó és Nyomda Kft Felelős vezető: Fonyódi Ottó

- Katona Imrével, a néprajz professzorával beszélgetek, akivel - talán megengedi, hogy ezt mondjam: három kapcsolat is összefűz bennünket. Földiek vagyunk, mind a ketten Csongrád tájáról, a Tisza tájékáról származunk. Szeretném, ha erről később bővebben is beszélnél. Tanítványod is vagyok, ha megengeded, hogy hivatkozzam erre. Nem voltam néprajz szakos hallgató a 70-es években az egyetemen, de azért az órákra bejártam, lehet, hogy szívesebben, mint a saját tanszékemre, és elmondhatom, hogy sokat tanultam. Majd egyszer tedd meg azt a szívességet, hogy tiszteletbeli néprajzossá fogadsz! És a harmadik kapcsolatunk pedig 25 éves munkakapcsolat immár: én a Forrás szerkesztője vagyok, Te pedig a Forrás szerzője. A bibliográfia mutatja, hogy ezalatt 30 nagy tanulmányod jelent meg a Forrásban, s ha összeszámoljuk, ez kétkötetnyi kézirat. Azt is szeretném bevezetőben elmondani, hogy közel vagy a 80. születésnapodhoz, a 79. évedet töltötted be, egyébként tízet nyugodtan letagadhatsz. Az sem titok, hogy nagy betegségen, nagy műtéten vagy túl, így a második születésedet ünnepeljük, de a betegség után - hál' Istennek - jó egészségben. S e bevezető után akkor menjünk vissza 1921 tájára, akkor születtél, és hova is? Csongrádra, Hódmezővásárhelyre? - Csongrád városában születtem, és Hódmezővásárhelyen is jártam egy osztályt, a hatodikat a gimnáziumban, és átjártam szegedi éveimben négy éven keresztül Hódmezővásárhelyre, édesapám akkor ott volt állatorvos, egyébként Csongrádon kezdett ő is. 1921-ben születtem Csongrádon, és ha a Taine-féle környezeti hatás elméletét nézzük, ez meghatározó jelentőségű. Az utcánk éppen a Tiszára rúgott. Nem emlékszem olyan napra gyermek- vagy serdülőkoromban, hogy én a Tiszát aznap meg ne néztem volna. Legyen az nyári időszak, vagy akár téli jégzajlás, és remek úszó is voltam: már 9-10 éves korom körül átúsztam a Tiszát, és attól kezdve édesapám, aki e szempontból elég szabadelvű volt, azt mondta: na fiam, most már egyedül is leengedlek. A téli és a nyári Tisza is mindenféle élményt tartogatott, nemcsak az úszást: az ártéri erdőkben való szabad cserkészést, ahol a madárfészkeket "természetesen" kiraboltuk, így utólag nagyon sajnálom, azután a téli jégzajlást figyeltük, amikor beállt a Tisza, át is merészkedtünk rajta, 1

de ez nagyon ritkán fordult elő. Főleg a Holt-Tiszán volt olyan erős a jégpáncél, hogy azon "csuszongáltunk" (ez csongrádi szó, csúszkálást jelent egyébként), hárman-négyen szembeálltunk egymással, és egyszerre ugráltunk fel a jégen, mely természetesen hangos rianással megrepedt, ahogy a balatoniak mondanák, akkor négyen ötfelé szaladtunk ijedtünkben. A Tiszát tehát csónakon, úszva, jégen csúszva és mindenféle más módon is kiélveztük, ősszel-tavasszal a gátoldalon fogócskáztunk, télen szánkáztunk, ha legalább méteres hó volt, beleugráltunk, egymást néha hóval ki is tömtük, csuromvizesen kerültünk haza. - Van egy pár részletkérdésem. Mondd, hogy tanult meg egy gyerek a Tiszában úszni? Az kész életveszély! - Egymást tanítottuk. Tehát ott úszómester nem volt, de strand nem is egy, főként a Tisza bal partján, a várossal szemben, de nem mindenütt és nem is mindig voltak kabinok sem. Előbb a viszonylag sekélyebb vízben leguggoltunk, hosszan visszatartottuk a lélegzetünket, majd a nagyobb gyerekek fogtak bennünket, és a nyakig érő vízben elkezdtünk kutyázni: a lábunk nagyjából leért, és két kezünkkel, mint a kutyák a két mellső lábukkal, úgy dagasztottuk a vizet, de nagyon gyorsan, hogy a lábunk a fenéknél fentebb érjen. A tanulás következő állomása az volt, amikor próbáltunk vízszintes helyzetbe jutni, a lábunkkal is csapkodtuk a vizet. A mellúszás, így hívtuk: tempózás, csak azután következett, amikor a lélegzetvételt már begyakoroltuk. Én olyan szerencsés voltam, hogy apám egy barátjával járhattam a strandra, Krómer Józsi bácsival, a helybeli polgári leányiskola igazgatójával, akinek három gyereke volt, és együtt ment az egész család, én voltam a negyedik. Ő ellenőrizte, de nem tanított, csak ellenőrizte, hogyan úszom. És utána következett az ölezés, a sprint csongrádi neve, nem tudom, országos-e? Utána a hátúszás, majd a bukdácsolás és egyebek. Kioktattak bennünket mindenféle fogásra, mert a Tisza ugyan barátságos, kedves folyó, de sok veszélyt is rejteget a tudatlanoknak. Ilyen például: felhevült testtel ne ugorj a vízbe, mondták, előbb le kell hűteni magunkat! Ha egy örvény elkap, nem szabad jobbra-balra kapkodni, úgysem tudsz 2

az örvénnyel megbirkózni, mert mintha csak dugóhúzó lenne, levisz a Tisza fenekéig, ezt ki lehet bírni, a folyó nem túl mély, legfeljebb három-négy méter, addig egy mély lélegzet eltart. Az örvény egyszer engem is elkapott, és olyan 4-5 méter mélyre levitt, mozdulatlanul, szinte vigyázzban mentem le, és akkor a fenéken nagyot rúgtam, és szép simán fölmerültem a víz tetejére. Míg például a Balatonon kereszthullámok is vannak, amelyek nagyon zavarók, a Tiszán mindig egyirányúak, mint ahogy a víz is egy irányban folyik, és így a hullámokat szépen meg lehetett "lovagolni", vagyis mindig úgy kellett úszni, hogy a hullámok tetejére kerüljön az ember. Ezt is gyakoroltuk, de tiltott módon, gőzhajó járt akkor Szolnokra és Szegedre. Csongrád volt a végállomás, lapátkerekes gőzhajók jártak, szép szabályos hullámokat vertek, oda úsztunk a lapátkerekek közvetlen közelébe, a matrózok állandóan ránk kiabáltak, de fütyültünk rájuk, élveztük, amíg a hullám el nem csitult. - Néhány apró megjegyzésem van. Szinte már az is folklór, ahogy a csongrádi ember megtanult úszni; én ezt a mai napig észreveszem, hadd mondjam tréfásan: egy ilyen "folklórúszásban" haladnak az emberek, ilyen egymástól tanult "kutyázós", házi, apáról fiúra szálló, és nem iskolás úszástudomány volt. Ennek nyomait észreveszem a strandon, mikor látom az embereket, hogyan úsznak. Ezek szerint minden tudomány, egy kicsit már benne is vagyunk a folklórban, még az úszás hagyománya is, apáról fiúra száll. - Pontosan elmondtad. És ha nagyon gondos volt egy apa, vagy nagyon kicsi a gyereke, nem 9-10 éves, mint én, egy szíjjal úgynevezett kabaktököt kötött a hátára. - Korabeli úszógumi? - Korabeli úszóövet, hogy így mondjam, és akkor a fiúcska már vízszintesen tanult egyszerre kézzel és lábbal is mozogni. - Mert a kabaktök fönntartotta. 3

- Úgy van. De ez legfeljebb minden tizedik gyereknél, ha előfordult. Akit a szülők, főként a mamák túlságosan féltettek és tiltottak, mindig azok közül kerültek ki a vízbe fulladók. Ők ugyanis nem ismerték a... 4 - Veszélyeket. -...veszélyeket, nem ismerték a szabályokat, a tilalom miatt nem gyakorolhatták be az úszást és az egyéb fogásokat, majdnem mindig közülük kerültek ki az áldozatok. - A tiszai veszélyek közül kettőt szeretnék megkérdezni, egy az örvény, magát a jelenséget én is jól ismerem, de miből adódik ez az örvény, ami ilyen erővel elragad? És még egy másik, amitől féltünk, mert a hirtelen mélyedés veszélyt jelentett, a kubigödör. - A kubikgödör régebbről eredt, amikor a kubikosok a gátakat építették, a XIX. század második felében, a kanyarokat átvágták, lehetőleg nem messziről hordták a gátba a földet, hanem az ártér felől. Ott helyben föl lehetett mérni pontosan, hogy mit teljesítettek. Ezeket a kubikgödröket, vagy kubigödröket, ahogy csongrádiasan te mondtad, összekötötték egy-egy foknak nevezett keskeny kis csatorna segítségével a főmederrel, hogy a halivadékok majdan visszaúszhassanak a Tiszába. Ezeket nem jelölték meg, a fokok betemetődtek, s akinek nem volt terepismerete, könnyen pórul járhatott, ahol a sekély víz egy pillanatra másfél, két, három méteresre mélyült. És aki nem "szokta meg", hogy például hirtelen víz alá nyomják, és a lélegzetét nem tudta visszatartani, baleset történhetett. Ugyanilyen volt a tutaj, vagy csongrádi nevén a láp, a tutajokat kikötötték a part menti fatelepnél, ott lebegtek a vízen. Ezek valóságos ingyen strandok voltak. Rajtuk napoztunk, rájuk ugráltunk fel, és onnan is ugráltunk be a vízbe. Ez nem volt veszélytelen, mert a Tisza sodra a tutaj végénél alávihetett volna bennünket, néha a legjobb úszók is halálos balesetet szenvedhettek. - A sodrás a tutaj alá vágta őket?

- Olyan erős volt. Olyan erős volt. Úgy van. Csak az oldalánál volt érdemes beugrani a vízbe, vagy fölugrani a tutajokra. - Meg kellett a Tiszával való együttélés törvényeit pontról pontra tanulni! A csongrádi emberek, így én is megyek le a Tiszára mind a mai napig, ők pedig jönnek a Tiszáról haza, mint ahogy te mondtad, mert minden nap megnézik a folyót. Tréfásan azt mondják nekem: megnéztem már, hogy lefelé folyik-e még a Tisza? Ismered ezt a mondást? - Ezt még nem hallottam. - Valamivel meg kell indokolni, tréfásan, hogy mi miatt mennek le. - Viszont azt hallottam, hogy "ég a Tisza, szalmával locsolják". Én ezt gyermekkoromban komolyan is vettem, de utóbb kiderült, hogy ez egy régi, Dunára is, Tiszára is vonatkoztatott tréfás szólás. Ha lehetetlent akartak mondani, akkor azt mondták: "ég a folyó, ég a Duna, ég a Tisza, szalmával locsolják, hidd el bolond, mert nem igaz". De a csongrádiak ezt nem tették hozzá. - Beugratós mondás. - De ők is komolyan vették, akárcsak én. A város alatt volt egy fahíd, egy hajóhíd Nagyrét felé, tehát a Tisza bal partjára. A jobb parton van a város, hosszan a Tisza vonalát követi 5 km hosszan, és van egy nagy rét, az ármentesített Nagyrét. Amíg a Tisza vízállása, magassága megengedte, nagy forgalom hajlott. Én úgy hallottam egész komolyan, hogy egyszer jött egy szénásszekér a Nagyrétből, a gazda pipára gyújtott, nem bírta ki, hogy megállja a túlsó partig, és a pipából a szikra kiugrott, felgyújtotta a szénát, de a gazda, lélekjelenlétét megőrizve, gyorsan villával ledobálta az égő szénacsomókat, és így megmenekült a szekér is, maga a gazda is, és természetesen a híd is. Később 5

kiderült, hogy ez olyan folklór. Kitalált, mint például a sellő, a hableány tiszai léte is. - Épp ezt akartam megkérdezni, hogy beszéljünk a beugratásokról, épp a sellőre gondoltam, aminek több neve van. - Hát a csongrádi neve a hableány. - Hableány? - Hableány. A hab azonban nem azt jelenti, mint ma, mint például szappanhab vagy habos torta, hanem hullám. A hableányok tehát a hullámokon ringatózva úszkáltak a Tiszában. - Habot vet a víz. - Így van. A hullám nyelvújítási szó, a nép nem fogadta el, a hangzása is a hulla szó miatt kellemetlen. A hableányok derékig leányok voltak, mégpedig nagyon szépek, hosszú hajuk volt, de derékon alul hal testük. Bár képzeletbeli lények, a nép egy ideig hitte, látta is, és a romák, a cigányok, akik a vasútállomás környékén, messze a Tiszától laktak, azok még a két háború között is hittek a hableányokban. Tréfás kedvű emberek visszaéltek a folklórszinten élt romák hiszékenységével, elmentek a putriba, a cigánynegyedbe, ott elkezdték hangosan kiabálni, hogy: Kifogták a hableányt a Tiszából a halászok! Látható a város alatt a gátról! (A cigányok egyrészt ugye, nagy gyerekek, ők még folklórszinten élnek. Nagyon sok még analfabéta volt, és ugye a mesék világából léptek be a realitások világába naponta.) A hírre ellepték a gátat, lesték a hableányokat negyvenen, ötvenen is. Vitatkoztak, méltatlankodtak, mivel nem láttak senkit, s hiába keresték azt, aki őket becsapta, kellő időben eltűnt. - Mondd, ez a hableány, ez félistenség, mitológiai lény? 6

- Nem, ez a halászok kedvence, pozitív élőlény. Sok ellenségük is volt a tiszai halászoknak, egyes csodaszörnyek, akik lehúzták a víz alá a halászokat... - A velük történt eseményeket, lásd például az örvényt, ezek szerint megszemélyesítették. - Majdnem mindig megszemélyesítették. Jaj, az örvény szóról jut eszembe, az örvény szót a halászok lehetőleg nem használták. Attól féltek, ha kimondják, akkor meg is indul ez a veszélyes vízforgás. Így inkább ezt mondták, Szent Pétör vagy Pétër vize, attól függően, hogy ë-ző vagy öző nyelvjárásban beszéltek. Csongrádon mind a kettő megtalálható. Azért nevezték így, mert Szent Péter halász volt, egy komikus alak, de biblikus szent, az egyház alapítója, a folklórban Jézus kissé ügyetlenkedő kísérője, aki majdnem mindig pórul jár. Ő tehát örökölte a régi trixtereknek, a folklór régi negatív hőseinek tulajdonságait, de ha Szent Pétör vizét mondták, az örvény nem támadott föl, Szent Péter megvédte a halászokat. - És a negatív szellemekkel szemben a hableány volt a pozitív... - Pozitív hősük és szórakoztatójuk. - Ők tudták, hogy nincs hableány, vagy bíztak benne, hogy valamelyikük hátha kifogja? - Egyenesen bíztak benne a '14-es háború előtt, de utána szinte senki nem hitt már benne. A '14-es háború választóvonalat jelentett minden szempontból, és '45 is ugyanilyen. - Történészek, irodalmárok vitatkoznak, hogy mikor kezdődik a XX. század, lehet, hogy a néprajzban '14-gyel kezdődik a XX. század? 7

- Nem vitás. Az államnevek, az országhatárok megváltoztak, milliók voltak a fronton, súlyos tapasztalatokra tettek szert, a csonka családok szerkezete meglazult. Ha szabad, még visszatérek Szent Péter vizére. Az örvény úgynevezett tabu volt, tilos volt kiejteni. A honfoglaló magyarok úgy jöttek be a Kárpát-medencébe, hogy használták a farkas, a szarvas és a ravasz szót, ezek mind úgynevezett tabu-szavak, általános a jelentésük: több állatfajnak van farka, szarva és lehetnek ravasz állatok is. A medve a szlávból való átvétel, azt jelenti, medvegy: mézevő. Több példán is láthatjuk, nem mondták ki a tiltott szót, a tabu szót. A szarvas egyébként szent állatnak számított - Erre majd később szeretnék is visszatérni. Fölvetődik bennem, hogy a "magyar vallás", idézőjelbe teszem ezt a vallást, valószínűleg ősi és modern elemekkel egyaránt keveredik. Hadd kanyarodjak vissza a Tiszára. Szeretem azt a mondatot, amelyet László Gyulánál olvastam, hogy a tiszai ártér olyan gazdag szépségű, mint a Holt-tenger. Kérlek, erősítsd meg, vagy cáfold ezt, és beszélj egy kicsit ne csak a Tiszáról, hanem az árteréről is. Nekem kedvenc vidékem különben. - A tiszai ártér úgynevezett maradványterület, másként nyerstáj, nagyon jól megfogta László Gyula. A töltéseken kívülit az ember teljesen átalakította, az viszont kultúrtájjá vált. A történelmi Magyarországon a nagy tájak (Felföld, Dunántúl, Kisalföld, Alföld, Erdély) az elmúlt 1000 esztendő alatt az ember keze nyomán átalakultak. Kétszeresére nőtt a szántóföld. A Felföld erdőtakarója a felére zsugorodott... 8 - Sajnos. - Sajnos, ma már, de a múlt században ezt még nem mondtuk volna. Az Alföld viszont még nagyobb arányban, kilencven százalékig megváltozott. Tehát ha van átalakított nagytáj a Kárpát-medencén belül, akkor az Alföld az. A szabályozatlan Tisza végig alsó szakasz

jellegű volt, tehát rendkívül sok kanyart tett. Olyan nagy is volt közöttük, hogy amikor még ember- vagy lóvontatta fahajózás folyt, egy-egy kanyar elején a vendéglőben ebédelni kezdtek, mire az alsó kanyarhoz ért a hajó, az emberek gyalog, a kanyart átvágva elérték a karavánt, vagyis a lovakat és a hajókat. Magyarán és röviden: a Tisza mentét teljesen átalakították, a gátakon kívül. A gátakon belül megmaradt a régi Tisza, a régi erdőség, a régi növényzet, sőt, amikor a kubikosok fölépítették a gátakat, akkor gyeptéglákkal kívül - tehát nem a víz felőli, hanem a lankásabb oldalon - kirakták a gátoldalt, vagyis visszarakták a régi ősgyepet. És így a Tisza-gát is minden szempontból az őstáj egyik maradványa. - Ezzel kapcsolatban két kérdés vetődik fel néprajzi vagy tudománytörténeti szempontból, ítéld meg a magyar gátépítést, ami azt hiszem bevált, és épp ez az ártér egyik titka, és emiatt nem kapunk olyan nagy árvizeket, mint egyes országok. - Egyáltalán nem volt véletlen, hanem törvényszerű, hogy például én épp a kubikusokkal foglalkoztam. Tehát nemcsak lelkesedtem a Tiszáért, nemcsak úszkáltam benne, hanem írtam is róla. A múlt században érkezett el Magyarország oda, ahova a nyugat-európaiak korábban, amikor például a hollandok kezdték a tengert visszaszorítani, hogy mennél több legelőt, mennél több szántót nyerjenek. Az olaszok főként a Pó folyót szabályozták. A magyarok folyóik szabályozását rendkívül radikálisan oldották meg. A Kárpádmedence közepe bővelkedett a nagy vizekben. A Duna átfolyt, a Tisza, a mellékfolyók egy része alsószakaszi jellegű volt. Kénytelenek voltunk tehát gátak közé szorítani folyóinkat. A kubikusok 50 év alatt, természetesen mérnöki vezetéssel, a gátakat olyan hosszan kiépítették, hogy én akár a kínai fallal is párhuzamba merném állítani, mert ha a gátakat egyvégtébe raknánk, Budapesttől Washingtonig érnének. Eközben átvágták a százvalahány kanyart, ha jól emlékszem, 104 kanyart vágtak át. Az más kérdés, hogy a szabályozás befejezetlenül maradt. 9

- Magyarán szólva: nekünk is van idézőjelbe tett kínai nagy falunk, a magyar gátrendszer. - Így van, pontosan. - Büszkék lehetünk rá. - Büszkélkedés helyett azonban mást tapasztalunk, mi magyarok ugyanis mindig mindent túlbírálunk, a borúlátás nemzeti jellemvonásunk, belénk ivódik ma is a történelemoktatás, a politika révén. De négy-öt évre tekintsünk csak vissza, elöntötte az árvíz a kelet-németeket, a morvákat, a szlovákokat, a lengyeleket, kisebb részben a románokat is. Magyarországon viszont sehol nem volt gátszakadás. Persze a magyar gátrendszert is javítani kell, de a magyar árvédelem kitűnőre vizsgázott. Na most még azt hozzá kell tennem, hogy mindez azért is kétszeresen fontos, mert a magyarok, a maradék Magyarországon belül, a trianoni Magyarországon belül, minden szomszédból érkező folyót befogadnak. Tehát minden víz, mint a teknőbe, ide folyik. És ezt kell nekünk kivédenünk. És sikerült, az utóbbi években, illetve utóbbi évtizedekben. - Menjünk vissza valahová 1921 tájára. Én édesapádat ismertem, egész véletlenül, olyan öt-hat éves kis gyerekkoromban ismertem meg, mert megbetegedett a kutyánk, azt hiszem golyva nőtt a nyakán, majdnem megfullasztotta, szinte nagyobb volt a golyva, mint a kutya. Szüleim állatorvost hívtak, aki ezt a golyvát kioperálta, és a kutya életét megmentette, és ennek az állatorvosnak én nagyon hálás voltam. Na ez az állatorvos volt idősebb Katona Imre, a Te édesapád. Ezzel a szakmáját már be is mutattam, de a személyéről nem tudok semmit. - Némi elfogultsággal hadd mondjam, hogy miután édesanyámat még csecsemőkoromban elvesztettem, nincsenek anyai 10

emlékeim, így édesapám volt a modell, és ő töltötte be mind a két szülő szerepét. Illetve, ha már előbb a kutyáról beszéltünk, hadd meséljek el egy kissé komikusnak tűnő történetet! Apám nagy állatbarát is volt, úgy bánt az állatokkal, mint a jó emberorvosok az emberi betegekkel: rendkívül gondosan gyógyította őket, és én később asszisztense lettem. De még mielőtt az lettem volna, volt egy mama-helyettesem, tessék most jót nevetni: egy bernáthegyi szuka. Tehát apám fogadott egy bernáthegyi szukát, én egész nap vele játszottam, húzgáltam a fülét, felültem a hátára, lehettem olyan 15-19 kiló, elbírt. E Talpas nevű kutyánk vigyázott rám egész nap. Ez az idill szakadt meg hirtelen, mert én etettem őt, lopkodtam a kamrából a kenyeret, a húsokat, mindent, amit csak a szeme-szája megkívánt, nem győzték már türelemmel és tiltással, leküldték az alsó udvarra. Én is utána mentem. És a kutya annyira megörült, hogy két mellső lábát a vállamra tette, én letottyantam a nagy súly alatt és elkezdtem keservesen sírni, és erre ő odajött és fölnyalt, vigasztalt, mint a gyerekét. De aztán a végén mégis olyan sokba került, és annyira nehéz volt az alsó udvaron a baromfiak között tartani, hogy kiadták a tanyára, és ott kis kutyakölyköket fialt. - Édesapád volt a családban az elsőgenerációs értelmiségi, vagy nem? - Igen. Mesébe illő, amit mondok, de nem mese. Apám Makón született, a Katona család valószínűleg Battonyáról vagy Szeged- Alsósvárosból került Makóra. Katolikus család volt, Makó egyébként félig református, félig katolikus mezőváros. A Katona család tősgyökeres makóinak számított, és nagyon sok gyereket nevelt. Nem védekeztek a gyermekáldás ellen, apám épp a tizenkettedik gyermek volt, mint a mesében, és még volt egy öccse is, de "csak" kilencen nőttek föl. Az 1914-es háborút öt Katona fiú küzdötte végig. Apám is közöttük volt, négy éven keresztül volt a fronton, öccse egy kicsit később került ki, de ő rövidesen orosz fogságba esett. Az apám egész életében makkegészséges volt, 88 évet élt, nem tudta, mi a betegség, és mégis érzékeny idegrendszerű lehetett, hogy sok mindent 11

megérzett, tudott hipnotizálni. Egyébként ő volt a saját öccse egyik nevelője. Ekkoriban a szülők lépcsőzetesen nevelték a gyerekeket: megnevelték a legidősebb lányt, az felelős volt húgaiért, ugyanúgy megnevelték a legidősebb fiút, az szülő-helyettesként parancsolt öccseinek. Így apám és legidősebb bátyja között épp 25 év korkülönbség volt, és édesapám munkába menet édesapja helyett magázódva gyakran megkérdezte a legidősebb bátyjától: Mihály bácsi, mi lesz a dolgom máma? 12 - A bátyját. - A bátyját, 25 évvel idősebb bátyját, de ő csak öccsének parancsolhatott. Apám, a tizenkettedik gyerek, érzékeny idegrendszerű lehetett, mert amikor 1916-ban ő kint szolgált az olasz, az öccse meg az orosz fronton, egyik nap beírta a noteszába: Öcsémnek valami baja eshetett. Később kiderült, hogy öccse orosz fogságba esett. Tehát volt egy ilyen megérzése. - Telepátia? - Igen. A szó mond valamit, de nem túl sokat. Távoli megérzés. Ez annyira jellemző tulajdonsága volt apámnak, hogy egyszer a szomszédos Szentesről erős akarat-összpontosítással "áthívta" barátját Csongrádra. De tudott hipnotizálni is. Épp Vásárhelyen voltam mint hatodikos gimnazista. Vitába keveredtem édesapámmal, mert nem hittem a hipnózisban, vagyis a szemmelverésben, ahogy Csongrádon mondták. Apám csak ennyit mondott: Majd egyszer ezt be fogom neked bizonyítani. És egyszer, amikor épp olvasom az újságot, valaki jön az állomásról, úgynevezett rakodást jelenteni. Doktor úr, tessék fél óra múlva ott lenni a nagyállomáson! Apám annyit mondott: Jó, köszönöm szépen, ott leszek. Az illető kilépett a szobánkból, egy pár lépés után visszafordult, és újra elmondta szóról szóra ugyanazt. Kicsit csodálkoztam, apám mondta nyugtatólag, hogy ott leszek, fél óra múlva ott vagyok, tessék nyugodtan továbbmenni! Az illető kimegy a kapuig, egy úgynevezett szárazbejárós, csengős kapu volt, Tárkány- Szűcsék laktak a házban, megnyitotta, majd visszacsukta a kaput,

visszatért és harmadszorra is elmondta ugyanazt. Nézek ki az újság mögül, már kissé türelmetlenül, hogy mi az, berúgott ez az ember? De nem, egyenesen ment, sőt fölült a kerékpárjára, és hajtott vissza a nagyállomásra. És apámtól megkérdeztem: Mi volt ez? Erre ő: Nemrég vitába szálltam veled, hogy van hipnózis, nem hitted el, hát most itt a bizonyíték, és ha akarod, még több bizonyítékot is produkálok. - Vagyis ő meghipnotizálta. - Igen, meghipnotizálta. Ő akarta, hogy jöjjön vissza. De apám azt is hozzátette: tudja pontosan, ez hogyan is zajlik, s nem pazarolja el ilyenre az akaraterejét. - A gyógyászatban tanulta ő ezt valahol? - Nem, ösztönösen tette, úgy jött rá, hogy például amikor az állatokkal bánt, őt kutya soha meg nem harapta, más állatok is kezesek lettek neki. - Hiszen azokat is valamilyen módon hipnotizálta. - Hipnotizálta. De csak akkor, ha a szemébe tudott nézni. Mert a kutya nem engedi, hogy a szemébe nézzenek, idegesíti. És az apám akkor, ha a szemébe tudott nézni, akkor odament a legmarósabb kutyához is. Sokszor tapasztaltam, amikor a láncra vert kutyák, szegények a tanyákon, ugye, neki akartak ugrani, és mondták, doktor úr, ne menjen oda! Azt mondta, engem nem bánt, ha a szemébe nézek. És a kutya lelapult, engedelmesen várta, hogy mi történik. - Ebben is van valami népi tudás, nem hiszem, hogy ez csak állatorvosi tudomány, biztosan van népi gyógyászati és népi pszichiátriai hagyomány is - Ez népi gyakorlat, az állatorvostudomány nem ismerte el, babonának tartotta. 13

- Hiszen hát, mondjuk, a gazdák is a nagy bikákkal és egyebekkel elboldogultak. Ő biztosan megleste a tudományukat. - Voltak olyan népi történetek, amelyeket nem tudtam személyesen ellenőrizni, de apám példája nyomán tudnám igazolni. Például a betyárok hogyan fértek hozzá a jószágokhoz: vagy "szemmel verték", vagyis megszelídítették, vagy pedig hát, elnézést kérek ezért a naturális jelenetért, de belevizeltek a saját nadrágjukba, és a kutyák erre az "illatra" barátságosabban viselkedtek. Vannak kevésbé naturális példák is. A farkas és a kutya viselkedése egymáséval épp ellentétes. A farkasok akkor támadnak, ha valaki például leguggol és picinynek találják, jobban félnek a szálegyenes emberektől, támadásukkor nagyot kell ugrani. Érdekes afrikai párhuzam jut eszembe: a busmanok gyerekei, amikor megtámadják őket a sakálok, fejük fölé tartott fakéreggel megnövesztik magukat, egy jó fél méterrel, és a sakál azonnal visszafordul. És most lássuk a kutyák ellentétes reagálását, amely szintén megfigyelésen alapul. A kutya eszerint akkor támad, ha valakit nagynak talál. A pásztorok, betyárok úgy szelídítették meg a hamis kutyákat, hogy leguggoltak, négykézlábra ereszkedtek, elindultak a kutyák felé, és közben az orrukkal "nnnn" furcsa, nem ugatós, nem is emberi hangon tutultak. Ezzel úgy meglepték a kutyákat, hogy azok visszahőköltek. Én ezt terepmunkám során úgy hasznosítottam, hogy a "csipogó" nevű öngerjesztős zseblámpámat kezdtem el nyomkodni, hangja, este pedig a szemükbe villantott fénye tartotta vissza a vadabb kutyákat. Tehát rengeteg olyan fogást, ösztönös vagy tapasztalt fogást lehet alkalmazni, amellyel megfékezhetők az állatok. - A néprajz ma már nem, de talán eredeti formájában a parasztsággal való foglalkozás szakmája. Jól mondom? Cáfolj meg, ha nem jól mondom! Csak úgy találkoztál a paraszti élettel, hogy édesapád mellé szegődtél, aki ment a parasztok állatait gondozni, és Te mellette voltál, és észrevétlenül néprajzossá váltál, mert egyre 14

mélyebben megismertél egy paraszti világot. Ha így volt, így volt, ha nem így volt, cáfolj meg! - Nem cáfollak, mert így volt, amikor már felülhettem a kocsira, apám mellett valami kis tapasztalatra tettem szert, esetleg nagyon egyszerű eszközzel segítséget is nyújthattam neki, például tarthattam a szérumos üveget, vagy öblítettem a fecskendőt, amivel oltogatott. Utólag bevallotta, de előre soha nem mondta, hogy azt szerette volna, ha én is állatorvos leszek. Csak annyit kérdezett, amikor leérettségiztem, hogy van-e már valamilyen elképzelésem? Azt feleltem, hogy tanári, mert még nem tudtam, hogy néprajzi "szakma" is van a világon, hogy az egyetemen külön szakként lehetne tanulni, hát így néprajzzal rokon tanári szakra gondoltam. Apám megjegyezte: Pedig nagyon könnyen állatorvos lehettél volna mellettem. Nemcsak állatorvosi, hanem más természettudományos alapismereteket is szereztem mellette, apám valóságos polihisztor volt, aki majdnem mindenhez értett. Ha például késő este jöttünk haza, csillagos ég volt felettünk, lassan zötyögtünk a kocsival, közben a csillagos égről elmagyarázta, hogy a nép azt Fiastyúknak mondja, a másikat például Sánta Katának, és miért. Ha nappal akár egy fűszálra, akár egy bokorra is rákérdeztem, pontosan tudta a népi, főként a makói, kisebb részben a csongrádi nevüket, és pontosan tudta a tudományos megfelelőiket. Humán és közéleti ügyekben éppily tájékozott volt, nem csoda, hogy már 10 éves koromtól rendszeres újságolvasó lettem, ez valahogy nekem olyan, mint az oxigén, nem lehetek meg nélküle, az más kérdés, hogy e "levegő" mennyire nem tiszta! Apám diákkorában sokat tanítóskodott, így például minden történelmi eseményre emlékezett, a művészettörténeti alkotásokat is mind el tudta sorolni. - Honnan volt e szerteágazó tudása? - Szülei a 13 gyerek közül csak őt taníttatták ki, senki más nem tanult ki a családból, irigykedtek is a testvérek, nem engedték, hogy többlet pénzbe kerüljön az Imre, az én édesapám. Így elsős gimnazista korától meg kellett keresnie a tandíjra való pénzt, az 15

egyetemen pedig ösztöndíjért kellett folyamodnia, a család semmit nem áldozott rá, sokszor még koplalt is. Tanítványai révén úgy beléivódott a történelem, a földrajz, a matematika, minden természeti és humán tudomány, hogy nekem többet tudott segíteni, mint a tanáraim. Az volt a módszere azonban, hogy előre soha nem segített, csak kijavította hibáimat, így én is megszoktam a kényszerű önállóságot. Ez a tanulmányaim befejezése után is, például a néprajzon belül is ugyanígy maradt, magamnak kell mindent megoldanom. - Tanár úr, kitűnőre vizsgáztál, de a kitűnő feleletért még néhány apró kérdést hadd tegyek föl Neked! Vizsgáztattál vagy 60 éven keresztül, de most a hóhért akasztják. Mondd csak, hogy nem mentél vissza időben nagyapádig: hiába kérdeztem rá, paraszti vagy iparosi-e a család? - A Katona család az parasztcsalád volt, ahogy sokan mondták akkoriban: sült paraszt. - Tehát akkor jól mondom, hogy édesapád az elsőgenerációs értelmiségi egy paraszti származású, gazdálkodó családból. - Igen, és annyira belém ivódott ez az egyoldalú paraszti származás-tudat, vagy a paraszti környezet, a tanyajárás Vásárhelyen, Csongrádon, hogy 8-9 éves koromban én parasztgyereknek képzeltem magam. 16 - Pedig egy városi, vezető értelmiségi volt az apa. - A parasztok szemében én úri fiú voltam. -...az állatorvos fia. - Úri fiú voltam. Mégis csináltattam kiscsizmát, és még abba is kapcát kértem, nem pedig zoknit. A kapcával betekerik a lábfejet, és úgy csúsztatják a lábat a csizmába, ha kell, egy kis csúsztató porral. Amikor pedig bérma-keresztapát kellett választani, én minden

osztálytársammal ellentétben, parasztembert kértem fel. Ő az én paraszti nagybátyám, aki még ma is él, 89 éves, Csongrádon él, Katona Péter. És a népi írók, mint hogyha sínt raktak volna - Még olyan messze ne szaladjunk, hanem hadd kérdezzem azt meg, hogy édesapád teljesen tudományos képzettsége nem volt ellentétben a népi gyógyászatot tisztelő tevékenységével? Mondj egy példát rá, hogy édesapád nemcsak orvos volt, hanem népi gyógyász is, hiszen akkor gyerekkorodban nyilvánvalóan találkoztál már a néprajzzal, így akaratodon kívül. Van-e valamilyen emlékezetes népi gyógyítási élményed gyerekkorodból? - Rengeteg. A bőség zavara jellemez. Visszatérve a "gyökerekre", otthon apám volt a ló-felelős. 50 holdas középparaszti gazdaságukban idegen munkaerőt nem foglalkoztattak, mindenkinek megvolt a maga munkaköre. Apám volt felelős a lovak egészségéért is. Tehát mindent először tapasztalatból tudott meg, és csak utána került az állatorvosi főiskolára. Amikor én mellette dolgoztam, ösztönösen-tudatosan mindig rákérdeztem, hogy mi a népi és az állatorvosi módszer. Ő is előre kifaggatott mindenkit, hogy csináltake valamit ezzel az állattal. De megfigyeléseit, tapasztalatait nem ért rá összegezni. - Sajnos. - Sajnos. Viszont én, mint egy kis jegyzőkönyvvezető, állandóan irkáltam az adatokat, tehát gyűjtöttem, ekkor még ösztönösen, senki nem biztatott. - Akkor ezek szerint ez volt az első gyűjtésed. - Ez volt az első gyűjtésem. - Publikált? 17

- Utóbb 90 oldalnyit publikáltam, talán ez a leghosszabb dolgozat, amely a népi állatorvoslási gyakorlatról szól. - Tehát nem is nagyon van ennek szakirodalma? - Van, de elég szegényes. - Kérlek, mondj egy olyan népi gyógyászati eljárást, amit jellemzőnek vélsz! - Elmondom a leglátványosabbat, amelyet az állatorvosok is elismernek. A legjobb állatorvosok a juhászok, mert a birka a legtürelmesebb, legkezesebb és az egyik legbutább állat. A juhok himlőssége esetén a juhászok, az állatorvosi tudománytól függetlenül, rájöttek arra, hogy azok a juhok, amelyek egymáshoz dörgölőztek, előre beoltódtak a himlőhólyag váladékával, azok át is vészeltek. Ez tehát megelőzés, profilaxis, mondták régen az orvosok. És a juhászok is fölszurkálták bicskaheggyel vagy valami árfélével a himlőhólyagokat, és az egészségeseknek a fülébe belekarcolták. - Védőoltásnak. - Védőoltásként. A régi emberi himlőoltás nem belövéssel történt, mint ma, hanem a felsőkaron megkarcolták a bőrt, és így a bőr alá oltották a himlőt. A juhászoktól tanulták az állatorvosok, azoktól vették át az emberorvosok. - Elképedve hallgatom. A másik történeted lehet, hogy sokkal későbbi, de hadd kérdezzek rá, már az egyetemen is azzal kérkedtél: tudod, hogy a születésnél a fiú- vagy a lánygyermek születését hogyan lehet szabályozni, és azt is mondtad, hogy állatorvosi megfigyelés ez is, és népi gyógyászati megfigyelés. Ez is a gyerekkorodból való? Akár igen, akár nem, mondd már el! - Nem a gyerekkoromból való, akkor már házasodófélben voltam, mikor ezt elmesélte az apám. Úgy mondom el, mint 18

tapasztalati tényt, melyet egyszerűsége miatt az emberorvosok nem fogadtak el... - A folklórban nagyon sok olyan jelenség van, például a mesék világa stb., a történelem, a népi történelem, ezeket a tények sokszor nem igazolják, de a szépségük, az esztétikai szépségük óriási. És nincs kizárva, hogy egyszer a tudomány is igazolja érvényüket. - Igen. A következő a történet. Apám följárt tapasztalatcserére Budapestre. Egyszer fölkérték egy angóranyúl-tenyészet ellenőrzésére. Az angóranyulakat szőrméjük kedvéért tenyésztették, a húsuk értéktelen. Mivel a nőstények szőrzete a finomabb, az angóranyúl-tenyésztőknek az volt az érdekük, hogy mennél kevesebb baknyúl szülessék. Minden gerinces lény körülbelül 50-50 százalékban hoz a világra hím és nőstény egyedet, ott pedig nagyon kevés volt a baknyúl, és 80 százalékban voltak nőstények. A telepvezető ismertette, hogy az arányt már a születéskor nagyjából megszabják, vannak meddő dajkanyulak, amelyek már nem fialnak. Amikor a bakot pároztatni vitték, először a dajkanyulakkal párosodtak, és rögtön utána a termékeny anyákkal. Így a termékeny anyák 80 százalékban nőstényt fialtak, és csak kevés bakot. Apámnak rögtön, ugye asszociatív, tehát képzettársításos alapon, eszébe jutottak a következők. A háborúk befejeztével, amikor egyszerre hazaengedik a férfiakat, ilyenkor a fiúk mindig többségben születnek. Egyes foglalkozások, például a tengerészek, kubikusok esetében kényszerűen mérsékeltebb nemi életet élnek. E családokban az átlagosnál több fiú születik, mint például a gyógyszerészeknél vagy az uralkodó családokban pláne, ezek mindig nőágon halnak ki. - Profanizáld egy kicsit ezt a megfigyelését! - Tehát minél gyakrabban élnek házaséletet a férfiak, annál valószínűbbek a leányok, és minél ritkábban élnek házaséletet az apák, annál valószínűbb a fiúk születése. 19