1Móz 12,1-8 Ábrahám (Ábrám) kihívása

- 1-1Móz 12,1-8 Ábrahám (Ábrám) kihívása És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei. És kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ő vele: Ábrám pedig hetvenöt esztendős vala, mikor kiméne Háránból. És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, a melyet megszereztek vala, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére. És általméne Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig, Móréh tölgyeséig. Akkor Kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki. Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségűl hívá az Úr nevét. Bevezetés A felolvasott Ige néhány olyan dologra irányítja a figyelmünket, ami a saját életünkben is nagyon fontos. Hogyan és milyen körülmények között történt Ábrahám elhívása? Ádám elbukott, és azután jöttek sorban, egymás után a nemzetségek. Ádám első fia, Káin megölte a testvérét, Ábelt. Azután a gonoszság egyre szaporodott a földön, ezért Istennek el kellett törölnie az embert. Néhány kivétel azonban volt: Ábel, Énók és Noé. Noénak az özönvíz után - a három fiából háromféle nép, háromféle nemzetség vált ki. A kananiták - akikről tudjuk, hogy milyen életet éltek már - eleve átkozottak voltak. Később a másik két nemzetség is fokozatosan elhajlott, egy-egy kivételtől eltekintve. Ismét megromlott az egész emberiség. Amikor a hatodik nemzedék elérkezett, felépítették Bábel tornyát, és újból megértek az ítéletre. Isten nem törölte el teljesen őket, mert megígérte az özönvíz után, hogy többé nem pusztítja el víz által az emberiséget. Isten más módot választott. Ítélet helyett kegyelemmel fordult az egész embervilág felé úgy, hogy kiválasztott egyetlen embert, Ábrámot. Azt mondta neki, megáldja őt, és áldás lesz. Benne, az ő magvában áldja meg a föld minden nemzetségét. Tudjuk, végső soron ez Krisztusról szól. Elromlott Ábrahám nemzetsége, a zsidó nép, de még az a két törzs is, amely megmaradt, Júda és Benjámin. Minden elromlott. Egyedül Krisztus maradt meg az egész embervilágban, az egész teremtettségben, Aki tiszta volt, szent és feddhetetlen. Ő volt az az áldott, Aki által Isten megáld minden embert. Ő az egyetlen út, és az egyetlen lehetőség. 1.) Miért Ábrahámot (Ábrámot) választotta Isten? Miért választotta ki Isten Ábrahámot vagy Ábrámot? Látott talán benne a többi emberhez képest valami rendkívülit, valami mást? Olyan volt, mint Ábel, Énók vagy Noé? Ábrámban nem volt semmi különleges. A Józsué könyve 24. részének 2. versében olvassuk róla: A

folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak vala. Ott éltek, azon a síkságon, ahol Bábel tornya épült, és idegen isteneket imádtak. Éppen azért választotta őt Isten, mert teljesen alkalmatlan ember volt. Egészen olyan ember volt, mint akiben semmi dicséretre méltó vagy jó nem volt. Ugyanúgy, mint minden más ember, ő is elhajlott az Úrtól. Pontosan azért választotta őt Isten, hogy semmit ne tulajdonítson önmagának. Assisi Szent Ferenctől egyszer megkérdezték - látva áldásos életét és munkáját -, hogy hogyan tudta mindazt a sok jót megtenni? Azt válaszolta: Isten letekintett az égből, és keresett egy embert. Megakadt a szeme rajtam, s azt mondta, ő jó lesz. Annyira nyomorult, gyenge, szegény, semmi, hogy ha rajta keresztül munkálkodom, nem fog semmit önmagának tulajdonítani. Annyira nyilvánvaló, hogy nincsen benne semmi jó. Valahogy így volt Ábrámnál is. Azért is mondhatjuk ezt, mert a Korinthusiakhoz írott levél 1. részének 26-28. versében ezt olvassuk a saját kiválasztásunkkal kapcsolatban is: Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hivattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; [ ] És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse. 2.) Ábrahám (Ábrám) gyengesége Ábrám gyengesége már az elhívásánál is teljesen nyilvánvaló volt. A Mózes első könyve 11. részének 31-32. versében ez áll: És felvevé Tháré Ábrámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének. Vala pedig Tháré kétszáz öt esztendős, és meghala Tháré Háránban. Ennek az Igének az Apostolok cselekedetei 7. részének 2-4. verseit ismerve értjük meg a súlyát, ahol István vértanú beszél: Ő pedig monda: Férfiak, atyámfiai és atyák, halljátok meg! A dicsőségnek Istene megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak, mikor Mezopotámiában vala, minekelőtte Háránban lakott. Jól figyeljük meg! Az alapige 1. versében olvasható, hogy Isten megjelent Ábrámnak, és azt mondta: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül Az Apostolok cselekedetei könyvében pedig azt mondja az Ige, hogy a dicsőség Istene akkor jelent meg Ábrámnak, amikor még Mezopotámiában volt, minekelőtte Háránban lakott. És monda néki: Eredj ki a te földedből és a te nemzetséged közűl, és jer arra a földre, a melyet mutatok néked. Akkor kimenvén a Káldeusok földéből (ApCsel 7,3-4). Úr-Kaszdimban, a káldeusok, a babilóniaiak földjén éltek. Figyelemreméltó, hogy miért nevezték a káldeusok földjének ezt a várost. A jövendőmondókat, csillagjósokat, varázslókat nevezték káldeusoknak. Egész Babilónia tartományára ezek a praktikák voltak jellemzőek, amelyeket Isten Igéje megállapít róluk. Szellemileg annyire elhajlottak, hogy varázslatok, csillagjóslások és mindenféle okkult dolgok felé fordultak. Innen, a káldeusok földjéről hívta ki Ábrámot az Úr. Ábrám Háránban lakott. Isten először Úr-Kaszdimban, a káldeusok földjén szólt neki: eredj ki a földedről, és menj arra a földre, amelyet mutatok neked. Ábrám apja, Tháré fogta fiát, Ábrámot, másik fiát, és az unokáját, majd elindultak. Ment az egész család. A hívás pedig így szólt, hogy menj ki a te atyád házából, a rokonságod közül, arra a földre, amelyet mutatok! El is ment Háránig, de onnan csak az atyja halála után ment tovább, hisz nem tudott tőle elszakadni. Nem akarok felróni Ábrahámnak semmit, Isten tudta, hogy ő milyen volt. Isten kegyelme olyan nagy volt, hogy türelmesen várt, amíg Háránban meghalt az apja, Tháré. Nem halt meg egyhamar. A Mózes első könyve 11. részének 23. versétől a nemzetségtáblázatokban például ezt olvashatjuk: És éle Sérug, minekutánna nemzé Nákhort, kétszáz esztendeig [ ] És éle Nákhor, minekutánna nemzé Thárét, száz tizenkilencz

esztendeig Mindig csökkent az emberek életkora, de Tháré kétszázöt esztendőt élt. Még az életét sem rövidítette meg Isten, még a többiekhez képest is hosszú időt adott neki. Várt! Isten kivárta, amíg meghalt Ábrahám apja, és akkor az alapige 1. verse szerint megismételte a hívást. Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. Ábrám gyengeségei később is nyilvánvalóak voltak. Látni kell egyrészt azt, hogy nem rendkívüli embert választott Isten. Nehogy bárki közülünk arra hivatkozzon, hogy nekem nem lehet olyan nagy hitem, mint Ábrahámnak volt, nem lehetek az Úrnak olyan eszköze, mert én olyan gyenge vagyok! Ez nem kifogás. Ábrahám is ugyanolyan ember volt, mint mi. A későbbiek folyamán látható is, hogy mennyi gyengeség volt benne hite ellenére is. A hit mindig a kételkedés cserépedényében van. Lássuk meg azt is, hogy Isten volt a nagy, aki türelmesen várt, és hordozta ezt az embert! Istené volt a hívás ugyanúgy, ahogy az Úr Jézusé a tanítványok esetében. Azt mondta nekik: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Jn 15,16). Isten választotta őket, ezért célba is vitte. Ábrahámot is, minket is, akiket megszólított, és kiválasztott. 3.) Mire választotta ki és hívta el Ábrahámot (Ábrámot) Isten? Ezt fontos tudnunk a személyes kiválasztásunkkal kapcsolatban is, hogy világosan megértsük a helyzetünket. Ábrahám kiválasztásának és hívásának a célja a 2. és 3. vers szerint ez volt: És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak [és a vers vége:] megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei. Összefoglalóan elmondható, hogy Ábrahám kiválasztása azért történt, hogy áldás legyen, hogy először őt, majd rajta keresztül a többi embert is megáldja Isten. Ezt két dolog miatt fontos hangsúlyozni. Az egyik, hogy Isten kiválasztása szólhat ugyan az üdvösségre (ApCsel 13,48), de a kárhozatra soha. Legtöbbször azonban valamilyen szolgálatra vagy munkára szól. Az Ószövetségben nincs szó olyan értelemben üdvösségről, ahogyan ma beszélünk róla, nincs szó örök életről, amelyet Krisztus szerzett meg, amely csak Általa és a golgotai kereszt által van. Az Ószövetségben áldásról esik szó, földi áldásról és még sok másról, de arról az üdvösségről és örök életről, amelyet Krisztus szerzett meg, nem. Másik ok amelyet világosan kell látnunk, hogy amikor valakit Isten kiválaszt - például a Gyülekezetet a világ fundamentumának a felvettetése előtt -, az nem azt jelenti, hogy ők üdvözülnek csupán, mások nem. A ki azt akarja, hogy minden ember idvözüljön és az igazság ismeretére eljusson (1Tim 2,4). Krisztus mindenkiért meghalt. Ahhoz azonban, hogy az áldás, amelyet Krisztus megszerzett eljuthasson minden emberhez, szüksége van Istennek eszközökre. Ilyen eszköz volt Ábrahám. Azt mondta: téged megáldalak, hogy áldás légy, és rajtad keresztül áldom meg a föld minden nemzetségét. Ugyanezért választotta ki Isten a Gyülekezetet is, hogy megáldjon bennünket - így is írja az Efézusiakhoz írott levélben: a ki megáldott minket minden lelki [szellemi] áldással a mennyekben a Krisztusban (Ef 1,3) - és váljunk áldássá, hogy rajtunk keresztül megáldhassa a többi embert is. Mit jelent az áldás? Leginkább akkor értjük meg, ha megnézzük, mit jelent az ellentéte, az átok: és a ki téged átkoz, megátkozom azt (1Móz 12,3). Az emberek, amikor áldásra vagy átokra gondolnak, akkor legtöbbször a következők jutnak eszükbe: áldás az, ha egészségesek vagyunk, sok a pénzünk, gondtalanul éljük a földi életünket, mindent elérünk, amit csak a szívünk kíván, mindenben gazdagon és bőségesen van részünk. Átok a betegség, a baj, a szerencsétlenség, a nyomorúság, a halál Figyeljük meg, Ábrahám életében mi volt az áldás, és mi volt az átok? Először a Mózes első könyve 4. részének 11-14. verseiben az átokról olvashatunk. Az első ember, akit Isten megátkozott, Káin volt: Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját,

hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét [A földet már korábban is megátkozta az Úr, a bűnbeesés után. Itt jön igazán Káin átka:], bujdosó és vándorló légy a földön. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. Imé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló [így is fordítják: kóborló] leszek a földön Mit értett meg Káin? - Ez az átok lényege: nem lehetett többé Isten színe előtt. Elűzte őt arról a földről, nem élhetett ott többé. Az az átok, amikor egy ember nem élhet Isten jelenlétében. Az áldás ennek a fordítottja. Az áldás az, amikor egy ember Istennel, Isten közelében élhet. Ábrahám Istennel élhetett. Ez akkor kezdődött el, amikor minden méltatlansága ellenére a dicsőség Istene megjelent neki, még Mezopotámiában. Először Úr-Kaszdimban hívta el, a káldeusok földjén, majd Háránban újra. Amikor kiment Ábrám arra a földre, akkor azt olvassuk a 7. versben: És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki. Amikor megjelent Ábrámnak az Úr, nem annak örült, hogy földet kapott. Nem is ezt mondta az Úr, hanem azt: A te magodnak adom ezt a földet. Ábrám számára a legfontosabb az volt, hogy Isten újból megjelent, látta Őt, beszélt vele, szólt hozzá, az Ő jelenlétében élt. Később is látjuk ezt. Az oltár, amelyet épített, azt mutatta meg, hogy Ábrámnak Isten jelentette a legtöbbet, nem pedig a földi áldás. Az ő áldása nem a sok szolga, a sok jószág volt, amire Háránban tett szert. Földi szempontból nézve már gazdag ember volt, amikor Isten azt mondta neki: megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz (2. v.). Nem a barmai, nem a sok szolgája volt az áldás, hanem az, ahogyan az életét élte, amivé jelleme formálódott, amilyen hittel élt Isten jelenlétében. Áldássá vált az egész ember, az Istennel való járásában. A saját életünkben is az az áldás, hogy Isten jelenlétében átformálódunk. Miközben átformálódunk, az Ige szerint: az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük, elváltozunk ugyanarra az ábrázatra (2Kor 3,18). Mi, akik hitványak vagyunk, hitványabbak Ábrahámnál, a semmik, a bűnösök, Isten jelenlétében élhetünk, mert ezzel áldott meg bennünket. Ezt a hitvány életünket átformálja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Átformálja, hogy egyszer eljuthassunk odáig, hogy meglássuk Őt úgy, amint van. Akkor már olyanok leszünk, mint Ő. Addig pedig egyre többet és többet látunk Belőle. Amikor egyre inkább az Ő jelenlétében élünk, akkor egyre jobban hasonlítunk Őhozzá. Amikor hasonlítunk Őhozzá, akkor Istent, Krisztust hordozzuk ebben a világban. Ezért leszünk áldássá. Nekünk az az áldás, hogy Isten jelenlétében élünk, a körülöttünk lévő embereknek pedig az, hogy valamit megélünk, valamit belesugározunk ebbe a világba Istenből: szeretetéből, jelleméből, dicsőségéből, gondoskodásából, kegyelméből. Valami meglátszódik az életünkön. Mindenki számára áldás leszünk. A dicsőségnek Istene megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak, mikor Mezopotámiában vala, minekelőtte Háránban lakott (ApCsel 7,2). Ábrámnak ilyen eszébe sem jutott, élte a megszokott életét Úr-Kaszdimban. Isten állt elé, Isten jelent meg neki, Isten választotta ki. A kiválasztás Isten szuverén joga. Nem kér tanácsot senkitől. Úgy tesz, ahogy eltervezte Önmagában. Ha valaki megértette - mert megjelentette neki az Úr -, hogy kiválasztotta és elhívta, akkor a legelső, amit meg kell értenie, hogy ez a kiválasztás sok olyan dologgal jár az életében, ami nagyon keserves a testnek és a léleknek. Az emberek, amikor arra gondolnak, hogy Isten kiválaszt valakit, akkor bizonyos tekintetben irigykedve néznek rá: milyen jó neki, mert Isten kiválasztotta! Amilyen nagy kegyelem az egyik oldalon, hogy az Úr kiválaszt, olyan nagy a

tehertétel, Isten elvárása, tisztító munkája, próbája a másik oldalon. A kettő mindig egyensúlyban van, mindkettővel számolni kell. 4.) Az elkülönülés Amikor Isten nagy kegyelemmel elválasztotta Ábrámot arra, hogy megáldja és áldás legyen, azzal együtt járt rögtön a szenvedés is. A legelső tehertétel az volt: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül Ma is, amikor Isten valakit kiválaszt, az első amit meg kell, hogy értsen: fel kell számolnia a múltját gyökerestől és mindenestől. Fel kell számolnia a családját, a rokoni kötelékeket. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy ott kell hagyni a családot, és el kell menni remetének, vagy külföldre, vagy bárhová. Egyáltalán nem ezt jelenti! Azt jelenti, hogy nincs fontosabb, nem előzheti meg senki és semmi az életemben azt, amire Isten elhívott. Eredj ki a te földedből. Nagyon szeretném ezt mindenkinek ráterhelni a szívére! Ha valaki megértette, hogy Isten őt választotta, megáldotta, hogy áldás legyen, az első lépés ez: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyád házából! Felszámolni a múltat: a kapcsolatokat, érzelmeket, törekvéseket. Eltépni azokat a gyökereket, szálakat, amelyek eddig e világhoz kötöttek. Megszüntetni azokat az indítékokat, amelyek szerint eddig a családhoz, a rokonokhoz, a világhoz viszonyultam. Elfelejteni azokat a szép emlékeket, amelyekre ha visszagondol az ember, ellágyul a szíve. Eredj ki - mondja az Úr -, egészen más úton járatlak téged! Van egy ének, amelyet sokan ismernek: Ami szép volt, amit szeretek, / Uram, én mindent leteszek. / S nem nézek másra, Uram, hanem feléd, / hiszen minden kár, és szemét. / Ami rút volt, bűnök, örömek, / Uram én mindent leteszek. A jóra, a tervekre, a sikerekre és a rosszra, a szégyellni valóra, a múltamra, azt mondja az Úr: Számold fel! Eredj ki egy másik földre, amit én mutatok neked! Pál apostol is arról beszél a Filippibeliekhez írott levelében: Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét (Fil 3,10). Ebben a részben azt is mondja még: De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, [ ] Hogy megismerjem Őt (Fil 3,7-10). Isten jelenlétében élni azt jelenti, hogy egyre jobban megismerem Őt, egyre inkább Őhozzá válok hasonlóvá. Ehhez az kell, hogy a múlt minden gyökerét, minden szálát, mindent, ami odaköt, visszahúz, akár szép volt, akár csúnya, el kell vágni. Eredj ki! Egy másik oldala is van az elkülönülésnek, amelyről már esett szó. Isten elkülönít. Nem szigetel el, de elkülönít. Menj ki! Különülj el azoktól, akik között eddig voltál, mert Isten másfelé visz. Új emberekkel, új arcokkal találkozik közben az ember, de a régieknek vége. a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden [új kezdődött el] (2Kor 5,17). El kell különülni a világtól, e világ szellemétől, a bűnöktől, társaságoktól. Ez másképpen nem megy azoknak, akiket Isten kiválasztott arra, hogy áldássá legyenek, hogy rajtuk keresztül megáldjon másokat is. Nézzük meg, hogyan zajlott ez az elkülönülés Ábrám életében! És általméne Ábrám a földön mind Sikem vidékéig, Móré tölgyeséig. Akkor kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki (6-7. v.). Először azt említi az Ige, hogy Ábrám Sikem vidékéig ment el, a Móré tölgyeséig. Sikem azt jelenti magyarul: váll, tarkó és hát. Ez szellemi értelemben azt jelentette Ábrám számára, hogy az Úr hordozta a vállain, a hátán. Nekünk is ezt kell megérteni! Elveszettek voltunk. Jézus mond egy példázatot arról, hogy a pásztor az elveszett bárányt a vállaira veszi. Vállaira, a hátára - a tarkóját is érinti -, és

úgy viszi. Ha visszatekintünk, megértjük, hogy Ő hozott ki, a vállain hordozott. Más helyen így mondja Izráelnek: hordoztalak titeket sas szárnyakon (2Móz 19,4). Ő hordozott. Sikemben a Móré tölgyeséig ment Ábrám. A Móré azt jelenti magyarul: korai eső, termékenység. A legelső áldás a korai eső, amely megtermékenyíti a földet. Amikor legelőször közel kerültünk Istenhez, a vállaira vett, egészen közel Önmagához. Kihozott a világból, a múltból, a bűnből, a régiből. Azt mondta: Eredj ki! Amikor kimentünk, visszatekintve megláttuk, tulajdonképpen Ő hozott ki. Az Apostolok cselekedetei 7. részének 4. versében ez áll: Akkor kimenvén a Káldeusok földéből, lakozék Háránban: és onnét, minekutána megholt az ő atyja, kihozta őt e földre, a melyen ti most laktok. Ki hozta ki? Isten. Azelőtt Táré vette fel Ábrámot, de onnantól Isten hozta ki a vállain. Az volt az első áldás, a korai áldás, hogy az Úr hordozta. Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségűl hívá az Úr nevét (1Móz 12,8). Mezopotámiába ment kelet felől, azután egy kicsit északról fordult dél felé. Mégis, ahonnan ő jött, az Eufrátesz folyóvízen túlról, a káldeusok földjéről, az kelet felé esett. Amikor odaért, felverte sátrát a két város között. Az egyik volt Béthel, a másik Hái. Az Igében úgy olvastuk, hogy Bétel nyugatra, Hái pedig keletre volt. Először tehát elhagyta Háit, mert kelet felől jött. Bételig még nem ment el, Bétel nyugatra esett. Ott volt a kettő között. Ami mögötte volt, az Hái, ami előtte, az Béthel. Hái azt jelenti magyarul: romok, kőhalmaz. Bétel pedig: Isten kapuja. Értjük a szellemi mondanivalóját? Ami mögötte van, rom, kőhalmaz, omladék. Innen jött, ez a háta mögött van. Eredj ki a földedből, a rokonságod közül - mondta Isten -, elhordozlak. Ami eddig volt: romok, csak egy rakás kő, omladék. Ami előtte volt, az Isten háza. Később olvasunk erről, amikor Jákób is itt szállt meg: nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja (1Móz 28,17). Felütötte a sátrát Ábrám, nem építkezett. Sátrakban lakott. Ez azt jelezte, hogy ez az első hely, ahol megértette, amit Pál ír: azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén (Fil 3,14). Kijött, és minden, ami mögötte volt, összedőlt számára. Pál apostol így nyilatkozik: Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, a ki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak (Gal 6,14). A hívő embernek meg kell értenie, hogy itt az elkülönülésről van szó. Menj ki! Ez benne van Jézus Krisztus keresztjében. A kereszt nem csak annyit jelent számunkra, hogy Ő meghalt az üdvösségünkért. (Azt is, hiszen meghalt az egész világ számára.) A kiválasztottaknak, elhívottaknak (akiket Ő megáld) azt is jelenti, hogy áldássá legyenek: nékem megfeszíttetett a világ Krisztus keresztjében egész múltam, régi életem halálban van, kőhalmaz, romhalmaz, Hái. Előttem pedig ott van az Isten háza, a mennynek kapuja, és arra fordulok, arra megyek. 5.) Helyzetünk e világban És általméne Ábrám a földön, mind Sikhem vidékéig, Móréh tölgyeséig. Akkor kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki (6. 7. v.). Ez a második dolog, amit meg kell értenie azoknak, akiket Isten kiválasztott. Lezártuk a múltunkat, kijöttünk, elindultunk, és már ott vagyunk azon a földön, amelyet az Úr mutat, ahová kihívott. Széjjelnézett Ábrám, és látta, hogy kananeusok laknak azon a földön, pedig neki és az ő magvának ígérte az Úr. Milyenek voltak a kananeusok? Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen (1Móz 9,25). Bűnökben éltek. Mind testi, szexuális bűn volt, amelyről Mózes könyvében

olvashatunk. Isten azt mondta Izráelnek: ne tegyétek ezt! Amikor egy hívő ember az Úr Jézus Krisztusé lesz, új élete van, és azt gondolja örömében - első boldogságában, miután az Úré lett -, hogy már minden készen van. Mégis az első, amivel élete során szembe találja magát, a saját teste, a bűnei, amelyek feltörnek belőle ugyanúgy, ahogyan más emberből is. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk (1Jn 1,8). Gondoljunk Ábrámra, akinek azt mondta Isten: Eredj ki, és neked adom! Kimegy, és látja, hogy ott lakik ez a nép. Nem egy üres földre ért, lakói vannak. Mikor elindult, nem tudta, hová megy, mit talál azon a földön. Mi sem tudjuk, amikor az Úr elhív bennünket, hogy mire hív el. Azt mondja nekünk: Áldás leszel! Foglald el azt a földet! Ezen a földön rengeteg bűn van. A hívő életben kezdenénk járni, de látjuk, bűnösök vagyunk, hiszen amikor az Úréi lettünk, egyáltalán nem szűnt meg bennünk a bűn. Eszter könyve 3. részében olvasható, hogy Hámán kiadott egy parancsot, miszerint egy bizonyos napon minden zsidót meg kell ölni. Miután Hámánt felakasztották a fára, a törvény még érvényben maradt. A király gyűrűjével volt megpecsételve, és a törvény nem vonható vissza. Attól, hogy mi Isten gyermekei lettünk - és a Sátán le van győzve -, a törvény még nincs visszavonva, ott maradt bennünk a bűn. Ez a bűn igyekszik letéríteni minket az Úr útjáról. Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel [Szellem által] megöldökölitek, éltek (Róm 8,13). Eszter arra kérte a királyt, hogy vonja vissza a rendeletet. Azt mondta a király, nem lehet, mert a médek és a perzsák törvénye visszavonhatatlan (Dán 6,8). Ha az visszavonhatatlan volt, Isten szava még inkább az. Nem ember az Isten, hogy hazudjék (4Móz 23,19), és Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak (Mt 24,35). A helyzet úgy oldódott meg, hogy azt mondta a király: Írjatok egy új törvényt! A régit nem lehet visszavonni, de lehet újat írni. Márdokeus megírta az új törvényt, amely így hangzott: Azon a napon, amikor az előző törvény szerint minden zsidót ki kell irtani, megengedi a király, hogy minden zsidó keljen fel, fogjon fegyvert az életéért, és szálljon szembe az ellenségeivel. Ezzel találja magát szembe a hívő ember. Bennem van a bűn, de bennem van Krisztus is, a Szent Szellem is. Azt olvastuk: Kananeusok laktak azon a földön, és megjelent az Úr Ábrámnak. Ebben összefüggés található. Lehetnek Kananeusok, lehet bűn, de ott van az Úr is. Mire nézünk? Ki tölti be a szívünket? Ki felé fordul a tekintetünk? A hívő ember mindaddig elbukik, a bűn legyőzi, amíg sokat foglalkozik azzal. Egy énekünkben ez áll: Csak ne kerülj véle tűzbe, / Jézus küzd győzelmesen. Akkor oldódik meg a probléma, ha az ember a tekintetét a kananeusokról Istenre irányítja, Aki számára megjelent. Az első lépés tehát, lezárni a múltat: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül (1. v.). A következő: megtapasztalni, hogy a bűn ugyan bennem van, de bennem él Isten és Krisztus is. Meg kell tanulni - sőt ezt akarja is az Úr -, felvenni a harcot. Eszter királynő idejében a zsidók sikeresen harcoltak. A királyi palotában nem Hámán uralkodott, mert már halott volt, hanem Márdokeus, aki a második törvényt adta ki. A harmadik, amit meg kell érteni: most már nem a Sátán az úr, mert ő megítéltetett a kereszten, hanem Krisztus. Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,18). Befejezés A Zsidókhoz írott levél 11. részének 8. versében olvassuk: Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala Nem tudta hová megy, de hit által engedelmeskedett. Egyet tudott - amiért hinni is tudott -, hogy neki a dicsőség Istene jelent meg. Nekünk pedig Krisztusban nemcsak mint a dicsőség Istene,

hanem mint mennyei Atyánk is megjelent. Az tud hittel elindulni, és az utat győzelmesen végigjárni, aki Jézus Krisztusban meglátja, hogy a dicsőség Istene neki mennyei Atyja, aki őt nagyon szereti. Isten szeretetből választott ki, szeretetből hívott ki, szeretetből hordoz minden nap. Ámen. Debrecen, 1994. június 8.