HÍRMONDÓ. hidak, amelyek összekötnek. Ros Hásáná, 5776 RENDSZERES KÖZÖS TANULÁS ŐSZI-TÉLI ÜNNEPEINK ÉS EMLÉKNAPJAINK (2015 / 5775-5776)

2015 ősz / tél 5776 RENDSZERES KÖZÖS TANULÁS Mincha/Maariv ima előtt illetve után mindenkit szeretettel várunk. A konkrét kezdési időpontokat a körzet honlapján ellenőrizzék: hegedus.bzsh.hu/web/ Hétfőn: Zév Paskesz: Mit üzen a Tóra ezen a héten? Kedden: Darvas István: Fejezetek a Talmudból Szerdán: Dan Daniel: Fejezetek Maimonidesztől Csütörtökön: Schöner Alfréd: Izrael eszmevilága Pénteken: Talmud Tóra oktatás gyermekeknek ŐSZI-TÉLI ÜNNEPEINK ÉS EMLÉKNAPJAINK (2015 / 5775-5776) ROS HÁSÁNÁ / RAJS HÁSONO JOM KIPPUR 2015.szeptember 14-én és 15-én / tisri 1-2 2015. szeptember 23-án / tisri 10 SZUKOT / SZUKAJSZ 2015. szeptember 28 október 6 / tisri 15-23 SMINI ÁCERET/ SMINI ÁCERESZ 2015.október 5-én / tisri 22 SZIMHÁT TORÁ / SZIHÁSZ TAJRO 2015.október 6-án / tisri 23 HANUKA 2015.december 7 15 / kiszlév 25 tévét 2 TU B SVÁT 2016. január 25 / 4-svát 15 PURIM 2016. február 23 / adar 14 PÉSZACH 2016. április 22 / niszán 14 (a konkrét imaidőket megtalálja a körzet honlapján: hegedus.bzsh.hu/web/) TARTALOMJEGYZÉK hidak, amelyek összekötnek... 1 Egy hűséges lélek emléke... 3 Tátra u. 14-16.... 4 Embermentők a gáton... 6 A hit és a humor a két fegyvere... 8 A német erdőtől a kecskeméti jogászbálon át a Hegedüsig... 9 A szeretetre méltó tekintély... 10 Richter Gedeon... 12 Körzeti események, hírek... 14 A szem... 15 Az örökkévalóság varázsa... 16 Kiadja a Hegedűs Gyula utcai körzet Felelős kiadó: Müncz László Felelős szerkesztő: dr. Várnai György Az interjúkat Rados Virág készítette Nyomdai munkálatok: Vareg Hungary Kft. A nyomtatott kiadvány szent szövegeket tartalmaz, kérjük ne dobja ki. A MAZSÖK támogatásával készült. Békés, áldott örömteli Újesztendőt kívánunk VENDÉGKÁNTOR A HEGEDÜSBEN AZ ŐSZI NAGYÜNNEPEKEN: GIORA SHARON (SÁNDOR GYÖRGY) hidak, amelyek összekötnek Ros Hásáná, 5776 KOL HÁOLÁM KULO GESER CÁR MEOD Az egész világ olyan, mint egy szűk, mint egy keskeny híd, amelyen végig kell mennünk. VEHÁIKÁR UBEIKÁR LO LEFÁCHÉD KLÁL s az a legfontosabb, hogy soha ne féljünk ezen az úton. E szavakat fogalmazta meg 1772 és 1810 között a chászidizmus negyedik nemzedékének egyik legreprezentatívabb, legkiválóbb egyénisége, szellemi vezetője, rabbi Nachman Mi Breslov, más néven Nachman MeUmann. A Likuté Maharan, Tanja 48. oldalán fogalmazza meg e zseniális jámbor tudós halandó életünk egyik kvintesszenciáját. Ünnepi üzenetemben hidakról kívánok szólni. Hidakról, amelyek összekötnek. Hidakról, amelyek időnként elválasztanak, amelyek folyókat, vagy mély völgyeket hidalnak át. Hídról, amelyet rabbi Nachman Mi Breslov az emberi élethez hasonlított. 1. Mostari híd Pár évvel ezelőtt oktatóinkkal, munkatársainkkal, hallgatóinkkal, mintegy autóbusznyi csoport Boszniába és Horvátországba látogattunk. Tanulmányi kirándulásunkon végigjártuk e két gyönyörű ország zsidó vonatkozású nevezetességeit, amelyek az európai zsidóság kultúrájának, e kultúra összességének is maradandó alkotásai. Az elpusztult emlékek nyomában jártunk, leróva a kegyeletet azokon a helyeken, ahol egykoron őseink éltek. Az első helyszín Mostar volt, amelynek talán leghíresebb látványossága a magyar festőművészet kiemelkedő alkotója Csontváry Kosztka Tivadar által is megfestett mostari híd. folytatás a 2. oldalon è

è folytatás az 1. oldalról Egyesek azt tartják, hogy már a római korban a gyönyörű Neretva folyó két oldalát híd kötötte össze, de erről a különleges építészeti csodáról, a mostari hídról 1452-ből maradt fenn az első írásos feljegyzés. A híd mindkét oldalán évezredek óta laktak. Az egyik oldalán az egyik hatalmas világvallás képviselői, a másikon egy másik világvallás hívei. Egyedül ez a híd kötötte össze őket. A két oldalon élő népességet más nem nagyon fűzte egybe, inkább ellenségeskedés, mi több gyűlölködés, villongás, időnként háború. De e keskeny híd fizikailag mégis összekötötte őket. A több mint négyszázötven esztendős híd életének kétségtelenül legtragikusabb napja: 1993. november 9. volt, amikor a délszláv háború idején horvát tankok pár óra alatt szétlőtték. Megsemmisítve, darabokra bombázva azt a vékony szálat, a kőből alkotott törékeny kapcsolatot, amely évszázadokon keresztül büszkén emelkedett a város fölé és hirdette, hogy mégis összeköti valamilyen módon a két világot, a két gondolkodást. A háború végét követően azonban mégis újjáépítették, és a magyar műszaki kontingens katonái is segítették a rekonstrukciót. A híd ma újból járható a gyalogosok számára. Tankok, fegyverek többé nem mehetnek át rajta. Csak emberek, akik békében, nyugalomban és szeretetben kívánnak élni. Mostarban patinás, sok évszázados zsidó közösség volt. A II. világháború ezt is megsemmisítette. 137 mártírja van a genocídiumnak. Emléküket a zsidó sírkertben a szomorú fűzfák árnyékában őrzi egy míves emlékmű. A mostari helyi hagyomány szerint, és ebben megegyeznek mind a két világvallás helyi reprezentánsai, ha felépül egyszer újból a zsinagóga, ha betelepszik zsidó közösség újból e régi városba, a mostari hídon az összekapcsolás, a kapcsolatteremtés, ma úgy is mondhatnánk a párbeszéd hídján, e nehezen járható hídon először majd a zsidóknak kell végigmenni, noha Mostarban jelenleg egyetlen egy zsidó sem él. 2. A Húrok hídja Jeruzsálemben Az új-ősfőváros Jeruzsálem különleges földrajzi adottságait kihasználva a többezer éves, illetve sok száz éves épületek árnyékában építészeti királynőként magaslik ki a város új ékessége a Húrok hídja. Építésze korunk egyik legnagyobb hídépítő zsenije a spanyol születésű Santiago Calatrava Valls, aki szobrászként is nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A Jeruzsálemben 2000-ben elkezdett, és az ország 60. születésnapján 2008-ban felavatott új híd, a Húrok hídja eddigi munkálkodásának koronája. A demográfiailag erősen megnövekedett lakosságú főváros, a vallási árnyalatok sokszínűségének helyt adó város, amelyről a zsoltáros költő úgy ír: IR SECHUBRÁ JÁCHÁD, azaz az egységes főváros. Ma úgy mondanánk: Izrael örök fővárosa, Jeruzsálem. Kétség kívül mindenek előtt és mindenek felett a hívő emberek, elsősorban a nagy egyistenhivő vallások képviselőinek legfontosabb zarándok helye, és nekünk, zsidóknak a legfontosabb hely a világon. Hiszen ott van a Siratófal, ahonnan soha nem távozott el az isteni jelenlét. Amikor Mostarban jártunk, láttuk az újjáépített mostari hidat. Elhagyva a világörökséget képező csodálatos építményt, nem olyan messze egy szinte üres telket láttunk, amelyet kerítéssel vett körül a helyi önkormányzat. A kerítés feltűnő a maga nemében. Több helyen mágen dáviddal és menórával ölelt díszítés borítja. Megálltunk ott. Nagy nehezen bejutva a telekre egy picinyke panelből készített épületre leltünk. Az oldalán ékes bosnyák nyelven és a könnyebbség kedvéért angolul a következő felirat volt olvasható: JEVREJSZKA SINAGOGA JEWISH SYNAGOGUE Investitor: GRAD MOSTAR CITY OF MOSTAR 2 2015 ŐSZ / TÉL 5776

Az ezredforduló első éveiben kezdték meg a túlzsúfolt város közlekedési rekonstrukcióját, megreformálását, amelynek központjában egy az egész várost átszelő villamos hálózat áll. Jelenleg majd 14 kilométer készült el, de egy-két esztendő múlva már fél Jeruzsálemet fogja behálózni, megkönnyítendő a közlekedést, az emberek és talán az ideológiák között is. Központjában a Geser Hámitárim, a Húrok hídja, mely 119 méter magas, és a domináns szerkezeti elemként funkcionáló úgynevezett megtört oszlopról 66 acélkábel, húr tartja a hidat pókháló szerkezetű struktúrát alkotva. Ha éjszaka nézed a kivilágított csodát, a Húrok hídját, azt a képzetet kelti, mintha a mennyekből hullana alá. Hozzátartozik a mennyei Jeruzsálem földi valóság képéhez. A Geser Hámitrim, illetve maga a hálózat összeköti a város sokarcú, más-más vallású és más-más etnikumú részeit. Nem szétválaszt, hanem összeköt. Ölelő karja gyengéden borul az egymástól időnként mégis oly távol álló részekre, ahol más és más nyelven, más és más hitelvek alapján, de az egy Isten szellemében fohászkodnak a Világ Alkotójához, hogy a város ne csak IR SÁLÉM, a teljességre törekvés városa, hanem IR SÁ- LOM a béke városa is legyen örökre. 3. A könyvek hídja Nem is olyan régen korunk egyik kiváló Pulitzer-díjas újságírója könyvet jelentetett meg a XX. századi zsidóság egyik legnagyobb tudósának Scheiber Sándor halálának huszonötödik évfordulójára. Az emlékkötet azt a címet viseli: A könyvek hídja. Az író kötetének bevezetőjében a következőképpen ír: Scheiber Sándor nagyszülei aranylakodalmán beszédét így fejezte be: Azt tartja a héber mese, hogy az idők végén a népek tüzes szakadék felett mennek át. Mások vashídon vonulnak, mi azonban papírhídon, melynek pillérei könyv téglákból lesznek. S az idők végén a papírhíd erősebbnek fog bizonyulni, mint a vashíd. Érjétek meg, hogy a papírhíd, a könyvek hídja átvezet a könnyek tengerén, emberek, népek és országok felé, és legyetek büszkék, hogy ti is segítettétek megépíteni egy élet munkájával az emberiességnek az egész emberiséget összekötő nagy hídját. Vajon milyen lehet a könyvek hídja? Biztosan szent iratok, világirodalmi remekek, a tudományok sokaságát magába ölelő kötetek és legújabban talán már a legmodernebb ún. adathordozók képezik elemeit. A mi könyvünk hídja a T nachon, és a talmudi hagyományokon alapszik. Azon a zsidó tradíción, amely a formák arany leplével védi a mindennél fontosabb tartalom lelki üzenetét. Most az ősi, évszázados, vagy éppen újabb imádságainkkal a Mindenható Istenhez fordulunk, megfogalmazva érzelmeinket, vágyainkat, reményeinket, kételyeinket, bizonytalanságainkat. Atyánk, Királyunk! Jegyezz be mindannyiunkat, családunkat, szeretteinket és minden zsidó testvérünket a boldog és gondtalan élet könyvébe. A Világ Alkotójának áldása legyen Izraelen, a világ zsidóságán, testvéreinken és az egész emberiségen. Szülőföldünkön, népeken, országokon, hogy a szeretet, megértés, és nyugalom legyen valamennyiünk osztályrésze. Békés, áldott, örömmel teli újesztendőt kívánok! Schőner Alfréd főrabbi RABBIK ÉS KÁNTOROK A CSÁKYBAN Egy hűséges lélek emléke PILLANATKÉP BERKOVITS JÓZSEFRŐL, A HEGEDŰS NÉHAI NAGYSZERŰ RABBIJÁRÓL, AZ ELISMERT PEDAGÓGUSRÓL Alázatban Istenért hűséggel a zsidóságért és rajongva szeretett családjáért lobogott szívének korán kihunyt tüze. Ez a felirat olvasható Berkovits József néhai főrabbi síremlékén a budapesti temetőben, a rabbik sorában. Különleges egyéniség volt. Tehetséges és jólelkű, a Hegedűs utcai zsinagóga vallási vezetőjeként karizmatikus közösségszervező, aki mindenkit magával ragadott. Schweitzer József nagyapját, Hoffer Ármint követte a Hegedűs rabbiszékében, emellett kiadója volt a Budapesti Lipótvárosi Imaházi Egyesület naptárának. Szerette a fiatalokat nem csoda, hogy ifjúsági csoportot ugyancsak vezetett. Beszédei híresek voltak arról, hogy mindig elbűvölték hallgatóságukat. folytatás a 4. oldalon è 2015 ŐSZ / TÉL 5776 3

è folytatás a 3. oldalról Több prédikációja megjelent a legjobb rabbik válogatott írásai között jegyzi meg büszkén a ma Floridában élő Berend Iván, Berkovits József fia, aki féltő gonddal őrzi édesapja hátrahagyott kéziratait. Ezeket tanulmányozva és a rokonok, barátok, ismerősök emlékeiből próbálja képzeletben megteremteni a korán elveszített szülő alakját kétéves volt mindössze, amikor Berkovits József 1950. január 13-án, 42 esztendősen elhunyt. Akadt azonban valaki, aki nem is olyan régen élénk benyomásokat osztott meg a neves rabbiról: ez a valaki nem más, mint az áldott emlékű Schweitzer József. Nem sokkal a halála előtt így beszélt elődjéről: Berkovitsnak nagyon szép, csengő hangja volt, mindenki szívesen hallgatta a beszédeit. Az ő személye és a templom légköre számomra szorosan öszszetartozott. A professzor azt is elmesélte, hogy Berkovits segédrabbiként kezdte a pályáját a két világháború között ugyanis jóval többen választották ezt a pályát, mint manapság. A Pesti Hitközség a templomaiba az idős rabbik mellé fiatal kollégákat nevezett ki, ők lettek később az öregek utódai. Ilyen rabbititkárként kezdte a Hegedűsben Berkovits József is. Erős hittel lehetett felfegyverkezve, ha ezt a foglalkozást választotta a tragédia ellenére, amely a vészkorszak alatt, mint oly sokakét, az ő családját is sújtotta. Apja, Bernát és három testvére, Helén, Zoltán és Ferenc koncentrációs táborban pusztultak el, amiről Irén, az édesanya azt mondta: Isten akarata volt. Micsoda hit kellett ehhez! Mélyre nyúlik vissza ez a vallásosság Trencsényi Irén édesapja, Ármin, Avraham Zvi Trencsényi Csécse főrabbija volt. Azé a nógrádi Csécséé, ahol 1907-ban Berkovits József született, és amely a 1868-69-es vallásszakadás után a szigorú ortodox hagyomány útján haladt tovább. A vármegyében egyébként az 1826-os összeírás szerint hét községnek volt zsidó lakossága, ezek közül hat épített saját zsinagógát Csécse közéjük tartozott. Hűségesek voltak az Örökkévalóhoz az egymást követő nemzedékek; Berkovits Bernátról, József édesapjáról az a hír járta, hogy inkább éhen halt, de nem evett tréflit. Ebből a környezetből származott tehát Berkovits József. Feleségével, Irénnel és kétéves kislányukkal, Judittal már Budapesten élték át a nyilas rémuralmat ők is Raoul Wallenbergnek köszönhették az életüket. A nagyszerű rabbi a felszabadulás után öt esztendeig szolgált még a Hegedűsben. Özvegye nem ment többé férjhez 56 évig, 2006-ban bekövetkezett haláláig gyászolta a szeretett embert. Források: Berend (Berkovits) Iván és Schweitzer József viszszaemlékezése,valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára HOLOCAUST Tátra u. 14-16. Ott magasodik a Tátra u. és a jelenleg Wallenberg utca sarkán. Többemeletes Lipótvárosi bérház. De miért is beszélek róla? Múltjában van talán valami különlegesség? Van! 1944 november közepétől 1945 január 18-ig mintegy két és fél hónapon keresztül az u.n. nemzetközi gettó egyik házaként kórház volt. 1944 november 15-én néhány héttel Horthy proklamációja és a nyilas hatalomátvétel után svéd hamis papírokkal felszerelve ebbe a házba költöztünk szüleimmel és nővéremmel. A kórházban 200-250 budapesti zsidó üldözött talált menedéket. A ház kapuján nagy tábla: Ez a kórház a svéd királyi követség oltalma alatt áll. Nyugodtan állíthatjuk azonban, új otthonunk csak egy álkórház volt. A ház pincéjét kórteremnek alakították ki és elhelyeztek benne 20-25 kórházi ágyat a szükséges orvosi felszereléssel. Hivatalosan csak azokat fogadták be, akik vagy betegek voltak, vagy valamilyen funkciót töltöttek be a kórházban. Mert a látszatot mindenképpen fenn akarták tartani. Wallenberg, a kórházi ötlet kiagyalója és megvalósítója, nyilván ebben állapodott meg a nyilasokkal. A lakók között sok valódi orvos és ápolónő volt található többen a zsidó kórházból, de számos álorvos és ál-ápolónő is. És sok szociológus bizony megdöbbent volna, milyen sok zsidó takarítónő, szakácsnő, konyhalány, mosónő, beteghordó, szállítómunkás, és víz-gázszerelő akadt a lakók között és persze, sok-sok gyerek küldönc, mint jómagam. A hitélet is messzemenően biztosítva volt. Két kezemen sem tudtam volna megszámolni, hány kórházi rabbi 4 2015 ŐSZ / TÉL 5776

funkcionált a házban, és ezen kívül ott voltak még a kórházi sajhetek, házánok és majélok. Lakott ott régi hitközségi elnök valamelyik körzetből, és leendő, s persze a kórháznak volt egy zsidó orvos-igazgató főorvosa, aki folyton intézkedett, a legkülönösebb orvosi kifejezéseket használta, konziliumokat tartott, körleveleket írt, és akit mindenki csak főorvos úrnak szólított. (A felszabadulás után kiderült, az igazgató főorvos csak egy fogtechnikus volt, az egyik rabbi pedig egy Teleki téri zöldséges.) A 20-25 kórházi ágyból általában csak 4-5 volt foglalt. Persze ma már történeti hitelességgel nem lehet megállapítani, ebből hány volt a valódi és hány az álbeteg. Mert azért a látszat kedvéért néhány, egyébként csak ambuláns kezelést igénylő beteget is le kellett fektetni a kórházi ágyakba. ( Torokgyulladásos, influenzás, has, vagy fogfájásos betegeket) Egy mai egészségügyi felügyelet bizony-bizony sok kifogást talált volna a kórházi ágyak telitettsége és az ellátás szükségessége tekintetében és emiatt, egészen biztos, meg is szüntette volna a kórházat. Egyszer néhány napra behoztak a kórházba két német sebesült katonát. Végre-végre igazi betegeket! Nem tudják elképzelni, micsoda lázas lótás-futás indult el az orvosok és ápolónők részéről folyamatos injekciózás 24 órás orvosi és ápolónői ügyelet stb. stb.. És nem is hiszik mennyire örültünk a németek bejövetelének hiszen azt hittük, a német betegek jelenléte megnöveli biztonságunkat. Jól emlékszem, december közepe táján meglátogatta a kórházat egy magas növésű svéd diplomata és terepszemlét tartott. Később megtudtam, ő maga volt Wallenberg. Egész biztos, ő intézte el a nyilas Belügyminisztériumban, hogy a ház előtt épített kis bódéban éjjel-nappal ott tartózkodott egy rendőr, akinek az volt a feladata, hogy védjen bennünket az esetleges nyilas atrocitásokkal szemben. Ez volt az egyetlen védett ház, amely rendőri oltalom alatt állt. Már decemberben jól hallható volt a közeli ágyúdörgés. A szovjet csapatok közeledtek Budapest felé. 1944 december 31-én Szilveszter éjszakáján nagy kiabálásra csapkodásra, ébredtem. Hangos utasításokat lehetett hallani. Nyilas suhancok törtek be a házba és úgy látszik, a rendőr nem tudott ellenállni a nagy túlerőnek. Mindenkit leparancsoltak az udvarra, ahol felsorakoztattak bennünket. Persze mindenki sejtette, mi vár ránk, hiszen ezekben a napokban és ezt mindenki tudta több védett ház lakóit belőtték a Dunába. Elképzelhető, milyen halálfélelemben vánszorogtunk le az udvarra. A nyilasok kiabáltak: Bújjon már elő a biboldó, aki ide bemenekült. Ha nem jelentkezik, mindenkit kiviszünk a Dunához és megdöglötök. Milyen elvhűek voltak ezek a suhancok, még az utolsó pillanatban is, amikor már minden normális ember tudta, csak néhány km-re vannak az oroszok és a város körül van zárva! Kiderült egy zsidó férfit kerestek, aki éjszaka az utcáról bemenekült a házba. Végül is hosszú-hosszú percek után a férfi előállt, őt elvitték és a többiek visszamehettek lakásaikba. Megmenekültünk. 5-10 perccel később puskaropogást hallottunk a Duna felöl. A házunkba bemenekült szerencsétlen embert a Dunába lőtték. 1945 január 16-án kora reggel mindenki elkezdett kiabálni: Itt vannak az oroszok, megjöttek Kiszaladtunk az utcára és ott láttuk a szovjet katonákat fehér katona köpenybe burkolózva. Összeöleltük a katonákat. Az előrenyomuló szovjet csapatokat tőlünk 150 méterre, a Szt. István körútnál megállították. A Szt. István körút túloldalán még nyilas uralom, a felénk eső részen már a boldogító szabadság. De mit is hallunk? Egyre erősödő géppuskazajt, ágyúdörgést. A németek ellentámadásba lendültek. Egy kétnapos állóháború következett, ez volt az u.n. Vígszínházi csata. Micsoda izgalmakat éltünk át! Netán visszajönnek?! folytatás a 6. oldalon è 2015 ŐSZ / TÉL 5776 5

è folytatás az 5. oldalról És megint nyilas lesz a Tátra utca?! De nem lett, mert január 18-án felszabadult egész Pest és a német és magyar csapatok már csak Budán harcoltak. Ekkor mindenki elindult, hogy felkeresse régi otthonát és megtudja, mi maradt benne. Mi is hazaindultunk, hogy megtaláljuk a bombázástól lakhatatlanná vált és teljesen kifosztott Király utcai lakásunkat. Mit tehettünk? Visszamentünk néhány napra a védett házunkba. De mit is törődtünk mindezzel! Hiszen kegyeltjei voltunk a sorsnak. 79 közvetlen (főleg vidéki) rokonomból hatvankettőt megöltek és a nagyszámú rokonságból csak egyetlen, a mi családunk-mi négyen-maradtunk életben valamennyien. Apám, anyám és két gyerekük. Azért írtam, hogy csak néhány napra költöztünk vissza, mert közvetlenül az előrenyomuló szovjet csapatok mögött a Joint néhány, már régebben felszabadult zsidó munkaszolgálatos kíséretével, élelemmel teletömött teherautókat küldött a felszabadult gettó éhezőinek segítségére. A volt munkaszolgálatosok között ott volt az egyik nagyváradi anyai nagybátyám. Valahogy megtudta, hogy mi valamelyik lipótvárosi védett házban tartózkodunk. Elment a védett házakhoz, mindenhova bekiabált Itt laknak az Ungárék? Végül megtalált minket. Így aztán január 21-, amikor Budán még az ágyúdörgés hangjai hallatszódtak, felültetett az egyik teherautóba és elvitt minket az akkor már konszolidált életet élő Nagyváradra, ahol néhány hónapot töltöttünk. Folyton azon gondolkodom, kivételes sorsom mire kötelez engem, négytagú Holocaust túlélő családunk, ma már egyedüli, még életben lévő tagját?! Csak egy lehet a válaszom. Arra, hogy elmondjam mindezt és mindent utódaimnak, unokáimnak Marcinak, Gabinak, Beninek és a még 2 éves Laurának. Mondd Laurácska, érted már, mi történt nagyapáddal és rokonaival sok-sok évvel ezelőtt?! Ungár Richárd HOLOCAUST Embermentők a gáton CARL LUTZ ÉS GIORGIO PERLASCA: KÉT IGAZ FÉRFI, AKIK NEM ISMERTEK LEHETETLENT Van két személyiség, akiknek Raoul Wallenberg mellett sok ezer ember köszönheti az életét: Carl Lutz és Giorgio Perlasca. Az egyik diplomata, a másik kereskedő. Az egyik svájci, a másik olasz. Az egyik megfontolt, a másik csalafinta. Ám a lényeg az, ami közös bennük: ha arról volt szó, hogy megmenthetik embertársaikat a biztos haláltól, nem ismertek lehetetlent. Két fénykép, két egykorú fotográfia. Az egyikről komoly, szemüveges férfi néz vissza, arcán tiszteletet parancsoló mosoly. Csendes típusnak tűnik, de az okos, mélyre ható tekintet elárulja: ez az ember tele van éber figyelemmel, azzal a fajtával, amelyet senki és semmi nem kerülhet el. Mindig mindent mérlegre tesz, így aztán tudja, mik az élet fontos dolgai. A másik portré tulajdonosáról nem annyira a körültekintő bölcsesség sugárzik, mint inkább az, hogy igyekszik a fotográfus kedvéért szigorú arcot vágni. A sűrű, fekete haj alatt az alkalomra elrendezett vonások valószínűleg azonnal megváltoztak, amint a masina exponált, és a fényképezés befejeződött. Talán csintalan vigyorba fordultak, ravaszkás pillantással, ami a szemfüles emberek sajátja. Két arc, két igaz ember. Két férfi, aki halált megvető bátorsággal kockáztatta az életét idegenekért. Mert számukra ők nem voltak idegenek embertársak voltak, akik hozzájuk hasonlóan éltek, szerettek, örültek, szomorkodtak. Akiknek családjuk, gyermekeik, szüleik, idős édesapjuk vagy piciny csecsemőjük volt. Netán ők maguk voltak aggok, gyerekek vagy nők, kiszolgáltatottak. Üldözött magyarok, magyar zsidók őket oltalmazta a két férfi a vészkorszakban Budapesten, és akit csak tudtak, megmentettek közülük a pusztulástól. Pedig ezek a férfiak nem voltak sem magyarok, sem zsidók. Egyiküket Svájcból, a másikukat Olaszországból vetette ide a sorsa. Példájuk ékes bizonyítéka annak, hogy többféleképpen lehet elérni ugyanazt a célt. A maga hatókörében bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben kiállhat az ember másokért. Carl Lutz és Giorgio Perlasca kiállt szorongatott embertársaiért. Egy diplomata és egy kereskedő. A svájci Lutz hazájának budapesti alkonzulja volt 1942-től 1945-ig. Látva, mi történik a zsidókkal, már nem sokkal kinevezése után megkezdte együttműködését a Zsidó Ügynökséggel, hogy velük összefogva svájci papírokkal tegye lehetővé zsidó gyermekek kivándorlását Palesztinába. Magyarország 1944-es megszállásakor pedig elérte a kormánynál és a náciknál, hogy 8000 emigrációhoz állíthasson ki védettséget biztosító papírokat. 6 2015 ŐSZ / TÉL 5776

1992. AUGUSZTUS 15-ÉN HALT MEG OLASZORSZÁGBAN. KÉRÉSÉRE MASERÀBAN TEMETTÉK EL, AHOL SÍRKÖVÉN SZÜLETÉSE ÉS HALÁLA DÁTUMA ALATT CSAK EGYETLEN HÉBER NYELVŰ FELIRAT SZEREPEL: EGY IGAZ EMBER A NÉPEK KÖZÖTT. Micsoda feszült tárgyalások lehettek azok! Mennyi okos számítás, pszichológiai érzék, a lehetőségek hűvös mérlegelése kellett hozzá! Carl Lutz nem az az ember volt, aki azt mondta volna: nem lehet épp ellenkezőleg. Túlfeszítette a lehetőségek határait. Szándékosan félreértelmezte a megállapodást, amit nem 8000 egyénre, hanem 8000 családra vonatkoztatott, így aztán további több tízezer svájci védlevelet állított ki. Hetvenhat lakóházat nyilvánított svájci védelem alatt állónak; egyikük a Vadász utca 29. szám alatt álló Üvegház lett, ahol körülbelül 3000 zsidó talált menedéket. Az alkonzul szorosan együttműködött más országok diplomatáival: Raoul Wallenberggel, Angelo Rotta pápai nunciussal, Friedrich Bornnal, a Vöröskereszt nemzetközi bizottságának küldöttjével. Minden szálat megmozgatott, vállvetve küzdött a célért a magyar zsidó fiatalok, a Hasomér Hatzioni szervezetével is. Aki egyetlen életet megment, az egész világot menti meg mondja a Talmud. Carl Lutznak 62 ezer ember köszönheti az életét. Köztük van az az asszony is, akit a nyilasok belelőttek a Dunába. Beszélik, hogy Lutz a sortűz alatt éppen arra járt, és látva, az asszony csak megsebesült, de még életben van, utána ugrott a jeges vízbe. Kiúszott vele a partra, majd közölte a magyar szakaszvezetővel: a sebesült nő külföldi állampolgár, és Svájc védelme alatt áll. Nemzetközi egyezményekre hivatkozott, aztán a meghökkent nyilaslegények szeme láttára beültette védencét az autójába, és csendben elhajtott. Ennek a magas, nyugodt embernek olyan határozott volt a fellépése, olyan ékesszólóan beszélt, annyira fontos személyiségnek látszott, hogy még a gátlástalan nyilaskeresztes bandának sem jutott eszébe feltartóztatni. Az esemény emlékére hívják ma az újpesti rakpart Dráva utca és Margit-híd közti szakaszát Carl Lutz-rakpartnak. A zsidó-negyedben, az egykori budapesti gettó bejáratánál emlékművet emeltek a diplomata tiszteletére, a Vadász utcai Üvegházban pedig a Carl Lutz Alapítvány emlékszobát nyitott. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1964-ben jutalmazta meg a hőst a Világ Igaza kitüntetéssel. Más egyéniség volt, másképp adta tanújelét a személyes bátorságnak Giorgio Perlasca. Kereskedőként dolgozott; egy olasz cég megbízásából vásárolt élelmet, főként húst hazája hadserege számára a Balkánon. Ő is 1942-ben került Magyarországra. Nem ismerte el a Hitler támogatásával megalakult, fasiszta Salói Köztársaságot, ezért a német bevonulás után bujkálni kényszerült, majd internálták. Kékesen, utána a csákánydoroszlói Batthyány-kastélyban tartották fogva, innen érkezett Budapestre régi barátja, a spanyol diplomata, Ángel Sanz-Briz segítségével. Ő adott Perlascának spanyol állampolgárságot igazoló útlevelet, és megkérte, intézze háromszáz spanyol védleveles magyar zsidó ügyeit szervezze meg a védett házakat, vigyázzon az ott élőkre. A spanyol diplomatának november végén el kellett hagynia az országot ám helyére lépett az ál-diplomata. Perlasca ugyanis fogta magát, és se szó, se beszéd átköltözött a Kék Duna panzióból és a Hotel Astoria-beli irodájából a követség épületébe. Az mondta, ő a spanyol érdekek új képviselője. Mindezt olyan magától értetődő természetességgel tette, hogy senkinek esze ágában sem volt gyanakodni rá. Ugyan miért tették volna? Hiszen Sanz-Briz révén látásból ismerték, és különben is. Ki gondolta volna, hogy ez a sötét hajú, temperamentumos, magabiztos ember, aki olyan kedvesen tudott mindenkire mosolyogni, szélhámos lehet? Pedig Giorgio Perlasca az volt szerencsére. Jogosultság nélkül menleveleket állított ki, gyógyszert szerzett a védett házak lakóinak, pályaudvarokról, nyilas házakból szabadított ki embereket, sőt, a rendőrségi cellákig is elmerészkedett, ha valakit onnan kellett kihozni. Hogy félt-e? Vakmerő volt, az biztos. Fittyet hányt a veszélynek, és ha kutyaszorítóba került, hát kidumálta magát. Még meg is szólta az igazi diplomatákat: minek annyit óvatoskodni? Csinálni kell a dolgokat, és kész. Az utolsó napig, Pest felszabadításáig tevékenykedett 5200 magyar zsidó életét mentette meg. Aztán, mintha mi sem történt volna, hazament Olaszországba, és élte tovább a háború előtti életét. Hogy mit csinált Budapesten, arról egy mukkot sem beszélt senkinek. Még a családja sem tudott a tetteiről. Az emlékek azonban makacsak tudnak lenni, azok dolgoztak a magyar zsidókban, akiket megmentett. Addig keresték, amíg 33 évvel az események után a nyomára nem bukkantak a saját otthonában. Izraelből jöttek, hogy leróják előtte tiszteletüket. Akkor tudta meg a felesége, a fia, a rokonai, a város, ahol élt, az olasz állam, az egész világ, milyen nagy hős ez a hetvenhét éves kereskedő. 1988-ban, a padovai zsinagógában vehette át a Világ Igaza kitüntetést Izrael Államtól, 1989-ben pedig megkapta a Magyar Népköztársaság csillagrendjét. Három év múlva, nyolcvankét esztendősen halt meg padovai házában. Sírkövén a neve és az évszámok alatt ez a felirat áll: Egy Igaz ember a népek között. 2015 ŐSZ / TÉL 5776 7

PORTRÉ A hit és a humor a két fegyvere KENDE IVÁN SZÍVBÉLI DERŰJÉT ÉS ÉLETKEDVÉT SENKI ÉS SEMMI NEM VEHETI EL Különleges alakja, egyben oszlopos tagja a Hegedűs zsinagóga gyülekezetének. Dr. Kende Iván 79 éves, de a fiatalokat megszégyenítő módon aktív a közösségi és a művészeti életben. Széles baráti körével a Facebookon is tartja a kapcsolatot, hozzászólásai a Talmud-Tórákon sokáig visszhangoznak a jelenlévők szívében. Vicces verseket költ, klezmert énekel, és ha kell, az emlékeiről beszél. Barátságos otthonba lép be, aki dr. Kende Ivánhoz vendégségbe érkezik. Ez az otthon telis-tele van a zsidó élet tárgyaival. Maga a házigazda kipában nyit ajtót, mögötte egy bútoron méretes menóra ékeskedik. Masa Tamásék ajándéka Izraelből, akikkel Iván gyakran énekel együtt. Meghatottan mutatja: lám, micsoda barátai vannak, ilyen csodálatos dolgot hoztak neki. Odabent a szobában a sötétkék díszpárnán szintén arannyal hímzett menóra, a párján Dávid-csillag. A papagáj ugyancsak zsidó a neve Tuki ben Muki ( tuki héberül papagájt jelent), a kalickáján olvasható felirat szerint kóser madár, kóser étkezéssel. Ha megszólalna, talán azt is héberül tenné, de hát nem tud, mivel nőstény tévesen nézte hímnek fióka korában a madárkereskedő. Iván azonban ugyanúgy szereti, becézgeti, mintha folyékonyan beszélne, még a Facebook-adatlapjára is a kék tollú Tuki portréját tette ki. Igen, 79 évesen Kende Iván aktív az internet közösségi életében, akárcsak a Hegedűsben. Botjára támaszkodva elballag a Talmud-Tórába, ahol mindig hozzászól a témához. Nem hagyna ki egyetlen ünnepet sem. A zsinagóga közel van az otthonához, szombatonként így nem kell megtörnie a vallási parancsot, miszerint a szent napon tilos járműre szállni. Ami pedig az identitást illeti, Iván azt mondja, ő nem az a fajta, aki fél zsidónak lenni. Határozott elve, hogy a zsidóságot vállalni kell, még egy idevágó viccet is elsüt: Kohntól megkérdezik, hogy zsidóe, mire ő rávágja, igen, és büszke rá. Hogy miért? Mert akkor is zsidó volna, ha nem lenne rá büszke. Iván emlékezik. Tavaly a holokauszt-év alkalmából az Éjféli Kiáltás Misszió Túlélni vagy nem túlélni címmel dokumentumfilmet forgatott vele, amelyben ő, a megszólított beszél a vészkorszak borzalmairól, a csillagos és a védett házakról, édesapja elvesztéséről. És a zsidó szívekben égő vágyról: a békéről és az életről. Kötelességtudat az emlékezés jelenti ki. Szent meggyőződése, hogy elhallgatni a holokausztot éppúgy bűn, mint tagadni. Hiszen ma is nyilvánvaló a fenyegetettség, amit akkor sem vettek, és a tapasztalatok ellenére sajnos ma sem vesznek komolyan. Nem mi vagyunk, akik nem zárjuk le a múltat rázza meg a fejét. Volt idő persze, amikor ő is azt gondolta, elég volt a szörnyűségek emlegetéséből, annak az egésznek vége van ám felismerte, a múltról való gondolkodás soha nem felesleges. Tavaly az V. kerületben ő tartotta meg a csillagos házakra való visszaemlékezést. Az esztelen üldöztetés ellenére Iván megőrizte a hitét. Az Örökkévaló mindent megenged az embernek fejtegeti. - Az embernek kell döntenie, hogy a lelkében lakozó sok szándék, gondolat közül melyik származik az Örökkévalótól. Az Örökkévaló nem csinált holokausztot. Iván két fegyvere az életben az, amit ő úgy szokott mondani, a két h betűs szó: a hit és a humor. Régi vesszőparipája ez. Így hát a vele való beszélgetést sem jellemzi sokáig síri hangulat: amikor a verseit említi, a komor légkör úgy száll fel a szobáról, mint egy könnyű felhő. Iván ugyanis tréfás költeményeket írt mindig minden mennyiségben a generációját sújtó történelmi viharok közepette. E kis művek a bizonyítékai annak, hogy mindenből lehet viccet csinálni : az alkotó ugyanúgy kifigurázza a félő, rettegő zsidót, mint a mai politikai életben pöffeszkedő hatalmasságokat. Honnan fakad ez a derű? Csakis belülről mosolyog Iván. A minap például kisebb baleset érte, elvágódott az utcán egy nyitott bolt előtt, szabályosan hasra esett. És mit mondott az őt felsegítőknek, akik azt kérdezgették 8 2015 ŐSZ / TÉL 5776

tőle, nincs-e komoly baja? Jöjjön gyorsan egy fotográfus, mert újra lehet forgatni az ESŐ-embert. A rendszeres elesések a stroke-ból maradtak vissza, ami Ivánt érte, de ezt szintén úgy említi, mint olyan körülményt, amely zavarja ugyan a mindennapokban, de az életkedvét nem veheti el. Amióta az eszét tudja, aktív ember. Zsúfolt íróasztalán most is nyitva áll a notebook folyamatosan tartja a kapcsolatot a világgal. Annak idején nyolc évvel dolgozta túl a nyugdíjkorhatárt oly sok humán érdeklődésre valló vonását látva érdekes megtudni, hogy a szakmája pénzügyi közgazdász, és hogy világéletében bankban dolgozott. A szüleitől örökölte az adottságot a pénzügyekhez. Az OTP volt az első munkahelye, ezalatt végezte el esti tagozaton a közgazdasági egyetemet, majd a Magyar Beruházási Banknál helyezkedett el, amelynek hét neve is volt, mire Magyar Államkincstár lett belőle. Iván megbecsült közgazdászként olyan nagy állami beruházásoknál bábáskodott, mint a dunakeszi hűtőház, a győri vagy a szegedi húskombinát; a finanszírozást intézte. Komoly, felelősségteljes munka volt ez, nem bízták rá akárkire. Mégsem lett Ivánból valamiféle nagykutya. Nem azért, mert nem lehetett volna, hanem mert nem akart az lenni ahogy mondja, csak az osztályvezetőhelyettesi pozícióig vitte. Dolgozni szerettem, magam kitalálni, csinálni a feladatokat, nem pedig másokat irányítani mosolyog. Az utolsó időkben a Magyar Államkincstár informatikai főosztályán dolgozott, ő intézte a bank sajtóügyeit, mintegy tíz évig volt például a Figyelő munkatársa. Kende Iván nemcsak versel, viccel, de énekel is. Fiatal kora óta szereti az amatőr művészeti mozgalmat, régebben szavalt, és színjátszó volt. Aztán felfedezte magának a klezmert. 1992 után a Bálint Házban szerepelt a Stúdió Klezmer Bandben, amelynek Balogh József klarinétművész volt a vezetője. Iván lett az amatőr együttes szólóénekese. Aztán összejött Masa Tamásékkal, akiknek koncertjein boldogan lép fel amatőr vendég énekesként. Azt a két embert, akiket a legjobban szeretett, már eltemette. Gyakran imádkozik értük a jahrzeit-falnál a Hegedűsben, és még gyakrabban emlegeti őket. Rájuk is emlékezik. Áhítattal mondja ki az édesanyja nevét, mutatja a feleségével közös fotókat és a kicsiny angyalszobrocskákat a szekrény tetején. Ez a Vera-múzeum közli. A két asszony itt és most megjelenik, mert Iván úgy őrzi őket derűs szívében, mintha most is élnének. PORTRÉ A német erdőtől a kecskeméti jogászbálon át a Hegedüsig FRISCHMANN EDGÁR MUNKÁJA MA IS FONTOS A FŐÜGYÉSZSÉGEN ÉS A ZSINAGÓGÁBAN IS A Hegedűs zsinagóga világi elöljárójaként a hitközség pénzügyeit felügyeli. Emellett Alapítványunk kuratóriumának tagja. Jelenleg is a Pest megyei Főügyészség megbecsült munkatársa, ahová nap mint nap bejár, mint az érdekvédelem vezetője. Saját autóval, amelyben ő maga ül a volánnál. Első generációs holokauszt-túlélőként megjárta a poklot, de a hitét nem veszítette el. Nevetős, energikus ember, szellemi frissességével kitűnik a társai közül. Dr. Frishmann Edgár 93 éves. Dr. Frischmann Edgár szervezete olyan állapotban van, mondják az orvosok, hogy azt egy 55-65 és közti ember is megirigyelhetné. Az idős férfi élénk és dinamikus amikor ott van a Hegedűsben, ő a csoport szíve-lelke. Baseball sapkájában hetykén ül a helyén, és csak úgy sugárzik belőle az életerő. Ki hinné, hogy már 93 éves? Ha kell, beül az autójába, és elruccan a Balatonhoz egy értekezletre, ahol élénken vesz részt a vitában. Azon meg végképp elámul az ember, amint a Pest megyei főügyészségen máig nap mint nap aktívan foglalkozik az érdekvédelem problémáival. Hetvennégy éves koráig szolgált mint főügyészségi tanácsos, jelenleg szb titkár. Nyugdíjasként független vagyok mondja. És mint a szakszervezet titkára szeretek harcolni a dolgozók érdekeiért. Vajon honnan veszi ezt a fiatalokat megszégyenítő kondíciót? Adottság, így születtem feleli egyszerűen. Az egyetem után a celldömölki járásbíróságra szervezték ki fogalmazónak. Egy év múlva az ügyészség újjáalakulásával került a kecskeméti ügyészségre szintén mint fogalmazó, majd 1953 novemberében a kecskeméti Megyei Főügyészségre nyert kinevezést. Mindig a jog érdekelte, az alkotmány-, a közigazgatási- és a nemzetközi jog. És főként, hogy miképpen lehet biztosítani a fennálló törvényességet. 1956-ban a Forradalmi Bizottság tagja volt, a zsidó ifjúság egyik vezetője. Már korábban, 1945-ben megválasztották a Munkaszolgálatosok és Antifasiszták Országos Szövetsége ifjúsági titkárává, később a külügyi osztály megszervezésével és vezetésével bízták meg. folytatás a 10. oldalon è 2015 ŐSZ / TÉL 5776 9

è folytatás a 9. oldalról Eredetileg diplomáciai pályára készült, mint a Külügyi Intézet hallgatója, ahol ez irányú tanulmányait be is fejezte. Diákja volt a Külügyi Akadémiának is. Még az antifasiszta világkongresszus megszervezését is rábízták, nem ő tehetett róla, hogy a terv a Tito-féle külpolitikai események miatt dugába dőlt. Sok szakmai siker van mögötte a pályán, sőt, az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy legyenek Kecskeméti Jogásznapok és azt követően jogászbál. Ez az egész megyét lázba hozta, aztán országos mozgalom lett belőle. 1942 óta lakik a Kresz Géza utcában, az Újlipótváros szívében. Szeret itt élni közel van a Duna-part, könnyedén át lehet menni a Margitszigetre. Közben rabul ejti az embert a városnegyed bája, a polgárias hangulat, az ápolt utcák, a lámpaoszlopokról alácsüngő színes virágok. Frischmann Edgár világi elöljáró a Hegedűs zsinagógában, immár a harmadik ciklusát tölti. Kell egy jogász a hitközségnek ezzel keresték meg körülbelül tíz éve, ő pedig szívesen mondott igent. Baráti köre a kora okán lassan megszűnik. Sokan elmennek, mondja kicsit szomorkásan, bár a kollégák között az ügyészségen nagyon jól érzi magát. A legjobb barátja Chicagóban él, világhírű orvosprofesszor, akadémikus. Együtt voltak munkaszolgálatosok, együtt bujkáltak a Dózsa György úti templom tornyában, ahol csodálatos módon találkozott a szüleivel. Amikor elfogták őket, a lágerben azt a tanácsot kapták szintén deportált norvég diákoktól, mondják, hogy lakatos a foglalkozásuk, akkor talán megúszhatják. A legjobb barátja édesapjával, egy neves mérnökemberrel voltak együtt. A sachsenhauseni táborba kerültek, ahová először csak politikai foglyokat, később zsidókat is szállítottak. A front közeledtével aztán 200 kilométeres halálmenetben hajtották őket végig a vidéken. Edgár akkor is jobb erőben volt a többségnél: egyik bajtársát, Doktor Imrét jó darabon a hátán cipelte, így mentette meg az életét. Az erdőbe érve a nácik sorba állították a foglyokat, akik azt hitték, végük, ám kínzóik váratlanul elmenekültek, nyilván a front közelsége miatt. A legyengült, kiéhezett emberek három álló napig bolyongtak a fák között; a kivezető utat végül a korábban arra hajtott sorstársaik holttestei mutatták nekik. Senki sem tud olyasmit kitalálni, ami ne történt volna meg mondja Edgár a borzalmakról. A rémálom már az első zsidótörvénnyel kezdődött: Rosszul lettem, amikor kijelentették, hogy nem vagyok magyar emlékezik. És emlékezik a táborbeli kivégzőhelyre, arra, hogy céltáblának használták az embereket, az SS-legényekre, akiket kioktattak, hogy nem kell elszámolniuk a felügyeletükre bízott emberekkel. A fürdőben a túlélés szolgálatába állított akasztófahumor mondatta velük: na, itt gáz vagy víz jön a zuhanyból? Mások rájuk szóltak: gyerekek, ezzel nem illik viccelni. Hiába, megszokták a halál közelségét. Frischmann Edgár nem tartozik azok közé, akik hallgattak a szörnyű élményekről, sőt, minden alkalmat megragadott, hogy nyilvánosan beszéljen róluk. Számos holokauszt-ünnepségen kérik fel szónoknak. Gyakran szerepelt a rádióban, a tévében. Akárcsak jogászként: Mikrolánc címmel a Kossuth adón éveken át részvevője volt annak a félórás műsornak, amelyben jogi anomáliákat elemzett, olyan témákat mutatott be, mint a szomszédviták rendezése, a fogamzásgátlás vagy a paraszolvencia ügye. Az egykori Rádióújságban Bajor Nagy Ernő fényképes portréinterjút hozott le róla. Izraelben szintén járt, tagja volt a delegációnak, amelyet a különböző generációk, fiatalok és idősek hétnapos találkozására rendeztek. A közelmúltban interjút készítettek vele Berlinben, mint a Sachenhauseni Koncentrációs Táborok Nemzetközi Bizottságának alelnökével. A mosolygós, energikus férfi az a fajta idős ember, akit a fiatalok szeretnek. Örömmel tesznek neki kisebb-nagyobb szívességeket a közös munkahelyen, esettenként még az ebédjéért is elmennek. Frischmann Edgár népszerű ember. A szeretetre méltó tekintély GARAMI LÁSZLÓ ÉNEKÉN MÉG A MESSZE FÖLDRŐL JÖVŐK IS ELÁMULTAK A Hegedűs megbecsült műkedvelő kántora, Schweitzer József javaslatára idős korában a Chevra Kadisa elnöke volt a sokak által szeretve tisztelt Garami László. A zsinagóga falán márványtábla őrzi az emlékét, de a legnagyobb tanú a felesége, Magda, aki ma is mindennap hálát ad az Örökkévalónak, amiért a nem mindennapi férfi mellett áldott életet élhetett. Garami László azok közé tartozott, akiknek haláluk után az emberek szemében valóban áldott az emlékük. Mert Garami Lászlót mindenki szerette. Akkor is, amikor a Chevra Kadisa elnökeként rendet teremtett a temetőben, és akkor is, amikor a Hegedűs zsinagógában beugrott énekelni az éppen betegeskedő Klein Ervin főkántor helyett. A temetésén hosszan kanyargott a kedves barátot, a jó ismerőst, a szeretett főnököt búcsúztatók sora, és a sírját, amely állandóan tele van a kegyelet kavicsaival, ma is sokan felkeresik. A Hegedűsben emléktábla őrzi a nevét. Igazi úr volt mondja az özvegye, Garami Lászlóné Magda. 10 2015 ŐSZ / TÉL 5776

Kevés pár él annyira összeforrva, mint ahogy ők ketten éltek együtt évtizedeken keresztül. Pedig korántsem szerelem az első látásra volt az övék. Amikor megismerkedtek, mindketten másvalakivel randevúztak kizárólag a nagymama kedvéért kezdtek el találkozgatni, akinek meggyőződése volt: őket az Isten egymásnak teremtette. Egyikük sem gondolt bele abba az igazságba, miszerint a nagyanyai szív olyasmit is képes megsúgni, ami a közömbös szemlélő számára láthatatlan; de az idős asszonynak azért azt füllentették, tetszenek egymásnak. Aztán Magda egy nap a Garai utcai lakásuk szobájában arra ébredt, hogy László az ablakát ütögeti. Nagyon finom fagyi van az István úton szólt fel. Így kezdődött. Találkoztak egyszer, kétszer, háromszor. Színházi programokat csináltak, főleg Shakespeare-darabokra mentek, mert a nagy angol drámaíró volt a kedvencük. Kiderült, hogy mindketten rajonganak az irodalomért, de más közös pontok is akadtak. 1951-ben házasodtak össze; mindketten 24 évesen. Hamar világos lett, hogy valóban remekül kiegészítik egymást: Magdát harcias természettel áldotta meg a sors, míg László minden határozottsága mellett is a nyugalmával tűnt ki nem vágyott másra, mint a család melegére. Ritka módon szeretni való férfi volt emlékezik Magda. Nem hiszem, hogy sokaknak megadatik az ilyen társ. Az asszony szeme könnyben úszik, amint erről beszél máig betege a veszteségének. Nyolcvan évesen halt meg, váratlanul mondja. Aznap még bent volt a Síp utcában, orvosnál is járt. Este tíz órakor lefeküdt azzal, hogy fáj a mellkasa, és egy óra múlva elment. Garami László élete a legnagyobb megpróbáltatással kezdődött. Tizennyolc évesen deportálták először Auschwitzba vitték, majd tovább az ausztriai Günczkirchenbe. A bajtársainak köszönhette, hogy életben maradt, mert a lágerben flekktífuszt kapott, lábra sem tudott állni, annyira legyengült. Hogy ne lőjék agyon, két bajtársa jobbról-balról karon fogta, úgy támogatta a kényszermunka helyére, ő pedig a lábát mozgatva imitálta a járást. Aztán a barátai a kezéhez tették a szerszámokat, hogy úgy fessen, mintha dolgozna. Így mentették meg az életét. Később alig-alig beszélt arról, amin keresztülment mint oly sok sorstársa, felejteni akart. Hazatérve folytatta a vallásos, jó zsidó életét. Magdával is minden ünnepkor ott voltak a templomban, a szombatokat megülték. Akkoriban a Rabbiképző zsinagógájába jártak. Schweitzer József, a tudós rektor hamar felismerte Garami László baritonjában a rendkívüli énekesi képességeket. A gyökerek a családban húzódtak: a kántor édesapa tanította meg a fiát a mesterségre, mint ahogy a fiú tanította később Tóth Emil főkántort. Maga Garami László azonban nem lett kántor előbb beruházási csoportvezető volt a bankban, itt szilárdultak meg a számviteli ismeretei, majd a Fővárosi Kézműipari Vállalat igazgatójaként ment nyugdíjba. Szerzett tehát tapasztalatot bőven, Nem véletlenül nevezték ki őt a Chevra elnökének. Igazi egyéniség volt. Aki ismerte, az szerette is mosolyog Magda. Ha megbízták egy feladattal, abba szívét-lelkét, minden tudását beleadta. Szükség is volt ezekre a tulajdonságokra a Síp utcában, hiszen a temető környékén nagy összevisszaság uralkodott. Az alkalmazottak csak a pénzre hajtottak, mindenkit levágtak. Garami László rendet csinált: a dolgozók többé nem fogadhattak el csúszópénzt, a sírápolást attól fogva csak az irodán keresztül lehetett előfizetni, a sírgondozók öltözete egységes lett. Az igazgató bevezette a szezononkénti takarítást és növényápolást. Szinte a Síp utcában élt, hogy nyomon követhesse a folyamatokat. A szegényekről való gondoskodást ugyancsak nagyon fontosnak tartotta. Az összeget, amit a Chevra minden hónapban kapott, ő osztotta el, ő gondoskodott róla, hogy minden munkát elvégezzenek. Tudta és jóváhagyása nélkül senki nem csinálhatott semmit a maga szakállára a temetőben. Senki nem is próbálkozott ilyesmivel. Mert Garami László mindezt képes volt úgy végbevinni, hogy senkinek semmilyen ellenvetése ne legyen. Ekkora tekintélye volt. Az emberek ismerték és tisztelték, betartották a rendelkezéseit. Amerre ment, megbecsülés övezte mondja Magda. A Hegedűsben a haláláig énekelt, de olyan gyönyörűen, hogy istentisztelet után az utcán vadidegen emberek gratuláltak neki lelkendezve. Egyszer Jom Kipurkor ima után azzal állították meg, ilyen fantasztikus Kol Nidrét Magyarországon még nem hallottak. Hívták Svájcba kántornak, de a család miatt visszautasította a felkérést, holott a gyerekei nem voltak már kicsik: akkor jártak egyetemre. Ám ő természetesnek tartotta, hogy mellettük a helye. Mázkirkor óriási zaj volt a templomban meséli Magda, aki megkérdezte a férjét, nem zavarja-e e lárma. Ha én imádkozom, senkit nem hallok magam körül, csak az imát szólt a felelet. Amikor pedig énekelt, mindenki elhallgatott körülötte. Már fiatalon gyakran őt kérték fel, hogy esküvőkön, temetéseken mondja el a kántorimákat. A tudása azonban szerénységgel párosult: Schőner Alfréd főrabbi hiába kérte, vegyék fel az éneklését hanglemezre, ő nem egyezett bele. A fia végül készített vele egy felvételt, de az sajnos tönkrement. Legnagyobb boldogságom, hogy a telefonon megmaradt a kimenő üzenet, amit ő mondott rá a szalagra mondja Magda. Ha nem veszem fel rögtön a kagylót, az üzenet bekapcsol, és én hallhatom a hangját. A családunkat ma is az ő szelleme vezérli. Emlékezünk rá, amikor megtartjuk a nagyünnepeket, és most már az unokám tartja otthon a kidust. Minden rendes lánynak azt kívánom, legyen olyan csodálatos élete, mint az enyém volt 55 évig a férjemmel. 2015 ŐSZ / TÉL 5776 11

ÚJLIPÓTVÁROS NAGY SZEMÉLYISÉGEK, AKIK MAGYAR ZSIDÓKÉNT JELENTOSEN HOZZÁJÁRULTAK AZ ORSZÁG FELEMELKEDÉSÉHEZ Richter Gedeon Újlipótváros és így a fővárosunk XIII. kerülete igen gazdag. Na nem a városrész anyagi lehetőségeit kívánjuk értékelni és elemezni, hanem azt a történelmi múltat, amelyet emléktáblákon és a könyvtárakban találunk. Nagyon sok olyan személy élt szűkebb pátriánkban, akik komoly részt vállaltak Magyarország felvirágoztatásában. Gyárosok, bankárok, írók, költők, színészek, színigazgatók, rendezők és sok más hivatást űző személy, akik nemcsak maguknak szereztek hírnevet, hanem városunk és országunk fejlődéséhez is jelentősen hozzájárultak. Köztük nem kevesen zsidók voltak. Azaz a zsidóság a magyar nemzet integráns részeként évszázadok óta részt vállalt és vállal Magyarország hírének öregbítésében. A jövőben folyóiratunk igyekszik felkutatni ezeket a híres embereket és bemutatni életművüket. Ilyen neves, külföldön is ismert és elismert személyiség volt RICHTER Gedeon. Richter, a vegyész életét arra áldozta, hogy az emberek egészségének megőrzését segítse az un. organotherapia (szerves, állatokból nyert anyagok feldolgozása) alkalmazása révén. Az első termékei közül a Kalmopyrint (1912-ben gyártották első ízben) napjainkban is alkalmazzák. Hasonlóképpen híressé lett terméke a fertőtlenítőszerként alkalmazott Hyperol, valamint az 1926-ban előállított inzulin. Richter felismerte, hogy az innováción és a gyártáson kívül nagy jelentőséggel bír az intenzív reklám tevékenység. Széleskörű képviseleti hálózattal biztosította, hogy termékeit Magyarországon kívül a világ számos országában megismerjék és értékesítsék. (Így a szocializmus időszakában, amikor a gyár Kőbányi Gyógyszergyár nevet viselte, külföldön továbbra is Richter neve szerepelt gyártóként.) Richter olyan korban élt és alkotott, amelyek a zsidó ember számára nagyon sok hátrányt hozott. Az un. zsidótörvények következményeképpen le kellett mondania a gyár vezetéséről, de úgy gondolta, hogy mindaz, amit Magyarországon felépített, elegendő ahhoz, hogy életét megóvja. Így, míg családjának tagjait külföldre menekítette, ő maga mindvégig Magyarországon maradt, mert nem akart elszakadni legfontosabb gyermekétől, a gyárától. Tévedett. 1944 decemberében sok más honfitársával együtt a Dunába lőtték. Emlékét sok más sorstársával együtt őrzik a Duna parton, a parlament lábánál álló cipők, a Katona József..,- ház falán elhelyezett emléktábla, de mindenek előtt a nevét viselő gyár és a világszerte ismert termékei. Az alábbiakban közreadjuk azt az életét és tevékenységét bemutató rövid összefoglalót, amelyet a Richter Gedeon Nyrt. készített. VGy A Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) soros magyar elnökségének 2015. júniusában tartott első plenáris ülése alkalmából rendezett koncerten mondott köszöntőjében Lázár János miniszter hangsúlyozta: a magyar nemzet zsidó testvéreink nélkül nem érte volna el mindazt, amit az elmúlt évszázadokban elért, egymás nélkül szegényebbek és kevesebbek volnánk. A kirekesztés ezért a magyarok számára öncsonkítás. RICHTER GEDEON (Ecséd, 1872. szept. 23. Budapest, 1944. dec. 31.) földbirtokos-terménykereskedő családból származó gyógyszerész, a mára kelet-közép-európai multinacionális céggé fejlődött Richter Gedeon Nyrt. megalapítója. Középiskolai tanulmányait Gyöngyösön végezte. 1895-ben a budapesti tudományegyetemen gyógyszerész diplomát szerzett. Rövid vidéki gyakorlat után 1897-ben nyugati tanulmányútra indult, több országban szerzett tapasztalatokat az európai gyógyszerészet és gyógyszergyártás területén. Hazatérése után 1901-ben megvásárolta Budapesten az Üllői út 105. alatti a Társaság tulajdonában napjainkban is működő Sas patikát, ahol egy preparatív és egy vegyészeti kísérleti laboratóriumot létesített. Felismerve a belső elválasztású mirigyek kivonatainak gyógyászati jelentőségét, állati szervekből organoterápiás gyógyszerek (hormon készítmények, erősítő szerek) előállításába és forgalmazásába kezdett. Első készítményét, a mellékvesekéreg-hormon kivonatát (adrenalint) tartalmazó Tonogen suprarenalét mindmáig használják a gyógyászatban. Sikerei hatására, valamint látva, hogy a gyógyszertári gyógyszerkészítés ideje lejárt és csak a nagyüzemi gyógyszergyártásnak van jövője, 1907-ben Kőbányán megalapította a nevét viselő gyárat, az első magyar gyógyszergyárak egyikét, amelyet évtizedeken keresztül irányított. A vállalat 12 2015 ŐSZ / TÉL 5776

már a kezdeti időszakban megalapozta hírnevét, és hamarosan az élvonalbeli nemzetközi szállítók között tartották számon. A fő profilját képező állati eredetű organoterápiás termékek mellett növénykémiai és szintetikus készítményeket is forgalomba hozott. A korai termékpalettából kiemelkedik a tízes évek elején kifejlesztett Adigan szívgyógyszer, továbbá a Hyperol fertőtlenítőszer és a Kalmopyrin lázcsillapító, utóbbiak még ma is létező és közkedvelt készítmények. A gyár kutatási színvonalát jelzi, hogy 1914-ben már 24 szabadalom volt a vállalat birtokában. Tájékozódni, értékelni, alkotni ez volt Richter Gedeon hitvallása. Nem csak sikeres kutató, hanem kiváló menedzser, vállalatvezető is volt. Cégét 1923-ban családi részvénytársasággá alakította, és szerteágazó nemzetközi kapcsolatait felhasználva hatékony exporttervet dolgozott ki. A harmincas évek végéig hetven országra kiterjedő képviseleti hálózatot hozott létre, és tíz külföldi leányvállalatot alapított. Közülük a bukaresti, londoni, mexikói, milánói, sao paolo-i, zágrábi és varsói gyárakban jelentős gyógyszeralapanyag-gyártás is folyt. A vállalat ebben az időszakban 12 aranyérmet szerzett termékeivel a nemzetközi kiállításokon. Érdemei elismeréseként Richter Gedeon 1929-ben magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapott. Kitüntetése alkalmából a konzervatív keresztény politikai elit meghatározó személyiségei gratuláltak neki, Horthy Miklós kormányzó pedig személyesen fogadta. A harmincas évekre a Richter Rt. az egyik legjelentősebb magyar külkereskedelmi vállalattá fejlődött. A cég stabil helyzetét még a nagy gazdasági világválság sem tudta megrendíteni, elbocsátásokra nem került sor. Az alkalmazottak még évtizedek múlva is számon tartották, hogy Kőbányán a háború előtt a Richter volt a legjobban fizető és a legjobb összetételű gyár. Emlékeik szerint családias légkörben, a hosszú távú munka és boldogulás reményében dolgoztak, átlagon felüli juttatásokat kaptak. Közeli munkatársai szerint Richter Gedeon csendes, szerény, meditáló, szorgalmas, szeretetre méltó és kiegyensúlyozott egyéniség volt. Sikeres pályafutását végül a zsidótörvények megaláztatásai, majd a második világháború eseményei törték derékba. Zsidó származásának külsőleg egyébként nem érzékelhető puszta ténye miatt 1942-ben meg kellett válnia vezérigazgatói tisztségétől, és évekig tartó szélmalomharcra kényszerült, hogy alapító tulajdonos létére legalább tanácsadóként dolgozhasson a saját vállalatánál. A magyar gyógyszeripar világhírű, ám itthon nemzetidegen -nek minősülő alakja mellett többek közt a Vatikán is kiállt, amikor 1943-ban Angelo Rotta pápai nuncius (nagykövet) meglátogatta a gyárat és a pápa személyes köszönetét tolmácsolta Richter Gedeonnak a sok háborús jótékonykodásáért. A német megszállás után, 1944 nyarán svájci útlevéllel elhagyhatta volna az országot, de nem élt a lehetőséggel, mert nem akart megválni hazájától és kötelességének tartotta, hogy a nehéz időkben is kitartson vállalata mellett, amely életművét, és családja mellett élete értelmét jelentette. Mélységes humanizmusától vezérelve alaptalan bizakodással ítélte meg saját helyzetét, és belekapaszkodott abba az illúzióba, hogy neki nem eshet bántódása, mert ő nem ártott senkinek, ő csak segített a beteg embereken. Évtizedekig homály és hallgatás fedte, hogy pontosan mi is történt vele 1944 tragikus telén. A legújabb kutatások szerint a nyilas hatalomátvételt követően a Richter házaspár egy ideig rokonoknál húzta meg magát, majd 1944. december elején a hatósági rendelettel kijelölt ún. nemzetközi gettóba, a semleges svéd követség diplomáciai oltalma alatt álló Katona József utca 21. sz. alatti sarokházba költözött. 1944. december 30-án a ház lakóit egy nyilas osztag igazoltatás ürügyével az Andrássy út 60. sz. alatti pártházba (a mai Terror Házába) hurcolta. Az épületben a csoportot kifosztották, fogva tartották, majd másnap a hajnali órákban fegyveres kísérettel útnak indították a Duna irányába. A folyó közelében egy mellékutcában a menetoszlopot megállították, az élen haladó férfiak közül az első ötven embert, köztük a 72 éves Richter Gedeont elvezették, és a mai Széchenyi rakparton, a Zoltán utca torkolatánál a Dunába lőtték. Richter Gedeon holtteste nem került elő, jelképes sírja a svájci Lugano városkában, családi sírboltban található. Fél évszázaddal későbbi nekrológjának egyik tömör megállapítása akár a sírfelirata is lehetne: Igaz ember volt, tudta, mi a tisztesség, maradandót alkotott és neve összeforrt alkotásával. RICHTER GEDEON EMLÉKTÁBLÁJA A KATONA JÓZSEF UTCÁBAN, AZON A HÁZON, AHONNAN ELHURCOLTÁK 1944-BEN 2015 ŐSZ / TÉL 5776 13

KÖRZETÜNK HÍREI Körzeti események, hírek Egykori Budapesti Izraelita Hitközség gimnáziuma (ma: Scheiber Sándor Gimnázium) 1965-ben végzett diákjai 2015 május 16-17-én tartották 50. éves érettségi találkozójuk nyitó programját a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában. Részt vettek a sábeszi istentiszteleten, lejnolást követően a az öregdiákok felmentek a tórához és ott közösen kaddist mondtak a 11 időközben elhunyt osztálytársukért. A körzet kultúrtermében a közös ebéd volt a kile sok tagjának részvételével. Nagy sikerű jótékonysági koncert helyszíne volt 2015 június 7-én a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga. A Liszt Ferenc kamarazenekar Rolla János vezetésével. A koncerten szólistaként fellépett: Korcsolán Orsolya, Székelyhídi Hajnalka és Fekete László. A mintegy 250-280 fős hallgatóság vastapssal jutalmazta a művészeket. A koncertre a belépés ingyenes volt, a befolyt pénzbeli adományok a Szeretetkórház részére kerültek átutalásra. Örömteli családi eseménynek adott otthont a zsinagógánk 2015.06.14.én.. Herskovits György és neje Vera családja körében ekkor emlékezett meg házasságkötésük 50-ik évfordulójáról, amelyet 1965-ben a Dohány utcai zsinagógában rendeztek. Azért választották zsinagógánkat, mert saját szavaikkal: a helyiség ugyan rendkívül fontos egy ünnepélyhez, de az a szeretet és lélek, amelyet Schőner főrabbi úr biztosított a megemlékezéshez utolérhetetlen. Ezúton is hálásan köszönik a zsinagóga teljes személyzetének segítségét, felejthetetlen emlékkel gazdagodtak, és ami a legfontosabb gyerekeink, unokáink példát láttak arról, hogyan lehet egy egyszerű napot ünneppé varázsolni. Mazal tov! Bis hundert und zwanzig. HERSKOVITS GYÖRGY, FELESÉGE ÉS UNOKÁI AZ EMLÉKEZETES NAPON A kerületünkben, a Visegrádi utcában található testvérzsinagógánkban 2015.június 21-én egy tórát újra felszenteltek. (A Dov Levi rabbi beszéde nem szokták tóraavatásnak nevezni, amikor az elvégzett munkajavítás, felújítás). SZOKÁS SZERINT A HELYSZÍNEN FEJEZŐDÖTT BE A TÓRA JAVÍTÁSA Az őszi ünnepek után a Hegedüs Klubban kezdi meg működését a mintegy 300 kötetes könyvtár,amelyről a körzet honlapján olvashat majd részleteket. Körzetünk tagjai közül, mások mellett elvesztettük Barta Miklóst zlc., aki folyóiratunk tördelő szerkesztője volt a lap újraindítása óta. Emlékét megőrizzük. 14 2015 ŐSZ / TÉL 5776

HUMOR A szem Néhány héttel ezelőtt egy pénteki napon délben megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén az egyik zsinagógám főrabbija, Schőner Alfréd jelentkezett. Érdeklődött a hogylétemről, mivel tudott róla, hogy előző nap csütörtökön szürke hályog eltávolító műtétet hajtottak végre rajtam. Érdekelte, hogy vagyok és biztos tudta, hogy egy nappal a műtét után a zuglói lakásomtól messze eső belvárosi zsinagógájába nem vállalom még a kirándulást. Megköszöntem aggódását,és elmondtam, hogy Istennek és a szemész doktornőnek hála jól vagyok, már fékezett habzással olvasok, tévézek, szóval élem az életet. Ekkor történt valami meglepő. A főrabbi megkérdezte, hogy beszélgetésünk alatt egyedül vagyok-e. Mivel mind a feleségem, mind fiam velem volt, ezt elmondtam. Ő is közölte, hogy népes társaság közepéből telefonál és mindenki örül gyógyulásomnak, de ha nem veszem sértésnek, arra kér, hangosítsam ki a telefont, mert ő tanúk előtt próbára tenne, hogy valóban olyan sikeres volt-e a műtét. Ez igencsak meglepett, de tudom, hogy egy rabbinak akkor is igaza van, ha nincs, belementem a játékba. Schőner annyit kérdezett, meg tudnám-e mondani, hogy ő ebben a pillanatban hány ujját mutatja a telefon felé. Mivel sima mobiltelefonon beszéltünk, ez enyhén pókerjátszmának tűnt. Ennek ellenére néhány másodperc után kivágtam, 2-t. Üdvrivalgást hallottam a telefon túloldalán, röpködtek a gratulációk, elhangzott a csodarabbi szó is, és ő csupán ennyit mondott: bármennyi paraszolvenciát adtál az orvosodnak, megérdemelte, mert valóban két ujjat mutattam. A feleségem pedig úgy nézett rám, mintha éppen egy bottal a gardróbszekrényre ütve vizet fakasztottam volna. Igaz, hogy ez a jelenlegi albérletünk műszaki állapotát tekintve nem is lenne bibliai csoda. Most pedig jöjjön egy flashback. Több hónappal ezelőtt egy rutinvizsgálat során szemorvosom majdnem örömmel kiáltott fel: szerkesztő úr, nagyon szépen fejlődik a bal szemén a szürke hályog, néhány hónap és operábilis, lőjünk be egy időpontot, amikor lekapom. Egy zsidó ember ha testi nyavalya éri, köszönettel tartozik az Örökkévalónak, hogy csupán ennyit mért rá. Én is megköszöntem magamban, hogy csak a bal szememről van szó, de azért nyugtáztam, hogy az Örökkévaló bizonyára gondol a télre is Eljött a nyári nap, a műtét ideje, én annak rendje-módja szerint odafeküdtem, és fülembe csengtek mind zsinagógabeli, mind egyéb társaságbeli ismerőseim szavai: a szürke hályog műtét ma már annyi, mint a vakbél, csak azért nem a portás csinálja, mert nem tiszta a keze. Nem kell félni, nem fog fájni! Mindenkinek azt feleltem, hogy az operáló orvosnak bizonyára nem. Nem akarok hazudni, valóban nem fájt. Gondoskodott róla az orvosom, hogy kipárnázza a számomra ezt a fizikai megpróbáltatást mindenféle érzéstelenítő injekciókkal és cseppekkel. Szeretteim szerint 20 percet tölthettem csupán a műtőben, mert nekem órám nem volt. Na ez is egy külön sztori. Mivel a négy, egyszerre üzemelő műtőnek egy közös vetkőzője van, ott kell megszabadulni minden civil holmitól, és anyaszült meztelenség után beöltözni az egyszer használatos papír ruhákba. Figyelmeztetett a műtősfiú, hogy volt már arra példa, hogy az üresen hagyott öltözőbe az éppen műtőből kijött és felöltöző kisbeteg nem csupán a saját holmiját vitte magával, nyilván a narkózis hatása alatt. Nem ajánlatos semmilyen értéket zsebben hagyni. Én minden esetre az üres pénztárcámat hagytam kikandikálni a belső zsebből, és elétettem egy fehér papír zsebkendőt, amire előzőleg filctollal nagy betűkkel felírtam: az Isten szeme mindent lát, ellentétben a tieddel! Legyen valami örömöm is a szekatúrában. Rövid pihenés után saját felelősségemre hazamentem, természetesen kötéssel a bal szemen a másnap reggeli viszontlátás reményében. A komplikáció csak ekkor kezdődött. Délutánra olyan kínzó fejgörcs tört rám, amitől kis híján földön fetrengtem. Elértem nagy nehezen az operáló orvost, aki ezt felelte: ja, ez egy nem várt komplikáció, nagy az ön szemnyomása, a szem fenékvíz összegyűlt és az okozza a kínzó fejfájást. Küldjön be valakit a családból az osztályra, én odaszólok és a nővérek majd adnak egy speciális szemészeti vízhajtót, amit ha bevesz, a fájdalom is elmúlik. Én elméláztam azon, hogy a műtétre várva ugyan sokat megtudtam a főnővér fenekéről, de a saját szemfenekemről semmit. Gondoskodó feleségemet útközben elértem, aki hóna alatt egy frissen vásárolt WC ülődeszkával berohant a kórházba és hozta a felmentő tablettát. Tényleg hatásos volt, egy óra sem kellett és jobban lettem. Innen minden ment a KRESZ szerint. És most vissza a jelen időbe. Nem szívesen deheroizálok, és nagyon tisztelem Schőner főrabbi urat, de most lerántom a leplet közös mutatványunkról, ami nem volt más, mint szemfényvesztés (sic!). Ennek annyi a története: Schőner minden péntek este az istentisztelet végén bemondja, hogy azon a héten az Atyák könyvének hányas fejezete következik, amit illik szombat délután otthonunkban elolvasni. Van, hogy elfelejti bemondani a számot, de akkor én szigorúan rákérdezek. folytatás a 16. oldalon è 2015 ŐSZ / TÉL 5776 15

è folytatás a 15. oldalról Telefonhívásakor tudta, hogy búcsúzás előtt ezt meg fogom kérdezni, és mivel azon a héten az Atyák könyve 2. fejezete volt soros, meg volt róla győződve, hogy ha ő számfeladványt kérdez, én automatikusan a 2-esre fogok gondolni. Hát ennyit a csodákról. Még csupán annyit, hogy ezúton is köszönöm az Örökkévalónak hogy átsegített ezen a megpróbáltatáson, és azoknak a bölcseknek is, akik csokorba gyűjtötték az atyák mondásait, amiket most ép szemmel tudok olvasni. Magamnak pedig annyit szűrtem le, hogy az én koromban már ajánlatosabb többet foglalkozni a szemfenékkel, mint egy szem fenékkel Spánn Gábor (megjelent más formában az Új Élet augusztusi számában) KITEKINTÉS Az örökkévalóság varázsa PORTUGÁL ZSINAGÓGA LONDONBAN Kifinomult, polgári, kozmopolita város így jellemzi Schőner Alfréd főrabbi Londont, ahol nemrégiben járt életében másodszor. A hetvenes években fordult meg először a brit fővárosban, de mindig visszavágyott oda. Most, hogy a negyvenötödik házassági évfordulójukat ülték meg feleségével, az ünnepi kirándulás helyszínéül Londont választották. Nem csalódtak. Ugyanazt a szabad légkört érezték, mint annak idején. Tarkaság jellemzi a város lakosságát: színes az etnikai összetétel, jól megfér egymás mellett a fehér és a színes bőrű, a hindu és a muzulmán, a zsidó és a keresztény. Békében élnek együtt, de nem csak úgy megtűrik egymást kedvességük, udvariasságuk, segítőkészségük szembetűnő az eltérő miliőből érkező számára. A Zsidó Világkongresszus adatai szerint itt tartják számon az egyik legnagyobb zsidó populációt Európában: a 300 ezer brit zsidóból 200 ezer embert. A város egyik rejtett ékessége a Bevis Marks Zsinagóga, vagy ahogy a helyiek nevezik a Portugál Zsinagóga. Az épület atmoszférájában, a múlt találkozik a jelennel. Az imaházat 1701-ben emelték, és mai is aktívan működik, olyan spanyol-portugál zsinagógaként Európában, amely több mint 300 éve folyamatosan nyitva áll a hívők előtt. Szefárd zsinagóga az askenáz Angliában Nagy-Britanniát elkerülte a holokauszt; az imaház falán a márványtábla így nem a vészkorszak mártírjainak, hanem a két világháborúban elesett zsidó hősöknek állít emléket. Spanyol nevek sorakoznak egymás alatt az ottani kile tagjai, akik életüket áldozták a hazájukért. Angliában is nagy becsben tartják a II. világháborúban halálukat lelt katonákat, és azokat is, akik visszajöttek a harcokból. Ők az angol nemzeti ünnepeken büszkén viselik rendjeleiket és kitüntetéseiket. Köztük vannak, ha kis számban is a helyi zsidók, akik átélték szeretett városuk London bombázását. London rejtett attrakciója a Portugál Zsinagóga, amelyhez saját kóser vendéglő, szellemi centrum, oktatási központ is tartozik. A háromosztatú belső tér lélegzetelállító a késő barokk pompájával, elegánsan díszes frigyszekrényével. A súlyos, fel-le mozgatható csillárok ma is fehér viaszgyertyákkal világítanak, ibériai hangulatot árasztva az angol metropolisz kellős közepén. A tízparancsolat igéit magába foglaló timpanon és a zsoltáridézetekkel illusztrált szöveges üzenetek ugyancsak az időtlenség varázsával ejtik rabul a szíveket. Immár 300 éve, hogy aki ide betér, az megérez valamit az örökkévalóságból. 16 2015 ŐSZ / TÉL 5776