ROMANTIKUS REGÉNYEK. Mary Jo Putney TŰZFOLYÓ GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

ROMANTIKUS REGÉNYEK Mary Jo Putney TŰZFOLYÓ GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe The River of Fire First published in the United States under the title RIVER OF FIRE by Mary Jo Putney. Copyright 1996 by Maryjo Putney. Ali right reserved, Published by arrangement with Signet, a member of Penguin Group (USA) Inc. Hungárián translation GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Copyright Mary Jo Putney, 1996 Hungarian translation GIELER GYÖNGYI GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Szerkesztette DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 963 9459 21 6 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 22,5 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 816 Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt. ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Binnie-nek, a sok támogatásért és végtelen kedvességéért, továbbá, mert annyira szereti a szenvedő hősöket

PROLÓGUS Sutterton Hall, Bedfordshire, Anglia, 1794 A kisfiú keze tétovázott a papír fölött, óvatosan tartva a törékeny rajzszenet ujjai között. Elkezdeni könnyű volt a póni rajzát, de milyenek legyenek a lábai? Hogyan mozognak, amikor Albie üget? A kis Kenneth Wilding pontosan maga elé képzelte a látványt, aztán elégedett felkiáltással a rajz fölé hajolt. A jobb mellső lába így, a hátsók így Amikor elkészült vele, odavitte a rajzot megmutatni az édesanyjának, aki épp csecsemő kislányát ringatta álomba a gyerekszoba másik sarkában. A kisfiú tudta, milyen sokat aggódik az édesanyja a beteges kicsi miatt, de azért mosolyogva nézett fel, amikor odalépett hozzá. Nagyon szép, Kenneth mondta, miután szemügyre vette a rajzot. Ugye, ez Albie? Amikor a kisfiú bólintott, Lady Kimball hozzátette: Csodálatos, mennyire hasonlít, olyan, mintha le akarna ugrani a papírról. Magam se tudtam volna szebbet rajzolni. Ez bizony nagy dicséret volt, mert az édesanyja úgy tudott rajzolni, mint egy angyal. Kenneth büszke mosollyal az arcán tért vissza a vázlatfüzetéhez. Épp elkezdett egy másik rajzot Albie-ról, amikor nyílt a gyerekszoba ajtaja, hűvös légáramlatot eresztve be a folyosóról. Az ujjai összeszorultak a szénen, amikor meglátta, hogy az apja lépett be. Nagydarab, erőszakos férfi volt, aki úgy gyökerezett a földbe, mint Sutterton Hall híres vén tölgyfái. Lord Kimball összevont szemöldökkel nézett a fiára. Megmondtam, hogy ne pocsékold az időt rajzolgatással! A latinleckével kéne foglalkoznod, hogy jövőre felvegyenek Harrow-ba. Kenneth már készen van a leckéjével, én mondtam neki, hogy nyugodtan rajzolhat szólt közbe halkan az édesanyja. Igazán nagyon tehetséges, Godfrey. Ha majd felnőtt fiatalember lesz, és körutat tesz Európában, szép rajzokat készíthet mindenről, amit látott. Lord Kimball felhorkant. A rajzolás lányoknak való. Az úriemberek különben is festőket szoktak felbérelni, hogy képeket csináljanak nekik az utazásaikról. Azzal odarontott a fiához, felkapta és összegyűrte a póniról készült rajzot, és a kandallóba vágta. Gyere velem. A tehenek most kezdenek elleni, elég nagy vagy már, hogy segíts. Kenneth tiltakozni akart, de aztán összeszorította a száját, és engedelmesen felállt. Igen, papa. Egy nap ő lesz Kimball ötödik grófja, és ő lesz felelős a birtokért és az állatokért. Ismernie kell a suttertoni birtok minden zegét-zugát, ahogyan az apja ismeri. Semmi nem fontosabb, mint a föld. A világon semmi. De mielőtt követte volna az apját ki a gyerekszobából, még vetett egy utolsó bánatos pillantást a rajzra, amely lassan elhamvadt a tűzben.

1. fejezet Sutterton Hall, 1817 A helyzet még sokkal rosszabb volt, mint amitől tartott. Kenneth Wilding mélységes fáradtsággal felsóhajtott, és félretolta a birtok könyvelését. Tudta, hogy komoly pénzügyi bajokra számíthat, amikor majd örökli a birtokot, de azt hitte, azért van rá remény, hogy pár évnyi kemény munkával és takarékoskodással megmentse az örökségét. Milyen ostoba volt.., Felállt az íróasztaltól, odament a könyvtárszoba ablakához, és kibámult a lágyan hullámzó suttertoni dombokra. A táj szépsége úgy érte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Tizenöt éven át vágyott rá, hogy hazatérhessen. Nem számított rá, hogy az egykor gazdagon termő földeket ugaron heverve, gazzal felverten találja. Az állatokat eladták, hogy kifizessék belőle egy öregedő férfi és szívtelen, extravagáns fiatal felesége léha szórakozásait. Miközben próbálta elfojtani a dühét, lépéseket hallott a háta mögött. Szabálytalan ritmusukat egy bot kopogása kísérte. Nyugalmat erőltetett az arcára, mielőtt megfordult, hogy szembenézzen a húgával. Nem maradt senkije, csak Beth. Már akkor is nagyon szerette, amikor kólikás kisgyerek volt, de most nem tudta, mit mondjon neki. Túl hosszú ideje voltak távol egymástól. Beth fekete haja és szürke szeme nagyon hasonlított a bátyjáéra, de a vonásai finomak voltak, nem olyan markánsak, mint Kenneth csontos, forradásos arca. Beth letelepedett egy székre, és a kezét lazán összekulcsolva a bot fején nyugtatta. A komolysága miatt idősebbnek látszott huszonhárom événél. Egy szót se szóltál hozzám, mióta ma reggel elment az ügyvéd. Ne hozassak valami ennivalót? Van egy kis pástétom. Nem, köszönöm, azok után, hogy átnéztem a könyvelést, kissé elment az étvágyam. Beth arca elkomorodott. Mennyire rossz a helyzet? Kenneth első gondolata az volt, hogy valami megnyugtatót válaszol, de aztán úgy döntött, nincs értelme hazudni. Nem lehet sokáig leplezni a komor valóságot. Különben is, látszólagos törékenysége ellenére Beth nagyon erős. Már kisgyerekkorában bele kellett törődnie, hogy dongalábbal született, és fiatal nőként is túlélte elkényeztetett fiatal mostohaanyja éles nyelvű megjegyzéseit. Teljesen tönkrementünk mondta Kenneth, minden köntörfalazás nélkül. Mivel apa a suttertoni birtok minden pénzforrását kimerítette, míg Londonban élt a drága Hermionéval, a kastélyra felvett jelzálog jóval meghaladja azt, amennyit egyáltalán ér. A családi ékszerek Hermionénál vannak, semmi esélyünk, hogy visszaszerezzük. A birtokot el kell adni. Nem marad utána semmi, még a te hozományod sem. A hitelezők valószínűleg heteken belül lerohannak és kidobnak minket. Beth ujjai összeszorultak a bot rézfején. Ettől féltem, de azért reméltem, hogy tévedek. Próbált kicsit mosolyogni. Nem mintha számítana a hozományom, úgyis vénkisasszonynak születtem. Ostobaság. Ha apa és Hermione nem tartottak volna itt eltemetve vidéken, már rég férjnél lennél és a gyerekedet ringatnád. Kenneth már megbánta, miután kimondta, mert látta a húga arcán, mennyire vágyik arra, amiben talán soha nem lesz része.

Beth legyintett egyet, mintha nem érdekelné az egész. Sajnálom, Kenneth. Én mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy kézben tartsam a birtok ügyeit, de nem ment valami jól. Sutterton irányítása nem a te dolgod volt mondta komoran Kenneth. Hanem apáé és az enyém. Mi hagytunk cserben téged. Ne okold magadat. A papa vett el egy olyan nőt, aki akár a lánya is lehetett volna, és ő volt az, aki eltékozolta minden vagyonát, hogy olyan fényűző életet nyújtson Hermionénak amit ő megkövetelt. Beth hirtelen elhallgatott, és könnyek csillantak a szemében. Majdnem megkönnyebbülés tudni, hogy vége mindennek, de azért hiányozni fog Sutterton. Kenneth ettől csak még rosszabbul érezte magát. Inkább itt kellett volna maradnom, ahelyett, hogy jelentkeztem a hadseregbe. Ha itt lettem volna, talán meg tudtam volna akadályozni a pénzszórást. Nem hiszem. A papa fülig belehabarodott abba a nőbe, csak Hermione kívánságai számítottak neki, semmi más felelte szárazon Beth. Meg is őrültél volna itt. Azt hiszed, nem emlékszem, milyen borzalmas veszekedéseitek voltak a papával, mielőtt elmentél? A szavai Kennethben is felkavarták a torokszorító emlékeket a Suttertonban töltött utolsó napjairól. Bethnek igaza volt; nem bírt volna itt maradni. Szeretett volna elfelejteni mindent. Megnyugtatóan csak annyit mondott a húgának: Amiatt nem kell aggódnod, hogy éhen halunk. Egy kis pénzem van, amiből megélünk, amíg találok valami megfelelő munkát. Megleszünk valahogy. A tekintete a dombokra esett, és nyelt egy nagyot. Remélte, hogy nem látszik az arcán a fájdalom, amit érez. Elmegyek, sétálok egyet. Este vacsora után majd eltervezzük, mi legyen. Azt hiszem, a személyes tárgyaidat megtarthatod majd, azt nem viszik el a hitelezők. Nagyon jól megleszünk mondta Beth, és lassan felállt. Ha birtokintézőnek nem is vagyok túl jó, azért egy háztartást elvezetek, majd meglátod. Kenneth bólintott, aztán kimenekült a szobából. Örült, hogy kiszabadul a csípősen friss februári levegőre. Mióta hazatért, huszonnégy órája nem mozdult ki bentről, a könyvelést nézte át, és a család ügyvédjének katasztrofális beszámolóját hallgatta. Ezenkívül kirúgta az arcátlan és hozzá nem értő intézőt, akit azután vettek fel, hogy Kenneth apja végképp elvesztette érdeklődését a birtok iránt. Lehet, hogy Hermione valami bűbájjal igézte meg. A második házassága után Lord Kimball teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna. Kenneth kisfiúkorában szerette és tisztelte az apját, de félt is tőle. Most nem maradt benne más, csak a düh és megvetés. Ahogy hosszú lépteivel végighaladt az ösvényen, amely már akkor is itt kanyargott, amikor még VIII. Henrik ült a trónon, kezdett kicsit megnyugodni. A dombok, a táj, minden olyan ismerős volt, mint a saját tenyere, ugyanakkor mégis újnak tűnt, hiszen tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára itt járt. Tizenöt hosszú év Vannak, akik a téli tájat komornak tartják, de Kenneth nagyon szerette a finom színeket. A fákon a szürke ezernyi árnyalata játszott, és az állandóan változó felhők úgy siklottak át az égen, mintha élőlények lennének. Megállt egy kis pataknál, és figyelte, ahogy a kristálytiszta víz átfolyik a hullámzó vízinövényeken és mossa a tarka kavicsokat. Ez az otthona, legalábbis még egykét hónapig Egy kavicsot dobott a patakba, aztán tovább sétált. Bár neki és a húgának nem kell éheznie, Beth élete tönkre van téve. Csinos, okos és kedves lány, és a

dongalába talán nem jelentett volna áthághatatlan akadályt, hogy férjet találjon, ha megfelelő hozománya lenne. De így, a fogyatékossága és a szegénysége örökre vénlányságra kárhoztatja. Megállt Sutterton legmagasabb dombjának tetején. A feje fölött a kopár faágak bonyolult csipkemintázatot alkottak. Felmarkolt egy kis száraz, omladozó földet. Az ősei évszázadokon át ezért a földért éltek, haltak és dolgoztak. Most az apja menthetetlen ostobasága miatt, a birtok idegenek kezére kerül. Habár nem volt nagy szakértő, ami a gazdálkodást illeti, a legkorábbi emlékei arról szóltak, hogy már gyerekkorában mennyire szerette ezt a földet, ahogy az édesanyját. Fojtott, fájdalmas kis hang tört fel a torkából, és kiszórta a kezéből a földet. A lelke üdvösségéről is lemondana, ha ezzel megmenthetné Suttertont. Nem mintha a mennyországban tárt karokkal várnának egy olyan valakit, aki élete felét háborúzással töltötte A hideg szél beletépett a hajába, ahogy lefelé ballagott a dombról. Ugyan nem reménykedett már semmiben, de azért eltöprengett, lenne-e rá esélye, hogy kölcsönt szerezzen valahonnan, amiből legalább részben ki tudná fizetni a hitelezőket. Így nyerhetne egy kis időt, addig eladhatna valamennyi földet, és termővé és jövedelmezővé tehetné a megmaradt birtokot. De hát mindehhez csillagászati összegre lenne szüksége, legalább húszezer fontra. Mielőtt hazajött volna, beszélt több londoni bankárral is. Nagyon udvariasak voltak vele, ahogy a nemesi rangja megkívánta, de egyértelmű volt, hogy egyikük sem fog pénzt kölcsönözni egy olyan embernek, aki semmi mást nem örökölt, csak adósságokat. És mindez ráadásul még az előtt volt, hogy rájött volna, valójában milyen szörnyű a helyzet. Olyan ismerőse sem volt, akitől ekkora összeget kérhetett volna. A legközelebbi barátai a volt ezredében, a tüzérségnél szolgáltak. Bár ez elit alakulatnak számított, azért nem volt igazán divatos és népszerű, a legtöbb tiszt inkább orvosok, lelkészek, kisbirtokosok fia volt. Nekik is a tiszti zsoldjukból kellett megélni, és sokszor a családjukat is támogatni. Az egyetlen kivétel legjobb barátja volt, Lord Michael Kenyon. De Michael, bár nemesember volt és nagy vagyon birtokosa, nemrégiben nősült, és már a kisbaba is útban volt. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy lenne felesleges húszezer fontja, de Kenneth úgysem tudta volna rávenni magát, hogy megkérdezze. Úgyis épp elég bajból húzta már ki Michael a múltban is. Mire elért a birtok határáig, magában kimerített és végiggondolt minden lehetőséget. Komor arccal visszafordult a ház felé. Sutterton kárhozatra van ítélve. Ideje elgondolkozni, mi lesz a jövőjével. Most, hogy vége a háborúnak, sok volt katonatiszt munkát keres. Szerencsére voltak családi összeköttetései, talán lesz, aki segít valami állást találni. Mire visszaért a házba, komor belenyugvás uralkodott el rajta. Amikor belépett, a házban megmaradt néhány szolga egyike fogadta, az öreg komornyik, Harrod. Látogatója van, Lord Kimball. A komornyik odanyújtott egy ezüsttálcát, rajta egy névkártyával, olyan elegánsan, mintha legalábbis egy királyi palotában lennének. Az úriember úgy döntött, megvárja A névkártyán Lord Bowden állt. Kenneth összevont szemöldökkel nézte, nem mondott neki semmit a név. Hol vár? Harrod finoman köhintett egyet. Vettem magamnak a bátorságot, és bevezettem az urat a könyvtárszobába.

A szén nagyon drága volt, és a könyvtár volt az egyetlen helyiség, ahol égett a tűz. Kenneth átadta a kalapját és kabátját a komornyiknak, aztán átsétált a jéghideg hallon, be a könyvtárba, ahol csak egy árnyalattal volt melegebb. A vendég felállt a tűz mellől, amikor Kenneth belépett. Ötvenes évei elején járhatott, vékony volt, szikár, izmos, és hideg magabiztosság áradt belőle. Jellegtelennek lehetett volna mondani, ha nem lett volna olyan sötét, átható tekintete. Kenneth törte meg a csöndet. Találkoztunk már, Lord Bowden? Vagy talán az apám barátja volt? Ismertem az édesapját, de nem voltunk közeli barátok. Bowden nem várt invitálásra, magától visszaült a székre. Azért jöttem, mert üzleti megbeszélnivalóm lenne önnel. Kenneth arca megmerevedett. Ha hitelező, nem tehetek semmit önért. A birtok csődbe ment. Tudom. Mindenki tisztában van vele, milyen állapotban van a Wildingbirtok. Bowden körbenézett a kopottas könyvtárszobában. Épp ezért egész jó áron megvásároltam a hitelezőktől a tartozások egy jó részét. A névértéke ötvenezer font, és rég esedékes lett volna a behajtása. A belső zsebébe nyúlt, és kivett néhány papírt, aztán lefektette őket az íróasztalra. Kenneth vetett egy pillantást az iratokra. Eredetinek látszottak, az apja aláírása is. A vég hamarabb bekövetkezett, mint várta Rossz vásárt csinált, Bowden mondta. Próbálta leplezni a keserűségét. Kirántotta az íróasztal fiókját, és kivette a suttertoni kastély kulcsait. Több tucat is lógott a vaskos fémkarikán. Sok boldogságot kívánok az új tulajdonához. Azt javaslom, a szolgákat tartsa meg, az a néhány, aki itt maradt, igencsak lojális. A húgom és én holnap távozunk. Bár ha ragaszkodik hozzá, már ma este meg lehet oldani. Odadobta a súlyos kulcskarikát Bowdennek. Bowdent meglepte a mozdulat, elkésve reagált, nem tudta elkapni a kulcsokat. Lecsúsztak a szék karfájáról, és nagy csörömpöléssel a földre estek. A férfi egy pillanatig rámeredt a kulcskarikára, aztán Kennethre emelte a tekintetét. Nem azért jöttem, hogy kidobjam. Lenne egy ajánlatom. Azt akarja mondani, hajlandó lenne meghosszabbítani a jelzáloghitelt? Amilyen állapotban a birtok van, évekbe telne, mire képes lennék mást törleszteni, mint a kamatokat. Nem azért jöttem, hogy a szerződés feltételeiről tárgyaljak mondta Bowden hűvösen. Lenne egy ajánlatom. Ha elvégez nekem egy szolgálatot, akkor elengedem az adósságait, és a jelzálogot átruházom önre. Kenneth döbbenten meredt a látogatójára. Túl szépnek hangzott, amit mondott, és a tapasztalatai szerint az ilyen dolgokról tényleg ki szokott derülni, hogy nem igazak. Mit kíván cserébe? A halhatatlan lelkemet? Nem vagyok Mefisztó, és a lelke csak magára tartozik felelte Bowden halvány mosollyal. Sutterton a magáé lehet. Cserébe nem kell mást tennie, mint tönkretenni egy embert. Szóval tényleg túl szép volt, hogy igaz legyen. Bowden nyilvánvalóan őrült. Kenneth szája megrándult, és visszalökte az íróasztal fiókjába a jelzálog iratait. Sajnálom. Katona vagyok, nem bérgyilkos. Ha valami bűntettet akar elkövettetni, keressen valaki mást. Bowden gúnyosan felvonta a szemöldökét. Ha egy bérgyilkosra lenne szükségem, kerestem volna valami gazembert, aki pár shillingért megteszi. Ennél

kicsit bonyolultabb dologról lenne szó. Egy ember, aki köztiszteletnek örvend, és minden gyanú felett áll, elkövetett egy nagy bűnt. Szeretném leleplezni, börtönbe és akasztófára juttatni. Bowden arcán megrándult egy izom. Azt akarom, hogy sárba hulljon a hírneve, és mindenki megtudja, valójában milyen aljas. Azt hiszem, maga az az ember, aki ebben segíteni tud nekem. Kenneth fejében megszólalt egy figyelmeztető csengő. Ha van egy kis józan esze, kidobja ezt a félnótás őrültet. De hát Sutterton jövője Bowden kezében van. Kenneth úgy érezte, tartozik annyival a húgának és saját magának is, hogy legalább végighallgatja. De miért pont én? Soha nem is találkoztunk. Az édesapja egyszer futólag említette önt egy beszélgetésünk során. Kíváncsivá tett, amit mondott, és érdeklődtem ön után. Nem gyakran fordul elő, hogy egy nemesi származású fiatalember a rangját eltitkolva beáll egyszerű közkatonának. És nemcsak hogy túlélte a háborút, de a bátorságával kiérdemelte a tiszti előléptetést is. Bowden összeszűkült szemmel nézett rá. Persze, vannak még bátor férfiak a világon De van két tulajdonsága, ami kiemeli közülük. Az egyik nyilván az őrültség, különben nem hallgatnám magát felelte szárazon Kenneth. Mi a másik? Bowden tudomást sem vett a közbeszólásáról, zavartalanul folytatta: Spanyolországban felderítőtisztként dolgozott, ami azt jelenti, hogy ravasz, félelmet nem ismerő, és ért hozzá, hogy kell információkat szerezni. Úgy hallottam démon harcosnak nevezték. Kenneth elhúzta a száját. Ez csak egy csúfnév, ami akkor ragadt rám, amikor elfogtam egy csapat francia dezertőrt, akik a spanyol parasztokat terrorizálták. Csak azt tettem, amit bármeny tiszt megtett volna. Talán, de figyelemreméltó hatékonysággal tette mondta Bowden elgondolkozó tekintettel. Miután három évig volt felderítő, elfogták a franciák, és több napig fogságban tartották. Megszökött, és visszatért az ezredéhez, a régi beosztásába, senki nem tudta, miért. Kenneth Mariára gondolt, és arra, a világ minden kincséért sem mondaná el Bowdennek, miért hagyta abba a felderítőmunkát. Ha egy saját kémre van szüksége, miért nem bérel fel egy magánnyomozót a Bow Streetről? Nálam sokkal jobban értenek a bűnügyek felderítéséhez. Felbéreltem egyet, de nem tudott semmi lényegeset kinyomozni. Olyasvalakire lenne szükségem, aki be tudna férkőzni az illető otthonába, és belülről folytatni a nyomozást. Bowden alaposan szemügyre vette Kenneth csontos arcát és széles vállú, izmos alakját. Elismerem, a külseje nem a legbizalomgerjesztőbb, viszont megbízható forrásból azt is hallottam, hogy tehetségesen festeget. Nem vagyok festő mondta mereven Kenneth. Csak tudok egy kicsit rajzolni. Bowden ismét felvonta a szemöldökét. Jó, mondjuk így. Mindegy, úgy tudom, hogy még fiatalon Európában töltött éveket, és ha a katonai kötelességei engedték, a művészetek és építészet tanulmányozásával töltötte az idejét. Látta Spanyolország, Franciaország, Hollandia kincseit, olyan műalkotásokat, amiket kevés angol embernek adatott meg látni mostanában. Ez segíteni fog, hogy bejuthasson az illető házába. A beszélgetés percről percre különösebb lett. Tehát szüksége van egy merész, könyörtelen kémre, aki járatos a művészetek terén, és akár egy vagyont is hajlandó kifizetni neki ezért a feladatért? kérdezte Kenneth. De hát miért?

Ez az alak, akit le akarok leplezni, festő. Egy olyan ember, aki semmit nem ért a művészetekhez, nemigen férkőzhetne közelébe. Bowden hátborzongatóan elmosolyodott. Most már érti, miért gondolom, hogy ön rendkívüli módon alkalmas a feladatra? Egy festő? kérdezte Kenneth óvatosan. Kiről lenne szó? Bowden kicsit habozott. Mielőtt ezt elárulnám, a szavát kell adnia, hogy senkinek nem beszél erről, még akkor sem, ha nem fogadja el a megbízásomat. Én igazságot akarok tenni, Kimball, és senki nem állhat az utamba. A szavamat adom. Bowden résnyire szűkült szemmel nézett rá. Az illető Anthony Seaton. Sir Anthony Seaton? kiáltott fel Kenneth, és rámeredt a látogatóra. Most ugye, viccel? Nem viccelnék egy ilyen dologról csattant fel Bowden. A reakciója is jól mutatja, miért van ilyen nehéz dolgom, ha le akarom leplezni. Senki nem tudja elhinni róla, hogy bűnöző lenne. Kenneth hitetlenkedve megrázta a fejét. Sir Anthony elsősorban a portréiról volt híres, de ezenkívül nagyszabású, pompás történelmi jeleneteket is festett. Kenneth látott metszeteket a munkáiról. Szíve mélyéig megrendítette az erejük. De hát ő Anglia egyik legnagyobb festője! Úgy van. Bowden elsimított egy ráncot makulátlan szarvasbőr nadrágján. Ezenkívül az öcsém. 2. fejezet Kenneth egy pillanatnyi döbbent hallgatás után megszólalt: Nem akarok belebonyolódni egy családi viszályba. Akkor sem, ha ezzel csapdába ejtene egy gyilkost, és közben az örökségét is megmenthetné? kérdezte halkan Bowden. Ez nem egyszerű családi viszály. Itt igazságot kell szolgáltatni. Kenneth hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett egy ital után. Felállt, és odament az italszekrényhez, amelyet még az apja töltött meg nagy gondossággal. Öntött két pohár brandyt, az egyiket átadta a vendégnek, és visszaült a helyére. Nagyot kortyolt, aztán megszólalt: El kell mondania a teljes történetet, mielőtt dönteni tudnék erről az őrült ajánlatról. Igen, én is azt hiszem mondta Bowden, kicsit vonakodva. Belebámult a brandybe, de nem kóstolt bele. Huszonnyolc évvel ezelőtt eljegyeztem egy fiatal hölgyet, Helen Cosgrove-nak hívták. Lobogó vörös haja volt, és nagyon gyönyörű volt. Már kihirdették az esküvőnk időpontját, és csak egy hét volt hátra a nagy napig, amikor megszökött az öcsémmel, Anthonyval. Kennethnek elakadt a lélegzete. Hát, nem csoda, hogy a két fivér nem szíveli egymást. Huszonnyolc év hosszú idő, hogy még most is bosszúra vágyjon. Bowden szeme megvillant. Azt hiszi, ilyen kicsinyes vagyok? Dühöngtem az árulásuk miatt, és soha többé nem beszéltem egyikükkel sem. De ha nem is tudtam megbocsátani, meg tudtam érteni, hogyan történhetett. Anthony elbűvölő, romantikus fiatal festő volt akkoriban. Végül az előkelő társaság is befogadta őket, helytelen viselkedésük ellenére, és nagy szerelmi házasságnak tekintették a kapcsolatukat.

Bowden elhallgatott. Amikor túl hosszúra nyúlt a csönd, Kenneth megszólalt: Gyilkosságot emlegetett. Bowden feszült hangon folytatta. Helen tavaly nyáron halt meg, a Tóvidéken található házuknál. Azt mondták, baleset volt, de én tudom, hogy nem így történt. Éveken át sok mendemonda keringett Anthony viszonyairól. Szörnyű lehetett ez a tudat egy ilyen finom lelkű nőnek, mint Helen. A halála idején azt pletykálták, hogy Anthony megunta a feleségét, és el akarja venni a szeretőjét. Mindig is önző alak volt. Bowden lángoló tekintettel előbbre hajolt. Szerintem vagy ő ölte meg Helent, vagy olyan boldogtalanná tette, hogy Helen maga vetett véget az életének. De Anthony akkor is ugyanolyan felelős a haláláért, mintha a saját kezével gyilkolta volna meg. Öngyilkosságba hajszolni egy asszonyt, erkölcsi szempontból ez bizony bűn, de a törvény szerint mégsem, gondolta Kenneth. Hangosan csak annyit mondott: Maga a legrosszabbat feltételezi az öccséről, de úgy tűnik, mindenki más úgy hiszi, hogy Lady Seaton öngyilkos lett. Lehet, hogy így is történt. Bowden felhorkant. Egy egészséges nő nem sétál le csak úgy egy szikláról, gyönyörű időben, egy ismerős tájon. Az egyetlen érdekes dolog, amit a magándetektív kiderített, az volt, hogy az eset után a sziklánál dulakodás nyomait találták. De mivel az öcsém ugyebár minden gyanú felett állt, senkinek nem jutott eszébe őt vádolni. Kellemetlen ügy, gondolta Kenneth. Talán igaza van, és Seaton tényleg megölte a feleségét mondta lassan Kenneth, De tekintve a halálának körülményeit, így utólag a világ legjobb nyomozója sem tudná megállapítani, mi történt. Ezt megértem bólintott Bowden jéghideg tekintettel. De én nem nyugszom addig, amíg le nem zajlott egy alapos nyomozás. Azért kerestem meg, mert szerintem maga a legalkalmasabb, hogy elvégezze ezt a feladatot. Ha tiszti és úriemberi becsületszavát adja, hogy mindent megtesz, hogy kiderítse Helen halálának körülményeit, én elengedem az adósságait. Ha sikerül meggyőző bizonyítékot szereznie Anthony bűnösségére, akkor ráadásként kap ötezer fontot, ami segíthet megint talpra állítani a birtokot. Ez hihetetlen ajánlat volt, szinte csoda. Kenneth lerakta az üres brandyspoharat, felállt, és idegesen járkálni kezdett a könyvtárszobában. Bowden ajánlata őrültség, és a törvénytelenség határát súrolja. Ha van egy kis esze, ajtót mutat neki. De hát soha nem a józan ész parancsai szerint élte az életét Ha elfogadja a megbízást, Sutterton meg van mentve. Beth megkaphatja azt az életet, amit megérdemel, Londonba mehet a báli szezonra, és lehet hozománya, ha esetleg férjhez akarna menni. A birtokot jövedelmezővé lehetne tenni, kifizethetné az évek óta elmaradt szolgákat és béreseket. Ami pedig saját magát illeti Megtorpant a kandallónál, és végighúzta kezét a díszesen faragott párkányon. Gyerekkorában nagyon szeretett történeteket kitalálni a tölgyfából faragott figurákról. Sutterton értelmet adhatna az életének. A csaták előtt a sáros lövészárkokban, a tűző spanyolországi napon és a fagyos téli éjszakákon mindig arról álmodozott, mit csinál majd, ha a ház egyszer az övé lesz. Bonyolult terveket szőtt, hogyan lehetne felújítani a huzatos régi kastélyt, anélkül, hogy lerombolnák Tudorkarakterét. Ha elfogadja Bowden ajánlatát, egy nap valóra válthatja az álmait. És kinek ártana vele? Ha Sir Anthony bűnös, akkor megérdemli a büntetést, akkor is, ha ő Anglia legnagyobb festője. Ha egyértelműen ártatlan, akkor talán

Lord Bowden is megszabadulna a mániájától. És ha egyiket sem sikerül bebizonyítania, akkor is megmenti Suttertont. Babonás kis borzongás futott át rajta, amikor eszébe jutott, hogy egy órával ezelőtt az járt a fejében, hogy a lelke üdvösségéről is lemondana, ha ezzel megmenthetné Suttertont. De Bowden nem a Sátán, csak egy segítségre szoruló angol úriember. Kenneth a látogatóhoz fordult. Kell írnunk egy szerződést, amiben rögzítjük a megállapodás részletes feltételeit. Bowden szeme diadalmasan megvillant. Természetesen. Hozzon papírt és tintát, és most rögtön megírjuk. Félórányi tárgyalás és fogalmazás után el is készültek, és mind a ketten elraktak egy példányt a szerződésből. Nem mintha bármelyikük is fel akarta volna használni, de a megléte biztosítja, hogy egyik fél se lehessen tisztességtelen. Miután mind a ketten aláírták, Kenneth felállt, és újratöltötte a brandyspoharakat. Igyunk a sikeres küldetésre. Bowden is magasba emelte a poharát. A sikerre! Nemcsak belekortyolt, hanem egy hajtásra kiitta, aztán a kandallóba hajította a poharat. A pohár összetört, a brandy cseppjei lángra lobbantak, kéken lobogva a parázson. Bowden a dühtől elfúló hangon azt mondta: Az öcsém pedig égjen a pokol tüzén azért, amit tett. A szavai után súlyos csönd lett, míg Kenneth meg nem szólalt: Azt mondta, be kell jutnom Sir Anthony házába. Mivel minden mást ilyen részletesen kidolgozott, gondolom, erre is van valami terve. Bowden bólintott. Az öcsém titkára épp távozni készül, mivel kapott egy jobb állásajánlatot. Morley amolyan általános faktótum volt, ő irányította az egész háztartást, amely a legjobb időszakokban is elég kaotikus, Morley nélkül pedig végképp széthullana. Keresse fel az öcsémet, és jelentkezzen titkári állásra. Kenneth meglepetten kérdezte: Miért venne fel a tikárának? Nyilván lesznek sokkal alkalmasabb jelöltek. Anthony nem fog hirdetést feladni, ha rögtön jelentkezik valaki, aki megfelelő. Jól fog jönni a katonai múltja, mivel az öcsém romantikus csodálója a katonaságnak, de a művészetek terén való jártassága lesz a döntő tényező. Bowden elgondolkozott. Keresse fel Anthonyt, és mondja azt, hogy egy jó barátja küldte, aki névtelen kíván maradni, mert tudja, hogy nagy szüksége lenne a szervezőkészségére. Az öcsémnek ez tetszeni fog. Kenneth remélte, hogy tényleg ilyen könnyen fog menni. És ki lakik még a házban? Sir Anthony elvette a szeretőjét? Bowden habozott. Még nem. Talán úgy gondolta, gyanút keltene, ha azonnal újranősülne. Kenneth megint kortyolt a brandyből. Gyermekei vannak Sir Anthonynek? Egy lánya, Rebecca. Huszonhét éves, azt hiszem. Egy tönkrement hírű vénkisasszony. Ha úgy tetszik, egy kis szajha. Tizennyolc éves korában megszökött valami poétával, akiben aztán nem volt annyi tisztesség, hogy elvegye. Úgy látszik, ebben a családban minden lány megszökik, gondolta fanyarul Kenneth. Az apjával lakik? Igen. Ez is jellemző Anthony erkölcsi felfogására, hogy képes volt visszafogadni a házába. Kenneth ezzel nem értett egyet: ha valaki elküldené az egyetlen lányát egy fiatalkori botlás miatt, az sokkal erkölcstelenebb lenne. De megtartotta magának a

véleményét, és csak annyit mondott: Az lenne a logikus, hogy ő irányítsa a háztartást, és nem az apja titkára. Miért nem ő csinálja? Vagy lusta, vagy nem ért hozzá. Gondolom, majd maga kideríti. Bowden felállt, és hidegen elmosolyodott. Végül is, egy vagyont fizetek magának azért, hogy mindent megtudjon az öcsém életéről. Miközben Kenneth kikísérte a látogatót, azon tűnődött, vajon a furcsa szag, amit a hallban érez, csak penész, vagy inkább kénkő. Mielőtt átöltözött volna a vacsorához, Kenneth még felment a húgához, hogy elmondja neki a jó hírt. Beth a hálószobája ablakánál üldögélt, kihasználva az utolsó világos órákat, hogy varrogasson kicsit. Kenneth összevonta a szemöldökét, és odament a kandallóhoz. Ez a szoba egy jégverem, Beth. Jobban kéne vigyáznod magadra. Beth felnézett a párnahuzatról, amit javítgatott. Fölösleges pazarolni a szenet. Megszoktam a hideget. Kenneth letérdelt, és jó nagy lapát szenet rakott a pislákoló tűzre. Pár nyomás a fújtatóval, és máris meleg láng lobogott. Felállt, és épp meg akart szólalni, amikor megpillantott egy kis festményt a falon. Te jóságos ég, a Rembrandt! Azt hittem, már nincs meg. Jaj, el kellett volna mondanom tegnap, amikor megérkeztél, de elfelejtettem a nagy izgalomban. Beth tovább öltögetett. Ahányszor Hermione itt járt, mindig jól körbenézett, nem talál-e valami értékeset, amit magával vihet Londonba. Tudtam, hogy ez a kép a kedvenced, úgyhogy kicseréltem a keretét azzal a rémes kis tájképpel, ami a hallban volt, és felhoztam ide a Rembrandtot. Hermione egyszer bejött ugyan a szobámba, de fel se tűnt neki. Hála istennek! Nem valami jelentős festmény, de megér úgy száz fontot. Elég értékes ahhoz, hogy Hermione szemet vessen rá. Kenneth izgatottan odament a virágokat és gyümölcsöket ábrázoló kis csendélethez. Alig lehetett észrevenni az egyszerű keretben, de a szakértő szemnek azonnal feltűnt, hogy mesteri kéz alkotása. Kenneth mindig nagyon szerette érzéki színeit és formáit. Hogy lehet ilyen mélységet, ilyen gazdagságot kölcsönözni valaminek? Meghatotta, hogy a húga így gondolt rá, hogy a kedvéért megmentse a képet. Amikor rápillantott, hirtelen beléhasított, mennyire hasonlít az anyjukra. Nagyon hálás vagyok neked, Beth mondta halkan. Azt hittem, soha többé nem látom ezt a képet. Beth elmosolyodott. Örülök, hogy örülsz. Aztán eltűnt a mosoly az arcáról. Ugye, nem viszik el a hitelezők? Kennethnek csak most jutott eszébe, miért is jött. Lehet, hogy megfordult a szerencse. Délután felkeresett egy úr, aki megbízott egy munkával. Lehet, hogy így megmenthetem Suttertont. Beth rámeredt, és az ölébe ejtette a varrását. Te jó ég, miféle munka lehet az? Furcsa ügy, és egyelőre nem beszélhetek róla senkinek. De ha minden jól megy, jövő évben bemutathatnak az udvarnál, mint Sutterton úrnőjét. Kenneth látta a kérdéseket a húga arcán, és gyorsan hozzátette, mielőtt megszólalhatott volna: Nem veszélyes, és nem törvénytelen, amit csinálok, csak furcsa. Egy időre fel kell mennem Londonba, lehet, hogy pár hétre, lehet, hogy pár hónapra. Hagyok itt egy kis pénzt, hogy fedezni tudd a ház fenntartásának a költségeit. Máris elmész, ilyen hamar? Beth nem tudta elfojtani a csalódottságot a hangjában.

Kenneth kényelmetlenül fészkelődött. A húga már így is annyit volt egyedül Hirtelen eszébe jutott valami. Amikor múlt héten átutazóban Londonban voltam, összefutottam egy barátommal, Jack Davidsonnal. Írtam róla a leveleimben. Waterloonál megsebesült, és nyomorék lett a bal karja, azóta csak lézeng a világban. Egy földbirtokos kisebbik fia, és elég jól ért a gazdálkodáshoz. Ha nincs ellenedre, megkérem, hogy jöjjön ide. Szerintem szívesen lenne átmenetileg intéző a birtokon. Felmérheti, mi lesz a teendő, ha meg tudjuk tartani. Beth vetett egy pillantást a botjára. Biztos jól meglennénk Mr. Davidsonnal. De kell találnom egy társalkodónő-félét is, hogy ne legyünk kettesben. Egy pillanatig gondolkozott. Majd írok Olivia unokanővéremnek. Biztos szívesen eljön, ha megengedem neki, hogy a királyi lakosztályban lakjon, Kenneth elmosolyodott. Nagyszerű. Reméljük, minden más is ilyen egyszerűen elrendeződik. De amikor elment, hogy átöltözzön a vacsorához, elpárolgott a jókedve. Azon tűnődött, Faustnak vajon mennyi időbe telt, míg kétségei támadtak az alkuval kapcsolatban, amit Mefisztóval kötött. 3. fejezet Sir Anthony Seaton rosszalló pillantást vetett a reggelizőszobában felszolgált ételekre. A szakács ezt reggelinek nevezi? Az az idióta francia megérdemelné, hogy kirúgjam. Már kirúgtad, apa mondta Rebecca Seaton, anélkül, hogy felemelte volna tekintetét a vázlatfüzetéből, amely a tányérja mellett feküdt. Tegnap megszabadultunk tőle. Az apja összevonta a szemöldökét. Valóban. Az az arcátlan disznó meg is érdemelte. Miért nincs még helyette senki? Időbe telik új szakácsot találni, főleg így, hogy minden cselédközvetítőnél már rosszul vannak, ha meglátnak. Rebecca harapott egyet a pirítósból. Már híresek vagyunk róla, hogy milyen gyakorisággal váltják nálunk egymást a szolgák. Szerencsére a konyhalány tud főzni egy kicsit. Ugyan, honnan tudnád, te többnyire észre sem veszed, mit eszel. Sir Anthony morcosan nézett a lányára. Miért nem tudsz kicsit nagyobb rendet tartani ebben a házban? Rebecca tudta, hogy az apja hangulata nem fog javulni, míg meg nem issza a reggeli teáját, úgyhogy lerakta a ceruzát, és töltött egy csészével. Tejet öntött hozzá, és a cukrot felkeverte, s odaadta neki a gőzölgő italt. Ha ilyesmivel töltenem az időmet, nem tudnék kisegíteni a műteremben. Na, persze. Sir Anthony kortyolt egyet a tűzforró teából. A fene essen abba a Morleyba, hogy pont most tudott elmenni! Nem volt túl ügyes a háztartás vezetésében, de azért a semminél még mindig jobb. Rebecca nem reménykedett túlságosan, de azért megkérdezte: Beszéltél azzal a fiatalemberrel, akit Mr. Morley az utódjául javasolt? Az apja undorodva legyintett. Zöldfülű, ostoba tacskó volt. Teljességgel alkalmatlan. Rebecca felsóhajtott. Feladnak majd hirdetést titkári állásra az újságokban. Mivel az apjának nem volt türelme, hogy a jelöltekkel beszélgessen, rá fog hárulni a feladat, hogy válasszon a rengeteg jelentkezőből. Remélte, hamar akad valaki

megfelelő. Két közvetítőnél is megígérték, hogy még ma küldenek egy szakácsot. Ha szerencsénk van, az egyik megfelel. Sir Anthony két szelet sonkát rakott a tányérjára. Gondoskodj róla, hogy ne egy temperamentumos szakácsművész legyen. Mindent megteszek felelte Rebecca szárazon. Egy házban úgysem fér el két temperamentumos művész. Az apja arcán hirtelen felvillant az a mosoly, ami miatt még az ellenségei is megbocsátották neki lekezelő modorát. Ez igaz, itt vagyok én. Elhallgatott, és odalesett Rebecca válla fölött a füzetbe. Min dolgozol? Rebecca felé fordította a füzetet. A Tó Asszonyához csinálok vázlatokat. Mit gondolsz erről a kompozícióról? Az apja szemügyre vette a rajzot. Érdekes, félig nimfa, félig harcos amazon. Tetszik, ahogy a haja lebeg a vízben, és ahogy felemeli az Excaliburt Ez nagy dicséret volt Sir Anthony Seatontól, aki egyáltalán nem volt tapintatos, ha festészetről volt szó. Rebecca felállt. Remélte, hogy az apja hamarosan talál új titkárt, és akkor ő nyugodtan nekikezdhet az új festményének. Rebecca úgy tervezte, csak pár percet fog tölteni azzal, hogy átnézi a vázlatait, amiket A Tó Asszonyához készített eddig, de amikor legközelebb felemelte a tekintetét a rajzokról, már koradélután volt, és ő még mindig nem írta meg a hirdetést, amit fel akart adni az újságban. Most már túl késő, a másnapi lapokba úgyse érhet oda. A fenébe is. És ami még rosszabb, nem volt megelégedve a vázlataival. Felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, aztán átsétált a lejtős mennyezetű padlásszobán, kezében a vázlatfüzettel. A műterme elfoglalta a padlástér felét, ez volt a szentélye. Senki nem léphetett be ide az engedélye nélkül, még az apja sem. Letelepedett az ablakülésre, és kinézett az utcára. A ház a sarkon állt, amitől jól látott mindkét utcán a forgalomra. Odalent a Hill Streeten megpillantott két, a szomszédba tartozó cselédet, akik épp megálltak kicsit flörtölni. A szemtelen kis szobalány kacér mozdulattal igazgatta a haját, miközben felnézett a jóképű fiatal inasra. Rebecca gyorsan új oldalra lapozott a füzetben, és sietve felvázolta a lány nyakának ívét és kacérkodó tekintetét. Egyszer szeretett volna egy rajzsorozatot csinálni szerelmespárokról. Talán közben megtanul valamit a szerelemről is Amikor ismét felemelte a tekintetét, meglátott egy piaci árust, aki épp a saroknál fordult be a Waverton Streetre, ütött-kopott talicskát tolva maga előtt. A napcserzett arcú öregember rendszeresen itt árult a környéken. Az apja többször is elcsábította, hogy álljon modellt neki kisebb karakterfigurákhoz a nagyobb képein. Az árus nagyon büszke volt, hogy így megörökítették az örökkévalóság számára. Rebecca épp el akart menni az ablaktól, amikor egy férfi fordult be a Waverton Street sarkán. Megakadt rajta a szeme, a mozgása miatt. Szálfaegyenes, magabiztos, szinte arrogáns volt a tartása. Habár úriemberhez méltó öltözéket viselt, széles vállú, izmos alakja inkább munkásemberre vallott. Érdekes ellentmondás. A férfi kicsit tétovázott a sarkon, és végignézett a Hill Streeten. Rebeccának elakadt a lélegzete, amikor felé fordította fejét, és meglátta az arcát. Nem volt jóképű, épp ellenkezőleg. A vonásai élesek voltak, majdnem durvák, az arcán vékony forradás hasított végig, egészen sötét haja tövéig. Ugyanakkor mégis

valami ragadozóhoz hasonló intelligencia sugárzott belőle. Egy kalóz, a Mayfair negyed kellős közepén Rebecca nem tudta levenni róla a szemét. A varázslat megtört, amikor a férfi lehajtotta a fejét, és megint elindult. Rebecca visszaült az ablak mellé, és rajzolni kezdett, a ceruzája száguldott a papíron, hogy rögzítse a férfi képét, amíg elevenen előtte van. Néhány gyors vonással elkapta a fizikai jellemzőit, de az arckifejését már nem sikerült elcsípnie. Újból próbálkozott, aztán megint, de hiába, nem tudta megragadni azt a halálos kiszámíthatatlanságot. Felemelte a fejét, és kinézett az ablakon. Rá tudná venni vajon, hogy álljon modellt neki? Persze, már biztos rég elment. Rebecca felsóhajtott. Régebben bezzeg utánarohant volna, ki az utcára, hogy jobban megnézze az arcát. Talán egy nap majd megint visszatér ez az alkotói szenvedély. Legalábbis nagyon remélte, hogy így lesz. Kenneth megállt az utcán, szemben a Seaton-házzal. Úgy tűnt, kifizetődő dolog lehet a gazdagok portréfestőjének lenni. A szép nagy mayfairi ház, amely kényelmesen megközelíthető volt az előkelő megrendelőknek, egy vagyonba kerülhetett. Kenneth eltűnődött, mi várja odabent. Habár Lord Bowden kémnek mondta, felderítőtisztként a legfőbb erőssége az volt, hogy jól lovagolt, és ügyesen tudott térképeket és vázlatokat rajzolni a franciák állásairól. Arra soha nem volt szükség, hogy beépüljön az ellenség soraiba, mint most. Összeszorított szájjal átment az utca túloldalára, a ház elé. Nem örült annak, amit tennie kell, de Beth és Sutterton kedvéért képes lesz hazugságra és árulásra is. Csak abban reménykedett, hogy gyorsan végére járhat a dolognak, és kiderítheti, bűnös vagy ártatlan Seaton. A kopogására olyan sokáig nem jöttek ajtót nyitni, hogy már azon tűnődött, Seaton elutazott-e Londonból. Ismét bekopogott, most hangosabban. Megint eltelt két perc. Végül kinyitotta az ajtót egy fiatal szobalány. Igen, uram? mondta, úgy lihegve, mintha a ház legtávolabbi sarkából kellett volna ideszaladnia. A nevem Wilding kapitány mondta Kenneth a legparancsolóbb hangján. Sir Anthonyvel szeretnék beszélni. A lány azonnal pukedlizett. Erre tessék. Felvezette az emeletre, egy szalonba, és bejelentette: Sir Anthony, Wilding kapitány keresi. Aztán elsietett. Kenneth belépett a szobába, és azonnal mellbe vágta a lenolaj és a terpentin csípős, jellegzetes szaga. Habár a szoba hozzá közelebb eső részét kényelmes székekkel és kanapékkal bútorozták be, igazából mégsem szalon volt, hanem műterem. Két falon is magas ablakok engedték be a fényt. A többi falat rengeteg festmény borította, mindenféle méretű és alakú, összevissza felakasztgatva, mintha csak azért lógnának ott, hogy ne legyenek útban. Kenneth szívesen szemügyre vette volna közelebbről a képeket, de első a hivatalos elintéznivaló. A szoba másik végében egy hiányos öltözetű hölgy nyúlt el egy bársonyhuzatú díványon. Unott arca kicsit felderült, amikor meglátta Kennethet. Tekintete elsiklott a modell mellett, hogy szemügyre vegye az áldozatát. Sir Anthony Seaton makulátlan eleganciával öltözve állt a műterem közepén, az egyik kezében palettával, a másikban egy hosszú ecsettel, vékony alkata és a haja színe nagyon hasonlított a bátyjáéra, de sokkal elevenebb, megragadóbb egyéniségnek tűnt.

Seaton nem vett tudomást a vendégről, tovább festett finom mozdulatokkal a vászonra. Kenneth halkan megköszörülte a torkát. Sir Anthony ingerülten megszólalt: Ki az ördög maga, és mit keres a műtermemben? A nevem Kenneth Wilding. Egy barátja küldött önhöz, aki úgy véli, igen nagy szüksége lenne egy új titkárra. A festő felnézett, a szemében érdeklődéssel. És ki volt ez az arcátlan? Frazier? Turner? Hampton? Az illető jobban szeretne névtelen maradni. Valószínűleg Frazier. Sir Anthony fürkésző pillantást vetett a látogatóra. Mi a képzettsége, Mr. Wilding? Szerintem csak rá kell nézni, roppant képzett lehet szólt közbe a modell, buja pillantást vetve rá. Nem erre kell, Lavinia felelte szárazon a festő. Egy titkárnak érteni kell a szervezéshez, és szépen, jól olvashatóan kell írnia. Kenneth, aki úgy döntött, a címét elhallgatja, de egyébként amennyire lehet, mindenben igazat mond, azt felelte: Két héttel ezelőttig kapitány voltam a tüzérségnél. Itt szereztem némi tapasztalatot parancsolgatásban és szervezésben. Egy ezredes szárnysegédje is voltam, és szépen írok. Egyre jobban érdekel, Wilding kapitány. Sir Anthony lerakta a palettát meg az ecsetet egy kis asztalra. Lavinia, menj le a földszintre, és igyál egy csésze teát, míg én az úrral beszélgetek. A modell felállt, és lustán felöltött egy selyempongyolát, aztán elandalgott az ajtó felé. Olyan közel haladt el Kenneth mellett, hogy a hosszú köntös hozzáért a férfi lábához. A gondosan elrendezett redők nem sokat rejtettek dús kebleiből. Csábos mosolyt villantott rá, aztán kilibegett a szobából. Kenneth szórakozott pillantást vetett utána. Úgy látszik, nem várt előnyei is vannak, ha az ember egy festőnek dolgozik. Amikor az ajtó becsukódott a nő után, Seaton megkérdezte: Miért akarna egy katonatiszt titkárként dolgozni? Mert szükségem van munkára felelte Kenneth röviden. Most, hogy vége háborúnak, a seregben sokkal kevesebb tisztre van szükség. Sir Anthony arca lángolni kezdett. Szégyen-gyalázat, ahogy a nemzet bánik a katonákkal, akik megmentették a civilizációt attól a korzikai szörnyetegtől! Kicsit habozott, majd ismét kétkedő pillantással végigmérte a látogató izmos alakját. De nem vehetek fel egy olyan titkárt, aki nem ért legalább kicsit a művészetekhez. Kenneth már megszokta, hogy az emberek azt feltételezik, egy katona csak teljesen tudatlan lehet. Mindig érdeklődtem a képzőművészetek iránt, és a kontinensen töltött éveim során abban a szerencsében volt részem, hogy sok nagy műalkotást megcsodálhattam. A megszállás alatt Párizsban voltam. A Louvre-ban volt talán a világ legnagyszerűbb gyűjteménye, amíg a lopott műkincseket vissza nem küldték eredeti tulajdonosaiknak. Ez nagyszerű látvány lehetett. Seaton megcsóválta a fejét. De egy ember gyönyörködhet a tengerben, anélkül, hogy úszni tudna. Be kell bizonyítania a jártasságát. Jöjjön csak. Átsétált a szobán egy kétszárnyú ajtóhoz, kinyitotta, és feltárult egy elegáns szalon. Kenneth követte Seatont a szobába, aztán megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Közvetlenül az orra előtt ott állt Sir Anthony leghíresebb festményének hatalmas vászna.

Felismeri a képet, Wilding kapitány? kérdezte Seaton. Kenneth nagyot nyelt, mert hirtelen kiszáradt a torka. Talán nincs is olyan ember Angliában, aki ne látott volna nyomatot róla. Horatius a hídnál. De egy fekete-fehér metszet nem tudja visszaadni ezt a hatást. Pompás. Áhítatos tekintete végigsiklott a vásznon. A bal oldalát Horatius alakja uralta, mögötte a Tiberius felett átívelő híd. A távolban kisebb figurák, két római bajtársa, akik vadul dolgoztak, hogy elfűrészeljék a hidat, hogy az ellenség ne tudjon átkelni rajta. A híd felé vad harcosok hordája nyomult, és Horatius egyedül állta el az útjukat. Mondjon valamit a képről utasította Sir Anthony. Kenneth nem volt biztos benne, a festő mit szeretne hallani. Óvatosan azt mondta: Technikailag briliáns, a vonalvezetése olyan mesteri, mint Jacques-Louis Dávidé. Seaton felmordult. Nem olyan, jobb. Dávid nem több, mint egy túlértékelt francia festőcske. Senki nem vádolhatja Seatont álszerénységgel, gondolta Kenneth, aztán folytatta: A festmény erejét a kompozíció adja. Nagy feszültséget kelt a Horatius felemelve tartott kardjának szöge. A ferde vonal adja a kép központi tengelyét, és ez teszi ilyen elevenné. Seaton bólintásától felbátorodva, Kenneth folytatta: Egyszer láttam egy másik ábrázolást ugyanerről a témáról, amely Horatiust viharvert katonaként ábrázolta, de attól, hogy az ön festményén egy fiatal fiú, izgalmasabb a kép. Van benne félelem, mert még soha nem látott igazi csatát. A szemében rettegés van, hogy odaveszhet az élete, még mielőtt igazán élt volna. Mégis nyilvánvaló, hogy helyt fog állni, kerüljön bármibe. Nagyon jó, kapitány úr. Sir Anthony a képről Kennethre fordította a tekintetét. Mi a kép rejtett jelentése? A kérdés nem volt nehéz. Horatius történelmi legendáját arra használta fel, hogy párhuzamot vonjon azzal, ahogy Anglia szembeszállt a franciákkal. Egy egyértelműbb hatásra törő festő talán Napóleon arcáról mintázta volna a támadók vezérét, de ön épp csak leheletnyi célzást tesz rá, ami épp elég arra, hogy a nézőnek eszébe jussanak a franciák, bár maga sem tudja, miért. Azt mondják, több metszetet adtak el erről a képről, mint bármely más angol képről valaha is Sir Anthony elmerengve nézte saját művét. A történelmi festészet a művészet legszebb virága. Lélekemelő, tanulságos. Inspirációt ad a szemlélőnek. Bárcsak minden időmet ilyen képekre fordíthatnám, de akkor éhen halnék. Seaton sarkon fordult, és visszament a műterembe. Az átlag angol nem akar mást, csak portrékat és tájképeket. Szégyen-gyalázat. Odavezette Kennethet egy festőállványhoz a szoba sarkában, és felhajtotta a leplet egy szinte teljesen kész családi portréról: egy jóképű, karvalyorrú férfit ábrázolt, és csinos, aranyszőke feleségét. Közöttük egy kisfiú állt, egyik kezével az anyja kezét szorongatta, a másikkal egy spániel bundáját simogatta, Mi a véleménye erről, Wilding kapitány? Én vagyok a legnagyobb festő, aki valaha is élt Angliában, de ahhoz, hogy én és a lányom ne nyomorogjunk, ostoba mázolmányokat kell pingálnom hercegekről és hercegnőkről. A szavai ellenére nyilvánvaló volt, hogy Seaton dicséretet vár a képre. Kenneth merész kockázatot vállalva azt mondta: Azt hiszem, maga csaló, Sir Anthony. Seaton álla leesett. Hogy merészel ilyet mondani? Kenneth a képre mutatott. Ezt mázolmánynak nevezi, de nézzük csak a minőséget. Nemcsak hogy a rajz és a színezés is elsőrangú, az ember szinte érzi,

milyen gyengéd szálak fűzik össze ezeket az embereket, ahogy védelmezi a férfi a feleségét és a fiát. Senki nem tudná megfesteni ilyen érzékenységgel és erővel, ha tényleg utálná, amit csinál. Szerintem ön titokban kedveli a portréfestést, de nem akarja beismerni, mert a festő kollégái körében az a bevett nézet, hogy csak a történelmi festészet tiszteletreméltó. Sir Anthony olyan képet vágott, mintha fejbe kólintották volna egy bunkósbottal. Aztán lassan, ravaszul elmosolyodott. Istenemre, rajtakapott. Még a lányom se jött rá. Átment a vizsgán, kapitány, majdnem túlságosan is jól. Kenneth tudta, hogy sikerült jó benyomást tennie, de annyira belemelegedett, hogy festészetről beszélhet, hogy kicsit túl messzire is ment. Kifejezéstelen arcot vágott, és azt mondta: Bocsássa meg az arcátlanságomat, Sir Anthony. Nem kellett volna ezt mondanom. A festő lelkes pillantást vetett rá. Ugyan, ne szerénykedjen, kapitány, nem áll jól. Nyilvánvaló volt, hogy a jó megfigyelőképesség miatt, ami a portréiról is sugárzott, Seatont nem könnyű becsapni. Kenneth megjegyezte magában, hogy vigyázzon vele a jövőben, és azt felelte: Beismerem, nem kenyerem a szerénység, de azért udvariatlan sem szeretek lenni. Nagyon helyes. Én vagyok az egyetlen ebben a házban, akinek meg van engedve, hogy udvariatlan legyen. Seaton letakarta a festményt. Nem kedvelem a házi perpatvarokat, akadályoz a munkában. Mivel még soha nem találtam olyan komornyikot vagy házvezetőnőt, aki képes lenne kézben tartani a házat, a titkáromnak ez is a feladata, éppúgy, mint a szokásos hivatalos és üzleti ügyek intézése. Arról már nem is beszélve, hogy el kell vinni megfuttatni a lovamat, ha én nem érek rá. Mindebből kifolyólag itt is kell laknia a házban. A fizetése kétszáz font évente. Mikor tud beállni? Kenneth örült, hogy ilyen simán és hamar elrendeződött minden. Ahogy elhoztam a holmimat a fogadóból, ahol megszálltam. Elküldök egy inast a csomagjáért Sir Anthony megrántotta a csengőzsinórt. A lányom, Rebecca majd részletesen elmondja, mi lesz a dolga. Ha bármi kérdése van, lehetőleg inkább hozzá forduljon, ne hozzám. Viszont ő éppolyan kevéssé szereti, ha megzavarják, mint én, úgyhogy minél előbb belerázódik, annál jobb. Minden reggel egy órát szánok magára, a hivatalos ügyek megbeszélésére és levelek diktálására. Ezután nem szeretnék gondolni sem ilyesmire másnapig. Világos? Mint a vakablak vágta rá Kenneth, aki nem tudta magába fojtani a halvány iróniát. Seaton szúrós pillantást vetett rá. Ma olyan kedvemben vagyok, hogy eltűröm a szarkazmust. De ez nem lesz mindig így. Biztos vagyok benne, hogy a szarkasztikus hangulatom el fog múlni, ha jobban megszoktam a házat felelte Kenneth. Ön nem olyan, mint az eddigi titkáraim, kapitány mondta Sir Anthony halvány mosollyal. Azt hiszem, érdekes lesz a kapcsolatunk. De attól tartok, nem problémamentes. Hirtelen nyílt az ajtó, és belépett egy apró termetű nő. Egyszerű ruhát viselt, dús, vörösesbarna haja zilált kontyba volt fogva a tarkóján, és egyik arccsontján valami fekete maszat sötétlett, de a viselkedéséből egyértelmű volt, hogy a ház úrnője. Csöngettél, apa? Igen, kedvesem. Szeretném bemutatni az új titkáromat, Wilding kapitányt.

Rebecca Seaton Kenneth felé fordult, és szkeptikus tekintettel végigmérte, tetőtől talpig. Kenneth úgy érezte magát, mintha felnyársalnák. Habár nem volt a hagyományos értelemben vett szépség, a rossz hírű vénkisasszonynak éles barna szeme volt és olyan eleven egyénisége, ami sokkal érdekesebbé tette, mint ha gyönyörű lett volna. Ebből bizony baj lesz, gondolta Kenneth. Nagy baj. 4. fejezet Uramisten, a kalóz! gondolta Rebecca, és rámeredt az apja mellett álló széles vállú idegenre. Minden benyomás, amit messziről, az ablakból nézve szerzett róla, közelről csak még jobban felerősödött. A férfiből erő és veszély áradt, mintha egy farkas keveredett volna a mayfairi bárányok közé. Ez az ember a titkárod? Biztosan viccelsz. Az apja felvonta a szemöldökét. Azt hittem, örülni fogsz, hogy máris találtam valakit. Rebecca rájött, milyen udvariatlan volt a megjegyzése, és gyorsan azt mondta: Ne haragudjon, kapitány úr. Wilder, ugye? Egyszerűen csak nagyon nem úgy fest, mint egy titkár. A nevem Wilding, Miss Seaton, szolgalatjára. Kenneth udvariasan meghajolt. Attól tartok, sajnálatos módon tényleg inkább úgy festek, mint egy martalóc, és nem mint egy úriember. A hangja furcsán mély volt, a kiejtése művelt. Akkor miért ilyen bizalmatlan iránta? Talán a jeges szürke szemek hidegsége miatt. Vagy talán, mert egy ilyen cselekvéshez szokott ember olyan ide nem illőnek tűnik ebben a házban, amely a művészeteknek és gondolatoknak van szentelve. A puszta jelenléte is zavarónak hatott. Rebecca aggodalmas pillantást vetett az apjára. Ne aggódj, Wilding kapitány képzettsége teljesen megfelelő. Azonnal beáll hozzánk. Kapitány úr, négy órakor várom a dolgozószobámban, és akkor elmagyarázom a hivatalos teendőit. Sir Anthony visszafordult a festőállványhoz. Küldd fel Laviniát, folytatni szeretném a munkát szólt oda Rebeccának. Ha az idegen nem lett volna ott, Rebecca leállt volna vitatkozni az apjával, de úgy tűnt, már túl késő, nem akadályozhatja meg, hogy felvegye. Rémes, hogy ilyen ösztönös a döntéseiben: Rebecca úgy sejtette, a hazafias érzelmei hajtották, hogy munkát adjon egy háborús veteránnak, sokkal inkább, mint a józan esze. Nem túl barátságosan azt mondta: Jól van, jöjjön velem, Wilding kapitány. Először megmutatom a szobáját. Kenneth némán követte a lányt ki a műteremből. Miközben felfelé indultak a lépcsőn, Rebecca megkérdezte: A hadseregben szolgált, kapitány úr? Igen, a tüzéreknél. Rebecca visszanézett rá a válla fölött. Az apám elmondta, hogy a munkájának nagy része a háztartás irányításából áll? Ez kissé eltér a hadseregbeli feladataitól. Nem biztos, hogy éppen magának való. Azért nem olyan eltérő. Mindkét poszton embereket kell utasítgatni. Nőket utasítgatni kicsit nehezebb jegyezte meg szárazon Rebecca. A kapitány úgy festett, mint akinek volt már dolga pár nővel életében, ami nem javított sokat Rebecca róla alkotott véleményén. Szomorkásán gondolt az apja