NICHOLAS SPARKS A leghosszabb út Áprilisban, amikor az óceán felől fújó szél orgonaillattól édes, Landon Carternek mindig eszébe jut a Baufortban töltött utolsó év. Annak idején, 1958-ban a nők még finoman öltözködtek, és a férfiak kalapot viseltek. Az akkor tizenhét éves Landon már randevúzott egy-két lánnyal, és azt hitte, tudja, mi a szerelem. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy éppenséggel a városka baptista lelkészének lányába, Jamie Sullivanbe szeret bele úgy istenigazából. Jamie-t, akinél mindig ott volt a Biblia az iskolatáskában, egy világ választotta el a többi tizenévesestől. Ő viselte gondját özvegy apjának, megsebzett állatokat gyógyított, és besegített az árvaház munkájába. Nem akadt fiú, aki randevút mert volna kérni tőle. Landonnak sem jutott volna eszébe, ám a véletlen a lányt szemelte ki partneréül az iskolai előadásban, és abban a pillanatban megváltozott az élete. Mert együttlétük feltárta előtte az emberi szív legmélyebb titkait, és olyan döntésre ösztönözte, amely meghatározta férfivá válását. MAGYAR KÖNYVKLUB
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nicholas Sparks: A Walk to Remember Warner Books 1999 by Nicholas Sparks All rights reserved This edition published by arrangement with Warner Books., Inc., New York, New York, USA. All rights reserved Hungarian translation Szűr-Szabó Katalin, 2002 Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A Kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott és elektronikus sajtóban. Kiadja a Magyar Könyvklub, Budapest, 2002, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Várady Soma Műszaki vezető Mátay-Mayer Gergely A borítót tervezte Mohácsi László Műszaki szerkesztő Császár András
Patrick Michael Sparksnak (1942-1996) és Jill Emma Marie Sparksnak (1942-1989), szüleimnek szeretettel és emlékezve, valamint testvéreimnek, Micah Sparksnak és Danielle Lewisnak, szívemből és lelkemből.
Köszönetnyilvánítás Mint mindig, most is elsősorban feleségemnek, Cathynek tartozom köszönettel. Repestem az örömtől, amikor igent mondott, s még inkább repesek az örömtől, hogy tíz év elmúltával ugyanúgy érzek iránta. Köszönet életem legszebb éveiért. Hálás vagyok fiaimnak, Milesnak és Ryannek, akik különleges helyet foglalnak el a szívemben. Szeretlek benneteket. Nekik én csak papa vagyok. Köszönet Theresa Parknak, barátomnak és bizalmasomnak, ügynökömnek a Sanford Greenburger és Társainál. Szavakkal ki nem lehet fejezni, mennyit tettél értem. Jamie Raabnak, a Warner Booksnál dolgozó szerkesztőmnek, akinek az elmúlt négy évért szívből jövő hálával tartozom. Te vagy a legjobb. És mindazoknak, akik útközben minden lépésemet segítették: Larry Kirshbaumnak, Maureen Egennek, John Aherne-nek, Dan Mandelnak, Howie Sandemek, Richárd Greennek, Scott Schwimernek, Lynn Harrisnek és Denise Di Novinak. Boldog vagyok, hogy veletek dolgozhattam.
Bevezető Tizenhét éves koromban örökre megváltozott az életem. Tudom, van, aki csodálkozik, amikor ezt mondom. Furcsálkodva néznek rám, mintha megpróbálnának fényt deríteni arra, hogy mi történhetett akkor, bár ritkán veszem a fáradságot, hogy magyarázatba bocsátkozzam. Mivel életem javát ezen a helyen töltöttem, nem érzem szükségét, hogy megtegyem, hacsak nem a magam módján, és ez több időt venne igénybe, mint amennyit az emberek általában rám szánnak. Történetemet lehetetlen egy-két mondatba sűríteni, csinosan becsomagolni, hogy azonnal világos legyen mindenki számára. Noha negyven év telt el, azok, akik akkor ismertek, és még mindig itt élnek, szó nélkül elfogadják a magyarázat hiányát. Történetem végtére az övéké is, mert ezt valamennyien együtt éltük át. Bár leginkább engem érintett. Ötvenhét éves vagyok, de még most is a legapróbb részletekig pontosan emlékszem annak az évnek minden pillanatára. Emlékeimben gyakran újraélem, életre keltem azt az évet, és rájövök, hogy amikor ezt teszem, szomorúság és öröm furcsa keveréke fog el. Előfordul, hogy azt kívánom, bárcsak vissza tudnék menni az időben, és semmissé tudnám tenni a szomorúságot, de úgy érzem, ha ezt tenném, azzal az örömöt is elkergetném. Ezért hát úgy veszem az emlékeket, ahogy vannak, elfogadom őket, és amikor csak tehetem, hagyom, hadd vezessenek. Ez gyakrabban adódik, semmint ahogy azt elárulom.
Április 12-e van, az ezredforduló előtti utolsó évben, és amikor kilépek a házamból, körbetekintek. Az ég szürke és felhős, de ahogy elindulok az utcán, észreveszem, hogy már virágzik a somfa és az azálea. Kicsit felhúzom a kabátom cipzárját. Hűvös van, bár tudom, hogy csak hetek kérdése, és kellemesebbre fordul az idő, a szürke ég helyett pedig olyan napok jönnek, amelyek Észak-Carolinát a világ legszebb részévé teszik. Sóhajtok, amikor érzem, hogyan áramlanak vissza az emlékek. Lehunyom a szemem, és az évek elkezdenek peregni visszafelé, lassan ketyegve, mintha egy óra mutatói mozognának ellenkező irányba. Mintha más szemén át látnám magam, figyelem, ahogy egyre fiatalabb leszek: hajam őszről barnára fordul, szemem körül a ráncok kisimulnak, tagjaim izmossá válnak. A korral szerzett tapasztalatok elhalványulnak, ártatlanságom visszatér, ahogy ahhoz az eseménydús évhez érkezem. És ahogy én, úgy körülöttem a világ is megváltozik: keskenyebbek lesznek az utak, és némelyiket kavics borít, a kertvárosok helyén földek zöldellnek, az emberek a belvárosi utcákon nyüzsögnek, és kirakatokat nézegetnek, ahogy elhaladnak Sweeney péksége vagy Palka mészárszéke előtt. A férfiak fején kalap, a nők finoman öltözködnek. Az utca másik végén, a bíróság tornyában egész órakor megkondul a harang... Kinyitom a szemem, és megállok. A baptista templom előtt vagyok, és amikor felnézek a manzárdablakra, pontosan tudom, ki vagyok. A nevem Landon Carter, és tizenhét éves vagyok. Íme, a történetem. Ígérem, hogy semmit sem hagyok ki. Először mosolyognak majd, aztán sírnak - ne mondják, hogy nem figyelmeztettem önöket!
1. fejezet Az észak-carolinai tengerparton, Morehead City közelében fekvő Beaufort 1958-ban semmiben sem különbözött a számtalan déli kisvárostól. Olyasféle hely volt, ahol a páratartalom nyáron annyira magas, hogy amikor az ember kimegy a postaládához, úgy érzi, utána le kell zuhanyoznia. A gyerekek áprilistól októberig mezítláb jártak a fátyolmohával borított, hatalmas tölgyfák alatt. Az emberek kiintegettek kocsijukból, akár ismerőst, akár ismeretlent pillantottak meg az utcán. A levegőben fenyő és a sós tenger illata érződött. A Pamlico-tenger-szorosnál horgászni vagy a Neuse folyónál rákászni sokak számára mindennapi foglalatosság volt - a Belső vízi úton végesvégig csónakok horgonyoztak. A tévén csak három csatornát lehetett fogni, bár azok számára, akik ott nőttek fel, a tévé nem bírt nagy jelentőséggel. Életünk középpontjai az egyházközségek voltak, amelyekből csak a város közigazgatási határán belül tizennyolc volt. Olyan nevük volt, mint a Testvériség Csarnoka Keresztény Egyház, a Bocsánatot Nyert Emberek Egyháza, a Vasárnapi Engesztelés Egyháza. És persze ott voltak még a baptista egyházközségek - gyerekkoromban messze ez volt a legnépszerűbb felekezet. Jóformán minden utcasarokra jutott egy templom, és mindegyik felsőbbrendűnek képzelte magát a másiknál. Volt ott mindenféle-fajta baptista felekezet: szabad akaratú baptisták, déli baptisták,
kongregacionalista baptisták, missziós baptisták, független baptisták... szóval értik, ugye. Akkoriban az év nagy eseményét a belvárosi - ha nagyon kíváncsiak a déli - baptista egyházközség a helyi iskolával karöltve patronálta. Minden évben színpadra állították karácsonyi darabjukat a Beauforti Színházban. A darabot tulajdonképpen Hegbert Sullivan lelkipásztor írta, aki azóta állt az egyházközség élén, amióta csak Mózes előtt kettévált a Vörös-tenger. Na jó, olyan öreg talán nem volt, de ahhoz elég idős, hogy a bőrén valósággal át lehessen látni. Valahogy mindig nyirkosnak és áttetszőnek tűnt, annyira, hogy a gyerekek megesküdtek, hogy látták ereiben folyni a vért; a haja meg fehér volt, mint a húsvét körül a kisállatkereskedésekben megjelenő nyuszik szőre. Lényeg az, hogy megírta a Karácsonyi angyal című darabot, mert már nem akarta mindig a dickensi klasszikust, a Karácsonyi éneket színre vinni. Véleménye szerint Scrooge pogány volt, aki csak azért nyert megváltást, mert kísérteteket látott - nem angyalokat -, és egyébként is ki tudja, hogy azokat tényleg Isten küldte? És ki a megmondhatója, hogy nem térne-e vissza a bűn útjára, ha a kísérteteket nem a mennyekből küldik? A darab vége ezt nem mondta ki egyértelműen - a hitre meg hasonlókra apellált -, Hegbert pedig nem bízott a kísértetekben, hacsak bizonyíthatóan nem Isten küldte őket, ami viszont sehol sem állt fehéren feketén, és ez volt az ő nagy problémája. Pár évvel korábban megváltoztatta a darab végét; a maga szája íze szerinti befejezést ragasztott hozzá, amelyben az öreg Scrooge prédikátor lesz meg minden, és szépen elhúz Jeruzsálembe, hogy megkeresse a helyet, ahol Jézus egykor az írástudókat tanította. Nem igazán vált be, még a gyülekezet sem vette be, pedig elkerekedett szemmel bámulták az előadást; az újság meg olyasmiket írt, hogy
Bár kétségkívül érdekes, nem egészen az a darab, amit megszoktunk és megszerettünk.... Szóval Hegbert úgy gondolta, kipróbálja drámaírói képességeit, és saját darabot ír. Világéletében ő írta a prédikációit, és némelyik - ezt meg kell hagyni - tényleg izgalmas volt, kivált amikor olyan zaftos dolgokról beszélt, mint hogy Isten haragja lesújt a paráználkodókra. Én mondom, a paráználkodóktól mindig bekattant. Az volt a kedvenc gumicsontja. Kisebb korunkban a barátaimmal elbújtunk a fák mögé, amikor láttuk végigjönni az utcán, és azt kiabáltuk, hogy Hegbert paráználkodó! - aztán röhögtünk, mint a hülyék, mintha bizony mi lennénk a földkerekség legszellemesebb emberpéldányai. Az öreg Hegbert ilyenkor azonnal megtorpant, a fülét hegyezte - esküszöm mindenre, ami szent, hogy mozgott a füle! -, aztán olyan pipacsvörösre vált az arca, mintha benzint ivott volna, a nyakán meg kidagadtak a vastag zöld erek, mint a National Geographicban látható térképen az Amazonas folyó mellékágai. Összeszűkült szemét meregette mindenfelé, aztán a szemünk láttára éppoly váratlanul megint visszafehéredett arra a halszerű színre. Mondhatom, nem akármilyen látvány volt, az egyszer biztos. Szépen megbújtunk a fa mögött, Hegbert meg - de komolyan, milyen szülő az, aki ilyen nevet ad a gyerekének? - ott állt földbe gyökerezett lábbal, és várta, hogy feladjuk magunkat, mintha bizony tényleg ilyen lököttek lettünk volna. Tenyerünket a szánkra szorítottuk, nehogy hangosan felnevessünk, de valahogy mindig kiszúrt magának minket. Ide-oda forgatta a fejét, aztán ránk szegezte madárszemét, mintha átlátna a fán. - Tudom, ki vagy, Landon Carter - jelentette ki -, és Isten is tudja. - Hatásszünetet tartott, majd újra elindult, és a hétvégi prédikációnál mindig egyenesen ránk nézett, és valami ilyet mondott, hogy Isten megbocsát a gyermekeknek, de
azoknak ezt ki is kell érdemelniük. Mi meg szépen lejjebb csúsztunk a padban, na persze nem azért, mert szégyelltük magunkat, hanem hogy elfojtsuk a ránk törő nevetést. Hegbert egyáltalán nem értett minket, ami tényleg furcsa volt, hiszen neki is volt gyereke. Igaz, hogy lánya volt. De erről bővebben majd később. Lényeg hogy, mint mondtam, Hegbert egyik évben megírta a Karácsonyi angyalt, és úgy határozott, inkább ezt viszi színre. A darab nem is volt olyan rossz, ami mindenkit meglepett, amikor először bemutatták. Egy férfiról szólt, akinek évekkel korábban meghalt a felesége. Ez a Tom Thornton nevű pasi régen igazán vallásos volt, de miután a felesége belehalt a szülésbe, megrendült a hite. Egymaga neveli a kislányát, de nem valami mintaapa. A lánya egy zenélődobozt kér karácsonyra, fedelére vésett angyallal, amelynek a képét egy régi katalógusból vágta ki. A pasi mindent tűvé tesz az ajándékért, de sehol nem talál ilyet. Szenteste még mindig azt keresi, és miközben a boltokat járja, egy ismeretlen nővel akad össze, aki megígéri, hogy segít előkeríteni a lányának az ajándékot. Előbb azonban segítenek egy hajléktalanon - akiket akkoriban még csavargóknak hívtak -, aztán beugranak egy árvaházba, hogy meglátogassák a gyerekeket, végül felkeresnek egy magányos idős hölgyet, aki csak egy kis társaságra vágyik szenteste. Ekkor a titokzatos nő megkérdezi Tom Thorntont, mit szeretne karácsonyra. A férfi azt feleli, hogy vissza szeretné kapni a feleségét. A nő a város szökőkútjához viszi, és azt mondja, nézzen bele a vízbe, és ott azt látja majd, amit keres. Tom belepillant a vízbe, és amikor kislánya arcát látja, megrendül, és elsírja magát. Míg zokog, a rejtélyes asszony elfut, és Tom Thornton hiába igyekszik, sehol sem találja. Végül az este élményein merengve hazamegy. Benyit kislánya szobájába, és az alvó gyermek láttán rádöbben, hogy feleségéből mindössze ez a gyermek maradt
neki, és ettől megint sírva fakad, mert tudja, hogy nem volt elég jó apa. Másnap reggel a fa alatt rejtélyes módon ott a zenélődoboz, és a rávésett angyal pontosan úgy néz ki, mint az előző esti nő. Komolyan nem is volt olyan rossz. Az igazat megvallva, akárhányszor látták az emberek, potyogott a könnyük. Amikor csak előadták, minden jegy elkelt, és a darab népszerűsége miatt Hegbert végül áttette a színhelyet a Beauforti Színházba, mert abban több volt a férőhely. Mire a középiskola végzős osztályába kerültem, kétszer adták elő telt ház előtt a darabot, ami, tekintettel a színészekre, önmagában egy külön történet. Az a helyzet, hogy Hegbert fiatalokkal akarta eljátszatni a darabot; felső osztályos vagy érettségiző középiskolásokkal, nem pedig hivatásos színészekkel. Gondolom, jó tapasztalatnak tartotta, mielőtt a gyerekek főiskolára kerülnek, és szembe találják magukat a paráználkodókkal. Tudják, az a fajta hapsi volt, aki mindig meg akart védeni minket a kísértéstől. Azt akarta, hogy tudjuk: Isten odafentről figyel bennünket, még akkor is, amikor távol vagyunk az otthonunktól, és ha hiszünk Benne, végül minden rendben lesz. Ezt a tanulságot idővel én is levontam, bár nem Hegbert volt az, aki rávezetett erre. Mint már említettem, Beaufort meglehetősen tipikus déli kisváros volt, noha története kiemelte a többi közül. Feketeszakállnak, a kalóznak volt itt háza, és a hiedelem szerint hajója, az Anna királynő bosszúja nem messze a parttól, a homokos tengerfenéken pihen. Nemrégiben régészek vagy tengerkutatók vagy akárkik, akik ilyesmit keresgélnek, állították, hogy rábukkantak, de egyelőre nem lehet biztosat tudni, hiszen több mint 250 éve süllyedt el, és nem lehet a kesztyűtartóból előhalászni a forgalmi
engedélyt, hogy az ember ellenőrizze. Az 1950-es évek óta Beaufort sokat fejlődött, de nem lehet nyüzsgő világvárosnak vagy hasonlónak nevezni. Kisváros volt mindig, és az is marad, de gyerek- és fiatalkoromban alig volt több, mint egy légypiszok a térképen. Hogy jobban megvilágítsam, az a képviselői körzet, amelyhez Beaufort tartozott, az állam egész keleti részét - mintegy húszezer négyzetmérföldet - ölelte fel, és nem akadt egyetlen város sem, amelynek huszonötezernél több lakosa lett volna. De Beaufort még hozzájuk viszonyítva is kicsi volt. Raleigh-tól keletre és Wilmingtontól északra egészen a virginiai határig az egész körzetet apám képviselte. Gondolom, hallottak róla. Még ma is élő legenda. Worth Cartertek hívják, és csaknem harminc évig volt kongresszusi képviselő. A választási időszakban mindig ez volt a jelmondata: Worth Carter...-t képviseli, a kihagyott helyre be kellett írni a várost, ahol az illető él. Emlékszem, amikor anyámmal utazgattunk, hogy megjelenjünk a nyilvánosság előtt, és bizonyítsuk, apám milyen családszerető, láttam ezeket a lökhárító-matricákat olyan helységnevekkel, mint Otway és Chocawinity és Seven Springs. Mostanában már nem válna be, de akkortájt nagyon is ügyes reklámfogás volt. Azt hiszem, ha ma próbálkozna vele, ellenfelei trágárságokkal írnák tele a kihagyott helyet, de apám idejében nem fordult elő ilyesmi. Na jó, egyszer azért megtörtént. Egy Duplin Countyba valósi farmer a szar szót írta az üres helyre, és anyám, amikor megpillantotta, eltakarta a szemem, és megbocsátásért fohászkodott a szegény, tudatlan alak érdekében. Nem pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de a lényeget megértettem. Apám tehát fejes volt, Kongresszusi Képviselő úr, és ezzel mindenki, de szó szerint minden egyes ember, még a jó öreg Hegbert is tisztában volt. Nos, ők ketten egyáltalán nem jöttek ki egymással, annak ellenére, hogy apám
Hegbert templomába járt, ha épp otthon volt (ami az igazat megvallva ritkán fordult elő). Hegbert azon túl, hogy hitt abban, hogy a paráználkodókra a pokolbeli vizeldék takarítása vár, vallotta, hogy a kommunizmus betegség, amely az emberiséget pogányságra ítéli. Bár a pogányság nem szó, és nincs is benne egyetlen szótárban sem, a gyülekezet tudta, mire céloz. Mint ahogy azt is, hogy szavait apám ellen intézi, aki lehunyt szemmel ült, és úgy tett, mintha nem hallaná. Apám az egyik képviselőházi bizottságban dolgozott, amely az országot keresztül-kasul megfertőző, így a katonai védelembe, felsőoktatásba, sőt még a dohánytermesztésbe is beszivárgó vörös mételyt vigyázta. Ne feledjék, hogy mindez a hidegháború idején volt, nagy volt a feszültség, és nekünk, észak-carolinaiaknak szükségünk volt valamire, ami az egészet személyesebbé teszi. Apám következetesen tényeket keresett, amelyek semmit sem jelentettek az olyanok szemében, mint Hegbert. Később, amikor apám hazajött a miséről, ilyeneket mondott: - Sullivan tiszteletes remek formában volt ma. Remélem, hallottátok azt a részt a Szentírásból, ahol Jézus a szegényekről beszél... Hát persze, papa... Amikor csak lehetett, apám a feszültség enyhítésére törekedett. Ha nem csalódom, ezért is maradt ilyen sokáig képviselő. Képes volt a legvisszataszítóbb kisbabát megcsókolni, akit csak a föld a hátán hordott, és ilyesmit kiötölni: Milyen szelíd gyermek! - ha a kicsinek vízfeje volt, vagy: Lefogadom, hogy nincs nála aranyosabb kislány - ha anyajegy takarta az egész képét. Egyszer egy asszony tolószékben hozta el a fiát. Apám egy pillantást vetett rá, és így szólt: Tíz az egyhez, hogy te vagy a legeszesebb srác az osztályban! - és a gyerek tényleg az volt! Hát igen, apám briliáns volt az ilyesmiben, a
legjobbakkal is felvette a versenyt, és nem volt rossz ember, főleg ha azt vesszük, hogy soha nem ütött meg. De nem volt mellettem, míg felnőttem. Nem szívesen mondok ilyet, mert manapság sokan hivatkoznak hasonlóra, még ha szülőjük mellettük volt is, csak azért, hogy viselkedésüket igazolják. Nem szeretett az apám... ezért lett belőlem sztriptíztáncosnő, és ezért léptem fel a Jerry Springer Show-ban... Én nem mentegetem magam, hogy emiatt váltam azzá, aki vagyok, egyszerűen mint tényt közlöm. Apám az év tizenkét hónapjából kilencet távol volt, és egy washingtoni bérlakásban élt, tőlünk háromszáz mérföldnyire. Anyám nem tartott vele, mert mindketten azt akarták, hogy úgy nőjek fel, mint ők. Apai nagyapám vadászni és horgászni vitte a fiát, megtanította focizni, ott volt a születésnapi zsúrjain, tette azt a sok apróságot, ami komoly mennyiséggé gyűlik össze a felnőttkor küszöbéig. Az én számomra azonban apám idegen maradt, akit alig ismertem. Életem első öt évében abban a hiszemben voltam, hogy minden apa távol él. Csak akkor döbbentem rá, hogy valami még sincs rendben, amikor az óvodai legjobb barátom, Eric Hunter megkérdezte, ki az az ember, akit előző este nálunk látott. - Az apám - vágtam rá büszkén. - Á, nem is tudtam, hogy van apád - jegyezte meg Eric, miközben az uzsonnatáskámban keresgélt Milky Way után. Szó se róla, mellbe vágott. Anyám szárnyai alatt nőttem fel. Kellemes hölgy volt, édes és szelíd, olyan anya, akiről mindenki álmodik. De nem gyakorolhatott rám olyan hatást, amilyet egy férfi gyakorolt volna, és ez, valamint az apámat illető egyre erősebb kiábrándultságom oda vezetett, hogy már egész korán lázadó vált belőlem. Ne gondoljanak semmi súlyosra. A barátaimmal késő este elszöktünk otthonról, és néha kocsiablakokat szappanoztunk össze, vagy a templom
mögötti temetőben főtt földimogyorót ettünk - csakhogy az ötvenes években a szülők már ilyesmi hallatán is a fejüket csóválták, és így suttogtak csemetéiknek: - Ugye nem akarsz olyan lenni, mint a Carter fiú? A legjobb úton halad a börtön felé! Még hogy én rossz fiú! Mert főtt mogyorót ettem a temetőben. Ezt kapják ki. Egyszóval apám és Hegbert nem jöttek ki, de nem csak a politika miatt. Nem. Úgy tűnt, még régről ismerték egymást. Hegbert húsz évvel volt idősebb apámnál, és mielőtt lelkipásztor lett, nagyapámnál dolgozott. Nagyapám - bár sok időt töltött apámmal - szemenszedett gazember volt. Mellesleg ő halmozta fel a családi vagyont, de nem szeretném, ha olyasvalakinek hinnék, aki éjt nappallá téve robotolt vállalkozásában, szorgalmasan törte magát, és élvezte, hogy a munka szép lassan kamatozik. Nagyapám körmönfontabb volt ennél. Egyszerűen szerzett pénzt: szeszcsempészként kezdte, és szép pénzt keresett azzal, hogy a szesztilalom idején rumot csempészett Kubából. Aztán földet vett, és részes bérlőkkel műveltette meg. Abból a pénzből, amit a bérlői dohánytermésük értékesítésével kerestek, kilencven százalékot tartott meg magának, aztán amikor szerencsétleneknek pénzre volt szükségük, elképesztő uzsorakamatra adott kölcsönt nekik. A pénzt természetesen sosem szándékozott behajtani, viszont zálogjogot érvényesített minden földre vagy gépre, amijük véletlenül akadt. Aztán ihletett pillanatában, ahogy nevezte, megalapította a Carter Bank és Hitelintézetet. A kétmegyényi körzeten belüli egyetlen másik bank rejtélyes körülmények között leégett, és a gazdasági válság beköszöntével ki sem nyitott újra. Bár mindenki tisztában volt vele, hogy valójában mi történt, a megtorlástól való félelem elnémította az embereket, és e félelemre jó okuk
volt. Nem a bank volt az egyetlen épület, amely rejtélyes módon a lángok martaléka lett. Felháborító uzsorakamatot kért, és mivel az emberek képtelenek voltak a kölcsönt visszafizetni, egyre több földhöz és ingatlanhoz jutott. A gazdasági válság legsötétebb időszakában zálogjogot érvényesített a megye számos vállalkozásával szemben, a volt tulajdonosokat azonban megtartotta, és fizetésért dolgoztatta. Mindig csak annyit fizetett nekik, hogy ott tartsa őket, mert nem volt hova menniük. Azt mondta nekik, hogy majd ha javul a gazdasági helyzet, eladja nekik saját vállalkozásukat, és az emberek kivétel nélkül hittek is neki. Persze egyetlenegyszer sem tartotta be az ígéretét. Végül már a megye gazdasági életének jelentős hányada a kezébe került, és befolyásával minden lehetséges módon visszaélt. Ezek után szívesen mondanám, hogy rettenetes halállal lakolt, de nem így történt. Igencsak öregen, a Kajmánszigetek mellett horgonyzó jachtján, szeretője karjaiban halt meg. Túlélte két feleségét és egyetlen fiát. Szép kis vég egy ilyen pasinak, nem? Mint megtapasztaltam, az élet sosem igazságos. Ha valamit, hát ezt kellene tanítani az iskolában. De visszatérve a történethez... Amikor Hegbert rájött, micsoda gazember a nagyapám, felmondott, és a lelkipásztori pályát választotta. Visszatért Beaufortba, és abban a templomban lett lelkész, ahova mi is jártunk. Első pár évében tűz és kénköves dörgedelmeit csiszolta (prédikációiban kikelve a telhetetlenek gonosztettei ellen), és emellett nemigen maradt ideje másra. Negyvenhárom éves koráig meg sem nősült, ötvenöt volt, amikor a lánya, Jamie Sullivan megszületett. Felesége - egy nála húsz évvel fiatalabb keszeg asszonyka - hat vetélés után szülte meg Jamie-t, és a szülésbe bele is halt. Hegbert özvegyen maradt, és egyedül kellett felnevelnie a lányát. Innen a darab alapjául szolgáló történet.
Az emberek persze ismerték Hegbert történetét a darab bemutatását megelőzően is. Egyike volt azoknak a történeteknek, amelyek körbejártak, valahányszor Hegbert megkeresztelt egy gyereket, vagy részt vett egy temetésen. Mindenki tudott róla, és azt hiszem, ezért fakadtak könnyekre, amikor csak látták a karácsonyi darabot. Tudták, hogy való életben megtörtént eseményen alapul, és ettől a darab sajátos jelentést nyert. Jamie hozzám hasonlóan a középiskolai érettségi előtt állt, és már kiválasztották az angyal szerepére, nem mintha erre a szerepre más is szóba kerülhetett volna. Ettől aztán a darab még különlegesebbé vált abban az évben. Nagy eseménynek ígérkezett, talán mind közül a legjelentősebbnek, legalábbis Miss Garber szerint. Ő tanított nekünk színjátszást, és a lehetőségek láttán már akkor repesett az örömtől, amikor az első órán találkoztam vele. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az évben nem terveztem, hogy felveszem a színjátszást. Csakhogy választási lehetőségként vagy ez, vagy a második évfolyamos kémia adódott. Az a helyzet, hogy azt hittem, potya tárgy lesz a másikhoz képest. Nincs dolgozatírás, írásbeli feladat, táblázatok, ahonnan protonokat és neutronokat kell bebifláznom, és pontos képletek alapján elemeket kell vegyítenem... mi lehetne ennél jobb egy érettségizőnek? Biztos dolognak látszott, és jelentkezéskor arra gondoltam, végigalszom az órákat, ami akkoriban fontosnak tűnt, mivel éjjelente kimaradtam a mogyoró miatt. Az első órán az utolsók között érkeztem, mindössze másodpercekkel azelőtt, hogy megszólalt a csengő, és az osztályterem végében ültem le. Miss Garber háttal állt az osztálynak, és nagy betűkkel, lendületes folyó-írással a nevét véste fel a táblára, mintha nem tudnánk, kicsoda. Mindenki ismerte, hogy is ne ismerte volna. Magas nő volt, legalább száznyolcvanöt centi, lángvörös hajú és szeplős,
fehér bőrű, ami kiemelte, hogy már erősen a negyvenes éveiben járt. Ráadásul túlsúlyos volt - őszintén szólva megvolt vagy százhuszonöt kiló -, és előszeretettel járt virágmintás, bő, hosszú ruhákban. Ehhez járult még egy szódásüveg-szemüveg, vastag szarukeretben, és lelkes Hellóóóó köszöntése, amelynek a végét szinte énekelte. Miss Garber egyedi jelenség volt, az egyszer biztos, a tetejében még egyedülálló is, ami csak rontott a helyzeten. Kortól függetlenül egy hapsi csak sajnálhat ilyen csajt. Neve alá az év végéig elérendő célokat írta fel. Első helyre a magabiztosságot, másodikra az öntudatosságot, harmadikra a önmegvalósítást. Miss Garber odavolt az ilyen ön - dolgokért, amellyel pszichoterápia tekintetében messze megelőzte a korát, bár ezt akkoriban valószínűleg nem is sejtette. Miss Garber úttörő munkát végzett e téren. Talán a külseje miatt: lehet, hogy csak a saját önbizalmát akarta erősíteni. De megint elkalandoztam. Csak az óra kezdete után vettem észre valami szokatlant. Bár a beauforti középiskolába nem jártak sokan, biztosan tudtam, hogy fele-fele a nemek megoszlása, és ezért is lepett meg, hogy az osztály mintegy kilencven százaléka nőnemű. Rajtam kívül csak egy fiú volt, ami véleményem szerint nagyon jó aránynak tűnt, és dagadó önérzettel gondoltam valami olyat, hogy: Ide süss, világ! Itt jövök! Lányok, csak lányok... önkéntelenül is mocorogni kezdett a fantáziám. Lányok, rengeteg lány, és semmi dolgozatírás. Na jó, lehet, hogy nem én voltam a legelőrelátóbb csávó a mezőnyben. Szóval Miss Garber egyből a karácsonyi darabot hozta fel, és bejelentette, hogy abban az évben Jamie Sullivan lesz az angyal. Miss Garber mindjárt tapsolni kezdett; persze ő is ahhoz az egyházközséghez tartozott, és sokan vélekedtek úgy, hogy Hegbertre hajt. Amikor ez először a fülembe
jutott, emlékszem, arra gondoltam, hogy ha valaha összekerülnek, szerencse, hogy túl öregek a gyerekgyártáshoz. Képzeljék csak el - áttetsző, szeplőkkel? A puszta gondolattól bárkit kivert a víz, de természetesen mindenki megtartotta magának a véleményét, legalábbis Miss Garber és Hegbert előtt. Egy dolog a pletyka, megint más a rosszindulatú pletyka, és még középiskolában sem voltunk ennyire aljasok. Miss Garber csak tapsolt lelkesen, egy darabig egyedül, amíg mi is nem csatlakoztunk hozzá, mert nyilvánvaló volt, hogy ezt akarja. Állj fel, Jamie! - mondta, mire Jamie felállt, és felénk fordult, Miss Garber meg hevesebben kezdett tapsolni, mintha egy hamisítatlan filmsztár társaságában lenne. Jamie Sullivan helyes lány volt, szó se róla. Beaufort olyan kicsi lévén, hogy csak egy általános iskolája volt, így világéletünkben ugyanazokra az órákra jártunk, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha egy szót sem beszéltünk egymással. Egyszer másodikban egy éven keresztül ült mellettem, és párszor még beszélgettünk is, de ez nem jelenti, hogy szabad időmben sok időt töltöttem Jamie-vel. Még akkoriban sem voltunk sokat együtt. Egy dolog, hogy kivel álltam szóba az iskolában, és egy egészen más dolog, hogy kivel jöttem össze iskolán kívül, és Jamie sosem tartozott a szűk baráti körömhöz. Nem mintha ne lett volna vonzó, nehogy félreértsenek! Nem találtam visszataszítónak vagy ilyesmi. Szerencsére az anyjára ütött, aki a látott fényképek alapján feleolyan rémesen sem nézett ki, kivált ha azt vesszük, végül kihez ment hozzá. De Jamie-t vonzónak sem találtam. Annak ellenére, hogy vékony volt, mézszőke hajjal és szelíd tekintetű kék szemmel, valahogy mégis... jelentéktelennek látszott, már amikor az ember egyáltalán észrevette. Jamie nem sokat adott a külső megjelenésre, mert mindig
olyasmiket keresett, mint a belső ragyogás, és azt hiszem, részben ezért is nézett ki úgy, ahogy. Amióta csak ismertem - és ne feledjék, az elég régóta volt -, szoros kis kontyban viselte a haját, szinte vénlányosan, és egy szemernyi festék sem volt rajta. Mindehhez szokott barna kardigánját és kockás szoknyáját hordta, amelyben úgy festett, mint aki könyvtári állásra pályázik. Egy időben úgy véltük, majd kinövi, de nem ez történt. Még a középiskola első három évében sem változott, mindössze ruháinak mérete lett nagyobb. De Jamie-t nemcsak a külseje különböztette meg a többi lánytól, hanem az is, ahogy viselkedett. Jamie nem lógott a többiekkel Cecil bisztrójában, nem aludt más lányoknál, és biztosan tudtam, hogy soha életében nem volt fiúja. Ha lett volna, attól öreg Hegbert tutira szívrohamot kapott volna. De még ha valami csoda folytán Hegbert nem is ellenezte volna, akkor sem történt volna semmi. Jamie ugyanis mindenhova magával cipelte a Bibliáját, és ha Hegbert meg a külseje nem is riasztották volna el a fiúkat, a Biblia megtette a magáét. Nekem sem volt több kifogásom a Biblia ellen, mint akármelyik tinédzser fiúnak, de Jamie kifejezetten úgy rajongott érte, ami számomra merőben idegen volt. Nemcsak szünidei bibliaiskolába járt augusztusonként, hanem az iskolában is azt olvasta ebédszünetben, véleményem szerint ez nem volt normális, még a lelkipásztor lányától sem. Akárhonnan nézzük is, Pál apostolnak az efezusiakhoz írt leveleinek olvasása távolról sem olyan szórakoztató, mint a flörtölés, ha értik, mire gondolok. De Jamie-nek még ez sem volt elég. A bibliaolvasás miatt vagy talán Hegbert hatására erősen hitte, hogy fontos másokon segíteni, és pontosan ezt is tette. Tudtam, hogy önkéntes munkára jelentkezett a Morehead City-beli árvaházban, de számára még ez sem volt elég. Állandóan