MEG CABOT Csúcsformában Heather Wells újabb rejtélyes esete Ciceró Könyvstúdió A mű eredeti címe Size 12 and Ready to Rock Fordította Lacza Katalin A mű története teljes egészében kitalált. Az esetleges valós személyekre, eseményekre, intézményekre, szervezetekre vagy helyszínekre történő utalások célja pusztán a hitelesség látszatának keltése, és nem a valóság bemutatása. A szereplők, események és párbeszédek mind a szerző képzeletének szüleményei. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978 963 539 829 4 Copyright 2012 bymeg Cabot, LLC. Published by arrangement with HarperCollins Publishers Lacza Katalin, hungarian translation, 2013 Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2013 Hálás köszönet Beth Adernek, Nancy Bendernek, Jennifer Brownnak, Benjamin Egnatznek, Jason Egnatznek, Carrie Peronnak, Michele Jaffe-nek, Lynn Langdale-nek, Laura J. Langlie-nek, Ann Larsonnak, Michael Sohnnak, Pamela Spengler-JaíFee-nek, Tessa Woodwardnak, és legfőképpen Heather Wells minden kitartó rajongójának a támogatásért... csak így tovább!
EGY A magányos Hívtak már daginak és töltött galambnak Legyintettek hidegen Senkit nem érdekeltem Néha a szerelem Egy nagy sötét verem Egy nagy sötét verem Elnyeli a lelkem Egy duci is szerethet Ő is ám érezhet Ha magányos marad A szíve megszakad Néha a szerelem Egy nagy sötét verem De már látom a fényt Mióta vagy nekem Eredeti cím: Leave Alone Írta: Heather Wells A szívem majd kiugrik a helyéből, mire futva felérek a lépcsőn - nem nekem való ez a rohanás. Nem is futok sehová, ha egy mód van rá, kivéve persze vészhelyzetben, és az iménti telefonhívás tanúsága szerint most nagyon is erről van szó, - ám az emeleti folyosó sötét és kihalt. Nem látok semmit, csak a vörös fénnyel világító KIJÁRAT feliratot a folyosó végén. És a saját, heves zihálásomat leszámítva egy árva hang sem hallatszik. Pedig itt vannak, érzem a csontjaimban. De hol lehetnek? Aztán villámcsapásként ér a felismerés. A hátam mögött lapulnak. - Adjátok fel! - rúgom be hirtelen a diákkönyvtár ajtaját. - Lebuktatok...! - A golyó egyenesen a hátam közepébe csapódik. Éles fájdalom fut végig a gerincem mentén. - Hah! - ugrik elő egy maszkos férfi a falak rejtekéből. - Elkaptalak! Halott vagy! Halottabb már nem is lehetnél! A filmrendezők gyakran úgy vezetik fel a hősnőik halálát, hogy képeket villantanak fel az életük legfontosabb momentumaiból, a születésük pillanatától egészen a kérdéses időpontig. (De most őszintén: emlékszik valaki arra, amikor megszületett?) Velem azonban semmi ilyesmi nem történik. Miközben éppen meghalni készülök, semmi másra nem tudok gondolni, csak a kutyámra, Lucyra. Ki fog róla gondoskodni, ha én nem leszek? Cooper. Hát persze, Cooper, a főbérlőm és újdonsült vőlegényem. Valójában ez az eljegyzés nem is annyira új. Már három hónapja, hogy megkérte a kezemet - na, nem mintha valakinek is beszéltünk volna a házassági terveinkről, Cooper ugyanis titokban akar elvenni, hogy ne kelljen az elviselhetetlen rokonait kibírnunk és Lucy már olyannyira hozzászokott ahhoz, hogy Coopert találja az ágyamban, hogy már egyenesen tőle kéri a reggelijét, és vele akar sétálni menni, mivel Cooper mindig a tyúkokkal kel, én pedig... nos, mondjuk úgy, én nem annyira. Tulajdonképpen Lucy most már mindenért Cooperhez fordul, mivel a vő-
legényem gyakran otthonról dolgozik, így az egész napot vele tölti, míg én itt vagyok a Fischer Hallban. Az igazat megvallva úgy érzem, Lucy már jobban szereti Coopert, mint engem. A kis áruló. A kutyámnak olyan jó dolga lesz, ha meghalok, hogy valószínűleg észre sem veszi majd, hogy én már nem vagyok. Elkeserítő, de - ezt tán biztatónak is vehetem - a gondolataimban hirtelen az ostoba babagyűjteményem jelenik meg. Azért elég nevetséges, hogy egy közel harmincéves valakinek annyi babája van, hogy kitesz egy egész gyűjteményt. Pedig nekem annyi van, több mint két tucat, egy-egy darab minden országból, ahol régebben a Cartwright lemezkiadó támogatásával koncerteztem, még bosszantóan túlértékelt tini popsztár koromban. Mivel sehol nem töltöttem elég időt ahhoz, hogy végiglátogassam a hely nevezetességeit - csak addig voltam ott, míg letudtam a szereplést a reggeli beszélgetős műsorokban, aztán jött a koncert, általában az Easy Streetnek, minden idők egyik legnépszerűbb fiúbandájának előénekeseként -, a mamám mindig vett nekem egy népviseletbe öltöztetett szuvenír babát a repülőtéri ajándékboltban. Szerinte jobban jártam, mintha a koalákat nézegettem volna Ausztráliában, buddhista templomokat Japánban, vulkánokat Izlandon vagy elefántokat Dél-Afrikában, hisz így rengeteg időt megspóroltam. Mindez persze még azelőtt volt, hogy apámat letartóztatták adócsalásért, anyám pedig, ahogy azt illik, összeszűrte a levet a menedzseremmel, és az összes megtakarított pénzemmel a zsebében lelépett az országból. - Szegény gyermek! - sóhajtott fel Cooper, amikor először nálam töltötte az éjszakát és meglátta a babáimat, amint a szekrény polcairól bámulnak le rá. Elmagyaráztam neki, honnan vannak, és miért ragaszkodom hozzájuk ennyi éve - ez minden, ami a romba dőlt karrieremre és a családomra emlékeztet, bár apa és én igyekszünk újraépíteni a kapcsolatunkat, mióta kijött a börtönből de Cooper csak a fejét csóválta. - Ó, te szegény gyermek! Ebben a pillanatban ráébredek, hogy nem halhatok meg. Még ha Cooper gondját is viselné Lucynak, a babáimmal nem tudna mit kezdeni. Életben kell maradnom, legalább addig, amíg gondoskodom róla, hogy a gyűjteményem olyasvalaki kezébe kerüljön, aki tudja értékelni. Mondjuk a Heather Wells rajongói klub Facebook-oldaláról valakiébe. Vannak vagy tízezren. Ám még mielőtt kitalálhatnám, hogyan is hozom majd tető alá ezt a dolgot, egy újabb álarcos figura ugrik elém az egyik kanapé mögül. - Jaj, nem! - kiált fel, és felrántja az arcát takaró maszkot. Nem kis meglepetésemre egy diákot ismerek fel benne: Jamie Price-t. A lány döbbenten mered rám. - Gavin, ez Heather! Lelőtted Heathert! Jaj, Heather, annyira sajnálom! Nem vettük észre, hogy maga az! - Heather? - Most már Gavin is leveszi a maszkját, aztán leengedi a pisztolyt. - A fenébe! Én tehetek róla. Ezt úgy értelmezem, hogy beismeri: neki köszönhetem, hogy éppen meghalni készülök, egészen pontosan a nagy kaliberű lövedékének, amelyet az imént a hátamba lőtt. Egy kissé meg is sajnálom, mert tudom, valamikor milyen fontos voltam neki, tán még a barátnőjénél, Jamie-nél is fontosabb. Valószínűleg évekig járhat majd terápiára, hogy túltegye magát a tényen, hogy véletlenül megölt. Mindig is úgy tűnt, sokat jelentett számára a mi kis májustól decemberig tartó képzeletbeli románcunk, annak ellenére, hogy ez a szerelem valójában sosem teljesedett be, és nem is fog. Gavin filmszakos
egyetemi hallgató - én az igazgató asszisztenseként dolgozom a diákotthonban, ahol lakik, és szerelmes vagyok Cooper Cartwrightba... nem beszélve arról, hogy a New York-i Főiskola szabályzatába ütközik, hogy a dolgozók a diákok ágyába bújjanak. Most pedig már egészen biztosan nem lesz a dologból semmi, mivelhogy Gavin lepuffantott. Érzem, ahogy a vér lüktet a sebben a hátam közepén. Azt sem tudom, hogy vagyok képes még egyáltalán állni, számításba véve az alattam elterülő vértócsa méretét és azt, hogy a gerincem valószínűleg súlyosan megsérült. Nem látszik túl jól, milyen mély a seb, mivel a szobára - ahogy az egész második emeleti könyvtárra - teljes sötétség borul, leszámítva azt a halovány fényt, amely a Washington Square Park sakkasztalaira néző, szebb időket is látott szárnyas ablakokon át szűrődik be odalentről. - Gavin - szólalok meg fájdalomtól elfúló hangon -, gondoskodna róla, hogy a babáim olyasvalakihez kerüljenek, aki... Várjunk csak! - Ez festék? - csattanok fel, és az orrom alá húzom a kezemet, hogy közelebbről megvizsgálhassam. - Ne haragudjon! - szégyenkezik Jamie. - A dobozon azt írják, hogy a legtöbb anyagból könnyen kimosható. - Maguk idebent paintballoznak? - Már egyáltalán nem sajnálom Gavint. Borzasztóan haragszom rá. - És azt hiszik, a ruhám miatt aggódom? Bár történetesen tényleg az egyik kedvenc blúzom van rajtam. Kellően bő azokon a helyeken, amelyeket nem feltétlenül szeretnék közszemlére tenni (már ha nem akarom, hogy terhesnek nézzenek), ugyanakkor kiemeli azt a részt, amelyet mutogatni szeretnék (a mellemet, na. Abból szép jutott). Ilyen felsőt ritkán találni. Ajánlom, hogy Jamie-nek igaza legyen a festék kimoshatóságát illetően. - Jézusom! Ki is lőhetik valakinek a szemét! - Nem érdekel, ha olyan vagyok, mint a kiskölyök anyja abban a karácsonyi filmben. Irtózatosan felhúztak. Épp azon voltam, hogy megkérjem Gavin McGorent, hogy gondoskodjon a népviseletes babagyűjteményemről... - Jaj, ugyan már! - mereszt rám hatalmas szemeket Gavin. - Magára már éles lőszerrel is lőttek, Heather. És megijed egy kis paintballtól? - Nem mondhatnám, hogy saját jószántamból szoktam golyók elé állni! - hívom fel a figyelmét. - Ez nem tartozik a munkaköri leírásomhoz. Csak valahogy sűrűn keveredek ilyesmibe. És most lennének szívesek megmagyarázni, miért riasztott a biztonsági szolgálat vasárnap este az otthonomban, hogy bejelentés érkezett egy engedély nélkül rendezett buliról - ahol állításuk szerint valaki ki is ütötte magát - egy olyan épületben, amelynek felújítás miatt egész nyáron üresen kellene állnia, és ahová az ott dolgozókon kívül senki be sem tehetné a lábát? Gavin sértődötten néz rám. - Szó sincs semmiféle buliról! Ez itt egy paintballcsata - emeli fel a puskáját, mintha az mindent megmagyarázna. - A Fischer Hall dolgozói és a folyosófelügyelők a diákok csapata ellen. Tessék! - Egy másodpercre eltűnik a kanapé mögött, aztán amikor előbukkan, a kezembe nyom egy festékpuskát, egy védőálarcot, egy minden bizonnyal a diákok csapatától zsákmányolt kezeslábast és még egy csomó egyéb felszerelést. - Ha már itt van, beállhat a dolgozók közé.
- Na várjunk! Erre költötték a szabadidős pénzt, amit adtam? - Alig tudom leplezni a felháborodásomat. A kurzuson, ahová a nyáron beiratkoztam, már tapasztaltam, hogy az emberek agya csak a húszas éveik közepére fejlődik ki teljesen, és a gondolkodásuk csak akkorra válik ténylegesen éretté; ezért van az, hogy a fiatalok oly sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket. Na de paintballozni egy diákotthon folyosóin? Ez hihetetlenül ostoba ötlet, még Gavin McGorentől is. Lehajítom a felszerelést a kanapéra. - Ebből a pénzből pizza-partit kellett volna szervezniük - figyelmeztetem. - Mivel arra panaszkodtak, hogy az ebédlő vasárnaponként hétkor bezár, és sosincs elég pénzük, hogy rendeljenek valamit. Emlékeznek? - Jaj, dehogy, dehogy! - biztosít róla Jamie. Egy felnőtt nőhöz képest néha szörnyen kislányos tud lenni a hangja, talán mert gyakran viszi fel a hangsúlyt a mondatai végén, mintha valamit kérdezne, pedig nem is. - Nem a paintballcuccokra költöttük a pénzt, ezeket a diák sportcentrumból hoztuk el teljesen ingyen. Nem is tudtam, hogy van nekik kölcsönözhető paintballfelszerelésük - talán azért, mert év közben, amikor nyüzsögnek itt az emberek, folyton kint vannak valakinél? -, de van! És el lehet hozni, csak a személyinket kell otthagyni. - Hát persze - morgok magamban. Az iskola gazdag, végzett diákjai miért is ne adományoznának arra, hogy a tanulók paintball-felszerelést tudjanak kölcsönözni? Isten őrizz, hogy valami hasznosra költhetnénk, mondjuk egy kísérleti laborra! - Hát ja - bólogat Gavin. - Azt a pénzt tényleg pizzára költöttük. És piára - emeli fel a maradék három doboz sört, amelyek a valaha hatos csomag műanyag gyűrűin himbálóznak. - Akar egyet? Csak a legjobb amerikai sörökkel szolgálok az asszonyaimnak! Valami belém hasít. És ennek most semmi köze a festékgolyóhoz, amely az imént a hátamba csapódott. - Sört? Maguk sört vettek a pénzen, amit pizzára adtam? - Ez Pabst Blue Ribbon! - néz rám csodálkozva Gavin. - Azt hittem, a menő énekes- és dalszövegíró lányok szeretik a kékszalagos sört. Jamie talán észrevette, hogy a szemem haragos szikrát vet, mert odalép hozzám és megölel. - Nagyon köszönöm, hogy megengedte, hogy itt maradjak a szünidőre, Heather! - hálálkodik. - Ha az egész nyarat otthon kellett volna töltenem a szüleimmel, meg is haltam volna. De komolyan. Fogalma sincs, milyen sokat tett értem. Szárnyakat adott nekem. Maga a legjobb főnök a világon, Heather! Pontosan tudom, mit adtam Jamie-nek, de annak semmi köze semmiféle szárnyakhoz. Ingyen szállást és ellátást kapott tizenkét hétre cserébe heti húszórányi munkáért, amely a nyárra haza-költöző kollégisták leveleinek továbbítgatásából áll. Így ahelyett, hogy titokban kellene beutaznia a városba, ha találkozni akar Gavinnel (a szülei nem örülnek ennek a kapcsolatnak, úgy gondolják, a lányuk jobbat érdemelne egy rosszul öltözött filmszakos egyetemistánál), Jamie egyszerűen csak kinyitja az ajtót, hisz a fiúval egy folyosón laknak, mivel (utólag már úgy érzem, nem túl bölcsen) Gavinnek is felajánlottam ugyanezt a remek lehetőséget.
- Biztosra veszem, hogy a szülei nem állítanák, hogy én vagyok a világ legjobb főnöke - hárítottam el az ölelést. - Hasonlóan biztosra veszem, hogy ha a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg tudomást szerez erről a paintball-ügyről - na meg a sörről nem is leszek tovább senkinek a főnöke. - Miért, mit tehetnek magával? - méltatlankodott Gavin. - Ezt az épületet azért zárták be a nyárra, mert úgyis ki akarják festeni, mi pedig már mind nagykorúak vagyunk. Senki nem csinál semmi illegálisát. - Na persze - vágom rá gúnyosan. - Azért hívott fel a biztonsági szolgálat, mert senki nem csinál semmi törvénytelent. Gavin arckifejezése egészen kísértetiesnek tűnik a feje tetejére tolt védőálarc alatt. - Sarah volt? - tudakolja. - Ő fújt be, mi? Állandóan azzal zaklat, hogy maradjunk már csendben, mert épp a házi dolgozatát szeretné befejezni vagy hasonlók. Tuti biztos voltam benne, hogy emiatt is berág. Erre már nem szólok egy szót sem. Fogalmam sincs, hogy ki árulta be őket a biztonságiaknak. Könnyen lehet, hogy Sarah Rosenberg, a Fischer Hall bentlakó végzős diákja, akinek az volt a feladata, hogy figyeljen az éjszakai riasztásokra és segítse az intézmény igazgatóját az ilyen ügyekben. De mivel a legutóbbi igazgató sajnálatos módon elhalálozott, jelenleg nincs senki ezen a poszton, akit Sarah segíthetne. így tehát nekem asszisztál az erősen csökkentett számú diákszemélyzet felügyeletében, míg a vezetés el nem dönti, ki lesz az új igazgató. Már hagytam neki egy üzenetet - furcsa is, hogy még nem kapta meg, mivel egész nyáron órákat vesz, így általában a szobájában tartózkodik. Más dolga sincs, csak hogy tanuljon - bár éppen abban az időben, amikor az én titkos eljegyzésem történt, ő is szert tett élete első komoly pasijára. - Nézzék - szólalok meg végül, miközben előveszem a telefonomat, hogy ismét megpróbáljam elérni Sarah-t. - Én ezt a pénzt nem sörre adtam, ezzel maguk is tisztában vannak. Ha valaki tényleg kiütötte magát, ideje lenne megkeresnünk, és meggyőződnünk róla, hogy nincs semmi baja. - Jaj, persze! - vágja rá Jamie aggodalmasan. - De ha valaki ki is feküdt, az biztosan nem az alkoholtól történt. Csak két hatos csomagot vettünk... - Igazából... a kosárlabdacsapat hozott egy üveg vodkát is - jegyzi meg szégyenlősen Gavin. - Gavin! - csattan fel Jamie. Most úgy érzem, mintha tényleg meglőttek volna, csak ez alkalommal a gerincem helyett egyenesen a fejembe csapódott a golyó. És nem holmi festékes, hanem valódi. Legalábbis épp ekkora migrén kezd kialakulni a bal szemem mögött. - Hogy micsoda-a? - habogok. - Nem mintha meg tudtam volna akadályozni... - Gavin hangja egy oktávval feljebb kúszik. - Tudja, mekkora darabok ezek? Ott van az az orosz srác, Magnus, ő több mint két méter. Mit kellett volna mondanom? Nyetszki a vodkaszkira? Jamie elgondolkodik. - Azt nem úgy mondják, hogy nyet? És hogy vodka? Oroszul így van. - Nagyszerű - nyugtázom, és megnyomom az újrahívás gombot a telefonomon, hogy ismét tárcsázzam Sarah-t. - Ha közülük ájult el valamelyik, fel sem tudjuk majd tenni a hordágyra. Szóval hol találom ezt a kosárlabdacsa-
patot? Gavin izgatottnak tűnik. Valamit előhúz a kezeslábasa zsebéből és odalép az egyik kétszárnyú ablakhoz. Az utcai lámpák halvány fényében látom, hogy a papír, amit kihajtogat, az épület alaprajza, mindenféle piros tintával írt, feltételezhetően a ma esti csatához készült rejtélyes jegyzetekkel teletűzködve. A fejem még erőseben kezd hasogatni. Nekem most otthon lenne a helyem, kínait kellene vacsoráznom és a Furcsa evőket kellene bámulnom a tévében, ahogy azt minden vasárnap este szoktuk kettesben a barátommal, bár valami oknál fogva Cooper nincs különösebben odáig ezért a műsorért, ő inkább a 60 percbent nézné, amit én egyszerűen csak úgy szoktam jellemezni, hogy a műsor, amely még csak véletlenül sem szól semmiféle evési rendellenességről. - Azt hiszem, szét kellene válnunk, ha meg akarjuk találni őket - morfondírozik Gavin. A szájához emeli a sörösdobozt, és egy gyors korty után rámutat az alaprajzra. - Az egyik megfigyelő- pontot a könyvtárban állítottuk fel, mert így rögtön meghalljuk, ha valaki felfelé igyekszik akár a lépcsőn, akár a teherliftben. Gyanítom, a Festékszórók csapata valahol a földszinten rejtőzik, nagy valószínűséggel az ebédlőben. De az is lehet, hogy az alagsorban vannak, talán a játékteremben. Szerintem menjünk le, nyírjuk ki az összeset és nyerjük meg a játékot... - Hé! - szólal meg Jamie. - Hallottátok ezt? - Én nem hallottam semmit - vonja meg a vállát Gavin. - Szóval a tervem a következő: Jamie, te a hátsó lépcsőn leosonsz az ebédlőbe. Heather, maga pedig lemegy a főlépcsőn és ellenőrzi, nem rejtőzik-e valaki az alagsorban. - Úgy sejtem, Gavin, egy kissé sok vegyszert lélegzett be a sötétkamrában - állapítom meg. Sarah telefonja ismét hangpostára kapcsol. Idegesen leteszem, most már nem is hagyok üzenetet. - Ja, és felejtse el, nem játszom! - Heather, Heather, Heather! - csóválja a fejét Gavin. - Ma már digitális filmtechnikát használunk, nincsenek sem sötétkamrák, sem vegyszerek. Maga pedig nagyon is benne van a játékban. Megöltük, így a foglyunk. Azt kell tennie, amit mi mondunk. - Komolyan, srácok! - aggodalmaskodik Jamie. - Tényleg nem hallottátok? - Ha megöltek, az azt jelenti, hogy halott vagyok - ellenkezem. - Tehát nem kell játszanom. - A szabály nem ezt mondja - zárja le a vitát Gavin. - Szóval az lesz, hogy az irodán keresztül belopakodunk, elrejtőzünk a salátabár pultja mögött és... - McGoren! - csattan fel egy mély férfihang a sötét folyosóról. Gavin felpillant. - Senki sem úszhatja meg büntetlenül - bukkan elő a homályból a vőlegényem, Cooper -, ha lelövi Heathert! - És meghúzza a ravaszt.
KETTŐ Néhanapján Néha már bánod, hogy nem vágtál bele Hogy úgy érezted, ez már túl nagy a falat Néha, amikor egyedül ülsz otthon Úgy érzed, sok ember csak elvesz, de nem ad. Néha azon tűnődsz, hogy eshetett ez meg Hogy ülhetsz ilyen mélyen a gödörben De néha a sors az utadba sodor Valakit, aki már árt a te cipődben És már nem is érzed, hogy magányos lennél Az úton, amelyet választanod kellett És akkor már tudod, hogy minden megérte Mert néha az álmok valósággá lesznek Eredeti cím: Once in a While Írta: Heather Wells - Én mondtam, hogy valami zajt hallok! - nevet fel Jamie, látván, milyen bárgyú arckifejezéssel mered Gavin a fehér kezeslábasa elején éktelenkedő rikító zöld festékpacára. - Ez gáz - állapítja meg Gavin elkeseredetten. - Nincs is benne egyik csapatban sem! - Hol szerezted ezt a festékpuskát? - érdeklődöm, miközben Cooper átkarolja a nyakamat. - Egy kedves fiatalember adta a portán, amikor érdeklődtem, hogy merre talállak - feleli. - Azt mondta, erre szükségem lesz, hogy meg tudjam védeni magam. Most már én is emlékszem, hogy Mark, a portaszolgálatos diák utánam is kiabált, amikor nekiiramodtam a lépcsőnek. Csak annyira rohantam, hogy ügyet sem vetettem rá. - És te mit keresel itt? - szegezem a kérdést Coopernek, miután megcsókolta a fejem búbját. - Mondtam, hogy mindjárt jövök! - Na ja, mindig ezt mondod, valahányszor iderángatnak a hétvégi programodból - jegyzi meg Cooper szárazon. - Aztán legközelebb három óra múlva látlak. Úgy gondoltam, ez alkalommal egy kissé felpörgetem a dolgokat. Nem keresel annyit, Heather, hogy huszonnégy órában csak azt lesd, mikor csettintenek, és rögtön ugorj. - Nekem mondod? - húzom el a szám. Hiába vagyok az igazgató asszisztense, az éves fizetésem az adók és járulékok levonása után épp csak annyi-
ra elég, hogy a statisztikák besoroljanak a szegények közé. Szerencsére a New York-i Főiskola szociális és egészségügyi juttatásai igen jók, és lakbért sem kell fizetnem, hála a másodállásomnak, amely abból áll, hogy adatrögzítést végzek a főbérlőmnek, aki mostanra már levette a kezét a vállamról és épp a fegyverét készül újratölteni. Nem tagadom: bár alapvetően ellenzem a kollégium épületén belüli lövöldözést, ezt a jelenetet hihetetlenül szexinek találom. Természetesen Cooper tisztában van vele, hogy kell egy fegyvert használni, máskülönben nem tudott volna átmenni New York állam magánnyomozói vizsgáján. Ennek ellenére nincs saját pisztolya, és határozottan állítja, hogy a valóságban egy magánnyomozó élete egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a tévében vagy a moziban bemutatják. Amikor épp nem otthon ül és az interneten kutat, akkor a kocsijában gubbaszt és olyan embereket fényképezget, akik megcsalják a párjukat. Jó, hogy ezt elárulta, különben folyton azon aggódnék, hogy amikor odakint van, tűzharcba keveredik. - De ez most fontos dolog - magyarázom. - A biztonságiak bejelentést kaptak, hogy engedély nélküli buli zajlik... - Nem mondod! - méregeti Cooper a sört. -...és valaki elájult - fejezem be. - Azt senki sem tudja, ki tette a bejelentést. Sarah nem veszi fel a telefont, a többiek pedig valahol az épületben bujkálnak és paintballoznak. - Nem akarom, hogy a diákok előtt alkalmatlannak tűnjek a feladatomra, de az igazság az, hogy nem igazán tudom, hogyan is kellene kezelnem ezt a helyzetet. Hisz végtére is csak az igazgató aszszisztense vagyok. Coopernek nincsenek ilyen fenntartásai. - Jól van - szólal meg, majd Gavinre és Jamie-re szegezi a fegyverét. - Új terv! Maguk a foglyaim, és mostantól azt teszik, amit én mondok! Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Régebben sokszor képzelegtem arról, hogy Cooper Cartwright foglya vagyok, és engedelmeskednem kell az akaratának. Feltáró jellegű vallomás: előkerült a bilincs is. És ez az álom most valóra válik! Hellyel-közzel. Mert mostanában sajnos olyan a szerencsém, hogy mindig felbukkan néhány diák, aki belerondít a képbe. - Úgyhogy indulás becserkészni a többieket - adja ki a parancsot Cooper és véget vetni ennek az egésznek! Aztán aki akarja, azt meghívom egy thai csirkére. Jamie és Gavin felhördülnek, ami véleményem szerint elég udvariatlan dolog tőlük, tekintve, hogy a barátom most ajánlotta fel nekik, hogy fizeti a vacsorájukat. Mi van ezekkel a mai fiatalokkal? Ki az, aki inkább rohangál fel-alá és lövöldözik a másikra festékkel, mint hogy isteni pad thait egyen? - Ez komoly? - háborog Gavin. - Most, amikor épp azon vagyunk, hogy megsemmisítő vereséget mérjünk a kosárlabdacsapatra? - Ja, szerintem is már csak másodpercek kérdése a dolog - húzódik gúnyos mosolyra Cooper szája. - De az a helyzet, hogy Heather szereti a munkáját, és nem hiszem, hogy ki akarná magát rúgatni amiatt, hogy munkaidő után olyan diákokkal lóg, akik isznak és festékpuskákkal lövöldöznek egymásra. A félhomályban a leendő férjemre meredek. Azt hiszem, most egy kicsit
még jobban beleestem. Lehet, hogy még azt is tudta volna, mit tegyen a babáimmal. A telefonomra nézek - tényleg, hol a csudában van Sarah? Egyáltalán nem jellemző rá, hogy ne hívjon vissza, amint lehet -, és azon tűnődöm, hogyan fogom meghálálni Cooperek a segítséget, ha hazaérünk (a bilincs határozottan szerepel a tervben), amikor lépteket hallok a folyosóról. A tompa kopogásból ítélve férfiléptek. És igen sietősek. - Ők azok! - suttogja Gavin, és magához veszi a tartalék tárat. - A Fiúkák... És ebben most nem volt semmi gúny. A Fiúkák a New York-i Főiskola kosárlabdacsapatának a neve. Valaha Pumáknak hívták őket, de az ötvenes években egy csalási botrány után az egész bagázst kipenderítették az első osztályból, így a legjobbak közül egyenesen a harmadosztályba, a legroszszabbak közé kerültek, és a nevüket is meg kellett változtatniuk. Az ember azt gondolná, ez szolgált némi tanulsággal az iskola számára, de nem. Tavasszal a New York Post pletykarovata elkapott egy levelet, amelyet Phillip Allington, a New York-i Főiskola elnöke írt a főnökömnek, Stan Jessupnak, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetőjének. Ebben felkéri Stant, hogy biztosítson ingyen szállást és ellátást nyárra az iskolai kosárlabdacsapat minden tagjának, mivel vannak olyan játékosok is, akik például Grúziában élnek, és a hazautazás költségei túlságosan megterhelők lennének a családjuk számára. Így történt, hogy a Fischer Hallban egy tucat Fiúka nyert szállást nyárra, mint szobafestő. Mivel a Főiskolai Atlétikai Szövetség jelenlegi szabályzata tiltja a játékosok támogatását akár pénzzel, akár ajándékokkal - a harmadosztályú csapatok pedig pláne nem részesülhetnek semmiféle sportösztöndíjban -, ez a levél Allington elnök irodájából máris úgy híresült el, mint a fiúkabotrány...bár személy szerint nem látom be, hogyan minősülhet a közel háromszáz kollégiumi szoba kifestéséért cserébe felajánlott ingyen szállás és ellátás ajándéknak. - Ezek a fafejű idióták nem jöhettek rá, hogy itt vagyunk - suttogja Gavin. - Hadd lőjem le őket! - Kérem! - esdekel Jamie is, de Cooper csak a fejét rázza. - Nem...! De már késő. Ahogy a könyvtár ajtaja kinyílik, Gavin felemeli a puskáját és lő......egyenesen Simon Hague-re, a Wasser Hall igazgatójára. Ez az intézmény a Fischer Hall legádázabb riválisa, Simon pedig munkahelyi életem legfőbb megkeserítője. Simon döbbenten kiált fel az elegáns felsőjén megjelenő fluoreszkáló folt láttán. És a társa - a sapkája formájából ítélve valami biztonsági ember - sem tűnik túlságosan boldognak a kék egyenruhájára fröccsenő világító sárga festéktől. Jamie ébred rá először, mekkora hibát követett el a barátja; rémülten kapkod levegő után, és csak annyit tud kinyögni, amivel engem is vigasztalt az imént: - Meleg vízzel kimosható! Mindjárt elröhögöm magam. Másfelől viszont legszívesebben ott helyben
elsüllyednék. Most jut eszembe, hogy ezen a hétvégén Simon is ügyeletes, így minden bizonnyal hozzá is eljutott a hír az engedély nélküli buliról és az eszméletlen diákról. Ha eddig nem is lett volna, most már egészen bizonyosan végem. Legalábbis munkahelyügyileg. - Mi a csoda folyik itt? - tapogatózik Simon a villanykapcsoló után. Csak tüntessék el a sört - imádkozom magamban. - Valaki tüntesse el a sört, de gyorsan! - Üdv, Simon! - lépek előre. - Én vagyok az, Heather. Épp csapatépítő tréningen vagyunk. Igazán sajnálom, hogy... - Csapatépítő tréningen? - dühöng Simon, s közben még mindig a kapcsolót keresi. - Ennek az épületnek egész nyáron üresen kellene állnia! Vajon miféle csapatot építenek itt, különösen így, vasárnap este? - Nos, az épület nem teljesen üres - magyarázom. Valami zajt hallok a hátam mögül, és ahogy a szemem sarkából hátrapillantok, megkönnyebbülten állapítom meg, hogy Gavin diszkréten a kanapé mögé rejti a karton sört. - Dr. Jessup kérésére a porta üzemel, így természetesen a diákügyeletesek is itt vannak, valamint azok, akik a leveleket továbbítják, néhány folyosófelügyelő, mert szükség van rájuk a... - már majdnem kimondtam, hogy a kosárlabdacsapat miatt. Mivel az elnök kedvenc diákjai az épületben töltik a nyarat, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője engem bízott meg azzal, hogy gondoskodjak róla, hogy a csapatra - akik elsősorban diákok, csak utána sportolók - valaki mindig gondosan felügyeljen. Megkértem a hét folyosófelügyelőt, akik napi néhány óra iskolai munkáért cserébe szintén ingyen szállást kaptak a nyárra, hogy tartsák rajta a szemüket a Fiúkákon is. Simon azonban közbevág, mielőtt még befejezhetném a mondatot. - Akik a leveleket továbbítják? - háborog. Emlékszem, az egyik értekezleten, amikor arra vártak ötleteket a kollégáktól, mi módon lehetne némi pénzt megspórolni, Simon azt javasolta, hogy szüntessék meg az igazgatók mellett dolgozó asszisztensek pozícióját - így az én állásomat is. Végre sikerül felkapcsolnia a villanyt, és hirtelen minden erős neonfénybe borul. Simon nem néz ki túl jól. Bár ha jobban belegondolok, én sem mutathatok sokkal jobb képet. Aztán meglátom a biztonsági őrt - hát, hármunk közül ő a legviharvertebb. - Ó! - kiáltok fel meglepetten. - Helló, Pete! Mostanában éjszaka dolgozik? Pete, aki rendes körülmények között a Fischer Hall biztonsági szolgálatát látja el, most épp azzal van elfoglalva, hogy eltávolítsa a fluoreszkáló festéket az ezüst jelvényéről. - Aha - feleli mogorván. - Viszek néhány extra műszakot. A lányok elmentek táborozni a nyárra. És nem olcsó mulatság az ilyesmi. Legalábbis a jobb helyeken nem. - Pete arcáról lerí, már nagyon bánja, hogy vállalta a túlórát. - Maguknál azért kapnak ingyen szállást egyesek, hogy leveleket továbbítsanak? - rágja tovább a gumicsontot Simon dühösen. A Wasser Hall a park túloldalán található, más az irányítószáma, mint a Fischer Hallé, így más postahivatal is látja el őket. Új az épület is, amelyben laknak, nem kell aggódniuk amiatt, hogy azbesztmérgezést kapnak, vagy hogy valaki fejére omlik a mennyezet odalent, valahányszor eldugul fent egy vécé.
- Úgy van - felelem. - A mi postánk nem továbbítja a Fischer Hallba érkező leveleket, mert a kollégiumokat egyszerűen átmeneti szállásnak tekinti. Ezért Jamie és Gavin vállalják ezt a feladatot, plusz még némi portaszolgálatot. - Elismerem, kissé szabadon csűröm-csavarom a szabályokat és alapvetően úgy kezelem a diákotthont, mint - ahogy Cooper megfogalmazta - a saját kis Elveszett játékaim szigetét, mivel a srácoknak, akiket alkalmazok, családi vagy anyagi okok miatt tényleg nincs hová menniük. Biztosra veszem, hogy Simon semmit sem helyeselne abból, amit teszek, és ha teljes képet kapna arról, ami itt történik, csak még inkább megerősíteném a hitében, hogy a beosztásomat - csakúgy, mint a személyemet - azon nyomban el kellene törölni a föld színéről. - Ingyen szállás... - ismételgeti Simon hűvösen. Odakint egy távoli sziréna hangja egyre közelebbről hallatszik. Az ablakok nyitva állnak, már amennyire lehetséges - ez pontosan öt centit jelent, hála a biztonságos ablak nevezetű rendeletnek, melyet a főiskola azután vezetett be, hogy a kelleténél néhánnyal több hallgató zuhant ki és lelte így halálát a Fischer Hallban így minden fütty és dudaszó kristálytisztán kivehető. Bár az épületben működik légkondicionálás, a rendszer már egy kissé elavult. - Ingyen szállás azért, hogy továbbítsák a postát? - Simon arcáról lerí a hitetlenkedés. - Maga pedig csapatépítő tréninget tart ezeknek a levéltovábbítóknak? Az éjszaka közepén? - Öhm - felelem. - Igen. - Bárki lehetett volna ügyeletes a kollégiumigazgatók közül azon az éjszakán, amikor a nyári alkalmazottaim ilyen kifogásolhatóan viselkednek, miért pont Simont kellett kifognom? Akárki más lenne itt - mondjuk, Tom Spelling, aki a Waverly Hallt, a diákszövetségek otthonát irányítja -, simán elkobozná a sört és a puskákat, de tartaná a száját a vezetőség előtt. De nem, nekem a fontoskodó és arrogáns Simon jutott. Ennél rosszabb már nem is történhet. Vagy mégis? Mert elég közel állok az ablakhoz, így látom, hogy a sziréna, amit hallunk, egy mentőautóhoz tartozik, amely épp befordul a Washington Square Westre. Persze nem a Fischer Hall az egyetlen épület a Washington Square-en. A mentő pedig bármelyik másik házhoz is mehet. De vajon mekkora az esélye ennek? Simon Cooperre mered. - Ő meg kicsoda? - horkan fel. - Mert egy kissé öregnek nézem ahhoz, hogy az egyik levéltovábbítója legyen... - Cooper Cartwright - nyújtja a jobb kezét a vőlegényem. Megkönnyebbülésemre a festékpuskát már elrejtette valahol. - Biztonsági tanácsadó. Heather engem kért fel, hogy ellenőrizzem: a ma esti csapatépítő tréning minden biztonsági előírásnak megfelel. Biztonsági tanácsadó? Érzem, hogy a gyomrom összeszorul. Nem létezik, hogy Simon ezt beveszi. - Nem is tudtam - ráz kezet Simon Cooperrel hogy a Fischer Hall anyagi lehetőségei megengedik, hogy biztonsági tanácsadót alkalmazzanak... - Hát - néz Cooper bizalmasan Simonra az elmúlt évek tragikus eseményeit tekintve örömmel mondtam le a tiszteletdíjamról. Nem hagyhatjuk, hogy a diákok örök időkre a halál szállásának hívják ezt a helyet, ugyebár... Látom, hogy Simon arckifejezése megváltozik. Bár általában haragszom,
ha valaki a halál szállását emlegeti, Cooper most nagyon is jól tette, hogy szóba hozta a dolgot. A tavalyi évben a hasonló intézmények közt a Fischer Hallban volt a legmagasabb a halálozások száma az egész országban, beleértve azt a hajót is, amelyen a diákok egy szemesztert kint töltöttek a tengeren, és ahol felütötte a fejét egy calicivírus, és hárman az életüket vesztették. (Közülük csak egy volt diák, a másik kettő a tantestülethez tartozott. A tanulókat a legkevésbé sem érdeklik a tanárok, de szorosan véve az ő haláluk is beleszámít a statisztikába.) Azon diákok száma a New York-i Főiskolán, akik - miután megtudják, hogy a Fischer Hallban szállásolták el őket - az áthelyezésüket kérik bárhová máshová, csak ne kerüljenek a halál szállására, igen magas... közel 97 százalék. Ez az egyik oka annak, hogy bezárták a helyet, és a nyáron felújításra kerül: azok a tanulók, akiket nem sikerült áthelyezni - ez alatt az összes kérelmezőt kell érteni, hisz minden okos elsőéves a Wasser Hallba jelentkezett, így sehol máshol nem tudják őket elszállásolni -, legalább szép fehér falakat lássanak, amikor belépnek a szobájukba a halál szállásán. Ügy néz ki, az eddigi leghosszabb balesetmentes időszakunk most megszakad: a mentőautó pont a Fischer Hall bejárata előtt áll meg. Onnan, ahol én állok, tökéletesen látom nemcsak a kocsit, hanem azt az embert is, aki ki rohan a Fischer Hall kapuján - mely fölött büszkén lengedeznek a New York-i Főiskola kék-arany lobogói -, hogy fogadja a mentőket. Ez az ember nem a Fischer Hall személyzetéhez tartozik, ellenben olyasvalaki, akit nagyon is jól ismerek, és aki egészen bizonyosan nem akarná, hogy Simon Hague beleüsse az orrát a dolgaiba. Simon túlságosan közel áll a második emeleti könyvtár ajtajához, hogy kilásson az ablakon, ráadásul minden figyelmét az köti le, ami odabent történik, a kinti eseményekkel nem foglalkozik. Mintha egy kissé megenyhült volna azóta, hogy Cooper felhozta ezt a halál szállása dolgot. Végtére is ő a gyerekekért van - erre oly gyakran hivatkozik az értekezleteken, hogy Tómmal már strigulázni kezdtük. - Értem - emeli fel a hangját, hogy túlkiabálja a szirénázást (amely olyan mindennapos ezen a környéken, hogy eszébe sem jut megkérdezni, mi lehet az, és fel sem merül benne, hogy esetleg köze lehet a mi dolgunkhoz) de ha ez itt szervezett foglalkozás, akkor miért kaptak jelentést a biztonságiak arról, hogy engedély nélküli bulizás folyik és egy diák elájult? - Hát, ez jó kérdés - állapítom meg, bár valójában nagyon is tudom a választ most, hogy felismerem a magas, szikár, jóképű alakot, aki a biztonsági reflektorok vakító fényében beszél a mentősökkel a bejárati ajtó előtt. - Lehet, hogy a kosárlabdacsapat csinált valamit? Gondosan vágott bajusza alatt Simon elsápad. - Úgy érti... a Fiúkák? - A hangja szinte suttogóra vált. Mivel a szirénázás hirtelen elhallgat, a következő megjegyzése furcsán hangosnak tűnik. - Gondolja, hogy nekik lehet közük a dologhoz? - Nincs más ötletem. - A tekintetemmel gondosan kerülöm Cooperét, aki odasétál mellém, és kíváncsian néz kifelé az ablakon. - Az egyik paintballcsapatot az irodában dolgozó diákok alkotják, a másikat a festésben résztvevők... azaz a kosárlabdások. Azt hittem, ezt már említettem... - Nem, nem említette - fojtja belém a szót Simon. - És hol vannak?
- A Fiúkák az ebédlőben rejtőznek! - tájékoztatja Gavin hirtelen igen segítőkészen... na nem azért, mintha azt gondolná, hogy a kosarasok bajba kerültek, inkább azért, mert ezzel lehetőséget lát arra, hogy a játék végre folytatódjon. - Odavezessük? - Igen, persze - perdül az ajtó felé azonnal Simon. - Remek, hogy végre akad valaki, aki tudja, mi folyik itt... Gavin cinkosan rám vigyorog, aztán Jamie-vel együtt elindulnak Simon után az ajtó felé. Mivel Simon megy elöl, nem láthatja a fiú kezében a festékpuskát. Nem úgy, mint Pete, aki egy fenyegető pillantás kíséretében rögtön ki is kapja a fegyvert Gavin és Jamie kezéből, akik csalódottan somfordálnak ki az ajtón. Amint hallótávolságon kívül kerülnek, Pete rám néz. - Ez most komoly? - kérdi. - Követnem kellene ezeket a majmokat a földszintre, hogy megint összefestékezzenek? - Hát - szólal meg Cooper - most már magának is van puskája. Festékezzen vissza! - Ezek jó fiúk - vetem közbe gyorsan, látván, milyen pillantást vet Pete a barátomra. - Rögtön leteszik a fegyvert, ha meghallják, hogy a biztonságiaktól van. Pete ledobja a festékpuskákat a kanapéra, de úgy tűnik, nem sikerült megnyugtatnom. - Na és kit visz el a mentő? - biccent az ablak felé. Egyáltalán nem lep meg, hogy Pete felismerte a mentőautó szirénáját, és azt is, hogy a kocsi a Fischer Hall előtt állt meg. Már elég régóta dolgozik a New York-i Főiskolán. És a nyugdíjig már itt is akar maradni, hogy aztán együtt pihenhessen a családjával egy házikóban, valahol Puerto Ricóban. - Valakit a tetőépületből - felelem. Pete-nek egyre kevésbé tetszik a dolog. - Ők meg mit keresnek itt? Úgy tudtam, a nyarakat a hamptonsi rezidenciájukon töltik, így őnagysága annyi Long Island jegesteát ihat, amennyit csak akar, anélkül, hogy bárki is megtudná az iskolában. Pete-nek igaza van: Mrs. Allington, Allington elnök felesége köztudottan kissé sokat iszik. Ezért egy olyan épület tetején élni, amelynek liftjét cirka hétszáz diákkal kell megosztaniuk, esetenként kissé problémás lehet. Mrs. Allingtonnak azonban vészhelyzetben nagyon is a helyén van az esze... olyannyira, hogy egyszer meg is mentette az életemet. Nem mintha azóta bármikor megismert volna. Mindazonáltal kevés dolog van, amire nem lennék hajlandó, hogy megvédjem a nyugalmát és a becsületét. Ez azonban nem olyan alkalom, amikor szüksége lenne a diszkréciómra. - Nem hiszem, hogy Mrs. Allingtonról lenne szó - mondom. Pete értetlenkedve néz rám. - Az elnök nélküle jött vissza a városba? Ez nem jellemző rá. - Nem is - felelem. - Biztosra veszem, hogy nem Allingtonék rendezték az engedély nélküli partit. - Akkor ki? - tudakolja Cooper. - A fiúk.
HÁROM A bankkártya szerelmese A klubban a testek egymásnak feszülnek Figyelj, jó szerencsém, ma próbára teszlek Meglátom az arcod messze a tömegben Kettőt nézek, aztán a számlád fizetem Későre jár, kihunynak a fények Beütöm a kódomat, én is lelépek Repülnek az órák, mégis velem maradsz Amíg tart a pénzem, te is kitartasz A bankkártya szerelmese Mondták már a lányok A bankkártya szerelmese Tuti nem rád várok A klub már bezárt, a pénzem is fogytán Egyedül távozom, az ágyam már vár rám Nem sikerült megtudnom még a nevét sem Nem mintha emiatt mardosna a szégyen Tudom, csak a bankkártya szerelmese A lányok megmondták, és ez nem csak mese Csak a bankkártya szerelmese Mégis jó volt az éjszaka vele (Táncszünet, ismétlés) Eredeti cím: Bank Card Lover Előadó: Tania Trace Írta: Larson/Sohn A So Sue Me c. Albumról Kiadja a Cartwright Records. Három egymást követő héten az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján. - Miért csináljuk ezt megint? - teszi fel a kérdést Cooper. Csak mi ketten vagyunk a Fischer Hall egyik ősrégi liftjében, amely zümmögve halad a tetőépület felé. Pete magunkra hagyott minket, elment biztosítani, hogy Simont ne terítse be teljesen a paintballpuskákból röpködő festék. - Mert Christopher Allington nem épp a józan ítélőképességéről híres - magyarázom. - Biztosra akarom venni, hogy nem művel semmi olyasmit, amit szokott. Remélem, a mentő tényleg az anyjához jött, nem valami fiatal lánykáért, akit Christopher bedrogozott. Cooper a fejét csóválja. - Te mindig a legjobbat feltételezed az emberekről, ugye? Ezt szeretem
benned a leginkább, a határtalan optimizmusodat és a hitedet az emberiség jóságában. Csúnyán nézek rá... de tulajdonképpen nem tagadhatom. Kevés emberrel találkoztam, amióta itt dolgozom a Fischer Hallban - ahová akkor kerültem, amikor kipenderítettek a Cartwright lemezkiadótól, majd nem sokkal ezután az expasim ágyából -, akit nem gyanúsítottam meg gyilkosság elkövetésével. És meglepően sokszor igazam is lett. Lehet, hogy ez egy olyan ösztön, amit a szórakoztatóiparban töltött éveim alatt fejlesztettem ki magamban. Nem mintha túl sok zenész lenne gyilkos, de többen közülük ilyen vagy olyan módon sérültek. Valószínűleg ezért is választják ezt a szakmát. Szex, drog és rock and roll - így szabadulhatsz meg a belső démonaidtól... Én pedig így költöztem össze Cooper Cartwrighttal. Mármint úgy, hogy miután az élettársam, Jordan - Cooper öccse, egyben az Easy Street énekese - a közös ágyunkban igyekezett kiűzni valamely belső démonát Tania Traceszel, a Cartwright lemezkiadó legújabb csillagával, nekem nem volt hová mennem. Cooper és én üzleti megállapodást kötöttünk: kiadta nekem a belvárosi háza egyik emeletét, cserébe én foglalkoztam a számláival. Hogy hogyan sikerült ezt a dolgot közel egy évig tényleg üzleti alapon kezelni, azt fel nem foghatom, különösen, ha számításba vesszük, hogy az elmúlt három hónapban, mióta felfedtük egymás előtt az érzéseinket, megszámlálhatatlan alkalommal estünk már egymásnak a ház összes helyiségében (leszámítva az alagsort, mert ott pókok vannak). - Hát - próbálok védekezni -, amikor utoljára beszéltünk, Christopher azt mondta, valami táncos mulatót, éjszakai klubot vagy ilyesmit akar nyitni. És hát nem erről híres? Hogy drogot tesz a lányok italába? A főiskola elnökének fiával nem vagyunk épp baráti viszonyban, és akkor még finoman fogalmaztam. Legfőképpen azért, mert egy időben nemcsak hogy valóban lefeküdt a Fischer Hall minden diáklányával, akit csak az ágyába tudott csábítani, hanem mert erősen gyanítottam, hogy aztán el is tette őket láb alól. Az már mellékes, hogy később kiderült: ez utóbbiban ártatlan. Az előbbi attól még ugyanúgy igaz. - Vajon egy feltörekvő, gazdag klubtulajdonos, aki imád fiatal lányokkal henteregni, miért él még mindig a szüleivel? - morfondírozik Cooper. - Biztosra veszem, hogy Christophernek van saját lakása Williamsburgben - felelem. - Csak akkor alszik itt, amikor a szülei nincsenek a városban. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor megláttam, ahogy korán reggel kisurran az irodámmal szembeni felvonó ajtaján, hogy kijelentsen egy éjszakai vendéget. Mindig nagyon feltűnő, ha valaki délelőtt tíz óra előtt használja a liftet, mivel a New York-i Főiskolán igen kevés diák vesz fel olyan órát, amely tizenegynél korábban kezdődik, de még sokkal szembeötlőbb a dolog, ha az illető az elnök fia egy húszas évei vége felé járó, kosztümös szőke nő társaságában, aki Christian Louboutin cipőt és 20.000 dolláros arany Rolex karórát visel. Bár azt hiszem, már az is eredmény, hogy Christopher a változatosság kedvéért legalább vele egykorú barátnőt talált magának. - Williamsburgben - mordul fel Cooper. - Hát persze. Hol máshol is lakhatna manapság egy magára valamit is adó, lányokat bedrogozó ifjú, mint az indie rock és a hipszterkultúra központjában?
Mérges pillantást vetek rá. - Tekintve, hogy az itteni árakat csak a főiskola, a sztárok és a hozzád hasonlóan hatalmas családi vagyonokkal bírók tudják megfizetni, mégis hol kellene lakniuk? - jegyzem meg élesen, miközben a fejünk fölött a számlálón kigyullad a húszas szám. - Ez talált - vigyorodik el. - De az én összes örökségem az a ház, semmi egyéb vagyon. És az egyetlen sztár a közelben te vagy. Azon tűnődöm, vajon miért... Ám a lift ajtaja kinyílik, még mielőtt befejezhetné a kérdést, vagy esetleg tiltakozhatnék - én akkor voltam sztár, amikor a Taco Bell még egy csivavával reklámozta magát, és manapság kábé annyian ismernek, mint azt a réges-rég a föld alatt pihenő kutyát -, és meglátjuk a mentősöket, akik ott toporognak a folyosón, Allingtonék tetőtéri lakása előtt. Christopher Allington pedig az ajtóban áll, kezében egy táblával és egy tollal. - Bocs, fiúk, hogy ilyen macerás vagyok, de igazán hálás lennék, ha aláírnák ezt a beleegyező nyilatkozatot, mielőtt belépnek. A két egyenruhás mentős, hóna alatt a nehéz táskával, idegesnek tűnik. - Miféle nyilatkozatot? - tudakolja az egyikük. - Csak egy egyszerű beleegyező okirat, amelyben az szerepel, hogy használhatjuk a... - Christopher hangja elakad, amikor megpillant minket Cooperrel. - Ó, helló! - üdvözöl, és az arckifejezése szívélyesről hirtelen megvetőre vált. Aztán ugyanolyan gyorsan vissza. A hangja azonban tagadhatatlanul hűvösen cseng, miközben minket néz. De hát, tekintettel a múltkori gyilkosságos dologra, nem vethetjük a szemére, hogy megharagudott. - Titeket meg mi szél hozott? - érdeklődik. - Egy mentőautó áll az épületem előtt - felelem hasonlóan hűvösen. -A te épületed előtt? - Nyilvánvaló, hogy Christopher próbál közömbösnek tűnni, de a nevetésében ott az él. - Tudtommal ez az épület a New York-i Főiskola tulajdona, annak pedig az apám az elnöke. Úgyhogy nem állíthatod, hogy a te épületed, ugyebár? Christopher kék inget, fehér nadrágot és fehér zakót visel. Az inget alaposan összeizzadta. Igaz, ami igaz, elég nagy hőség van itt a folyosón, amelyet az épület többi részétől eltérően elegáns szőnyeg borít, a falát pedig olajzöldre festették az emelet tekintélyes - és egyedüli - lakóinak tiszteletére. A lifttel szemben aranykeretes tükör lóg a falon. Meglátom benne magam: én is izzadok, olyannyira, hogy néhány tincs a szőke lófarkamból a nyakamba tapad. De érzem, hogy a lakásból Christopher mögül hűvös levegő áramlik ki. Maximumra tekerte a légkondit odabent. Cooper, kihagyva a felesleges udvariaskodást, rögtön a tárgyra tér: - Mi az a ruhádon? - És most nem az izzadságra gondol. Christopher fehér vászonzakóján mindenhol sötétbarna foltok éktelenkednek. Bár tudom, én ne beszéljek azzal a hatalmas fluoreszkáló festékpacával a hátam közepén. De ha jól emlékszem, Christopher egyik csapatban sem játszott ma este odalent. - Ja, ez? - simít végig a mosolyogva fiú az egyik nagyobb folton a zakóján, mintha csak valami semmiség lenne. - Hát ez egy ma esti szerencsétlen baleset következménye, de biztosíthatlak titeket, hogy minden...
A mentősnő hozzám és Cooperhez fordul. - Felismerem, ha vért látok, és ez vér - jelenti ki határozottan. - Melyikük a felelős itt? Mert bejelentést kaptunk, hogy egy nő elájult ezen a címen. Ez az úriember itt - az úriember szót egy kissé gúnyosan ejti - azt állítja, hogy a hölgy már magához tért, de addig nem akar beengedni minket, amíg alá nem írunk valami beleegyező nyilatkozatot. - Nos - szólalok meg, mert a Christopher ruháján lévő vérfoltok és a mentősnő által emlegetett eszméletlen személy arra kényszerít, hogy magamra vállaljam a teljes felelősséget. Kábítószer - csak erre tudok gondolni. Kábítószer és vér. - Én vagyok az igazgató asszisztense. Ő pedig még csak nem is itt lakik. Semmi joga hozzá, hogy bárkitől bármilyen aláírást követeljen. Úgyhogy én azt mondom, bemehetnek. Ekkor a Christopher mögötti lakásból megszólal egy férfihang. Nyilván meghallotta a kis beszédemet. - Heather! Te vagy az? Cooper, mintha puskából lőtték volna ki, úgy veti előre magát a mentős mellett, és durván ellöki Christophert az ajtóból. - Jordan? - kérdi hitetlenkedve. Nem csodálom, hogy meglepődött. Cooper kisöccse, Jordan a legutolsó, akire számítanék a New York-i Főiskola egyik diákotthonában, főleg nem az elnök kényelmes lakásán, és különösen nem narkósokkal és vérrel egy helyiségben. Cooper és Jordan sosem álltak igazán közel egymáshoz, és nem csak amiatt, mert Cooper - Jordannel ellentétben - nem engedelmeskedett, és nem lépett be az Easy Streetbe, amikor az apjuk, Grant Cartwright, a Cartwright lemezkiadó vezetője épp úgy akarta. Az is közrejátszik ebben, hogy Cooper különösen gazdag - és hasonlóképpen különc - nagyapja, Arthur Cartwright Cooperre hagyta a kis rózsaszín West Village-i házikóját, amely most nagyjából hétszámjegyű összeget ér. És a mód, ahogyan Jordan szakított velem, szintén közrejátszhat abban, hogy a vőlegényem nem kedveli őt - de inkább nem bocsátkozom feltételezésekbe. Ennek ellenére Cooper szinte feldönti Christophert abbéli igyekezetében, hogy terve szerint az öccse segítségére siessen. Ez egészen megható, tényleg. Bár nem mindenki gondolja így. - Ha nem haragszol - szól Christopher mogorván Cooper után, és megigazítja a hajtókáját -, ez egy Armani öltöny! A lakás pedig magántulajdon. Rád hívhatnám a zsarukat! - Csak rajta! - biztatom Christophert, és beengedem a mentősöket. - Majd azt mondom nekik, hogy csak úgy betörtél ide. A szüleid nincsenek itthon, ha jól tudom. - A Hamptonsban vannak - ismeri be a fiú mogorván. - De most komolyan, összemászkáltok egy nagyon fontos forgatási helyszínt! A lányt később is megnézhetnék. Most már úgyis jobban van. - Forgatási helyszínt? - csodálkozom, és érzem, hogy összeszorul a szívem. Egy eszméletlen nő, vér és kamerák? Christopher rávette Jordant, hogy forgassanak valami pornófilmet? A szomorú az, hogy igazából már meg sem lepődnék. De ahogy megfordulok a tetőtéri épület elegáns folyosóján, meglátom, mit is értett Christopher forgatási helyszín alatt, és nyomban megértem, miért
torpan meg Cooper olyan hirtelen előttem, hogy egyenesen beleütközöm. - Cooper? - Jordan Cartwright egy alaposan kipárnázott kanapén ül, s újdonsült - és igen csinos - ifjú feleségének, az év legsikeresebb énekesnőjének, Tania Trace-nek a kezét szorongatja. Jordan még nálunk is jobban meglepődik, mikor megpillant minket, és ez sokat elárul. - Mi a fenét keresel te itt? - Hogy én mit keresek itt? - Cooper döbbenten mered az öccsére, aztán a tekintete arra a csoportra vándorol, akik ott ácsorognak Jordan és a kanapé körül, amelyet két hatalmas reflektor világít meg egy-egy háromlábú állványról. - Szerintem sokkal érdekesebb kérdés, hogy te mit keresel itt! És hogy miért vagy csupa vér! - Az lennék? - pillant végig magán meglepetten Jordan. Hasonló öltözetet visel, mint Christopher, csak az ő öltönye halvány bézsszínű, az inge pedig rózsaszín. - Ó, a francba, észre sem vettem! Miért nem szóltatok, srácok? - néz bosszúsan a stábra, akik hosszabb szárú sortban és különféle együttesek nevével teleirkált pólókban gyülekeznek körülötte - hozzáteszem, az Easy Street egyiken sem szerepel. Bár a légkondi teljes gőzzel üzemel, a reflektorok olyan meleget árasztanak magukból, hogy ők is erősen izzadnak. - A vér jó. Ettől lesz életszerű a dolog! - nyugtatja meg egy férfi. A fején fülhallgató, a kezében pedig egy zsiráf - az a hosszú nyelű mikrofon, amelynek a végére azt a szőrös izét biggyesztik. A kamera mögött álló fickó belenéz a lencsébe, aztán kijelenti: - Ez a vér mintha nem is lenne, olyan sötét van itt. Valaki végre szíveskedne beállítani a szűrőket, ahogy kértem, vagy csak magammal társalgok? Egy fiatal nő, aki a haját apró fonatokba fonva viseli, hogy ne lógjon a nyakába, odasiet az egyik állványhoz, és kihúz egy szűrőlapot a reflektor elől. A Jordanre és Taniára irányuló vakító fehér fény egy pillanat alatt vagy a százszorosára erősödik, ezzel egyetemben a hőmérséklet Allingtonék lakásában mintha újabb öt fokkal emelkedne. - Tökéletes! - nyugtázza az operatőr elégedetten. - Most már látszik a vér! Tania, aki aranyszínű miniruhát visel - és a mini szót elég tág értelemben vegyük, mivel a ruha épp csak akkora, hogy eltakarja a mellbimbóit és az egyéb takarnivalókat odalent -, a szeme elé kapja szépen lebarnult kezét, és elfordítja tökéletesen beállított arcát a kápráztató fény elől. - Én ezt nem tudom megcsinálni - motyogja elhaló hangon. - Már hogyne tudnád, Tania drágám - szólal meg egy nő, akit eddig észre sem vettem. Kívül áll a megvilágított részen, de annyira ott sincs sötét, hogy ne lássam a Louboutin cipőjét és az arany csillogását a csuklóján. Ez az a nő, akit mostanában elég sűrűn láttam reggelente kiszállni a liftből Christopherrel. - Tedd le a kezedet, és most meséld el, milyen érzés volt látni, hogy egy embert az orrod előtt lőttek le. - De nem akarom! - tiltakozik Tania, és nem mozdítja a karját. Amennyit én látok belőle, az arca nagyjából olyan zöld, mint a folyosó fala odakint. - Szedd össze magad, drágám! - bátorítja Jordan. Átöleli aprócska feleségét és szeretettel néz rá, bár onnan, ahol ő ül, legfeljebb a könyökét és tán a térdét láthatja. - Tudom, hogy rettenetes volt, amit átéltél ma este. De hallottad, mit mondtak az ügyeleten. Idővel és némi imádság segítségével Medve rendbe fog jönni. Addig pedig itt vagyok én, hogy vigyázzak rád! És a babára is, ha majd megszületik! Esküszöm, nem hagyom, hogy bármi rossz történ-