A CASANOVA-ÖSSZEESKÜVÉS ÉRIC GIACOMETTI JACQUES RAVENNE A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Éric Giacometti Jacques Ravenne: Conjuration Casanova Fordította: Gergely Orsolya Szaklektor: Lovrics László Figyelmeztetés A Casanova-összeesküvés valós tényeken alapuló kitalált történet. A mű forrásául szolgáló megtörtént eseményekről a könyv végén található függelékben tájékozódhat az olvasó. A szerzők egyikének szabadkőműves hovatartozásától függetlenül a történet, illetve a szereplők által kifejtett nézetek nem hozhatók konkrét összefüggésbe egyetlen szabadkőműves páhollyal sem. A műben emlegetett Casanova páholy nem létezik. Ha mégis működik valahol azonos nevű közösség, a könyvben leírt és a létező műhely között semmilyen valós kapcsolat nem áll fenn. ELSŐ RÉSZ Van ugyan egy titok, de ezt olyannyira őrzik, hogy soha senkivel nem közlik. (ford. Halasi Ottó) Seingalti Casanova Jakab emlékiratai és kalandjai, 1874
Előszó Thélème-i apátság, Szicília 2006. március 15. Mielőtt asztalhoz ültek volna, Thomas odacsúsztatott neki egy rövidke üzenetet. Keze elidőzött néhány pillanatig az övében, épp csak hogy érezhesse azt a jól ismert szívdobbanást. Arcán mosoly suhant át, lopva ránézett, majd szapora léptekkel elindult az apátság fogadóterme felé, ahol társai már a vacsorára vártak. Anaïs kihajtogatta a gyűrött cetlit. Szeretlek. Együtt menjünk haza! Anaïst megdöbbentette, hogy az ír fiú ennyire könnyen beadta a derekát. Soha azelőtt nem érezte magát ilyen furcsán, talán még kamaszkorában sem, amikor naplója fölé hajolva merengett ártatlan kis kalandjain. Ostobaság, de boldog volt a gondolattól, hogy Thomas ellenállása végleg megtört. Visszahajtogatta a lapot, és a táskájába csúsztatta. Én is szeretlek, Thomas. Egyetlen dologra vágyott csak, hogy kettesben legyenek, de a fiú már csatlakozott a társaihoz. Ismerte a lány türelmetlen természetét, és szívesen játszott vele. Anaïs így kénytelen volt megvárni a vacsora végét, hogy a fiú szájából hallhassa a vallomást. A gondolat, hogy a második szerelmi játszmát kissé perverz önelégültséggel Thomas nyerte, megmosolyogtatta Anaïst. Elhatározta, hogy vacsora után bosszút áll, természetesen a maga eszközeivel. Anaïs egy nagy falitükör előtt haladt el. Megállt, és elégedetten méregette magát. Ahogy a társai, ma este ő is maszkot viselt. Az általa választott sötét, jade színű álarc kihangsúlyozta zöld szemét. Elegáns fehér selyemruhája tökéletesen simult a testére, kisminkelt arca finoman emelte ki világos bőrszínét és hosszú fekete haját. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Anaïs szépnek találta magát. Sosem gondolta volna, hogy ez újra megtörténhet vele. Mikor éreztem ilyet utoljára? Nem is emlékszem már. Évekkel ezelőtt. A tükörből rámeredő kifinomult ízlésű nőnek nem sok köze volt a régi Anaïshoz. És ezt neki köszönhetem, Thomasnak. Elég volt gondolatban kimondania a nevét, és szinte eufórikus öröm járta át minden porcikáját. Hűha, megint kezdődik. Segítség! Nem akarok újra ostoba liba lenni! Nem bánta meg, hogy eljött az apátságba. Az itt töltött idő alatt valósággal újjászületett, komor és unalmas élete pedig egyszer s mindenkorra véget ért. Eljött aztán a huszadik nap is, melynek végén a természet erőinek feltámadását dicsérő ünnepség alkalmával végre igazi párt alkothattak. A mésszel fehérített magas falak a vacsorára hívó harangszót visszhangozták. A vidáman zsivajgó vendégek helyet foglaltak az asztalnál. Az előételt és a bort, melyből bőséges mennyiségben rendeltek az eseményre, két libériás szolga kínálta. Minden arcot álarc fedett, de hang alapján könnyen felismerték egymást a résztvevők. Anaïs egy bekeretezett metszet alatt telepedett le. A korabeli portré Casanovát ábrázolta. Thomas, akinek arcát egy fehér színű velencei álarc takarta el, az asztal másik végénél ült, és ravasz mosollyal a szája szegletében méregette a lányt. Anaïs finoman felé fordította a fejét, és tettetett távolságtartással rámosolygott. Várj csak, Thomas, hamarosan kettesben leszünk!
A termet gyertyák százai világították be, és a hatalmas kő-kandalló fölé vésett ezüst feliratok vörösen izzottak a fényben. Tégy, amit jónak látsz! Ez volt az apátság jelmondata. Apátság a szóhasználat talán kissé illetlen, legalábbis, ha a keresztény vonatkozásra gondolunk. Bár gondot fordítottak a szellem nemesítésére is, ezen a helyen főként a testi örömökre fektettek hangsúlyt. A tanítások lényege az érzékek ünneplésén alapult. Az öt férfi és ugyanennyi nő mind azért érkezett erre a kies szicíliai vidékre, hogy napi huszonnégy órában gyakorolhassák azt, amit elméletben már ismertek. A beszélgetés zaja hirtelen elült. Az apátság vezetője lépkedett lefelé a márványlépcsőn, kezével simítva végig a díszes korlátot. A vendégek most mind őt figyelték, elegáns és kimért megjelenése nagy hatást gyakorolt rájuk. Viselkedése kissé színpadiasan hatott, de teljes összhangban állt az elbűvölő díszlettel. XIX. századi felöltőt viselt, rajta csipkés mellfodorral, az arcát takaró vékony, fekete álarc mögül szépen ívelt szempár körvonalazódott. Amikor megszólalt, zengő hangja betöltötte a termet. Kedves barátaim, nagyon örülök, hogy ezt a vacsorát, az indulásotok előtti utolsó vacsorát veletek költhetem el. A vendégek némán ültek, és megbabonázva figyelték a feléjük tartó férfit: Dionüszoszt. Hangja most barátságosabban csengett: No de, mi lelt benneteket? Legyen ez a lakoma egy gyönyörteljes és vidám éjszaka bevezetője! A szerelem tüze lobbantsa lángra a szívetek! mondta, majd leült az utolsó üresen maradt székre. Hadd mondjak tósztot két mesterünkre! Poharát szemmagasságba emelte, és távolba vesző tekintettel jól hallhatóan a következőket mondta: A szerelemre és a gyönyörökre, amely mindnyájatok kiérdemelt jutalma! A szerelemre és a gyönyörökre! válaszolták kórusban a vendégek. Dionüszosz nagyot kortyolt a borból, a poharat a vakítóan tiszta térítőre helyezte, és tenyerével rácsapott az asztalra. Éhes vagyok. Szavaira nevetés volt a válasz, majd kezdetét vette a vacsora. A résztvevők vég nélkül tréfálkoztak, és időnként lopva szeretőikre pillantottak, akik most mind nagyon szépnek és kívánatosnak tűntek. Anaïs a mellette ülő férfival beszélgetett, aki itt-tartózkodása alatt maga is szerelembe esett az apátság egyik vendégével. A lány szájába vett egy falat sült langusztát, majd folytatta a társalgást: Nem is értem, hogy nem vettem azonnal észre, amikor az apátságba érkeztem. Igaz, engem mindig is a kissé androgén megjelenésű férfiak vonzottak, erre most beleszeretek egy írbe, aki pont úgy néz ki, mint egy rögbijátékos. Szomszédja elmosolyodott. Én is így jártam. Imádok egy nőt, aki szöges ellentéte annak a típusnak, amit én egyébként szeretek. Hálás vagyok az isteneknek, hogy eljött erre a szemináriumra. Ti mit terveztek? Még mindig evés közben Anaïs szeretője felé biccentett, majd szinte suttogva így válaszolt a kérdésre: Thomas és én holnap együtt indulunk haza. És azután? Soha többé nem válunk el egymástól. Eljön velem Párizsba, és ott fogunk élni. Én úgy döntöttem, hogy elhagyom a feleségem. Ahogy hazaérek, beadom a válópert, és megváltoztatom az életem. Kimondhatatlanul boldog vagyok. Szinte szédülök Ez az apátság varázsa.
Anaïs már a saját szavait sem hallotta, tekintete újra összetalálkozott a fiúéval, és hirtelen forogni kezdett vele a világ. Ezúttal azonban nem a szenvedély ereje taglózta le. Szédült. Látta, ahogy Dionüszosz feláll az asztaltól, és arcán halvány mosollyal némán a vendégeket figyeli. Anaïs letette a kést és a villát, majd fejét a kezébe temette. A falak táncolni kezdtek a szeme előtt. Először arra gondolt, talán túl sok bort ivott, de ahogy félrefordult, látta, hogy asztalszomszédja teljesen magába roskadva ül mellette a széken. Megpróbált felállni, de mintha elzsibbadtak volna a tagjai, képtelen volt megmozdulni. Mindenki alszik. Anaïs reménytelen arccal nézett körbe. Szemével szeretőjét kereste, aki akárcsak a többiek kábultan ernyedt el a székén. Hol jársz, Thomas? Anaïs tekintete a Casanova-portréra tévedt. A híres csábító úgy nézett rá a képről, mintha fekete szemével a székéhez akarná szögezni. Ezután minden elsötétült. A teremben teljes volt a csend. A fekete felöltős férfi keresztbe tett karral nézett végig vendégein, akik eszméletlenül hevertek karfás székükben. Hangja mélyről tört elő, mint egy panaszos jajgatás. Olyan szépek vagytok. Olyan tiszták Mintegy varázsütésre négy szolga tűnt elő a semmiből, kezükben hordággyal. Megálltak Dionüszosz mellett, és úgy néztek a magatehetetlen vendégekre, mintha teljesen hétköznapi jelenetet szemlélnének. Tudják, mi a dolguk. Az adagolás tökéletesen sikerült. Ahogy terveztük, mind alszanak. No, de rövid az éjszaka A négy férfi szó nélkül megindult az elkábított vacsoravendégek felé, és egyiket a másik után fektették fel a hordágyra. Nehezebb időkben a kis kikötő törvényen kívüli kalózok menedékéül szolgált, akik itt húzták meg magukat a Palermótól keletre fekvő partoknál elkövetett rablások és fosztogatások után. A felújított épületek körüli jókora birtok egy ideje a thélème-i apátság vendégeinek zavartalan pihenését szolgálta. A homokos partot körülölelő sziklák természetes védőhálóként biztosították a látogatók nyugalmát. A sűrűn egymás mellett magasodó szirteken túl a sötét Rocca (Cefalù, a tengeri üdülőhely ősidőkből itt maradt urának) hatalmas csúcsa volt látható. A kikötő közepén rakott tűz magányosan pattogzott a csillagos ég alatt. Az erőt sugárzó, fenséges lángok magasra csaptak a sötét éjszakában, de a fahasábok ropogását szinte teljesen elnyomta a hullámok moraja. A tüzet a faoszlopokhoz párosával odakötözött nők és férfiak húsa táplálta. A szolgák előzőleg gondosan előkészítették a testeket, majd a szertartáshoz emelt máglyákhoz erősítették őket. Ugyanazok a nők és férfiak, akik délután még nevetgélve fürödtek a parton a nap jóleső sugaraiban, most egytől egyig élettelen bábok hatását keltették. Mialatt a szerelmesek az igazak álmát aludták, a lángok egyre magasabbra csaptak, és már a ruhájuk alját nyaldosták. Dionüszosz egy faszéken ült, szemközt a máglyákkal. Szolgálói már nem voltak vele, mert a szertartás idejére egyedül akart maradni. A mellé helyezett kis asztalon egy régi évjáratú, különleges pezsgő és egy pohár állt. A férfi hangja magasan szállt az égbe: A szerelem, melyet általam ismertetek meg, egyben túlvilági belépőtök. Nem szenvedtek, és az idők végezetéig együtt maradhattok. Anaïs álmot látott. Szerelme óvó karjaiba zárta, miközben eggyé váltak az örökkévalósággal. Érezte, hogy Thomas erős keze soha többé nem engedi el. Ekkor fehér alagút nyílt meg előttük. A fiú rámosolygott, ő pedig szinte megrészegült a gondolattól, hogy boldoggá teheti őt.
Az alagút színe ekkor fehérből hirtelen égő vörösre váltott. Vészjósló pillanatok következtek, majd szeretője arca bomlani kezdett, a haja kihullott, bőre füstölt Anaïs felordított. Dionüszosz a hang irányába fordult, és látta, hogy az egyik test ide-oda vonaglik a máglyán. A lány üvöltése jó érzéssel töltötte el. Szegény nővérem, ha tudnád, hogy az igazi megtisztulás számodra még csak most kezdődik. A férfi pisztolyt vett elő a zsebéből, és célba vette Anaïst, aki kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát. Dionüszosz meghúzta a ravaszt. Elégedett arccal egy rózsát emelt az orrához, hogy így fedje el az égő testek éjszakába vesző dögletes bűzét. Töltött egy kis pezsgőt, majd a poharat az óriásira nőtt lángok elé emelte. Szeme csillogott a fehéren izzó fényben, mely mostanra az egész partot beragyogta. Légy áldott, Casanova mind halott. 1 Királyi Palota, Párizs 2006 márciusa Az első dolog, amit ébredés után meglátott, az a szúrós, mégis oly jól ismert szempár volt. Két, vékony szemöldökkel kiemelt fekete szem. A kövérkés faun ironikus tekintettel bámult rá az aranyozott keret mögül. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen a faun sosem kedvelte. Erre rögtön a kép megvásárlása után rájött, nem sokkal azután, hogy a régiségkereskedő becsomagolta a festményt, és ő kitöltötte a csekket. Ennek lassan két éve. Az aprócska mitológiai figura már akkor olyan gonoszul nézett rá, mintha legalábbis azt mondaná: Most, hogy a tiéd vagyok, ígérem, jól fogunk szórakozni. Én legalábbis mindenképp. A képre, mely egy XVIII. századi ismeretlen festő munkája volt, egy igencsak megkopott hírnevű párizsi régiségkereskedő boltjának hátsó szobájában talált rá. Leszámítva azt a két meztelen nimfát, akik egy furcsa, félig szatír, félig faun figura előtt lelkendeztek, az ismeretlen eredetű festmény egyszerű falusi jelenetet ábrázolt. A kompozíció olyan érdektelennek hatott, hogy első látásra maga is megvetően fintorodott el a láttán. Amikor azonban közelebbről is szemügyre vette, meglepetten tapasztalta, milyen érzékenyen ábrázolta a festő a három alak arcára kiülő érzelmeket. A két nő láthatóan transzban volt, de hogy mitől, arra nem adott magyarázatot a kép. Úgy tűnt, hogy extázisukat a központi figura idézte elő, látszólag minden különösebb ok nélkül, a puszta jelenlétével, ami kissé nevetségesen is hatott. A féltékenység, hogy ez az aprócska teremtmény ennyi örömöt képes szerezni a festményen látható nőknek, váratlanul tört rá. Kíváncsiságból vette a vásznat, amely azóta a hálószobájában, az ágyával szemközti falon lógott. A gondolat, hogy a faun szeme láttára éli szerelmi életét, általában izgalomba hozta. Most azonban szédülni kezdett a festmény láttán. Elfordította a tekintetét, és magára húzta a kék színű takarót. Jó érzéssel töltötte el, hogy a szeretője mellette fekszik. Szerető Közönségesnek találta a szót, amellyel azt a valakit kellett illetnie, akibe őrülten szerelmes volt, és akivel szemben olyan beteges birtoklásvágyat érzett, hogy nem telhetett el nap anélkül, hogy ne lássa. Még akkor sem, ha határidőnaplója feketéllett a sok bejegyzett tennivalótól. Megérintette a haját, majd egy selymes fekete tincset kezdett el simogatni. Rengeteget tanult tőle az életről, de leginkább saját magáról. Lázasan várta azt a napot, mikor végre kimondják a válást, és teljesen odaadhatja magát annak a nőnek, aki már eddig is mindenre képes volt érte. Még a legintimebb őrültségekre is. Először volt szerelmes életében, most viszont feltétel nélkül szeretett egy nőt, akinek odaadását Isten ajándékának tekintette. Újra hasogatni kezdett a feje. A nap túl erősen sütött ahhoz, hogy reggel legyen, és arra is jól emlékezett, hogy pár órával korábban még a tanács megbeszélésén vett részt. Vagy az talán még előző
nap volt? Hirtelen nem is tudta. Képtelen volt rendet tenni a fejében kavargó gondolatok között, és idegesen megfordult az ágyon. Kézbe vette az éjjeliszekrényre helyezett elektromos ingaórát. Délután háromnegyed négy. Lehetetlennek találta, hogy ilyen késő legyen. Már rég az irodájában kellett volna lennie. Ahogy lehúzta a takarót, szeme szeretője testének bájos körvonalaira tévedt, melyek úgy kacskaringóztak, mint a meggyűrt lepedő redői. A válás kimondásáig alig egy hónap volt hátra. Már nem kellett sokáig takargatni az igazságot a média előtt. Nemsokára szabadon felvállalhatják egymást, ami olyan luxusnak számított, melyet három hónapja egyetlen egyszer sem engedhetett meg magának. Akkor hagyta el a családi fészket, egész pontosan egy boldog feleséget, és az apjuk távozását közönyösen fogadó két kamasz fiút. Gábrielle teljesen váratlanul toppant be az életébe, és azóta nem tágított. Azonnali és kölcsönös vonzalom, feltétlen bizalom, testi-lelki megifjodás: ezt mind általa ismerte meg. A fiatal nő annyira magával ragadta, hogy közelgő hatvanadik születésnapjának gondolata sem nyomasztotta többé. Gabrielle inkább klasszikus szépség volt, mintsem feltűnő, de volt benne valami meghatározhatatlan báj, mely azokból a fiatal szeretőkből mind hiányzott, akiket ismert és használt. Megpróbált kiszállni az ágyból, de a fájdalom olyan erősen hasított a fejébe, hogy kénytelen volt visszadőlni. Feje tehetetlenül zuhant vissza a párnára. Még soha nem tört rá ehhez hasonló erejű migrén. Nyugodj meg, mindjárt elmúlik, és minden megint rendben lesz. Késő délután egy találkozóra kellett mennie, de most attól tartott, hogy ilyen állapotban nem lesz rá képes. Mi történik velem? Tekintete újra a szemközti falra tévedt, ahonnan a faun ha lehet most még pimaszabbul és gúnyosabban nézett vissza rá. Valami nem stimmelt. A festmény két méterre állt az ágy lábától, a kisember vonásai mégis tökéletesen kivehetőek voltak. Látom szemüveg nélkül. Ez lehetetlen! Szívverése szinte visszhangzott a mellkasában. És mi van, ha? Bénultan feküdt az ágyon. A rövid távú memória hiánya, a rövidlátás hirtelen megszűnése, és ezek a migrénes fájdalmak Meg volt róla győződve, hogy az ébredés óta tapasztalt különös érzeteknek közös gyökerük van, mely valahol mélyen az átélt gyönyörökből ered. Lehet, hogy? Elhatározta, ha végre sikerül felkelnie, pontos jegyzetet készít majd az elmúlt percek tapasztalatairól. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert fejébe újabb migrénes fájdalom hasított. Mozdulatlanul várta, hogy a nyilallás alábbhagyjon, bár jól tudta, hogy mielőbb össze kell szednie magát, és fel kell állnia, hogy bevehessen egy aszpirint. A szoba körvonalai ekkor elmosódtak, és lelki szemei előtt különféle képek jelentek meg. Először Gabrielle-t látta, ahogy fekete kosztümjében felé siet a párizsi Pont des Arts1-on. A jelenet hihetetlenül valóságosnak tűnt fel előtte. Még a lány hajtókájára tűzött platina brosst is világosan látta. Szerelme lélegzetállítóan sugárzó arccal igyekezett felé. Majd a kép elhomályosult, és a környezet kicserélődött. Megint Gabrielle-t látta, de most a Musée d'orsay-ben, amint ujjával egy Moreau-képre mutat. Még a mellettük álló két német turista megjegyzéseit is hallotta, de hirtelen ezt a képet is újabb vízió váltotta fel. Gabrielle most fölé hajolt. A háttérben még az irodája mennyezetét díszítő freskók is látszottak. Ahogy ott feküdt a padlón, még a diólécek közül kiáramló, frissen felkent viasz illatát is érezte. Olyan volt, mintha Gabrielle átlátna rajta éjfekete szemével. Ez az ismerős
jelenet első együttlétük emlékét őrizte, melyet egyébként többhetes várakozás és csábítás előzött meg. Az elsöprő erejű, mámorító ölelkezésre közvetlenül a fogadóterem mellett került sor, ahonnan több száz vendég hangja szüremlett be hozzájuk. Ő, az estély mindenható házigazdája ernyedten feküdt a földön, ölében egy zavarba ejtően izgató nővel, olyan gyönyörök után, amilyenekről soha még csak álmodni sem mert. A meleg viasz kipárolgása olyan jóleső emlékeket idézett fel benne azóta is, hogy néha, ha egyedül volt irodájában, le kellett hajolnia, hogy magába szívhasson egy keveset a parkettalécek közül feltörő illatból. Ezt a szokását ugyan maga is fetisizmusnak tartotta, de nem bánta, mert kimondhatatlanul jólesett neki. A fájdalom újra jelentkezett, és közben a díszlet is kicserélődött. Gabrielle egy temetőben állt, kezében tőrrel, és egy sír fölött zokogott. Ez a jelenet teljesen idegenül, és talán éppen ezért nagyon ijesztően hatott. A képek kaleidoszkópja kezdte átvenni az irányítást értelme fölött, és hiába harcolt az érzés ellen, a legelképesztőbb víziók megállíthatatlan folyamként törtek elő a semmiből. Elég! ordította, mire Gabrielle sértődötten ránézett, majd nyomban el is tűnt. Mintegy varázsütésre újra a szobát és a faunt látta maga előtt. Nagy megkönnyebbülésére, hisz ez kézzel fogható bizonyítéka volt annak, hogy végre újra a valóság talaján áll. Tudta, hogy most azonnal fel kell kelnie, hogy lemondja a találkozót, vagy legalább a helyettesét odaküldje. A Val-de-Grâce kórház sürgősségi osztályát is meg akarta keresni, hogy mielőbb beszéljen egy szakemberrel, mert kevés esélyt látott arra, hogy a jövőben ott lehessen a megbeszélésein, ha képes volt egyik pillanatról a másikra egy párhuzamos univerzumba csöppenni. A tágas szoba ajtaján kopogtattak. Minden rendben, uram? hangzott a kérdés az ajtó mögött várakozó férfitól. A titkára, aki egyébként mindig tisztes távolságból őrizte nyugalmát, ha egyedül szeretett volna lenni, vagy Gabrielle társaságában akarta tölteni az időt, most egy kissé nyugtalannak tűnt. Igen Mondd le a találkozómat, és kérd meg a sofőrt, hogy álljon készen! Húsz perc múlva indulunk. Biztos, hogy jól van? Mintha kiáltást hallottam volna Igen csak rosszat álmodtam. Készíts két jó erős kávét! Meglesz, uram. A dolgát mindig kitűnően végző, diszkrét titkár sosem ellenkezett. Már tíz éve dolgozott neki, ami rekordnak számított ebben a szakmában, de ő jól tudta, hogyan tegye a dolgát anélkül, hogy felesleges kérdéseket tenne fel. A miniszter Gabrielle vállára tette a kezét, és gyengéden megrázta. Szeretője bőre egészen hidegnek tűnt. Ébredj fel, szerelmem! Dolgoznom kell. Maga is meglepődött, hogy az ámbraillatú parfüm hatására újra erotikus gondolatok suhannak át az agyán. Erre azonban most nem volt idő, mindenképp Hirtelen újabb látomás tört rá. Megint kezdődik! Szemben ültek az ágyon, meztelenül, és kezüket egymás mellkasán pihentették. Gabrielle szép lassan a hasa felé csúsztatta a karját, míg ő a lány torka körül kezdett kalandozni az ujjaival. Magáévá akarta tenni, de túl korai lett volna. A hallucináció egy csapásra köddé vált. Úgy érezte, hamarosan megbolondul, ha ezek a kaotikus víziók nem szűnnek. Nagyot nyelt, és egyszerre olyan védtelennek érezte magát, mint egy kisgyerek. Ő, aki mindig mindent az ellenőrzése alatt tartott, ezúttal képtelen volt uralkodni az érzékein.
Meg fogok őrülni! Segítségre volt szüksége, és most már bánta, hogy nem szólt a titkárnak. Egyedül Gabrielle tudta volna megmenteni, de ő szemmel láthatólag nem akart felkelni. Újra megrázta, most kicsit erősebben, de hiába. Arra gondolt, biztos megint bolondot csinál belőle, mint annyiszor, ha kelni kellett. Olykor odáig ment a játék, hogy szabályosan ki kellett löknie az ágyból. Ő is szeretett néha gyerekként viselkedni, mert ilyenkor újra azzá válhatott, aki azelőtt volt, hogy az élet számító és hatalmaskodó felnőtté keményítette volna. Ez is csak egy Gabrielle megannyi ajándéka közül. Az édeskés illat valósággal körülölelte a fiatal nőt, aki továbbra sem mozdult. Neki azonban most nem volt ideje játékra. A vállánál és a derekánál fogva próbálta maga felé fordítani szeretőjét, bízva abban, hogy ezzel észhez térítheti. Gyerünk, kelj fel! Nem érzem jól magam. Ahogy próbálta megmozdítani Gabrielle testét, hirtelen újabb képsor jelent meg a szeme előtt, s a rémálom újrakezdődött. A miniszter nem akart engedni a látomásnak, és hevesen megmarkolta a matracot. Ne, csak ezt ne! Gabrielle olvasott, és arcán titokzatos mosollyal néha-néha ránézett. A kezében tartott könyv bőrkötését jócskán kikezdte már az idő. Sötét szobában ült, melynek falát egy festett portré díszítette, de a képen látható férfi vonásait nem lehetett kivenni. A látványt két márványoszlop keretezte. A miniszternek ezúttal olyan érzése volt, mintha egyszerre lenne ott az ágyban és az elképzelt világban. Ezúttal mindkét valóság egyformán közelinek tűnt. Gabrielle szótlanul nézegetett egy képet a varázskönyvnek tetsző kötetben. A rajz kontúrjai nem látszódtak jól, de messziről alkímiai metszethez, valamiféle különös szimbólumokkal tarkított allegorikus képhez hasonlított. A szoba másik végében halványan egy sötét sziluett jelent meg, egy kapucnis alak, aki Gabrielle-t figyelte. A látomás elhomályosult, és a miniszter újra maga mellett találta a lányt. A fehér párnahuzat szinte vakított koromfekete haja alatt. Szeme félig nyitva volt, arca sugárzott a boldogságtól. A miniszter közelebb hajolt, és észrevette, hogy Gabrielle szájának szegletéből vékony sugárban vér folyik alá, bepiszkítva porcelánfehér állát és nyakát. Értetlen arccal és remegő kézzel rázta meg a testet, mely továbbra sem mutatta az élet semmi jelét. Ekkor értette meg, mi történt, és miért feküdtek még ágyban ezen a késői órán. Megértette azt is, miről szóltak a lelki szemeit elözönlő látomások. Ez volt az utolsó tiszta pillanata, mielőtt elméje végleg elborult volna. Magához húzta a lány testét, erőlködés nélkül, mint egy lassított felvételen. Kezét végigcsúsztatta véráztatta mellkasán, és ordítani kezdett a kétségbeeséstől. Kiáltása messze hatolt a szomszédos termekbe, és visszhangként rázta meg az évszázados falakat. A bejárat felől tompa kopogás hallatszott, majd lenyomódott a kilincs, de az ajtó nem nyílt, mert kulcsra volt zárva. Az asszisztens éles hangja lázas nyugtalanságról árulkodott: Mi történik? Azonnal nyissa ki, miniszter úr! Az ágy felől érkező sírás egyre erősödött. A panaszos zokogás hallatán a titkár ereiben megfagyott a vér. Még sosem hallotta a minisztert sírni. Erős és befolyásos férfinak ismerte meg, olyasvalakinek, aki nem fél semmitől. A titkár végül úgy döntött, sutba vágja a megszokott módszereket, és újra megpróbált bejutni, ezúttal azonban a vállával, mire az ajtó azonnal felpattant. Miniszter úr? A kultuszminiszter meztelenül ült a bevetetlen ágyon, kezében ringatva a lány élettelen testét. Úgy nyöszörgött, mint a kivert kutyák, a faun pedig, mint aki örömét leli a látványban, majd' kicsattant a jókedvtől. Megöltem, megöltem! 2
Vosges tér, Párizs Még egy kávét? Antoine Marcas felügyelő mogorva arccal nemet intett, mire a pincér hátat fordított és elment. Hátulról kifejezetten fiatalnak tűnt, pedig Maurice ahogy a törzsvendégek szólították már több mint negyven éve rótta a Bon Roy Henry IV teraszát. Ez rekordidőnek számított egy felszolgálói állásban. Maurice mindig korán érkezett, hogy elkészítse az árkádok alatti galériák vezetői számára lefőzött szertartásos reggeli kávékat, és este későn feküdt, hogy még kiszolgálhassa azokat a turistákat is, akik a hajdani Place Royale klasszicista épületeiben szerettek volna gyönyörködni. A mindennapi rutinon kívül nemigen ismert mást, élete egyszerűen, zökkenők és meglepetések nélkül zajlott. Olyan életet élt, melyet Marcas bizony nemegyszer megirigyelt tőle. A felügyelő felsóhajtott. Mostanában gyakran gondolkodott hasonló dolgokon, és rendre kezdtek megmutatkozni aszociális hajlamai. Az asztalra dobta a kezében tartott újságot, mert már a vezércikk címe is felidegesítette: Gyilkosság Szicíliában! Elege volt már abból, hogy mindig ugyanazokat a szerencsétlenségeket boncolgató blőd híreket olvassa. Nem kért többé a sok balszerencsét feldolgozó és eltúlzó kép és írásáradatból. A vértől tocsogó címlapok nem indították be a fantáziáját. Persze, az is lehet, hogy ezzel egyedül ő volt így. A kávézó vendégei is szinte kivétel nélkül a megszenesedett holttesteket és kiabáló csinibabákat bemutató hírcsatornákat nézték. Élőben jelentkezünk Szicíliában Újabb mészárlás! Marcas túl messze ült a készüléktől, így nem hallhatta pontosan, mint mond az eseményről számot adó újságírónő. Persze nem is volt rá kíváncsi, már így is eleget kapott abból a sok erőszakos halálból, öngyilkosságból, kínzásból és mindenféle bűncselekményből, amit az emberek egymás ellen elkövettek. Körülbelül egy éve kérte elbocsátását a bűnüldözési csoporttól, és felvételét a kulturális javak csempészése elleni központba. Szeretett volna több időt szánni magára, nyugodtabb életet élni. Az áthelyezése előtt lefolytatott utolsó nyomozás is majdnem az életébe került[2]. Levonta a tanulságot, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy áthelyezzék. Volt kollégái persze nem győztek gúnyt űzni belőle, nem hitték el, hogy tényleg ezt akarja. Hamis festmények, a Morbi-hanban elkövetett templomfosztogatás, maja szobrok csempészése: ez igazi váltásnak számított a sok visszataszító bűncselekményhez képest. Azóta régiségkereskedők, könyvárusok és különféle szakértők közé járt, akik sokkal kellemesebb társaságot nyújtottak, mint a Quai des Orfévres 36. szám3 alatt összegyűlt piti bűnözők. Valahogy mégsem volt elégedett. Látja, felügyelő, olasz kollégái nem unatkoznak vetette oda Maurice némi gúnnyal a hangjában. Nem vagyok szolgálatban. Kilenc hulla, és kivétel nélkül pecsenyére sültek. Azt mondják, valami szekta áll a háttérben. Marcas újra kézbe vette az újságot. Azt remélte, ha olvasást színlel, Maurice talán más hallgatóságot keres. Mint megannyi élő fáklya, így mondják. Öt férfi és négy nő, ha igaz, amit mondanak. Maga mit gondol? Őszintén? Hát persze. Hmm semmit. Maurice erre olyan arcot vágott, mint akit őszintén felháborít a válasz. De hát, maga zsaru, akarom mondani rendőr! És akkor? Nem érdekli az ügy?
Őszintén? Maurice habozott a válaszadással. Marcas folytatta: Őszintén szólva, hidegen hagy. Azért jöttem, hogy igyak egy kávét, elolvassam az újságot, feltéve, hogy találok benne bármi érdekeset, és gyönyörködjek a XIII. Lajos korabeli épületek homlokzatában. Az biztosan boldogabb kor volt, hírek nélkül. Ráadásul a zsaru, itt maga előtt, nem foglalkozik gyilkosságokkal. A pincér egy ideig elképedve állt, majd szó nélkül sarkon fordult. Marcas felsóhajtott, majd újra kinyitotta a napilapját, de most a kulturális híreknél. Új szolgálati helyén kötelező olvasmánynak számított a rovat. REKORD VÉTELI ÁR EGY CASANOVA-KÉZIRATÉRT A DROUOT AUKCIÓSHÁZBAN Azt hittük, mindent tudunk a Casanova-legendával kapcsolatban. Tévedtünk, ugyanis Seingalt lovag, ismertebb nevén Casanova, kétszáz évvel halála után is tartogat még meglepetéseket csodálói számára. Csütörtökön a Drouot Aukciósház árverési termében az örök csábító egyik, ez idáig kiadatlan kéziratát csekély egymillió euróért vásárolta meg egy ismeretlen műkedvelő nevében Édouard Kerll, párizsi könyvkereskedő. Ez az eladás az aukciósház legszebb pillanatai közé tartozik magyarázta az árverést leütő értékbecslő. A kiindulási ár 250 000 euró volt, és őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy elérjük az egymilliót. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy a szívtipróként elhíresült Casanova egyben nagy író is? Az ár emelkedésével párhuzamosan a hallgatóság is egyre feszültebben figyelte az eseményeket, de a vásárlók elszántsága a végsőkig kitartott. Ami engem illet, én nagyon féltem, hogy az amerikai nyugdíjpénztár teszi rá a kezét a kéziratra mesélte lelkendezve az aukción jelenlévő elismert író, Philippe Rubis, Casanova nagy csodálója. Még föléjük is licitáltam, hogy ne szerezhessék meg, pedig nem állt rendelkezésemre az összeg. Meggyőződésem, hogy képesek lettek volna piacra dobni mindenféle, Casanova emlékezetét meggyalázó terméket, parfümöket vagy tudom is én. Az én szememben letörölhetetlen szégyenfoltot ejtett volna az Ólombörtön szökött foglyának megítélésében, ha a kézirat akár csak áttételesen is Miamiban élő nyugdíjasok kezébe került volna. A Drouot-ház aukcióján szép számmal jelentek meg a leghíresebb írók, művészek és a történelmi arisztokrácia tagjai. Még a kultuszminiszter is tiszteletét tette az értékes oldalak elárverezésén, és a kézirat leütése után, a jelenleg Párizsban forgató, ragyogó színésznő, Manuela Réal társaságában személyesen gratulált az írás boldog tulajdonosának. Az aukció kapcsán már csak két rejtély vár megfejtésre. Az egyik: vajon kié volt eredetileg a zsákmány? Az eladót, akit egy zürichi illetőségű hagyatéki megbízott képviselt, valójában senki nem ismeri. Azt rebesgetik, talán a híres csábító távoli leszármazottja, de ez sem biztos. Kérdés még az is, kik állhattak az árverésen résztvevő licitálók mögött; azaz, miért lett végül az eladási ár ilyen mérhetetlenül magas? Habár a kézirat új tulajdonosa továbbra sem nyilatkozik, annyit bizonyosan tudni lehet, hogy a szöveg a híres velencei életének több, eddig ismeretlen részletére világít rá. Az árverést megelőző látogatása során a kéziratra ugyancsak áhítozó elismert divattervező, Henry Dupin az amerikai kutató, egyben Casanova-szakértő Lawrence Childer társaságában érkezett a Drouot-házba. Utóbbi volt szíves megosztani velünk néhány meglátását az aukció végeztével: Az igazat megvallva, nem állt módunkban tanulmányozni, sőt, még most sem tudom, mit tartalmaz pontosan a kézirat. Henry Dupin és én mindössze néhány olyan részletet vehettünk szemügyre, melyet az aukciósház szakértője e célból feldolgozott. Ahogy azt bizonyosan önök is tudják, ha sikerül az új tulajdonos beleegyezését megszereznie, Édouard Kerll szeretné hamarosan bemutatni a kéziratot egy fogadás keretében. Remélem, hogy ez alkalommal többet tudhatunk meg róla. Az aukció alkalmával szervezett estélyen azt rebesgették, hogy egy amerikai és egy olasz kiadó is
verseng az írás kiadásának jogaiért, amiért már most nagyobb árat fizetnének, mint amennyiért a kézirat elkelt. Ezúton szeretném javasolni, hogy a bevétel egy részét fordítsák egy Casanova-szobor elkészítésére, melyet a Szent Márk téren állítanának fel. Igazán itt lenne az ideje hívta fel a figyelmet a tényre Philippe Rubis az olasz nemes tiszteletére mondott tósztja során. Meggyőződésünk, hogy véleményét minden Casanova-rajongó osztja, akik nemcsak Franciaországban, de egész Európában szép számmal akadnak. Marcas összehajtotta az újságot. Egymillió euró A felügyelő szeme még mindig nem szokott hozzá azokhoz a csillagászati összegekhez, melyek kézről kézre jártak ezekben a körökben. Szakmájából adódóan ő is rögtön azon kezdett el gondolkodni, vajon ki lehet az írás régi, illetve új tulajdonosa. A régi kéziratok igen speciálisnak mondható eladó és vevőkörének nemegyszer kellett hamisítványokkal szembesülnie. Gyakran még a hatalmas vételi ár sem bizonyult elegendő biztosítéknak a művek eredetiségét illetően. Az aukció tisztaságáról még az öreg rókának számító Kerll közvetítése sem győzte meg a felügyelőt. Casanova úr írásai roppant sokat értek. Casanova! Marcas még jól emlékezett azokra az estékre, melyeken nemrégiben elhunyt barátja, Anselme leemelte a polcról az Emlékiratok jegyzetelt kiadását, hogy egy-egy részletet felolvasson belőle. A Három Akácfának keresztelt szabadkőműves páholy néhai tagja előszeretettel emlegette a kalandort. A nők mind egyformák mondta ilyenkor nevetve. Az örök csábító, a fényűző életet hajszoló libertinus4, a parókás és púderezett arcú, szenvelgő pojáca, amilyennek Fellini lefestette: ez mind Casanova volt. Marcas sosem tudta megérteni, hogy lehetnek bizonyos férfiak a velencei nemeshez hasonló csáberő birtokában. Vagyis inkább azt nem értette, ő miért nem tartozik ezek közé a férfiak közé. Hiába volt tisztában a kérdésfelvetés gyerekességével, mégsem tudta elfogadni, hogy bár ő is a szakítást szorgalmazta, válása óta önbizalma mintha valahogy teljesen elveszett volna. Házasemberként mindig magabiztosan fordult a nők felé, akikkel olykor kizárólag a csábítás kedvéért flörtölt. Amióta azonban egyedül élt, sokkal sebezhetőbbnek érezte magát. Kiveszett belőle az a tudatosan kezelt lazaság, mely azelőtt vonzerejét adta, és amelyet most egyedülálló férfiként nagyon hiányolt. A sors iróniája, hogy hiába volt arcra és megjelenésre pontosan olyan, mint azelőtt, Marcas valahogy mégsem érezte magát a réginek. Egyébként sem tartozott a szívtiprók közé, persze soha nem is akart az lenni. Az egyedüllét számára nem a kiérdemelt szabadságot jelentette. Sokkal inkább élte meg fájdalmas magányként, mely rendre megakadályozta abban, hogy továbblépjen. A legutóbbi kapcsolata is csúfos véget ért, és tudta, hogy most majd megint mindent elölről kell kezdenie valaki mással. Találkozni egy nővel, beleszeretni, vonzani, csábítani. Csábítani Na hiszen! Casanova nevének puszta említésére görcsbe rándult a gyomra, mert saját kudarcaira emlékeztette. Már bánta, hogy egyáltalán kinyitotta az újságot. Az ablak felé fordult, és kinézett a Vosges térre, azon is túl a Victor Hugo Múzeumra. Ekkor eszébe jutott, hogy Hugo is kivételesen tehetséges hódító hírében állt, mely gondolatra megint elszomorodott, és azon kezdett el morfondírozni, minek is tette ki a lábát otthonról. Mobiltelefonja megcsörrent a zsebében, és a hívó fél száma láttán semmi kétség nem maradt benne afelől, hogy ez a nap végleg elromlott. A rendőri hivatás mindig a papságra emlékeztette. Sokszor ő is papnak érezte magát, akinek sem dicsőség, sem siker nem jár, de legkevésbé szerelem. Marcas hanyagul az asztalra hajította a kávé árát, majd felállt, lelkében azzal a nyomorúságos érzéssel, hogy a szabadnapja végleg kárba veszett. 3 Szicília
Anaïs kinyitotta a szemét. Nem tudta, hol van. Egy teljesen üres szobában találta magát, melynek egyetlen dísze egy csecsemőt kezében tartó Szűz Máriát ábrázoló festmény volt. Az átható tekintetű Szűz szeméből se együttérzést, se gyengédséget nem lehetett kiolvasni. A mennyezetről darabokban hullott a gipsz egy drót körül, melyről egy csupasz villanykörte lógott alá. A fakósárga áttetsző függönyön keresztül alig hatolt be világosság a szobába, és Anaïsnak nagyokat kellett pislognia, hogy szemét hozzászoktassa a gyenge nappali fényhez. A csendet csak a szomszédos szobában bekapcsolt tévékészülékből érkező halk nesz törte meg. Ahogy kezét ösztönösen ökölbe szorította, rájött, hogy egy ágyban fekszik. Ágyban Meztelenül egy nedvességtől és kosztól ragacsos takaró alatt. A torka égett a szárazságtól, és nagyon szeretett volna inni valamit, mindegy mit, csak hideg legyen. Arra biztosan emlékezett, hogy előző este nem ágyban aludt el. Hirtelen fojtogató érzés tört rá, és hevesen vert a szíve. Hol vagyok? Anaïs emlékezetében egy gyertyafényes terem jelent meg, ott volt Thomas is Lángok, máglyák, megkötözött testek. Az egyik máglyán Thomas égett, arca lassan elfeketedett, szőke haja lángra lobbant A szeme pedig egyszer csak szétdurrant az üregében Anaïs felordított. Hirtelen minden az eszébe jutott. Szünet nélkül ordított, a falak majd' szétfeszültek az üvöltésétől. Egész valóját hatalmába kerítette a rettegés. A képek teljesen kitisztultak. Maga előtt látta a tűzcsóvákat és a máglyát, melyhez őt, illetve szeretőjét kötözték. Látta azt is, ahogy próbálja kiszabadítani magát, miközben a tűz lassan lángba borítja a többiek testét. Látta Thomas arcát, mely a szeme előtt torzult el. Aztán mint egy mesében a kötelek, melyekkel az oszlophoz erősítették, elégtek, ő pedig kiszabadult a máglya fogságából. Ebben a pillanatban lövés dördült, de ő ekkorra már az áldozati máglya mögötti partszakaszra zuhant. Kegyetlen részletességgel élte most újra át a történéseket. A feje fölött égő öt árbocrúd bevilágította az éjszakát. Az égett hús bűze facsarta az orrát. Ahogy a földön kúszva próbált menekülni a máglyáktól, hirtelen meglátta Dionüszosz mester mozdulatlan alakját, amint a jelenetben gyönyörködik. A gyűlölet ösztönösen fogta el a férfi iránt, aki ezt a szörnyűséget elkövette. Vetett egy utolsó pillantást szerelme felé, aki fáklyaként égett az éjszakában, majd őrült iramban futni kezdett a bozótos felé. A sírva bukdácsoló Anaïs leginkább egy vadászok elől menekülő vadállatra hasonlított. Ahogy megpillantotta a Rocca fenyegetően sötét tömegét a magasban, rögtön afelé vette az irányt, mert tudta, hogy segítséget csak arrafelé talál, Cefalùban. Nem tudta, hány kilométert tett meg így mezítláb és vérben ázva, mindenesetre hálát adott az égnek, hogy valaha atletizált. A félelem mintha új életet lehelt volna combizmaiba. Úgy futott, mint egy elkárhozott lélek, aki éppen most szabadult ki a pokol legfelsőbb bugyrából. Tudta, hogy a kínszenvedés, melyet maga mögött hagyott, teljesen értelmetlen volt, nem is kereste a morbid rendezés mögött meghúzódó okokat. Most egyedül maga a menekülés számított. Nem tudta, meddig futott így, de számára örökkévalóságnak tűnt. Mire rátalált az eldugott erdei házra, minden ereje elfogyott, és kimerülten rogyott össze a kis kunyhóban. Hirtelen kinyílt a szobaajtó, és a helyiségben erős fény áradt szét. Anaïs ösztönösen összegömbölyödött az ágyban, ahogy a kisgyerekek, mikor félnek. Arra gondolt, most biztosan érte jönnek, hogy befejezzék, amit tegnap nem sikerült. Sírni kezdett, és titkon azt remélte, hogy a fejére húzott takaró örökre eltünteti, és így megmenekülhet támadóitól. Minden ízében reszketett, egyszerűen képtelen volt uralkodni az erőn, mely a tagjait rázta. Valaki suttogni kezdett a szobában. Egy árny hajolt fölé, és Anaïs rémülten vette tudomásul, hogy már csak a vékonyka takaró választja el tőle. A sugdolózás egyre erősödött, a hangok teljesen körülölelték az ágyat. Anaïs félelmében még jobban összegömbölyödött. Kiáltani akart, hogy hóhérjait kérlelje, de
a torkán nem jött ki hang. Ajkait szólásra nyitotta, de suttogását csak ő hallhatta: Kérem, hagyjanak békén! Könyörgök! A takaróra ekkor már két ember árnya vetült. Anaïs érezte, ahogy leemelik róla a menedéket nyújtó paplant, és szemét elvakította a fény. Dühödten kapott a takaró után, és maga köré tekerte, hogy védje magát. Nem akarta látni az arcukat. Azt remélte, hogy ha csak pár másodpercig is, de még egy ideig békét hagynak neki. Egy dörmögő férfihang szólalt meg, és gazdájának árnyéka beterítette az egész takarót. Anaïs érezte, hogy egy kéz alányúl. A nagy és erős ujjak megpróbálták kitépni alóla a takarót, hogy áttörjék egyetlen védelmi vonalát. Anaïs minden erejét összeszedve állt ellen a rohamnak, és mereven tartotta magát. Egy másik kéz az arca magasságában kísérelte meg megfosztani őt a takarótól. Dühében és félelmében Anaïs az ágyneműn keresztül fogait az idegen kézbe mélyesztette. Kegyetlenül beleharapott. Egy nő kiáltása hangzott fel, mely olyan hévvel tört elő, ahogy a szitokszavak szoktak. A kéz visszavonulót fújt. Mondtam, hogy hagyjanak! Menjenek ki! Takarodjanak! Anaïs győzelme azonban csak néhány pillanatig tartott, az árny ugyanis hirtelen ránehezedett, és egy másodperc alatt leszerelte. A lány karja fájdalmas mozdulatlanságba merevedett a férfi testsúlya alatt. Hogy támadója arcát ne lássa, Anaïs becsukta a szemét. Tudta, hogy a játszmának vége, hisz nincs elég ereje tovább küzdeni. A takarót kitépték a kezéből, és ekkor újra sötétség borult rá. 4 Buttes-Chaumont park, Párizs A gorillamaszkos férfi újabb és újabb cafatokat vágott le az orvosi asszisztens megcsonkított testéről. Az áldozat fojtott nyöszörgése egy pillanatra sem vonta el a figyelmét, sőt, csak növelte az élvezetet. Most a nő felső combjából hasított ki kisebb-nagyobb darabokat, és egyre azt a gyönyörteli pillanatot várta, hogy vértől vöröslő pengéjét végre áldozata lüktető nemi szervéhez érinthesse. Módszeres ember lévén már jó előre elhatározta, hogy a szokásos nyomokat hagyja a nő testén, így ajánlva ez utóbbiakat Hunter nyomozó figyelmébe. A washingtoni gyilkosságiak kivételes tehetségű embere volt szemében az egyetlen, aki a nyomába érhetett az ő ragyogó értelmi képességeinek, és megérthette a számára valóságos műalkotásként megnyilvánuló bűntények mögött húzódó mélyebb értelmet. Feltekerte a rádiót, és a Dead Can Dance fülhasogató zenéje betöltötte a lehangoló és dohos helyiséget. Ahogy kését a nő combjának belsejébe döfte, kissé oldalra fordult, és látta, hogy az anyja mellé kötözött gyerek szeméből patakokban csorog a könny Marcas undorodva sóhajtott fel, majd becsukta a könyvet. A krimit egy kollégája ajánlására kezdte el olvasni, de már rég megbánta. A korlátolt zsarukkal packázó szuperintelligens sorozatgyilkosokról szóló történetek már a könyökén jöttek ki. Kissé betegesnek tűnő kíváncsisága azonban most sem hagyta nyugodni, és a felügyelő mégis visszalapozott arra az oldalra, ahol az imént abbahagyta az olvasást. Ahogy sejtette, a szerencsétlen kölyöknek ugyanazokon a kínokon kellett keresztülmennie, mint nem sokkal azelőtt az édesanyjának. Okádék! Nem akarta folytatni az olvasást. A hasonló thrillerek mindig annál nagyobb sikert zsebelhettek be, minél több tabut sikerült megsérteniük. A könyvesboltok hentespultján található kötetekből az derült ki, hogy jelenleg a gyerek és kamaszáldozatokat szedő sorozatgyilkosok voltak a legnépszerűbb elkövetők. Marcas a pad túloldalára hajította a könyvet. Egy kamasz fiú elvált apjaként nem viselte el, ha egy könyvben gyerekeket vagy védtelen nőket kínoztak. Ha ilyet olvasott, valahogy ösztönösen a saját fia jutott eszébe, és az áldozat helyébe mindig őt képzelte.
Karrierje legelején kétszer is kellett gyerekgyilkosság ügyében nyomoznia, és ezekről az esetekről azóta is nagyon keserű emlékeket őrzött. Szembesülni egy műanyag zsákba csomagolt kiskölyök hullájával olyan tapasztalat volt, melyet Marcas még az ellenségének sem kívánt. Nem mintha beszari lett volna, a horrorfilmeket is imádta, de azt nem tudta volna elviselni, hogy még egyszer hasonló helyzetbe kerüljön. A padon fekvő könyv véres borítóképét nézegetve Marcas arca ösztönösen grimaszba rándult. A fantáziátlan Sikolyok Washingtonban címet viselő krimi kollégája tekintélyes gyűjteményének egyik darabja volt. A férfi azért gyűjtötte ezeket a könyveket, hogy megalkossa a sorozatgyilkosok sorozatgyilkosát, a felülmúlhatatlan gonoszság megtestesítőjét, az emberevő Hannibál és Einstein tökéletes elegyét, és írjon egy bestsellert, hogy azután végleg kiszálljon a rendőrség kötelékéből. Marcas ennél valamivel eredetibb ötlettel állt elő. Az ő elképzelése szerint a sorozatgyilkosok sorozatgyilkosa valójában egy kretén, egy vérengző retardált, aki a Pif magazinokhoz járó ajándéktárgyak segítségével gyilkol. Egy hibbant eszelős, aki azt érzi feladatának, hogy az összes sorozatgyilkosról szóló könyv szerzőjét eltörölje a föld színéről. Hogy a sztorit erőteljesebbé tegye, Marcas azt tanácsolta ismerősének, hogy rendőrnek egy ez alkalomra kiengedett, zárt osztályról érkező elmebeteget tegyen meg. A történet végén, miután rájönnek, hogy tulajdonképpen ikertestvérek, akiket a születésük után elválasztottak, a két debil egymás karjába omlik. Híres médiaszemélyiség válik belőlük, és megírják emlékirataikat, mely később bestsellerré válik. Marcas az óráját nézte. Már negyed hét van. A frissen kinevezett belügyi tanácsos késett. A felügyelő egy év alatt mindössze kétszer találkozott vele. Ambiciózus férfinak ismerte meg, aki mindent önös érdekből tesz, és állását ugródeszkának használja. A tanácsos ráadásul nem volt tagja semmilyen szabadkőműves páholynak, ami egy belügyminisztériumi tanácsos esetében igen ritkán fordult elő. Időközben sötétedni kezdett, és a sétálók nagy része megindult a Manin utcai metrómegálló felé. A park kapuit pontosan negyedóra múlva zárták, hogy békés álom borulhasson a kert lakóira is. A Szibilla nevet viselő kupola alatt csodálatos kilátás nyílt Marcas előtt Párizs egész keleti felére. Olyan ez, mint egy lugas, mondta mindig a felügyelő fia, ha néha-néha eljöttek ide piknikezni a nyári szünidő alatt. Lassan a park egésze beleveszett a sötétbe, Marcasnak pedig eszébe jutott, hogy aznap este még Anselme szabadkőműves búcsúztatására kell mennie. Ahányszor erre gondolt, összeszorult a szíve. Anselme a barátja volt, egyben szabadkőműves páholytestvére, és rettenetesen hiányzott neki. Egy háromrészes öltönyt viselő férfi igyekezett Marcas felé határozott léptekkel. A férfi aki csak most tűnt fel az ösvényen odébb tolta a vörös borítójú krimit, és leült a felügyelő mellé. Érdekes, nem gondoltam, hogy ilyen könyveket olvas. Ajánlja nekem is? Marcas újdonsült padszomszédja felé nyújtotta a kezét, és úgy tett, mintha nem venné észre a férfi szavaiból kicsengő iróniát. Nem ajánlom. Tíz kínzási jelenet és három nemi erőszak, amiből egyet egy hullán követnek el. Nem valami izgalmas. A miniszternek valószínűleg tetszene Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Mi lenne, ha a tárgyra térnénk? Találkozóm van még ma este, és nem szeretnék elkésni. A férfi rágyújtott egy fehér füstszűrős mentolos cigarettára, és ettől az egész megjelenése egy kissé mesterkéltnek hatott. Szippantott egyet, majd lassan kifújva a levegőt hosszan követte a füst útját a kora esti félhomályban. Természetesen. A dolgok általában egyszerre világosak és sötétek. A Királyi Palotában történt eset részleteit nem ismétlem el, ha minden igaz, a helyettesem már elmondta önnek, miről van szó. Holnap
hivatalosan is ráállítjuk az esetre. Az ügyész előzetes nyomozást rendelt el, melyet a mi kívánságunkra ön fog vezetni. Miért rám esett a választásuk? Én műtárgylopásokkal foglalkozom. Szerintem Loigril jobban megfelelne a feladatra, ráadásul a Moabon utcai gyilkosságok felderítése óta kifejezetten jól mennek a dolgai. A tanácsos szórakozottan simogatta a padot. Igen, mi is gondoltunk rá, de ő túlságosan szeret szerepelni. Rendre meggondolatlan interjúkat ad. Többet szerepelt az újságokban és a kamerák előtt, mint maga a Moabon utcai nénikék gyilkosa. Úgy gondoltuk, célszerűbb lenne olyasvalakit választanunk, aki tud diszkréten viselkedni. Maga jelenleg is a bűnügyi osztály alkalmazottja, akkor is, ha ideiglenesen nem nekik dolgozik. Rendszeresen forog kulturális körökben. Visszautasíthatja a megbízatást, de a belügyminiszter nem fogja jó néven venni. Ezt tudnia kell. Nem mondtam, hogy vissza akarom utasítani, csak magyarázatot szeretnék kapni. A férfi a galambok felé dobta félig szívott cigarettáját, mire a madarak hangos szárnycsattogás közepette felrebbentek. Jókor, jó helyen. A miniszterre és halott szeretőjére délután négy óra tájt találtak a miniszter magánrezidenciáján. A nő halálát, úgy tűnik, agyvérzés okozta, pár perccel szeretkezés után. Tudom, a helyettese ezt már mind elmondta telefonon. Érdekes, én mindig azt gondoltam, a férfiak szoktak közösülés után meghalni, nem a nők. Mint az a jó öreg gall bíboros, aki egy csodaszép fiatal lány karjaiban vesztette életét, nem igaz? Hogy is hívták? Danielou, azt hiszem, és Lyon bíborosa volt. Az aztán a szép halál! Azt hiszem, minden férfi őt irigyelte akkoriban Na de mindennek van kezdete és vége, nemde? A mi kis történetünkben az a hiba, hogy a miniszternek azóta teljesen elborult az agya. Szünet nélkül azt ismételgeti, hogy ő ölte meg a szeretőjét. Rendőri kísérettel Valde-Grâce-ba küldtük, hogy elvégezzenek rajta néhány neurológiai vizsgálatot. Marcas maga elé képzelte a minisztert, és akaratlanul is elmosolyodott. Értem, egy kultuszminiszter, aki embert ölt. Vicces. A tanácsos élesen a szavába vágott. Úgy látom, nem érti. Az ügy bombaként fog robbanni a médiában, és hetekig mindenki ezen fog csámcsogni. Egy karrierje elején álló sikeres politikus egyszer csak megőrül! Egy könnyed kis pásztoróra a Királyi Palota épületében! Holtan találnak a könnyűvérű szeretőre! Ez mesébe illő botrány lenne, és egész Franciaország lázban égne a hallatán. Végül azt se felejtsük el, hogy az érintett a belügyminiszter személyes jó barátja. Marcas beszélgetőtársa egy pillanatra elhallgatott. Van még valami, amit tudnom kell? tudakolta Marcas. A férfi újabb cigarettára gyújtott, minek nyomán erős mentolillat áradt szét a levegőben. A miniszter szabadkőműves volt. Ezt tudta? A felügyelő nemet intett. Tíz éve avatták be a Regius páholyban. Nahát! A páholy belekeveredett az Île-de-France-i közbeszerzések körüli botrányba. El tudja képzelni, mi történne akkor, ha a miniszter személyes holmija közül eddig nem ismert iratok kerülnének elő? Marcas szája megrándult. Attól félt, ennek már soha nem lesz vége. Unta már, hogy a kétes ügyeiről hírhedt Regius páholy az egész testvériség hírét bemocskolta, és Franciaország összes szabadkőművesét befeketítette a közvélemény előtt. A műhely szinte kizárólag számlahamisítókból,
kétes pénzügyi közvetítőkből és politikusok bérenceiből állt, akik azóta elhagyták a nemzeti színteret. Marcas több páholyt is látogatott, de mindenhol csak teljesen hétköznapi hivatást gyakorló nővérekkel és fivérekkel találkozott, tanárokkal, orvosokkal, rendőrökkel, vállalatvezetőkkel és szakszervezetisekkel. Ezek a közéleti szempontból jelentéktelen emberek mind saját maguk tökéletesítését tűzték ki céljukul, és fényévekre voltak azoktól az eltévelyedett testvérektől, akik csak azért jártak ülésekre, hogy a megboldogult Anselme szavaival élve hárompontos testvéreik társaságában zabálhassák tele magukat. Marcas minden diplomáciai megfontolást félretéve reagált a hallottakra: Nem akarok tudni a Regiusról. Ezeket a szélhámosokat már a kezdetek kezdetén két lábbal kellett volna kirúgni a rendből. Ha jól értem, maga arra kér, hogy szerezzem meg a kultuszminiszternél lévő dokumentumokat. Úgy érzem, beszélgetésünk nekem egyáltalán nem tetsző irányt vett. Szívesen utánajárok ennek a történetnek, ha egyáltalán van minek utánajárni, de nem fogok titkosrendőrt játszani. Erre kérje Loigrilt, ő biztosan szívesen tetszelegne a betörő szerepében. Ne legyen bolond, Marcas! Maga is nagyon jól tudja, hogy A felügyelő azonban nem várta meg, hogy beszélgetőtársa befejezze a mondatot, szó nélkül felállt, és hangosan szimatolni kezdett. Nem érzi ezt a furcsa szagot a levegőben? A tanácsost igencsak meglepte Marcas hirtelen reakciója. Hát nem Penészszagot, nem is, rothadásszagot érzek. Furcsa, pedig a szabadban vagyunk. Lényeg, hogy nem tetszik ez az egész, keressen valaki mást! A tanácsos igyekezett barátságos arcot vágni, és megragadta a felügyelő kabátujját. Sajnálom. Mi csak azt nem szeretnénk, hogy ez az eset politikai, pénzügyi ne adj' isten! szexuális botrányt okozzon. Katasztrofális következményekkel járna, ha a feltételezett dokumentumok rossz kezekbe kerülnének. Engem ez egy cseppet sem érdekel. Én nem fogom politikusok hírnevét tisztára mosni, sem szabadkőművesekét, akik azt sem érdemlik meg, hogy a vakolások után elmosogassanak. Léteznek erre szakosodott hivatalok. Pontosan ezért maga a mi emberünk. Az ön feddhetetlensége minden gyanú felett áll. Az ön dolga, hogy megfejtse, mi történt, és természetesen anélkül, hogy bármit is elhallgatna, ezt a bíróval is megossza. Természetesen és ha egy széfben vagy egy fiókban netán néhány kéntől bűzös titokra találnék, gondolom, azt is meg kellene említenem a bírónak. Itt még nem tartunk. Ha az előzetes nyomozás alapján felmerül a bűncselekmény gyanúja, vizsgálatot indítunk, és kinevezünk egy bírót. Ön is láthatja, nincs ebben semmi törvénytelen. Hogy indul-e nyomozás az ügy bizonyos mellékszálait illetően, azt a vizsgálóbíró fogja eldönteni. Marcas jelentőségteljesen nézett beszélgetőtársa szemébe, majd megigazította a kabátját. Persze, persze, és ha nem tévedek, a bíró majd elnézően fátylat borít a múltból felbukkanó esetleges kellemetlenségekre. A tanácsos vállat vont. Nem, nem feltétlenül. Mindenesetre biztosan nem fog kitálalni az újságíróknak, mielőtt vizsgálatot indítana. Hangsúlyozom, itt nem arról van szó, hogy elhallgassunk bármit is. A fontos az, hogy ne keverjük össze a dolgokat. A kormánynak jelenleg semmi szüksége erre. A kormányoknak sosincs szükségük erre. Akkor, elfogadja a felkérést? Felhívhatom a minisztert?
Marcas nem válaszolt. Igaz, ami igaz, érdekelte az ügy. Ráadásul mostanában semmi izgalmas nem történt a műtárgykereskedelem területén. Neki is szüksége lett volna valamire, ami lendületet ad. Kihívásra vágyott, viszont azt is tudta, hogy ez a játszma nem teljesen tiszta. Igaz, azok az idők is elmúltak már, mikor még elhitte, hogy szabadon végezheti a dolgát. Az igazság keresése csak mese volt egy olyan értékrendű világban, melyet egyébként sem értett. Tisztában volt azzal, hogy rendszeresen jelentést kell majd tennie, időnként telefonhívásokat kell lebonyolítania, és lesz egy ember, akit mindenről értesítenie kell, hogy amaz tovább adhassa az információt bizonyos befolyásos embernek. Ezek a szövevényes és perverz játékok rég nem szórakoztatták már, és mindig kesernyés ízt hagytak a szájában. Mégis úgy érezte, hogy el kell fogadnia az ajánlatot, és mindvégig vigyáznia kell arra, hogy a lelkiismerete tiszta maradjon. Különben is, hányszor de hányszor kellett már kompromisszumot kötnie azóta, hogy ezt a hivatást űzte? Ott volt például annak a képviselőnek a fia, akit rajtakaptak egy prostituált bántalmazásakor, majd elengedtek. Még csak nem is utasításra, csak egy jó barát kérésére. Persze az ilyesmi sosem utasításra történt. Vagy ott volt az az öreg kokainista újságíró, akit drogozáson kaptak egy éjszakai bárban a Szajna jobb partján, de megúszta, mert a rendőrség spiclijeként mindig előre szólt, ha az újságban, ahol dolgozott, nyomozásokkal kapcsolatos írásokat készültek leközölni. A lefolytatott nyomozások számához képest egyébként kevésszer kellett Marcasnak külső nyomásra cselekednie. Viszont azt a kevés esetet is nehezen nyelte le, mert úgy érezte, csak kompromittálja magát. Tudta azonban azt is, hogy igazságot úgysem talál, és a végén neki kell majd alkut kötnie. Alkut kötni, ez a kifejezés még számára is tökéletesen fedte a szomorú valóságot. Rendben, de figyelmeztetem, szó sem lehet fenyegetésekről vagy bárminemű nyomásról. Az első zsarolásnál befejeztem. Marcas tudta, hogy beszélgetőtársát sem lehet könnyen átvágni, de szerette volna legalább a látszatot fenntartani. Értettem. Holnap reggel kilenckor legyen a főkapitányságon! Rendelkezésére bocsátunk egy irodát, két emberét a régi csapatából, és eljuttatjuk önhöz a hivatalos felkérést is. Jelenlegi feljebbvalóját már értesítettük arról, hogy egy időre fel kell függesztenie az ottani szolgálatait. Épp egy hamis Giacometti-szobor után nyomoztam. Megvárja. A műtárgyak lényege éppen az, hogy nem a pillanatnak készülnek ironizált a tanácsos. Mikor értesítik a médiát? És főként, hogyan szól a hivatalos tájékoztatás? A Kulturális Minisztérium kommunikációs osztálya hivatalos közleményben fogja hírül adni, hogy kimerülésre hivatkozva a kultuszminiszter lemondja megbeszéléseit, és szabadságra megy. Komolyan azt hiszi, hogy az újságírók ezt beveszik? Nem, de ezzel maga talán nyer néhány nap haladékot, mialatt megkezdheti a nyomozást, mi pedig közben azért izgulunk, hogy a miniszter összeszedje magát. Ha kiderül, hogy a hölgyet valóban természetes halál érte, kitalálunk valami hihetőt, és fájó szívvel lezárjuk az ügyet. Ez esetben a miniszter saját akaratából lemond, hogy ezentúl privát ambícióinak élhessen. És ha ő ölte meg? Azt csak a bíró mondhatja ki. Ez esetben ki kell találnunk valami hihetőt, és összeszorítjuk a fogunkat, amíg a botrány elül. Gondolom, az államfő és a miniszterelnök már közbeléptek. Igen is, meg nem is. Szeretnék ismerni a fejleményeket, hogy elejét vehessék az eset által okozott kellemetlenségeknek, de számukra is az a legfontosabb, hogy semmilyen módon ne keveredjenek az ügybe. A miniszter nem tartozik az államfő és a miniszterelnök szűk körébe.
A tanácsos az órájára nézett, majd felállt. Most már mindent tud. Az előzetes nyomozást a lehető legnagyobb diszkréciónak kell öveznie. A bűnügyi rendőrség vezetősége és a minisztériumi főtitkárság is a beleegyezését adta. Hogy őszinte legyek, én nem önre szavaztam, de úgy tűnik, eddigi szolgálatai és szerencsétlen miniszterünkkel azonos hovatartozása alapján ön a megfelelő személy. Miután a miniszter tanácsosa kezet nyújtott, melyet Marcas kelletlenül elfogadott, elindult a parkot és a kis szigetet összekötő híd, az Öngyilkosok hídja felé. Az építmény szédítő magasságáról kapta a nevét, illetve azokról a kétségbeesett öngyilkosjelöltekről, akik szabadidejükben a hídról ugráltak a mélybe. A tanácsos elvégezte a rábízott feladatot. Marcas úgy sejtette, amint a férfi elég távol lesz tőle, bizonyosan előveszi a telefonját, és tudatja a felügyelő válaszát magas rangú megbízóival. Egész biztosan figyelmeztetni fogja őket Marcas önállósági hajlamaira, és javasolni fogja nekik, hogy titokban figyeltessék. Marcasnak nem akarózott elindulnia. Szerette volna visszapörgetni az idő kerekét. Szeretett volna újra kisfiú lenni, és vizes medencékben úsztatni a hajóit. Vajon hány gyerekből lesz visszataszító ügyekkel és szánalmas titkokkal foglalkozó nagyképű felnőtt? Hirtelen szeretett volna a szürke öltönyös férfi után futni, és megmondani neki, hogy nem vállalja a munkát. A tanácsos biztosan nem venne jó néven egy hasonló akciót. Érdekli is őt! cáfolta meg saját félelmét Marcas, elvégre maga is egyre kevésbé hitt már a munkájában. Még csak attól sem kellett tartania, hogy egy ütött-kopott kapitányságra száműzik, mert szabadkőműves testvérei úgyis megvédték volna. Szabadkőművesekkel nem gyakran húztak ujjat, legalábbis olyanokkal nem, akik már egyszer bizonyítottak. A semmiből egyszer csak füttyszó harsant, és az őrök heves kézmozdulatokkal kezdték kifelé terelni a sétálókat. A park mintegy varázsütésre kiürült. Marcasnak nem volt kedve elindulni, és ücsörgött tovább a padon, mélyen a haragos arccal felé tartó őr szemébe nézve. Megtehette, azért egy felügyelő mégiscsak jóval magasabban állt a ranglétrán, mint holmi Buttes-Chaumont-i parkőr. A nagydarab, kinézetre az Antillákról származó férfi ujjával a park magas fémkerítésére mutatott. Uram, legyen szíves, induljon a kijárat felé! Nem. A katonasapkát viselő őr zavarba jött a kérésére érkezett abszurd választól, és tüntetőleg mérte végig Marcast. Ez az előírás, különben hívnom kell a rendőrséget, és jókora büntetést sóznak a nyakába. Marcas meglengette igazolványát az őr orra előtt. Én vagyok a rendőrség. Épp egy ügyben nyomozok, és ez a pad nagyon jó megfigyelőhelynek bizonyul. Az őr megmerevedett Marcas rangjelzése láttán, és hebegve így szólt: Elnézést kérek, felügyelő úr. Szóljon, ha a kollégáim és én bármiben a segítségére lehetünk. Egy dongalábú, kopasz férfit keresek vöröses kecskeszakállal. A fák között mutogatja magát a járókelőknek. Szóljon a kollégáinak, hogy nézzenek körül, de ne csapjanak zajt. A férfi nem veszélyes, de mindenképp el kell kapnom. Az őr bólintott, és elfutott az irodaként funkcionáló kis bódé felé. Marcas elmosolyodott. Szeretett volna kiszúrni valakivel, a parkőrök pedig épp megfelelő alanynak bizonyultak. Hogy ez kimeríti a hatalommal való visszaélés fogalmát, számára sem volt kétséges, de még így is nagyon jólesett neki. Úgy döntött, kihasználja az alkalmat, és tesz egy sétát a parkban, mely most csak az övé volt. Elővette az MP3 lejátszóját, és kikereste a This Mortal Coil egy számát, mely passzolni látszott a könnyed alkonyi hangulathoz. Az énekesnő tiszta és mély hangja betöltötte a teret.
Help me lift you up. Tíz-húsz méterre tőle egy utcai lámpa körtéje hirtelen elpattant. Maga sem tudta, miért, de Marcasnak hirtelen rossz előérzete támadt. 5 Szicília Calma, signorina. Stati tranquilla.5 Miután sikerült Anaïs arcáról lehúznia a lepedőt, a férfi gyorsan a szoba végébe hátrált. Az ágy lábánál egy őszes hajú, idős nő állt, és mosolyogva próbálta nyugtatni a lányt. A jelenlévők arca nem volt ismerős Anaïs számára, az apátságban legalábbis biztosan nem találkozott velük. A férfi most meggyújtott egy régi pipát, és eregetni kezdte a füstöt a mennyezet felé. Az ámbraillat az egész szobát beterítette, tompítva kissé a helyiség spártai hangulatát. Az öregasszony Anaïs felé nyújtotta száraz és töredezett kezét, és megsimogatta a lány homlokát. Anaïs egy szót sem értett abból, amit ez a két szicíliai egymás közt mondott, de hanghordozásuk megnyugtatta. Non parlo francese. Non lo capisco.6 Az öregasszony most a férfi felé fordult, és parancsolón biccentett. Giuseppe! A férfi ábrándos tekintettel nézett Anaïs félmeztelen testére, majd mint aki kicsit bánja, hogy távoznia kell kelletlenül kiment a szobából. Az öregasszony előhúzott egy tálat az ágy alól, és kivett belőle egy barnás folyadékkal átitatott, keserű szagot árasztó, megsárgult rongyot. Finoman törölgetni kezdte vele Anaïs kezét és lábát, mire a lány egész teste görcsbe rándult. Ahogy a durva szövet felhólyagosodott bőréhez ért, Anaïs lélegzete elakadt a fájdalomtól. Rettenetesen éget! Hagyja abba! Nem törődve a kiáltozással, az öregasszony tovább borogatta Anaïs sebeit. Calma. A lány összeszorította a fogait, arcát könnycseppek áztatták. Ahogy érezni kezdte, hogy az arca is ég, szabad kezét a homlokához emelte. Az öregasszony erre megint rámosolyodott, és mintha olvasott volna a gondolataiban, nemet intett a fejével. Az ajtó felől lépések zaja hallatszott, mire a nő Anaïs mellére húzta a takarót. Az ajtón az előző férfi lépett be pipázva, és egy fiatal fiú, aki farmernadrágot és egy rock banda nevével feliratozott pulóvert viselt. A fiú az ágyhoz lépett, de még előtte kivette füléből a fülhallgatót, melyből ritmusos gitárzene szűrődött ki. Leült az ágy lábához, és keresztbe fonta a karját. Giuseppe vagyok. Az apám megértette, hogy maga francia. Én beszélem egy kicsit a nyelvüket, mert nyaranta turistákat vezetek a környéken, hogy fizetni tudjam az egyetemet. Ha lassan beszél, tudok válaszolni a kérdéseire. Anaïs arcán halvány mosoly suhant át. Köszönöm. Hol vagyok? Az apám tanyáján, Cefalùtól tíz kilométerre, egy Santa Rieta nevű kis falu szélén. Egy pásztor talált magára a karámban, ahová a juhokat terelte vissza. El tudja mondani, mi történt magával? Anaïs teste újra összerándult. A sebeibe csorgó folyadék szörnyen égette a bőrét. Beszélnem kell a rendőrséggel. Segítsenek, kérem! Többszörös gyilkosság történt, és tudom, ki a tettes. Anaïs szája közben annyira kiszáradt, hogy valósággal nehezére esett a beszéd. Adjanak valamit inni, nagyon szomjas vagyok! Giuseppe intett az öregasszonynak, aki erre megragadta az éjjeliszekrényre helyezett vizespoharat, és Anaïs felé nyújtotta. A langyos folyadék végigfolyt a lány torkán, és egy pillanat alatt a gyomrában