Chloe Neill Chicagoland 1 A lányok olykor harapnak
1. FEJEZET AZ ÁTVÁLTOZÁS Április eleje Chicago, Illinois Először azon gondolkodtam, nem karmikus büntetés-e. Csak nevettem a megjátszós vámpírokon, aztán valamiféle kozmikus megtorlásként magam is az lettem. Vámpír. Ragadozó. Újonc az Egyesült Államok tizenkét vámpírházának egyik legrégebbikében. És nemcsak egy lettem közülük. A legjobbak egyike. De előreszaladtam. Hadd kezdjem azzal, hogyan is lettem vámpír - a történet néhány héttel a huszonnyolcadik születésnapom előtt kezdődik, aznap éjjel, amikor befejeződött az átváltozás. Egy limuzin hátsó ülésén ébredtem három nappal azután, hogy megtámadtak, miközben a Chicagói Egyetem parkján sétáltam át. Nem emlékeztem a támadás minden részletére, de ahhoz elegendő dolgot tudtam felidézni, hogy örüljek, hogy élek. Hogy megdöbbentsen, hogy élek. A limuzin hátuljában szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam rendezni a támadás emlékképeit. Lépéseket hallottam, amelyeket a harmatos fű tompított, mielőtt valaki megragadott volna. Sikítoztam és rúgkapáltam, próbáltam szabadulni, de letepert. Természetellenes ereje volt - természetfeletti ereje és olyan ádáz vérszomjjal harapott a nyakamba, hogy nem sok kétségem maradt felőle, ki az. Mi az. Vámpír.
De bár összemart bőrt és izmot, inni nem ivott, ugyanis nem maradt rá ideje. Minden előjel nélkül hagyta abba és ugrott félre, majd elfutott az udvart szegélyező épületek között. Miután a támadóm elmenekült, a nyakamhoz emeltem a kezem, és éreztem a ragacsos meleget. A látásom elhomályosult, de azért elég tisztán láttam az ujjaimon a borvörös foltokat. Aztán mozgás támadt körülöttem. Két férfi jelent meg. Tőlük ijedt meg a támadóm. Egyikük hangja aggodalmasnak tűnt. - Gyors volt. Sietned kell, Nagyúr. A másik rendíthetetlenül magabiztos volt. - Majd elintézem. Felhúzott, és mögém térdelt, karjával megtámasztotta a derekamat. Kölniillata volt - tiszta és szappanszagú. Próbáltam moccanni, tiltakozni, de az ájulás kerülgetett. - Maradj nyugton! - Bájos. - Igen - helyeselt. Szívni kezdte a sebet a nyakamon. Újra összerándultam, mire megsimogatta a hajam. - Maradj nyugton! Nagyon kevésre emlékszem a következő három napból. Szinte nem is tudom, milyen érzés volt az a genetikai átalakulás, ami vámpírrá változtatott. Még most is csak maréknyi emlékképem van róla. Mélyről jövő, tompa fájdalom - a hullámaitól összegörnyedtem. Dermesztő hidegség. Sötét. Egy élénkzöld szempár. A limuzinban a nyakamat és vállamat csúfító sebek után tapogatóztam. A vámpír, aki megtámadott, nem végzett
tiszta munkát - úgy tépte fel a nyakamon a bőrt, akár egy kiéhezett vadállat. De a bőr most már sima volt. Semmi heg. Semmi dudor. Semmi kötés. Elhúztam a kezem, és a tiszta, sápadt bőrre meredtem - és a rövid, tökéletesen meggypirosra festett körmeimre. A vér eltűnt - és találkozhattam egy manikűrössel. Valahogy leküzdöttem a szédülést, és felültem. Más ruhákat viseltem. Előtte farmer és póló volt rajtam, most pedig fekete koktélruha, szűk fazonú, amely a térdem alá ért, valamint nyolccentis sarkú fekete cipő. Tehát ott voltam én, a huszonhét éves áldozat egy koktélruhában, amely nem is az enyém. Akkor és ott már tudtam, hogy én is egy lettem közülük. A chicagolandi vámpírok közül. Nyolc hónapja kezdődött az egész egy levéllel, egyfajta vámpírmanifesztummal, amelyet a Sun-Times és a Tribüné közölt, majd országszerte átvették a lapok. Sokan ugra- tásnak vélték, legalábbis a rákövetkező sajtótájékoztatóig, amelyen hárman is megmutatták a fogukat. A pánik után négynapos villongás kezdődött a szeles városban. Az emberek rettegtek a vámpírapokalipszistől, és rengeteg konzervet halmoztak fel. Végül a szövetségiek is közbeléptek, és megszállottan filmezték és vetítették a kongresszusi meghallgatásokat, hogy a vámpírok létezésének minden egyes részletét megismerhessék. Es bár maguk álltak ref-lektorfénybe, a vámpírok hallgattak - a szélesebb nyilvánosság csak a fogakban, a vérszívásban és az éjszakai jövésmenésben lehetett biztos. Nyolc hónap elteltével néhány ember még mindig félt.
Mások megszállottak lettek. Az életmóddal, a halhatatlanság csábításával, magukkal a vámpírokkal kapcsolatban. Különösen pedig Celina Desaulniers, a káprázatos chicagói vámpírnő érdekelte őket, a jelek szerint ő vezényelte le a vámpírok megjelenéseit, és a kongresszusi meghallgatások első napján lépett színre. Celina magas volt, karcsú és éjfekete hajú, és aznap olyan feszes fekete kosztümöt viselt, mintha szó szerint ráöntötték volna. A külsejétől eltekintve nyilvánvalóan okos és eszes volt, és tudta, hogyan csavarja az ujja köré az embereket. Csak egy példa: az idahói rangidős szenátor megkérdezte, mi a terve most, hogy a vámpírok megmutatkoztak. Dallamos hangján előadott válasza azóta szállóigévé vált: Kihasználom a sötétséget." A húszéves múlttal rendelkező kongresszusi veterán olyan buján kába pillantással mosolygott rá, hogy a képe a New York Times címlapjára került. En viszont közel sem így reagáltam, csak megvetően elkapcsoltam a tévét. Kigúnyoltam őket, őt, a manírjaikat. És cserébe olyanná tettek, mint ők. Hát nem rohadt egy dolog a karma? Most pedig hazaküldtek, de már máshogyan. A változások ellenére, melyeket testemnek kellett kiállnia, felturbózták a testem, megtisztítottak a vértől, levetkőztettek és a maguk képére formáltak. Megöltek. Meggyógyítottak. Átváltoztattak. Az az aprócska mag, a bizalmatlanság magja, amit teremtőim iránt éreztem, szárba szökkent.
Még mindig szédelegtem, amikor a limuzin megállt a Wicker Park egyik téglaépülete előtt. Itt éltem a lakótársammal, Malloryval. Nem álmos voltam, inkább kábult, köd borult a tudatomra, mégpedig olyan sűrű, hogy át kellett gázolnom rajta. Talán valami gyógyszer vagy az átváltozás mellékhatása. Mallory a tornácon állt, vállig érő jégkék haja a bejárat feletti csupasz villanykörte fényében ragyogott. Aggodalmasan festett, de mintha várt volna rám. Majommintás ílanelpizsama volt rajta. Rögtön gondoltam, hogy későre járhat. Kinyílt a limuzin ajtaja, én pedig a ház felé néztem, majd egy fekete uniformist és sapkát viselő férfi arcába, aki bekukkantott a hátsó ülésre. - Hölgyem! - nyújtotta várakozóan a kezét. A tenyerébe csúsztattam a kezem, és ráléptem az aszfaltra, bokám megremegett a tűsarkúban. Ritkán hordtam magas sarkút, a farmer volt az én egyenruhám. A doktori képzésen nemigen kellett más. Hallottam, hogy becsukódik egy ajtó. Másodpercek múltán egy kéz markolt a könyökömbe. Tekintetem végigvándorolt a sápadt, karcsú karon felfelé, a hozzá tartozó szemüveges arcig. A karomat fogó nő rám mosolygott, a nő, aki nyilván a limó első üléséről szállt ki. - Szervusz, drágám! Itthon vagyunk. Besegítelek, majd elrendezünk. A kábaság engedelmessé tett, és mivel amúgy sem volt okom vitatkozni, biccentettem az ötvenes évei vége felé járó nőnek. Praktikus, acélszürke frizurája volt, karcsú alakjára csinos kosztüm simult, és a tartása
kötelességtudó magabiztosságra utalt. Ahogy elindultunk a járdán, Mallory óvatosan lejjebb lépett a lépcsőn egy fokot, majd még egyet. - Merit? A nő megpaskolta a hátamat. - Minden rendben, drágám. Csak egy kissé kába. Helen vagyok. Te pedig nyilván Mallory. Mallory bólintott, de nem vette le rólam a szemét. - Bájos lakás. Beljebb kerülhetnénk? Mallory megint bólintott, és visszament a lépcsőn. Utánaeredtem, de a nő megszorította a karomat, és megállított. - Meritnek szólítanak, drágám? A vezetékneveden? Rábólintottam. Megadóan elmosolyodott. - Az új életre keltek egyetlen nevet használnak. A tiéd akkor Merit, ha így szólítanak. Csupán a házak mesterei tarthatják meg a vezetéknevüket. Ez csak egy szabály a sok közül, amelyeket észben kell tartanod. - Azzal összeesküvő módjára hajolt hozzám. - Es ha valaki megszegi a szabályokat, azt a deklasszálással egyenértékűnek tartják. Gyengéd intése mintha szikrát lobbantott volna a fejemben; mintha zseblámpával bevilágítottak volna a sötétbe. Rápislogtam. - Egyesek azt tartják deklasszálásnak, ha a beleegyezésük nélkül változtatják át őket, Helen. A szája mosolygott, de a szeme nem. - Azért lettél vámpír, mert meg kellett menteni az életedet, Merit. Beleegyezésről szó sem volt. -
Malloryra pillantott. - Talán meginna egy pohár vizet. Adok nektek egy kis időt. Mallory bólintott, Helen pedig évezredesnek tűnő bőrszütyőjével bement mellette a házba. Egyedül lépkedtem fel a lépcsőn, de Mallory mellett megtorpantam. Kék szeme könnyben úszott, ívelt ajka megremegett. Rendkívülien, klasszikusan csinos volt, épp ez volt az oka, hogy kék italporral színezte a haját. Szerinte ettől lesz egyedi. Az biztos, hogy szokatlan, de nem rossz egy reklámszakembernek, akinek a kreativitás a cégére. -Te... - megrázta a fejét, aztán újra kezdte. - Három napja! Nem tudtam, hol vagy. Mikor nem jöttél haza, felhívtam a szüléidét. Apukád azt mondta, majd ő elintézi. Azt mondta, ne hívjam a rendőrséget. Valaki felhívta, azt mondták, megtámadtak, de jól vagy. Gyógyulófélben. Azt mondták apukádnak, hogy hazahoznak, ha készen állsz. Pár perce engem is hívtak. Azt mondták, hazafelé tartasz. - Hevesen átölelt. - A szart is kiverem belőled, amiért nem hívtál! - Mai hátrahúzódott, és tetőtől talpig végigmért. - Azt mondták, hogy... átváltoztattak. Bólintottam; majd' kicsordult a könnyem. - Szóval vámpír lettél? - kérdezte. - Azt hiszem. Éppen felébredtem, vagy... nem is tudom. - Másképp érzed magad? - Olyan... lassúnak. Mallory magabiztosan bólogatott. - Valószínűleg a változás hatása. Állítólag megeshet. Majd rendeződik. - Mallory csak tudta; velem ellentétben követte a vámpírokat érintő híreket.
Halványan rám mosolygott. - Azért még mindig Merit vagy, nem igaz? Bizarr, de valami bizsergetőt éreztem a levegőben, ami legjobb barátnőmből és lakótársamból áradt. Valami elektromosságfélét. De még mindig álmos és kába voltam, és elhessegettem ezt a valamit. - Attól még önmagam vagyok - feleltem. És reméltem, hogy így is van. A barna téglás ház Mallory nagy-nagynénikéjé volt egészen négy évvel ezelőttig, a haláláig. Mallory gyerekkorában vesztette el a szüleit autóbalesetben, és megörökölte a házat meg mindent, ami benne volt: a keményfa padlót takaró bazári szőnyegektől az antik bútorokon át a virág- vázás olajfestményekig. Nem volt valami elegáns, de otthonos, az illata is otthonos - citromillatú bútorápoló, süti, porlepte meghittség. Ugyanúgy illatozott, mint három nappal azelőtt, de észrevettem, hogy a szag valahogy áthatóbb. Dúsabb. Talán a kiélesedett vámpírérzékek tették? Mikor beléptünk a nappaliba, Helen már a kockás kanapénkon üldögélt keresztbe tett lábbal. Előtte a dohányzóasztalon egy pohár víz. - Gyertek csak be, kisasszonyok! Foglaljatok helyet! - mosolygott ránk, miközben megpaskolta a kanapét. Malloryval összenéztünk, és leültünk. Én Helen mellé. Mallory a dívánnyal szemben, a hozzáillő kétszemélyes fotelben foglalt helyet. Helen odanyújtotta nekem a vizespoharat. Az ajkamhoz emeltem, de mielőtt belekortyoltam volna, megtorpantam. - Ehetek-ihatok mást is... a véren kívül?
Helen gyöngyözően kacagott. - Hát persze, aranyoskám. Ehetsz, amit csak akarsz. De szükséged lesz a vérre is a tápanyagtartalma miatt. - Felém hajolt, és ujjbegyével megérintette csupasz térdemet. - Me-rem állítani, hogy élvezni fogod! - Úgy ejtette ki a szavakat, mintha valami szaftos kis titkot osztott volna meg velem, botrányos pletykát a szomszédról. Kortyoltam egyet, és felfedeztem, hogy a víznek még mindig vízíze van. Visszatettem a poharat az asztalra. Helen a térdére csapott, majd megajándékozott minket ragyogó mosolyával. - Nos, térjünk a tárgyra, rendben? - Azzal beletúrt a lábánál heverő táskába, és előhúzott egy szótár méretű, bőrkötéses könyvet. A mély burgundivörös borítón dombornyomásos aranybetűk álltak: Az észak-amerikai házak kánonja, kézikönyv. - Benne van minden, amit tudnod kell, hogy beléphess a Cadogan-házba. Persze ez nem a teljes Kánon, lévén az igen terjedelmes sorozat, de az alapokat lefedi. - Cadogan-ház? - kérdezte Mallory. - Komolyan? Rápillantottam, aztán Helenre. - Mi az a Cadogan-ház? Helen szarukeretes szemüvege fölül vetett rám egy pillantást. - Ebbe a házba fognak kommendálni. Ez az egyik a három chicagói vámpírházból, Navarre, Cadogan és Grey. Kizárólag a házak urainak kiváltsága az új vámpírok átvál-toztatása. Téged a Cadogan mestere változtatott át... - Ethan Suliivan - vágta rá Mallory.
Helen helyeslően bólogatott. - így van. Felhúzott szemöldökkel pillantottam Malloryra. - Tudod, az internet - mondta. - El lennél ámulva! - Ethan a ház második ura. Peter Cadogant követte a sötétségbe, hogy úgy mondjam. Ha csak a mesterek hozhatnak létre új vámpírokat, nyilván ez az Ethan Suliivan volt ott az egyetem parkjában, a vámpír, aki a második menetben harapott meg. - Ez a házdolog... - kezdtem. - Mi ez, valami vámpírklub, vagy mi? Helen a fejét rázta. - Ennél azért bonyolultabb. A világ minden törvénytisztelő vámpírja egy-egy házhoz tartozik. Az Egyesült Államokban jelenleg tizenkét ház létezik, ezek közül a Cadogan a negyedik legrégebbi. - Eközben még jobban kihúzta magát, úgyhogy gondoltam, afféle zászlóvivője is egyben a Cadogan-háznak. Átnyújtotta a könyvet, ami nyomott vagy öt kilót. Az ölembe tettem, igyekeztem elosztani a súlyát. - Természetesen nem kell bemagolnod a szabályokat, de a bevezető részeket tanácsos elolvasnod, és legalább futólag meg kell ismerkedned a tartalmával. És persze ha konkrét kérdésed van, megkeresheted a könyvben. Mindenképpen olvasd el a kommendációról szóló részt! - Mi az a kommendáció? - A beavatási szertartás. Ekkor leszel a Cadogan-ház hivatalos tagja, és esküt teszel Ethan Sullivannek, valamint a többi Cadogan-vámpírnak. És ha már itt
tartunk, rendszerint a javadalmazást is két héttel az eskütétel után kezdjük folyósítani. Csak pislogtam. - Javadalmazást? Ismét a szemüvege felett pillantott rám. - A fizetésedet, drágám. Idegesen, fojtott hangon nevettem fel. - Nekem nem kell fizetés. Tanulok. Tanársegéd vagyok. Kapok fizetést. A posztgraduális képzés harmadik évében jártam, és a középkori romantikus irodalomról szóló disszertációm harmadik fejezeténél tartottam. Helen összevonta a szemöldökét. - Édesem, nem mehetsz vissza az iskolába. Az egyetem nem vesz fel vámpírokat a hallgatói közé, még kevésbé alkalmazza őket. Ránk még nem vonatkozik a munka tör-vénykönyve. Már elintéztük, a zűrzavar elkerülése végett kiírattunk, úgyhogy nem kell aggódnod a... A szívem a fülemben dörömbölt. - Hogy érti, hogy kiírattak? Helen arca ellágyult. - Merit, te vámpír vagy. Cadogan-aspiráns. Nem folytathatod az eddigi életedet. Mielőtt befejezhette volna, már ajtón kívül voltam, csak a hangja visszhangzott a fülemben, miközben felrohantam a dolgozószobánkként szolgáló emeleti szobába. Megrángattam az egeret, hogy életre keltsem a gépet, behoztam egy keresőt, és bejelentkeztem az egyetem szerverére. A rendszer felismert; a megkönnyebbüléstől enyhült a gyomromban a szorítás. Aztán behoztam az adataimat.
Két napja megváltoztatták a státusomat. Úgy szerepeltem, mint aki nincs hallgatói jogviszonyban". Megfordult velem a világ. Visszamentem a nappaliba, hangom reszketegen tört át a növekvő pánikon, ahogy Helenhez fordultam. - Mit csináltak? Nem volt joguk hozzá, hogy kiírassanak az iskolából! Helen újra a táskájába nyúlt, és bosszantó nyugalommal húzott elő egy papírlapot. - Mivel Ethan érzése szerint a jelen körülmények... egyediek, a következő tíz munkanapon belül megkapod a fizetésedet a háztól. Már el is intéztük az átutalást. A kommendáció a hetedik napodra van tervezve, vagyis hat nap múlva. Ha hívatnak, megjelensz. A ceremónián Ethan majd kijelöli a posztodat a házban. - Rám mosolygott. - Talán valami PR-munka lesz, tekintettel a családod kapcsolataira a városban. - Ajaj, asszonyom! Rossz húzás volt felhozni a szülőket - mormolta Mallory. Igaza volt. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. A szüleim nem tartoztak a kedvelt témáim közé. De legalább ezzel eléggé sokkolt ahhoz, hogy felrázzon a kábulatból. - Azt hiszem, ezzel végeztünk is - szólaltam meg. - Ideje indulnia. Helen felhúzta az egyik szemöldökét. - Ez nem a te házad. Nagyon bátor volt részéről egy újdonsült vámpírral kikezdeni. De most az én terepemen voltunk, és szövetségesem is volt. Gonosz vigyorral fordultam Malloryhoz.
- Mi lenne, ha kiderítenénk, tényleg csak mítosz-e a vámpírmítosz? A vámpírokat nem kell meghívni, hogy másnak a házába léphessenek? - Imádom a gondolkodásmódodat! - jelentette ki Mallory, azzal felkelt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. - Helen - szólalt meg azt akarom, hogy menjen el a házamból. Valami felkavarodott a levegőben, hirtelen szellő áramlott ki az ajtón, amely felborzolta Mallory haját - a karom pedig libabőrös lett tőle. - Ez hihetetlen faragatlanság - mondta Helen, de azért felkapta a táskáját. - Olvasd el a könyvet, írd alá a papírokat! A hűtőben van vér. Idd meg... kétnaponta fél litert. Kerüld a napfényt és a nyárfakarókat, és jelentkezz, ha hívatnak. - Elindult az ajtó felé, és hirtelen, mintha porszívót kapcsoltak volna be, a lépcső tetejére hussant. Az ajtóhoz rohantam. Helen a legfelső lépcsőfokon állt, döbbent zavarban. Egy pillanat múlva lesimította a szoknyáját, megigazította a szemüvegét, fürgén sarkon fordult, és lesétált a limóhoz. - Ez nagyon faragatlan volt! - kiáltott vissza. - Ne higgyétek, hogy nem szólok róla Ethannek! Úgy integettem neki, mint egy szépségkirálynő - alig moccanó, begörbített kézfejjel. - Szóljon csak, Helen - hepciáskodott Mallory. - És egyúttal mondja meg, hogy azt üzenjük, menjen a francba! Helen felém fordult, a szeme ezüstösen villogott. Mármint természetellenesen ezüstösen. - Méltatlan vagy rá! - sziszegte.
- Csak épp nem egyeztem bele - helyesbítettem, és olyan erővel vágtam be a súlyos tölgyfa ajtót, hogy a zsanérok is beleremegtek. Miután kavicscsikorgás jelezte a limó indulását, az ajtónak döntöttem a hátam, és Malloryra néztem. Ő visszabámult rám. - Azt mondták, egyes-egyedül voltál az éjszaka közepén az egyetem parkjában! - nyilvánvaló haraggal öklözött a karomba. - Mégis mi a francot képzeltél? Azt hittem, most tör ki belőle a pánik, amit el kellett viselnie, a bizonytalanságot, hogy nem tudta, hogy hazajövök. Összeszorult a torkom, tudtam, hogy várt rám, hogy aggódott értem. - Dolgom volt. - Az éjszaka közepén?! - Mondom, dolgom volt! - dühösen emeltem fel a kezem. - Úristen, Mallory, nem az én hibám! - Remegni kezdett a térdem. Pár lépést hátráltam a kanapéig, és leültem rá. Elöntött a mindeddig elfojtott félelem, iszonyat és felháborodás. Az arcomat a tenyerembe temettem, és potyogni kezdtek a könnyeim. - Nem én tehetek róla, Mallory. Mindenem odavan... az életem, a suli... és nem én tehetek róla. Éreztem, hogy besüpped mellettem a díványpárna, és egy kar öleli át a vállamat. - Ó, istenem, sajnálom. Ne haragudj! Kikészültem. Jézusom, annyira megijedtem, Mer! Tudom, hogy nem a te hibád. - Mindvégig ölelt, amíg hüppögtem, a hátamat simogatta, míg a sírástól csuklani kezdtem. Az életem, az emberségem végét gyászoltam.
Sokáig üldögéltünk ott a legjobb barátnőmmel. Zsebkendővel kínált, miközben felidéztem azt a keveset, amire emlékeztem - a támadást, a másodszorra érkező vámpírokat, a hideget és a fájdalmat, a homályos utat a limuzinban. Mikor már kiszipogtam magamból minden könnyet, Mallory kisimította a hajamat az arcomból. - Minden rendben lesz. Megígérem. Reggel betelefonálok az egyetemre. És ha nem mehetsz vissza... majd kitalálunk valamit. Addig is felhívhatnád a nagyapádat. Biztosan tudni akarja, jól vagy-e. Megráztam a fejem; még nem álltam készen erre a beszélgetésre. A nagyapám mindig feltétel nélkül imádott, de hát mindaddig ember voltam. Még nem készültem fel rá, hogy próbára tegyem a viszonyunkat. - Anyuval meg apuval kezdem - ígértem. - Aztán hadd terjedjen el a hír. - Gyáva - vádaskodott Mallory, de annyiban hagyta. - A ház, legalábbis gondolom, hogy ők voltak, felhívott engem, de nem tudom, kit kerestek még meg. Elég tömör volt a hívás. Meritet két napja megtámadták az egyetemen. Hogy megmentsük az életét, vámpírt csináltunk belőle. Ma éjjel megy haza. Még kábult lehet az átalakulástól, úgyhogy legyen szíves, maradjon otthon, és legyen mellette az első, érzékeny időkben. Köszönjük." Hogy őszinte legyek, úgy hangzott, mintha gépi szöveg lett volna. - Szóval ez az Ethan Suliivan egy olcsójános - vontam le a következtetést. - Ezt is felírjuk a listára, hogy miért is nem szeretjük.
- És mi lenne az első? Hogy vérszívó éji lénnyé változtatott? Bánatosan bólogattam. - Kétségkívül az az első. - Megmozdultam, és ránéztem. - Olyanná tettek, mint ők. Ő tett olyanná, ez a Suliivan. Mallory csalódottan nyögött fel. - Tudom. Olyan kicseszettül irigy vagyok. - Mai a paranormális jelenségek nagy tanulmányozója volt; amióta csak ismertem, mindig odavolt az agyaras és rémisztő lényekért. A szívére tette a kezét. - Én vagyok az okkultista a családban, és mégis téged, az irodalmár bölcsészcsajt változtatják át. Ettől még Buffy is kiakadna. Habár - tette hozzá - rohadt jó kutatási alany leszel. Felhorkantam. - Miféle kutatási alany? Ki a fene vagyok egyáltalán? - Merit - vágta rá szívmelengető meggyőződéssel. - Csak épp afféle Merit 2.0. És meg kell mondanom, hogy a telefonhívástól függetlenül ez a Suliivan nem mindenben olyan olcsójános. A cipője Jimmy Choo, a ruhája meg kifutóra kívánkozik - csettintett a nyelvével. - Téged is úgy öltöztetett fel, mint egy fotómodellt. És komolyan, jól nézel ki, Mer. Hogy jól, az relatív, gondoltam. Végignéztem a koktélruhán, végigsimítottam a selymes, fekete szöveten. - Nekem tetszett, aki voltam, Mai. Nem volt ugyan tökéletes az életem, de jól megvoltam vele. - Tudom, édesem. De talán ez is tetszeni fog. Efelől kétségeim voltak. Elég komoly kétségek. 2. FEJEZET
A GAZDAGOK SEM JOBBAK CSAK A KOCSIJUK A szüleim újgazdag chicagóiak voltak. Nagyapám, Chuck Merit, harmincnégy évig állt a város szolgálatában zsaruként - a déli körzetben járőrözött, míg a nyomozati osztályra nem került. Valóságos legenda volt a chicagói rendőrségen. De míg rendes, középosztálybeli fizetést hozott haza, a családban nem jól mentek a dolgok. A nagyanyám gazdag családból jött, mégis visszautasította basáskodó, régi chicagói pénzes apja örökségét. Bár ő döntött így, apám a nagyapámat hibáztatta, amiért nem úgy nevelkedett, ahogy szerinte kijárt volna neki. A képzelt árulás és a zsarufizetés miatt szűkölködő gyerekkor miatt az lett az életcélja, hogy annyi pénzt halmozzon fel, amennyit csak lehet - minden egyéb rovására. És nagyon-nagyon jól ment neki. Az apám ingatlanbefektetési cége, a Merit Properties városszerte kezelt irodaépületeket és társasházakat. Ezenkívül benne volt a nagy hatalmú Chicagói Fejlesztési Tanácsban is, amely a város üzleti életének képviselőiből állt, és a nemrégiben újraválasztott polgármesternek, Seth Tate-nek nyújtott tanácsokat városrendezési és -fejlesztési kérdésekben. Apám igen büszke volt erre, és gyakran utalt Tate-hez fűződő kapcsolatára. Őszintén szólva azt gondoltam, ez csak a polgármesterre vet rossz fényt. Chicagói Meritként felnőve persze a névvel járó előnyöket is élveztem - nagy ház, nyári táborok, balettórák, szép ruhák. De míg anyagilag nagy haszonnal járt mindez, a szüleim, főleg az apám, nem voltak a legérzőbb szívű emberek. Joshua Merit
örökséget akart hagyni maga után, pokolba minden egyébbel. Tökéletes asszonyt akart, tökéletes gyerekeket és tökéletes pozíciót Chicago társadalmi és pénzügyi elitjében. Nem csoda, hogy a nagyszüleimet viszont imádtam, mert ők felismerték a feltétlen szeretet jelentőségét. El sem tudtam képzelni, hogy apám örömmel fogadná új vámpírlétemet. De hát nagylány voltam már, úgyhogy miután lemostam a könnyeimet, a kocsimba ültem - egy régi kocka-volvóba, amire úgy kapartam össze a pénzt és elhajtottam Oak Park-beli otthonukig. Mikor megérkeztem, a ház előtti ívelt behajtón parkoltam le. Az épület tömbszerű, ultramodern betonkocka volt, teljesen elütött a környező kifinomultabb, középnyugati stílusú házaktól. Pénzen nyilván nem lehet ízlést venni. Odasétáltam a bejárathoz. Mielőtt bekopoghattam volna, már ki is nyílt. Felnéztem. Zord szempár pillantott le rám a nyüzüge, fehér pasas majd' kétméteres magasságából. - Merit kisasszony! - Jó estét, Peabody! - Pennebaker. - Én is azt mondtam. - Persze jól tudtam a nevét. Pennebaker, a komornyik volt apám első nagy vétele. Pennebaker a ne kíméld a pálcát" elvét vallotta a gyereknevelésről, és mindig apám pártját fogta - szaglászott, fecsegett, és általában nem tartott meg magának egyetlen apróságot sem a szerinte lázadó gyerekkoromból. Igazából valószínűleg az átlagosnál kevesebb volt a rovásomon lázadásban, viszont a
testvéreim tökéletesek voltak. Charlotte nővérem egy szívsebészhez ment hozzá, és potyogtatta a gyerekeket, Róbert bátyámat pedig épp arra idomították, hogy vegye át a családi üzletet. Egyedülálló huszonhét éves doktoranduszként hiába tanultam az ország egyik legjobb egyetemén, csak másodosztályú Merit lehettem. Most pedig nagy csúfsággal érkeztem haza. Beléptem, a hátamon éreztem a légmozgást, ahogy Pennebaker határozottan becsukta mögöttem az ajtót, aztán elém vágott. - A szülei az első szalonban tartózkodnak - zengte. - Már várják. Túlságosan aggódnak a hogyléte miatt. Édesapját azzal aggasztja, hogy - nézett le rám megvetően - efféle ügyekbe keveredik. Persze megsértett, de úgy döntöttem, nem helyesbíteni a félreértést. Természetesen nem én akartam az átváltoztatást, viszont úgysem hitt volna nekem. Elsétáltam mellette, végigmentem az előcsarnokon a szalonig, és belöktem a lengőajtót. Anyám, Meredith Merit, felemelkedett az egyik zömök, komor szófáról. Még este tizenegykor is magassarkú volt rajta vászonruhával, nyakában pedig gyöngysor. Szőke haja tökéletes frizurában, szeme halványzöld. Anyu kinyújtott karral sietett hozzám. - Jól vagy? - hosszú körmű keze közé fogta az arcomat, és végigmért. - Rendben vagy? Udvariasan mosolyogtam. - Jól vagyok. - Ahogy ők értették, ez igaz is volt. Hozzám hasonlóan magas, vékony, gesztenyebarna hajú és kék szemű apám a szemközti díványon ült, még mindig öltönyben a késői időpont ellenére. Lehúzott
olvasószemüvege fölött pillantott rám, mintha csak Helentől tanulta volna, de ember létére nem volt kevésbé hatásos a vámpírnál. Behajtotta az újságot, amit olvasott, és maga mellé tette a díványra. - Vámpírok? - Egyetlen szóba sikerült tömörítenie kérdést és szemrehányást. - Az egyetemen támadtak rám. Anyám nagy levegőt vett, a mellkasához kapott, és az apámra nézett. - Joshua! Az egyetemen! Emberekre támadnak! Az apám nem vette le rólam a szemét, de láttam rajta, hogy meglepődött. - Megtámadtak? - Megtámadott egy vámpír, de egy másik változtatott át. - Felidéztem magamban azt a pár szót, amit hallottam, a félelmet Ethan Suliivan társának a hangjában. - Azt hiszem, az első elfutott, a másodszorra érkezők pedig attól féltek, hogy meghalok. - Nem egészen így volt. A másik tartott tőle, Ethan Suliivan pedig teljesen biztos volt benne. És abban is, hogy így megváltoztathatja a sorsomat. - Két csapat vámpír? A Chicagói Egyetemen? Vállat vontam, mert magam is csodálkoztam ezen. Apám keresztbe tette a lábát. - És ha már itt tartunk, az isten szerelmére, mi a fenét kerestél egymagadban az egyetemen az éjszaka kellős közepén? A gyomrom égni kezdett. Düh, talán csipetnyi önsajnálattal vegyülve. Egyáltalán nem volt ismeretlen ez az érzés, ha az apámmal volt dolgom. Ilyenkor általában jámboran viselkedtem, féltem, hogy ha emelt
hangon válaszolok, a szüleim elmondják régi vágyukat, azt, hogy ők másféle gyereket szerettek volna. De hát mindent a maga idejében, nem igaz? - Dolgoztam. Horkantásával bőven eleget mondott. - Dolgoztam - ismételtem meg huszonhét évem összes magabiztosságával. - Épp néhány papírért mentem, amikor megtámadtak. Nem én választottam, és nem az én hibám volt. Szétmarcangolta a torkomat. Apám végigpásztázta nyakam makulátlan bőrét, és kétkedőnek tűnt - isten ments, hogy egy Merit, egy chicagói Merit ne legyen képes kiállni magáért -, de azért folytatta: - Es ez a Cadogan-ház. Régi, de nem annyira, mint a Navarre. Mivel én még egy szót sem szóltam a Cadogan-házról, feltételeztem, hogy az említette, aki felhívta. És nyilván apám is végzett egy kis kutatómunkát. - Nem sokat tudok a házakról - ismertem be, és arra gondoltam, hogy ez Mallory terepe. Apám arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy nem elégedett a válaszommal. - Csak ma este jutottam haza - védekeztem. - Egy órája tettek ki a háznál. Nem tudtam, hogy szólt-e valaki, vagy azt hiszed, bajom esett, úgyhogy átugrottam. - Felhívtak minket - felelt szárazon. - A háztól. A lakótársad... - Mallory - vágtam közbe. - Mallorynak hívják. - Szólt, hogy nem mentél haza. A háztól hívtak, és közölték, hogy megtámadtak. Felhívtam a nagyapádat és a testvéreidet, úgyhogy nem kellett értesíteni a
rendőrséget. - Kicsit elhallgatott. - Nem akarom ebbe bevonni őket, Merit. Attól függetlenül, hogy apám vonakodott kivizsgáltatni a lánya elleni támadást, a sebhelyek azóta eltűntek. A nyakamhoz értem. - Azt hiszem, kicsit késő lenne a rendőrséghez fordulni. Apám, akit láthatólag nem nyűgözött le törvényszéki analízisem, felkelt a díványról, és felém lépett. - Keményen dolgoztunk, hogy a semmiből felküzdjük magunkat. Nem vagyok hajlandó végignézni, hogy megint lerombolják. - Elvörösödött az arca. Anyám, aki közben mellé lépett, megérintette a karját, és halkan megszólította. A megint" hallatán dühbe gurultam, de legyűrtem az ingert, hogy kétségbe vonjam családunk történetének értékelését, úgyhogy csak emlékeztettem: - Nem én döntöttem úgy, hogy vámpír leszek. - Mindig is a fellegekben jártál. Mindig romantikus zagyvaságokról álmodoztál. - Gondoltam, ez a disszertációmnak szól. - Most meg ez. - Odébb sétált, egy franciaablakhoz vonult, és kibámult rajta. - Csak maradj a helyeden. És tartsd magad távol a zűrtől. Azt gondoltam, hogy ezzel vége, befejezte a dorgálást, de ekkor megfordult, és összehúzott szemmel mért végig. - És ha bármi olyat teszel, amivel beszennyezed a nevünket, úgy kitagadlak, hogy beleszédülsz! Íme az apám, hölgyeim és uraim! Mire visszaértem Wicker Parkba, újra elkeseredtem, és vörös volt a szemem. Kelet felé tartottam, és