ა Anna Scythe
ა Figyelmeztetés! Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkön - örökké állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Dante Alighieri: Isteni színjáték; a Pokol kapujának vésete ა
Első rész: Ősz New York-ban 6 Második rész: Zavart lelkek napja 65 Harmadik rész: A fantazmagóriának vége Kezdődik a lidércnyomás 280 ა
ა Első rész. Ősz New York ban ა
ა Színpadra fel! Ősz milyen szép évszak is ez. A szerelem, az élet zsongásának időszaka, mikor minden mozgásban van Ahogy ilyentájt a Broodway-n, úgy az alvilágban is megindulnak az új és a régi felvonások. Akár egy jól megtervezett színdarab: a szereplők készen állnak, a díszlet a helyén, a téma adott. A lámpák lassan kialszanak, a függöny felgördül. Foglaljanak hát helyet, és kezdődjék a műsor! ა A parkok fái késői bimbókat eresztettek, s az enyhe nyugati szél megtépázta a virágszirmokat, melyek úgy hullott alá, mint halovány ködfelhő az ébredőkre. A fátyolról visszatükröződtek a csillagok fényei, így sejtelmes fény borult az éjszakára. A hold fénye ezüstbe foglalta a Central Parkot és egy fekete kabátos fickót, ki sietve rohant keletnek. Hátizsákját futás közben alátámasztotta, mely kellően nehéz lehetett s, hogy a benne hordozott értéket megóvja. Az ifjú átlagos magasságú és testfelépítésű, rövid fekete haj, fehér bőr és az emberre jellemző menekülési vágy. A park felé menekülő ifjú, Alex Pearl. Azonban a fák lombjai közül egy kéken világító szempár figyelte kíváncsian, mi történik odalent. Talán egy kóbor macska, vagy egy ragadozó, ami megszökhetett a közeli állatkertből. Egyik sem! Ragadozó volt, nem vitás, de nem hétköznapi. Észrevétlenül követte az embert, amikor ágreccsent a közeli tölgyfa tövénél.
Megtorpant, fürkészte a tölgyfa árnyékát, majd alakja a fekete lombok közt elveszett - Akadt egy kicsi és meglehetősen kényes gondunk. A nő mosolya gondtalan, előre élvezi a csatával járó izgalmakat. - Van egy személy, ki igen fontos információkat tart magánál s a hitvilágnak felettébb értékes. Az érte küldött csapatot azonban nem sokkal ezelőtt lemészárolták. A csomagot, mit szállítottak, sértetlenül kell eljuttatni céljához. - Mi ezzel a gond? - Elméletileg, semmi közünk ehhez. Nem avatkozhatunk bele. Mesterének szavai szüntelenül ott csengtek a fülében és az is, ami mögötte van. Gonosz Nem. Nincs arra szó, mely leírhatná azt a derűs arcot, mely annak gondolatától keletkezett, hogy kordonok nélkül élvezkedhet. - Elméletileg. ა Míg az árnyékok járták a végzet táncát, ez idő alatt a város legmélyén, egy toronyház luxus éttermének eldugott teraszán, egy idősebb úr és testőre társaságában egy különc indián férfiú kávézgatott. A beszélgetés meghittnek látszik, de csak annak látszik. Valójában mindegyikük a másik torkának esne, ha tehetné. A 175 cm magas indián tipikus üzletember szürke öltönyben. Hosszú fekete hajának tincseibe font tollakkal omlott vállára. Nyakában népére jellemző sastollas amulett lánc. Zöld szeme rideggé és egyben vonzóvá tette vonásait. Látszatra alig múlt el 26. Rama Jade, a Galéria Illúzió tulaja és egy meglehetősen excentrikus banda otthona. A
brancs, a náluk jóval nagyobb szervezet egy kisebb tagja, elért eredményeiknek és azok kivitelezéseiknek hála, elnevezésre sem méltatták őket. Ám sok helyütt mégis (találóan), takarítók néven váltak ismerté. Egyik fél sem akart a másikkal beszélgetésbe elegyedni, de nincs választásuk. Asztalhoz köti őket az előírásaik és szabályaik. - Megmondtam, hogy urai vagyunk a helyzetnek. - Persze Ezért vesztek oda az emberei. Rama rosszindulatú megjegyzései csak felbőszítették az idős férfit. - Egyáltalán miben mérendő, a csomag értéke, ami olyan fontos, hogy veszni hagyj egy emberi életet? Ez meglehetősen kényes kérdés, és az öreg nem is akart rá válaszolni. Nem is tehette. - Ezért megütheti a bokáját. - szavai figyelmeztetőn csengtek. - Nem hagytam figyelmen kívül az intézményt, akit szolgál. De nem tartozom magának beszámolóval az ügyeinkről Tartsa távol magát és azt a nőt. Már jelenléte is ebben az ügybe, Isten káromlás! - Ne aggódjon, nem avatkozunk közbe. Rama bontott asztalt, de levakarhatatlan gunyoros vigyora nem sejtetett jót, miként a kijárat felé igyekezett. - Egyelőre. Az öreg nem tehetett semmit, az ifjúnak igaza van, és egyelőre nem bonyolódhat vele nyílt harcba. Ez szívás! ა Alex alig érte el az egyik tölgyfát, mikor meghallotta keresőinek hangját s a kutyák veszett vonyítását. Üldözői a sarkában loholtak, jól
ismerte őket, azokat a különös figurákat, kiket egykoron társainak mondott Most azonban ellenségei, így nem tehetett mást. Futott futott az életéért! Az erdő, a park viszont nem engedte, mert ahelyett, hogy kijutott volna csak mélyebbre került a sűrű rengetegben. A kutyák moraja és az üldözők léptei egyre közelebbről visszhangoztak. Hogy mentse magát, megbújt a hatalmas gyökerek között. Kis idő múlva kilesett, hogy megnézze, milyen közel járnak ellenségei, és hogy rejtegetett kincse érintetlen. Egy dobozban pihent a táska mélyén. Azonban a nyugodt perceknek vége szakadt. A szembe lévő fatörzs mögül, egy jókora szürke farkashoz hasonló lény lépett elő, sárgán villogó szemekkel s vicsorgó pofájából habzó nyál csorgott a talajra. Fehér fogain a hold fénye korcsolyázott. Alex a fatörzsnek simult, szemében, elméjében felütötte magát a félelem. Válaszokat várt kérdéseire, ám csak a vadállat folytonos morgása és éhező szemeinek gyilkos pillantásai válaszoltak a félelem szagára. A férfi zihált, megpróbált uralkodni magán, de akarata gyengének bizonyult. A vadállat közelebb lépett, Alex behunyta szemét s várta, hogy a dög végezzen vele A pillanatnyi sötétben, a néma csöndben, a lombok közt egy árny suhant végig. A vad két lábra állt, nem akart tovább fogócskázni, egyszer és mindenkorra végezni akart a szerencsétlennel. Háta mögött, a fának dőlve egy nő várt türelmesen. A telihold ezüstös fénye megvilágította alakját, de a fekete bőr, mit viselt elnyelte annak nagy részét. Szoborszerű arca, bőre a halovány fényben, enyhén aranyozott színben világított, mit a hosszú vérvörös haj lidércfénnyé tette a mocsár közepén. Míg halandó volt, talán a sivatagos tájon élhetett. Kívánatos, szépen ívelt ajka a lilás vörös ribizli színében tündökölt, mely kacér mosolyra húzódott, s kivillantak a hegyes szemfogak. A holdvilágot nézte elbűvölten.
- Csodálatos az éjszaka nem? Ilyenkor, kedvem volna táncolni vagy rajzolni Igen a legszebb alkotásokat is életre kelti az ilyen éjszakán ontott vér. Szemével követte a dögöt, ajkán a gyilkos mosoly mit sem változott. A dög az idegen felöli levegőbe szagolt. Amit magából ontott, az a halandóknak csábító, viszont egy olyan lénynek, mint ez, sokkal többet jelentett szimpla illatmolekuláknál. Megérezte lényét, természetét. Lesunyta füleit, vicsorgott, szemei vérben forogtak és támadni készült. A nő izzó kék szemeivel a fiúra pillantott s a kijárat felé lendült karja, majd lezser mozdulattal spanglit lökött szájába s meggyújtotta. A tűz fényében most már hús - vér lénynek látszott, nem holmi tüneménynek. Alex nem mozdult, megbénult, de a nő rekedtes hangjára feleszmélt. Nem szólt, nem kérdezett, hanem engedelmeskedett. Rohant, ahogy a lábai bírták, de a kíváncsiság arra késztette, hogy visszaforduljon. - Mit akarsz itt? Ehhez semmi közöd! A nő mosolya nem csillapodott, nem is foglalkozott azzal, hogy tekintetével tiszteletben tartsa mások jelenlétét. A holdat bűvölte, imádta. - Élvezed, hogy különleges vagy? Több mindenkinél? Egy fantazmagória halovány szüleménye? Silány utánzat, zabi gyermekei a természetfelettinek! Csoda, hogy egyáltalán éltek! De ahogy rápillantott azokkal a szemekkel, az ütő megállt benne. - Hogy mondtad? - Elkurvult bohóc bestia. Még hogy szörnyek faja Egyformán visszataszítóak vagytok a számomra, legyen az vámpír, vérfarkas, vagy csak egy nyavalyás vízköpő! Viszont, ha így nézzük, akkor mindketten szánalmasak vagyunk. A miért ne érdekeljen, meg van rá az okom.
A farkas támadt, de most már, mint egy iszonyat Sárga szemeiben a gyilkolni akarás uralkodott, vért akart ontani, hogy végig csurogjon karmos ujjai között, és zamatát érezze a pofájában. Gyors volt, de a nő kivédte a támadást, ellépett az útjából. Amint mögé került, bal karjából előugrott egy rúnázott penge és egyetlen vágással leszelte a vérfarkas fél fejét. A dög nyüszített fájdalmában, majd holtan esett össze. Vére beszínezte a pengét, mire az érthetetlen jelek felizzottak. A nő letisztította, majd a fegyver hangtalanul visszacsúszott. Nézte a kezén fénylő vért, kivette ajkai szorításából cigarettáját, és nyelve éppen hogy csak érintette azt, mikor megfékezte ösztönét. Széles mosoly került arcára, érezte, ahogy libabőrössé válik. A vágy a vér után, felébresztette az ősi vágyat, ami minden hozzá hasonló vámpír természetében ott lappangott: az ÉLVEZET. Vágyakozott érte, de most nem engedhette, hogy élvezetei vezessék, fontosabb dolga van. Letörölte kezét és tovább haladt. Érzékeny szaglását viszont megütötte a félelem szaga, mely egyenesen Alexhez vezette. - Arra van a kijárat. - bökött égő cigarettájával ismételten a kijárat felé. Alex a mutatott irányba pillantott, de mire visszafordult, a nő már nem volt sehol. Lenyugtatta pattanásig feszült idegeit, megszüntette lábremegését és amint kiért az erdőből, a sikátorlabirintusok elnyelték. ა Az ismeretlen elégedetten lépett ki a park vaskapuján, mikor a parkolóban, az egyik utcai lámpa alatt egy fekete autó várakozott. A vezető felöli ablaka csendesen leereszkedett, majd egy kesztyűs kéz nyúlt ki rajta, mely egy fehér zsebkendőt tartott. A nő megállt, az autóhoz lépett, elvette a zsebkendőt és letörölte a vért szája széléről. Láthatóan, valaki figyelemmel kíséri minden mozdulatát, és rövid pórázon tartja. A lámpa fénye végre az éj elé tárta a nő alakját és
külsejét. Gyümölcsös mellei, csábos alakja megigézett volna bárkit, legyen az élő vagy holt. Fémsarkos csizmája mikor az aszfalthoz ért, csengő kopogás hangoztatta, hogy közeledik. Valójában a vámpír első látásra éppen női virágkorát élte, a 20-22 éves kinézettel, s emellett nem volt magasabb 165 cm - nél. Haja kissé kacskán állt a harcok óta, derekát fekete öv karolta át, ahol két 44 es csontmarkolatú automata pisztoly pihent. - Azért jöttél, hogy ellenőriz Hagjit 1? Kritizáló modorához, csintalan mosoly dukált. Mindezek ellenére, senki sem értette, hogy miért gúnyolják Rama-t Hagjit-nak, aki ennek a különc kis társaságnak a vezetője. Örök talányok egyike. Becsukta az ajtót és nekidőlt a járműnek, arca fáradtságról árulkodott, szemei gondokról. - Miért kell neked folyton fejfájást okoznod? - dörzsölte gondterhesen szemeit. Általában minden rendezetten halad és nem keltenek feltűnést, ám a szép hölgy szerette megszegni, ezeket a szabályokat pontosabban, nem is érdekelték a szabályok és mások véleménye, a sajátját kivéve. - Nem tudtam, hogy a védtelen fiúcskák begyűjtése a hobbiddá nőtte ki magát. Nagy gyakorlattal tudott felbosszantani bárkit. A férfi szemébe nézett, hideg macskaszemek szúró pillantása és a hozzá társuló mosolyt, Jade nehezen viselte. - Legalább megvárhattad volna, amíg hatáskörünkbe ér. - Legközelebb te döntheted el, hogy a srácot vagy a nagyra értékelt diplomáciádat mentsem meg elsőként. Rama ezen az érv ellen nem tudott fellépni. Valahol, igaza van. - Emellett, ha pórázra kötött kutyát akarsz, akkor hívj valaki mást. 1 Hagjit: (ejtsd: Hadzsit) az arab világban, a búskomor bolondokat nevezték így, akik mindenáron nevetetni akartak.
Rama értelmetlennek látta a vitát, nem is tévedett sokat. - Kezdenek elszaporodni, emellett szemtelenek és ész nélkül törnek előre. Ráadásul, többségük agyatlan bábfigura. - Minden nemzedéknek meg van a maga férgese. - Ezt büszkeségből mondod, mert te valódi vagy? Testvéri csintalan rivalizálás az, mit olykor mutatnak a külvilág felé. A nő elindult a város irányába, azt akarta, hogy elnyelje a forgatag. - A bíboros most már igazán törleszthetne. - Fogd be. Így is nyomasztó a tudat, hogy nekem kell utána takarítanom. Maradj nyugton még egy kicsit. - Kérlek. Kellemes estét, úrficska. - Wier! - szólt utána Rama, mire a nő megállt, ugyanis erre a névre hallgatott. Vámpír, az éjszaka legszenvedélyesebb ragadozója, ki a szabadságot és élvezetet birtokolja emberemlékezet óta. Bár pontosan, senki sem tudja mennyi idős. Látszatra a nőiesség hajnalán van. Hogy miként lett az, aki a világunk utcáin jár napjainkban és a név, melyen szólítják, igazi lenne-e, szintén megválaszolatlanul maradt. Talány volt még a saját fajtája körében is, és épp ezért, néhányan tisztelik, mások félik és irigyli, mert jóformán azt tehet, amit akar. De azt is a homály fedi, hogy miként került olyan helyzetbe, hol egy ember utasít egy ilyen ösztönlényt. Ám a tudat, hogy lepaktált az emberekkel önszántából, vagy kényszerből, nem tette népszerűvé. Ennek egyik előnye, hogy nem kötik azok a szabályok, mint másokat. Így felfedhetett titkokat, mialatt ő maga rejtélyekbe burkolódzott. - Nyugi, nem tűnök el. Az utca sötétjében, már csak cigarettájának pislákoló fénye jelezte, merre jár. Rama a sofőr felé fordult. - Szóljon a többieknek. Itt már nincs dolgunk. - Igenis!
ა - Na! Folytasd! - szólalt fel az egyik gyerek. - Nincs tovább. - mondta szomorkásan a másik fiú. Igazából hárman tartózkodtak a szobában, valahol a Manhattan belvárosában, egy emeletes ház harmadik emeletén. Tipikus ott alvós buli csak 12 éves srácoknak, akik rémtörténetekkel szórakoztatják magukat. A durcás, tizenéves, szőke kékszemű, kissé betegesnek tűnő fiúnak esze van, nem vitás, ám meglehetősen racionális. Nem sok mindenben hisz a valóságon kívül, azért a jó történeteket ő sem veti meg. Sápatag fehér bőre miatt sokan azt hiszik róla, hogy beteg, vagy nem kap otthon rendesen enni. Sok változatot hallott már és senkivel sem tudta megértetni, nincs semmi baja, ő gyárilag ilyen! A másik kettőről lerí, hogy latin amerikai származású. A mesélő, piros pozsgás arcú, kíváncsi természet. Fiatal kora ellenére a házban lakó vénasszonyok már rég megmondták az anyjának, hogy ha felnő, igazán derék és szemet gyönyörködtető legény lesz belőle. Legjobb barátja mellette heverészett 2 3 zacskó édesség társaságában. Kis pufók, de rendes gyerek, főleg, ha a jutalom néhány tábla csoki! Ők hárman voltak a muskétások, ahogy kis csapatukat nevezték. Sport és egyéb játék figurák, kártyák helyett a jó storykat és városi legendákat gyűjtötték. Nem épp 12 éveseknek való elfoglaltság, viszont majdnem minden idejüket a könyvtárban töltik különös mesék után kutatva. Így már érthető, hogy ezen az estén a legújabb felfedezést kellett goorcső alá venni. - Ugyan már Huan! Ne mond, hogy csak ennyi volt! - mérgelődött a szőke, kinek ilyenkor jellegzetes lyuk jelenik meg a homlokán. Persze ezt nem szó szerint kell érteni. Mikor még kicsi volt, neki ment az asztalnak és a hupli a homlokán befelé nőtt. Amikor valamiért
ráncolja a homlokát, az apró redők közt megjelenik egy gombostű nagyságú mélyedés szabályos kör alakban. - Pedig de. - Franc, pedig már rákészültem a következő zacskóra. - dédelgette ódaadón a gumicukros tasakot. - Most tehetem el későbbre. Szinte könnybe lábadt a szeme, hogy nem bonthatja meg. - Azok igazi könnyek a szemedben, Jack? - Aha. - bólogatott a duci. - Ezt nem értem A forrásnak megfelelőnek és szavahihetőnek tűnt Akkor nem értem. Egyik jegyzetet olvasta a másik után a kis szőke, míg a mesélő ki nem kapta a kezéből. - Hagyd már Matt. - Ugyan miért? - Mert ezt nem a könyvtárból szereztem, azért. - vágott vissza lelkes csintalansággal Huan. - Hanem kitől?! - meglepettség és elégedetlenkedés tükröződött szavaiból. Megegyeztek, hogy csak puszta tényeken alapuló mondákat és legendákat kutatnak és mesélnek el egymásnak. Erre az egyikük külső információk alapján kreált egy mesét. Igaz, egész jó mesét. Válaszolni viszont már nem tudott, vagy legalábbis elfelejtett, mert az ablaka előtti tűzlépcsőről ismerős mobilszólam ütötte meg a fülét, mitől száján a vigyor akkorára nőtte ki magát, hogy ha nem lettek volna a fülei, egyszerűen körbeérné a fejét. Felpattant, felmászott az asztalra, kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a párkányra, hogy jobban lásson a félhomályban, mit az alattuk álló utcai lámpa szórt fénye látatni engedett. - Ki az Huan? - kérdezte kíváncsi aggodalommal Matt. A sikátor, ahová a kis Huan ablaka nézett nem a legbiztonságosabb környék, főleg szombat éjszaka nem az. De Huan mindaddig nem felelt, amíg
meg nem találta, amit keresett. Pontosabban azt a valakit, akitől az előbb elmesélt történetet hallotta. - A forrás. - felelte vigyorogva, felcsillant szemekkel, miként a szobában várakozó barátai felé fordult. - Mikor? - intett a gyereknek a telefonáló, hogy most maradjon csendben. Huan szót fogadott és a többieket is csendre intette. - Már megint?! - különös motyogás a túloldalról, mire a nő arcát a kezébe temette. - Nem lehet ennyire együgyű - újabb motyogás, de ez kicsivel erőszakosabban hangzott. - Felejts el. - azzal lerakta, és a farzsebébe rejtette a tükrös mobilt. - Mi van emberpalánta? - köszönt somolyogva a fiúnak egy slukk cigaretta közben. Ő az a nő, kiről mesélt a többieknek, nem vitás. De azért, akadt némi különbség. Ez, aki itt ücsörgött a tűzlépcsőn a gyerekek ablakánál és hallgatózott, látszott, hogy az utca nevelte. Laza és bohókás stílusa keveredett, vadorzó természetével. Semmi bőrruha, vagy különcviselkedés, vagy felsőbbrendű intellektus. Egyszerű farmernadrág, fűző kombináció, fehér magas sarkú csizma és összefogott vörös haj. Mobilját egy kagylóból kifaragott hold díszítette. Két különc dolog azért akadt: a bal karját fedő fekete kesztyű és az a hatalmas zöldköves ékszer, mely egész nyakát befedte, de alóla kilógott egy Bastet medál. Másoknak ez kifacsart önmegvalósítás vagy a világ elleni lázadásnak minősül, de nem neki. A gyerekeket meg nem zavarta, főként Huant nem. - Megkérhetlek, hogy szólíts a rendes nevemen?! - Huan kikérte magának, hogy csak úgy lezöldségezzék. A nő ajkai közt a félig szívott spangli meglepetten dermedt kővé, hogy még füstje is csigalassúsággal kúszott a csillagok felé. -?!
- Huanito Jezus Alvaro de Marco. - húzta ki magát büszkén, ökölbe szorított jobb öklét szívére helyezvén, remélve, hogy ezen túl tisztelettel ejtik ki nevét. A nő azonban csak pillázni tudott a név hallatán, arcáról tisztán leolvasható, hogy ennél bonyolultabb nevet se hallott az évek során. Szerencsétlen gyerek, gondolta, hogy ilyen névvel áldották meg a szülei. - Aha Szóval emberpalánta. Szegény Huan teljesen letört, semmit sem ért a nagy előadás. Barátai a szobában csak kuncogtak vereségén, majd szép lassan közelebb merészkedtek az ablakhoz, mert ők is meg akarták nézni maguknak ezt a rejtélyes idegent. - Hétvége lévén, neked nem dolgozni kéne? - vágott vissza Huan, remélve, hogy ezzel ráébresztheti kicsapongó életet élő szomszédját arra, amit tett. De a nő úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. - Hát te, ki vagy? - Matt hatalmasra nyílt, tudásra szomjas kék szemeinek nem lehetett ellen állni. - Úgy illik, hogy bemutatkozz, ha vendég érkezik kis gazom. - kaffantott félvállról a szőke kis fiúra. - Na ja, de te voltál, aki settenkedve hallgatózott. - Nincs rá bizonyítékod! - Az nem is kell. Mert ki azaz elmebeteg, aki leáll egy tizenkét évessel vitatkozni? - Az eszem megáll! - Hagyjad már! - szólt Mattre Huan. - Ha tudni akarod, a neve Zara. - azzal ismét a cigarettázó felé fordult. - Egyébként, meglátogathatnál egyszer nappal is. Anya lassan orvoshoz akar vinni, mert azt hiszi, hogy csak elképzeltelek. Zara meglepetten nézett a gyerekekre, aztán gyorsütemben végig nézett magán is, mint aki keres valamit. - Még hogy engem képzelni?? - majd kezét végig csúsztatta testén. - Hát tud egy tizenéves ilyet képzelődni?! - húzta ki magát sandán
vigyorogva, hogy formás keblei megkétszereződtek. Huan barátai szemüket szájukat eltátva rázták a fejüket. Egyedül Huanra nem volt ez a mutatvány semmi hatással. Ő már túlesett ezen. - Akkor legalább a koncertre had menjünk el, hogy bemutassalak. Mindenki tudja, hogy a tetőtéri lakásban laksz, de sosem lát senki rajtam kívül. - Mit szólsz bele?! - Tudom! - mentegetőzött feltett kezekkel Huan. - Csak hobbiból jársz abba a bárba, voltaképpen kő gazdag vagy. Emellett egy titkos szervezettnek dolgozol, és ha beszélned kellene róla, akkor meg kellene ölnöd minket. Végszóra a telefon újra megcsörrent. Szokatlan dallama volt, fülbemászó, mégis vad és erőteljes, amit egykönnyen nem felejt el az ember. Emellett egy szót sem lehet érteni a szövegéből, nem csoda, japánul énekeltek. A nő felvette, nem szólt bele, egyszerűen csak elmosolyodott attól, amit a túloldalon lévő emberke mondott. Alig egy perc elteltével le is tette, kissé csalódottan pöckölte messzire a megmaradt cigaretta maradékát. - Menned kell igaz? Majd még mesélsz? - Héka! Melózni zavarsz, aztán hogy jelenjek meg pofavizitre, most meg, hogy tartsak teadélutánt. Nem lesz ez egy kicsit sok? - sandított Huanra, ki zavartan mosolygott vissza rá, kipirult arccal. - Na jó skacok, aztán fogat mosni lefekvés előtt. - nyújtózott, akár a macska a déli napsütésben. Felpattant, cigit lökött a szájába és ráérős unott mozdulatokkal indult meg lefelé. Hallotta, ahogy a gyerekek utána köszönnek, majd Huan édesanyja lépett a szobába, hogy lecsendesítse a virgonckákat. Ez a mozzanat mosolyt csalt arcára. Egyszerűen aranyos.
ა Cuchulainn, a Szent sziget gyámolítója, kinek az emberek és a Föld védelme volt a feladata Hagjit mindig ezt mormogja, mint valami imát. Naivan reméli, hogy talán ez majd megvédi Motyogta néhány szárnyas szobor társaságában egy kiégett kikötői raktár tetejének peremén ücsörögve, s a túloldalt elterülő nyüzsgő várost figyelte. Az estéje végre szabad, se meló, se koncert. Itt volt az ideje egy alapos és zavartalan önsajnálatnak, amibe beletartozott reménytelennek tűnő helyzete, miként még a nappalok szúrós szagát és égető fájdalmát is olykor el kell tűrnie Rama kedvéért. Irigykedett a halandókra, főleg a gyerekekre. Őket nem kötik gúzsba az okok lánca. Sanda és egyben kárörvendő vigyor surrant át az arcán. Vajon tisztában vannak vele, hogy a gyerekek látják azt, hogy mi zajlik körülöttük?! Kétlem. De a mélázgatás abba maradt, beleszimatolt a levegőbe és valami nyugtalan érzés lett úrrá a lelkén. A szagok, az illatok, a város lüktető érhálózata valami megváltozott! Folyton csak a munka, csak a munka. Lehet, hogy nyaralnom kéne? Azonban csak az őszi szellő simogatta arcát és vitte a frissen kinyílt virágok illatát. De azért, csodálatos a mai éjszaka
ა A furcsa ügy Átlagos napnak indult, ez is! Gyilkosság és bandaháború; erőszak a Central Parkban; diszkó balesetek; drog ügyletek; stb Ez töltötte ki egy zsaru életét és mindennapjait. Az emberek többsége már rég bombát dobott volna az egészre. Ám nem történhet minden úgy, ahogy az ember elképzeli. A hajnal első sugarai óta, mintha a város egyes negyedeiben megállt volna az élet, míg máshol most kezdődött el. Kinyitottak az üzletek, a gyerekek iskolába igyekeztek, az öregek üldögéltek a padokon és a galambokat etették, s közben elszörnyedve olvasták az aznapi újságot. A Brooklym - ban élőknek mindenes volt az erőszak, de a fő attrakció ezen a héten, az a különös kegyetlenséggel szétszedett holttest, mely a dokkoknál, azaz a híd alatt fekszik darabokban! Általában a drogosok viszik a pálmát, most azonban ez lepipálta az összes többit. Szóval egy teljesen átlagos hét, átlagos első napjának, átlagos első néhány órája. ა Brooklym úgy mond jómódú negyedében, az egyik emeletes ház 3 dik emeleti lakásban, a 13as számú lakásban hatalmas robajjal keltette lakóját az ébresztő óra és a mobiltelefon duója. A régi típusú francia ágyat takaró paplan alól, egy izmos kar és a hozzá tartozó terjedelmes kéz nyúlt ki, hogy lecsapja a vekkert, mit úgy oldott meg, hogy kidobta a nyitott ablakon. Aztán a kéz és a kar közös megegyezés alapján, felemelkedett a takaróról, megfogta a mobilt, és behúzta magával a paplan alá.
- Igen? - hangzott az álmos férfihang a takaró alól, mely, ha friss és éber, akkor kellemes mélységét egy szenvedélyes nő unásig hallgatná. De ez esetben, se szenvedélyes nő, se friss és éber elme csak egy hulla fáradt rendőr, aki mögött nehéz éjszaka áll. - Már több mint félórája hívlak! A füleden ülsz?! A rendőrkapitány kiáltozott a vonal túloldaláról, aki vele ellentétben kipihent volt és meglehetősen morcos. Vendel Reele: 30 40 év közötti, jó testalkatú, szép arcú, kékszemű, 180 körüli magas, svéd származású fenegyerek, átlagos gondokkal és munkával. Minden balhéban benne van, főképp, ha barátai kerültek valamilyen módon bajba. Nem szeretett hőst játszani, mégis mindenki úgy tekintett rá. Ezért is van, hogy a halottkém és a rendőrfőnök kivételével, mindenki beképzelt és pofátlan alaknak tartja. Az meg, hogy magánnyomozóként keresi kenyerét, csak egy újabb strigulát jelent az utálatos táblán. - Neeem, már kidugultam - magyarázott félkómásan, s gondolatban már seggbe rugdosta haverját. Ledobta magáról a takarót, felült és nagyban dörzsölgette szemeit, hogy magához térjen, és egyáltalán megértsen valamit is abból, amit magyaráznak a vonal túloldaláról. - Kapard össze magad és gurítsd ide a segged! 5-ös dokk. - Minek? - Elkapták az ügyfeled. - Mindjárt ott vagyok. Lerakta a telefont, végig simította picurka szőke haját, majd elrugaszkodott a puha ágytól. Vége a pihenőnek. A hídhoz érve sok mindent láthat az ember: hajléktalanokat, őrülteket, informátorokat, stb Sajnos a nyomorultakon kívül egy vérengző pióca had is megjelent a holttest körül: a sajtó. Nincs náluk rosszabb, bár olykor jó szolgálatot tesznek, igaz ez a ritkább. Reele egy kriptaszökevény autóval járt s jóllehet rendszeresen piszkálták miatta, nem volt hajlandó megválni tőle. Különben is az a
fajta, aki szerette a régiségeket mind gyűjteni, mind megóvni. Minderre csak ráadás az, hogy minden, ami fehéren ragyog, azt látóidegei nem bírják feldolgozni és éles, szúró fájdalmat produkál. Hóvakságban szenved. Ezt a fajta betegséget nem lehet műteni, operálni, csak az idő hozhatja rendbe. Vendel nehézkesen verekedte át magát a sajtón, a mentősökön, a hullaszállítón és leparkolt, persze a hullaszállító mellett. Igen érdekes ízlésre vall, aki imád reggelente a friss hullaszagra ébredni. Másik oldala a dolognak, amit nem mindenki vesz figyelembe, hogy így legalább békén hagyják a riporterek és a parkolócédulák. Kiszállt az autóból, majd elindult a zárszalag mentén a híd alatti, sziklába vájt üreghez, hol a holttestet találták. A barlang bejáratánál alvadt vérrel borított mély szántásnyomok éktelenkedtek és emellett, egy furcsa jel. Reele-t furcsa érzések kerítették hatalmukba, vonzották a jelek a sziklafalon, már majdnem megérintette, mikor egy jegyzőféle véletlenül nekiment, felébresztve ezzel pillanatnyi kábulatából. Furcsállta, hogy egy teljesen hétköznapi 16 éves kinézettel rendelkező, nyurga férfiú ilyen környéken lófráljon. Lényegtelen, folytatta útját befelé, ám visszanézett a jelekre. Az őr megállította, mondván ide illetéktelen nem teheti a lábát. Felmutatta igazolványát, az őr szabad utat adott. Odabent félhomály uralkodott, levette szemüvegét, a barlang mennyezetét alvadt, s helyenként még alvadásban lévő vér borította, a kiálló élesebb részeken még belsőségek maradványait is meg - meg libbentette a bejövő szellő. Végül, hol egyre nagyobb hús és zsiger darabok
fetrengtek a homokban, eljutott a holttestig legalább is, ha ezt a saslikot, annak lehet mondani. Nem volt kellemes látvány, igazából csak a helyszínelők voltak képesek a szétroncsolt tetem mellett megmaradni, mert a többieket elfogta a hányinger. Akárcsak őt, de nem akarta bővíteni a gyengegyomrúak sorát. Kezével eltakarta orrát és száját, mikor letérdelt a bűzlő tetem mellé. Minden egyes apró felületet alaposan megvizsgált, de nem tudta elképzelni, hogy ki vagy mi képes ilyen pusztításra mintha élve boncolták volna - Szia! Jelent meg mellette egy sötét ballonkabátos alak. Egyik kezében egy jegyzetfüzetet s egy tollat, míg a másikban egy műanyag poharat kihűlt kávéval és egy félig megevett cukrozott fánkot szorongatott. Ő nem volt más, mint Dane Roger ama halottkém, aki elviselte ő magát és hóbortjait. Sőt! Olykor még élvezte is azokat. Azonban Vendel nem igazán örült barátjának, mert a szívbajt hozta rá. - Jézusom, Dane. - nyugtatta idegeit Vendel, majd ismételten felkavarodott a gyomra attól a látványtól, amit Dane produkált. Jóízűen majszolgatott a szétszabdalt tetem mellett. - Nem tudnál máskor, egy kicsivel előbb enni? - Engem nem zavar. - azzal beleharapott a fánkba. Vendel fejét rázta, minek fáradozik azzal, hogy Danet jómodorra nevelje, miközben alapjáraton beteg egy egyéniség. - Nem is rád gondoltam. - Tizenkét órája nem ettem! - mentegetőzött Dane. - Mindegy Te, ki volt azaz alak? - Akinek neki mentél? - Aha. - Passz. Mit is várhatnánk tőle, a holtakhoz értett, nem az élőkhöz. - A főnök azt mondta, hogy az ügyfelem. Megcáfolnád, hogy végre haza mehessek? Dane lerakott maga mellé mindent, kivéve a fánkot, amit ajkai közé
szorított. Letérdelt a maradványok mellé, feltűrte ingujját és puszta kézzel kotorászni kezdett benne. Egy kicsit balra egy kicsit jobbra itt kell lennie valahol, ha ez volt a püspökfalatja Szinte látszódtak gondolatai, majd előrántott a halomból és belek közül egy aranyórát, egy különös medált és egy pénztárcát. Roger meghökkentő részletessége a belsőségek terén egyszerűen lenyűgöző és hányingert keltő más szóval gusztustalan! A megszerzett bizonyítékokat egy nylon zacskóba rakták, majd Vendelhez lépett és fejrázogatással jelezte, hogy vegye ki a szájából az utolsó megmaradt falatot. Vendel így tett. - Mióta vagy te profi az én szakmámban? - magyarázott tovább Dane. - Ha csak a fogai mást nem mondanak, akkor ő az, aki. - Jó, igazad van, bocsánat. Vendel jobbnak látta, ha bocsánatot kér, különben Dane megsértődik. Köztudott, hogy Roger-nek olykor szómenése volt. Ezzel Reele kifelé vette útját, hogy mielőbb szabaduljon. - Már mész is? - kiáltott utána Dane. - Ja. Amint meg van az előzetes, szólj. Főképp, azok a jelek érdekelnek. - Rendben. Mivel se gyanúsított, se gyilkos fegyver, Reele nem sokat tehetett. Csak Dane jelentésére várt, amin talán elindulhat. Visszafele sétált autójához, mikor újfent meglátta azt az aktakukacot. A rendőrfőnökkel diskurált, őket valószínűleg az emberei vették körül. Lassan közeledett, látszott a rendőrfőnökön, hogy rossz híreket kapott. Mire odaért, már csak a beszélgetés végét hallotta: bízza ránk. Nem tudta meghatározni miért, de úgy érezte egykori ügyfele, és egyáltalán ő maga is nem sokára, valami mocskos dologba fog tenyerelni. - Mi volt ez az előbb?