Darren Shan Vérfüred
Első rész LÁTOGATÓK Amit életnek nevezünk - A szemem! Kiszúrták a szemem! Felriadok. Kikászálódom az ágyból. Kéz lendül felém, fejen talál. Visszazuhanok. Egy férfihang üvölt: - A szemem! Ki lopta el a szemem? - Dervish! - ordítom el magam. Legurulok az ágyról, egyenesen őrjöngő nagybátyám lábához. - Hé, csak álmodsz! Ébredj fel! - A szemem! - nyüszít fel újra Dervish. Már az arcát is látom a holdfényben - hamarosan holdtölte lesz. A szeme nyitva, de nem lát semmit. Minden tagja reszket a félelemtől. Jobb lábát felemeli, és a fejem irányába rúg. Tiszta erőből. Behúzom a nyakam - épp sikerül kivédenem, hogy betörje az orromat. - Te voltál az! - horkan fel. Érzi, hogy ott vagyok, rettegése most gyűlöletbe csap át. Lehajol, torkon ragad. Az ujjai egyre szorosabbra fonódnak a nyakamon. Ránézésre elég nyeszlett, veszélytelennek tűnik, de a látszat megtévesztő. Könnyedén szét tudná roppantani a gigámat. Rávágok a kezére, közben elrántom a fejemet. Elereszt. Hátrálok. Az ágyba ütközöm. Dervish utánnam veti magát. Páros lábbal fejbe rúgom. Baj is lehet belőle, de most nincs idő ezzel törődni. Alaposan eltalálom. Hátratántorodik. Nagyot nyög, a fejét rázza, megszédül.
- Dervish! - ordítok. - Én vagyok az, Grubbs! Ébredj fel! Csak rosszat álmodtál! Hagyd ezt abba, mielőtt... A mester - vág közbe Dervish, arcát ismét elönti a rémület. A plafont nézi - vagyis inkább arra függeszti tekintetét. - Vész herceg. - Sírva fakad. - Ne... kérlek, ne... ne csináld megint! A szemem! Hagyd meg a szememet! Kérlek... - Dervish - mondom most szelídebben. Felülök, a halántékomat dörgölöm, ahol megütött. Óvatosan közelítek felé. - Dervish! Dervish atya, tele a gatya? - Korábbi éjszakákon már rájöttem, hogy a rímekre felfigyel. - Gond van Dervish bácsinál, félelemtől becsinál? Dervish papa, mi a para? Pislogni kezd. A fejét kicsit lejjebb hajtja. Szép lassan visszanyeri a látását. A pupillája az előbb még fekete folt volt, most többé-kevésbé normális. - Semmi baj - mondom neki, és közelebb húzódom, de csak óvatosan, hátha hirtelen megint rátör a lidércnyomás. - Itthon vagy. Itt vagyok veled. Vész herceg nem férhet hozzád. A szemed ott van a helyén. Az egész csak lázálom volt. - Grubbs? - lihegi Dervish. - Igen, főnök! - Tényleg te vagy az? Nem csak egy látomás? Ugye, nem csak a te képedben öltött testet, hogy utána megkínozhasson? - Meg vagy te buggyanva! Ilyen tökéletes arcot még maga Michelangelo sem tudna megformázni.
Dervish elvigyorodik. A rémálom mindenestül elmúlt. Most a padlóra kuporodik, és vizenyős tekintettel bámul rám. - Na mi a hézag, nagypárna? - Sehol egy szál. - Megütöttelek az előbb? - kérdezi halkabban. - Álmodban, öreg - somolygok, és persze nem árulom el, hogy szó szerint értettem. Mellé telepszem. Átkarolom. Szorosan megölel, motyogni kezd. - Olyan valóságosnak tűnt. Azt hittem, megint visszakerültem oda. Olyan... És ekkor sírva fakad. Pityereg, mint egy ötéves. Én meg csak fogom szorosan, és miközben a hold lassan ereszkedik az égen, halkan vigasztalom. Most már semmi baj, itthon van, biztonságban van - nincs már a démonok világának fogságában. * Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak", ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még nem a befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyeden valódi befejezést - a halálodat. Amíg szufla van benned, a történeted pereg tovább.
Ha a mesék szabályai tényleg érvényesek lennének, az én történetem már jó négy hónapja véget ért volna. Akkor tért ugyanis magához Dervish, és úgy tűnt, hogy ettől kezdve minden újra a rendes kerékvágásban haladhat. De ez csak látszólagos befejezés volt. Átmeneti megkönnyebbülést hozó, megtévesztően örömteli szünet. Nemrég egy házi dolgozathoz rövid önéletrajzot kellett írnom. Tömör, frappáns kis összefoglalást eddigi életemről. Az első változatot rövid töprengés után elvetettem túl őszinte volt, és csak baj lett volna belőle, ha beadom. Írtam hát egy megnyesett, fékezett habzású verziót. (Négyes alát kaptam rá.) De azért megtartottam az eredetit. A szekrényemben őrzöm, egy kupac ruha alatt. Most előhalászom, hogy elüssem vele szabad perceimet. Az elmúlt néhány hét során többször is elolvastam, általában kora reggel, amikor egy-egy eseménydús éjszaka után nem tudtam elaludni. Születésemkor a Grubitsch Grady nevet kaptam. Volt egy nővérem, Gretelda. Röviden csak Grubbs és Gret. Sokáig egyhangú, unalmas életet éltünk. Aztán Gret farkasemberré változott. A családomban öröklődik egy genetikai rendellenesség. Sok ősöm változott már vérfarkassá. Ha az ember a család peches tagjai közé tartozik, a dolog kamaszkorában ütközik ki. Bekattansz. A tested elváltozik. Vérszomjas vadállat lesz belőled, és az életed fennmaradó részét onnantól kezdve ketrecbe zárva töltöd - már persze, ha a rokonaid nem vernek agyon. Gyógymód nincs rá. Csak egy. De előfordulhat, hogy az még magánál az átoknál is szörnyűbb.
Démonok ugyanis léteznek. Förtelmes, eltorzult, delejes lények, akiknek emberek iránti gyűlölete az emberhús íze iránti vonzalommal párosul. Saját univerzumukban élnek, de néhányan közülük a mi világunkba is átléphetnek. A Démonvilág - mert ez a pontos kifejezés - egyik alakját Vész hercegnek hívják. Elbűvölő egy figura. Nincs orra, sem szíve - a mellkasában egy kígyókkal teli üreg tátong. Nyolc karja van. A húsa undorító sápadtvörös. A testén rengeteg vágás, amelyekből vér szivárog. A nyomorúság a mindene. Az emberek szomorúsága, gyötrelme és riadalma élteti. Amikor beteszi a lábát a mi világunkba, észrevétlenül mozog köztünk. Az emberi szem számára láthatatlan: úgy bukkan fel temetéseken, mint bármelyikünk egy moziban, és a lelkünkből lakmározik, a fájdalmunkat falja. Vész herceg nagy hatalmú mester a démonok között. A legtöbb mester képtelen átlépni a Démonvilágból a miénkbe, de ő kivétel. Meg tudja gyógyítani a vérfarkassá változó embereket. Képes rá, hogy levegye a rontást az elátkozott ifjú Gradykről, hogy megszabadítsa őket fertőzött génjeiktől, és hétköznapi emberekké változtassa őket. Csak ugyebár ő is démon, szóval - mi a fenéért tenné? - Mit olvasol? Dervish az, a szobám küszöbén ácsorog, kezében egy bögre kávé, és a szeme a rémálomtól még mindig holdkórosan mered rám. - Az önéletrajzomat - mondom neki. Meghökken. - A micsodádat?
- Ki akarom adni a visszaemlékezéseimet. A címe mondjuk lehetne Farkasemberekkel táncoló. Vagy esetleg Portyán a toportyán. Mit szólsz? Dervish aggodalmas pillantást küld felém. - Te meg vagy zakkanva - mormogja, majd nehézkes léptekkel elvonul. - És vajon kitől örököltem? - kurjantom utána, aztán a fejemet csóválva visszatérek az önéletrajzomhoz. Szerencsénkre Vész hercegnek van egy szenvedélye: a sakk. A sakk az egyetlen, amit legalább annyira élvez, mint egy zokogó halandó látványát. Sok alkalma persze nincsen sakkozni, mivel démoni cimborái közül egyik sem ismeri a szabályokat, az emberek pedig valamiért vonakodnak attól, hogy Összemérjék vele tudásukat. Egyik fortélyos ősömet Bartholomew Garadexnek hívták. Varázsló volt. (Persze nem holmi bűvész, aki nyulakat huzigál elő a kalapjából, hanem valóságos, Merlinhez és Gandalfhoz hasonló, élvonalbeli mestere a mágiának.) Kieszelte, hogyan húzhatna hasznot Vész herceg sakkmániájából. Kihívta a démonmestert sakkviadalra. A szabály a következő volt: minden partiért, amelyet ő nyer meg, Vész hercegnek meg kell gyógyítania családunk egy tagját. De ha Bárt bácsi veszít, Vész herceg megkínozhatja és megölheti. Bartholomew az összes partit megnyerte, de a família későbbi tagjainak - akik konyítottak valamit a mágiához, és kapcsolatba léptek Vész herceggel - már nem volt ilyen szerencséjük. Volt, aki győzött, de a legtöbbjük veszített. Az évek során viszont megváltoztak a szabályok. Most, ha egy szülő ki akarja
hívni Vész herceget, egy társra van szüksége. Nemcsak a mesterrel, hanem két famulusával is meg kell küzdeniük: amíg egyikük a herceggel sakkozik, addig a másik a segédekkel harcol. Ha kettejük közül bármelyik veszít, a mester a szóban forgó gyerekkel együtt mindkettejüket lemészárolja. Ha nyernek, egyikük követi Vész herceget a birodalmába, és ott vív meg vele. A másik hazatérhet a meggyógyított gyerekkel. A Démonvilágban másképp forog az idő. A mi számításunk szerinti egy év lehet ott egy nap, egy évtized vagy akár egy évszázad is. Amikor a játékostárs elvonul harcolni Vész herceggel, a teste itt marad e világon - csak a lelke vándorol át. Ami itt marad, agyatlan zombivá változik egészen addig, amíg a lelke diadalt nem arat. Ebben az esetben a lélek visszatér, és folytatja mindennapjait. De ha nem ilyen szerencsés, zombi marad halála napjáig. - Lejössz reggelizni? - kiabál Dervish a lakhelyünkként szolgáló udvarház szintjeit összekapcsoló óriási lépcső aljáról. - Egy perc, és jövök! - kiáltom vissza. - Épp most értem ahhoz a részhez, amikor bezombulsz. - Elég a hülyeségből! - bömböli fel. - Rántottát csinálok, és pontosan hatvan másodperced van, hogy leérj! Hogyaza! Nagyon kiismerte a gyenge pontjaimat. Jövök! - kiáltom, miközben feltápászkodom, a ruhámat keresgélem, az önéletrajzot pedig félrelököm. *
Dervish bitang jó rántottát tud csinálni. Soha nem ettem még jobbat. Egyetlen szuszra egy egész tányérnyit tolok az arcomba, majd mohón repetáznék. Ami azt illeti, elég nagydarab vagyok - a legtöbb osztálytársamhoz képest egy jól táplált gyapjasmamut -, és az étvágyamat is ehhez szabták. Dervish tréningalsóban és pólóban virít. Se cipő, se zokni. Őszes haja zilált kunkorokban áll szanaszét, kivéve a feje tetején, ahol kopasz, mint a biliárdgolyó. Enyhén borostás (azelőtt szakálla volt, de nemrég levágta). A szaga elég kellemetlen: izzadt és dohos. Mostanában mindig ilyen. Amióta visszatért. - Mi lesz, megeszed azt, vagy nem? - kérdezem. Üveges tekintettel mered rám a tűzhely mellől. Eddig a szürke őszi eget bámulta, a reggelijéhez hozzá sem nyúlt. - Mi van? - kérdi. - A bőséges reggeli a nap legfontosabb étkezése. A tányérjára pillant. Ernyedt mosolyt ereszt meg. A villáját a tojásba böki, kicsit kavargatja, aztán újra kinéz az ablakon. - Eszembe jutott az az álom - mondja. - Kiszúrták a szememet. Körülvettek, megkínoztak, a kivájt szemüregemet meg... - Hé - vágok a szavába. - Még gyerek vagyok. Ilyenek kel ne is traktálj! Az efféle sztoriktól soha be nem hegedő seb maradhat gyermeki lelkemen. Dervish elvigyorodik, ezúttal már szívből.
- Na, ahhoz minimum egy metszőolló kéne - dörmögi, majd nekilát a rántottájának. Szerényen magamhoz szólítok egy második repetát is, azután visszatérek az önéletrajzhoz, amelynek írott változatára nincs is szükségem, ugyanis kívülről tudom. Van egy féltestvérem, Bill-E Spleen. Nem tudja, hogy az öcsém. Azt hiszi, Dervish az apja. Akkor ismertem meg, amikor Dervishhez költöztem, miután a szüleim meghaltak Gret megmentése közben. (Utána kis időt egy diliházban töltöttem.) Bill-E-vel összebarátkoztunk. Azt hittem róla, kissé flúgos, de ártalmatlan. Aztán vérfarkassá változott. Dervish elmagyarázta nekem a dolgot, elmondta, hogy Bill-E az öcsém, aztán elmesélte a családi históriát és a Vész herceghez fűződő kapcsolatunkat. Nem nagyon akartam belekeveredni, ám Dervish úgy gondolta, van elég vér a pucámban ahhoz, hogy bekavarjak a démonoknak. Mondtam neki, hogy nem normális, de... na jó, nem akarok itt magamból hőst csinálni... de Bill-E mégiscsak az öcsém. Anya és apa az életét kockáztatta, hogy Gre-tet megmentse. Úgy gondoltam, tartozom valami hasonlóval Bill-E-nek. Így hát kiálltunk Vész herceg és két gonosz, vérszomjas segédje, Artéria és Véna ellen. A játszmában felülkerekedtem, bár inkább a szerencsém, mint a stratégiám miatt. A démonmester fuldoklott a dühtől, de a szabály az szabály. A meggyógyított Bill-E-vel együtt visszatérhettem tehát a valóság világába. Dervish pedig szügyig merült a Démonvilág poklába, ahol az életéért mérkőzött a sátáni herceggel.
Nem tudom pontosan, mi történt odaát, hogyan csaptak össze, miféle borzalmakon ment keresztül Dervish, hogyan telt az idő, és mi módon aratott végül győzelmet Vész herceg fölött. Több mint egy évig őrködtem a teste fölött egy csapat ügyvéd (a nagybátyám rengeteg pénzéért még hídba is lementek volna) és Meera Flame, Dervish egyik legjobb barátja segítségével. Folytattam az iskolát, helyrepofoztam az életemet, és pesztráltam Dervisht. Egyszer csak, teljesen váratlanul visszatért. Egy reggel felkeltem, és azt láttam, hogy a zombi eltűnt. Dervish újra önmaga lett, beszélt, nevetett - az agya helyreállt Napokon át ünnepeltünk, mi ketten, Bill-E meg Meera. Aztán boldogan éltünk satöbbi, satöbbi. Vége. Eltekintve attól a hangyányi különbségtől, hogy nem lett vége. Az élet nem mese. A történetek nem érnek véget. Mielőtt Meera elment, félrevont, és figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Azt mondta, Dervish szellemi állapotát képtelenség előre kiszámítani. Az a pár ürge, aki ugyanazt a próbát állta ki, mint Dervish, mind arról számol be, hogy a Vész herceggel való összecsapás után gyakran hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ember szelleme végleg helyrebillenjen. Előfordulhat az is, hogy a mester győztes ellenfele sosem épül fel teljesen. - Fogalmunk sincs, mi megy végbe a fejében - suttogta Meera. - Úgy tűnik, jól van, de ez átmeneti állapot is lehet. Jól figyelj oda, Grubbs! Készülj fel hirtelen hangulatváltozásokra! Próbálj meg segíteni rajta! Tedd meg, ami csak telik tőled! És ha szükséged van a segítségemre, rögtön hívj!
Hívtam is, amikor a rémálmok elkezdődtek. Amikor Dervish először esett nekem álmában, mert démonnak hitt, és ki akarta vágni a szívemet. (Önkívületében szerencsére egy kanalat kapott fel kés helyett.) De Meera semmit nem tudott kezdeni vele, leszámítva pár nyugtató hatású varázsigét, meg hogy elküldte pszichiáterhez. Dervish tiltakozott, de Meera megfenyegette, hogy ha nem megy, magával visz engem. Akkor el is ment egyhez, aki tudott ezt-azt a démonokról, vagyis akivel őszintén beszélhetett. A második alkalom után a pszichiáter felhívta Meerát, és közölte vele, többé nem kívánja Dervisht a rendelőjében látni - csóró dokit túlságosan felzaklatták a beszélgetéseik. Meerának eszébe jutott, hogy talán gondnokság alá kéne helyezni Dervisht, vagy testőröket fogadni mellé, de mindkét javaslatot elvetettem. Így hát, Meera rosszallása ellenére, továbbra is összezárva éltünk ebben a kísérteties kúriában. Ami tulajdonképpen nem is olyan rossz. Dervishre nem szokott rájönni az éjjeli révület heti két-háromnál többször. Lassan meg is szoktam. Vérfagyasztó üvöltésre ébredni az éjszaka közepén nem rosszabb, mint ha egy kisbaba sírása miatt kéne felugrálnom. Tényleg nem. És a helyzet valójában nem olyan borzasztóan veszélyes. A késeket elzárva tartjuk, a házban található egyéb fegyvereket pedig - ja, mert minden dugig van baltákkal, buzogányokkal, lándzsákkal, kardokkal meg hasonló jó kis cuccokkal - a falhoz rögzítjük. A biztonság kedvéért általában az ajtómat is bezárom. Múlt éjjel csak azért maradt nyitva, mert Dervishre az
előző két éjszakán is rájött az ötperc, és az nagyon ritkán fordul elő, hogy három egymást követő éjszakán maguk alá gyűrjék a rémálmai. Gondoltam, most egy darabig nyugi lesz. Ezért nem zárkóztam be. Az én hibám volt, nem Dervishé. - Jól van, mester, megölöm, ha kívánod - mondja Dervish halkan. Lassan leeresztem a villámat. - Mi van? Megfordul, az arca kifejezéstelen. Pontosan olyan, mint amikor a lelke Vész herceggel küzdött. A pulzusom felpörög. Aztán Dervish elvigyorodik. - Baromállat! - förmedek rá. Dervishnek kissé beteges a humorérzéke. Tovább habzsolom hát a reggelimet, és Dervish is beletúr az övébe, bár a rántotta már rég kihűlt. Fura egy pár vagyunk mi: egy benga kamasz, aki egy kopaszodó, szellemileg kiegyensúlyozatlan felnőttet tutujgat. Emellett igenis vannak olyan éjszakák, amikor komolyan a frászt hozza rám, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, amikor sírok. Nem igazság! Dervish jó ügyért harcolt, és győzött. Itt vége kéne, hogy legyen. Fanfárok, örömkönnyek, függöny. De a történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz. Nagyon durva.
Prédaleső Fura volt először visszamenni az iskolába. Hónapokig voltam távol - először ugye az intézetben, aztán Dervishsel az udvarházban. Eltartott egy darabig, amíg sikerült újra felvennem a ritmust. Az első két félévben nem is nagyon szóltam senkihez, kivéve Bill-E-t és Mr. Mauch-ot, az iskolapszichológust, akit az amorf alakú feje miatt mindenki csak Mócsingnak hív. Azelőtt, a régi iskolámban bezzeg mindig népszerű voltam. Csomó haverom volt, sportoltam - szóval én voltam a tipikus helyi menő csávó. Carcery Vale-ben minden megváltozott. Visszahúzódó lettem, az önbizalmam elpárolgott, nem szívesen vettem részt beszélgetésekben és iskolai rendezvényeken. A borzalmon túl, amin keresztülmentem, Dervishre is gondolnom kellett. Szüksége volt rám otthon. Így tehát névtelen arc lettem, aki az ideje nagy részét magába fordulva tölti, esetleg a hasonlóképpen eltájolt haverjának társaságában (igen, Bill-E Spleen, rólad van szó). Most már persze más a helyzet. Nem gubózom be annyira. Kezdek hasonlítani arra, aki régen voltam - nem vagyok olyan kuka az órákon, fesztelenebbül elegyedem szóba az osztálytársaimmal. A korombeliekhez képest mindig is nagydarab voltam. Annak idején szinte hivalkodtam a testi fölényemmel, tekintélyt szerzett nekem. A Vale-ben viszont lehorgasztott fejjel, görnyedt vállal mászkáltam, mintha
össze akartam volna húzni magam, hogy jelentéktelenebbnek tűnjek. Ez már a múlt. Többé nem vagyok vagány, de nem is rejtőzködöm. Már nem érzem szükségét. Pár gyerekkel össze is haverkodtam. Ott van Charlie Rall, Robbie McCarthy, Mary Hayes. És Loch Gossel. Loch is elég nagydarab, mondjuk nem akkora lórúgás, mint én, de a többiek közül az ő alkata mérhető legjobban az enyémhez. Birkózni jár - és ez alatt valódi birkózás értendő, nem a tévében látható, pankrációnak csúfolt ugrándozás. Azóta győzköd, hogy igazoljak le a csapatánál, amióta iskolába járok. Sokáig ellenálltam, de mostanában már hajlok arra, hogy megpróbálkozzam a dologgal. Lochnak van egy húga is, Reni. Elég csinos lány, még ha akkora orra is van, hogy egy jobb házból való tapírt zavarba ejtene. Gyakran bámulom őt, és néha ő is visszanéz. Szerintem ha megkérném, simán randizna velem. Persze még nem kértem meg. Még nem. De nemsokára... talán... ha majd összeszedtem a bátorságomat, * Újabb egyhangú napnak van vége a suliban. Végigásítozott órák minden mennyiségben, csak az ebédszünetre volt érdemes várni - olyankor a barátaimmal lóghatok és beszélgethetek mindenféléről, filmekről, zenéről, tévésorozatokról, számítógépes játékokról. Kis időre Bill-E is csatlakozott hozzánk. Mostanában nem töltök annvi időt Bill-E-vel, mint
korábban. Nem tud beilleszkedni az új barátaim közé, kis csírának tartják. Amikor ott vagyok, nem piszkálják, de tudom, hogy egyébként igen. Ez bánt, próbálok is segíteni neki elengedni magát, hogy a többiek lássák, milyen valójában. De társaságban begörcsöl, képtelen természetesen viselkedni, így hát rendszeresen hülyét csinál magából. Ahogy hazafelé sétálok, Bill-E-n gondolkodom. Végül is az öcsém, jó fej volt velem, amikor ideköltöztem - nem akarom, hogy megszűnjön a barátságunk. De ez nem könnyű, ugyanis az új barátaimat sem szeretném elveszíteni. Hát majd jobban oda kell figyelnem arra, hogy ő is a csapat tagjának érezhesse magát. Majd olyan leszek, mint a jól fésült gyerekek a tévében, akik minden adás végére megoldják a problémáikat. Amikor benyitok, Dervish a lépcsőn ül. Csuromvíz vagyok, órák óta szakad az eső. Ha rossz az idő, Dervish általában elém jön motorral. Ma viszont színét sem láttam - gondoltam, reggeli óta nem javult a kedve. Igazam volt. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen, mint reggel, csak bámul maga elé. Észre sem vesz, amíg csak oda nem érek hozzá. - Dervish! Hé, Dervish mester! Föld hívja Dervisht! Veszi az adást, parancsnok? Pislog egyet, hökkenten mered rám, mintha nem ismerne meg, aztán elvigyorodik. - Grubbs! Hát mégis élsz. Azt hittem... - Vonásai kissé rendeződnek. - Bocs. Elkalandoztam. Mellé ülök. - Rossz napod volt?
- Nem emlékszem - válaszolja. - Miért jöttél haza ilyen korán? - Megmutatom neki az órámat, megkocogtatom. Dervish megnézi, majd felsóhajt. - Kezdem elveszteni, Grubbs. Gombóc nő a torkomban, de nem hagyom, hogy Dervish lássa rajtam a félelmet. - Mármint micsodát, az eszedet? Olyasmit nem veszthetsz el, amid sosem volt. - A talajt a lábam alól. - Dervish lenéz a lábára. Mezítláb van, talpa piszkos. - Azelőtt nem voltam én ilyen. Ilyen szétszórt és bamba. Vagy igen? - Kérlelve néz rám. - Borzalmas dolgokon mentél keresztül, Derv - mondom neki halkan. - Ezek után nem is csoda, hogy nem állsz talpra egyik pillanatról a másikra. - Tudom. De ugye, azelőtt nem voltam ilyen? Van, amikor nem is tudok visszaemlékezni. Olyan, mintha mindig is így lett volna. - Nem - mondom határozottan. - Ez csak átmeneti időszak. El fog múlni. - Egyszer minden elmúlik - motyogja Dervish. Aztán oldalpillantást vet rám, jégkék szemével végigmér. - Miért vagy te vizes? - Fürödtem, és előtte elfelejtettem levetkőzni. - Megbökdösöm a homlokát, és az ablakra mutatok, a párkányra zuhogó eső irányába. - Sügér! - Hú - mondja Dervish. - Érted kellett volna mennem. - Semmi gond. - Felállok, kinyújtózom, a ruhámból csöpög a víz. - Felmegyek, dobok egy zuhanyt, és belebújok valami szárazba, ezt meg berakom a
mosógépbe. Van valami szennyesed? - Ugyanis a ház körüli teendőket én láttam el, amíg Dervish szobanövény volt. A szokás hatalma. - Azt hiszem, nincs. Akartam... - Dervish a bal kezét nézi. Fekete folt van rajta. - Akartam neked mondani valamit. Mit is...? - Csettint egyet. - Valaki telefonált, akitől előtte pár e-mailt is kaptam. Hallottál már egy Davida Haym nevű nőről? - Nem, most így... - Elhallgatok. - Várjunk csak! Van egy David A. Haym nevű filmproducer. - Ő az. - Azt hittem, Haym férfi. - Hát nem az. A filmjeiben David A. van kiírva, de az igazi neve Davida. Szóval ismered? - Persze. Horrorfilmeket készít. Ő csinálta A förtelem bugyrait, A zombi gyermekeit meg a Vérvételt. Ez egy kórházban játszódik, ahol az ápolónőket megfertőzi egy vírus. Ettől feltámad bennük a gyilkolhatnék, és nekiállnak vérengzeni a laborban. - És sok Oscart nyert? - kérdezi Dervish. - Persze, csak úgy tarolt - vihogok, - El sem hiszem, hogy nő. Mindig azt képzeltem, hogy... De miért, mi van vele? Nem hittem, hogy érdekelnek a horrorfilmek. - Hát ő az, aki felhívott. Lassan kapcsolok. - David A. Haym felhívott téged telefonon? - Davida Haym. Igen. - Dervish rám sandít. - Agancsom nőtt, vagy mit bámulsz? - Ne már, Dervish! Felfogod, hogy David A. Haymről beszélünk? Olyan, mintha azt mondanád,
Steven Spielberg csörgetett meg vagy George Lucas. Jó, nem akkora név, mint ők, de akkor is... - Nem tudtam, hogy ilyen híres - von vállat Dervish. - Mondta a címét pár filmjének, de én nem nagyon nézek filmeket. Abból, amit mondott, azt vettem ki, hogy valami kultfilmrendező. - Az is. Nem forgat ugyan szupersztárokkal, de a filmjei baromi jók! Minden horrorrajongó tudja, ki az a David A. Haym. Bár meglepne, ha azt is tudnák, hogy igazából nő. - Ezen most már igazán túlléphetnél - vigyorog Dervish. - Csak nem leszel nekem hímsoviniszta? - Dehogyis, csak... - Megrázom a fejem. Szőkésvörös hajamról vízcseppek spriccelnek a falra. - Na, és mit akart? - Most készíti az új filmjét. Megkérdezte, találkozhatnánk-e, mert hallotta, hogy sokat tudok az okkult dolgokról. Bele akar turkálni az agyamba. - Csipkedni kezdi az állát, mintha még meglenne a szakálla. - Azért remélem, ezt képletesen értette. - És igent mondtál? - kérdezem izgatottan. - Azt mondtam, még meggondolom. - Dervish! Muszáj találkoznod vele! Mégiscsak David A. Haymről van szó! Mondta, hogy esetleg idejönne? Találkozhatok vele én is? Szerinted... - Nyugi már, apukám - nevet Dervish. - Arról szó sem volt még, hogy hol találkoznánk. Szerinted belemenjek? - Naná!
- Akkor a találkozás ezennel megpecsételtetett - mondja Dervish, feltápászkodik, és a dolgozószobája felé indul. - Grady mester óhaja számomra parancs. Utánatrappolok a lépcsőn, útközben kihámozom magam a ruháimból, azon tűnődöm, milyen király lenne találkozni David A. Haymmel... és milyen bizarr, hogy a világ egyik legjobb horrorfilmese egy nő. * - David A. Haym nő? Nem létezik! - bődül el Loch. - Szívatni akarsz, mi? - néz rám fenyegetőn Robbie. Persze hogy nő - mondja Mary. Rámeredünk. - Mi az, nem tudtátok? - Nem - feleli Loch. - Te tudtad? - Igen. - Mióta? Mary vállat von. - Nemtom. Régóta. - És eddig ezt miért nem mondtad? - vakkantja Robbie. - Valahogy sosem került szóba - nevet Mary. - Engem teljesen hidegen hagynak a horrorfilmek. Ha ezekről kezdtek el locsogni, mindig kiszállok. - Akkor honnan tudtad, hogy Haym nő? - kérdem tőle. - Volt róla egy cikk az egyik magazinban, amit anyu olvas - magyarázza Mary. - A rémfilmes csaj, aki a pasikat saját pályájukon veri kenterbe" - ez volt a főcím, ha jól emlékszem.
Ők is majdnem olyan izgatottak, mint én. A legtöbb barátom nem igazán tud mit kezdeni Dervishsel. Bizonyos szinten jó arc, felnőtt létére motorozik, farmercuccokat hord, és tulajdonképpen hagyja, hogy azt csináljak, amit akarok. Másfelől néha úgy tűnik, teljesen begolyózott - ráadásul azt is tudják róla, hogy több mint egy éven át komázott. De most, hogy lepacsizott az utóbbi idők legelvetemültebb horrorfilmjeinek producerével, egy csapásra nagyot nőtt a szemükben. Tudni akarják, Davida honnan ismeri Dervisht, mikor jön, miről szól majd az új filmje. Szűkszavúan és titokzatoskodva válaszolok, semmit nem árulok el, de néha utalok rá, hogy mindenbe be vagyok avatva. Valójában persze semmivel sem tudok többet náluk. Dervishnek nem sikerült elérnie múlt éjjel a nőt. Üzenetet hagyott neki, és amikor reggel eljöttem otthonról, a visszahívást várta. * - Na, hívott? - Kicsoda? Felnyögök, és azt kívánom, bár ne lenne Dervish ekkora tökfej. - David A. Haym, hát ki más! - Ja igen, hívott. - És? - sipítom, miközben Dervish a vacsora elkészítésére összpontosít. - Valamikor a jövő hét folyamán idejön. - Ide? - marad tátva a szám. - Mármint Carcery Valebe?
- Nem - somolyog. - Ide, ebbe a házba. Mondtam neki, hogy ha gondolja, itt is alhat, bár nem tudom, hogy... - David A. Haym idejön a házunkba? - süvöltőm. - Davida - javít ki Dervish. - Dervish... Az a sok szörnyűség, aminek elhordtalak... az a sok rondaság, ahogyan csúfoltalak... mindet visszaszívom! - Nagyon kedves tőled - nevet Dervish, majd abbahagyja, és összevonja a szemöldökét. - Hogyan csúfoltál te engem? * Mindenki autogramot akar David A. Haymtől. Találkozni akarnak vele, velünk vacsorázni, esetleg egy kisebb szerepet a következő filmjében. Loch napjában többször is nekiáll produkálni magát előttem, mintha szereplőválogatáson lenne, nyög, ordít, úgy tesz, mintha levágták volna teste különböző részeit, örökbecsű sorokat idéz A zombi gyermekeiből és a Vérvételből: Nézd, anyu, milyen aranyos őzike! Ugye megtarthatjuk?" Nem kell félni - fájni fog!" Tedd le azt a kémcsövet, te némber!" stb. Ezzel persze számos aggódó pillantást gyűjt be olyan tanároktól és gyerekektől, akik még nem hallották a nagy újságot. Bill-E a forgatókönyvhöz sorol alapötleteket. Arra gyúr, hogy a közelébe férkőzhet, és a következő öt filmje agytrösztje lehet. - A forgatókönyvírók egyre fiatalabbak - köti az ebet a karóhoz. - Ebbe a szakmába kell a friss vér! Eredeti
ötletek kellenek, olyan írók, akik képesek átírni a sablonokat! Újszerű látásmód! - Kezdetnek mondjuk próbáld meg kidörgölni a csipát a szemedből - nevet Loch. - Persze nem akarom az egész forgatókönyvet egyedül én megírni - mondja Bill-E, eleresztve a cikizést a füle mellett. - Másokkal is együtt tudnék működni. Csapatjátékos vagyok. - Aha - böffenti Loch. - Csak kár, hogy mindig tartalékos! Hagyom, hadd ábrándozzanak. Sokat sejtetően bazsalygok, mintha mulattatna a sok gyerekes hadoválás. Persze én is ugyanúgy fel vagyok spannolva, mint ők - de a látszat kedvéért megőrzöm a hidegvérem. * Múlnak a napok, és Davida Haymről semmi hír. Jön a hétvége, aztán el is telik. Folyton piszkálom Dervisht, nincs-e újabb fejlemény. Néha úgy csinál, mintha azt sem tudná, miről beszélek - csak azért, hogy zirkáljon. Kedden már felmerül bennem, hogy az egész csupán blöff volt, hogy Dervish nem is beszélt David A. Haymmel. Elég lökött, beteges poén lenne - de lássuk be, Dervishtől nem áll olyan távol sem a lököttség, sem a beteges humor. Ha Davida nem jön el, az iskolában mindenki előtt hülyét csinálok magamból. Ki kellene találnom valami rablómesét, hogy valami váratlan közbejött neki vagy ilyesmi. Használható kifogások után kutatva baktatok hazafelé. Ne legyen túl szimpla, mint mondjuk egy lebetegedett rokon vagy egy be nem tervezett díjátadás. Nem, valami
drámaibb kéne. Leégett a háza? Bubópestist kapott, és karanténba kellett zárni? Éppen a pestises megoldást ízlelgetem - egyáltalán el lehet még kapni manapság? -, amikor egy kocsi áll meg mellettem. Az ablakot egy vékony, fekete hajú nő tekeri le, és kihajol rajta. - Ne haragudj - mondja. - Nem tudod, hol lakik Dervish Grady? - De igen. - Fokozódó izgalommal hajolok be. - Én az unokaöccse vagyok, Grubitsch Grady. Mármint Grubbs. Grubbs Grady. Így hívnak. - Nem is emlékszem, mikor hívtam magamat Grubitschnak. Mekkora tulok vagyok! - Grubbs - bólint egyet a nő. - Igen, tudok rólad. - Komolyan? - Nem tudom palástolni az örömömet. - Dervish mesélt rólam? Ez óriási! Mármint izé, úgy értem, tök jó. Természetesen én is hallottam magáról. - Tényleg? - Meglepettnek tűnik a hangja. - Persze, egész héten magát vártam. - Tudtál róla, hogy jövök? - kérdezi élesen. - Aha. Dervish mondta. Körmével dobolni kezd a kormányon. - Hát akkor hazavihetlek, Grubbs? Úgy mutathatod is az utat. Naná! - Kinyitom az ajtót, és beszállok. Bekötöm magam. Széles vigyort eresztek meg David A. - vagyis Davida Haym felé. Halvány mosollyal viszonozza. Az arca keskeny és sápadt. Kedvetlennek tűnik, sőt egyenesen borúsnak. Pontosan ilyennek képzeltem egy horrorfilmest. - Csak egyenesen - mondom neki. - Az út pont a házunk előtt visz. El sem lehet téveszteni - az egyetlen udvarház a környéken.