Még égett nála a villany. Mostanra biztos õ is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik és sír? Én biztos sírnék, ha megtudnám, hogy

HÍVÓSZÁM 1-800 MEG CABOT Isten veled, Villámlány! HIÁNYZOL A túloldalra néztem, Tasha Thompkins ablakára. Még égett nála a villany. Mostanra biztos õ is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik és sír? Én biztos sírnék, ha megtudnám, hogy megölték valamelyik bátyámat. Elöntött a szánalom Tasha és a szülei iránt. Akárkik ölték is meg a fiukat, nem ismerhették, mert igazán helyes srác volt. Nagy kár érte. Észrevettem, hogy az emeleten megmozdul a függöny. Tasha nézett le az elhúzó autókra. Reszketett a válla. Sírt. Szegény Tasha! Most már semmit se tehetek érte. Ha tudtam volna, amikor az apja átjött hozzánk, hogy Nate bajban van, talán megtaláltam volna. Talán. De most már késó. Ahhoz azonban nincs késõ, hogy a testvérén segítsek. Arról persze halvány sejtelmem se volt, hogy ez az elhatározásom mennyire megváltoztatja az életemet. Meg a városunk minden lakosáét. TÖK JÓ KÖNYVEK Jenny CarroU Meg Cabot sorozata: HÍVÓSZÁM 1-800

Tudom, hol vagy! Fedõneve: Kasszandra Veszélyes terepen Hajsza Isten veled, Villámlány! MEG CABOT Isten veled, Villámlány! Hiányzol HÍVÓSZÁM: 1-800 A mû eredeti címe MISSING YOU Fordította SZABÓ MÁRIA Fedélillusztráció JACOUIE ONEILL ISSN 1586-2674 ISBN 978 963 539 598 Copyright 2006 by Meggin Cabot Published by arrangement with Simon Pulse, an imprint of Simon Schuster Childrens Publishing Division Ali rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means. electronic or mechanical, Including photocopying, recording or by any information storage and retrieval system, without permission in writing from the Publisher.

Hungárián translation Szabó Mária, 2007 Magyar kiadás Ciceró Könyvstúdió, 2007 Hálás köszönet Jennifer Brownnak, John Henry Dreyfussnak, Leslie Langlie-nek, Amanda Macielnek, Abby McAdennek és Igrid van der Leedennek 1. Jessica Mastrianinak hívnak s Talán hallottatok már rólam. De jobban örülnék, ha nem hallottatok volna. Azért hallhattatok rólam, mert én vagyok az, akit a sajtó következetesen Villámlánynak nevezett. Néhány évvel ezelótt ugyanis belém csapott a villám, aminek az lett a következménye, hogy álmomban rájöttem, hol lehet megtalálni azokat, akik eltûntek. Ez akkor óriási szenzációnak számított. Legalábbis Indianában, ahonnan származom. Még a tévé is készített rólam egy úgynevezett dokumentumfilmet. Az az igazság, hogy a filmnek nem sok köze volt a valósághoz: olyasmiket is beleírtak, amik meg se történtek. Például azt, hogy Ouanticóba vittek kiképezni az FBI ügynökévé. Soha nem jártam Ouanticóban. Meg hogy meghalt az apám, aki valójában,

hála istennek, él és virul. De nem bántam különösebben, fõleg mert szépen fizettek érte, és még mindig fizetniük kell a sztoriért meg a nevem használatáért. Úgyhogy csinos summa üti a markomat, noha a film csak a kábeltévén, ráadásul nem is országos csatornán látható. A pénz a szüleim címére megy, és õk fektetik be számomra. Én még hozzá se nyúltam, csak a kamatok egy részét veszem föl, ha szükségem van rá. kajára, lakbérre, stb.. De ritkán van rá szükségem, mert van nyári munkám. Nem valami világraszóló állás, de semmi köze az FBI-hoz. Ahogy a tévéfilmnek se énhozzám. Ugyanis egy ideig csakugyan az FBI-nak dolgoztam. Volt egy speciális részlegük annak a fickónak, Cyrus Krantznak a vezetése alatt. Majdnem egy évig dolgoztam nekik. Az az igazság, hogy nem ilyen életre készültem. De hát így adódott. Azzal kezdõdött, hogy belém csapott a villám, ami igazán nem szerepelt a terveim közt. Ugyan melyik épeszû ember választja azt, hogy belé csapjon a villám, s ezáltal bizonyos pszichikai erõre tegyen szert, aminek következtében fenekestül fölfordul az élete? Lehet, hogy azok jól jártak, akiken segítettem, de hogy az én életem nem volt fáklyásmenet, az tuti. Azután jött a háború. Az is úgy csapott le, mint a villám, és szintén megváltoztatott mindent. Nem csak abban az értelemben, hogy az utcánk minden házára kitûzték az amerikai zászlót, és a nap huszonnégy órájában bámultuk a CNN hírtévét. Az én életembe ennél jóval nagyobb változást hozott. Még be sem fejeztem a gimit, amikor Uncle Sam kijelentette, hogy SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

És tényleg szükség volt rám. Ártatlan emberek pusztultak el! Hogy mondhattam volna nemet? Elõször megpróbáltam. De végül még Douglas bátyám is - akirõl mindig azt hittem, hogy ellenezné leginkább - kijelentette: El kell vállalnod, ess. így hát beleegyeztem. Elõször azt mondták, otthonról is dolgozhatok nekik. Ami azért lett volna jó, mert legalább elvégezhettem volna a 12. osztályt. De bizonyos személyeket azonnal meg kellett találni. Mit tehettem volna? Végtére háború volt. Tudom, hogy a legtöbb ember szerint a háború valahol messze, nagyon messze zajlott. Fogadni mernék, hogy az amerikai átlagembernek eszébe sem jutott - hacsak nem kapcsolta be a tévét éjszaka, s látta, hogy emberek robbannak föl. Ma ennyi meg ennyi amerikai tengerészgyalogos esett a robbantások áldozatául - mondták a híradóban. Másnap pedig: Ma ennyi meg ennyi bujkáló terroristát fedeztünk föl az afganisztáni hegyek barlangjaiban. Én azonban nem a híradóban láttam a háborút, hanem a valóságban. Mert ott voltam. És én mondtam meg, melyik barlangban kell keresni a terroristákat. Elõször hazulról próbálkoztam vele. Késõbb pedig Washingtonból. De sok esetben az történt, hogy oda mentek, ahova mondtam, és azzal jöttek vissza, hogy senki nem volt ott. Én azonban tudtam, hogy azért, mert közben

továbbálltak. Mert én sose tévedtem. Jobban mondva, a különös képességem nem tévedett. Úgyhogy végül én mondtam nekik, hogy küldjenek oda. Néhány olyan emberrõl, akit megtaláltam, tudomást szerezhetett a világ. Mások nevét titokban tartották. Voltak, akikhez nem jutottak el, mert megközelíthetetlen hegyekben bujkáltak. Megint másokon rajta tartják a szemüket, és kivárnak. Na és akadtak, akikre már holtan találtak rá. Aztán jöttek a rémálmok. És nem hagytak aludni. Aminek az lett a következménye, hogy attól fogva senkit nem találtam meg. Poszt-traumás stressz-szindróma. Röviden: PTSS. Ezt mondták, és mindennel megpróbálkoztak, amirõl azt hitték, hogy segíthet. Gyógyszerekkel. Pszichoterápiás kezeléssel. Egy heti álomutazással Dubaiba. Egyik se segített: képtelen voltam aludni. Úgyhogy végül hazaküldtek, hátha a normális életbe visszatérve meggyógyulok. Ezzel meg az volt a gond, hogy közben otthon is minden megváltozott. Állj! Ez így nem fair. Én változtam meg. Úgy értem, miután olyasmiket él át az ember, hogy kis kölykök azért rimánkodnak, hogy ne vitessem el az apjukat, és tárgyak robbannak föl, azután emberek is, és mindez tizenhét éves korában történik - de még ha negyven éves korában történt volna is! nem folytathatja egy év elteltével ugyanott, ahol abbahagyta. Járjak el plázázni? Lakkozzam feketére a lábkörmeimet? Nézzem a tévében Spongya Bobot? Na ne.

De ahhoz se térhettem vissza, amit addig csináltam. Úgy értem, az FBI-hoz. Hiszen nemhogy mást magamat se találtam meg. Nem voltam többé villámlány. Arra, hogy mi vagyok, csak lassan jöttem rá: az, amire mindig is vágytam. Normális fiatal. Már amennyire normálisnak lehet nevezni a magamfajta lányt, aki megórül a gyorsaságért és a terepmotorozásért. Be kell vallanom, és sosem úgy képzeltem el a napjaimat, hogy órák hosszat SMS-ezek a barátnõimmel, aztán moziba megyek, és megnézek egy jópofa romantikus filmet. Elóször is, csak egy, legföljebb két barátnóm van. Másodszor, az olyan filmeket szerettem, amikben egyik robbanás követi a másikat. így volt egészen addig, amíg a valóságban is többkevesebb rendszerességgel robbanni nem kezdtek körülöttem a dolgok. Azóta szívesebben nézek rajzfilmeket, amikben földön kívüliek látogatnak meg kislányokat Hawaii szigetén, vagy cuki halacskáknak vész nyomuk. Szóval ilyesmiket. Ezeket leszámítva, azt hiszem, teljesen normális vagyok. Igaz, sokáig tartott, amíg eljutottam idáig. Normális lakásom és normális lakótársam van. Illetve Ruth, aki õsidõk óta a legjobb barátnõm, nem teljesen normális. Normális dolgokat mûvelünk, például együtt vásárolunk be, közösen rendelünk kínai kaját, és bámuljuk azokat a süket tévéshowkat, amiket õ annyira imád. Ugyancsak Ruth az, aki igyekszik minél gyakrabban elcipelni otthonról, például szabadtéri koncertekre. Én szívesebben maradnék otthon fuvolázni. Úgyhogy lehet, hogy mégsem vagyok teljesen normális. Ruth szerzett nekem munkát is nyárra. Teljesen normális munkát, ha nem is fizetnek érte sokat. Hát nem erre vágyik minden normális tizenkilenc éves lány? Olyan nyári munkára, amiért nem fizetnek sokat?

Szerencsére az FBI-tól származó járadékommal együtt nagyjából kijövök belõle. Mert noha nem voltam ügynök, fizetés járt azért, amit csináltam. Hozzá a tévéshow után járó részesedés, plusz amit a szüleim küldözgetnek otthonról - egyszóval nincsenek gondjaim. Ruth-tal egyébként minden kiadást megosztunk, a bevásárlástól kezdve a lakbérig, ami rohadtul drága, noha csak másfél szobánk van. Na de ne felejtsük el, hogy New Yorkban lakunk, a világ legdrágább városában. Ami a munkámat illeti, szerintem irtó klassz. Gyerekeken próbálok segíteni. Furcsamód pontosan ezt csináltam akkor is, amikor elkezdõdött a villámlány-ügy és mielótt katasztrófába torkollt az egész, mert egyeseket segítés helyett bajba juttattam. Elõször Ruth kapott munkát ennél a nonprofit csoportnál. A suliban hallott róla, ahol közzé tették a lehetséges nyári állásokat. Noha valamennyi helyre fölvették volna, ahova jelentkezett, végül a Columbia Egyetem mellett döntött. Sokan, köztük Ruth szülei és az ikertestvére, Skip is - aki az Indiana Egyetemre felvételizett, a nyarat azonban itt tölti New Yorkban gyakornokként egy Wall Street-i vállalatnál - úgy vélik, hogy Ruth valami jól fizetõ munkát is találhatott volna, tekintettel arra, hogy a Columbián fog továbbtanulni. De Ruth mindig másmilyen akar lenni, mint az átlag, ami teljesen oké, mert õ tényleg más. Színészeket és muzsikusokat verbuvál, és sorra járja velük a hátrányos helyzetû gyerekek napközijeit és táborait, ahol musicaleket és hasonlókat tanítanak be a gyerekeknek, mert a városi önkormányzatnak nincs annyi pénze, hogy képzett oktatókat szerzõdtessen. Elõször az volt a véleményem, hogy hülyeség.

Mármint Ruth munkája. Mit segít egy színdarabban eljátszott szerep egy olyan kissrácnak, akinek dilis az anyja? Aztán Ruth egyszer otthon felejtette a tárcáját, és megkért, hogy vigyem utána. Természetesen megtettem, noha abba kellett hagynom miatta a gyakorlást. De megérte. Mert rájöttem, hogy tévedtem. Egy színielõadás nagyon is sokat jelenthet egy gyereknek. Még egy komoly otthoni problémákkal küszködõ gyereknek is és most nem olyasmire gondolok, hogy a papája dutyiban ül, hanem hogy, mondjuk, drogos a nagymamája. Nincs annál klasszabb, mint egy olyan kissrácot látni, aki soha a büdös életben nem látott egy színdarabot, most meg egyszer csak szerepet kap egyben. Vagy - és itt jövök be én a képbe - még sosem vett a kezébe egy zeneszerszámot, most pedig megtanul rajtajátszani. És kétszeresen klassz, ha én is azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek: fuvolázhatok. Persze, ezt úgy is elérhettem volna, hogy ha elmegyek egy zenekarhoz. De volt már dolgotok zenekari muzsikusokkal? Nem zeneiskolás srácokra gondolok, hanem valóságos, fizetett zenészekre. Nekem már volt szerencsém hozzájuk. Tavaly, amikor fölvettek a uillard Akadémiára. És higgyétek el, hogy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb olyan gyerekeket tanítani, akik még sosem vettek a kezükbe fuvolát. Azt látni kell, mekkorára tágul a szemük, amikor valamilyen gyors darabot veszek eló, például egy Vivaldit, és azt mondom nekik, hogy ók is meg tudják csinálni, ha hajlandók

szorgalmasan gyakorolni. Mire ók: Jaj, dehogy! Én meg: Dehogynem. És megmutatom, hogy kell csinálni. Ettõl újra meg újra elolvadok. Skip azt mondja, Ruthnak valamilyen reklámcéghez kellett volna elszegõdnie, mert ezek a kölykök soha az életben nem viszik semmire, bármennyi mûvészetet tömnek is beléjük. Nekem nem mondja ezt, mert velem kapcsolatban egyetlen célja van: hogy egyszer lehúzhassa rólam a bugyit. És azért gyakornokoskodik épp annál a vállalatnál, mert fizetik a szállásdíját, de a mi kanapénkon alszik, hogy a lakbért félretehesse arra, amire legjobban vágyik ami, ismerve õt, nem lehet más, mint egy hülye Porsche sportkocsi. Egyszóval itt élõsködik a kanapénkon, és a tévét bámulja Michael bátyámmal, aki szintén New Yorkban gyakornokoskodik, és szintén nálunk dekkol. Neki már csak a földön jutott hely. Miké ugyancsak az Indiana Egyetemen kötött ki, noha elsõre fölvették a Harvardra, de belezúgott egy lányba, aki késõbb dobta egy másik srác kedvéért, akivel a michigani dûnéknél jött össze. Claire Lippman nevét azóta se szabad kiejtenünk elõtte. Õ egy olyan csoportban dolgozik, amely a cyber-terroristák ellen harcol. Vagyis valami olyasmit csinál, mint én a háború alatt, csak nem a homoksivatagban egy sátorban, hanem az egyetemi campuson. Miké néha beszámol a munkájáról. Bárcsak ne tenné. Skip és Miké egymást túlkiabálva üvölti a megoldásokat a tévé Dupla vagy semmi feladványaira. Skip többnyire rossz választ ad, Miké ellenben majdnem mindig jót. Jó, hogy itt van a közelemben az egyik bátyám,

még ha nem is õ a kedvencem. A kedvenc testvérem ugyanis Douglas, aki viszont otthon maradt, de önálló lakást bérel. Legalább nem él együtt a szüleinkkel, ami már önmagában nagy eredmény! Egy kis garzont vett ki apa egyik étterme fölött, abban az épületben, amelyik leégett, de azóta újjáépült. Egy képregényeket árusító boltban dolgozik, s közben maga is rajzolgat. Szerintem még karriert is csinálhat mint könyvillusztrátor. Komolyan mondom. Nem tudom, hogy a hangoknak köszönheti-e a tudását, de tényleg jók a rajzai. Pedig sokáig azt hittük, hogy semmire se lesz képes, pláne nem magától. Mellesleg, én abban se hittem, hogy Skip viszi valamire, amilyen idegesítõ kullancs. De õ komolyan állítja, hogy ha elvégzi a Kelly Üzleti Fóiskolát, olyan állást akaszt le, amivel minimum évi százezer dolcsit fog keresni. Úgyhogy elképzelhetõ, hogy Skipet illetõleg sem volt igazam. Mindamellett változatlanul idegesít. Néha hajlandó vagyok elmenni vele, mert akkor legalább a kaját õ fizeti. Egy lány legyen ezért is hálás. Ezt mondja mindig a mamám. Õ boldog lenne, ha megcsípném Skipet. Na meg a várható százezer dollárját. Ha már itt tartunk, van még egy abnormális dolog az életemben: nincs barátom. Nem mintha a Juillardon nem hemzsegnének az érett, heteroszexuális hímek persze viccelek, mert egyáltalán ne hemzsegnek. Csak épp én még nem akadtam rá a nagy õ- re. Illetve egyszer azt hittem, de az már régen volt. És akkor is tévedtem. Úgyhogy képzelhetitek a meglepetésemet, amikor - Ruth épp rákezdte, hogy de komolyan, srácok, illene beszállnotok a kiadásokba ezen a nyáron. Figyelsz,

Skip?, Minden centet a fogadhoz versz, közben pedig a mi kanapénkon potyázol. Nem vagyok hajlandó egész augusztusban a manhattani hõségben aszalódni. Legalább a a hétvégeken kimehessek a jerseyi partra! Mire Skip és Miké kórusban üvöltötte a tévének, hogy Orion! Orion! -, szóval akkor kopogtak az ajtón. Én mentem kinyitni azt hittem, a pizzafutár. Ehelyett kit látok? A volt barátomat. Azt lehetne hinni, hogy egy különös képességgel bíró lény valamilyen elõzetes jelzést kellene hogy kapjon az ilyesmirõl. De hát épp az a bökkenõ, hogy megszûnt a különleges képességem. 2. - Jess! - mondta Rob, elnézve mellettem, valahova be a szobába, ahol Skip és Miké úgy nyúlt el a kanapén, mint egy-egy partra vetett tonhal. - Rosszkor jöttem? Jess, rosszkor jöttem? - ezt kérdezte tõlem a volt barátom azok után, amik két évvel ezelõtt történtek. Mint a rádióban szünet után. Vagy mintha telefonon hívna. Oké, legyünk igazságosak: én mentem el Afganisztánba. De kell-e még egyszer mondanom, hogy NEM SZÓRAKOZÁSBÓL csináltam, hanem mert egy HÁBORÚBAN volt rám szükség? Azt nem állítom, hogy õ bezzeg egész idõ alatt szórakozott. Csak azt, hogy amikor meglestem, épp egy patacsukás, festett szõkeséggel csókolózott a nagybátyja autószerelõ-mûhelye elõtt. Oké, utóbb azt állította, hogy az a csaj csókolta meg õt. Köszönetképpen, amiért megjavította a karburátorát. És ha már ott voltam, nem kellett volna

gyáván meglépnem, mert akkor láthattam volna, hogy eltolta magától. Naná. Mert a srácok kifejezetten utálják, ha patacsukás, sprayjel barnított szõkeségek nekik dõlnek a görögdinnye méretû cicijükkel, és nedves puszikat nyomnak a szájukra. Nem mintha elõtte jobban mentek volna köztünk a dolgok. Úgy értem, mielõtt Washingtonba, majd még keletebbre mentem volna. A mamám ugyanis, mondjuk úgy, nem repesett örömében, amiért a még nem egészen tizenhét éves egy szem lánya egy olyan sráccal randizik, aki már elvégezte a gimit, de a nem készül kollégiumba, a nagybátyja mûhelyében gürizik szerelõként, a városnak, mondjuk úgy, hogy a kevésbé elõkelõ részében lakik, azaz helyi szóhasználattal élve: darás, próbaidõre van bocsátva egy olyan bûntényért, amirõl nem hajlandó beszélni. Egyszóval a mamám egy csöppet se könnyítette meg a kettõnk dolgát. Azon az elsõ és egyetlen estén, amikor Rob nálunk vacsorázott, nyomatékosan emlékeztette rá, hogy Indiana állam törvényei szerint megerõszakolásnak, ennél fogva bûncselekménynek minõsül, ha egy tizennyolc éven túli fiú szexuális kapcsolatot létesít egy tizenhat éves vagy még fiatalabb lánnyal, amely bûncselekményt a törvény tíz évig terjedõ elzárással, mellékbüntetésként pedig az állampolgári jogok tíz évig tartó megvonásával szankcionál. Az nem számított, hogy én hányszor mondtam, hogy senki nem létesített velem szexuális kapcsolatot sajnos!. Anyának elég volt egyszer kiejtene a megerõszakolás szót ahhoz, hogy Rob eltûnjön a balfenéken, megígérve, hogy majd csak akkor mutatkozik újra, ha már elmúltam tizennyolc.

így nem voltam jelen a nagybátyja esküvõjén se, pedig megígérte, hogy elvisz. Aztán jött a háború. És amikor visszajöttem, betöltöttem a tizennyolcat, és elveszítettem azt az adottságomat, ami megkülönböztetett a többi lánytól de továbbra se voltam hajlandó megnöveszteni a hajam, jött a koszi, hogy megjavítottad a karburátoromat leányzó a görögdinnye nagyságú cicijeivel. Rob egyébként nem látott meg engem. Mármint amikor megláttam azzal a csajjal. A visszatérésemrõl is csak úgy szerzett tudomást, hogy Douglas megmondta neki, amikor betért a képregény-boltba, amit Douglas szerint rendszeres idõközökben megtesz, hogy megvegye a legújabb Pókembert nem is tudtam, hogy szereti a képregényeket!. Egyszóval Douglas elárulta neki, hogy itthon vagyok, és Rob még aznap délután eljött hozzánk az s. k. kikupált és pirosra festett Indiánja nyergében, amellyel elõször vitt motorozni annak idején. És roppant meglepõdött, amikor azt mondtam neki, hogy húzzon el, de gyorsan. Még jobban meglepõdött, amikor közöltem vele, hogy láttam a szõkeséggel. Szerintem elõször azt hitte, viccelek. Amikor rájött, hogy nem, dühbe gurult. Az mondta, nem tudom, mit beszélek. Meg azt, hogy az a Jess, akit ismer, nem futott volna el gyáván, hanem beveri a pofáját. Esetleg a csajét is. Meg még azt is mondta, gõzöm sincs, milyen érzés volt neki, hogy egyszer csak úgy eltûntem, mintha a

föld nyelt volna el. Naná, mert senkinek nem árulhattam el, hol vagyok. Azt hiszem, Robnak meg se fordult a fejében, hogy nem nyaralni voltam. Pedig sejthette volna, hogy súlyos dolgokon mentem át, minthogy az összes újság szétkürtölte, hogy a Villámlányban kialudt a szikra, meg hogy hazatért a hõsnõ, aki feláldozta a háború oltárán a különös pszichikai képességét Meg se fordult a fejében, hogy már NEM AZ A JESS vagyok, akit ismert, és aki beverte volna a pofáját. Azt feleltem, hogy ki kell pihennem magam és meg kell nyugodnom. Nem rossz ötlet, mondta. Aztán megtudtam, hogy fölvettek a Juillardra. Mellesleg, már el is felejtettem, hogy felvételiztem valamikor az õsidõkben. És hogy holnap kezdõdik a tanítás, ha csakugyan náluk szeretném folytatni a tanulmányaimat. Tényleg ezt akartam? Beletemetkezni a zenébe? És talán megszabadulni önmagamtól, a rémálmaimtól, a dinnye méretû cicijû szõkeségtõl? Meg az anyámtól? Úgyhogy elutaztam New Yorkba anélkül, hogy elbúcsúztam volna tõle. És azóta nem láttam. Egészen a mai napig. Illetve ez nem teljesen igaz. Bevallom, másokat rávettem arra - mert én magam nem mertem megtenni attól félve, hogy észrevesz - hogy vigyenek el a mûhelyhez, ahol dolgozik. Jó mélyre csúsztam a

hátsó ülésen, úgy lestem ki a kocsi ablakán, hogy legalább egy pillantást vethessek rá. Például amikor karácsonyra vagy a tavaszi szünetben hazajöttem New Yorkból. Még mindig ugyanolyan helyes volt, mint a megismerkedésünkkor, még az Érnie Pyle gimiben, amikor mindkettõnket bezártak büntetésként tanítás után ugyanolyan magas, jóképû... egyszóval órülten vonzó. De egyszer se telefonált. Akkor se, amikor tudta, hogy itthon vagyok, például a téli szünetben. És persze egyszer se jött el hozzánk az éjszaka közepén, hogy lássa, ég-e a szobámban a villany, vagy hogy kavicsokkal dobálja meg az ablakomat, hogy lemenjek hozzá. Úgyhogy szerintem õ sem volt már a régi. Talán igaza van az anyámnak: mi ketten nem illünk össze. Túlságosan különbözik a hátterünk. Én nem tudom, hogy Rob mit akar, hiszen régen nem találkoztunk. És most, hogy megszûnt az a képességem, hogy másokat megtaláljak, azt se tudom, hogy én mit akarok. Csak azt tudom, hogy valószínûleg nem ugyanazt akarjuk. Az látszik a legkönnyebbnek, ha bedumálom magamnak, hogy azt akarom, amit az anyám szerint kell akarnom: diploma, zenei karrier és egy helyes és megbízható srác, olyan, mint Skip, aki százezer dollárt fog keresni valamikor. Skip ideális férje lenne egy klasszikus zenésznek, akikrõl tudnivaló, hogy nem veti föl õket a pénz, hacsak nem olyan híresek, mint, mondjuk, Yo Yo Ma.

Az az igazság, hogy fáradt vagyok ahhoz, hogy a jövómön törjem a fejem. Sokkal könnyebb elfogadni azt, amit az anyám tart jónak számomra. Ezért nem harcoltam úgy Robért, mint valaha. De most, egy év elteltével, itt állt az ajtóm elótt. Nem tartotta be a szóban soha el nem hangzott egyezséget. És be kellett vallanom magamnak, hogy ugyanolyan szívdöglesztõ volt, mint azon a délutánon, amikor a büntetésünk után fölajánlotta, hogy hazavisz. Ugyanaz a világoskék, majdhogynem szürke szempár. Ugyanaz a kicsit borzas, hátul annál kicsit hosszabb haj, mint ahogy az anyám szereti a fiúk esetében. Ugyanolyan szûk, a megfelelõ vagy nem megfelelõ helyeken ez is nézópont kérdése valamivel fakóbbnak látszó farmer. Néztem és majdnem úgy éreztem magam, mintha... mintha belém csapott volna a villám. Ami nem volt számomra ismeretlen érzés. - Kérdezd meg tóle, vissza tud-e adni egy ötvenesbõl! - kiáltott ki bentrõl Skip, aki szintén azt hitte, hogy a pizzát hozták meg. - Kérdezd meg, hogy nem felejtette-e el a paprikás chipset! - toldotta meg Ruth a konyhából, miközben elõvette a tányérokat. - A múltkor elfelejtették kihozni! Még mindig szótlanul álltam és bámultam rá. Olyan régen voltam ilyen közel hozzá! Minden viszszaidézódött bennem: az illata az öblítõé, amit a mamája használt a mosáshoz, elkeveredve a szappannak és annak a kenõcsnek a jellegzetes szagával, amivel a szerelõk szokták eltüntetni a körmük alól a gépzsírt, meg ahogy csókolt: egy vagy két könnyû puszi és egyetlenegyszer egy hosszú, erõteljes csók a számra, amitõl úgy éreztem, mindjárt fölrobbanok,

és az az érzés, amit a teste keltett bennem, amikor az enyémhez préselõdött - hosszan, erõteljesen és melegen... - Rosszkor jöttem - állapította meg Rob. - Vendégeid vannak. Késõbb is visszajöhetek. - Hé, vissza tudsz adni ebbõl? - Skip egyszerûen félretolt, és egy ötvendollárost lobogtatott. Észrevette, hogy a jövevénynél nincs semmi. - Hol a pizza? - Aztán fölnézett Rob arcára, és összeszûkült a szeme. - Téged ismerlek valahonnan... Ruth kidugta a fejét a konyhából. - Nem felejtette el a paprikás... - Ráismert a látogatóra, és a kérdés befejezetlenül maradt. - De hiszen te... -Rob Wilkins - mondta Rob azon a mély, öszszetéveszthetetlen hangján, melynek hallatán mindig vágtatni kezdett a pulzusom, ugyanúgy, ahogy nemrég még egy motorbicikli berregésétõl is. Mint Pavlov kutyái, akiknek etetés elõtt csengettek, és attól fogva valahányszor csengetést hallottak, boldog csaholásba kezdtek abban a hitben, hogy enni kapnak. Tudom, patetikusan hangzik. - Persze - mondta Ruth, és aggodalmas pillantást vetett rám. - Rob, hazulról. - Nem a szokásos bunkó szaladt ki a száján, ami némi fejlõdésrõl tanúskodott. Tagadhatatlanul sokat változott érettségi óta. Mint valamennyien, kivéve Skipet. - Nem... nem akarsz bejönni, Rob? Nem hibáztattam a zavaráért, se azért, hogy nem tudta, mit kellene tennie. Hiszen én se tudtam. Egy srác kisétál az életembõl, majd egy év elteltével egyszer csak ott áll a küszöbömön egy másik államban. Most Miké jelent meg a szûk elõszobában, de nem vette észre mindjárt Robot. - Mi a gond? - kérdezte. - Apró kell?

- Nem a pizzás - szólt hátra Skip a válla fölött hanem Rob Wilkins. -Ki?! - Michael legalább annyira megdöbbent, mint én. - Itt?! Rob egy kicsit türelmetlennek látszott ezt abból állapítottam meg, hogy sötét szemöldöke összébb csúszott. Ugyanúgy, ahogy akkor, amikor olyan tervvel álltam elõ egy elrabolt kisgyerek megmentésére, amit õ túl veszélyesnek gondolt. - Ha rosszkor jöttem, Jess, visszajöhetek... Észrevettem, hogy mindenkinek rám szegezõdik a szeme: Ruthé mélységes aggodalommal õ volt az egyetlen, aki sejtette, miféle érzelmi vihart kavart bennem a volt barátom váratlan megjelenése, Skipé kíváncsian és ellenségesen hiszen egész nyáron egyedül vele randiztam - már ha randizásnak lehet nevezi egy-egy alkalmi pizzázást és mozizást, Mike szintén rosszallóan sosem szenvedhette Robot, fõleg mert meg se próbálta alaposabban megismerni, ugyanakkor részvéttel, mert tudta, milyen kétségbeesetten menekülök a múlttól. És Rob ehhez a múlthoz tartozott. Természetesen ennyi ember fürkészõ tekintete az arcomba kergette a vért. Plusz gõzöm se volt, mit mondhatnék. Komolyan. Totál üres volt az agyam. Csak ez a három szó ismétlõdött benne: Rob idejött. Ide, New Yorkba. És nagyon, de nagyon jó illata van. Tényleg úgy éreztem, mintha megint belém csapott volna a villám. Éppen csak a hajam nem állt tõle égnek. És a csillag alakú heg idõközben teljesen elhalványult.

Ruth sietett a segítségemre: - Mindjárt elmegyünk itthonról, hadd legyetek egy kicsit kettesben. - És letette a tányérokat. -El-me-gyünk?! - méltatlankodott Skip. - És mi lesz a megrendelt pizzával? - Tudod mit? - szólt Rob. - Mégis inkább visszajövök késõbb. Csak akkor jutott el az agyamig, hogy érzek valamit, amikor láttam, hogy hátat fordít, és elindul kifelé. Ez haladásnak számított, hiszen jó ideje kihunyt belõlem minden érzés. Azt éreztem, hogy nem engedhetem elmenni. Legalábbis nem ilyen könnyen, magyarázat nélkül. -Várj! Rob megállt a folyosón, és visszanézett rám. Lehetetlen volt megfejteni az arckifejezését. És nemcsak azért, mert a gondnok még mindig nem cserélte ki a kiégett villanykörtét. Kékesszürke szeme azonban úgy izzott, mint egy macskáé. - Hozom a kulcsomat. Majd azalatt beszélgetünk, amíg veszek valami kaját. - Visszamentem a nappaliba amikor hazajövünk, a nappali asztalára szoktuk dobni a kulcsunkat. Miké elállta az utamat. - Engedj! - szóltam rá. - Jess - súgta -, biztos, hogy... - Engedj! - szóltam rá hangosabban. Nem akarom azt a hitet kelteni, hogy tudtam, mit teszek. Egyáltalán nem tudtam. Talán ezt érezte meg rajtam a bátyám. Vagy így szoktak viselkedni a bátyók, ha váratlanul fölbukkan az a srác, aki összetörte a húgocskájuk szívét. - Csak azért, mert... azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha még egy darabig... de nem akarok... - Eressz! - szakítottam félbe. - Vagy megbánod!

Miké oldalt lépett, én pedig fölmarkoltam a kulcsaimat. - Nemsokára visszajövök - mondtam, és elsliszszoltam Ruth mellett, aki részvéttel nézett rám az új kontaktlencséjén át. Ugyanis megvált a szemüvegétõl, kábé ugyanakkor, amikor abbahagyta a zsírszegény diétát, hogy áttérjen a proteingazdag étrendre. -Azt hittem, pizzát foguk enni - szólt utánam Skip. -Hagyjatok nekem egy szeletet! - mondtam, és már ott sem voltam. New York nem olyan, mint Indiana. De hát ezt alighanem nélkülem is tudtátok. Úgy értem, EGÉSZEN MÁS, mint Indiana. Szülõvárosomban sehova se szokás gyalog menni. Hacsak nem akar lefogyni az ember, mint Ruth akkor néha rászánja magát a gyaloglásra. New Yorkban az ember mindenhova gyalog megy. Senkinek sincs autója, vagy ha van, csak akkor használja, ha kimegy a városból. Mert a belvárosban elképesztõ a forgalom. Minden utcában egymást érik a taxik és a furgonok. És mindenhova el lehet jutni metróval. Nem igaz, hogy a metró nem biztonságos. Csak legyen éber az ember, és ne viselkedjen úgy, mint egy lüke turista, ne bámulja a térképet, és hasonlók. De még ha turista is, az emberek szívesen segítenek. Mert az se igaz, hogy a New York-iak barátságtalanok. Csak többnyire sürgõs dolguk van és türelmetlenek. Ha viszont tényleg eltéved az ember, tíz New Yorkközül kilenc tutira megáll és segít. Különösen, ha lány az, aki segítséget kér. És ha udvarias. De csak most, amikor Rob mellett baktattam a 37. utcán, tudatosult bennem igazán, hogy nem Indianában vagyunk Még sosem sétáltam Robbal. Mindig autóztunk vagy motoroztunk. Most pedig szép lassan ballagtunk lefelé ezen a háromsávos, napsütötte utcán, melynek két oldalán egymást érték a

büfék és pizzázók, a járda pedig tele volt kutyasétáltatókkal és biciklis kínaikaja-kifutókkal, akik boszorkányos ügyességgel szlalomoztak a gyalogosok között. Rob egy szót se szólt. Azalatt se, amíg lejöttünk a lépcsõn az ötödik emeletrõl - azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy liftes házban béreljünk lakást. Portásról nem is szólva, aki fölszól a lakóknak, hogy ki keresi õket. De most, a munkaidõ után hazafelé igyekvõ tömegben éreztem, hogy mondanom kell valamit. Végtére nem talpalhatunk szótlanul egész este. Úgyhogy azt mondtam: - A sarkon túl van egy elfogadható mexikói étterem. Õ most sem szólt, csak bólintott. Sóhajtva mutattam az utat. Ez még rosszabb, mint gondoltam. Belépve az étterembe egyenesen a kedvenc asztalomhoz mentem, ahol szombat esténként szoktunk ülni, s én nyomban nekiesem az ingyen kirakott chipsnek, Ruth pedig avokádókrémet kanalazgat. Végre sikerült leadnia azt a kb. tizennyolc kilónyi súlyfelesleget, amit hatodik óta cipelt magán, azáltal, hogy szigorúan került mindent, amiben liszt és cukor van. Az asztal az ablak mellett áll, úgyhogy az ember jót röhöghet minden arra haladó csodabogáron. Mihelyt leültünk, odajött Ann, a kedvenc pincérnõnk. - Szia, Jess! A szokásosat? - Aha. Ann kérdõn nézett le Robra. Tudtam, mit fog mondani legközelebb, ha Rob nélkül jelenek meg: Ki volt az a dögös srác? -Csak egy sört - felelte Rob. Ann elsietett az italokért és a tortilla-chipsért, mi pedig jó egy percig szótlanul ültünk. Vacsorához még korán volt, úgyhogy rajtunk és a személyzeten kívül senki se volt a helyiségben. Megpróbáltam arra koncentrálni, ami