Sectio Juridica et Politica, Miskolc, TomusXXV/1. (2007), pp. 141-151 A SZAMARITÁNUSOK JOGI HELYZETE A KERESZTÉNY RÓMAI BIRODALOMBAN SÁRY PÁL* Az ószövetségi Szentírás részletesen tudósít bennünket Szamaria Kr. e. 721-ben történő asszír megszállásáról, s az azt követő eseményekről. II. Szárgon, Asszíria királya (Kr. e. 722-705) az izraelita lakosságot deportálta, s Szamaria városait idegen telepesekkel népesítette be, akik Babilóniából, Kutából, Awából, Hamatból és Szefarvajimból érkeztek. 1 A kutatók egy része szerint a szamaritánusok ezeknek az idegen telepeseknek az utódai, akik a helyi kultuszt - vagyis a zsidó vallást - a saját vallási szokásaikkal, hagyományaikkal keverték, s így létrehoztak egy új, szinkretista vallási irányzatot. Mások szerint a szamaritánusok ősei azok az izraeliták, akiket II. Szárgon nem hurcoltatott el Szamariából, akik tehát így eredeti lakóhelyükön maradva ápolhatták tovább a Jahve-kultuszt. A harmadik, s egyben legelterjedtebb álláspont az előbbi két nézet kombinációja: eszerint a szamaritánus népcsoport a Szamariában maradt izraeliták és a betelepített idegen elemek keveredésével jött létre. 2 A Szentírás szerint a szamaritánusok csatlakozni kívántak a babilóniai fogságból hazatérő zsidókhoz, de Zerubbábel, Juda perzsa helytartója (Kr. e. 520 körül), elutasította őket. 3 Az elidegenedés ellenségeskedéshez vezetett. A szamaritánusok előbb megpróbálták megakadályozni a jeruzsálemi templom újjáépítését, 4 majd - miután kudarcot vallottak - saját templomot építettek a Gerizim hegyen. 5 Bár e templomukat I. Johannesz Hürkánosz főpap (Kr. e. 134-104) leromboltatta, 6 a hegy - a mai napig - a szamaritánusok vallási központja maradt. A keresztény Római Birodalomban a szamaritánusok a katolikusok (= ortodoxok), az eretnekek, a zsidók és a pogányok mellett önálló vallási * DR. SÁRY PÁL egyetemi docens Miskolci Egyetem ÁJK, Római Jogi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros 1 Vö. 2Kir 17,24; Josephus Flavius: Antiquitates Iudaicae 9,14,3. 2 E különböző elméletek összegzését lásd Menachem Mor: The Persian, Hellenistic and Hasmonaean Period, in: The Samaritans (ed. by Alan D. Crown), Tübingen 1989, 1 sk. 3 Vö. Ezd 4,2 sk.; Jos. Flav. Ant. lud. 11,4,3. 4 Vö. Ezd 4,4 skk.; Jos. Flav. Ant. lud. 11,4,4. 5 Vö. Jos. Flav. Ant. lud. 11,8,2. 6 Vö. Jos. Flav. Ant. lud. 13,10,3.
142 Sáry Pál irányzatot képviseltek. Megítélésük, s ezzel együtt jogi helyzetük a IV-VI. század folyamán - az államhatalommal szembeni magatartásuk függvényében - többször változott. Míg eleinte a zsidókkal, később elsősorban véres felkeléseik miatt - inkább a szigorúbb szankciókkal sújtott eretnekekkel kerültek egy megítélés alá. 7 Az alábbi tanulmány a rájuk vonatkozó császári rendeleteket kívánja bemutatni, s röviden elemezni. 8 Az első császári rendelet, mely ránk maradt, s mely említést tesz a szamaritánusokról, Nagy Theodosius (379-395) nevéhez fűződik. A császár egyik fontos politikai célját a római társadalom belső békéjének megszilárdítása, a belső feszültségek felszámolása képezte. Ennek jegyében - annak ellenére, hogy 380-ban államvallássá nyilvánította a katolikus kereszténységet - többször fellépett a vallási fanatizmusból táplálkozó erőszak és a vallási diszkrimináció ellen. 9 Ezt tanúsítja az a 390 februárjában kiadott rendelete is, mely Alexandria praefectusinak megtiltotta, hogy az állami célú a két főváros lakosságának ellátását biztosító - tengeri gabonafuvarozás körében a zsidók és a szamaritánusok testületére (Judaeorum corpus ac Samaritanum) hárítson bizonyos terheket. 10 Nagy Theodosius második gyermeke, Honorius nyugat-római császár (395-423) az államvallás megszilárdítására törekedett. Többek között azt kívánta elérni, hogy kizárólag katolikusok maradjanak meg udvarában és a császári szolgálatban. Témánk szempontjából kiemelést érdemel az a - 404 áprilisában kibocsátott rendelete, mely a zsidókat és a szamaritánusokat kizárta az államvédelmi szolgálatot ellátó agentes in rebus soraiból." 7 Ez jól kitűnik a Codex Theodosianus és a Codex Iustinianus eltérő szerkesztési elveiből: míg az előbbi, 438-ban kihirdetett rendeletgyűjteményben a szamaritánusokra vonatkozó rendeletek a zsidókra és a - zsidó és keresztény tanokat keverő - caelicolanusokia vonatkozó joganyaggal képeznek közös címet (CTh 16,8: De Iudaeis, caelicolis et Samaritanis), az 534-ben összeállított törvénykönyvben a szamaritánusok helyzetét rendező constitutiókat már az eretnekek jogait korlátozó rendeletek közé helyezték (C. 1,5: De haereticis et Manichaeis et Samaritis). 8 A téma jelenleg legelismertebb kutatója Alfredo Mordechai Rabello, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora. Publikációi közül a következőket emelhetjük ki: Giustiniano, ebrei e samaritani alia luce delle fonti storico-letterarie, ecclesiastiche e giuridiche /-//, Milano 1987-1988.; The Samaritans in Justinian's Code 1,5, in: Proceedings of the International Congress of the Societé d'etudes Samaritaines, Tel Aviv 1991, 139-146.; The Samaritans in Justinian's Corpus Iuris Civilis, in: Israel Law Review 31 (1997) 724-743.- The Samaritans in Justinian's Novellae, in: Proceedings of the Fifth International Congress of the Societé d'etudes Samaritaines (Helsinki, 2000), Geuthner 2005, 227-236. Ezúton is köszönetet mondok Rabello professzor úrnak, amiért tanulmányait elküldte számomra. 9 Vö. James Everett Seaver: Persecution of the Jews in the Roman Empire (300-438), Lawrence 1952, 49. 10 CTh 13,5,18. 11 CTh 16,8,16. A római államvédelmi hatóság"-ról lásd Sáry Pál: Titkos ügynökök a császárkori Rómában, in: Debreceni Szemle 2002/4, 528-536.
A szamaritánusok jogi helyzete a keresztény Római Birodalomban 143 III. Valentinianus uralkodása idején (425-455) az államhatalom nagyban támogatta az egyház törekvéseit: többek között elősegítette a pápai hatalom megerősödését. 12 A kereszténység további terjedésének előmozdítása érdekében a kormányzat védelmébe vette az államvallásra áttérő személyeket. Egy 426 áprilisában kiadott rendelet kimondta, hogy ha egy zsidó vagy egy szamaritánus gyermeke vagy unokája keresztény hitre tér, a szülő, illetve a nagyszülő nem tagadhatja ki, s nem is mellőzheti a kikeresztelkedett lemenőt: az államvallásra áttérő személynek tehát legalább a törvényes örökrészét meg kellett kapnia a hagyatékból. Az ezzel ellentétes végrendelet a benne foglalt rabszolgafelszabadítások kivételével érvénytelennek minősült, s a kitagadott vagy mellőzött keresztény lemenő peres úton követelhette a törvényes örökrészét. A constitutio értelmében a keresztény vallásra áttért lemenőt akkor sem lehetett kitagadni, ha súlyos bűntettet követett el felmenőjével szemben; ilyenkor - a bűncselekmény bizonyítása esetén az örökhagyónak csupán arra volt lehetősége, hogy kötelesrészre szorítsa a bűnelkövetőt. 13 A birodalom keleti felében a kormányzat az államvallás megszilárdítása és védelme érdekében még határozottabb lépéseket tett. II. Theodosius (408-450), aki udvarát leginkább egy szerzetesi intézményhez tette hasonlóvá, 438- ban a zsidókat és a szamaritánusokat kizárta az állami hivatalokból, eltiltotta minden tisztség (honor) és méltóság (dignitas) viselésétől. Külön megtiltotta, hogy az említett vallású személyek városvédők (defensores civitatis) legyenek, vagy bírói hatalommal rendelkezzenek: ilyen jogkörben eljárva ugyanis visszaéléseket követhettek volna el a keresztényekkel szemben. Természetesen a súlyos terhekkel járó, s emiatt méltán népszerűtlen közhivatalokat a zsidók és a szamaritánusok is betölthették, így szolgálhattak a curiales (városi tanácsosok) és a cohortalini (a helytartó hivatalszolgái) soraiban. Hivatalszolgákként (apparitores) azonban kizárólag polgári ügyekben (in privatis negotiis) hozott bírósági ítéleteket hajthattak végre, s nem lehettek börtönőrök: e tilalom oka is az volt, hogy ne tudjanak visszaéléseket elkövetni a keresztényekkel szemben. A rendelet azt is megtiltotta, hogy a zsidók és a szamaritánusok új zsinagógákat építsenek; kizárólag a régi zsinagógák karbantartására, felújítására kaptak engedélyt. Ha a tilalom ellenére új zsinagógát építettek, annak épülete a katolikus egyház tulajdonába került, s az építő 50 font arany pénzbüntetés fizetésére volt köteles. 12 Vö. A. H. M. Jones: The Later Román Empire (284-602), Oxford 1964,1, 210. 13 CTh 16,8,28. A rendeletet az akkor még csupán hét éves III. Valentinianus nevében valószínűleg a régensi szerepet betöltő Piacidia, a császár anyja, Honorius féltestvére, bocsátotta ki.
144 Sáry Pál A rendelet értelmében azt a személyt (ez valószínűleg zsidót és szamaritánust egyaránt jelentett), aki egy rabszolgát vagy egy szabadon született polgárt akár annak akarata ellenére, akár az illető meggyőzésével a keresztény hitről áttérített saját istentelen (nefanda) vallására, halálbüntetéssel és teljes vagyonelkobzással kellett sújtani. 14 A következő évszázadból nem maradt ránk olyan császári rendelet, mely a szamaritánusokat kifejezetten érintette volna. Az V. század második felében a szamaritánusok helyzete biztosan nem javult, hiszen többször is fellázadtak a keresztény államhatalommal szemben. 15 A VI. század első évtizedei viszont kedvező változásokat hoztak számukra: a jogképességüket korlátozó rendelkezéseket valószínűleg nem tartották be, vagy kifejezetten hatályon kívül helyezték azokat. E kedvező helyzet azonban 527-ben véget ért. Iustinus császár (518-527) uralkodásának utolsó évében, Iustinianus társcsászárrá való koronázása után (tehát 527. április 4-e és augusztus 1-je között), kollégájával közösen kiadott egy rendeletet, mely a korábbi évek viszonylag türelmes valláspolitikájával szakítva, újból kizárólag az ortodox vallású személyeknek engedélyezte a hivatalviselést. A constitutio az eretnekeket (köztük külön kiemelve a manicheusokat), a pogányokat, a zsidókat és a szamaritánusokat egyaránt kizárta valamennyi állami hivatalból: az említett személyek nem tölthettek be semmilyen méltóságot, nem viselhettek tisztséget sem a polgári, sem a katonai igazgatásban, nem tartozhattak semmilyen hivatalnoki rendhez, kivéve az ordo cohortalium-ot, melynek terhei alól viszont nem mentesülhettek; ezen kívül nem lehettek ortodox keresztények ügyében végrehajtók, adóbehajtók, nem lehettek városvédők, nem bíráskodhattak, s ügyvédi tevékenységet sem folytathattak. Ha a tilalom ellenére megmaradtak hivatalukban, ill. felvételt nyertek valamilyen hivatalba, büntetésül - a hivatalvesztésen túl - 30 font aranyat kellett fizetniük, s azok a tisztségviselők is súlyos pénzbüntetésben részesültek, akik alkalmazták őket. 16 Iustinianus császár (527-565) nagybátyja halála után további rendeleteket bocsátott ki, melyek a szamaritánusok jogképességét korlátozták. 527 és 529 között három ilyen irányú rendeletet is alkotott. Az első ezek közül lényegében a 426-ban III. Valentinianus nevében kiadott, fentebb tárgyalt 14 Nov. Theod. 3,2-7. 15 A szamaritánusok 484-ben elfoglalták Neapolist, rátámadtak a pünkösdi ünnepi szentmisére összegyűlt keresztényekre, s a misét celebráló helyi püspöknek levágták az ujjait. Egy időre hatalmuk alá vonták egész Szamariát, s királyukká választottak egy rablóvezért. Caesareában felgyújtották a Szent Prokopiosz-templomot, majd átmeneti győzelmüket a helyi cirkuszban kocsiversennyel ünnepelték meg. Vö. Crown: The Byzantine and Moslem Period, in: The Samaritans, 71 skk.; Nathan Schur: History of the Samaritans, Frankfurt am Main 1992 2, 85 skk. 16 C. 1,5,12.
A szamaritánusok jogi helyzete a keresztény Római Birodalomban 145 constitutio rendelkezéseit újította fel: az eretnekek és a zsidók mellett a szamaritánusoknak is megtiltotta, hogy végrendeletükben kitagadják vagy mellőzzék ortodox vallású gyermekeiket. Az ortodox gyermekekre tehát legalább a törvényes örökrészüknek megfelelő vagyonrészt kellett hagyni. A jogszabálysértő végrendelet érvénytelennek minősült. Az ortodox gyermeket csak akkor lehetett kötelesrészre szorítani (ami a törvényes örökrész egynegyede volt), ha az valamilyen büntettet követett el a szüleivel szemben (a gyermek kitagadása azonban ilyenkor sem volt lehetséges). 17 A következő rendelet, melyet Iustinianus szintén ebben az időszakban bocsátott ki, minden bizonnyal azzal a határozott céllal született, hogy a szamaritánusok vallási irányzatát teljesen felszámolja. A császár parancsba adta, hogy a szamaritánusok zsinagógáit rombolják le, s azokat, akik megpróbálnak újakat építeni, büntessék meg. Kimondta továbbá, hogy a szamaritánusok vagyona sem végrendeleti, sem törvényes öröklés, sem ajándékozás vagy más ügylet útján nem szállhat át másra, csak ortodox személyre. A helyi püspökök és a helytartók kötelesek voltak jelenteni, ha a rendeletet megszegték, s ilyenkor az átruházott javakat a kincstár elkobozta. 18 Könnyen felismerhetjük, hogy e rendelkezés közvetve arra kényszerítette a szamaritánusokat, hogy kereszteltessék meg gyermekeiket. Ha pedig erre nem került sor, az az állami bevételeket növelte. Röviddel később Iustinianus e rendeletét megismételte, s kiteij esztette a montanistákra, a tascodrogitákra és az ophitákra is, akiktől szintén megvonta azt a jogot, hogy zsinagógákat tartsanak fenn, és azokban összegyűljenek. 19 A rendelet értelmében az említett vallási irányzatok követői - élők közötti és halál esetére szóló jogügylet által egyaránt - kizárólag ortodox személyre ruházhatták át javaikat. Mindaz, amit nem-ortodox vallású személyekre ruháztak át, a kincstárat illette. Mindezek mellett a császár újból kimondta, hogy sem eretnek, sem pogány, sem szamaritánus nem szolgálhat állami hivatalban, nem viselhet semmilyen rangot, nem lehet sem tanár, sem ügyvéd. Azt, aki ennek ellenére hivatalban maradt, pénzbüntetéssel kellett sújtani. 20 Egy 529-ben kiadott rendeletében Iustinianus tovább szélesítette a vallásuk miatt joghátránnyal sújtott személyek körét. Általánosságban kimondta, hogy idegen valláshoz tartozó (tehát nem ortodox) szülők után kizárólag ortodox 17 C. 1,5,13. 18 C. 1,5,17. 19 Az eretnek montanisták a misztikus-fanatikus phrygiai Montanosz követői voltak: közeli világvéget hirdettek, s eksztatikus lelkesedésükből fakadóan túlzásokba eső aszkézist gyakoroltak. A tascodrogiták szintén Montanosz követői közé tartoztak; nevüket onnan kapták, hogy imádkozás közben egyik ujjukat az orrukba (gör. drougosz) dugták. Az ophiták a gnoszticizmus egyik fő irányzatát képviselték; jelképük a kígyó (gör. ophisz) volt, nevüket is innen kapták. 20 C. 1,5,18.
146 Sáry Pál gyermekek örökölhetnek, akár végrendelet, akár a törvény alapján, s az ilyen szülők ajándékot is csak ortodox gyermekeiknek adhatnak. Ortodox gyermek hiányában ortodox agnat vagy cognat rokonok örökölhettek, ha azonban az örökhagyó ortodox rokonokkal egyáltalán nem rendelkezett, hagyatéka a kincstárra szállt. A constitutio emellett azt is kimondta, hogy a nem-ortodox (tehát pogány, zsidó, szamaritánus vagy eretnek) szülők kötelesek ortodox gyermekeik eltartásáról gondoskodni, s kötelesek számukra (nemük szerint) hozományt (dos) ill. házasság előtti ajándékot (donatio ante nuptias) biztosítani. A keleti praefectus praetoriónak címzett mandatum végén a császár a pogányok, a szamaritánusok és az eretnekek ellen korábban kiadott rendeleteket megerősítette. 21 Valószínűleg e rendeletek kibocsátása miatt tört ki 529-ben a szamaritánusok legnagyobb lázadása. 22 A felkelők újból elfoglalták Neapolist és Caesareát, a keresztényeket halomra gyilkolták, Neapolis püspökét is megölték. 23 Prokopiosz tudósítása szerint a Caesareában és más városokban lakó szamaritánusok névleg felvették a kereszténységet, a parasztok viszont mind egy szálig fegyvert ragadtak a császár ellen, és egy Iulianos nevű rablót, Sabaros fiát tették meg császáruknak. Egy ideig szembeszálltak a katonasággal és helyt is álltak, de azután vereséget szenvedtek egy csatában, és vezérükkel együtt elpusztultak. Azt mondják, százezer ember pusztult el ebben a vérfürdőben, és a vidék, a földkerekség legtermékenyebb területe attól fogva földművesek nélkül maradt." 24 Mindez a mezőgazdasági ingatlanok keresztény tulajdonosai számára is súlyos következményekkel járt: Ez a helyzet - folytatja Prokopiosz - teljesen tönkretette a földek tulajdonosait, akik keresztények voltak. Noha birtokaikból semmi jövedelmet nem húztak, mindig be kellett szolgáltatniuk a császárnak évi adójukat, amely tetemes összeg volt, mivel a csapás orvoslásában a méltányosságot egyáltalán nem vették tekintetbe." 25 A véres lázadás leverése után Iustinianus tovább korlátozta a szamaritánusok jogait. 531 júliusában kiadott egy rendeletet, mely a pogányok, a manicheusok, a montanisták, a tascodrogiták és az ophiták mellett a szamaritánusoknak is megtiltotta, hogy bármilyen ügyben - akár perben, akár ügyletkötés során - tanúként szerepeljenek, s hogy bármilyen civiljogi ügylet 21 C. 1,5,19. 22 Prokopiosz szerint a szamaritánus parasztok fegyveres felkelése egy iustinianusi rendelet miatt tört ki (História arcana 11). 23 Vö. Crown: i. m., 74 sk.; Schur: i. m., 87 skk. 24 Prokopiosz itt valószínűleg túloz. Malalasz szerint a csatában 20 ezer szamaritánus halt meg (Chronographia 18,447). 25 Prok. Hist. arc. 11 (Kapitánffy István ford.).
A szamaritánusok jogi helyzete a keresztény Római Birodalomban 147 (legitimus actus ill. legitima conversatio) alanyai legyenek. 26 A rendelet a többi eretneknek csak azt tiltotta meg, hogy perben ortodox személy ellen tegyenek tanúvallomást; más személyek ellen tehát tanúskodhattak, s ügyleti tanúk minden további nélkül lehettek. 27 Mint láthatjuk, a szamaritánusok az eretnekek közül is a legveszélyesebbeknek tartottakkal kerültek egy megítélés alá. Három évvel később, 534 júniusában Iustinianus megtiltotta, hogy keresztény rabszolga legyen pogányok, zsidók, szamaritánusok, s más nemortodox személyek tulajdonában. E tulajdoni korlátozás megszegése esetén a keresztény rabszolga ipso iure szabaddá vált, idegen vallású birtokosának pedig 30 font pénzbüntetést kellett fizetnie a császári magánkincstárnak. 28 Újabb három évvel később, 537 augusztusában bocsátotta ki Iustinianus a 45. novelláját, melynek bevezető része szerint a zsidók, a szamaritánusok, a montanisták és más megvetendő személyek" (aliter respuendos homines) közül egyesek arra hivatkozással igyekeztek a curialisi terhektől megszabadulni, hogy ők a közhivatalok viselésétől el lettek tiltva. A császár felháborodva utasította vissza ezt az abszurd felfogást (absurditas), s határozottan kimondta, hogy az említett személyek kötelesek a curialisi tisztséget betölteni, kötelesek az azzal járó terheket viselni, anélkül azonban, hogy ezért bármiféle megbecsülésben kellene részesülniük, s a tisztséggel együttjáró előjogokat sem élvezhetik. Míg az ortodox curialisókat például tilos volt testi büntetésben részesíteni, s más tartományba áttelepíteni, e privilégiumok az említett személyeket nem illették 29 meg. Az 545 márciusában kiadott 131. iustinianusi novella különböző egyházi kérdéseket rendezett. A teijedelmes constitutio 14. fejezete kimondta, hogy ha egy ortodox vallású személy olyan ingatlan tulajdonát ruházza át - akár élők közötti, akár halál esetére szóló jogügylet által - zsidó, szamaritánus, ariánus vagy más eretnek személyre, melyre templom épült, vagy ilyen személyekkel 26 Papinianus a civiljogi ügyletek (actus legitimi) közé a következő öt - sem időhatározást (dies), sem feltételt (condicio) nem tűrő - jogügyletet sorolta (D. 50,17,77): emancipatio (apai hatalom alóli felszabadítás), acceptilatio (stipulatióva\ létrejött kötelem megszüntetése), hereditatis aditio (örökség elfogadása), servi optio (rabszolgák közötti választás a hagyományos részéről), datio tutoris (gyám kinevezése). 27 C. 1,5,21. 28 C. 1,10,2. 29 A novella további része az eretnekek (haeretici) perbeli tanúzási képességéről rendelkezett. Rabello szerint az itt megfogalmazott szabályok a zsidókra és a szamaritánusokra is vonatkoztak (The Samaritans in Justinian's Corpus Iuris Civilis, 730 sk.; The Samaritans in Justinian's Novellae, 230 sk.). Ezzel az állásponttal nem értek egyet, s ezért e résszel nem is foglalkozom. Itt ugyanis azokról van szó, akik ortodox személyek mellett tanúskodhattak, ortodoxok ellen azonban nem. Mivel a szamaritánusok néhány évvel korábban - mint láthattuk - mindenféle tanúskodástól el lettek tiltva, ez a rész rájuk nem vonatkozott.
148 Sáry Pál köt az ingatlanra vonatkozóan bérleti vagy örökhaszonbérleti szerződést, vagy ilyen személyeket bíz meg az ingatlan igazgatásával, az ingatlant a helyi egyház magának követelheti, s ha az ingatlanra időközben az eretnek búvóhelyet (,spelunca) épített, vagy a zsidó zsinagógát emelt, annak tulajdonjoga is az egyházra száll. Hat évvel később, 551 júniusában Iustinianus teljesen megváltoztatta a szamaritánusokkal szembeni politikáját. Az ekkor kiadott 129. novellája, amint címe (De Samaritis) is jelzi, kizárólag a szamaritánusok helyzetével foglalkozott. A bevezető részben (praefatio) Iustinianus utalt arra, hogy a korábbiakban számos joghátránnyal sújtotta a keresztényekkel szemben vadul és kevélyen viselkedő (atroces et elatos contra Christianos) szamaritánusokat: megfosztotta őket a végrendelkezés jogától, és megtiltotta, hogy törvényes öröklés útján olyan rokonaik örököljenek utánuk, akik nem az igaz keresztény vallás követői. Megtiltotta számukra azt is, hogy hagyományt rendeljenek, ajándékot adjanak vagy egyéb módon átruházzák vagyonukat olyan személyre, aki nem ortodox vallású. A constitutio első fejezete szerint a császár értesült arról, hogy a szamaritánusok időközben változtattak magatartásukon, s felhagytak az ellenségeskedéssel. Érdekükben - az őket érő szankciók megszüntetése céljából fellépett Sergius, Caesarea püspöke, aki tanúsította, hogy valóban megváltozott a helyzet, s a szamaritánusok ígéretet tettek arra, hogy a jövőben békésen élnek. A császár erre tekintettel engedélyezte, hogy a szamaritánusok újból szabadon végrendelkezzenek, illetve - végrendelet hiányában - szabadon örököljenek utánuk törvényes örököseik, szabadon ajándékozzanak, rendeljenek hagyományt, s szabadon kössenek szerződéseket. A második caput hozzátette az előbbiekhez, hogy törvényes öröklés esetén különbséget kell tenni keresztény és szamaritánus örökösök között. Ha ugyanis a végrendelet nélkül elhunyt szamaritánusnak vannak gyermekei, melyek közül egyesek keresztények, mások szamaritánusok, akkor csak a keresztény gyermekek örökölhetnek. Ez a különbségtétel a többi törvényes örökösre is vonatkozott, oly módon, hogy az ugyanazon fokú, különböző vallású rokonok közül csak a keresztények örökölhettek az örökhagyó után. A közelebbi fokú szamaritánus rokonok öröklési igénye azonban megelőzte a távolabbi fokú keresztény rokonok igényét. A kereszténység felvételét előmozdítani kívánó harmadik fejezet értelmében a törvényes öröklésből kizárt szamaritánusok is igényt tarthattak utólag örökrészükre, ha az örökhagyó halála után áttértek a keresztények igaz hitére" (ad rectam Christianorum fidem); ilyenkor csupán azoktól a gyümölcsöktől estek el, melyekkel örökrészük az örökhagyó halála és a megtérésük közötti időszakban gyarapodott.
A szamaritánusok jogi helyzete a keresztény Római Birodalomban 149 Ezek után a császár kimondta, hogy a szamaritánusok által készített végrendelet éppúgy érvényes, mint az ortodox személyeké. Hozzátette azonban ehhez, hogy a szamaritánus örökhagyó végakarata csak akkor érvényesülhet teljes egészében, ha vagyonát kizárólag olyan személyekre hagyja, akik az általa követett vallási téveszme (error) hívei. Ha ugyanis a végrendeleti örökösök közül egyesek szamaritánusok, mások keresztények, a keresztények előnyt kell hogy élvezzenek oly módon, hogy a szamaritánusok a hagyatéknak legfeljebb az egyhatod részét (duas uncias) kaphatták meg, a hagyaték többi (tehát öthatod) részére a keresztények tarthattak igényt. Ilyenkor is érvényesült viszont az a szabály, hogy ha a végrendeletben örökössé nevezett szamaritánus személy később keresztény hitre tért, ugyanolyan elbírálás alá esett, mint azok, akik kezdettől fogva" (ab initio) keresztények voltak. Végül a rendelet utolsó, negyedik fejezete engedélyezte, hogy a szamaritánusok ajándékokat adjanak, hagyományokat rendeljenek illetve azokban részesüljenek, rabszolgákat szabadítsanak fel, s egymással szerződéseket kössenek. Iustinianus bízott abban, hogy rendelete nyomán a keresztények és a szamaritánusok közötti feszültségek végleg megszűnnek. A császár ez irányú reményei azonban csakhamar szertefoszlottak. A szamaritánusok 556-ban újból fellázadtak uralma ellen, sok keresztényt megöltek, templomokat gyújtottak fel, s a Caesareában székelő helytartót is meggyilkolták. 30 Rabello szerint e véres felkelés volt az oka annak, hogy 572 májusában II. Iustinus császár (565-578) visszaállította a szamaritánusokat sújtó joghátrányokat. 31 Ezt már csak azért sem tartom valószínűnek, mert a lázadás és a De Samaritis című, 144. novella kiadása között ehhez túl hosszú idő telt el: miért várt volna az államhatalom a megtorlással hat évig? A iustinusi rendelet bevezető része egyértelműen azzal indokolta a szankciók visszaállítását, hogy sok szamaritánus, miután megkeresztelkedett, folytatta korábbi vallásának gyakorlását. 32 Ez pedig az államvallás megcsúfolását jelentette! 30 Vö. Crown: i. m., 75 sk.; Schur: i. m., 90. 31 Rabello: The Samaritans in Justinian's Corpus Iuris Civilis, 732 sk.; uő: The Samaritans in Justinian's Novellae, 233. 32 A szamaritánusok e képmutató magatartására Prokopiosz többször is utal. Említést tesz például egy Arszeniosz nevű illetőről, aki Theodóra császárné legszűkebb köréhez tartozott, s egészen a szenátori méltóságig vitte. Szamaritánus volt, de hogy hatalmát el ne veszítse, fölvette a kereszténységet. Apját és testvérét viszont arra biztatta, hogy kegyetlenül bánjanak el minden kereszténnyel. Egy másik szamaritánus, Phausztinosz, szintén szenátori rangra emelkedett, s elnyerte szülőföldjének kormányzóságát. Színleg ugyan megkeresztelkedett, de továbbra is a szamaritánusok vallási szokásait követte, és szörnyűségeket követett el a palesztinai keresztények ellen (Hist. arc. 27).
150 Sáry Pál A novella első fejezete megtiltotta, hogy a szamaritánusok akár végrendelet, akár a törvény alapján - örököljenek, hagyományban részesüljenek, vagy bármit megszerezzenek ajándék címén. Megtiltotta azt is, hogy a szamaritánusok végrendelkezzenek, ajándékozzanak vagy hagyományt rendeljenek olyan személy javára, aki nem a keresztények igaz hitét" (rectam Christianorum fidem) vallja; keresztény örökös hiányában a szamaritánusok hagyatékára a kincstár tarthatott igényt. A második caput fontos kivételt fogalmazott meg az előbbi rendelkezés alól. Azok a szamaritánusok, akik colonusként (tehát mezőgazdasági ingatlan röghöz kötött bérlőjeként) olyan földet műveltek, melynek jövedelme adóköteles volt, továbbra is szabadon átörökíthették bárkire vagyonukat mind végrendeleti úton, mind a törvény alapján. Ha ilyen személyek örökös nélkül hunytak el, akkor az általuk művelt ingatlan tulajdonosára (dominus praedii) szállt vagyonuk, aki továbbra is köteles volt gondoskodni az adó fizetéséről. A fejezet folytatása számos más szempontból korlátozta a szamaritánusok jogait. Kimondta, hogy a szamaritánusok semmiféle hivatalt sem viselhetnek, nem lehetnek ügyvédek, törvényszéki ülnökök, szónokok, s nem vehetnek részt az ifjúság oktatásában. Kimondta továbbá, hogy azt a szamaritánust, aki megkeresztelkedése után visszatér korábbi vallásához, s megtartja a szombatot, vagy más olyan szokást gyakorol, mely bizonyítja, hogy csak színlelte megtérését, vagyonelkobzással és életfogytig tartó száműzéssel kell büntetni. A császár ugyanezzel a büntetéssel fenyegette azokat is, akik védelmet (patrocinium) nyújtottak ilyen személynek. Az őszintén megtérők megkeresztelését a rendelet természetesen továbbra is támogatta. Az ilyen konvertiták számára azonban előírta, hogy megkeresztelkedésük előtt két évig felkészítő oktatásban vegyenek részt. A katekumenátus elvégzésének kötelezettsége csak a felnőttekre vonatkozott, a gyermekeket, akik a keresztény hitigazságokat egyébként sem lettek volna még képesek felfogni, enélkül is meg lehetett keresztelni. Végül a rendelet megtiltotta, hogy a szamaritánusok keresztény rabszolgát tartsanak, s kimondta, hogy ha egy szamaritánus keresztény szolgát vásárol, a szolga azonnal - ipso iure - szabaddá válik. A szamaritánusok nemkeresztény rabszolgái a constitutio értelmében szintén nyomban szabadokká váltak, ha keresztény hitre tértek.
A szamaritánusok jogi helyzete a keresztény Római Birodalomban 151 The Legal Position of the Samaritans in the Christian Roman Empire Summary The Samaritans formed an independent religious sect in the Christian Roman Empire. Their legal position changed several times during this period. The imperial constitutions restricted their rights gradually, and pressed them indirectly to be baptized. Emperor Honorius expelled them from the agentes in rebus. During the reign of Valentinian III a constitution extended testamentary privileges for Samaritans who converted to Christianity. Theodosius II debarred Samaritans from all dignitates and militiae, but he did not relieve them of the onerous service of the cohortalini and the curiales. The same emperor prohibited Samaritans from constructing new synagogues. Between 527 and 529 Justinian intensified the measures against Samaritans. He excluded them from the legal profession, and forbade them to become teachers. Samaritans were debarred from making wills or receiving inheritances. Their synagogues were to be destroyed. In all probability these measures conduced to the greatest Samaritan revolt in 529. After the supression of the rebellion, Justinian increased his pressure on the Samaritans. He forbade them to be witnesses, perform any legitimus actus, have Christian slaves, and deprived them of the privileges which attached to curial rank. In 551 the emperor changed his policy at the plea of Sergius, the bishop of Caesarea. He restored the right of the Samaritans to make a will, receive inheritances, give donations, and to enter other contracts. In 572, however, Justin II once again deprived Samaritans of these rights. The cause of this new change was the misconduct of the Samaritans. Many of them obviously simulated conversion to Christianity: after receiving baptism they continued their former religious customs, and in this way they infringed the state religion. For this reason the emperor prescribed a two year catechumenate for Samaritans before being baptized, and punished severely those who only simulated their conversion.