Maquesta Kar-Thon Harcosok sorozat II. kötet A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tina Daniell Maquesta Kar-Thon Copyright 2003 by Wizards of the Coast, Inc. Licensing by Hasbro Consumer Products All Right Reserved Fordította: Zarándy Beáta Borítórajz: Jeff Easley Kiadja: a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert ISBN: ISBN 963-9474-39-8 Terjeszti: Delta Vision Kft. Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax: (36-1) 216-7054 w w w. d e l t a v i s i o n. h u
Maquesta Kar-Thon Harcosok sorozat II. kötet Tina Daniell Delta Vision Kiadó Budapest
Első fejezet Előkészületek Mi a véleményed Maquesta Kar-Thon? Lendle megfontoltan és kissé modorosan beszélt, ahogy a gnómok szoktak, amikor más fajok egyedeivel társalognak még akkor is, ha az illetőt már csintalan kölyökkora óta ismerik, ahogy jelen esetben is. Mit gondolsz? kérdezte megint, tágra nyílt, csillogó fekete szemekkel. Abból, hogy Lendle milyen izgatottan nézegeti a fényes hengereket és a karcsú vaspálcákat a kufár standján, és hogy magához képest milyen vontatott lassúsággal beszél, Maq tudta, hogy akármik legyenek is azok a tárgyak, a gnóm borzasztóan vágyik rájuk. Maq a nyakát nyújtogatva az apja hajóját kereste a tekintetével a hevenyészett standok közül, amelyek a piactér
szerepét töltötték be Lacynosban, a minotauruszok kikötővárosában. Részemről semmit sem gondolok azokról az izékről, bármik legyenek is. Ezt te is tudod, Lendle. Ha nem árbocokról vagy vitorlákról van szó, lövésem sincs. Gyerünk. Épp eleget vacakoltunk már itt. Vissza kell mennünk a hajóra. Még rengeteg tennivalónk van, hogy felkészüljünk a holnapi versenyre. Maquesta hangjában árnyalatnyi idegesség csengett. Lendle azonban a jelek szerint meg sem hallotta. A gnóm szinte megigézve állt ott, tömzsi, fürge ujjai között forgatta, ütögette, próbálgatta, tapogatta a tárgyakat. Maq felsóhajtott, és még egyszer próbálkozott. Lendle, egyértelműen úgy látom, hogy pontosan ezekre van szükséged. Biztos vagyok benne, hogy nem lennél meg nélkülük. Szerintem, vedd meg őket már amennyiben van rá elég pénzed tette hozzá félhangosan. Most, hogy már hetek óta semmilyen tisztességes munka nem akadt a Perechon számára, nem tudom csörög-e még valami az erszényedben. Az enyém minden esetre üres. Igen, igen Maquesta Kar-Thon. Úgy vélem igazad van. Valóban szükségem van ezekre. Ezzel Lendle a vállára vetett zsákba nyúlt, és előhúzott belőle egy lapos, négyszögletes bőrdobozt, amely számos kis fiókot és rekeszt tartalmazott. Fürgén nyomkodni kezdte a tetején lévő színes gombokat, miközben lelkesen magyarázta Maqnak, hogy ebben a találmányában van egy fiók, amely most már bármelyik pillanatban kinyílhat, és pontosan annyi pénz lesz benne, amennyit a kufár felszámolt az áruért. Ehelyett azonban a doboz alja leesett, a gnóm kevéske dugipénze pedig az utca sáros földjére szóródott. Jaj istenem, jaj istenem! jajveszékelt Lendle, rögtön visszatérve a gnómokra jellemző szokásos beszédsebességre.
Maq lehajolt, hogy segítsen neki összeszedni a pénzérméket, és figyelte, ahogy az elárusító egy testes ember asszony gyanakodva megvizsgál minden egyes érmét, mielőtt odaadná a sok hengert és pálcát. Maq el tudta képzelni, hogy a kereskedőnek eddig minotauruszokon kívül nem sok vásárlóval volt dolga. Mithas szigetén meglehetősen ritkán fordultak meg idegen fajok képviselői hacsak nem rabszolgaként. Ők viszont nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is vehettek volna, így olyan alantas munkára kényszerültek, mint a kufárkodás. Mire a nő átnyújtotta a tárgyakat, Lendle már össze is rakta gépesített pénztárcáját, és a zsákjába süllyesztette. Maq nem emlékezett rá, hogy a gnómnak valaha egyetlen találmánya is a rendeltetése szerint működött volna. A dokk felé terelgette a gnómot, ahol a csónakot hagyták, amivel a Perechonról partra szoktak szállni. A gnóm mámorosan szökdécselt boldogságában, olyan fürgén fúrva át magát a tömegen, hogy Maq kénytelen volt nagyobbakat lépni, nehogy lemaradjon. Érdekes párost alkottak: a magas, karcsú, ébenbőrű nő, éjfekete göndör hajjal és a hófehér sörényes, mogyorószínbőrű, apró, tömzsi gnóm. Ahogy végighaladtak a zord és fantáziátlan kőépületek között futó kövezetlen utcákon, néhány ormótlan minotaurusz utánuk fordult. Maq tapasztalatai szerint ezek az állatias teremtmények nem tartották sokra az idegen fajokat, és nem sok érdeklődést mutattak irántuk egyedül rabszolgaként és a gladiátorjátékokhoz szükséges áldozati harcosokként volt rájuk szükségük. Maq próbálta legyőzni a borzongását. Ő sem szívlelte a minotauruszokat, a városukban pedig kifejezetten rosszul érezte magát. Egyszer csak egy feléjük tartó városlakóra lett figyelmes, aki a kikötő felől közeledett. Íves szarvai úgy csillogtak, mintha frissen lennének fényesítve, és az egyiknek a csúcsán aranykarika díszelgett. A testét borító vöröses bundát kihangsúlyozta a hatalmas vállain átvetett, lebegő vörös
köpeny. Mellén bőrszíjak futottak keresztbe, melyeken számtalan kés és finoman faragott nyelű kisbalta lógott. Karcsú csípőjére tökéletesen simult a zöld és kék szegecsekkel kivert bőrszoknya, amelyen meg-megcsillant a napfény. Kezében masszív láncot tartott, melynek a végén vastag nyakörv tekeredett egy olyan teremtményre, amilyet Maq még soha nem látott. Körülbelül akkora volt, mint egy kutya, de inkább valami óriás patkánynak látszott, csakhogy nem volt sem bundája, sem farka. Hat lába volt, és a felső állkapcsából széles, veszedelmes kinézetű fogak türemkedtek az alsó ajka fölé. A teremtmény a minotaurusz nyomában igyekezett, aki időnként rántott egyet a láncon, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje. A lény olykor-olykor fenyegetően felszisszent, ha valaki túl közel került hozzájuk. Ilyenkor a minotaurusz még durvábban megrántotta a láncot. Maq észrevette, hogy a vas nyakörv nyílt, nedvező sebet vájt a teremtmény majdhogynem színtelen bőrébe. Közelülő barna szeme leplezetlen rosszindulattal sandított a gazdájára. Maq lelassította a lépteit, amint a páros közelébe ért. Lendle, aki az új szerzeményein kívül amelyeket most is a kezében szorongatott minden másról megfeledkezett, ugyanazzal a lendülettel tovább nyomult. Maquesta utána nyúlt, és megragadta a gallérját, megrázta, hogy végre ráfigyeljen, és fejével a minotaurusz és a háziállata felé intett. Lendle egy pillanatig pislogott, mintha mély álomból ébredne, aztán követte Maq tekintetét. Szeme egy pillanatra érdeklődve összeszűkült. Oszkip. Randa egy teremtmény. Még egyet sem láttam a földalatti romokon kívül. Az igazat megvallva, még egyáltalán nem láttam egyet sem. Csak képeken. Meg hallottam róluk. Állítólag falánk húsevők. Azt hiszem. Hmm. Nem, lehet hogy azok az ocsmákok. Azok aztán tényleg rémesen néznek ki. Még soha nem láttam egyet sem. Volt
azonban egy nagybátyám, aki szemtől szembe találkozott egyel, egy földalatti barlang felfedezése során. Még sokkal rondábbak, mint az oszkipok a gnómból egyre gyorsabban ömlöttek a szavak. Az oszkip akkor hirtelen dühösen felszisszent. Maq nem tudta, mi válthatta ki, de a teremtmény vicsorogva a gazdája torkának ugrott. A nehéz lánc és a nyakörv valamelyest megfékezte a mozdulatában. A minotaurusz meglepő ügyességgel és gyorsasággal ellépett a támadó állat elől, rövid kardot rántott elő a fegyvertartó hámjából, és egy erőteljes csapással levágta az állat fejét. Az oszkip nyakából sugárban dőlt a vér, még erőtlenül rúgott párat, aztán a földre zuhant. Takarítsátok el rendelkezett a minotaurusz, miközben az oszkip bőrén tisztára törölte véres fegyverét. Amikor már megfelelően tisztának találta, visszadugta a hüvelyébe. Két koszos kinézetű ember rabszolga, akik eddig a gazdájuk mögött haladtak, odalépett az oszkip még mindig rángó testéhez. Az egyikük megragadta a teremtmény hátsó lábait és vonszolni kezdte, vércsíkot húzva a földön. A másik a fejet csapta a hóna alá. Így mentek tovább a gazdájuk mögött a Szarvas-öböl mentén húzódó mocskos utcán. Maq csak állt és nézte, amint a rabszolgák a kikötő vizébe hajították a véres tetemet, a többi különféle szemét közé, amelyek oly jellemző aromát adtak Lacynos levegőjének. Hmm. Nagyon megnyerő. A minotauruszok. A nagybátyám folytatta Lendle a fecsegést mindenesetre épphogy elkerülte az ocsmák csápjait vagy inkább karjait, attól függ, honnan nézzük. Bár az egyik csápon szemgolyók voltak. Vagy fél tucat szem, az elmondása szerint. Azt hiszem, ezt nem lehet karnak nevezni. Bár talán mégis, mert a szemek nem a végén voltak. Így mondta a nagybátyám, és neki aztán tudnia kell. Szóval a szörnynek három vagy négy lába volt, és nagyon gyorsan mozgott. A nagybátyámnak mégis sikerült kicseleznie a lényt, és végül kijutott a barlangból anélkül, hogy
meg kellett volna ölnie azt a teremtményt fejezte be Lendle elégedett mosollyal a meséjét. Maquesta tovább sétált a csónakjuk felé. Minek háziállat, ha kegyetlenül bánsz vele, aztán megölöd mormogta a fejét csóválva. Igazából a minotauruszok a gonoszak, és nekik kellene a póráz végén lenniük. Örülök, hogy megválunk a társaságuktól, miután megnyertük a kikötői versenyt. Remélem, egy darabig nem kell visszajönnünk majd ide. Az eset gondolkodóba ejtette Maqot, és csendben sétáltak tovább. Amikor azonban a nyílt tenger felől érkező sós fuvallat áttört a nehéz levegőn és Maq arcába csapott, a lány rögtön felvillanyozódott. A rakpartra kilépve teljes pompájában látta az édesapja hajójának, a Perechonnak kettős árbocát, és rögtön elöntötték az érzelmek. A járása is a hangulatához igazodott. Hamarosan a Perechonon lesz. Hazaér. Siessünk, Lendle. Apa már biztosan aggódik miattunk. Sietek válaszolta a gnóm, még mindig a szerzeményeit vizsgálgatva. Melas Kar-Thon Perechonja nem a legszebb hajó volt a Vér-tengeren vitorláit foltok tarkították, és a festék is pattogzott róla. Áramvonalas testének és kecses orrának köszönhetően azonban még mindig sebesen futott. Kétségkívül a leggyorsabb hajók egyike volt Ansalon vizein. A Perechon kétárbocos vitorlás, a szkúnerekhez hasonló hadihajó volt, melynek nagyméretű vitorlái biztosítják a gyors mozgást, az evező nyílások pedig a manőverezést segítik a csatában. A hajótest mintegy százhúsz láb hosszú volt, és az orrában kilövő állás tornyosult. Magát a fegyvert egy hatalmas íjat, amelyből szigonyt, nyilat, dárdát, vagy bármilyen egyéb tárgyat lehetett kilőni, amelynek kezelése meghaladta egy ember erejét a hajófenékben tárolták. A másnapi versenyen nem volt engedélyezett fegyver használata. Megjelenésének dacára a Perechon nem sok csatát látott, leginkább kereskedelmi
hajóként használták, alkalmanként pedig utasszállítóként is működött, ha valaki gyorsan és nyugodtan szeretett volna eljutni valahová. Az utóbbi időben kikötőről kikötőre hajózott vele a kapitány, munkát keresve. A hajó korlátai mahagóniból készültek, az oszlopokat gazdag faragás borította, amitől a templomok boltozatát tartó hatalmas pillérek miniatűr változatának tetszettek. Az orrfa, a hajó orrából előrenyúló rúd, edzett diófából készült. A pácolt tölgyből készült főfedélzetet állandóan fényesítették és csutakolták, a hátsó fedélzet pedig fehér tölgyből volt, amit egy elf erdőből importáltak. Maquesta majdnem annyira büszke volt a hajóra, mint az apja. Maq letekerte a Perechon csónakjának kötelét a cölöpről, amihez kikötésükkor odaerősítették, és ellökte magukat, majd erőteljes csapásokkal evezett a hajó felé. A Perechonhoz közeledve megpillantották a hajókorlátot fényesítő matrózok csoportját. Mások a borítás újrafestésén munkálkodtak serényen. Maq gyanította, hogy az apja szeretné, ha a hajó a lehető legjobb állapotában mutatkozna a verseny alatt. Széles mosoly ült ki az arcára még van elég idejük, hogy ő és Lendle is bekapcsolódjon a munkába. Szerette volna, hogy minden tökéletes legyen az apja számára, hiszen nagyon fontos volt neki ez a verseny. Melas apja, az apjának az apja és még annak az apja is tengerész volt. Az a mondás járta a családban, hogy a Kar- Thonok ereiben inkább tengervíz kering, mint bármi más. Melas nagyon értette a mesterségét. Maq anyjának, Mi-alnak a titkos házasságukba hozott szerény hozománya, valamint a játékasztalok mellett szerzett szerencsés nyeremények és a Kar- Thon család egyárbocosának eladásából származó bevétel lehetővé tette Melas számára, hogy megépítse a saját hajóját. Tudta, hogy mit akar, és hogy mit kell megalkotnia: a leginkább tengerbíró és legfürgébb hajót, ami valaha is létezett.
Perechonnak nevezte el, az apró tengeri madár után, amelyet a felesége oly szívesen nézegetett. Mi-al elf volt, és Melas biztos volt benne, hogy a tengeren biztonságban lesz azok elől, akik üldözik a fajtáját. Bő, kámzsás köpenybe rejtette a Perechon legénységének kíváncsi tekintete elől, és a nő csak az éj leple alatt merészkedett partra vele, amikor a sötét elrejtette a vonásait. Egyedül Lendle tudott a titkukról és osztozott Melas gyötrelmeiben. Mi-al tizennégy évvel ezelőtt eltűnt, nem sokkal Maquesta negyedik születésnapja után. Akkor Melas teljesen összeomlott, hiszen így nem maradt rá esélye, hogy fia szülessen, aki majd továbbviszi a Kar-Thonok tengerész hagyományait. Melas mindennek ellenére eltökélte, hogy mindent megtanít egyetlen gyermekének a hajózás tudományáról, művészetéről és szeretetéről. Így is tett, de előbb formára vágatta a leány elf származásáról árulkodó hegyes füleit. Maquesta külsőleg teljesen embernek nézett ki, de közben tökéletesen tudatában volt elf örökségének. Melas biztonságban akarta tudni, és Maqnak semmi kifogása nem volt a csel ellen. Életben akart maradni, és boldoggá akarta tenni az apját. * * * * * Nem fogod kitalálni, ki indul még holnap a versenyen fordult Maq Averonhoz, a Perechon másodkapitányához, amikor átmászott a hajó oldalán. Kezében az indulók részletes listáját lobogtatta, amit Lacynosban kapott, miután benevezte a hajót a versenyre. A Torado bukott ki belőle a másik, szintén Saifhumról származó tengerjáró neve. Nos, akkor alighanem izgalmasan fognak alakulni a dolgok vigyorgott Averon, és a szeme még a szokásosnál is huncutabbul csillogott.
A saját, egyedi színeinket kell kitűznünk, hogy mindenki lássa, hogy mi vagyunk a legyőzendő saifhumi hajó. Én magam készítettem az új zászlót. Hogy tetszik? intett Averon a fejével a Perechon közelebb álló árbocának csúcsa felé. Maq hirtelen észrevette, hogy a többi matróz abbahagyta a munkáját, és mindenki őt és Averont figyeli, kitörni készülő nevetéssel. A szája elnyílt, ahogy mindig, amikor rájött, hogy Averon megint valami ügyes tréfát eszelt ki és hogy az áldozat ő maga. Maq gyomra összeszorult. Felnézett az égre. Az árboc legtetején a lemenő nap sugaraiban félreismerhetetlenül Maquesta világos sárga selyem alsóruhája kevés igazából nőies ruhadarabjainak egyike lebegett a tengeri szellőben. A lány különösen nagy becsben tartotta, mivel ez azon kevés dolgok egyike is volt, amelyek az édesanyja örökségéből túlélték a tengerész életmódot. Maq éles kiáltással az árbochoz ugrott, és felszökött rajta, hogy visszaszerezze, de előbb még megrovó tekintetet vetett Averonra. Hogyan tehette? Pont Averon! Averon és Maq édesapja gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Sokszor versengtek ugyanazért a nőért amíg Melas meg nem ismerkedett Mi-allal egyik kereskedő útján, amelyen egyedül vett részt. Melas elvette a nőt és ezzel véget vetett a vetélkedésnek. Averon sok időt töltött a friss házasok társaságában, és Melas sokszor eltöprengett rajta, hogy vajon rájött-e, hogy a felesége elf. Averon azon az úton is Melasszal volt, amikor Mi-al eltűnt, és ő pátyolgatta a négyéves Maqot, amikor az apja hatalmas fájdalmában átmenetileg megfeledkezett róla, hogy van egy gyermeke is. A heves Averon, aki mindig valami gonosz tréfán törte a fejét, a második apja volt. Egy hirtelen széllökés megtaszította Maqot, és majdnem lelökte az árbocról. Összeszorította a fogait, elfintorodott és
lerázta magáról a rátörő elkeseredést. Nem engedhette meg magának, hogy sírva fakadjon, nem volt felesleges keze, amivel letörölhette volna a könnyeit és elhomályosult tekintettel nem tudott mászni. Megerősödött a tengeri szél, és a Perechon hánykolódni kezdett. Maqnak minden eszére, minden erejére és minden ügyességére szüksége volt, hogy tovább tudjon mászni. Azon kívül azt sem akarta, hogy az őt figyelő legénység bármelyik tagja is észrevegye felindultságát. Maq többé-kevésbé a Perechon üdvöskéjeként nőtt föl, akinek mindenki a kedvében járt, ha volt ideje, és akit mindenki szeretettel vett körül. Ahogy azonban felnőtt, megváltoztak a dolgok. A matrózok nem tudtak mit kezdeni Maquestával, a fiatal nővel néha még ő maga sem tudott mit kezdeni magával. Visszahúzódtak, nem barátságtalanul, hanem óvatosan. Ez pedig nem volt helyénvaló. Nem, hogyha Maquesta valamikor a Perechon kapitánya akart majd lenni. Márpedig az akart lenni. Ezért aztán tisztában volt vele, hogy minden alkalom próbatétel lehet, ahogyan kétségtelenül ez is az volt. Letekintve Maq rájött, hogy egyikük sem láthatja az arcára kiülő elkeseredést. Játékfigurákként tömörültek alatta, nevetve és feléje mutogatva. A durva hajókötél felsebezte a tenyerét, kiserkent a vére, a szél pedig egyre erőteljesebb lökéseket mért rá. Végül azonban a kezeiben tartotta a finom selyemruhát, és mosoly futott át az ajkán. A ruhának nem lett semmi baja. Averon óvatosan kötötte oda az árbochoz. Lemászott, amilyen gyorsan csak a dühöngő szél engedte, és könnyedén a fedélzetre szökkent. Előadását befejezendő, gyilkos pillantást lövellt Averon felé, majd kimérten végigpillantott a körülötte csoportosuló matrózok arcán, van-e valakinek mersze megjegyzést tenni. Averon egy pillanatig kerülte a tekintetét, aztán eltúlzott meghajlásba ereszkedett és leemelte képzeletbeli kalapját.
Szép munka, Maquesta Kar-Thon! jelentette ki, ráemelve szemét, amelyben megint csak huncutság csillogott. Valóban szép munka! Maq legalább három percig ellen tudott állni Averon hízelgésének. Amikor már éppen érezte, hogy az ajkai lassan mosolyra nyílnak, Melas Kar-Thon lépett a főfedélzetre a hajó farában lévő kabinjából. Látván, hogy vagy egy tucatnyi matróz tétlenül álldogál a szellemi csatározást folytató Averon és Maquesta körül, kettejük mellett termett és rájuk bődült. Mi folyik itt? Ha elfelejtettétek volna, versenyre készülünk. Averon, te disznó! Már megint miféle tréfát eszeltél ki, amivel feltartod a legénységet a munkában? Mindenki vissza munkára ti ketten meg főleg! ordította Melas, fenyegető pillantást vetve Averonra és Maquestára. A kemény szavak ellenére mindezt a Perechon szeretetreméltó kapitányára oly jellemző kedélyes mogorvasággal közölte. Még be sem fejezte a mondanivalóját, a matrózok már gyorsan visszaugrottak a helyükre dolgozni, minimális zsörtölődés közepette, ami azt jelezte, hogy mindent összevetve elégedettek a kapitánnyal és a munkájukkal. Ti kettőtökkel meg mit kezdjek? Nektek kellene példát mutatnotok magyarázta Melas erőltetett komolysággal, megpróbálva átölelni Maqot és Averont. Maq ügyesen kisiklott az apja markából, de Averon nem volt olyan fürge. Melas a barátja vállára tette a kezét, és az ölelésből hirtelen fogásba váltott át. Nem mintha ez túl nehéz lett volna. A barátok különbözőségéről tanulmányt lehetett volna írni: Melas több mint hat láb magas volt, ragyogó fekete bőre még Maquestáénál is sötétebb. Teljesen kopasz, ami még szembetűnőbbé tette széles, erős vállain ülő nagy fejét. Testének izomzata csak az elmúlt években kezdett igazán megmutatkozni, középtájt egy kis megvastagodással, ami a sör szeretetéről árulkodott. Averon jó egy fejjel alacsonyabb volt nála, és enyhén karikalábú. Sötétszőke haját mostanában
hosszúra növesztette, megpróbálva elrejteni a kopaszodó foltot a feje búbján. Vastag, kipödört bajsza volt rajta az egyetlen gondosan ápolt részlet. Bronzbarna bőrét kicserzette a nap, ittott ráncokat húzva, amitől valóságos koránál idősebbnek nézett ki. Megtudtál valamit a nevezési díj befizetésekor, Maquesta? Bármit, aminek hasznát vehetjük holnap? kérdezte Melas, erősítve a szorításon, amivel fogva tartotta Averont, aztán egy játékos taszítással elengedte. A másodkapitány tett néhány botladozó lépést, aztán megfordult és teljes súlyával nekiugrott a nagyobb embernek, ledöntve azt a lábáról. A két férfi pillanatokon belül birkózva gurult fel-le a fedélzeten. Hagyjátok abba! kiáltott rájuk csípőre tett kézzel Maquesta, akit megint felbosszantott, hogy az apja és Averon pillanatok alatt mennyire képes visszavedleni kölyökké. Hagyjátok már abba! kiabált rájuk hangosabban. Mindkettőtöknek jó formában kell lenni holnap, különben semmi esélyünk nincs, hogy megnyerjük a versenyt. Álljatok már fel! néha tényleg úgy érezte, mintha az anyjuk lenne. A dorgálás hatására végül kissé ugyan megtépázva, de mindketten talpra álltak. Az előttük álló verseny mindkét férfi számára fontos volt, ahogy a Perechon fedélzetén mindenki számára. A Solinari és a Lunitari már jó párszor körbejárt az égen azóta, hogy a Perechonnak legutoljára jól fizető kuncsafttal volt dolga. A legénység nagy része szokás szerint a hajón maradt. Melas, aki örült, ha meg bírt maradni a sok fizetési meghagyás közepette és mindaddig nem aggódott, amíg hajózni engedték nem tartozott a legmegbízhatóbban fizető főnökök közé. A Vér-tengeren szolgáló matrózok jól tudták ezt, de azok, akik igazán élvezték a hajózást, szerettek nála dolgozni. Ez a legutóbbi ínséges időszak azonban elég hosszúra nyúlt és Averon nemrég lelépett a szokásos kimaradásaira,
hogy megkeresse a szerencséjét, ahogy meglehetősen nagyzolva be szokta jelenteni. A kiruccanásokat megelőzően Averon általában Melas szemére vetette, hogy nem elég ambiciózus. Előbb vagy utóbb azonban mindig újra a Perechon nyomára bukkant, jó adag hihetetlen történettel a tarsolyában, de egyéb szerzemények nélkül gyakran még egy lyukas garas sem volt nála. Ilyenkor aztán Melason volt a sor, hogy némi építő jellegű kritikával illesse. A folytonos ugratások ellenére igazán komoly nézeteltérés soha nem mérgezte meg Melas és Averon barátságát. Ahhoz túl mély volt. Maq pedig mindig örült Averon visszatértének, mind az apja, mind saját maga miatt. Ő is része volt az egyetlen családnak, amelyet a lány valaha is ismert. Averon e legutóbbi alkalommal a minotauruszok cirkuszához kapcsolódó verseny hírével tért vissza. Az esemény nyilvánvalóan azért kerül megrendezésre, hogy a minotauruszok megalázó vereséget mérjenek az egyéb fajtákból kikerülő nevezőkre, és egész idő alatt a hajózási tudásukat fitogtatták, mintegy bemelegítésként a halálosan komoly cirkuszi versengés előtt. Averon szerint a díj nem volt kevés, a Perechon és a legénysége jó darabig elhajózhatna belőle. Melas kemény szorításából megmenekülve Averon otthagyta őket, miközben ál-felháborodásának adott hangot, színpadiasan kijelentve, hogy mennyire nem becsüli őt a Perechon kapitánya és annak a lánya. Mi volt ez az egész? Mi történt közted és Averon között? vonta kérdőre Melas Maqot, amikor egyedül maradtak. És mi van a kezedben? Amikor feljöttem a fedélzetre, úgy néztél ki, mint aki menten megnyúzza Averont. Averon kezdte a lány, de aztán elbizonytalanodott és csak megrázta a fejét. Semmi. Nem történt semmi. Tudta, hogy bármennyire jogos is a panasza Averon
viselkedése miatt, Melas akkor is mindössze egy vállrándítással intézi el. Mindig ez történt. Melas szeretettel átölelte a lányát, és magához húzta, majd nyomott egy csókot a homlokára. Mindenki feszült a verseny előtt. Bármit tett is, biztos vagyok benne, hogy azért tette, hogy mindenki szórakozzon egy kicsit. Neked is meg kell értened, Maq mondta Melas, gyengéden megrázva a lány vállát. Kevés olyan igaz barát akad, mint Averon. Biztos vagyok benne, hogy nem akart bántani. Maquesta válaszul átölelte az apját. Tudom. És nincs semmi baj ezzel kivonta magát a karjaiból és elvigyorodott. Viszont éhes vagyok. Megyek, megkeresem Lendle-t és megnézem, mit főz vacsorára. Remélem nem megint a szárított angolna becsinált újabb változatát. Maq nézte, ahogy az apja elballag és a hátsó árboc a hajó rövidebb árboca kötélzetét ellenőrző matrózokhoz lép. Aztán megfordult és elindult előre, a hajókonyha irányába. Persze, hogy Averon egy kis mókát akart mindenkinek kivéve engem, mormogta magában. A konyha küszöbére lépve Maq már tudta, hogy az aznap esti menü mégiscsak szárított angolna lesz, bár ez alkalommal néhány olyan fűszerrel, amit nem tudott beazonosítani. A magas lábos biztonságosan aládúcolva rotyogott a fatüzelésű kályhán, halszagú, olajos illatokat eregetve, amelyek összetéveszthetetlenül árulkodtak a becsináltról. Lendle azonban nem volt sehol. Maq behúzta a nyakát, miközben a láboshoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálja, mi fő benne. Lendle úgy szerelte fel a konyhát, hogy gyakorlatilag a főzéshez szükséges minden eszköz nagykanalak, merőkanalak, kétágú villák, lábasok és serpenyők a mennyezet alatt felfüggesztett mozgatható hevederek kavalkádján függött, amelyek a keze ügyében lévő különböző bőrszíjakban végződtek. Lendle állította, hogy pontosan tudja,
melyik szíjjal hozhatja mozgásba a hevedereket, hogy a kívánt eszközt a tűzhelyhez, vagy a kecskelábú asztalhoz húzza, hogy aztán egy következő rántással leakassza a rugós kampójáról, ahonnan egyenesen a kezeibe hullik. Maq tapasztalatai szerint azonban ez meglehetősen ritkán sikerült. Inkább az volt a jellemző, hogy a kívánt eszköz zörögve a padlóra zuhant a szoba másik végében, mint ahol Lendle állt vagy pedig egyenesen a rotyogó ételbe hullott. Az is gyakran előfordult, hogy Lendle egyetlen rántására az egész hóbelevanc hangosan csörömpölve leszakadt, mire mindenki odarohant megnézni, mi történt. Egyszer-kétszer pedig az is megtörtént, hogy egy hegyes főzővilla enyhén megsebesítette valamelyik vigyázatlan látogatót. Maq azonban gyanította, hogy Lendle ezeket a baleseteket a legénység azon tagjai számára tartogatta, akik megbántották, vagy megszólták a főztjét. Már elég régóta nem esett le egy villa sem. A lábos fölött állva azon morfondírozott, hogy belekóstoljon-e az ételbe. A benne úszó nyálkás gömbök, melyek leginkább hámozott szőlőszemekhez hasonlítottak de kétségkívül nem azok voltak, és a felszínen tekergőző dolog, amit Maq egyértelműen valamiféle csápnak nézett, végül eltérítették szándékától. Inkább felkapott egy darab kétszersültet az asztalon heverő néhány fonnyadt narancs mellől, és elhagyta a konyhát. Az alsónemű incidens miatt még nem állt teljesen készen arra, hogy csatlakozzon a verseny előkészületeihez, úgyhogy inkább a hátsó kabin felé indult, amely két részre volt választva, Maq és az édesapja számára. Lendle birodalma éppen alattuk helyezkedett el. A Perechon mérnök-szakácsa viszonylag nagy kabint birtokolt, Melas ugyanis engedékenyen eltűrte Lendle barkácsszenvedélyét, és leküzdhetetlen kényszerét, hogy mindenféle tárgyakat halmozzon fel, amelyek esetleg még jól jöhetnek. Maq hangosan kopogott az ajtón, majd várt egy kicsit, végül pedig belökte és bedugta a fejét,
tudván, hogy Lendle néha annyira elmerül a barkácsolásban, hogy meg sem hallja a kopogtatást. Maquestának, mint mindig, most is le kellett küzdeni az érzést, hogy egy hihetetlen, állandóan szűkülő kamra csapdájába került. Az összes falat, a padló és a mennyezet nagy részét, és minden egyéb vízszintes felületet ellepett a legkülönfélébb tárgyak óriási gyűjteménye. Mindegyik fel volt címkézve, dobozolva és rendszerezve Lendle egyéni szisztémája szerint. A falra erősített kampókról madzag- és vékony fémhuzaltekercsek, feltekert vastag kenderkötelek, és láncszemek kötegei lógtak. A padlón faládák sorakoztak katonás rendben, csordultig megtömve fogaskerekekkel, deszkákkal, csigákkal és vásznakkal. Maq feje különböző méretű fűzfakosarakkal és további kötelekkel megrakott hálóba ütközött, amint behajolt a kabinba. A rendszerezett zűrzavarban az egyetlen kivétel Lendle falra erősített ágya volt. Tipikus tengerjáró fekhely volt ez, magasított oldallal, fejrésszel és lábbal, hogy ne guruljon le a lakója, ha viharos a tenger. A padlóhoz erősített kisasztal lapját is keret fogta körül, hogy ne essenek le a ráhalmozott tárgyak. Az egészet egy viharlámpa világította meg, amely a plafonról lógott. Lendle általában az asztal alatt tartotta a szerszámosládáját, ahol négy, a padlóhoz erősített fadarabbal támasztotta ki. Most azonban nem volt ott, ahogy a törpe sem. Maqnak semmi különösebben sürgős megbeszélnivalója nem volt, inkább csak valami meghatározhatatlan kíváncsiságtól hajtva becsukta a kabin ajtaját, és a raktérbe indult. Az utóbbi hónapokban ugyan nem sok mindent tároltak ott, de Maq tudta, hogy Lendle néha kihasználja a nagy teret, amikor valamelyik különösen kifinomult találmányának ötletét modellezi, vagy valami olyasmin dolgozik, amihez sok hely kell. * * * * *
Tűz van! kiáltotta hangosan Maq, félúton megfordulva és felfelé igyekezve a raktérbe vezető létrán. Alatta füst gomolygott, és csak remélni tudta, hogy a legénység valamelyik tagja meghallotta a kiáltását és elkezdik hordani a vízzel teli vödröket. Tű Maq érezte, hogy megragadják az egyik bokáját, és lefelé húzzák, el a létra fokától, hogy elengedje azt. Ahogy lefelé zuhant, valaki a szájára tapasztotta a kezét és elkapta estében. A szeme lassan hozzászokott a lángok által vetett tompa fényhez, és a füsttől könnyező szemét törölgette. Lendle! csattant fel. Nyugalom! szólt rá élesen a gnóm, miközben elengedte. Maq felett állt és metsző pillantást vetett rá. Lendle! Gargath Szürkekövére, mi a fene folyik itt? Most aztán végleg tönkre fogod tenni az egész hajót! Nem fog leégni a Perechon. Jó mérnök vagyok jelentette ki Lendle, lassan formálva a szavakat, hogy Maquesta megértse. A hangjában sértettség és izgatottság csengett. Maquesta a lángok forrását próbálta kifürkészni. Valóban, úgy tűnt, hogy egy téglával elkerített részről jönnek, és a füst már kezdett is oszladozni. A téglából összerakott rekesz egyik oldalán nyitva állt egy ajtó, mellette pedig egy halom fa tornyosult. A téglák tetején hatalmas sárgaréz gömb nyugodott, amelyet körülölelt a téglaépítmény. A gömb leginkább valami teáskannára emlékeztetett, csakhogy a teteje zárt volt és csak két cső vezetett ki belőle, amelyek egy nagy hengerhez kapcsolódtak, amely a raktérből az alsó fedélzet és az evezőskamrába vezető csapóajtó felé volt megdöntve. A lángok és a Lendle lábánál álló lámpa gyenge fényében Maquesta nem igazán tudta kivenni, hogy hol végződik a henger, vagy hogy kapcsolódik-e valami a másik végéhez. Látta, hogy a hozzá közelebb eső végen a kanna és a henger még nincs teljesen
összekapcsolva. A hangokból utalva a gömb belsejében víz indult forrásnak, és Maq a henger egyik oldalán távozó gőzpamacsokra lett figyelmes. Azt is észrevette, hogy Lendle a Lacynosban beszerzett csődarabokat szorongatja. Gőzgép közölte, a csőre utalva. Látod ezt? mutatott büszkén a tákolmányára. Ez fog segíteni a Perechonon, amikor kinn vagyunk a tengeren és eláll a szél. Lendle lelkesen bólogatott, mintegy igazat adva saját magának. De hát már vannak evezőink, tíz pár, arra az esetre, ha elül a szél motyogta zavartan Maq. Nem mintha túl gyakran kellene őket használni, tette hozzá magában. A Perechon jól felszerelt hajó volt, és a legénysége is értette a dolgát, ezért még a legkisebb szellőt is ki tudták használni. Ez az egyik ok volt, de ezenkívül a legénység egyik tagja sem lelkesedett túlzottan az ötletért, hogy eveznie kelljen. Melas se nagyon erőltette a dolgot ami nagyban hozzájárult a legénység körében való népszerűségéhez. Igenis segíteni fog erősködött Lendle. Meg fogom mutatni neked, Maquesta Kar-Thon. Most még nem. De hamarosan. Most pedig menj. Rengeteg dolgom van. és ezzel a létra felé tuszkolta a lányt. Na jó, de csak óvatosan fordult Maq vonakodva a kijárat felé. De várj csak. Állt meg a lábával a létra első fokán. Azért kerestelek, mert éhes vagyok. Mindenki éhes. Mikor fogunk enni? Maquesta Kar-Thon Lendle szavaiból sütött a szemrehányás. Tisztában vagyok a kötelességeimmel. Nem vagyok varázsló, hogy az ételt csak úgy, hipp-hopp az utolsó pillanatban teremtsem elő. A mágia gondolatára Lendle méretes orra fintorra húzódott. Már fő a vacsora. A szokásos időben fogunk enni. Jobb lenne, ha a saját kötelességeiddel törődnél. Menj és segíts apádnak a verseny előkészületeiben. Tűnés!