NNCL722-3EDv1.0 BENEDEK ELEK VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KIRÁLYKISASSZONY és más mesék Fedéllélterv: KADMIUM GRAFIKA Copyright 2001 Black & White Kiadó Ali rights reserved! Minden jog fenntartva! Tilos a könyv bármely részét sokszorosítani, reprodukálni akár elektronikus, akár mechanikus úton, beleértve a fényképezést és más módokat is, valamint bármilyen információtároló és visszakereső rendszerben tárolni, a Black & White Kiadó előzetes írásos engedélye nélkül! BLACK & WHITE KIADÓ 4401 Nyíregyháza, Pf. 287. Telefon/fax: 42/421-497 Felelős kiadó: Fehér Sándor ISBN: 963 9330 40 X
Világszép Nádszál Kisasszony Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja, azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja. No, azt keresheted mondotta a bátyja, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül. Hiszen szép a feleséged mondotta a királyfi, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon. Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak: Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga. No bizony, ha az, megyek is utána. Megállj csak, fiam mondja az öregasszony, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod raja. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja. Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asz-szonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi: Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár? Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét? Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! szólott a macskájának, igazítsd útba ezt a legényt! Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána. Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elmondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja: Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három arany hajszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa. Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vág-tatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a
királyfinak. Itt vagyok, kicsi gazdám! De hallgassatok csak ide. mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt. No kicsi gazdáin, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat? Mondotta a királyfi: Mint a gondolat, édes lovam. Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk. Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott strázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak. Most már mehettek mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos: Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában. Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára leptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott strázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun. Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált. Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak
Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után meghajoltak. Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta: Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a világszép Nádszál kisasszonyt. S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja: Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman. Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának: No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat. Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolon-dították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava: Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok. De csak most ijedt meg igazán a királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállót! a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt. Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szom-júságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé. No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe. Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak-
Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örül az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják. Itt a vége, fuss el véle!
A só Volt egyszer egy öreg király, annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azon-képpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken: Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem? Mint a galamb a tiszta búzát mondta a leány. Hát te, édes leányom? kérdezte a középsőt. Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt. Na, most téged kérdezlek fordult a legkisebbikhez, mondjad, hogy szeretsz? Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! felelt a kicsi királykisasszony. Mit beszélsz, te haszontalan lélek förmedt rá a király, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót nem volt pardon s grácia: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánamegy a királyfi, s beszól: Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot! Lelkem, uram mondja a királyné, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. Jól van mondja a király, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízeden volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király. Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz? Sóval süt-főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram monda a fiatal király. Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Három nemes legény Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy szegény nemesember. Ennek a szegény nemesembernek volt három szép dalia űa, egyik szebb, s vitézebb a másnál. De hiába voltak vitézek, ott a falujokban nemigen mutogathatták vitézségüket. Megegyeztek, hogy elmennek szerencsét próbálni. Felkötötték a kardjukat, elbúcsúztak az apjuktól, s elindultak torony irányában. Addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg nagyerdőbe értek. Éppen este volt, tüzet csináltak egy fa alá, s a tűz körül leheveredtek. Még el sem szenderültek, odajön egy öregasszony, jó estét mond nekik, s kéri a nemesúrfiakat, engedjék meg, hogy ő is fekhessék le a tűz mellé. Hát mi hogyne engednők meg, öregasszony monda az idősebb, itt elhalhatsz az Isten szabad ege alatt. Azzal elaludtak. Reggel, mikor fölébredtek, s továbbindultak, az öregasszony megköszönte a szállást", s az idősebb fiúnak egy kicsi erszényt adott. Azt mondta: Tedd el ezt az erszényt, s jól vigyázz rá, mert ez olyan erszény, hogy soha a pénz nem fogy ki belőle! Örültek a fiúk, hogy mindjárt első nap ilyen nagy szerencséjük volt, megköszönték az öregasszonynak az erszényt, s mentek tovább nagy örömmel. Estére egy nagy folyóvízhez értek, s nem is mentek tovább, a folyóvíz partján leheveredtek. Hát ismét jön az öregasszony, s kéri őket, hogy ma éjjel is ott hálhasson mellettük. Hogyne engedték volna meg, megengedték szívesen. Reggel, mikor tovább akartak menni, az öregasszony a középső fiúnak egy látatlan sapkát adott, s erősen a szívére kötötte, hogy jól vigyázzon reá, mert ez aztán olyan sapka, hogy ha a fejére teszi, emberi szem nem látja őt. Megköszönték az öregasszonynak a sapkát is, s mentek tovább. Harmadnap estére egy nagyvárosba értek. Azt mondja az idősebb fiú: Próbáljuk meg, hogy csakugyan ad-e pénzt ez a kicsiny erszény, s ha igen, vegyünk egy szép házat, háljunk ma éjjel a magunk házában. Eléveszi az erszényt, kinyitja, belenyúl, s hát csak úgy ömlik ki belőle a sok ezüst s arany. Mindjárt megvettek egy szép házat, a legszebbet az egész városban. Ettek, ittak, vígan voltak, aztán lefeküdtek. De még el sem szenderültek, bekopogtat az ajtón az öregasszony, s szállást kér tőlük éjszakára. Bezzeg hogy adtak szívesen, hiszen ennek az öregasszonynak köszönhették a szép házat. Vetettek neki jó puha ágyat, s nyugodalmas jó éjszakát kívántak. Reggel, mikor felébredtek, mondja az idősebb fiú: Na, fiúk, most mit csináljunk, itt maradjunk, vagy továbbmenjünk? Van szép házunk, pénzünk bőven, élhetünk urasán, míg a világ lesz. Mondja a legkisebb fiú: Már csak menjünk tovább, még eddig sehol meg nem mutattuk a vitézségünket. Közbeszól az öregasszony is: Csak menjetek, menjetek, még nagyobb szerencse is vár reátok. Nesze édes fiam monda a legkisebb fiúnak, adok neked egy aranyvesszőt, s ha valahol bajba kerülsz, csak suhints vele, s ahányat suhintasz, annyi regiment katona áll a szolgálatodra. Most pedig induljatok isten hírével, engem többet nem láttok az életben! El sem búcsúzhattak, meg sem köszönhették nagy jóságát az öregasszonynak, hirtelen eltűnt szemük elől, mintha a föld nyelte volna el. Továbbmentek, mendegéltek, s másnap egy még nagyobb városba értek. Abban a városban lakott a fekete király, akinek olyan szép leánya volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
Ez a királyleány kihirdette az egész országban, s az egész világon, hogy csak annak lesz a felesége, aki őt a kockajátékon legyőzi. Hanem azt is kihirdette, hogy úgy próbáljon valaki szerencsét, hogy ha őt le nem győzi, karóba huzatja a fejét. Királyúrfiak, hercegek, gró-fok, bárók s mindenféle legények próbáltak szerencsét, de karóba is került valamennyinek a feje, mert a királykisasszony mindenkit legyőzött a kockajátékban. Hallják ezt a fiúk, s elhatározzák, hogy ők is szerencsét próbálnak. Ment először a legidősebb fiú. Jelentette magát a királynál, hogy ő feleségül akarja venni a leányát. Jól van, fiam monda a király, nézz csak le az ablakon, 99 legénynek karóban a feje, a tied lesz a századik. Már egy életem, egy halálom, azért mégis megpróbálom monda a fiú, s ment egyenest a királykisasszony szobájába, aki ott ült az asztalnál, s most is játszadozott egymagában. Leült a fiú is az asztalhoz, s elkezdettek játszani. Reggel elkezdették, délebédkor félbehagyták, aztán ismét folytatták, de mindig csak a királykisasszony nyert. Hiszen nyerhetett, abból a kicsi erszényből a pénz mégsem fogyott el. Csodálkozik a királykisasszony, hogy miféle tárcája lehet ennek a legénynek, hogy abból a pénz soha ki nem fogy. Mondja neki: Na, látom, hogy soha a pénzedet el nem nyerem, add nekem ezt a kicsiny erszényt, a feleséged leszek. Egyéb sem kellett a királykisasszonynak, hogy a legény átadja az erszényt. Kikiáltott az ablakon: Jertek, jertek, katonák, lökjétek ki ezt a legényt! Abban a pillanatban beléptek a katonák, s a szegény legényt úgy kilökték az ajtón, hogy a nyaka is majd megszakadt belé. Visszament nagy búsan az öccseihez, elpanaszolta, hogy milyen cudarul bántak vele. Gondolkoztak, tűnődtek, vajon hogy tudnák visszaszerezni az erszényt. Na mondta a középső fiú, majd megpróbálom én s ment egyenest a királykisasszonyhoz. Felséges királykisasszony monda a legény, azért jöttem, hogy adja vissza a bátyám erszényét! Mit? pattant föl a királykisasszony, majd adok én neked erszényt! Bekiáltotta a katonákat, hogy dobják ki. De a legény hirtelen a fejére húzta a sapkáját, s láthatatlanná lett. Keresték, tűvé tették a palotának minden zegét-zugát, de a legényt nem találták. Hanem mikor a királykisasszonnyal egyedül volt, levette fejéről a sapkát, s ott állott előtte ismét. Látta a kiráiykisasszony, hogy ennek a legénynek valami csuda-sapkája van. Elkezdett neki hízelegni, még az arcát is cirókálta-ma-rókálta, hogy adja oda neki csak egy percre azt a csudálatos sapkát, hadd nézze meg. Addig hízelkedett, hogy a legény odaadta neki a sapkát. Egyéb sem kellett a királykisasszonynak. Egyszeriben behívatta a katonákat, s kidobatta a legényt. Visszament nagy búsan ez is a testvéreihez, s elmondta, hogy s mint járt a királykisasszonnyal. Majd visszahozom én mondta a legkisebb az erszényt is, a sapkát is. Ment a palota elé, ott hármat suhintott aranyvesszejével, s abban a pillanatban három regiment katona állott a háta mögött. Őreá pedig olyan ragyogó, aranyos, gyémántos ruha kerekedett, hogy királyfinak is beillett volna. Bemegy a királykisasszonyhoz. Ott volt éppen a király is, a király minden nemzetsége, s mondja a fiú bátor hangos szóval: Felséges királykisasszony, azért jöttem, hogy add vissza bátyáimnak az erszényt s a sapkát.
Haj, megharagudott a király szörnyen, hogy az ő leányához csak beállít egy jöttment Isten tudja ki". Kiált a katonáknak: Dobjátok ki ezt a szemtelent! De bezzeg nagy ijedtségre változott a nagy haragja, mert odakint három regiment katona döngetni kezdette a palota falát magyarosan. Azt mondta a király: Ne haragudj, fiam, küldd el a katonáidat, inkább neked adom a leányomat s fele országomat... A fiú erre a szóra kihajlott az ablakon, suhintott hármat a vesszejével, s úgy eltűntek a katonák, mintha a föld nyelte volna el őket. De még az ő testéről is eltűnt az aranyos, gyémántos ruha, s az a kopott, viseltes ruha maradott rajta, amelyikben hazulról elindult szerencsét próbálni. Hanem az aranyvessző ott volt a kezében. Mindjárt odament hozzá a királykisasszony, cirókálta-marókálta, s mondta neki: Jaj, de szép aranyvessző, mutasd csak egy pillanatra. Nem lehet mondta a fiú. Hiszen most már úgyis egymásé leszünk hízelkedett a királykisasszony, csak éppen megfogom, s mindjárt visszaadom. Addig beszélt, addig hízelkedett, hogy a fiú odadta neki az aranyvesszőt. No bizony, ha odadta, repült is ki az ajtón. Éppen olyan csúfosan kidobták, mint a bátyjait. Szégyellte a szegény fiú a dolgot, de annyira szégyellte, hogy vissza sem mert menni a bátyjaihoz. Ment, amerre a szeme látott, s aznap este egy nagy rengeteg erdőbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s el is aludt mindjárt. Álmában azt látta, hogy az a vénasszony, akitől az aranyvesszőt kapta, megjelent előtte, s azt mondta néki: Ügyetlenek voltatok mind a hárman, fiam, de jó szívvel voltatok irántam, még egyszer segítek rajtatok. Van itt az erdőben egy hajításnyira tőled egy csudaforrás. A csudaforrás mellett egy al-mafa. A csudaforrásból töltsd meg a kulacsodat, a fáról szakíts le két almát, de te se a vízből ne igyál, se az almából ne egyél! Aztán öltözz fel rongyos ruhába, menj be a király palotájába, ott majd a két almát megveszik a király asztalára, mert olyan szép almát még emberi szem nem látott. De attól a két szép almától a király egész háza népe megbolondul. Elhívják a világnak valamennyi doktorát mind, de egy sem tudja meggyógyítani a királyt s háza népét. Akkor te öltözz fel doktornak, jelentsd magadat az udvarmesternél, hogy te majd meggyógyítod őket. Egy csepp a csudaforrás vizéből elég. Reggel, mikor felébredt a fiú, gondolkozik, gondolkozik, hogy ő milyen csodálatos álmot látott. Hátha beteljesedik az álma. Ment, hogy megkeresse a csudaforrást, s csakugyan meg is találta. Éppen egy hajításnyira volt attól a fától, amely alatt aludott az éjen, s a csudaforrás mellett ott volt az almafa, s az almafán éppen két piros alma, de olyan szép, amilyen szépet ő sohasem látott. Telemerítette a kulacsát vízzel, leszakította a két almát, s meg sem állott a király palotájáig. Ott az almát megvették, megették, s meg is bolondultak tőle mind. A világnak ami híres orvosa volt, mind egybehívták, de hiába hívták, egy sem tudta meggyógyítani őket. Akkor aztán jött a kicsi nemeslegény, s jelentette, hogy ő doktor, s meggyógyítja a királyt s háza népét egy nap alatt. Bevitték nagy örömmel, s adott egy cseppet a csudaforrás vizéből a királynak. Adott a királynénak is, annak is mindjárt megjött az esze. Hanem a királykisasszonynak nem adott, s az, szegény bolond feje, annyi bolondságot beszélt összevissza, hogy még az apja s anyja sem tudták megállani a kacagást. Könyörgött a fekete király s a királyné, gyógyítsa meg a leányt is, s olyant nem kívánhat, hogy ne teljesítsék. Jól van monda a doktor, adják nekem a királykisasszonyt, adják vissza az erszényt, a
sapkát, az aranyvesszőt, egyszeriben meggyógyítom. Nem volt más mód, meg kellett, hogy ígérjék. Visszaadták az erszényt, a sapkát, az aranyvesszőt, s akkor a királykisasszony is kapott egy cseppet a csudaforrás vizéből. Egyszeriben megjött az esze a királykisasszonynak, s még aznap csaptak nagy lakodalmat, hogy hetedhét országra híre ment. A fekete király átadta egész királyságát a kicsi nemeslegénynek, s a két idősebbet megtette hercegnek. Most aztán vitézkedhettek, volt módjuk benne. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Világszép Ilonka. Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy leánya. Ez a leány olyan szép volt, hogy messze földről csodájára jártak. A szép-ségiért el is nevezték Világszép Ilonkának. Addig beszéltek a népek Világszép Ilonkáról, hogy a királynak is, aki éppen házasulandó legény volt, fülébe jutott a híre, s attól fogvást nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal. Volt az udvarban egy festő, s ennek azt mondta a király: Menj el ahhoz a Világszép Ilonkához, s fesd le nekem, hadd lám, csakugyan olyan szép-e, amint mondják! Mert ha olyan, Isten, Krisztus úgy segéljen, feleségül veszem. Elment a festő, fölkereste Világszép Ilonkát, lefestette, s hazavitte a képet a királynak. Itt van, felséges királyom, éppen szakasztott ilyen, mint a kép. Magam se láttam ilyen szépet, mióta a világra születtem. Nézi, nézi a király a képet, a szeme-szája tátva marad a nagy erős csodálkozástól. Mindjárt hívatta az udvarmesterét, megparancsolta, hogy fogasson be hat bársonyhintóba, s hozassa el Világszép Ilonkát az egész nemzetségével. No, azt bizony könnyen elhozhatták. Elég lett volna egy hintó is, mert Világszép Ilonkának az apján kívül senkije sem volt. Szépen beültették a hintóba Ilonkát, az apja felült a bakra, a kocsis mellé, s azzal megindultak a király városába. Mentek, hol lassan, hol sebesen, s egyszer aztán belekerültek egy nagy rengeteg erdőbe. Amint az erdőben haladnak, csak elébük toppan egy vén cigányasszony a leányával. Csúf volt mind a kettő, mint az ördög. A vénasszony megállítja a kocsist. Állj meg kocsis, végy fel a hintóba, s bizony megszolgálom! Félre az útból, vén boszorkány! rikkantott rá a kocsis. Tudod-e, hogy ez a király hintója? Hallja ezt a beszédet Világszép Ilonka, kihajlik a hintából, s mondja: Csak hagyjad, hadd üljenek fel, azt akarom, hogy a mai nap mindenkinek jó nap legyen! Azzal felültette magával szemközt a cigányasszonyt s a leányát, a kocsis pedig továbbhajtott. Kevés idő múlva egy nagy folyóhoz értek. A vén cigányasszony itt nagy hirtelenséggel megfogta Világszép Ilonkát, kivette két szemet, s azzal a folyóba lökte. A kocsis meg a szegény ember semmit sem vettek észre, s hajtottak tovább. Hazaérnek a király udvarába, s szalad a király a hintó elé, hogy levegye a Világszép Ilonkát. Haj, de szinte kőbálvánnyá változott, mikor meglátta a vén banyát s leányát. Hiszen ez a világcsúf leány nem a Világszép Ilonka! kiáltott a király szörnyű haraggal. Nézi a szegény ember, nézi a kocsis is. Mennyre-földre esküdöz-nek, hogy ők Világszép Ilonkát hozták, s ez a világcsúf leány csak az erdőben ült fel a hintóba. De a vénasszony is mennyre-földre esküdött, hogy ő a szegény ember felesége, az a leány meg az ő leánya. Világszép Ilonka csak az úton egy kicsit megfeketedett. Jól van mondta a király-, most már a szavamat meg nem másolom. Ha szépségében feleségül akartam venni, feleségül veszem csúfságában is, de téged, szegény ember, sírig tartó tömlöc-be vettetlek, amiért nem vigyáztál a leányod szépségére. Eleget beszélt a szegény ember, hogy egész úton le sem eresztették a hintó födelét, hogy nap sem sütött a leányára, hogy az ő leányát elveszette ez a vén boszorkány, de emezek meg jobban győzték szóval, s a király nekik hitt, a szegény embert pedig töm-löcbe vettette. Eközben Világszép Ilonkát vitte a folyó, sodorta, sodorta mind tovább, tovább, egyszer aztán kidobta a partjára, éppen egy halászkunyhó elé. Abban a halászkunyhóban egy öreg halász meg a felesége laktak, s éjfélidőben keserves sírásra ébredtek fel. Megszólal a halászné: Hallá-e, gazda, valaki sír az ajtó előtt. Bizony, mintha én is sírást hallanék monda a halász. Már csak kinézek, hogy mi van