TOTTH JENŐ A LÉLEK SZAVAKAT KERES

TOTTH JENŐ A LÉLEK SZAVAKAT KERES Püski, Budapest, 2000

Totth Jenő: A lélek szavakat keres Életmű gyűjteményes kiadása, 2000. Totth Jenő Püski Kiadó Nyomd. 1013 Budapest Krisztina krt. 28 T.: 375-7763 Tipográfia, tördelés: Dobó Nándor, CAD BT. PRINTED IN HUNGARY 2

OLVASÓIMNAK! A déli féltekéről köszöntelek, kedves Olvasóm és szeretettel ajánlom ezt a könyvet idős és fiatal Barátaimnak és minden, hazáját szerető a nemzetét féltő magyarnak. Ebben a négy verseskönyvembő1 válogatott gyűjteményben egy több mint félszázada idegenben bujdosó ember lelke keresett szavakat, hogy kifejezhesse érzéseit és elmondhassa mindazt, amit a vele rokon lelkeknek és a magyar nemzet aprajának-nagyjának üzen. Igen A lélek szavakat keres. de már dadogni tud csupán... napunk lement, hajunk deres s nem vágyjuk lázas éjszakán. hogy megleljen a szerelem és fölzúgjon a vágy szava... hisz nem dalol már életem, ha dalosnak is látszana. Kiiszom lassan a kupám... az Isten áldón néz le rám s lelkem csupán egyet akar: Hitemtől dőljenek hegyek s én emberebb ember legyek. Istenem, s magyarabb magyar. A Kiadó segítségével a távolból kiáltott szó, és a szavak által a szerző végre hazatért a Kárpátok ölére, ahonnan a zsarnokság elől való menekülés ellenére, lélekben soha-sem távozott. Hozzád szólok, kedves Olvasóm és megosztom a lelkem mondanivalóját Veled. Ha ezeknek a verseknek az elolvasása után úgy gondolod, hogy az olvasottakat akár Te is írhattad volna, és hogy Neked is van a számomra mondanivalód, ragadj tollat és írj.

Mert a válasz egyrészt azt mutatná, hogy a könyvem jó kezekbe került, másrészt pedig azt, hogy soraimnak az olvasó szívéhez, lelkéhez sikerült szólaniok. Őszintén kívánom. hogy az új évezred során teljesüljenek törekvéseink, céljaink és vágyaink, és kérem Istent, hogy mindnyájan ne csak merjünk szebb jövőről álmodni, de merjünk tenni is érte, s hogy tetteinkből összefogás, a nemzetünkért érzett felelősségtudat, áldozat és országépítő, a magyar nép szeretetét tanúsító munka váljék. Az Isten áldjon és őrizzen meg szeretteiddel együtt. Kelt az Antipodiumon, 2000. májusában Baráti köszöntéssel Totth Jenő 16. Caley Cresc. Narrabundah. ACT. 2604 AUSTRALIA 4

KÖSZÖNTÖM AZ OLVASÓT! Ebben a kötetben négy verseskönyvemből válogatott csokrot adok az Olvasó kezébe és remélem, hogy sikerül benne kifejezésre juttatnom nem csak a magam, hanem az Olvasó érzéseit, vágyait, aggodalmait, Isten keresését, s a Haza és népünk iránt érzett szeretetét is. Az itt következő oldalakon egy, a zsarnokság elől elmenekült és lélekben mégis itthon maradt ember szólal meg. Magyarországon könyv-alakban először, hogy szívének leírt dobbanását felajánlja az édes anyanyelvünkön olvasó közönségnek. A bujdosás hosszú, külföldön töltött ideje új magyar embertípusokat alakított ki. Vagy olyan embereket termelt, akik könynyedén, vagy nehezen, de hajlandók beleolvadni a menedéket nyújtó ország társadalmába, vagy olyanokat, akik, bár alkalmazkodnak változott környezetükhöz, csak lakhelyet cseréltek menekülésük után, de hazát és szívet nem. Úgy érzem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Mert a testet elcsábítani, elűzni, bebörtönözni, vagy megölni lehet ugyan, de a szellemet, amikor mögötte hívő lélek áll, megtörni lehetetlen. Mert bármi történnék is, az szabad és erős marad. Az itt közreadott verseimben ez a lélek keresett szavakat. Szavakat és ütemet, hogy érzéseimet, gondolataimat, Istenkeresésemet és népem iránti végtelen szerelmemet kifejezze. Ezeket az érzéseket, gondolatokat kincsnek tekintem és remélem, hogy megoszthatom kedves olvasóimmal. Kelt Budapesten, 1999 karácsonyán. Totth Jenő 5

6 Szöllősy Szabolcsnak, kedves rokonomnak ajánlom

LEHAJOLT HOZZÁM Bolygókra hágott s megszólalt az Isten, az ég kárpitja megrepedt belé s amikor gondom árván, fájva vittem, lehajolt hozzám, hisz lelkem Övé és bíztatott, hogy álljak meg a szélben, dühös orkánnak vessem vállamat, és nézzek túl a földi szenvedésen, hiszen az élet mindég megmarad. Biztatott, győzzek más és magam ellen, hiszen erőm van, amit Ő adott... hogy tegyek jót, mert énbennem a szellem örökké él és testem sem halott: Csillag anyagból s folyami agyagból gyúrta az Úr, hogy tartson egy, kicsit, míg egyszer, végre, amikor az Ur szól, fel nem emel a buzgó, tiszta hit. Ne bándd, ha fájna... az elnyűtt anyagra foltot már raktam annyiszor, tudod, s mikor a folt már ismét elszakadna, örülj, hogy nem ád többé bánatot! Így szólt az Úr és testemért cserébe adott fényeset, színe patyolat, nem aggódom, hogy le kell vetnem végre, a szakadt régit az új megmarad. Az Antipodiumon. 1998. 7

ELHALLGATOTT Elhallgatott a szívhez szóló ének, s ami maradt, az horpadt sírhalom; de mindig él az Isten-adta lélek, s, alkot megint az üszkös romokon. Áldjon meg Isten, fáklya-lelkű költők! Tudom, hogy egyszer majd találkozunk, s együtt imádjuk akkor a Teremtőt, és felé fordul vágyódó dalunk. Tudjuk, hogy rezgett a szívetek húrja, s miként sírt minden szó-tárogató lelketek mélyén, és halotti torra hogyan hívott a gyász-szaggatta szó. Most búcsúzom, ti, fáklya-lelkű költők, örökségetek gazdag áldomás, mely halhatatlan és a szebb jövendőt, úgy, ahogyan ti, sohsem zengi más. Az Antipodiumon, egy előadás zárószavaiként ÖNVALLOMÁS HARMADIK SZEMÉLYBEN Hajnalban jött meg és bekopogott, közben megrázott néhány ablakot egy régi lélek, mely új testre várt és betartotta az örök szabályt: paranccsal jött, hogy: küzdjél és szeress, s a szikesbe is, ha kell, újra vess! A parancs így szólt: Higgyél és remélj, s mindig hű szívvel, imádkozva élj! Új testében a lélek itt maradt, hogy küzdjön, távol csillagok alatt, sötétben s fényben... és néha dalolt, mikor sírt, vagy ha széles kedve volt. 8

Paranccsal jött, hogy: Tűrj és megbocsáss másoknak csalfa vermet soh se áss, és ha kell, állj ki bátran a hitért, s egy megcsonkított, árva nemzetért! Tudjad, hogy élsz és lesz új holnapod, noha e földi gúnyád megkopott. De ha a tested beteg és sebes, ne mást kárhoztass, csak magadra vess. Kardod s a vérted soha le ne tedd, és, ha kell, tollal védd a nemzeted, ameddig az Egy Isten engedi: Ezzel imádd és szolgáljál Neki! Így szólt a Lélek míg hullott a hó... télen meg napunk fénye biztató... Északon s délen élek egyaránt. Otthon, hol testvér él és jó barát, a vér piros és hol sós a könyű, a hó fehér és ahol zöld a fű! Így álmodom, mert ez az életem, így vallom és így élni is merem. De itt is otthon, e délszigeten, hiszen a terhét én is viselem. Mégis szerelmem a szívemben rág, mert tudom, mi a gaz, s mi a virág. Az Antipodiumon, 1998. 9

10 AZ IHLET (Válaszul egy levélre) Ha meglátod, hol rejlik égi szikra, s érzed, mikor száll harmat a csalitra: Az ihlet áldott meg egy pillanatra, ajándékként, hisz mást mit is akarna? Ha lelket látsz egy könnyes, fáradt szemben, a kis-madárban, mint az ágra lebben, ha örülsz, mikor pirkad már a hajnal, s a nap fölébred kócos, sugár-hajjal, vagy zene szól és elringat a dallam, belső ütem e százszor kedves balzsam, az ihlet áldott meg egy pillanatra, hogy örülhess, ha más nem is akarna. Ha rútban is megláthatod a szépet, a parányban meg látod az Egészet, az Úr megáldott, mert szívedben hit lett a fényes szárnyú égi kincs, az ihlet, Az Antipodiumon ÉLNI AKARUNK Ha ránk is dőlne az egész világ, és elhervadna sok élet-virág, jég verné, sáska rágná a verést, álom tompítaná csak a szenvedést, mégis, sötétben fáklyát tart karunk, mert, küzdve is, de élni akarunk. Bár elárultak minket annyiszor, s kábultságunkban sok tettünk botor, most emeljük fel megint a szavunk és kiáltsuk, hogy: élni akarunk!

Legyen bár sorsunk fájó, mostoha, reményünket nem adjuk fel soha! Hidd, testvérem, hogy az új ezredév mienk lesz, szent lesz, Isten-adta rév, mennyország, fent a fellegek felett és itt a földön: szabad emberek, viruló élet, melyben nincs bosszú, s többé a szívünk sem lesz szomorú. Küzdjél hát érte, s tiéd a jövő! Nem bilincs vár, nem csalfa szerető, sem börtön, mert ki erősen akar, az győz, ha még oly gyenge is a kar, ha hisz, remél, ha jó, és hún szeret! Ember, ne hagyd el hited, nemzeted! Állj ki, ha kell és esküdj ék a szád, hogy szolga nem lesz többé a hazád, és a kezedben kard legyen a toll, s a lelked láng, mely mindent áthatol. Az idő itt van! Jer, most tenni kell, az Élet szólít, testvérem, jövel! Az Antipodiumon ÚJ ÉG ALATT Új ég alatt most hideg szelek fújnak... Jaj, júniusban nem jött meg a nyár, virága fagyva... aggasztó a holnap... megcsalt reményünk mégis nyárra vár. Meddig kell tűrnünk, amíg egyszer eldől, magunk merünk-e jót teremteni? Vagy azt követni, ami izzik belől és szabadságra, új életre hí? 11

Vagy nincsen többé senki, hogy kiálljon, s odakiáltsa, hogy nem alkuszunk? Nincsen több vérnek hely arabigánkon, s ha nincs segítség, tollal harcolunk. Tollal s a szellem örök erejével mert ármány szülte azt a maszlagot, mely béklyót ugyan soha... sohsem tép el, de elhitetné: az ország halott. Halott, s határa elmosódva sincsen csak másoknak jár ilyen fényűzés... s a mások-rakta, sanyarú bilincsen, börtönön nem lesz soha, soha rés. E börtön-romból, zsebemben arannyal, Zrínyiként én is kitörnék! Hova? Az élet alku, mégis mindig megcsal... Nem alkuszom meg én ezért soha! Egünk a régi, régi szelek fújnak... Hiába vártuk, hogy lesz változás s eljön a nyár, de könnyeink még hull nak... Csak tor után jön a feltámadás! Az Antipodiumon MEGSZÜLETETT Az éjszakában, messziről pislákolnak a csillagok, még nem dereng kelet felől, de él reményem és ragyog, lángját fújják az Angyalok. Remény meg az emlékezet új létet ad, hoz új csodát, csendben a jászolhoz vezet, 12

hogy meglássam Isten fiát, kit újra e világnak ád. Hozzá viszem a szívemet, mert tudom, hogy megszületett és testté lett a Szeretet. Mikor az élet eltemet, tán megbocsátja vétkemet: Uram, nyújtsad felém kezed! Áldó kezed új biztatás, s fényéből árad egy csodás ígéret és feltámadás. Az Antipodiumon, 1998. IMÍGYEN SZÓLOTT ZARATHUSTRA: Mert vétettünk, megérett s alázuhant az élet e kietlen pokolba, hol mindig dúl a torna, hol régen fáj a vágy is, és belehalnánk máris, ha nem volna reményünk, hogy megbocsátja nékünk az Ur sok tévedésünk. Volt egy szent fejedelmünk, hívott, hogy vele menjünk, s vegyük vissza a földet, ahol anyáink szültek, és imádták az Istent, mert a szívükben szólt, bent, a szent fohász az Egy-hez, Ki él, teremt és rendez, és talán megkegyelmez. 13

Az őseink imája szállott és tűz volt szárnya, és égre nyújtott karral, együtt a holt avarral, imádkozott a táltos, bús őszön, mikor sáros a föld, hogy keljen élet, s elmúljék az ítélet tavasszal, ha feléled. Az égnek törő élet tied lesz, hogyha kéred. Ne félj, ha tüze éget, mert táplálja a szépet. Ne fuss, ha kürtje harsan, és fordulj szembe, lassan, minden bajjal, veszéllyel, nappal jöjjön, vagy éjjel... küzdd le és verjed széjjel. E harcban tán nem érted, mért fáradt meg az élet, s a tűz, amely kialszik, mért lesz hamu... a sós szik mért marja ki a füvet, és jaj, miért repülhet oly sok madár, le, délre... s mért te maradsz, remélve, hogy lesz tavasz majd, végre. Az Antipodiumon 14

MÉGIS KÉK AZ ÉG (A zsarnokság áldozatainak ajánlom) Sötét talárban itt járt Trianon, végigtekintett az új hantokon, keze munkáján, zord hegyek között, ruháján vér volt, jelenébe köd, és a jövője őrülten sikolt: megnyílt sírokból újra-kél a holt, hogy követelje, ami az övé: a múlt bilincse váljék semmivé. Folyik a könny kín-barázdák között, Rigómezőn meg vérrel öntözött sok sír azt kérdi, mért alkottatok Trianonban sok, tákolt államot? Mind szétesik, ellepi könny s a por... Aki teremtett, az majd eltipor. Bölcsőjükben ott lappangott a vég: s önnön népeik mondják: már elég! Hűtlen világ, te, mindezért felelsz, míg önérdekből, végre hadra kelsz, hogy védd, mi nálad sincs, mert rég halott: az álom szülte emberi jogot. Helyette kéne most azt mondanod: Nem adok néked újabb holnapot, Trianon, mivel te vagy az oka, hogy múltunk fáj, jövőnk tragédia. E szerződésből fakadt vérszüret nem áll meg, s egyszer mindent eltemet, ha nem nyílnak meg régi s új sírok és jéggel elvert vak júniusok nem bizonyítják, hogy nincs vége még, s egyszer megbékül minden nemzedék. 15

És ünneplünk majd azon a toron, amikor végre meghal Trianon! Az Antipodiumon KEGYELEM ÉS IGAZSÁG Lement a nap és itt csak lidércfények ragyognak. Csábító lángjuk balga, s nem tudják, lesz-e holnap. Az égen is sötét van, kialudt minden csillag. Életünk test igában, múltunk emléke: illat. A hold másutt világít... Nem látunk a sötétben... Lesz-e majd jobb világ itt, ha elmúlik az éjjel? Van-e még itt zsarátnok. Mely fellobbanhat újra, ha elmúlik az átok, s a Lélek szele fújja? Hol a parázs, Úr Isten, hogy láng váljék belőle? Hisz más reményünk nincsen... Mért küldtél hát a földre, ha parázs sincsen bennem, csak fájó hús dörömböl? Lüktetve zúg a mellem a vágytól, kíntól, könnytől. Hadd legyek én zsarátnok... Lehelj, Uram, reája, s a láng, amelyre várok, legyen világ-csodája. 16

Hirdesse: jó a holnap és nem lesz benne gazság... Az élet-könyvben új lap: Kegyelem és Igazság! Az Antipodiumon várakozóban. CSEND VOLT (Fáy Pistának, megosztott bánat jeleként) Meg-megcsillant a gyertyafény a karácsonyfa ágain biztatott: mindig van remény, s elmúlik majd a földi kín. A láng azt súgta, hogy ne félj, árnyékod bármilyen sötét, ellobbant, elmúlt szenvedély a fényt sohasem tépi szét. Csend volt, már nem hullott a hó, a Lélek csendje biztató, mert ebből nő egy új világ... Az álom édes nyugtot ad, kínunkból semmi sem marad, de égi kertben új virág. Az Antipodiumon, 1997. március 5. TERÉZA NŐVÉR (Köszönjük, hogy jobbá tetted a világot) A tested megtört és vállad nyomta nyomor, szegénység ezernyi gondja. De kinyújtottad a kezed mégis, hogy az ínségből válhasson szép is. És az árváknak új otthont adtál, 17

melyből az Égbe csodás zsoltár száll. Az elesettet mind felkaroltad, szükségből kincset hozott a holnap: a lelked kincsét. Ingyen kínáltad... s a kitaszított otthont lelt nálad. A tested megtört, válladat nyomta az élet s bánat ezernyi gondja. De a szívedből szeretet áradt, s bár elvesztetted sok-száz csatádat, te nyertél mégis, csendesen, végre, s mint oda állasz az Úr elébe, sugárrá válik a földi tested, hisz a lelkeddel Istent kerested és megtaláltad... megáldott ismét, s levette rólad tested bilincsét. Az Antipodiumon. 1997. szeptember 6.-án, mikor Teréza nővér elköltözött miközülünk. VILLON NYOMÁBAN Sötét és kábult barna éjjel csókold rám álom hímporod, jöjj, békítsél meg a veszéllyel, s ne ácsolj komor kínpadot. Az élet múlik, elröpül már, deres lesz lassan a hajunk, szemünkben gondok fénye ül kár, hogy alig éltünk, meghalunk. Ifjúságunk volt csak madárdal... Az évek múlnak, mint a percek, Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. I 18

Ma még vidáman borba fojtjuk az élet gondjait s baját, holnap busongva visszasírjuk a józan élet mámorát. Ma tettre vágyunk, elfeledve, hogy minden tettünk szenvedés, holnap kihűlt csókunk keserve, hogy megszűnjék, minden kevés. A tékozló fiú is megtér... Az évek múlnak, mint a percek. Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. II Éjfélt ütött, a lámpa lobban, fájó szívem ma eldobottan esett a sárba régi nóta kíntól keserves, mint bitófa, mint kereszt, amin szögre verték, azok, akik soh sem szerették az igazságot, jót, szerelmet... s a megholtnak sírra se tellett. Fekszik a sárban, ez a sorsa, a sarat festi csak pirosra. De lelkem Hozzád mégis megtér... Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. Sír most az ég is, könnye csorran, sötét az éjjel, nincsen honnan, s miért is jönne biztató fény, lelkemben más sincs, csak vak örvény. Fenn, a magasban a sok csillag, megannyi fájó, sötét ablak, már nem világít bennük lámpa, nem ég, hiszen úgyis hiába. 19

Idő szántotta homlokomba az élet már rég belerótta, hogy jót s a szépet sárba dobják, szemétdomb várja, bármi tiszták, avagy talán keresztre vernék... Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. III Megindulok... az utam régi, mégis botorgok a sötétben; mély éjtszaka s vak nappal méri a léptem, semmibe merülten. Sok kínt okoztam, akaratlan, bár bántani sohsem akartam, és fáj az élet, mikor némán megvallom ezt, egy sajgó dalban. Könnyet ontottam csak, de nem vért... Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. Végigtekintek a világon, s látom, hogy minden ember szenved, az Istenemet mégis áldom, mert lelket, szívet ád, s szerelmet; mert erőt ád, célt, boldogságot, kezemet fogja a sötétben, és főleg érted légyen áldott, Szerelmem, és hogy itt vagy vélem. Isten markában kín is elfér... Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. Szorít a markod mellkasomban, 20

Uram, sok sejtnek inni kéne... de szomjas szívem mégis dobban, és lüktet benne ősök vére. Kiáltanék, hogy van még célom... de hallgatok, mert szól a Lélek: Az él vagyok, vágó acélon, ne félj tudod, hogy mindig élek! Hited, szerelmed ma erős vért... Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. És irgalmazott, itt az Antipodiumon, mind a mai napig. 1999. április 2 21

22 EMLÉKEK 1945-1989

AZ IHLETEM Az ihletem a szürke csend s megsúgja titkon, sajgva, bent, hogy most mi fáj, hogy most mi jó, hogy most ölelj meg, kis bohó. Az álom-ihlet csókja szép, csak a való tép szerteszét patyolattiszta álmokat, de álmodnom mindig szabad. Az ihletem a szürke csend, mely felemel. A sárba lent, nem kell most járnom sohasem. Ha rossz sorom, emlékezem, hogy is simíták kis kacsók dús nagy hajam, s ezernyi csók hogy borította arcomat az ihlet emlék s gondolat. Az ihletem a szürke csend... Szállj, bús dalom, arról mi szent, s kedves nekem. Óh, jó Anyám, ha gondolsz néha félve rám, imádba foglald, kérlek esdve, hogy az igazságot kereste fiad, bár sokszor tévedett, de vétkiért megszenvedett. 23

A DUNA PARTJÁN A bosszú nyargal bomlott hajjal, a szeme véres, gúnykacajjal küld a bitóra tenger népet, s fűz láncra mást és mindig téved. Tele a börtön, véres földön és piszkos szalmán, meggyötörtön fekszik a nemzet szín s virága, s lassan indul a Golgotára. A két kezem s a lelkem gúzsba, nyakam igában, terhet húzva. Reményem s szándék, óh, be halvány! Hol vagy szabadság, csalfa bálvány? Vesztettünk. Vér, jaj és csak sóhaj maradt a részünk, szenvedés, baj, s bár messziről ígéret intett, ma tudjuk már eladtak minket. Kérdem, miért is élek én is bilincsbe bár, de élek mégis. Tavaszra várok, másom nincsen: Segíts meg minket, Uram Isten! Élnünk kell mégis, bárha gúzsba, béklyónk bevág az élő húsba. Csodádra várunk, Uram Isten, a lelkünk kész, bár másunk nincsen. 24

HAZAFELÉ Szívem dobog, gördül, robog hazafelé a vonatunk. Van-e jövő, vagy temető vár, bár jobb sorsot akarunk? Száraz a száj, innunk muszáj keserű bánatpoharat. Sorsunk sötét, más vétkiért bűnhődnünk nem szabad. Száz éve már egy fénysugár sem érkezett felénk. Rabok vagyunk, s ha meghalunk, lelkünk szabadba lép. Most elmegyek. Völgyek, hegyek, folyók, ma búcsúzom. Vár új világ, hol jót s hibát elér a jutalom. Ezernyi kép, tündérmesék csodás világa ez, vagy baj, nyomor, keserű bor baljós hazája lesz. Szívem dobog, gördül, robog hazafelé a vonatunk. A vágy kiált ezer imát, mert élni akarunk! 25

26 A POLGÁRDI TEMPLOM Szeretem ezt az öreg templomot, A fehér tornyát, széles hajóját, mert egyszer régen boldog voltam ott, hisz ott töltöttem egy boldog órát. Valaha egyszer ősz Öregapám volt ott a pap és nem gondolt reám s arra, hogy egyszer az unokája borul könnyesen a karzatfára. Szerettem volna megölelni a komoly arcú híveket És rám mosolygott nagy szemed, jóságos Öregapám. REMÉNYTELENÜL (szegény magyar népemnek) A puszta lét kongó, sötét, hát nem szabad már semmiképp sem gondolat. e bús vonat, mely fájva zökken s nem halad, sem vélemény? Milyen kemény sorsunk, ha soha sincs remény, hogy változik. A szikla hit meghalt fájó szívembe itt. A változás egy új csapás. Lesz valaha föltámadás? Sírjál velem, reménytelen a hősi, ádáz küzdelem. Harcolni kár, bilincsbe zár a rút erő. Hiába már nincsen kiút, fut aki tud... Igyál inkább egy korty aszút

s bódulj bele. Töltsed tele kupád, míg fú a Sors szele... S a változás egy új csapás. Lesz valaha föltámadás? Süvölt a szél, már itt a tél. Háromszor boldog, aki él, de aki meghal, az szabad, ezért még százszor boldogabb. Reszketve bú kis s nagykorú, hogy rejtse barlang és odú. Zsebében bér, kezén a vér, Júdás talán ott is elér... Nincs változás, csak új csapás... Bár lenne még föltámadás. D.P. SZONETT 1949 TELÉN Lehullt a hó már, mindent ellepett, síkos az udvar a barakk előtt, sötét szobámban ijesztőre nőtt önnön árnyékom és rám nevetett. A gyomrom korgó, szemem lázban ég, kabátom feslett, folt hátán a folt, kezem piros, kék... hm... hideg se volt, s cipőmben érzem olvadt hó levét. Szobám hideg, csak nyáron fűt a nap! Mikor lesz ismét enyhe, szép idő? Hajam s szakállam borostásra nő. Ez az, mit minden menekült ma kap. S hajlítsa ki-ki mélyre derekát, hogy nem hal éhen s kap hideg szobát. 27

ESTI IMA Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyben, minden percünkben rajtunk van kezed és bárha gyakran szó nélkül hagyjuk, a szívünk mélyén köszönjük Neked. Életünk minden rohanó perce egy-egy kiáltó, jelt hordó csoda! Miért csak akkor kérünk epedve, ha bűneinknek voltál ostora? Kezed munkája apró életünk a fogamzástól, vagy tán még előbb: minden lélegzet, mikor kérkedünk, vagy porba sújtva kérünk több erőt. Velünk vagy mindig a nehéz órán Te nyújtod, óva, felénk a kezed, s a hétköznapok szürke vizén is Te vagy, ki minket rév felé vezet. Csak Te vigyázod az égi vándort pályáján tartva a sok csillagot, s az apró sejtek milliárdjiból, életre kelted mindig a nagyot. Őrzöd, vigyázod, ami a Tiéd, hogy el ne vesszen egyetlen parány, s a nyüzsgő élet útvesztőiből Uram, te vagy csak a helyes irány. Köszönjük néked, hogy lámpást adtál a bűnök kínzó útvesztőiben, tudjuk, hogy minket el soh se hagynál és hogy az Igéd biztatást izen. 28

Téged kerestünk bűnben is szentek, a tudományok nem adtak irányt és míg a dogmák bilincsbe vertek, a szellem s lélek megváltást kínált. Boldog. ki vágyva vágyik utánad s rajongó hittel megváltásra vár, és öntudatlan leng messze lelke, míg gyenge testét sodorja az ár. Boldog, mily boldog, aki tudatlan: Tudás gyümölcse keserű gyümölcs, ahová bárgyún lép a tudatlan, ott iszonyodva tekint le a bölcs. De boldog az már sohasem lehet, ki ésszel mérné a nagy Végtelent s felfogni kíván, Úr Isten, Téged, itt botladozva földi porba lent. És az sem boldog, aki azt hiszi, hogy leigázta a Természetet, kimondva kínnal az arany szabályt... hiszen a lombik mégis elrepedt. Ember boldog csak általad lehet, akkor, ha porba alázza magát ahonnan egyszer Te felemeled s kegyelmed adja meg az igazát. És a kialvó szemünk már nem fél, felujjong lelkünk, parányi részed, mit születéskor belénk leheltél, hogy útja végén Tehozzád térhet. Engedd Uram, hogy megvívjam harcom, a lét tüzét hadd élesszem tovább, 29

s hogy könny ne folyjék szeretett arcon, váltsad valóra. Uram, e csodát. Őrizz meg minket a nagy gonosztól, áldjad meg mindazt, akit szeretünk s kik nem szeretnek, ne ródd fel bűnül: kegyelmed kérem nekik és nekünk. Ha messze innen. a Kárpát felett majd felragyognak a nagy csillagok, csókoljál békét két fáradt arcra, kik a parányban látják a nagyot. És Szent Lelkeddel vidd az Új Erőt magasba törve, túl földi sáron, Illés szekerén röpítsed fel őt, hogy győzni tudjon e sár világon. Ámen MÚLT JÖVENDŐ Jelen nincs, csak múlt s jövendő, és hogyha a múltba nézek, a jövendő mindig meddő. De ha a jövőbe látnék, múltunk vélném szomorúnak, keserűnek, szomorúnak, bús toron hajbókolónak. A jövendő mindig éled, a halálból kél az élet, szomorúan, kacagósan, pazarolva is adósan. Az sem halt meg, ami elmúlt, hisz mibennünk újraéled téli, hideg éjszakákon hó alatt sarjad az élet. Felhők szállnak, száll az élet, 30

jelen nincs, csak múlt s jövendő. Régi, messze múltban indult s a jövőbe fú a szellő. MARADOK, AKI VOLTAM (Nos non mutamur) Alant a porban s csillagfényben, könnylágyítottan és keményen, bűnbe ragadva, megváltottan maradok az, aki voltam. Égve szerelmem szent tüzében és vérzivatar közepében, sírva, nevetve, magányomban maradok az, aki voltam. A napok múlnak, szállnak évek, századok tűnnek, s újra kélnek, könnyem felszárad; élve s holtan maradok az, aki voltam. Megbüntetetten, sírva, árván, előretörve élet árán, a csókjaidtól elbódultan maradok az, aki voltam. Felszabadulva s láncba nyögve, emberhez méltón s börtönökbe, boldogan véled s elhagyottan maradok mégis, aki voltam. 31

KÖNNY Kemény szememből mért pereg a könny és büszke ajkam most miért remeg? Két széles vállam belülről rázza, torkom markolja a láthatatlan... Mért borulok a Bibliámra halkan? Olyan jó sírni egyedül, csendben, ha körülöttem a szél se rebben, senki se láthat, csak a csillagok... Oly jó zokogni, ha magan1 vagyok. Siratni múltat, jelent és jövőt, a megraboltat, búsan szenvedőt, a néma harcost, aki elesett s az élőt, aki többet szenvedett. Sós könny, gyógyítsd meg fájó lelkemet, mosd hófehérre, szent emlékezet már nem gyötör, hisz tovább nem lehet... Könnyek helyett ma tettek kellenek. 32 56 VÉGÉN Jó volna egyszer elfeledni téged, esztendők véne, 56-os év! Jó volna ismét hinnünk, hogy az élet s áldozat bére nem csupán a név szabadság népe, a világ csodája, amit elhagytak, egyedül, maga, hisz a világ csak szajha mostohája s eladta... olcsón egy bús éjszaka. Mikor születtél, könny marta az orcád s rabláncot hűtött keservben a tél, de volt reményünk, hitünk fűzött hozzád

s tudtuk, a szellem a gúzsban is él. De most, hogy elmész szálló fellegekkel, mért hagyod itt a patyolat havon jó fiaid, kik halálos sebekkel feküsznek halkan a ravatalon? Jó volna egyszer elfeledni téged, kaján halál, vak vágtatásodat, szűz fátylát tépő, szőrös, rőt kezed s kaszád, amely még egyre csak arat! Nem volt elég még a piros virágból, mely kivirult a patyolat havon? Veszett reményünk, mért vagy most oly távol s mért van bilincs még annyi bús rabon? Kimondhatatlan most a nemzet kínja, szenvedve túr a mi közös, vér verejtéke, néma a sikolya és szótlan esdve néz most mireánk. Itt, bujdosásban csak a szívünk vérzik érted magyar nép, s az idő repül, míg hőseid most naponként kivégzik, régi reményed csendesen kihűl. Szüli újabb hajnalt, bútól vaksötét éj! Vajúdásában őrizd meg, Isten. Hadd támadjon fel, bár a sírja oly mély, hisz e világon senkije sincsen. Uram, bár vertél és méltán tiportál, úgy esdünk, biztass, hogy nincs vége még. Add, hogy reményünk. e zsenge virágszál éljen, míg egyszer kiderül az ég! Küldjél Megváltót, magyar Messiást most, hogy elvezessen Tehozzád megint. Küldjél most munkást, katonát vagy táltost, hogy enyhíthesse ezt a földi kínt! Küldd el, Uram, hát új szabadítónkat, 33

e fáradt, tépett, de reménykedő had kiált az égre, küldjed el megint! BARÁTOMNAK (1957. január) Sírj, csak sírj, csendben, reám borulva, tudom, hogy fáj, óh nagyon fáj, nagyon. Vigasztaló szó, kongó üresség, s csak egy igaz van: gyászos fájdalom. Siratom én is, sirassuk együtt, a könny bánatban oldott drágakő, sebedre ír és gyógyítja lassan, mégis heget hágy a múló idő. Lázad a lelked, hogy vert az Isten. Szíved kérdéssel dobban, hogy miért? Az Isten útja kifürkészhetetlen: veríték, bánat, gond és munka, vér. Így kellett lenni, így volt megírva, hogy Hozzá térjen a Fiad megint, hogy ne szenvedje vesztett csatákon az égő, fájó, néma földi kínt. Elment egy csókkal, Isten hozzáddal, de nem hagyott itt egyedül, magad. Veled a lelke most és mindörökké, ebben kétkedned soha nem szabad. Lelkünk az Isten lelke lehelte, parányi részt ön-magából adott s a véghetetlen égbolt díszére odateremtett egy új csillagot. Hát miért kérded, feltámadunk-e? És miért kérded, hogyan és mikor? Nem biztatás-e Krisztus halála és hogy feltámadt a harmadnapon? Érezzed bizton, zsoltáros szívvel: a lélek él és megfut a halál, 34

s porhüvelyéből felszabadulva Úr Istenénél új helyet talál. A test mulandó, örök a lélek, itt van veled most kétségid között. Nem múlhatott el, hisz nem mulandó, csak Istenéhez ment, elköltözött. Jézus Úr szója ím a tanulság: Paradicsomban ma velem leszel a megfeszített latornak is jut a Jézus Úrért ingyen kegyelem. Sírj, csak sírj csendben, reám borulva, tudom, sebed még nagyon fáj, nagyon, de melletted van, hajad simítja az örök Lélek, hiszem és tudom. TESTÁMENTUM (1958-ban) Kezdetben csend volt, semmi, vak-sötét... A semmi Minden volt, az Úr erő. Az Ő szavára született a lét s a lét mögött ott áll a Teremtő. A por, mit lábunk tapos kajánul s szegény agyunk ma oly holtnak tekint, világokat rejt, elébünk tárul majd, hogy meglássuk csillagképeit. Fent és alant, lásd, hogy azonosak, csak élet van és soha sincs halál, aki tapos és akit taposnak egy új alakban új életre vár. Kezem fogod ma, gyengéden, halkan, holnapi létem már nem értheted, 35

de emlékedben, a csillagokban s az út porában ott leszek veled. Belélegzel majd a levegővel és a harmatban enyhülést hozok, ott leszek véled fű-fában, kőben s a termőföldben éltet hordozok. Az esti szélben jár égi nyájam... Hejj, bárányfelhők, szálljatok tova... Az életben higgy, ne a halálban, mert jó az Úr és nem hagy el soha. KÁR VOLT? (Egy tapasztalat margójára) Kár volt a harcért, vézna Don Quixote, elmúlt már régen a hősök kora, a szép s nemes csak lázad álma volt... A világ önző, szajha mostoha. Tedd le a kardod, rozsda marja már, vagy ráfagyott a beste régi vér? Önmagad vére, mit bús csatákon mások ontottak s már semmit sem ér! Vedd le a vérted, álmok lovagja, hiszen vékony már s olyan horpadott álomcsatákon sújtott ütéstől... Ilyet tán senki soh se kaphatott. Nem véd már semmi... jaj, haszontalan, nincsen értelme szépért küzdened. Letűnt kor képe, törött a dárdád s őseid várják már a lelkedet. 36

Vedd most kezedbe Bibliádat, szemlélődj csendben... múlnak a napok... békélj magaddal, parányi mécses, éjt nappallá nem változtathatod. BÚCSÚZOM, JÓ URAK Betelt a kelyhem, csordult a pohár. s a szívem mélyén megszakadt a húr... úgy fáj az élet és harcolni kár, mikor egy szó tőr a lelkembe szúr. Eddig viseltem a boldog terhet, áldoztam éjet, munkát és napot, de nektek mindig más ige kellett, s hamis igének nem szolgálhatok. Az én szent zászlóm nem lehet piros, de zöld se kell úgy, ha magába van, fehért lengetni magában tilos, e három együtt csak a diadal. Ezt a szent három szint szolgálom én, a Te jelképed, árva nemzetem, itt bujdosásban szívemben hordom s a síri éjbe leviszem velem. Terólad szóltam a gyermekeknek, azt tanítottam, hogy szolgáljanak: érted munkálni szenvedő népem, örökké tartó szép, szent feladat. Azt tanítottam, hogy egyek vagyunk mi, sok megtépett, árva, bús magyar. Sorsban és célban, szívdobbanásban mind egyre vágyik, csak egyet akar. 37

Nincs más különbség, csak a becsület s az érted vállalt munka, nemzetem. Bárki tagadná ez igazságot Te ellened küzd és harcol velem! Őrizd a nyelvet, óvd a hagyományt: az Úrhoz szólni édesb magyarul, ezt tanítottam, s hogy segítsetek, kértem, sz a gyermek példából tanul. De jaj, az otthon, lám, mégsem segít, a nyelv kopik és megbotlik hamar, jó példa sincsen, mert egymást marjuk, mi, sok úrhatnám, lázálmos magyar. Betelt a kelyhem, csordult a pohár... Búcsúzni jöttem, büszke, jó urak! Gőg gyermekéért vert áldozni kár, így magaménak mutatok utat. ŐSZHAJÚ ASSZONY I Őszhajú asszony, kis öregasszony az édes, drága jó Anyám. Csendesen tesz-vesz, fáradt a lelkem, egy szép tavaszi délután. Szorgos kezében a munka perdül, bár háta fáj, lába nehéz: csak akkor áll meg egy-egy kicsinyt, ha postára várva ki-kinéz. Levelet várni, mindig csak várni, Édes Szülém, mért oly nehéz? 38

Kiket szerettünk, mért elhagyottak? Mért, hogy szemük távolba néz? II Messze a szürke óceánon felszáll a pára, száll a köd, mindent, mi túl van, eltakarja, mindent, mi elmúlt, véd, beföd. Szép fátylat ölt az, ami elmúlt, de ami rút, az a jelen, a ma bajától menekülnünk add a múlt ködét, Istenem. A dal is szebb volt: madárének, reményt ígért a kikelet, mikor még régen, kéz a kézben, jártuk a vén Gellért-hegyet. Vagy mikor iskolába vittél s társam a padba zokogott... Szép ősz volt akkor, Jó Anyám, s most sok régi társam már halott. Nevettünk vígan, úgy neveztek: ez biz a mosolygós család. Szétszórt az élet rég azóta s ránk nyomta fájó billogát. Az Öreghegyről fú a szellő s hoz dús, tavaszi földszagot... Hiába várás mindig meddő akit szerettünk, elhagyott. III De csendes, bársony-kék éjszakákon hagyjad nyitva az ablakod, 39

hogy megsimítsam a csillagfénnyel fáradt, barázdált homlokod. S csókot leheljek mindkét kezedre, a hála csókját, Jó Anyám, azt küldöm innen az esti széllel egy szép tavaszi éjszakán. KÖSZÖNÖM Uram, utolszor még megköszönöm e fájó, bátor, rút, csalfa évet, s hogy ifjúságom, ím, semmivé lett és mégis akadt annyi örömöm. Köszönöm, Uram, a verítéket, a fájó órát és hogy hiába nem cseng az élet melódiája szívemben, s adtál olyan sok szépet. A lelkem élő áldozat-máglya: sötét az ég most és megkívánja, legyen világos. Hadd hordjam terhes, de drága fényed, hogy lásson béna, elárvult néped és váljék táltos! Uram, utolszor még megköszönöm e hervadó, bús, kegyelmes évet és hogy harcoltam magammal s Véled, s hogy megbocsátod bűnöm, köszönöm. Uram, köszönöm. 40

NAGYPÉNTEK HÚSVÉT I Fehér hajadra csókot hint a szél s csendben hozza az üde harmatot, új szép tavaszról, életről beszél, míg a természet nálunk már halott. Otthon most nyílnak, lám, az orgonák, virág-palástot öltött a mező... nálunk elhúztak már a vadlibák s kopott gúnyába bújt a hegytető. Mért van, hogy sárga kankalin helyett őszirózsásra szomorul szívünk? s bátor jövendő nem hoz új kegyet, bárhogy akarjuk, akárhogy hiszünk? Anyám, talán ma vén, fáradt vagyok, barna éjfél les be ablakomon... Elvész, mi szép s jó, csak a könyű sok, csak szenvedés van, Nagypéntek vagyon. II Uram, támaszd fel, hiszen ígérted! Mit ér az élet, ha győz a halál? Váltsad valóra a szent Igédet s benne szívünk majd vigaszra talál. Ha nincsen pásztor, elszéled a nyáj... buzgón esendünk, tedd meg a csodát! Ne verj tovább már, megjártuk minden véres homlokkal a Kálváriát. Add vissza nékünk hitünk s a reményt, támaszd fel Azt, ki érettünk halott, 41

Az élet él és győz a halálon... hiszen lehet, ha Te úgy akarod. III A sziklasírról legördül a kő, s egy bűnös arcon patakzik a könny. Mi valljuk: láttuk, él bizonnyal Ő s bizonyságunktól megreng a közöny. Asszony, miért sírsz? ím így szól az Úr, A hosszú úton veletek megyek. Íme, az élet győz a halálon s mindent meghódít a szent szeretet! IV Fehér hajadra csókot hint a szél... messziről küldöm tengerek dalát: Áldás, köszöntés sok szent ámene enyhítse végre lelked bánatát. ET IN ARCADIA EGO Emlékszel? Régen fogtad a kezem, sétálva mondtál sok régi regét. A szemed fénylett és jambusokban mesélted Hellasz őstörténetét. És elbaktattunk a Duna-partra... Te nagyot léptél, aprókat meg én. Elém idézted Marathon-rétet s a vérvirágot hűség mezején. A lombot fútta az esti szellő, ráparancsoltad nyakamra a sált, s közben mesélted: Thermopylénél hős Leonidas várta a halált. A szót kimondtad, szálltak a felhők... Dunánk is intett, bólintott: igaz. 42

A szó elröppent: szent kötelesség s lelkembe hullott jó mag és a gaz. Anakreonra ittad a kupád, s kettőnkből állott a symposion, Hesiod, Sappho daloltak velünk és elmerengtünk Homéros dalon. Sokrates szóllott: igaz-e vajon, hogy sötét völgyben árny vagy, Glaukon? Igaz a szépség így Diotima szépség a jótett, bölcsesség, ima. Plato vitázott jó Pheidiásszal: hogyan is járnak fenn a nap-lovak? A Parthenon fríz leszállt a falról s föl-föl a hegynek rótta az utat. Rég volt... Üveggé vált az amphora, lőrévé nektár, istenek bora. Romokban áll már az Akropolis, de a rege él annak, aki hisz. Olympos csúcsa csonka szikla már, fenn a magasban, hol madár se jár, s a régi mag most Te ültetted el oly sok év után lelkemből kikel. Mi kedves emlék, Néked köszönöm, hitet, tanítást s mindazt mi öröm, és hogy megálljak, mikor reng a föld, értő mosollyal, s ha kupám betölt, visszaidézem mindazt, ami jó s megyek... et in Arcadia ego. Nedlands. 1963. szeptember. 43

HALÁL Lépte koppan, szívünk dobban, lépve lépdel egyre jobban. Várva várjuk, már kívánjuk, félve féljük elhagyottan. Csontkezébe csorba csákány, két kezében kasza, kábán, rémült révünk nincs reményünk, szegett szárnyunk tört magányán. Marka markol, vakon harcol, bújva bújhatsz, de nem alszol, félve retteg, mint a gyermek, minden lélek a haláltól. Vágyva vágyjad, ne csudáljad fittyet hányva, figurázzad, ne féld azt, mi ismeretlen: mit ér ő a múló testtel? Veres vérbe vert virágszál halott hóba hullott árván, tavasz táján, tél utóján élet éled sáros sírján. Lépte koppan, szívünk dobban, lépve lépdel, egyre jobban, várva várjuk, már kívánjuk, hisz nem élünk elhagyottan, 44

NE KÉRDEZD (1968 Nagypéntek) Ne kérdezd mindig, mindig a miértet, a válasz, tisztán, olvasásra vár, Ne kérdd, hogy mért is hullott le az égről egy törött szárnyú, árva kis madár, Ne kérdd, hogy mert jön fény után az éjjel és hogy miért lesz világos megint, s mért váltja édes, boldog óra szépen a gyászt, a bajt és mind e földi kínt. A rend s parancsszó hogy lesz zűrzavarrá, s a zűrzavarból, hogy lesz új világ, ne kérdd, a válasz régen meg van írva: parányi magból lesz az új virág. Az Úr hatalmas, elképzelhetetlen mi, itt a földön kis férgek vagyunk, de gondja van ránk, mindre, a kezében, bár nem érti meg véges, kis agyunk. Itt lenn az élet telve szenvedéssel, egy boldog óra oly sietve száll, Vágyunk utána, de nem hittevéssel s a vágyunk szárnya-szegetten megáll. Zuhanunk, zúgva, fájva le a mélybe, reményünk vesztve, tört hittel talán, sikoltó kínnal, önmagunktól félve, lelkünk az éjben új hajnalra vár. A fény s az élet, melyre mindig vágyunk, a fény s az élet Nálad van Uram. Születésünk és végtére halálunk nagy lelked mélyén lánggal írva van. S ha egyszer, végre megharcoltuk harcunk mint jó vitézed állva a sarat, 45

vagy gyenge lényként elbukott a lábunk s halál, a szolgád, nevetve arat, elédbe állunk, vágott mély sebekkel és hívásodra így szólunk: jelen! Örök Urához megtért, ím, a szolgád föld s barkaszagtól terhes reggelen. Sugártól, fénytől nem látjuk az arcod, tán nincs is arcod s lelked fénye az: bűnünktől oldó, végső megbocsátás s szakadt szívünkre áradó vigasz. A FÖLD FOROG MÉG A föld forog még keserű levében, a fákon ékszer, fényes zúzmara, fél világ alszik, a másik meg ébren, süvít a szél, mint repedt orgona. A hangja dolgos, port porszemre hordva: Ki volt a porszem egykor, nem tudom. Porból vétettünk, porrá válunk újra és szél zúgássá válik a dalom. A GYERTYA CSONKIG ÉGETT Bizton tekintem mély sírom éjjelét, Zordon, de óh nem, nem lehet az gonosz, Mert a Te munkád ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják A hó csikordult egy vak, téli este s az első csillag, ablakon belesve látta a hamvadt, csonkig égett gyertyát. Az ember küzd még, látja még a kedvest, de hallva hall már szép égi zsolozsmát és tudton tudja: elvégeztetett. (Berzsenyi) 46

A test bilincse tartja bár a lelket, a sejt még küzd, nem adja zálogát, messziről hangzik a szférák zenéje s jól ismert arcok hívnak odaát. Eljönnek mind, hogy készítsék az útat, fogják kezed. hogy ne legyél magad. Lásd, napvilág van, hagyd velünk a búdat, mert jó az Úr és végül nyugtot ad. Már nem te vagy, csak egy használt ruha, mit új divattal sutba dob a lélek, és patyolatban így kiáltasz: élek, s az Úr színéhez járulok oda. Eltörpül minden a szürke ködben, ember ne reszkess, tartják a kezed, s mint a köd tisztul, a többi lélek hozsannát zeng és örül teveled. Mert nincs halál, csak élet, élet, élet, mely földi porból mindig újra éled és felszárítja a bús könnyeket. A sír jutalma csak por semmivé lett, de él a lélek, szent örök ígéret s a síron túl is örökre szeret. 30 ÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓNKRA Barátaim, most messziről köszöntlek s küldöm felétek szívem sóhaját, csókoljátok meg helyettem a földet, közös anyánkat, mi szült s nyugtot ád. És ráborulva sírjátok el könnyem, s ha keresné tán bujdosó fiát, mondjátok néki, hogy nem ment el könnyen és fájva gondol mindörökre rád. Kedves Barátim, közös volt az álmunk az ifjúságunk régmúlt hajnalán és bár utunk más, célként egyet látunk és ébredésünk is közös talán. 47

Harminc év múlt el, hogy együtt dalolva ültük meg bátran sikerünk torát, közösen várva, hogy élet s a munka hozza magával édes mámorát. Közös a múltunk, közös volt, mi kedves, közös szerelmünk s a bánat szülte könny, közös a célunk, bármilyen keserves, s közösen fáj a gunyoros közöny, mely ránk tekint és szótlanul, nevetve kérdi: Mért vagytok álom-kergetők? Jólét a cél, hisz mindenki szeretne pénzt, puha ágyat, nem plüss szemfedőt. De nekem nem kell kincs, meg földi jólét, inkább álom kell, bármilyen mesés, hogy boldog lesz még a szegény magyar nép hogy ezt feladjam, minden kincs kevés. Kedves Barátim, messziről köszöntlek s küldöm felétek szívem sóhaját. Csókoljátok meg helyettem a földet, hogy ne feledje bujdosó fiát. 48 KOPJAFÁK A kéket rejtő szürke ég alatt lassan talán már sírnunk sem szabad. Felhő fedi a múltunk és jövőnk, sötét palástja lesz a szemfedőnk. A napsugár ma még, tudjuk, ragyog, felhők falán még nyílnak ablakok, de nemsokára jő az éjszaka s lidérccé válik a vén föld szaga. Aztán csak csend lesz, csend, mely lopva jő kopjafáidhoz, te vén temető. Kiket ringatsz a bús öledbe te? Vagy itt se vár már talán senki se? Éjszakám mélyén a fények vakok, hol vagy remény s ti, fényes csillagok? Fáradt kezemből kard s a toll kihull

és csak az éjfél marad társamul. A kopjafámra írd fel ezeket: élt, küzdött, bízott, nagyon szeretett. URAM, BOCSÁSS MEG A szó elhangzott, elvégeztetett, s a három árva, bús kereszt felett dörgött az ég is barna komoran. Láttad Uram, hogy mindenki rohan s az ember féreg hogyan menekül kereszted vádló árnyéka elül? Uram, most én is... én is rohanok, nem állhatok meg, mert hibás vagyok én is keresztre feszítettelek, bennem sincs elég jóság, szeretet. Azóta sokszor megtagadtalak Mester, az ég kék kárpitja alatt. Azóta várom, hogy megleljelek, hogy egyszer, végre szót váltsak Veled. Tudom, sírom már rég megásta más és csak Rád várok ma, hogy megbocsáss. Aztán Uram ládd, én készen vagyok s míg el nem szólítsz, csendben dalolok. Csak Reád várok, hogy megköszönjem szerelmem, kínom, örömöm, könnyem és azt, hogy lélek és szív is vagyok, bár húsom, vérem vak kolonca sok, már megfárasztott a sok bujdosás és megpihennék, Uram, megbocsáss. 49

VOJTINA ÚJ ARS POETICÁJA Miért is nem írtok szépen csengő szóval lantos Tinódi késő fattyai? Alak és az érzés jobb. ha együtt szólal úgy zeng, nevet, vagy könnybe fojtva rí. Miért kell, hogy kíntok enyémmé is váljon, ha vétkem csupán az, hogy olvasok? Sok dadogva kába szótok nem találom szépnek, hogy véle csábíthassatok. Minden szépről szépen mért nem tudtok írni? Mért kell, hogy szótok béna, korcs legyen? Fülsértő koloncod szárnyakra cseréld ki, költő s ne járjál sárba sújtva, lenn. Legyél látnok, táltos, bajnok, érző lélek s varázs szavadra nyíljék meg az ég. Legyél papja dalnak, vágynak és zenének s szavaddal éleszd bús szívem tüzét. Szerelemről zengj, bár szíved fájva dobban, legyen a könnyed rím sajogta gyöngy és szeresd hazádat, míg csak élsz és holtan váljék testedből bús, magyar göröngy. MARADJ VELÜNK A nap hosszú volt, és ha leszáll az este, enyhülést, nyugalmat, pihenést keresve, bárcsak hozna békét és újabb reményt még. Hosszú utunk végén, mikor haza érünk, beteljesül vágyunk, álmunk és reményünk, csak a testünk fáradt és kopott ruházat. 50

Bárha volna kínunk bére álom balzsam, sebeinkre gyógyír, hisz várjuk, hogy halkan nyugodalmat hozzon, enyhítsen a gondon. De az álom nem vég, csak új, bátor kezdet... Adjál Uram nékünk fénylő lelki testet, de addig a porba maradjál velünk ma. MINDSZENTY JÓZSEFNEK (Magyarország prímásának ajánlom perthi látogatása alkalmából.) Atyánk, nyújtsad ki áldón a kezed, lásd, a sok fénylő ifjú szemben ég a remény. s az öregebben könnycseppé tisztul az emlékezet. Atyánk, még halljuk rég mondott szavad, reményt hirdettél, buzdítottál, hogy romba bár, de áll az oltár s utat mutat a gondfelhők alatt. Mért nem állhattuk bátran a sarat? Erőszak hozta torpanásunk, s a bujdosásban nincsen másunk, csak a reményünk, de az megmarad. Atyánk, minálunk ki-ki mást akar, de hő imában, vígan, gyászban s vérünk lüktető mámorában, lelkében mégis mindenik magyar. Sebünkre gyógyír a hit s a szellem: velük fogd össze ezt a kévét, hogy ne hullhasson sohasem szét e lélekrontó, bús idegenben. 51

Atyánk, köszönjük hited zálogát: bátor szavad s hogy mécsvilágod utunk mutatja Légy ma áldott, hogy magányunkban velünk járod e könnyáztatta, magyar Golgotát. IMA EGY FÖLDRENGÉS UTÁN Hajam dér csípte, kacajom hallgat, megtört testemben fáradt a lélek, de Hozzád vágyik, ameddig élek. Adj, Uram Isten, végre nyugalmat. Villámod sújtott, jég verte vállam, üszkös romok közt nőtt a szerelmem... Áldalak érte, hogy ember lettem, s küszködve bár, de nagy időt láttam. Kifakult álmom szakadt palástja már nem takarja be a szívemet. Fordítsd felém hát látó két szemed irgalmas halkan és megbocsátva. Ifjúságomból csak hitem maradt, bár a szememnek elapadt könnye és leborulva a rengő földre már nem vájnám ki mind a holtakat. E rengő földről ereszd el lábam, hiszen nem rémít, ha eljő a vég... A szenvedésből mért nem volt elég? Eressz, könyörgöm, buzgó imában. Adj Uram Isten végre nyugalmat... megtört a testem, lelkem is fárad, de egyre vágyik, eped utánad, és szódra várva szívem csak hallgat. 52

FÁJ Az élet fáj. Szívembe markol nagy csontkezével a halál, s míg minden ember vadul harcol ellene, engem így talál, ahogy vagyok most, oly nyugodtan, sápadt arcomra hull a hó... egy kicsit fáj így sokszor voltam s a dalom csak bús hallgató. Uram. Te adtad, vedd magadhoz végre a fájó életem, vállam olyan sok terhet hordoz... mi volt a célod énvelem? Talán csak az, hogy úgy szerettem, hogy gazdagítsak más szívet s szerelmem terhét sokszor vittem, nem kellett kérniök viszed? Csak szólj, Uram. Már vár a hajnal és Te közel vagy, azt tudom. Hadd szóljak Hozzád csendes dallal akkor, egy új, szép hajnalon. MOHÁCS Mért kell Mohács, hogy ismét összetartsunk? Mért gyárt akácból vak bitót az ács? Miért nem épít? Tán mert meg kell halnunk tűzrevetetten. mint tört faforgács? Amikor ásunk, mért harap az ásónk az anyaföldbe oly sok barna sírt, önnön sírunkat, bár még mindég várnók, hogy éljünk, hisz már oly sokat kibírt elárvult népünk ezredévek óta: mongol, török meg Habsburg vad hada, és most meg szovjet állított bitófa jelenti, hogy még vak az éjszaka. Otthon most némán, itt künn elhagyottan és egymást marva él a nemzetünk, 53

és törött lanttal, már csaknem halottan szól egy-egy kobzos és regől nekünk. Legyen a hangja vércse vijjogása, és sólyom szárnyon vigye el a hírt: ha nem segítünk magunkon, hiába lesz dal s a jólét Mohács jő megint. Halld meg, testvérem, bár a fénybe járnál, a szót a mélyről... osztályok felett, hogy mégis egyek vagyunk, bárha árván... és magyarságunk így ölelkezett. 54 BIZTATÁS (Tollas Tibornak) Ha fáradt testtel, meggyötörten, kétségek szülte, szürke ködben nem látsz utat és azt hiszed, minden hiába. s bús szíved halkan dobogja,,.nincs remény, hidd, hogy még van egy gyertyafény, hogy megmutassa utadat és bíztasson, hogy nem szabad feladnunk reményt, célt, hitet. Higgyél, mert hogyha nem hiszed, hogy egyszer lesz feltámadás, úgy nem maradhat hátra más csak sírverem, csak a halál, s hogy azt várjuk, hogy ránk talál. De élni kell és tenni kell Miért van, hogy még kétkedel? Mert munka vár és az ugar, bár teremni még nem akar, már álmodja az új vetést, mert elunta a szenvedést, már álmodja az életet... Testvér, ezt soha se feledd. Ha fáradt testtel, meggyötörten, fájdalom szülte szürke ködben

kétkednél is, hidd, van remény, hívjad s eljő az égi fény, hogy megmutassa, hogy lehet tavaszt várnunk, s új életet. Canberra, 1978. október 4. AZT MONDJÁK Dalom, azt mondják, megkopott már, nyelvem nem érti senki se s együtt a halotti beszéddel avas, dohos lett az íze. Régi szó, dallam fájón kongó, de nekem ízük ős aszú, százputtonyos ha nem is érti senki ma már. Be szomorú. De másként én nem tudok írni, másképp hogyan is vallhatom, hogy könnyem gyöngye fáj, ha sírni késztet magány s a fájdalom?! Másként hogy mondjam, hogy szeretlek árva, magányos nemzetem? És hogyan vallhatnék szerelmet, mikor túlcsordul a szívem? Írjatok másként, mai költők, de énnekem nem adatott más, csak egy halkan zengő zsoltár, mely régen élt, de ma halott. Pedig be szép a régi nyelvünk... feleim isa mik vagyunk, hogy elfeledjük por voltunkat, mikor nagy néha dalolunk? 55

Dévénynél miért kell betörnünk új dallammal, ha idegen, ha benne szívünk dobbanása ravatalon van. hidegen? Európa, te sokat adtál, de divatod nem kell nekem. Kövesse más nekem a régi, a hű, igazi szerelem. CALVIN VÁROSÁBAN A tóról csendben pára szállt fel, az alkony rőt je rám borult s a macskaköves utcák szélén a sok kis ház csak meglapult a nagytemplom komor tövében: régen itt Calvin prédikált és dörgő hangon itt kívánta: égessék meg Servét Mihályt. Zordon, sas orrú, vézna ember, nincsen tenálad kegyelem? Hisz bocsánatról szólt a Mester, mért nem hallgat Rá senki sem? Most kővé váltan várod egyre az egyetemkert szélinél, vajon te számíthatsz-e kegyre, melyről az írás is beszél? A tóról csendben pára szállt fel, az alkony rőtje rám borult és emlékkel teli szívemben lassan életre kelt a múlt. 56

SOKRATES BÖRTÖNÉNÉL Plátóval együtt távol voltam én is, mikor elhangzott itt a búcsúszó Asklepiosnak áldozzál kakast majd, mondta a mester, ne feledd Krito. Hányszor hallottam hányadszor azóta az örök létről a nagy disputát és most itt állok a börtön ajtóba és keresem a mesterem nyomát. Nem gyászban jöttem, csupán szomorúan, hogy nagy fiával hogy bánt rég a nép, bebörtönözve és méregpohárral fizetve meg egy hű szerelmesét. De örök lelkén nem fogott a méreg a halhatatlan soh sem múlhat el és börtönénél én csak egyet kérek: azt, hogy tantison élő lelkivel. Ne hadd felednem, mester, arra kérlek, a nagy tanítást az élet örök s megalkuvásból nem válik jobb élet s nem adnak békét földi örömök. Nagy örök Lélek egy bölcs ember lelke itt ül velem most a börtön előtt s biztat, ne féljek, hogy ha üt az óra s ha napnyugtával árnyam nagyra nőtt. Megyek nyugodtan, egy jobb élet fénye hív sötét utam fáradt véginél. Tudom s a szívem végső, nagy reménye az, hogy a lelkem mindörökre él. Athén a Philopappos hegy lábánál 1978. december 13. 57