TOTTH JENŐ VÉN BABYLON VIZEINÉL VERSEK Átdolgozott kézirat nyomán 1994 AJÁNLÁS FELESÉGEMNEK Köszönöm as imádságod, legyél érte százszor áldott, s azt, hogy Istenadta lelked életet szült és szerelmet, hűséget és megbocsátást, s hogy az Úrhoz fordult bízvást, amikor a sötét éjjel megküzdöttünk száz veszéllyel, s 'mit senki el nem rabolhat, mienk lett egy újabb holnap. Az Antipodiumon, október 7.-re 2
VÉN BABYLON VIZEINÉL Első lélekzet TOTTH JENŐ CANBERRA 1994 Átdolgozott kézirat 3
A DÉLIBÁB Remeg, rezeg a délibáb, oly' kár, hogy nem tart már tovább, hisz' a valót eltünteti, s csaló vizében fürdeti. Míg él, remeg s a látszatot kezed kinyújtva markolod hiába bár. Jaj, mire vár, aki vizéből inna már? A föld felett minden remeg, hőség rázza, vagy förgeteg, vagy tán más rejtett cél, erő? Nem láthatják a csillagok, a délibáb mégis ragyog s vágyakból titkos álmot sző. Az Antipodiumon, 1994. május 25-26 CLIII-IK ZSOLTÁR Egy bujdosóé, hárfára Vén Babylon vizeinél ostorzott lelkem még remél, mert szabadon, akár a szél, bár hontalan, de mégis él. Elmondhatom bús énekem, bár fáj most minden dal nekem, s a gyásztól megszakadt szívem elébed. Uram, elviszem. 5 Vedd le vállamról az igád és hű szerelmed zálogát add vissza, édes Istenem. Adjál népemnek új hitet, mely sárból mennyekbe vihet, segíts e botlott nemzeten! Az Antipodiumon, 1994. június 7. MEGMÉRETTÜNK Dániel, 5: 25-28. Megmérettünk színed előtt, Uram, megmérettünk, fájón és rongyosan, és könnyűnek találtál minket itt, és sekélynek a szívünk vágyait. Örökségünket, ha még van ilyen, eladta sóvár testünk, s a frigyen, amit vakon és éhesen kötött, új rabságot nyert, sós könnyek között. Így büntetsz hát, ha ellened teszünk? A bún zsoldjától csonka nemzetünk meddig kell hordja terhét szüntelen? Egy árva nép esd Hozzád, Istenem: Adjál hitet, hogy lássuk az utat, s bocsásd meg vétkünk hiszem, akkor ad kegyelmed új és biztató reményt, hogy Téged várjunk, s kövessük a Fényt! Az Antipodiumon, 1994. június 9-10. 6
SZOMJÚSÁG Jeremiás, 31:25. mert megitatom a szomjú lelkeket és minden éhező lelket megelégítek. Sorsunk vad pusztáit járjuk ötven éve, meghajtott, ősz fejjel, mint a széthullt kéve, kergetünk még mindig egy-egy délibábot, és amint elértük, csak szikes föld várt ott. Délibábok rezgő vize nem ad inni, de szomjunkat oltó forrást nem lel senki... kinyújtanám én is fakupám feléje, de jaj, mégsem oltja szomjam' csaló fénye. Cserepes ajakkal, szomjúhozó szívvel künt járok a pusztán, s mihelyt a nap felkel, rózsás hajnal könnye csillapítja szomjam, s nem kell, hogy síromban szomjasan nyugodjam. Az Antipodiumon, 1994. június 13. IGYÁL VELEM Idén korán volt a szüret, zöld volt a szőlő... őrület préselte mustból lett a bor, s aki megissza, mind botor. Mégis, gyere, igyál velem, ha nem gyötör a félelem, hogy velem meg ne lássanak, mert amit írok, csak salak. Salak? de szent, Istent hívó, s a szó ereje bódító... ezért kiadni nem szabad. 7 De átcseng a szent fájdalom, magyarul... a börtönfalon, s megidézi a holtakat. Az Antipodiumon, 1994. június 13. ÍGÉRET Jeremiás. 31:25 Mert megitatom a szomjú lelkeket és minden éhező lelket megelégítek". Nemrégen nálunk "Hősök Napja" volt, de otthon volt-e, 'ki róluk dalolt, hiszen már régen kiapadt a könny sok fáradt szemből s győzött a közöny. Mért csak nekünk fáj, hogy nem szól a dal, s kopott emlék a régi diadal? De a föld reng már a sok sír alatt... Csaba már hívja, aki hű maradt. Az elesettek sírján nincs virág... s az élők önként húzzák az igát, vagy csak hiszik, hogy az ember fia, ha láncban élt, úgy is kell halnia? A sok kiontott vér égre kiált, hisz' hősök adták jövőnk zálogát, és rengeti a sok, áldott rögöt a Kárpátok s a Vaskapu között. Vihar hangjával László szól, a szent: "Isten velünk lesz, ha hiszünk, ha bent szívünk hűséges, s kitart a gyökér... akkor nem omlott hiába a vér! Akkor ér véget majd a bujdosás, a szenvedésből dal lesz s áldomás". Addig a kobzos szól csak egyedül, s fájdalma titkon hozzátok repül: 8
Testvéreim, bár megtagadtatok, s hazámban ismét bujdosó vagyok, meg kell idéznem most a hősöket, akik szívében hazaszeretet lángol örökké és az ígéret, hogy veled küzdjön, amikor kéred, megfáradt népem, csak legyen hited, hogy gondjaid' az Úr elé vigyed. Az Antipodiumon, 1994. június 30. A DÉLIBÁBOS ÉG ALATT Szász Miskának Megkaptam kis virágodat, múltat idézett, álmokat... Istenem, nem rég voltam ott, kertedben, ahol álmodott e pici orgonavirág. Azóta fordult a világ. a termést elverte a jég? mert az aszály nem volt elég. Mit küldhetek cserébe én, 'mit a világnak kezdetén, a délibábos ég alatt együtt kerestünk? míg szabad volt álmodnunk s a gondolat, bár égnek indult, itt ragadt sok könnyáztatta rög között, 'mit verítékünk öntözött. Vén Babylon vizeinél egy öreg kobzos még regél, mert megmaradt erős hite, nem veheti el senki se! 9 E hitből küldök most neked: töröljed le a könnyedet, és hogyha tényleg akarod, álmod' valóra válthatod! Az Antipodiumon, 7994. július 7. ÚJ ÜSTÖKÖS Enuma elish a Tiamatról nézve Az égnek nem volt még neve, s a mindenség egy Istene a földet sem alkotta meg... csak űr volt akkor, mely remeg az Isten léptei alatt, s alakot ölt a gondolat, és mikor így szólott: "Vagyok!" kigyulladtak a csillagok, Szavára gyulladt ki a fény: üstökös kard és új remény! Olyan sok ezredév után egy új nap szürke hajnalán egy új üstökös született... véget hoz-e, vagy életet, ki tudja még s az égi kék mikor az Úr így szól: "Elég!" egyszer veressé válik-e, ma még nem tudja senki se, és azt sem, hogy ilyen csoda mikor lesz Isten ostora?! Az akkád teremtésmonda első szavai. A monda földünk kialakulását egy az istenek és titánok harcaként bemutatott kozmikus eseménynek tulajdonija. Ilyen esemény a Shoemaker-Levy 9-nek nevezett üstökös Jupiterrel való, 1994. július hó 16.-án hajnali 5 órára [EAT] jósolt összeütközése is. 10
Itt nézem lent, magam vagyok, amint az üstökös ragyog és megöleli Jupitert tüzes karjával, égve, fent. Csak ősi mondák hősei tudtak ilyenről zengeni, bár bent szívükben fájt a dal, tudták, nincs teljes diadal soha, sem teljes pusztulás, csak élet van és változás. Könnyel dagasztott itt a sár, s a diadal másé ma bár, új ég alatt holnap, lehet, hogy elfújják majd a szelek, vagy a miénk lesz? Éljük át csupán ez égi, vad csodát, Uram, hogyan vészeljük át? Esdünk, velünk is tégy csodát! Az Antipodiumon, 1994. július 16.-án hajnalban. KI AZ Szamosi Zolinak Mikor sötét az ég s reményünk nincs elég, ki szól zaj, jaj felett, s ott van mindig veled? Ki az, 'ki megtanít, hogy vesztett álmaid visszaszerezheted, ha hiszel és mered? 11 Az Úr Ő Egy, csodás, élő, szent látomás, ő véd Szent lelkivel. A sötétben vezet és fogja a kezed, hogy ne tévedj ma el. Az Antipodiumon, 1994. augusztus 3. SZENT JOBBOD VISZIK-E Szent István napjára, 1994 -ben Szent jobbod viszik-e idén, István király, lassú körmenetbe', melynek emléke fáj? Nem volt elég talán tengersok bánatunk? pogánykor hajnalán ismét árvák vagyunk. Az ármány már arat, fájón sikolt a száj: látjuk-e jobbodat, szent hős, István király? vagy a sárba ragadt sorsunk vén szekere, hogy régi álmokat eltemessünk vele? Hiába hullt a vér? Az ártás szelleme ma már mindent elér? hogy' küzdjünk ellene? Jőjj ma ismét közénk -a szívünk hű marad, terjeszd védőn fölénk megszentelt jobbodat. Jövel. István király, téged magyar kíván... Óh, szent zsolozsma, szállj milliók ajakán. Bár csak megértenénk intelmeid szavát, és elhoznád közénk az élet zálogát. Az Antipodiumon, 1994. augusztus 4. 12
NE AZT KÉRDEZZÉTEK Egy Szent István napi beszéd emlékére Ne azt kérdezzétek a magyar hazától, hogy mit is kaphattok, s valamit ígér-e, hanem azt nézzétek, s a veszély nem számol, hogy mit is tehettek, amíg éltek, érte. Tenger hősünk adta életét és vérét, dalból, tudományból s hőségből font szívet. Ti, készen a harcra, gyűjtsétek a kévét, mit eggyé varázsol hőség, meg az élet. Ne azt kérdezzétek, hogyan dúskálhattok, míg ínségben sínylik, tengődik a nemzet, de sok régi vétek helyében adjatok, s tegyetek is mindig. Szülessék új kezdet! Az Antipodiumon, 1994. augusztus 20.-án, Szent István napján 13 EMLÉKEZZ NÉPEM Az 1956-os szabadságharc áldozatai emlékére Kialudt-e a sok kis gyertyaláng a vérrel festett Országház előtt? A láng, amelytől fénylett a világ, míg a zsarnokság árnya nagyra nőtt? Emlékszünk még, vagy már nem illik az? pudvás szívektől mire tellenék? Mondd, bánat sincs már, kin sincs, sem panasz?... Az ember bennünk lassacskán elég? Hiába mondta egy régi őszön Sinkovits Imre, hogy" Talpra magyar"? Hiába hitte, bár eszelősön, sokunk, hogy e nép még élni akar? Hogyan hihettük? Volt-e reménység? Csend ült az utcán, vak, halotti csend, és rettegett az, 'ki félholtan élt még... s az Isten sírt a magas égbe' fent. Inas diákok, gyerekek voltak, ködevő költők szebbről álmodók, névtelen sírba belökött holtak, őrültek, hősök... közülünk valók. Oly sok rab Recsken kurta vast kapott, hogy jobban fájjék a test, amíg él, s az akasztástól a kötél kopott, míg anyák könnyét szárítja a szél. S a sortüzek? Mondd, tenger áldozat és elnyomás ma mind feledve már? 14
A nép akarta? A halál arat... s jóról beszélnünk ma már szinte kár! Népem, 'mit adtak néked: áfium, hogy felejtsd múltad és hogy ne akard lerázni jármod úgy mondják, hiún, hisz' már nem illik kezedbe a kard. Emlékezz népem! Vagy hiába volt megannyi vér és minden áldozat, ha szívedből a szent érzés kihalt, hogy magyar vagy és jog szerint szabad? Az Antipodiumon, 1994 szeptemberében CLIV-IK ZSOLTÁR Egy bujdosóé, hárfára' Nemzedékemnek Ha némán ég a fájdalom szíved mélyén. s a bánaton, úgy érzed, most már nem lehet segíteni, mert eltemet a gond, teher s a szenvedés, csak boldogságból van kevés az Urat kérd, tegyen csodát; imádkozz, s akkor megbocsát. Ha kin kiált. s a fájdalom koloncként ég a válladon, az eget is megrengeti s Atlasz se képes tartani feletted a sok csillagot, a könnyed. 'mit az Úr adott, könnyít a kínon, gondokon, de barázdát szánt arcodon. 15 Sírj, ha úgy érzed, elveszett az álmod. és az életed csak sajgó fájdalom marad, amelyre irt csak Isten ad. Őt kérd, hogy nézzen áldva rád, fordítsa sujtó ostorát ma másfelé s legyen veled, hiszen tudod, hogy úgy szeret. Te balga. gyenge nemzedék! Nem volt sok vétkedből elég? Feletted sötét lett a hold., és aki puszták népe volt, megtört derékkal él ma itt, mert rég feladta álmait, múltját. jövőjét... nemzetét... Kiáltsd már végre, hogy 'elég'! Mivégből élsz? Úgy gondolod, ha hajnaltájt a harmatot könnyel sóssá változtatod, bánatod' belefojthatod? Bízz, és ne félj! Egy égi fény utat mutat. Van még remény, hogy bátran élj. Higyj, küzdj, ha kell. s az Urat hívd, hogy jőjjön el! Az Antipodiumon, 1994. szeptember 17. LEHAJOLT HOZZÁM Bolygókra hágott s megszólalt az Isten, az ég kárpitja megrepedt belé s amikor gondom' árván, fájva vittem, lehajolt hozzám, hisz' lelkem Övé és bíztatott, hogy álljak meg a szélben, dühös orkánnak vessem vállamat, 16
és nézzek túl a földi szenvedésen, hiszen az élet mindég megmarad. Bíztatott, győzzek más és magam ellen, hiszen erőm van, amit Ő adott... hogy tegyek jót, mert énbennem a szellem örökké él és testem sem halott: Csillag anyagból s folyami agyagból gyúrta az Úr, hogy tartson egy kicsit, míg egyszer, végre, amikor az Úr szól, fel nem emel a buzgó, tiszta hit. "Ne bándd, ha fájna...az elnyűtt anyagra foltot már raktam annyiszor, tudod, s mikor a folt már ismét elszakadna, örülj, hogy nem ád többé bánatot!" Így szólt az Úr és testemért cserébe' adott fényeset, színe patyolat, nem aggódom, hogy le kell vetnem végre, a szakadt régit az új megmarad. Az Antipodiumon, ÚJABB ŐSZÜNK Feleségemnek egy varázzsal teli évfordulóra Újabb őszünk új varázsa: vén szívem halk dobbanása s az, hogy lábam ballag ismét, s testem lerázta bilincsét. Őszi erdők minden fája gazdag, sárarany ruhába borítja most a vidéket... értem teszi, meg Teérted. 17 Aztán rőtté válik minden, s ezen a sok, múló kincsen megnyerte szívem örökre... zöldből arany körbe...körbe. Régi erdő közelében felszállott a pára éppen, s mint idvezült, boldog lelkek, az őzikék köszöngettek... Ott álltak az erdőszélen, mi meg vártunk, kéz a kézben. Emlékszel? ott októberben megérintetted a lelkem. Megköszönöm gyengéd kezed, ha, éltető szerelmedet, s hogy akkor is bíztál bennem, mikor néha eltévedtem. Köszönöm az imádságod', legyél érte százszor áldott, s hogy Babylon vizeinél, szakadt szívem még él, s remél. Az Antipodiumon, 1994. október hó 1-én ÉLTESSEN ISTEN Zeöld Károlynak 80 éves születésnapjára Köszönjük a sok nékünk mondott verset, amely szavadtól új életre kelt, mert beleadtad hű szíved s a lelked a holt betűkbe életet lehelt. Zengő szavadtól könnyebb lett a sírás, hisz' bujdosóknak sírni még szabad 18
vesztett hazáért, és amikor sírt ás idegen földben, s csillagok alatt. Köszönjük azt, hogy 'mikor kértünk, adtál mindig, ha lelkünk magyar szót kívánt, s hogy jó barát, és ha magyar maradtál szerelmes szívvel a Múzsák iránt. Mily' gyakran zengett ajkadról az ének és áriákból zsoltár született, hangodban érzett a vibráló élet, arról daloltál, hogy az Úr szeret. Éltessen Isten, és bő áldásával halmozzon el még sok-sok éven át, s mikor a lelked új egekbe szárnyal, sohsem felejtsd e vén föld mámorát. Az Antipodiumon, 1994. október 8.-án KIÁLTANÁL A reménytvesztetteknek Kiáltanál, de úgy se' hallja senki, az élet fáj, és még fájóbb szeretni, ha nem tehetsz a szeretettért semmit, s bénultan nézed minden kínját, könnyét. Kiáltanál, de halkká vált a hangod... Ki hallaná a megrepedt harangot? Csak lelked szól a sötét éjtszakába'... sápadt a hold és minden csillag kába. De él az Úr! és hallja már a szódat... fordulj felé, hisz' senki se' adózhat többel soha, mint szíve dobbanása. 19 És ád erőt, meg szeretetből vértet, jó fegyverül meg hatalmas igéket, hogy győzelmünket a világ is lássa. Az Antipodiumon, 1994. november 8. HA BÉNA IS A KÉT KEZEM Ha ég a könny, s a fájdalom vakon sajog az arcomon, tudom, hogy mégis élni kell, amíg nem mondja, hogy jövel. egyszer az Úr kegyelmesen... s akkor megyek majd, csendesen. Ha béna is a két kezem, mégis azzal kell küzdenem, s bár lábam csak agyag kolonc, amit a föld parancsa vonz, sólyom lelkem mégis szabad, lerázza a koloncokat. Ős felrepül az Úr elé, ha meg is szakadna belé, s lehull a trónusa előtt, 'hol, tudom, óriásra nőtt az örök fény és kegyelem... 'hol tán az Úr majd szól velem. Ha kérem, tudom, megbocsát, eldobva ólmos ostorát, od'adja tán a csillagot, mely egyszer régen ringatott, s megadja, hogy e csillagon ne üljön kín az arcomon. Az Antipodiumon, 1994 november hó 17. 20
LEVÉL BÁRÁNY PÉTER TAMÁSNAK Kitellett bőjtből, könnyből, áldozatból, hogy dalod, költő, megjelenhetett, s kínodból nőtt ki és a gond-magokból, amiket szíved régen elvetett. Kövek között is megered a jó mag... vessél ezért ma, s ameddig lehet, bár horpadt hátú ma még minden asztag, adj a népünknek szellem-kenyeret. Hidd, hogy szavad már sok bálványt ledöntött, küldd ezután is szent üzeneted, sok fájó évet kalodában töltött, bujdosó társam, küldd, amíg lehet. Szíveddel szóljál minden nap és éjjel, hogy megérthesse kábult nemzeted, megküzdve bajjal, kínnal és veszéllyel szólj, s így teremtsél újabb kezdetet. Könnyként peregjen bensődből a zsoltár... bár elmoshatná népünk vétkeit, mert csatát-vesztett a magyar nép volt már, de rég túlélte, mert volt benne hit. Engedd, peregjen lelkedből a zsoltár, ha nagyon fáj, az Úr ott lesz veled, s ha meg is rendült szívedben az oltár, hidd, tudd, hogy győzöl, mert Isten szeret. Dalolok én is ma, s ameddig élek, még akkor is, ha nem kell már az ének, mert nékünk most már más reményünk nincsen, csak az, hogy egyszer megsegít az Isten. Az Antipodiumon, 1994. november 25. 21 EGY MEGOSZTOTT SZÜLETÉSNAPRA Bakonyi Lászlónak. Most, hogy beléptünk a vén, nyolcadik, fájó, podegrás, téli évtizedbe, 'mikor az élet többé nem tanít, amire nincs már vágyunknak se kedve? elgondolom, hogy mivé lett az élet, 'mit az Úr nékünk oly tisztán adott, mért sároztuk be. bár óvott a Lélek életünket, e szép ünnepnapot? Nem tér a múlt már soha többé vissza, de bennünk és az álmainkban él és megmarad sok győzedelme s kínja szívünk csücskében, mely mindig remél: mert él az Úr és értünk ontott vére tisztára mossa régi vétkeink' és konkoly énünk az Isten kezébe' búzává lesz. míg marad benne hit. Az Antipodiumon, 1994. december 6. 22
A ZENE DICSÉRETE Töredék Shakespeare: A Velencei Kalmár c. színmű V. felv. 1 szín Czira Zsoltnak. [A zenészek belépnek] Lorenzo: [folyt.] Jertek, keltsétek Diánát dallal, hadd simogassa zenétek halkan úrnőtök fülét és hozza haza. Jessica: Soh'sem vidít a zene dallama. Lorenzo: Szellemed figyel, tán ez az oka. De, nézd, 'mint pajkos, vad, zabolátlan, egyfűvü csikók ménese nyargal, fújva, táncolva, nyerítve, bátran, mert forró vérük semmit se' átall, de 'mint meghallják a trombitaszót, vagy más, fülüknek tetsző dallamot, mindenik megáll, mert a zene volt édes hangjával melytől nem dobolt egy patája se'. Lásd, nem hazudott a költő, mondván: fák, sziklák s az ár Úrpheüsz szavának engedelmes már. Hisz' nincs oly kemény, vad s dühös semmi, amely ne tudna itt meglágyulni a szép zenétől egy kis időre. S az ember, aki zenétől pőre, s szive se dobban néhány édes hangra, fosztó árulásra. rászedésre képes. Szelleme csorba, s mint az éj, sötét, s ragaszkodása pokoli'n vészes. Ne bízz ilyenben. Figyeld a zenét!. Az Antipodiumon, 1994. decemberében. 23 CLV.-IK ZSOLTÁR A szabadságért küzdőknek Mikor az éjjel mély ködbe merül Karácsony-tájban, s fázol egyedül, mert oly' kegyetlen az egész világ és sárba hullik a legszebb virág: az emberszív is, mert az a parancs, hogy eltapossa egy szöges bakancs, mely halni indul, mert nincs kegyelem... ember testvérem, imádkozz velem. Tenger könny ömlik, medret rontva zúg; vérbe gázolva olyan sok hazug jogról beszél, de 'ki megvédené, olyan sohsincs és megszakad belé szívünk, e sárba taposott virág... Hogy él-e, nem is kérdi a világ! s ha elvész, nem fáj többé a halál, hisz' a világon csak ármányt talál. Ha érzed, sorsod már reménytelen, mert nem lehet a távol végeken harcolni sem, de élni sem lehet, és azt hiszed, hogy gondod eltemet, mert küzdelemhez sincs elég erőd, borulj le buzgón az Isten előtt, s ha élted gönce szerteszét szakad mikor körülted a halál arat, tudd meg, hogy Isten sohasem hagy el és megsegít szent, áldó lelkivel. Az Antipodiumon, 1994. december 22 24
AMIKOR SÁRRÁ LESZ A. HÓ El-elbújnak a csillagok Karácsony éjjel, s nem ragyog többé a betlehemi jel... kérlek Uram, mégis, jövel. Amikor sárrá lesz a hó és a tavasz sem biztató a véráztatta földeken... kérlek, Uram, legyél velem. Hogy ismét eljőjj, arra vár a fagyba meredő határ s az itt kínlódó emberek. Jövel közénk, Uram, jövel... hogyan viselnénk mindig el az életet Te nélküled? Az Antipodiumon, 1994. Karácsonyán. KARÁCSONY ÉJJEL Karácsony éjjel szálló lehelet, az imám, Uram, ott van Teveled és ismét kérdi, mért nincs vége még, meddig szenvedjen ez a nemzedék, ma hóban, sárban, holnap viharban, mikor a bosszú őrjöngve nyargal? Uram, szólj végre. Nem volt még elég, hogy templom, otthon s ember is elég a tűzben, melynek neve gyűlölet... Senki sincs már itt, aki még szeret; mert már kiitta a méreg-kupát s nem kér kegyelmet és sohasem ád? 25 Uram, békítsd meg ma éjjel Veled és egymással a küzdő népeket. Nyugodjanak meg most a fegyverek, s kegyelmed védjen minden életet; szent békességed végre jőjjön el, hívunk és várunk, jó Uram...Jövel! Az Antipodiumon, 1994. karácsonyán. ZORDON HEGYEK ALJÁN A csecsen végvári vitézeknek Zordon hegyek alján, véres könnyel arcán égnek mered sok halott; fekszik vérbe fagyva s a zsarnok hatalma vérüktől már megkopott. Városukra talál tűz zápora: halál, ez tán a végítélet? Mégse' enged senki... rabszolgává lenni halálnál rosszabb élet. Hozzátok száll lelkem; a zsarnokság ellen kiállni kötelesség... és bár gyenge a kar, még harcolni akar, 'mikor dúl az ellenség! Zordon hegyek alján küzdenek még árván, rab népek, rab emberek, mert a szívük bátor, 26
nem fél a haláltól és sohasem kér kegyet! Fegyvert fogott a kar... szabadságot akar egy nép nem kell elnyomás! Múljék el a rabság... jőjj, arany szabadság, amit sohsem vesz el más. Az Antipodiumon, 1994. karácsony másodnapján VAN-E REMÉNY? Van-e remény a ködös éjszakában, mikor nem égnek fent a csillagok? Összegyűlünk-e ma még ketten-hárman, hogy köszöntsük a felkelő napot? Hogy kérjük Istent, adjon még kegyelmet, hitet, kitartást és főként erőt, hogy megharcoljuk harcunkat, ha enged az Úr megállnunk trónusa előtt. De küzdhetünk-e fakuló reménnyel, vagy adjuk már fel, mert harcolni kár? Maradjunk szolgák minden nap és éjjel s legyen-e lelkünk ismét rab madár? Sok régi vétkünk bilincsben tart minket, s míg a világon a gonosz arat és fáj az élet, Isten ujja intett, hogy megvédjük, 'mit áldó lelke ad. Tűzvész pusztított, vágyam mégse égett, rengett a föld, de két lábam megállt, könyörült Isten, s visszaadott élet dobogja bennem a remény dalát. Sok bajt és áldást hozott ez esztendő és megszenvedtünk minden perciért, 27 de hisszük, tudjuk, hogy egy jobb jövendő vár, amit ránk rég az Isten kimért. Van még remény a sötét éjszakában, mert körülöttünk a lélek ragyog, és míg az Isten marad erős váram, nyugodtan várom az új holnapot. Jer, imádkozzunk, adjunk annak hálát, 'Ki téged s engem a markába' tart, és hű szerelme az új évre is ád kegyelmet, áldást s harcban diadalt. Az Antipodiumon, 1994 Szilveszter éjjel. CSENDES AZ ÉJJEL Évvégi imádság Csendes az éjjel távol van nagy égbolt trónusod, s mégis itt vagy énvelem... sujtottól lánggal, terhem is nehéz volt, s megkönyörültél rajtam, Istenem. Fáj a lélekzet, mellkasom szorítja a fojtó pára, forró levegő; "fejem az ár, jaj, már-már elborítja" de biztatásod szülötte: erő. Itt, idegenben kiszikkad a szívünk, de vágy hajtja, mert van még benne hit, hogy végetér majd méltó büntetésünk s elérheti szent, régi álmait. Uram, ne büntesd tovább a Te néped, mert árva bár, de szeret és remél, legyen szavad ma kegyelmes ígéret Babylon fájó, vén vizeinél. Az Antipodiumon, 1994 Szilveszter éjjel. 28
EMLÉKEIMBEN Ugrik Alicenak Az, aki elment, mind szív nélkül ment el, mivel a szíve mindnek ott marad, ahol ringatta. s mézédes tejévei táplálta anyja, magyar ég alatt. Ott, 'hol először csókolta az élet, 'hol egy tavasszal nagyon szeretett, 'mitől megválni halálos ítélet, s amit csupán csak szeretni lehet. A Haza szent, ha meg is kínoz néha, mégha ínséget ad is, láncra ver, de ősök lelke él az út porába', s könnyből és porból új embert kever. Az én Apámnak szíve messze vágyott... útrakeléskor mégis fájt nagyon, és megszakadt, s e letörött virágot emlékeimben mindig siratom. Az Antipodiumon, dércsipte lombok alatt 29
Második lélekzet 1995 Kézirat 31
ÚJ ESZTENDŐ, RÉGI BÁNAT Új esztendő, régi bánat régi kin, mely már nem árthat, régi gyász és régi könnyek, amint arcomon pörögnek, felszáradnak s újra kezdik, nem töprengek rajt' napestig, de amikor fáj a szívem és színes szivárvány-íven oda szállnék 'hol kin nincsen, Hozzád szállnék, Uram Isten, de itt kell maradnom mégis, s mikor azt kérdem, miért is, nem válaszolsz. Ki hitte azt, hogy szívemből új dalt fakaszt még a szél is... nincsen mentség, hogy dalolnom kötelesség akkor is, ha fáj a bánat, amit a dal néha rám rak. Igen, ha kell, akkor dallal fordulok szembe egy haddal, hisz' nincs bennem többé kétség, hogy nem győzhet az ellenség és megmarad a Te néped, úgy Uram, ahogy ígérted Lásd, Babylon vizeinél imádkozom, s lelkem remél. Az Antipodiumon, 1995 Vízkeresztjén. 33 CLVI.-IK ZSOLTÁR Messiásváróban Kérünk, hogy vétkünk megbocsásd, Uram, és adj feltámadást, hogy szabadok legyünk megint, s valóra váltsuk álmaink'. Adj, Uram, bátor, hű szívet, mely céllal dobban és szeret, hogy legyen mindég tettre kész, s helytállhassunk, ha jő a vész. Adjál, Uram, reményt, erőt, s amit hitünk epedve szőtt körénk, az legyen fény-palást, amely elhárít bajt s varázst. Engedd, hogy testünk, amíg él, szabad maradjon, mint a szél, s ha elringatja majd a sir, lelkünk legyen sebére ír. Kérünk, sok bűnünk' megbocsásd, küldj, Uram, magyar messiást, hogy Hozzád vezessen megint, s valóra váltsa álmaink': Hogy igazságunk győzni fog, míg csak hú magyar szív dobog egy új ég sátora alatt, amit, Uram, kegyelmed ad. Az Antipodiumon, 1995. január 24 34
TUDAT, VAGY ÁLOM A magamfajta vén legények sokszor talán a múltban élnek, hol minden tettük: mende-monda, olyan, mint lábnyom a homokba', még akkor is, ha táncos lábbal, vígan packáztak a halállal. Bárhogyan volt is, óh beh rég volt... ma fojt a köd, sötét az égbolt. Ami rég elmúlt, nem jő vissza: szétfoszlott a sok baja, kínja, de öröme megmarad mégis... ki kérdezhetné, hogy miért is él még ma is a szívem mélyén, meglátogat az álmok éjén, hogy vigyázzon és átvezessen sok gáncs között, nehogy elessem. Tudat, vagy álom...csaló képek... követnek itt, amerre lépek, bent a szobámban... ha künn járok... nem tartják gúzsban vak határok... Ebből a tarka mozaikból világot gyártok, mely ma tombol, holnap elringat halk zenéje, míg elnyeli tudatom mélye. De amikor álmodni mernek, feledve múltat, bajt, keservet, semmibe véve testük göncét, s hogy sebüket be se' kötözték, a magamfajta vén legények a jövővel is szembe néznek és meglátják, hogy beleírta nevét az Úr minden atomba. Az Antipodiumon, 1995. február 14. 35 ÚJ MÁRCIUS A szél tavasszal újra kél, halkan susog, nevet, beszél, csendesen ringat, mert szeret és felcsókolja könnyemet, mert hiszem, várom a csodát, amit tavasszal Isten ád: rügyet fakaszt, magot terem... csak szabadság nincs, Istenem! Egy új március idusán terólad álmodom, Hazám; érzem, amint a délibáb föléd teríti sátorát. Csaló a fény, fájó való, 'hol sírgödrünk is biztató. Az élet félelmet terem... mért nincs szabadság, Istenem? Hazám, mikor ébren vagyok, akkor is terád gondolok, s bár végre nem vagy gúzsba' már, tested, e törtszárnyú madár tömlöcben él, rab lelke fél s imátlan szíve nem remél... az élet igen mély verem... mért nincs szabadság, Istenem? Csontunkba rág a félelem minden lázálmas éjjelen, de pirkad már s jő egy csodás reggel tavasz feltámadás mikor szívünkben az erő, s hitünk, bizalmunk egyre nő és méltó jutalmat terem :... Jőjj, szabadíts meg, Istenem! Az Antipodiumon, 1995 márciusában. 36
MILYEN AZ ÉBREDÉS? Vajh' mit hoz a jövő, 'mit Párkák keze szó egy csendes alkonyon? Mindenkivel rokon ezért válik dalom, bár nem is akarom. A lápba süppedő, magába rettenő ember soh'sem talál mást, csak 'mit a halál koncként felé' dobott: egy újabb holnapot. Ha én sohsem merem élni az életem és csak álmom mesés, milyen az ébredés? Öröm, vagy szenvedés, vagy mint elvert vetés? Isten lelket adott és minden holnapot áldással tölti meg. Ezért, ha hív, megyek, de ha harcolni kell, én hívom, hogy: Jövel! Az Antipodiumon, 1995. március 4. SENKI SOHSEM ADOTT JOGOT A felelőseknek Miért vagytok öngyilkosok, sírunkat ásó cinkosok? Eladtak mindent. ami szent s még azt is, ami lent pihent 37 az anyaföld fáradt ölén: ősök porát jogát? Nem én! Mi történik? Hogyan lehet meggyilkolni egy nemzetet egy tál lencséért ma megint, felélesztve a régi kínt, feltépnetek egy vén sebet, mely ma megöl, s holnap temet? Öngyilkosok! Hé emberek! feladni hogyan meritek azt, amit annyi ősötök tengernyi vére öntözött több, mint egy ezredéve már? pedig még szabadságra vár! Senki sohsem adott jogot, hogy arról 'mit oltalmazott a nemzet ezredéve már, lemondjatok, mint csapodár szajha és hűtlen áruló: kevesebbért is járt bitó! De mégsem szakad le az ég! Honszerelmem égő tüzét kazlatok aljába dobom e kíntól gyászos hajnalon, hogy meglássátok, hogy remél a nemzetünk, ameddig él! Az Antipodiumon, 1995. március 19. én ezen az újabb gyásznapon. 38
ELHALLGATOTT Elhallgatott a szívhez szóló ének, s ami maradt, az horpadt sírhalom; de mindig él az Isten-adta lélek, s alkot megint az üszkös romokon. Áldjon meg Isten, fáklya-lelkű költők! Tudom, hogy egyszer majd találkozunk, s együtt imádjuk akkor a Teremtőt, és felé fordul vágyódó dalunk. Tudjuk, hogy' rezgett a szívetek húrja, s miként sírt minden szó-tárogató lelketek mélyén, és halotti torra hogyan hívott a gyász-szaggatta szó. Most búcsúzom, ti, fáklya-lelkű költők, örökségetek gazdag áldomás, mely halhatatlan és a szebb jövendőt, úgy, ahogyan ti, sohsem zengi más. Az Antipodiumon, egy előadás zárószavaiként 39 KÖSZÖNTŐ Feleségemnek Ma szólok itt a rügyező tavasszal, s a dél segít egy fáradt, őszi dallal; szólok, amíg az ajkam szólni képes és jót kíván: Isten éltessen, Édes! Nem új a dal, hisz' azt mondom, mint régen: szeretlek ma s míg csillag lesz az égen, míg kék az ég, ameddig lesz jövendd, mert szívem ég, míg zöld nyáron az erdő. Imádkozom, hogy legyen még reményünk, és hogy dalom szívből zengjen, míg élünk; legyen hitünk, rezegjen lelkünk húrja, s az életünk' pengesse Isten ujja. Adja az Úr, hogy szülessék új dallam a fáradt húr elzengte minden dalban. Adjon erőt, hogy örökké kitartsunk 40
és nagyra nőtt árnyunk ne fedje arcunk'. Otthon tavasz, minálunk, délen, ősz van, oly' csendes az, ameddig a köd halkan, fehéren száll... a lomb arannyal ékes és forr a bor... Isten éltessen, Édes! Az Antipodiumon, 1995. március 25. BÚVÓPATAK Búvópatak tör fel a mélyből, a vize hűvös, kristálytiszta, ma szomjat olt, mesél a létről, de holnap kő se' tartja vissza. A medrét, partját lassan nyűvi, zúzza csendesen minden cseppje... Ma még a szikla-gátat tűri, holnap megárad, hogy ledöntse. Kin zápor-könnye megdagasztja, fájdalom hava beleolvad... s amint siet az óceánba folyammá válik tán ma-holnap. Árván, a mélybe rejtve kincsét várt az Úr Isten ember-könnye, míg fel nem tört, búvópatakként és dalként e kiszikkadt földre. A dalom ma búvópatak csak, a lelkemből fakad a dallam, 41 s bár a világ még süket és vak, megérzi már, ha szólok halkan. Az Antipodiumon, 7995. március 3. ÁLMOK A ti véneitek álmokat álmodnak, s megálmodják egyszer, hogy mit hoz a holnap. Imádkozva szólnak az egek Urához, aki megtart minket, s felőlünk határoz. Halgassad meg, népem, 'mit szólnak a vének! Értsétek meg, szavuk több, mint regős ének. Minden szó jelentős, és csak annyit kérnek: Hallgassatok arra, bent mit mond a Lélek. Száz álom mélyéből őseitek szólnak! Hallgassad meg népem és higyjél a szónak. Nem ígér, nem csábit bíztat, el ne essék botló életünk, ha híva kötelesség. Rég gazdagok voltunk, most kísért az ínség, mert nincs a velőnkben sem hit, sem reménység, és nincs szeretet sem a szívünkben mélyen, hogy majd átsegítsen tengernyi veszélyen. Az álmok mélyéből őseink beszélnek, hogy tudjuk, hogy gyakran oly' olcsó az élet, mert az áldozat ma a jövendő ára, ami tegnap kincs volt, keveset ér mára. Bűvös álom nélkül tudom-e, hogy élek? Álmomban és ébren csak az erős Lélek kell most, hogy vezessen és a kezem' fogja, hogy ne maradhassak a bűneim foglya. 42
Álmokat álmodnak minálunk a vének, ajkukon igaz szó, s szívükben az ének utunkat mutatja lesz még víg esztendő, verítéken, véren vett szebb, jobb jövendő. Az Antipodiumon, Húsvétra várában, Az Apostolok Cselekedetei 2:17-et olvasva, 1995. április 12. BŰNBÁNAT A vétkünk eltemet, bár a szívünk szeret, s hazánk is rab marad, míg az ármány arat, mert a hitünk kevés, s a bérünk szenvedés, fájó emlékezet. Joel, 1.2 :13 Kérünk, tekints reánk, megszaggatott ruhánk' eléd rakjuk Urunk, mégis, mért kell igyunk új méregpoharat, viharfelhők alatt s maradnunk mostohák? Népem, kérd az Urat, hogy ne maradj magad, s tudjad meg, hogy szeret, de a szíveteket szaggassátok meg és, ha sorsotok verés, ne a ruhátokat. Az Antipodiumon, Nagypénteken, 1995. április 14.-én. 43 CLVII-IK ZSOLTÁR Az énekmondóé hárfára Zsolozsmákat zengett sok dalos elődöm, hadd daloljak én is e meggyötört földön, s mint elhalt az ének öregapám ajkán, odaadta nékem, és könny folyt az arcán. Zengjen hát a zsoltár Sinár-földtől messze, mert tudjuk, hogy az Úr annyira szerette e bűnös világot, hogy egyszülött Fiát megváltónkul küldte, aki kegyelmet ád. És felfeszítették áldozat fájára, kínnak szánt, de áldott, véres keresztfára, s meghalt e keresztfán az Embernek fia, mert úgy volt megírva, meg kellett halnia. Bizony ez az Ember Isten fia vala, keresztre feszítve miértünk meghala, fel is támadt értünk a harmadik napon 44
hogy ne tartson minket sem földi sírhalom. Feltámadt az Úr ma és megváltott minket, bűneink terhéből szél kavarta por lett, hiszen úgy szerette Jézus e világot, hogy életét adta értünk és megváltott. Dédapám, a dicséretfaragó Bachó János lelkész emlékére. Az Antipodiumon, 1995 Húsvétján. BIMBÓ FAKADÁSKOR Bimbó fakadáskor feltámad az Élet, s bár azt hittük télen, hogy már semmivé lett, gyolcsfehér palástban, hóvirág ruhában feltámad a földből, mert feltámadás van. A tavaszi széllel újra kél az Élet, tengernyi alakban szembenéz tevéled, megsimítja arcod, legyőzi kudarcod és a halál ellen megnyeri a harcot. Ha szomorú voltál, könnyedet letörli, ami meggátolná, nincs a földön semmi, s bár gyakran a világ tövis és nem virág, az is kivirul majd, mert érzi a csodát. Ha rég gyenge voltál s árnyad sötétre nőtt, hoz neked új hitet, bátorságot, erőt, hiszen nincs oly' csodás, 45 szent, égi látomás, mint, 'mit Isten adott: örök feltámadás. Az Antipodiumon, 1995. április 16. Húsvétján. AZ EMMAUSI ÚTON Az emmausi úton fáradtan jött velem, szívemben kín és gyász volt, de ő szólt csendesen, és biztatott, ne féljek, nagy ínségemben kérjek az Írások betelnek, s az Úr győz mindenen. Nem mondja-e az Írás, hogy ma, harmadnapon, feltámad a halálból harmatos hajnalon az, 'kit az Isten küldött, hogy segítsen repülnöd, az Úr lábához ülnöd, bár tested földre von? Egy fogadóhoz érve, hívtam, egyék velem, sötét van már s a hold mély árnyékokat terem. Maradj velem. Utas, ma, szomorú ez a páska, s az én Uram halála kínozza a szívem'. S az utas két kezébe vette a kenyeret s megáldva nékem adta, mint 'ki áldón szeret, és lehullott a hályog szememről most már látok: Az Úr velem volt s szólott: biztat, hogy hű legyek. Az emmausi úton, 1995 április 16.-án. 46
BÓBISKOLOK Otthonról álmodom Amint az égbolt szürkül, fáradt magányom ott ül a régi karosszékbe' s az éjtszaka zenéje elringatja a lelkem, hogy mindent elfeledjen míg bóbiskolok csendben, kék álomköpenyemben. Így bajt s a bút se' félem, mert csendes szívverésem nem visz sok vért agyamba, ezért az elmém balga, s amíg a szívem alszik, csak dobbanása hallszik a néma éjtszakába'... A sápadt hajnal lába leér az alvó földre, mely ködfelhőbe födve elaltatott ma halkan egyel nem dúdolt dallal, hogy felébresszen ötre, mikor Göncöl hat ökre barázdát szánt a földbe, mely az enyém örökbe. Az Antipodiumon, 1995. április 29. 47 MÁR OLY RÉG MONDTAM Az életemben lévő áldott édesanyáknak ajánlom Rég volt, be' rég létünk tüzét a vak idő taposta szét, s az egykor kedves csecsemőd mára keményre, nagyra nőtt, s mint fordultak a csillagok, fáradt szemünkben könny ragyog, de vén szívünk mégis szeret, élteti az emlékezet. Már oly' rég mondtam, hogy: anyám... A mennyből, kérlek, nézz le rám, lássad meghajló vállaim' s hogy elnyűtt a sok földi kín, halld, hogy szívem oly' csendbe' ver foldozott billentyűivel, de míg szeret, és míg szabad, Neked szed dalvirágokat. Az ígéretből, lám, mi lett?! hisz' hazánk ismét elveszett, s amit az Úr visszaadott, beszögezték az ablakot, de néhány szent hant megmaradt a fényes csillagok alatt, s könnyünktől sós lett a Duna, mert rabbá kellett válnia. Az Úr mégis szólott velem, s a tündér-arcú szerelem, amelyet rég nekem adott, örömmé vált sok bánatot s őrangyalként velem repül: amint jövendőt embert szül, 48
e kettővel engem megáld, s megadja a lét zálogát. Most, életemnek alkonyán hála szavával mondanám, ha elég lenne csak a szó, az áldás, könny, tárogató dala, meg újabb áldomás mert nincsen olyan senki más, 'kiről szól angyalok dala, mint egy, szent, édes, jó Anya. Az Antipodiumon, 1995 májusában, Anyák napján. ARANJUEZI CONCERTO Rodrigo zenéjének a hallgatásakor A lelkemben a dallamot az Isten adta elkopott, szakadt szívemből vált sugár, amely új hangra, dalra vár, mint régen, túl a tengeren, mikor kezedhez ért kezem, mikor oly' rég, magányosan, könnytől és vértől sárosan, de mégis együtt, vágyva még szerelmünk perzselő tüzét, míg lassan beköszönt a tél... ki se' tudhatta, meddig él, s meglátjuk-e a holnapot? míg gondunk velünk ballagott. De egyszer kisütött a nap... ki mint vetett, úgy is arat. Megharcoltam, mint don Quixote, sok szélmalommal és a szót, hogy hajrá! én is ismerem 49 [bocsáss meg érte, Istenem!]. Azt is tudom, mi az öröm, és azt is Neked köszönöm. Aranjuezi szép napok emléketek sohsem kopott, s bár szép volt, mégis fáj nagyon az élet görnyedt vállamon. De lásd, örülni még tudok és hordom, amit rám rakott az élet, mert zeng még a dal, e könnyáztatta diadal, s énekli mindazt, ami szép és vén szívem égő tüzét. Az Antipodiumon, 1995. május 31. AKÁRMI JŐ, EMLÉKEZÜNK Imádkozom, sötét az ég, a földi kínból már elég. Meghalni, mondják, oly nehéz és fel sem foghatja az ész... de élni tán még nehezebb s megküzdeni, világ, veled. A világ szajha mostoha, elad, és nem segít soha, bilincsbe ver, börtönbe vet, bár szenvedtünk már eleget. Küzdjünk, hogy szabadok legyünk, s hogy megmaradjon nemzetünk. Akármi jő, emlékezünk, nehogy meghurcolt vén szívünk azt mondhassa, hogy nem szabad megbolygatnunk a múltakat... De én, bár szívem megszakadt, megidézem a holtakat! 50
Felriasztom a népemet, másként a világ eltemet, mert rab még, félre-vezetett, hisz', Uram, ő is gyermeked, s ha nem is tesz még semmi mást, már várja a feltámadást Várja e keserű toron, melyet úgy hívnak: Trianon, vagy talán magyar Golgota, mit nem feledhetünk soha, ahol testünk megtöretett, hogy megküzdjön, világ, veled! Higyj népem, bízz, védjed magad, másként sohsem leszel szabad, és állj helyt, ameddig lehet, hogy megmenthesd az életed' s ha benned ég a tett s a hit, meglásd, az Isten megsegít. Az Antipodiumon, a trianoni diktátum 75. évfordulóján, 1995 júniusában 51 PEREG A DOB A feltámadásra váróknak. Pereg a dob, lassan pereg... gyászol az ég, a föld remeg, s mert fáj, a felhőtakaró esőt sir, hiszen sírni jó, vagy jéggel veri a vetést s gyászból szül újabb szenvedést. A föld halált hord, vagy csodát... életet, 'mit csak Isten ád. Pereg a dob, lassan pereg... a barna gyászmenet felett fáradtan bukik le a nap, 'ki mint vetett, úgy is arat... és gördül már az ágyutalp, amelyen ezer diadalt temetnek el, a sír felé viszik, s a föld is fáj belé! Amint a dob lassan pereg, némán állnak az emberek a sir szájánál, s benne, lenn, te fekszel, árva nemzetem... Győzött az ármány? El lehet temetni ezt a nemzetet, bár él, remél, s a szíve ver, 'mint csonka testtel itt hever? Világ! Nem temetheted el, hiszen kiontott vérivel szent minden talpalatnyi föld, mely reng inkább, nehogy megöld! Mert véd az Úr és Földanyánk Kárpát ölében vár reánk, 52
legyünk hű fiai megint és az Úr áldón ránk tekint. Pereg a könny, lassan pereg... Trianonban fél-emberek, fél-ördögök ásták a sírt... mégis, szívünk mindent kibírt és most is él, hisz és remél itt, Babylon vizeinél, s otthon, míg egy is ha marad, hívjuk, Csaba, szellemhadad! Az Antipodiumon, 1995-ben, a trianoni diktátum 75.-ik évfordulóján. ÉVSZAKOK KÖZÖTT Csokrot kötök most is mezei virágból, felettem az égen száz dalos madár szól Életről dalolnak, élet virágáról, pedig a szívem már fehér hóban gázol; de nem sirat semmit, miért is siratna, bár nem tart soká már, hogy sírom két karja magához ölelne, magának akarna, de hiába akar, hiszen meg van írva, hogy, ím, harmadnapon feltámad a testem, s nem is emlékszik, hogy egyszer, rég elestem. Az Antipodiumon, 1995-ben, mikor hideg szelek fújnak 53 HA ELMEGYEK Az élet mindig oly' csodás mosollyal síró búcsúzás, sírunk, mikor megérkezünk, s mikorra fáj lábunk, kezünk, halvány mosollyal elmegyünk. Hogy akkor értünk sírnak-e, s bárkinek fáj-e a szíve, a bölcs Úr Isten tudja csak, 'Ki a síróknak enyhet ad. Értem ne sírj, ha elmegyek, inkább azon örüljetek, hogy életünk olyan csodás, könnyel mosolygó változás. Az Antipodiumon, 1995 június 22. EGY ÖTVEN ÉVES ÉVFORDULÓRA. Mért kell ünnepelnünk, hogy szabad lett Sátán? Kiszabadult fájó vétkek, s halál árán: Elpattant a lombik, gomba-felhő réme falira a vádat az Ember egére: Megmérettél, Ember! Nagyobb bűn már nincsen, mint hogy vakon irtasz, s meg kell haljon minden, 'mit kezed ügyébe adott önön vétked... Nem tudod, hogy Jézus már meghalt teérted? Kiszabadult atom! vadállati ösztön képmutató mezben ömlik szét a földön, s bár van sok más vétek, mely égőn kísértett: minden gyűlöletből elveszített élet, a legnagyobb mégis ma erénynek számit, mondják, hogy legyőztük a világ csodáit, Sátánnál is jobban tudunk csalni, ölni, s színfalként kell néha könnyeket törölni! 54
Eszét vesztett Ember! Bíróként ítélsz ma, ameddig a lelki-ismereted néma, s míg mások szemében átkozod a szálkát, nem látod tiédben a mester-gerendát! Nem, nem most történik, ötven éve történt az, hogy megszegtétek a legnagyobb törvényt: elbitoroltátok, ami Isten joga, és így lettetek a magatok ostora. Tudástokból gyilkos orkán kerekedett, nagy hatalmat adott: nem kell már szeretet, nem kell megbocsátás, kegyelem, sem Isten, hogy az új pokolból végre kisegítsen. Csak egyet nem mertek: szívetekbe nézni, jövőtök az átkot s a halált idézi... Valljátok be, féltek...vajon mi lesz holnap, amikor e földet vélitek pokolnak? Álljatok meg végre, tetteitek hetediziglen hull mindenki fejére... Gerinctelen-gyáván sírhattok, hogy árván maradt nemzedéktek' várja már a Sátán. Gondoljatok arra, hogy az ötven éve elkövetett vétek a világ fejére visszahull, de elsőbb azé az ős vétek, aki, Uram Isten, ellenedbe lépett. Utószó: Bocsássad meg nékik, s nékünk, Uram Isten, hogy eltévelyegtünk és mentségünk nincsen. Szaggatott ruhával, hamuval fejünkön, bűnbánó lélekkel állunk itt e földön. A vétkest se' büntesd, könyörülj él rajta, mert lázálmok gyötrik és félelem marja... Sujtsd porba a Sátánt itt bent a szívünkbe. hogy Veled lehessünk most és mindörökre. Az Antipodiumon, 1995. július 16-án az első atombombarobbanás ötvenedik évfordulóján 55 KEZEM KINYÚJTOM Költőtársamnak Otthon most nyár van, sok helyt már aratnak, az élet teljes, maggal telt kalász, és örülnek a hosszú, nyári napnak, míg jő az ősz, e tarka lombú nász. De nálunk tél van, zuzmara az ágon, s az óriásként fénylő csillagok szavát megértem és ma-holnap várom, hogy szóljanak, hisz' tudják, itt vagyok. A hideg éjjel tán hozzám beszélnek, amint a szél is énnekem dalol, mert én örökké, álmon túl is élek s nem félek, hogy a halál letarol. Ne félj te sem, bár életünk még fájó, s vergődő szívünk csak kínnal dalol; viseljük mégis, amit az Úr ránk ró e nagy világban, bárhol bujdosol. Kezünk' az égre nyujtjuk, él az Isten, s amit ma ad, az fájó áldomás, de holnap, túl a lehullott bilincsen csak élet van és örök változás. Üzenet: Ha szárnyaink majd egyszer összeérnek, a fénybe szállunk, s az élet csodás, gondolj egy kedves, régi dalra, kérlek, s dalold, mint eddig nem dalolta más. Az Antipodiumon, 1995. július 27.-én 56
CONFIRMATIÓS IMA. A Szuromi családnak ajánlom fiaik confirmatiójakor Ma leborultak elébed, Uram, zsoltáros szívet hoztak, gondosan, s megjelentették hitüket Neked. Munkát ígértek és hű életet, szeretetet, meg tiszta lelküket, mely jóra vágyik és hűen szeret, Neked ígérték, fogadd el, Uram, őrizd meg őket, nehogy sárosan, tépetten kelljen majd elbukniok... de győzzenek le bajt és bánatot! Öltöztesd őket fényes mezbe ma, s váljék belőlük teremtó csoda. Legyen világuk sarkalatja ez: 'ki küzdve hisz, az Úr szolgája lesz, 'ki hű marad a sötét éjtszaka, bú s baj között, az nem vész el soha és égi magból, 'mit lelkükbe vet szavad, Úr Isten, nőjjön szeretet. Kötelességből nőjjön győzelem, és hogyha kérnek: "Maradj ál velem, Uram!" hallgasd meg esdő, hű szavuk', gyógyítsd meg minden bajuk', bánatuk'. Áldjad meg őket, hisz' munkásaid lettek, s szívükben bizonyság a hit. Váljék belőlük hűséges magyar, 'ki idegenben is győzni akar, 'kinek hazája itt is drága kincs, s küzd, hogy lehulljék róla a bilincs. Es messze földön, túl a tengeren, mikor rájuk néz a sok idegen, mondja dícsérve róluk, hogy: "magyar, pallózott elme segítő a kar "... 57 Tartsad meg őket, Istenem, soká. Bár tudás-kincset halmozhatna rá mindegyikükre e gyülekezet, de jelszónk' adjuk: hűség, szeretet. Amen A Canberrai Ev. Református Gyülekezet előtt 1995 július hó 30.- án MÉGIS VAGYUNK Vert rég az élet mind a két kezével s lelkes szívünk sok dobbanása fájt, meghajtott fővel, kínnal, szenvedéssel vártuk, de nem jött, a magyar királyt, mert Mátyás meghalt, igazság már nincsen, csak zsarnok árnyak, vad kísértetek... s míg vérözönben gázoltunk, bilincsben, úgy éreztük, hogy sorsunk eltemet... Mégis vagyunk! Mohácsot jártunk rút visszavonásban, veszett a nemzet, tisztesség, haza, bár kiállottunk, felgerjedve, bátran, gögünkből font az Isten ostora. Jobbágyok húzta "Básta szekerében" idegen ült, mert d volt már az úr. Hiába küzdött Bocskay meg Bethlen, s Báthori, mégis elszakadt a húr. Mégis vagyunk. Végvárainkon török lófark lengett, hős Zrinyi meghalt, Sziget elesett, vak sorsunk annyi fájó szörnyet ellett: Zápolya, Dózsa csak így lehetett. Es mikor mégis megengedte Isten, hogy elmúljék a keserű pohár, 58
Buda magyar lett...véráldozat-kincsen vettük vissza, de más hazája már... Mégis vagyunk! Lantos Tinódi nem dalol már halkan, Balassa hangja tört tárogató, a költő Zrinyit megölte a "vadkan"... és annyi másra várt már a bitó, de kivirult a szent, írott magyar szó, imádkozhattunk ismét magyarul, kései télből senki se' tanul. Mégis vagyunk! Es Nagymajténynál "letörött.a zászló", Rákóczi hősként küzdött, s elbukott, győztes s legyőzött szegény, holtig síró Bottyán helyébe oláhot hozott. Eperjes vére, gályarabok könnye, török irtása, vak rabszolgaság óh jaj, beh sokszor lesújtott a földre, hogy megláthassuk, hol az igazság! Mégis vagyunk! A tetszhalálból lassan ébredeztünk, az álom rossz volt, de ébredni kin... a szabadságból vérmosta keservünk kivirult büszkén: a nemzeti szín. De elbuktunk, mert elejtett az ármány, orosz erő és aradi bitók, sötét egünkön nem volt több szivárvány, csak gyász és könny és holt ajakra csók. Mégis vagyunk. Azóta... éltünk, megbénulva, kábán, sok magyar félve messze bujdosott, közénk lopódzott a felajzott Sátán s addig rombolt, míg rombolni tudott. Mikor az égő, sós könny a szemünkben 59 kiapadt lassan, nem bírtuk tovább, kiegyezés lett, s azt mondják, hogy nincsen búbánat többé... csupán délibáb, mégis sírunk! Azután vész jött, vad háború támadt; másért küzdöttünk, magunké veszett... csahos kutyák közt tőrbe ejtett gímvad az égre nézett, 'mikor elesett. De az Ég nem szólt, s követ gördítettek sírunk szájára: neve Trianon, és szabadból vak rabszolgává lettek hü fiaid, Te bús, magyar honom. Mégis vagyunk. Vas-akarattal, verítékkel, hittel küzdöttünk s elménk volt csak fegyverünk, az Urat hívtuk, bárcsak jönne már el. és vacsorálna egyszer mivelünk... Mikor ránk nézett az Úr, úgy futólag, a lábainkról lehullt a bilincs, de szabadságunk fájón rövid volt csak és elveszett...és mára nyoma sincs. Mégis vagyunk. Az őrült bosszú vágtatott közöttünk, hogy meg fizessen mások tettiért, és amikorra elapadt a könnyünk a föld beszítta a sok drága vért. Mikorra porba taposott a gazság, felsírt a nép, küzdött nagy és gyerek, s hörögve kérte, hogy legyen igazság, de nem figyeltek ránk más nemzetek. Mégis vagyunk! És meggyalázva mindent, ami szent volt félrevezettek minden gyermeket, szemükben ország, Isten, haza megholt, 60
s múltunk csak kába. vak emlékezet. Ifjú szívükbe félelmet vetettek, nem tanították, hogy,erős hitünk gyökerén élő örök honszerelmed ha kell, feltámaszt, árva nemzetünk, s megmaradunk! Mégis vagyunk, mert akarunk még élni, velünk küzdöttek eddig őseink és megmutatták, hogy sohsem kell félni, s bátran új néppé válhatunk megint. Szent ősök vére felkiált az égre, mi is kiáltsunk, hívjuk az Urat, hogy segítsen és könyörüljön végre, mert ez a nép a Tiéd is marad... és megmarad! Az Antipodiumon, 1995. augusztus 5. HAZAÉRTÉL Hegyi Tibor emlékére Hangom elcsuklik, szívem dobban, hiszen itt fekszel, tetszhalottan előttem csendben, sápadt arcod, megharcoltad a nemes harcot. Már tudod, hogy van megbocsájtás, szent békesség és örök áldás. Szíved nem bántja bánat többet... Érzi tán már az anyaföldet az égi harmat, csendes szelő, érzed te is, hogy végre eljő az Úr, hogy édes álmot adjon és győzedelmet a kudarcon, hogy megsimítsa sápadt orcád, hogy élj megint, mert hű tehozzád. 61 Ébredjél, Lázár, itt a hajnal, dícsérd Urad' egy újabb dallal. Vegyed fel újra nyoszolyádat, menj és örülj, ne érjen bánat és borulj le az Úr elébe, mert hazaértél egyszer végre. Az Antipodiumon, 1995 augusztus 23. HA AZ ÚR AKARJA Szeretett tanárom, Bihari János emlékére Megégett Dózsa teste, vére... Gyűlöletes lett Isten képe, az ember - és most űzött, árva, így menekül az éjtszakába'. A bosszú-magból szenvedés nőtt, földrengést termett, viharfelhőt. Úrkán volt, jég volt s villám benne, jövőnk gyümölcsét tönkreverte. De megmaradt itt-ott a magja s megfogan, ha az Úr akarja. Harc volt a sorsunk: küzdve várni... történjék újra velünk bármi. Ezért állnunk kell még a vártát, bár hajnal fényét végre várnád, de sötét csend van... sok vak csillag vezet sokunkat, míg kivirrad. Jaj, csak kitartsunk, bírjuk addig, ne tántorodjék bennünk sem hit, sem akarat s az erő magja foganjon meg az Úr akarja! Zászlónk igéje: kötelesség, megtámaszt most, hogy el ne essék 62
sokszor tántorgó, gyenge lábunk, hogy tovább égjen mécsvilágunk, bevilágítva ezt a földet, hogy ne veszthessünk útat többet, az emberszívbe fényt lehelve, a lángokból bár hajnal kelne. A fényt mécsünkbe Isten adta és világit, amíg akarja. Az Antipodiumon, 1995. augusztus 27. PALÁNTA VOLTAM Amit Bihari Jánosnak még el akartam mondani Palánta voltam kerted mélyén, rég, egy a sok közt, s bajok éjén, mikor a kerted' széttaposták, gaz sarjadt benne, mákony, rabság, hogy meg ne fojtsa gyökér-szívem, kitéptem, hogy az orkán híven elvigyen messze, óh be messze... bár nőni csak otthon szeretne. Elvitt az orkán, hont keresve, mégis vágyom a régi kertbe, mert míg ott egykor ifjú voltam, álmodó lélek, megrakottan reménnyel, vággyal, bízó szívvel, eszménnyel, 'mit csak Isten mível, talán-talán még tiszta voltam és azzá válok ismét holtan. Nincsen párja a jó tanárnak. Örül az Isten, mikor rá rak angyali terhet: hogy tanítson, s ínségében is Benne bízzon. Köszönöm azt, hogy megnyitottad 63 a lelkemet és hogy ha holnap az égben ültetsz fény-palántát, tudom, az Úr ott is vigyáz rád. A tanításod' nem felejtem... Diák s tanító, mind a ketten a nagy igazság útját járják, akkor is, hogy ha nem akarják. Amit találtak: tudás magja, továbbadtam, bárki akarta valaha is a tanításod'... Minden szaváért legyél áldott. Az Antipodiumon 1995. augusztus' ÖNVALLOMÁS HARMADIK SZEMÉLYBEN Hajnalban jött meg és bekopogott, közben megrázott néhány ablakot egy régi lélek, mely új testre várt és betartotta az örök szabályt: paranccsal jött, hogy:" küzdjél és szeress, s a szikesbe is, ha kell, újra vess!" A parancs így szólt: "Higyjél és remélj, s mindig hű' szívvel, imádkozva élj!" Új testében a lélek itt maradt, hogy küzdjön, távol csillagok alatt, sötétben s fényben... és néha dalolt, mikor sírt, vagy ha széles kedve volt. Paranccsal jött, hogy:" Tűrj és megbocsáss, másoknak csalfa vermet soh'se áss, és ha kell, állj ki bátran a hitért, s egy megcsonkított, árva nemzetért! Tudjad, hogy élsz és lesz új holnapod, noha e földi gúnyád megkopott. De ha a tested beteg és sebes, ne mást kárhoztass, csak magadra vess. 64