NÉMETH LÁSZLÓ: POCÓ HALÁLA Az emberi szenvedés anatómiája Egy gyermek szenvedése megalázza a szellemet és a szívet (Camus) I. AZ EMBERI SZENVEDÉS MIBENLÉTE Mielőtt magára az életrajzi írásra rátérnénk, járjuk körül azokat a fontos kérdéseket, amelyeket e téma azonnal felvet: 1. A szenvedés fogalma: A szenvedés a lelki egyensúly, a boldogság és elégedettség valamilyen okból történő felborulása, megbomlása. Kiváltói lehetnek: fizikai és/vagy lelki fájdalom, elégedetlenség a külvilággal és/vagy önmagunkkal, hiányérzet, csalódás, félelem, veszteség, akadályoztatás egy óhajtott cél elérésében, egy kívánság beteljesítésében. 2. Miért és mióta van szenvedés? A bűn fogantatása pillanatától létezik, és elválaszthatatlanul összefonódik a büntetés és a halál tényével. A bűn zsoldja a halál. (Róm.6:23.) Isten kemény szavai amelyeket természetesen a kegyelem és az irgalom is áthatott, hiszen a halálbüntetés felfüggesztetett -, amelyeket a bűnbeesés után az első emberpár hallott, magukban foglalják a szenvedés minden lehetséges formájának ígéretét. Sátánhoz, a bűn szerzőjéhez így szólt: ellenségeskedést szerzek közted és az asszony magva között (I.Móz.3:15.) Korábban soha nem volt szükség ellenségeskedésre, küzdelemre. Az istenközpontúságból és a törvénnyel való egyezésből eredően harmónia és a szeretet uralkodott Ádám szívében. Ez az ígéret viszont azt jelenti, hogy a küzdelem állandósul, legelső és legfontosabb színtere pedig az emberi lélek, a belső ember, a lelkiismeret. Ezentúl mindig küzdelembe kerül majd az Isten akaratával megegyező út választása. A szenvedés kiindulópontja tehát a Teremtőtől való elszakadás és a kísértőhöz való közeledés. Isten szava egyre halkul, a bűn pedig szokássá válik a teremtés időpontjától a történelem vége felé haladva, az egyre későbbi nemzedékekben. Éva könnyelműsége, amellyel szóba elegyedett a kísértővel engedetlenségbe torkollott, majd pedig önző, betegesen énközpontú természetté terebélyesedett az emberiségben. Az asszonyhoz intézett szavak így hangzottak: fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedel a férjed után, ő pedig uralkodik rajtad. (I.Móz.316.) A Teremtő-teremtmény viszony megbomlása után az ember-ember kapcsolat is kárt szenved, betör és eluralkodik a diszharmónia, az önzés, és a lelki küzdelmeken túl felüti fejét a testi szenvedés, a fájdalom, a betegség. Végül az Ádámnak szóló fenyíték a következő: Átkozott legyen a föld miattad; Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. (I.Móz.3:17,19.) Az egész teremtett világ, így a természet is magán viseli a bűn átkos következményeit. Mark Twain (1835-1910), a világhírű amerikai író, szatírikus esszéjében, Ádám és Éva naplójában, a következőképpen örökíti meg a drámai fordulatot: Állatok ezrei legelésztek itt békésen, vagy aludtak, vagy szokásuk szerint egymással játszadoztak. Ám egyszerre borzalmas ordításban és morgásban törtek ki. Egy pillanat alatt a síkság csatatérré változott, az állatok vadul marcangolni kezdték egymást. Rögtön tudtam, mi történt: Éva evett a tiltott fa gyümölcséből, és a halál megjelent a Földön. Emellett a munka is fáradtsággal és kemény fizikai küzdelemmel jár az Éden elhagyása után. A szenvedés tehát az élet minden területére kihat, koronája pedig a hervadás, az elmúlás, egymás és az öröklét elvesztése. Ez a szenvedéstömeg a történelem vége felé még inkább megsokszorozódik. A gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. (Mt.24:12) E törvény egyenes következménye a Földön ma uralkodó
állapot: A világ lakosságának egynegyede nyomorban él, 1,3 milliárd ember, kevesebb, mint napi 1 dollárból tengődik naponta, 1 milliárd ember nem tud írni-olvasni, ugyanennyinek nincs tiszta ivóvize, és több mint 1 milliárd ember számára mindennapos dolog az éhezés. 3. Isten szenvedése: kevesen gondolják végig, hogy a bűn a legtöbb szenvedést az Atyának és a Fiúnak okozott és okoz, amíg ez a történelem tart. Az a terv, amely által az ember megváltható és csakis általa váltható meg -, az egész menny mérhetetlen áldozatát igényelte. Az angyalok nem tudtak örülni, amikor Krisztus feltárta előttük a megváltás tervét, mert látták, hogy az ember üdvössége szeretett parancsnokuk kimondhatatlan szenvedésébe kerül. A bűnös és a bűn büntetése közé kell állnia; de kevesen fogják Isten Fiaként elfogadni. Elhagyja a menny királyaként elfoglalt magasztos helyét, megjelenik a földön emberré alázva magát, hogy tapasztalatból tudja meg, milyen fájdalmakat és kísértéseket kell az embernek kiállnia. Erre mind szükség van, hogy segíthessen azokon, akiket Sátán megkísért. (E.G.White: Pátriárkák és próféták) Láthatjuk tehát, hogy a szenvedés a bűn velejárójaként terheli nemcsak a Föld, de az egész világmindenség életét. A Szentírás ígérete szerint azonban lesz egy nap, amikor minden bűn eltöröltetik; ezt követően pedig az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. (Jel.21:4). Az életrajzi írás elemzése után kitérünk arra is, hogy ezen ígéret fényében mi értelme és célja lehet életünkben a szenvedésnek. II. POCÓ HALÁLA (1935) Ez a rövid önéletrajzi írás, amelyet Németh László 5 évvel a történtek után vetett papírra, egy különösen mély, halmozottan tragikus szenvedés-sorozat leírása. Mindössze háromheti küzdelem, amelynek azonban minden napja egy-egy örökkévalóság a résztvevők számára, különösen úgy, hogy senki nem látja előre, meddig tart és hogyan végződik. Egy négy-öt éves kislány, a szerző első gyermekének betegsége, az érte való küzdelem, majd bekövetkező halála adja a visszaemlékezés témáját. Akinek gyermeke van, tudja, hogy az ő szenvedésük az emberi lélek Achilles-sarka: Itt vagyunk a legsebezhetőbbek, mert sokkal jobban fáj és gyötör, mint saját betegségeink. A gyermekek szenvedése mindig is talány volt az emberiség előtt: Mert az igazságos, hogy a kicsapongót agyon kell sújtani, de egy gyermek szenvedése már érthetetlen. És valóban nincs fontosabb dolog ezen a földön, mint egy gyermek szenvedése, továbbá a borzalom, amit ez a szenvedés maga után von, valamint az okok, amivel magyarázni kell. Az élet többi részében Isten mindent megkönnyít nekünk, eddig a pontig a vallásosság nem is érdem. De itt Isten falat emel elébünk. (Camus: A pestis) Vajon áttörhető-e ez a fal? Jelen esetben azért halmozott a szenvedés, mert a szerző maga is orvos, tisztában van a betegségek velejáróival, következményeivel, kilátásaival, de mint orvos és egyben apa, ezúttal alá kell vetnie magát a többi orvos véleményének, akaratának, szembesülnie kell az emberi tudás végességével a legsúlyosabb teher számára azonban az a tény, hogy ő az okozója gyermeke szenvedésének, ő fertőzte meg a kicsit tüdőbetegségével. De míg ő fölépül, a kicsi belehal. Az elbeszélés elsősorban a 29 éves apa-orvos lelkében végbemenő folyamatokat veszi nagyító alá, anatómiai részletességgel és alapossággal, önkínzó őszinteséggel és kegyetlenséggel minden szépítés mellőzésével. Végigkövetve a betegség diagnosztizálásának, kezelésének és lefolyásának folyamatát, ezekkel párhuzamosan mutatja be az apa lelki értelemben vett állapot- és hangulatváltozásait, a szenvedés egyes fázisait, az aggodalomtól a reménykedésen át a teljes kiüresedésig. Félelmetes pontossággal rögzíti, hogyan küzd az emberben az önzés és az önzetlenség, az öröm és a kétségbeesés, milyen eszközökhöz nyúl szorult helyzetében, hogyan keres kiutakat és megoldásokat. A korlátokba
ütköző emberi tudás, a fájdalom fokozhatatlansága, a szenvedés elviselhetőségének határai mind fölsejlenek a mondatok mögött. Van két szó, amely egyáltalán nem, vagy talán csak egyszer szerepel az emlékezésben: a félelem és a tehetetlenség, mégis ezek hordozzák a szomorú lényeget. Egy-egy félsor elárulja, milyen mélységeket kellett feltárnia, a lélek milyen rejtett bugyraiba kellett az írónak leereszkednie ahhoz, hogy őszinte lehessen önmagához és olvasóihoz. Az is nyilvánvalóvá lesz, hogy bár ketten szenvedtek a kis beteg ágya mellett, a fájdalommal mindenki magára marad Németh László elsősorban önmaga gyötrelmeiről számol be, a felesége érzéseiből, gondolataiból csak a jéghegy csúcsa látszik, a gyermek fájdalmairól nem is beszélve. Talán az eddigiekből is kitetszik, hogy itt nem irodalmi mű elemzéséről lesz szó, hanem a való élet egy keserű szeletéről. Ezért nekünk, az olvasóknak is úgy kell végigkövetnünk az eseményeket részvéttel és ítélkezés nélkül -, mintha velünk esnének meg. Viszonylag könnyű helyzetben vagyunk, mert az író pillanatfelvételekhez hasonlóan kimerevítette számunkra a szenvedés egyes mozzanatait, így megtalálhatjuk a párhuzamokat saját élményeinkkel, felismerhetjük a zsákutcákat és kiutakat, mintegy megtanulhatjuk, legalábbis elméleti szinten, hogyan kerüljük el a szenvedés során felbukkanó legveszélyesebb csapdákat. Vegyük tehát sorra a történet egyes fázisait, az író által pontosan rögzített sorrendben. 1. Rövid, elméleti eszmefuttatással indul az emberi szenvedés végtelen, egyben véges mivoltáról: A nyelv lebecsüli a lélek ökonómiáját, amikor határtalan szenvedésről, feneketlen szenvedésről beszél. A szenvedés éppoly kevéssé pazarolhat bennünket egy bizonyos határon túl, mint ahogy az izommunka sem zsarolhatja tovább a testet, ha az izmok glikogénjét egyszer elpocsékolta Pedig bizonyos, hogy a fájdalomnak ekkora pazarlására is ritkán képes az ember a fájdalomnak ezt a parádéját aligha győzném még egyszer. A glikogén az izmokban és főleg a májban elraktározódó szénhidrát, tartalék tápanyag, a szervezet egyik legfőbb energiaforrása. Nagyon érdekes megállapítást tesz elöljáróban az író bár szenvedésünket az adott pillanatban határtalannak érezzük, mégis korlátok közé van szorítva, testünk-lelkünk mintegy védekezik, és az elviselhetőség határáig tompítja a fájdalmat, hiszen különben bele kellene pusztulnunk. Ahogyan életünk is véges, szenvedésünk sem lehet vég nélküli és parttalan a múlandóság láncai minden szempontból kötnek minket. Ezzel szemben nézzük meg, mekkora szenvedést kellett Krisztusnak elhordoznia: Semmilyen fájdalom, semmilyen haláltusa sem hasonlítható ahhoz, amit Isten Fia kiállt. Az emberi természet korlátozott mennyiségű megpróbáltatást képes elviselni. A véges csak véges mértékben viselheti ezeket, mert az emberi természet összeomlik. Krisztus természetének azonban nagyobb képessége volt a szenvedés elviselésére, mert emberi természete isteni természettel egyesült. Ez megnövelte a szenvedés elhordozására való képességét, hogy elviselhesse az elveszett világ bűnei miatt reá háruló következményeket. (E.G.White: 35.sz. kézirat, 1895) Reményt és erőt nyújthat tehát, már elöljáróban, számunkra az a tudat, hogy teremtő és megváltó Istenünk formáltatásunk, születésünk előtt - mindent elszenvedett értünk és helyettünk. Ő fájdalomcsillapítók nélkül, testi-lelki támasz híján, árván, Istentől-emberektől elhagyottan, a kárhozatot ízlelve, mérhetetlen mennyiségű bűnnel terhelten szenvedett nekünk ebben soha nem lesz részünk. A visszaemlékezés fent idézett, bevezető sorai is sejtetni engedik, hogy Németh László abszolút materiális folyamatként ábrázolja a lelki történéseket, mint orvos, az embert biokémiai-fizikai reakciók determináltjaként mutatja be. A realizmuson túl nem létezik számára a szürrealizmus, a földi valóságunkon túli lét és az öröktől fogva Létező. Ezért a puszta eseményeknél, a betegségnél és a gyermek halálánál is tragikusabb, vigasztalanabb az, ami az apa szívében lejátszódik. 2. A második bekezdés pár mondatban vázolja azt az élethelyzetet, amelyben ez a rendkívüli próba hirtelen beköszöntött: Huszonkilenc éves voltam, az életem öt-hat év óta emelkedőben. Volt családom, keresetem, munkám után egy darabka vagyonom, írói
pályám, ha kanyarodókkal is, fölfelé vitt; elértem az első nyilvános elismeréshez, voltak barátaim és irigyeim, megütköztem a betegséggel. Taorminából lesülten, megerősödve értem haza; tervekkel, melyek előtt szabadnak látszott a tér. A körülményeket illetően tehát minden rendben van, elégedettségre, hálára és örömre okot adó szituáció, pezsdítő célokkal és tervekkel, melyekért érdemes élni és dolgozni, s ekkor zavaró, kellemetlen momentumként bukkan fel a betegség. Ne dicsekedjél a holnapi nappal, mert nem tudod, mit hoz az reád! (Péld.27:1) szól az intelem mindnyájunknak, de a háláról sem szabad elfeledkeznünk: Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme. (Zsolt.106:1) 3. Az aggodalom Ezen a ponton mintegy kettéválik a leírás, ezután először mindig a gyermek állapotának, majd az író lelki folyamatainak bemutatása követi egymást: - A gyerek közel negyvenfokos lázzal került haza; nem fájt semmije, játszott mint máskor, az orvos egy kis gennyet talált a vizeletében, s vesemedence-gyulladásra gondolt. - A gyerek első rosszullétéről alig vettem tudomást, apró gond volt, elhessegettem, mint egy darazsat, amíg a darázs belém nem döfött. Az elfoglalt ember nem ér rá aggódni, s amikor látja, hogy mégiscsak muszáj, úgy az aggódással is siet. - Én azonban, ha már aggódásra adtam magam, az érzelmek sajátságos logikájával, szinte indokolatlanul túloztam a veszélyt, mintha az aggódás ereje siettethetné az aggasztó állapot elmúlását. Nem láttam indokoltnak a vesemedence-gyulladás kórisméjét; a gyerek napról napra romlik, ez valami előrehaladó betegség. Nem miliaris? - De mindez még inkább önzés volt, mint szenvedés. Az emberben ott lappang a vadember, s természettudományi ismeretei ellenére is önkínzásokkal, böjttel, áldozattal próbálja kiengesztelni a háza fölött keringő rossz isteneket. Minél önmarcangolóbban aggódom, annál hamarabb ülhetek vissza Arisztotelészem mellé. Az első lépcsőfok, amelyen ennél sokkal kevésbé kritikus helyzetek felé is elindulunk, az aggodalom, melyet az író a darázshoz hasonlít. Az aggódás a félelem egyik enyhe, de mégis életkurtító formája, amely szüntelen ott lappanghat lelkünk mélyén. Isten két tanáccsal is ellátott minket ezzel kapcsolatban: Semmi felől ne aggódjatok, hanem hálaadással tárjátok kívánságaitokat Isten elé. (Fil.4:6) Ebben a semmiben minden benne van, életünk valamennyi területén érvényes. Kicsoda az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? (Mt.6:27) Vajon abbahagyjuk-e az aggódást imádság után? Tudunk-e olyan bensőséges kapcsolatba kerülni Vele, hogy valóban az Ő kezébe teszünk le minden körülményt? Nemcsak hogy nem muszáj, de nem is volna szabad aggódnia annak, aki igazán ismeri az Urat! De miért is idegeskedik a XX-XXI. századi halandó? Vagy azért, mert nem tudja, mit hoz a holnap, vagy pedig éppen ellenkezőleg, sejti a bekövetkezendőket! A második, kissé ironikus kérdéssel Jézus érzékeltetni kívánja, hogy semmi haszna az aggodalomnak. Sem előre, sem hátra nem tudjuk mozdítani vele az eseményeket, csak saját állapotunkon rontunk. Megfosztjuk magunkat lelkünk nyugalmától és békéjétől. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem! (Ján.14:1) Akkor tettük le igazán aggodalmainkat, ha Dávid királlyal együtt mi is elmondhatjuk: Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, te megvigasztaltál engem és lelkemben erő támadt. (Zsolt.94:19) Visszatérve az író által mondottakra, önmagát úgy mutatja be, némi iróniával, mint elfoglalt embert, akinek nincs ideje aggódni. Pedig sokszor éppen azért kerülünk bizonyos kritikus helyzetekbe nem azért, hogy az aggódást gyakoroljuk -, hanem hogy megálljunk. Tegyük le elfoglaltságainkat, és keressük először az Isten országát és annak igazságát, a többi pedig majd megadatik. (Mt.6:33) Itt sajnos, szó sincs erről, csupán a munkák kényszerű, időleges felfüggesztéséről. Az aggodalom második fokozata a túlzott aggodalom de milyen sajátos logika alapján! Ha az ember a legrosszabbat feltételezi, akkor az nem következhet be! Az orvos az apában már
itt, a szenvedés kezdetén feltételezte azt a diagnózist, amit háromheti, úgyszólván értelmetlen kínzás után, a betegség végső stádiumában tudnak csak a kórházban megállapítani. Ez az aggodalom azonban az író szerint még inkább önzés volt: nem a beteg gyermek miatt szenvedett - nem ő állt gondolatai középpontjában -, hanem önmaga miatt, mert nem folytathatja kedves munkáit és elfoglaltságait. Hátráltató tényező volt, semmi egyéb, amely akadályozta Arisztotelész tanulmányozásában. Az eddigiek alapján két fontos megállapítást tehetünk: az ember, véges és halandó volta miatt, csak részleges és kétes értékű tudás birtokosa. Ezért ahhoz, hogy boldog legyen a legnehezebb körülmények között is, át kell lépnie a tudás területéről a hit ösvényére: a láthatókon túl meg kell látnunk a láthatatlant. Mert e földön - hitben járunk, nem látásban (II.Kor.5:7) Másrészt mindenkit fenyeget a túlzott elfoglaltság veszélye, és szívünk könnyen elnehezedik az élet gondjai és örömei között, hamar szem elől veszítjük a legfontosabbat. Van még egy nagyon fontos, szomorú eleme a leírásnak, amely a kislány haláláig újra és újra visszatérő motívum: A természettudományos ismeretek, amelyeknek tulajdonképpen helyes ön- és istenismeretre kellene vezetniük, gyakran elfedik a tudósok, az orvosok elől magát a Teremtőt: A föld leghatalmasabb elméi sem foghatják fel Istent. Emberek egész életükben kutathatnak és tanulhatnak, de csak kis töredékét ismerik meg a feltáruló végtelen tudásnak. Azonban a teremtés művei bizonyítják Isten hatalmát és nagyságát. Mert ami Istenben láthatatlan, ti. az Ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az Ő alkotásaiból megértetvén megláttatik. (Rm.1:20) (E.G.White: Pátriárkák és próféták) A tudomány és a vallás, legnemesebb megnyilvánulási formáiban ugyanis az igazságot kutatja. A tudomány olyan világot tár az ember elé, amelyben csodálatos rend van, és olyan világegyetemet, amely magán hordozza az értelmes tervezés jegyeit. Vannak azonban olyan jelenségek és tények, amelyeket a mai tudomány sem tud megmagyarázni. A tudomány hit nélkül sánta, a hit tudomány nélkül vak. állapította meg nagyon bölcsen Albert Einstein. Döbbenetes, ahogyan az apa, a XX. sz. elején, durván fogalmazva, fűhöz-fához kapkodva, mintegy végigköveti az Istentől elszakadt emberiség téveszméit: Az ősember és a nomád népek politeizmusától a babonákon át, a közép- és újkori orvosok kuruzslásain, modern módszerein keresztül egészen a materializmusig. Az emberek olyan eltökélten akarják kizárni Istent a világmindenség fölötti uralkodásból, hogy inkább az embert fosztják meg eredetének méltóságától. (E.G.White) 4. Az aggodalom fázisa után a javulás reménye kecsegtet: S az istenek, mintha csakugyan kedvelték volna az ilyesféle sámánkodást; a gyerek jobban lett, s én boldogan tűrtem, hogy aggodalmaimért utólag kigúnyoljanak. Mennyire elterjedt tévhit valamennyi nép között, hogy a rossz, ártó szellemeket különféle áldozatokkal, önsanyargatással, rituálékkal lehet kiengesztelni! Mindezekre a bibliai Elifáz szavaival felelhetünk: Mert nem porból támad a veszedelem és nem földből sarjad a nyomorúság! Hanem nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállnak a parázs szikrái. Azért én a mindenhatóhoz folyamodnám, az Istenre bíznám ügyemet. Aki nagy, végére mehetetlen dolgokat művel, és csodákat, melyeknek száma nincsen. (Jób 5:6-11) Tehát ahogyan a parázs forró, súlytalan szikrái fölfelé szállnak, a meleg levegő felhajtó ereje miatt, úgy az ember bűnre hajló természetében rejlő tehetetlenség törvénye az oka csaknem minden földi nyomorúságnak. Ebből egyetlen kimenekedés van: nem a rossz szellemek kiengesztelése, hanem a Mindenhatóhoz folyamodás! Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadító Istenemnek. (Zsolt.42:12) 5. A tompa düh időszaka: - De a javulás csak két-három napig tartott a láz megint kiugrott, a gyerek hatalmas vesevérzést kapott; most már az orvosok optimizmusa is megingott, s Pocót Pongrác doktor tanácsára a János-kórházba szállítottuk.
- Nincs leverőbb, mint mikor átmeneti megkönnyebbedés után a régi gond ismét visszasompolyog a házba. Most, hogy az aggódás nem használt, tompa düh nehezedett rám. Ami ott készült, megéreztem, erősebb sorsom csillagánál. - A gyerek külön szobában feküdt, s a főorvos engedélyével Ella is, én is ott aludtunk vele. Már csak kollegialitásból is folyton vizsgálták, szurkálták, kezelték, úgyhogy valóságos fehérköpeny-iszonyt kapott. A betegségtől alig szenvedett valamit, észre sem vette, de a vizsgálatok jóvoltából a kórház kínzókamrává alakult, ahol még mi is összejátsszunk az orvosokkal. Mért vagyunk itt? Mért nem visztek innen haza? hallottuk tőle a kérdést, amelyre az anyja teljes meggyőződéssel felelhette: azért, hogy meggyógyulj. - Én, apa és orvos egyszersmind aligha tudtam volna ilyen meggyőződéssel válaszolni. Tífusz vagy szepszis, hangzott az orvosi vélemény, s én nagyon jól tudtam, hogy akármelyik, a gyerek életben maradhat vagy meghalhat, anélkül, hogy ezeket a diagnóziskereső kínzásokat újra és újra végigpróbálnák rajta. De hazavihetem-e őt innen? - Az anyja, akit reggel az ágyában hálóingben föltérdelve láttam imádkozni, mint valami kis intézeti lányt, s közben a nők ősi politeizmusával a Pravaz-fecskendőtől is csodát várt. Az előzőekben tárgyalt aggodalom minden jel szerint nem volt alaptalan, de nem is használt így hát felváltja a tompa düh, vagyis a harag. Teljesen érthető reakció, az eseményekkel szembeni emberi tehetetlenség kifejeződése: Micsoda az én erőm, hogy várakozzam; mi az én végem, hogy türtőztessem magam?! Kövek ereje-é az én erőm, avagy az én testem acélból van-é? Hát nincsen segítség számomra, a szabadulás elfutott előlem? (Jób 6:11-13) kiáltott fel Jób is kétségbeesetten, ereje fogytával. Bár a tompa düh kifejezés ügyesen takarja, mégis azt kell mondanunk, az aggodalom után a félelem fokozata következik. Érdekes módon ez a szó egyetlen egyszer sem szerepel a szövegben, mégis minden sorát érzékelhetően átjárja. Tulajdonképpen a ki nem mondott félelem kényszerítő ereje és a tehetetlenség feszültsége készteti az írót öt évvel később arra, hogy leírja az átélteket. Mit kezdjünk a félelemmel, amely nehéz helyzetekben oly gyakran átjárja egész lényünket, elveszi testi-lelki erőnket? Ne félj, mert én veled vagyok; Ne csüggedj, mert én vagyok Istened; Megerősítlek, sőt megsegítlek, És igazságom jobbjával támogatlak. (Ésa 41:10) A Bibliában 72 alkalommal szerepel a ne félj! és 45-ször a ne féljetek! kifejezés. Isten jól tudja, mennyire félünk. A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket! (I.Jn.4:18-19) A szeretet fogalmát itt bizonyos értelemben a bizalommal lehet helyettesíteni. A teljes bizalom kiűzi a félelmet: ha egészen megbízunk Atyánkban, ha valóban minden terhünket Krisztus kezébe helyezzük, és ott is hagyjuk, akkor megszűnik gyötrelmünk is. Isten a következőképpen magyarázza mindenre kiterjedő gondoskodását: Ti, akiket születésetek óta hordozok, világra jöveteletek óta viszlek: vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg. (Ésa 46:3-4) A csüggedés és a félelem ellen az Úr mindenható erejében és hatalmában való hittel kell felvérteznünk magunkat. Amikor félünk, újult erővel kell könyörögnünk: Gyógyíts meg engem, Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem. (Jer.17:14) Ez az első pont a történésekben, amikor nyilvánvalóan szembesülünk az emberi tudomány határaival, azzal a ténnyel, hogy az orvosok is nagyon gyakran csak sötétben tapogatóznak. Már itt kiviláglik, mennyire nem bízhat az ember saját tudásában. Azon kívül, hogy a kicsi fehérköpeny-iszonyt kapott a rengeteg kínzás következtében, még biztos diagnózist sem tudtak felállítani. Félelmetes és gyakori helyzet, amely nem először és nem utoljára fordul elő az emberiség története során: És mondta a király, hogy hívjanak írástudókat, varázslókat, bűbájosokat és káldeusokat, hogy fejtsék meg a király álmait. Nincs ember a földön, aki a király dolgát megjelenthesse:
nincs más, aki azt megjelenthesse a király előtt, hanem az istenek, akik nem lakoznak az emberekkel. (Dán.2:2,11) És elkezdtek hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magukat, míg csak ki nem csordult a vérük. Mikor pedig dél elmúlt, prófétálni kezdtek egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgattatás. (I. Kir.18:28-29) Ha az ember rossz helyen kopogtat, ha sorsa csillagában bízik, akkor bizony nem lesz se szó, se felelet, se meghallgattattás. Szörnyű ezt még kimondani is! Könnyebb a helyzetünk, ha tudjuk, kihez kell fordulnunk nyomorúságunkban: Áldott legyen az Istennek neve örökkön örökké: mert övé a bölcsesség és az erő. Ő jelenti meg a mély és elrejtett dolgokat, tudja, mi van a sötétségben; és világosság lakozik vele! (Dán.2:20,22) Tudnunk kell, mennyire mélyen és alaposan ismer minket és gyermekeinket a Teremtő: Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott egy sem volt még meg közülük. (Zsolt.139:13,16) Felmerül az első súlyos erkölcsi kérdés az íróban: engedje-e további kivizsgálásoknak alávetni a gyermeket? Orvosilag van-e értelme? Úgy tűnik, nem sok. Utólag persze kiderül, mindkét diagnózis téves. Mégis, talán leginkább feleségére való tekintettel dönt a kórházban maradás mellett. Érdekes, amit az anyáról ír, lopva meglesve őt: egyrészt imádkozik, másrészt csodát vár az orvosi kezelésektől ez a két dolog természetesen nem zárja ki egymást, hiszen a mennyei segítség sokszor emberi eszközök által nyilvánul meg. Többet azonban nem tudunk meg: vajon alkalmi imádságról van-e szó, amikor csengőzsinórként vagy mentőövként használjuk az Isten segítségét, vagy valami többről. 6. A részvét állapota, mely a korábbiakkal összevetve lelki magaslatnak nevezhető - A gyerek sokat okosodott az utolsó évben; egy kis lelkes lény volt, aki sok mindent megértett abból, ami bennünk történt, s ezt egy váratlan mondattal, cirógatással tudomásunkra is hozta. A halál szót nem ejtettük ki előtte, s mégis megérezte, hogy itt ugyanarról van szó, amiről Mindszentek napján beszéltek neki a felsőgödi gyertyavilágos temetőben. Ugye azért sírsz, anyu, mert meghalok kérdezte egyetlenegyszer. - Az első türelmetlen, önző aggodalom itt a kórházban egész elcsendesedett: a folytonos kínzás s megállíthatatlan pusztulás előtt nem éreztem mást, csak részvétet. - De az én előérzetem nem hitt többé a gyógyulásban, s a mosoly, amelyet az arcán felvillanthattunk, úgy éreztem, hozományának egy darabja, melyet mindegy, milyen áron vásárolunk meg neki. Ebben a szakaszban hozza talán legközelebb az olvasó szívéhez a gyermeket, egyébként nagyon tartózkodóan-távolságtartóan ír róla, valószínűleg önvédelemből, hiszen minden rávonatkozó emlék és szó kést forgathatott az apa szívében. Egy pillanatra feltárul előttünk a gyermeki szív bölcsessége, őszintesége és egyszerűsége. Akaratlanul is felidézi Jézus szavait: Ha olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába. (Mt.19:14) Krisztus szavai látszólag nagyon kemények és kizárólagosak, pedig csupán két dologra utalnak: a gyermek szülei iránti határtalan bizalma és szeretete szükséges az Atyával való kapcsolatunkban is, hiszen bizalom és feltétel nélküli szeretet híján lehetetlen hinni. Talán éppen ezért itt helyénvaló megemlíteni a súlyos szülői felelősséget: minden gyermeknek joga van tudni isteni származásáról, arról, hogy mi van a halálon túl, mi vár ránk a földi lét után! A későbbiekből kiderül, hogy az apa egyáltalán nem hisz a földi élet folytatásában; a gyermek mégis tisztában van a halottak napja szokásaival. Mivel lehetett ebben a helyzetben vigasztalni kis Pocót? Csakis hazugsággal: meg fogsz gyógyulni. A betegség egy fázisán túl azonban ez a hazugság már nem hihető. Nincs megrendítőbb egy gyermek számára, amikor rá kell ébrednie: a szülei hazudnak neki, és így magára hagyják gyötrő kérdéseivel, félelmeivel. Ezzel szemben joga lett volna tudni arról a bátorító igazságról, hogy Krisztus, arról a pontról kiindulva, ahol az emberi lélek van, megszentelt egy új és élő utat, amely keresztülvezet az élet minden tapasztalatán, még a halálon és a síron
is, az örökkévaló Isten jobbjának legszentségesebb helyéig. (Jones: Megszentelt út a keresztény tökéletességhez) Az író érzelmei is fejlődésen, átalakuláson mentek át: az eddigi önző aggodalmat felváltotta a részvét, amelynek középpontja a súlyosan beteg kislány, nem pedig ő maga. Az előbbi még passzív, elhárító lelki magatartás, az utóbbi már közösséget vállal a másik ügyével, megmerül annak az embernek a helyzetében; ekkor kezdődik az igazi fájdalom és együttszenvedés, de az ember ugyanakkor aktívan keresi a segítségadás lehetőségét. Egy újabb, súlyos tévhit, ha a gyógyulásban hiszünk, és nem abban, akitől minden gyógyulás eredhet. Ha valakinek az egészségéért könyörgünk, nem kérhetünk kevesebbet, mint az életet, de nem szabad Istenre ráerőltetni saját elképzeléseinket. Az ember általában csak egy lehetséges alternatívában gondolkodik, holott Teremtőnk ezerféle kiutat készíthet, és mindig a legjobbat viszi véghez. Ez egy lelki értelemben vett kötéltánc: hinni, hogy Isten képes meggyógyítani a legreménytelenebb eseteket is, hiszen számtalan példát említhetünk a Bibliából, de nem szabad a hitetlenségbe átzuhannunk, ha mindez nem következik be. Krisztussal együtt kell kimondanunk: ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. (Mk.14:36) 7. Egy kis öröm: - Pocó aznap egy kicsit könnyebben volt; a kihívott egyetemi tanár tífuszra állította be a diagnózist, s a gyerek erős ellenálló erejét tekintve biztos gyógyulást ígért. Mindenki sietett föllélegezni, megkönnyebbülni. - Már fogyóban volt a glikogén, kellett egy kis öröm, hogy magunkhoz térjünk, hogy folytatni bírjuk a szenvedést. Úgy akartuk érezni magunkat, mint tíz nappal ezelőtt, amikor azt hittük, a gyógyulás megkezdődött. Egy újabb orvos megerősíti a téves diagnózist, és mindenki igyekezett hinni a gyógyulásban. Az emberi lélek képtelen tartósan, kitartóan, ugyanolyan intenzitással szenvedni, mindig talál valamilyen kiskaput, amely lehetőséget kínál a föllélegzésre. Camus találó megállapítása szerint az ember két dologra képtelen: Képtelen tartósan szenvedni vagy boldogan élni. Kérdés azonban, nem puszta öncsalásról van-e szó, vagy tényleg lehet örömünk szenvedéseink közepette is? Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek, minden fogyatkozás nélkül. (Jak.1:2-3) Első olvasatra felmerül az emberben, ez nem valami képmutató, önkínzó öröm? Hogyan lehet szenvedés közben örvendezni? Kizárólag úgy, ha nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Már annak is örülnünk kellene, hogy Isten nem vetett el minket végleg, lát még bennünk lehetőséget, még képlékenyek lehetünk a kezében. A szenvedés eszköz az Ő kezében: mint ötvös vagy fazekas értékes drágakövet vagy tisztességre való edényt kíván belőlünk formálni. A fent idézett ige három kulcsszóra utal: hitpróba kitartás tökéletesség. E lépcsők vezetnek el minket a menny küszöbéig. Jelen esetben talán a kitartáson van a hangsúly, kitartóak pedig csak úgy tudunk maradni, ha Krisztusban maradunk, ekkor pedig törvényszerűen és részesülünk az Ő szenvedéseiben is. Aki mindvégig állhatatos marad, üdvözül. (Mt.24:13) 8. Reménytelenség és lázadás: - A betegség persze nem tűrte soká ezt az öncsalást. Egyik délben hatalmas hidegrázást kapott, az arcbőre felpuffadt, azt hittük, azonnal meghal. Néhány óra múlva jobban lett, de attól fogva nem volt bennem egy szikra remény sem. Nyílt lázadásban voltam az orvosok ellen, s nem láttam értelmét másnak, mint hogy a gyerek hátralevő idejét kellemesebbé tegyük. Nagy lázában hűtőfürdőket rendeltek neki. A gyerek már légszomjas volt; a hideg vízben elkékült, s a fürdőszobából három kórtermen át is kihallatszott kétségbeesett kiáltása: Vegyetek ki! Néhány perc múlva ott vacogott az ágyban,
üldözötten, összetörve. Én már csak azt néztem, hogy csiholhatom ki ebből a kékülő arcból még egyszer és még egyszer az egyre bágyadtabb mosolyt. - Egész tisztán éreztem, egyetlenegyszer életemben, hogy ha itt állna mellettem a középkori doktor, aki a más vérével gyógyít, oda tudnám adni érte, egy másik emberért habozás nélkül az életemet. S ebben a tudatban minden fájdalom ellenére is volt valami katarzisszerű. Az átmeneti javulás után a betegség újult erővel támadott, a kicsi majdnem belehalt egy hirtelen rohamba. Ekkor hunyt ki az apa lelkében a remény utolsó szikrája is. Orvosként visszafordíthatatlannak látta a folyamatot, ezért mintegy fellázadt a kollégák ellen mivel más ellen nem lázadhatott. A hívő ember is eljuthat erre a pontra, amikor szembesülnie kell a megmásíthatatlannal ő azonban, legtöbbször az Isten ellen lázad ilyen esetekben. Szomorú, de mi is gyakran elismételjük Jób kiáltását: Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat, szólok az én lelkem keserűségéből. (Jób 10:1) Ha az ember egyszer idáig süllyed az elkeseredésben, nagyon könnyen igazságtalan szavakra ragadtatja magát, melyeket később meg kell bánnia: Megborzadok az én mindenféle fájdalmamtól; tudom, hogy nem talál bűntelennek engem. Rossz ember vagyok én! Minek fárasszam magam hiába? (Jób 9:28) Azért azt mondom: elveszít ő ártatlant és gonoszt! Ha ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatásait. (Jób 9:21-22) Az egyik legsúlyosabb kísértés, amivel Jób is szembesült: a szenvedés bűneim következménye, bűneim pedig olyan súlyosak, hogy nincs rá bocsánat, sem menekvés. Akkor meg miért törekedni a tökéletesség felé? Minden hiába! A másik lehetőség, amely fölvillan az ember agyában, hogy Isten cinikus mindenható, aki nevet az ember szenvedésein. Mindkét gondolat Sátán támadása hitünk és bizalmunk ellen, e nyilakat csakis az ige olthatja meg: Minthogy azért Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől; Hogy többé ne emberek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralévő időt. (I.Pét.4:1-2) A szenvedésnek tehát célja van, ismét csak a tökéletesség felé vezető utat mutatja meg nekünk. Krisztus is testének napjaiban, azaz bűnre hajló emberi természetében keserves kiáltások és könnyhullatás közepette (Zsid.5:7-9) küzdve jutott tökéletességre, tehát rettenetes erőfeszítésbe került neki legyőzni önmagában önző hajlamait, így nekünk sem juthat kényelmesen megszerzett babérkoszorú. Az apa orvosok elleni lázadása azonban nem vezet igazi eredményre, mert a gyermeket továbbra is fölösleges kínzásoknak vetik alá, a hűtőfürdő például csak tovább rontja fizikai és lelkiállapotát. Mindezt végignézni és végighallgatni, majdnem több, mint amit az ember elhordozhat. A sötét középkor képei érzékeltetik az apa mély szenvedését: a kórház kínzókamra, a kezelés nem egyéb, mint kínzás; a kemény alliteráció csak megerősíti bennünk e képzetet. A gondolat a középkori doktor alakjában teljesedik ki, némi pozitív felhanggal, de a reménytelenség iszonyú fájdalmával. A más vérével gyógyítás, amely ma már a vérátömlesztés formájában realitás, az apa kétségbeesett, tehetetlen vágyát fejezi ki, hogy akár saját élete árán is megmenthesse gyermekét. A visszaemlékező, mintegy kívülről szemlélve akkori önmagát, hozzáfűzi: ez a felismerés, hogy ti. képes lett volna meghalni Pocóért, katarzisszerű élményt jelentett a fájdalmak közepette is. És valóban: Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha életét adja a másikért (Jn.15:13) ezek Jézus szavai. Az a vér már kiontatott az idők teljességében, hogy tökéletes gyógyulást szerezzen az emberiségnek. Krisztus keresztjének vére nyújthat egyedül békességet és bocsánatot. Milyen sokan vakok és tudatlanok az egyetlen, igazi Orvos felől! 9. Az önvád: a lelki mélypont - Másnap vagy harmadnap a délelőtti vizitnél a főorvos valami gyanúsat hallott a tüdő felett, s újra átküldte a gyereket a röntgenre. A fényképről még a laikus is megérthette, hogy akinek a tüdeje így tele van hintve pici szürke árnyékokkal, annak hamarosan nem sok tüdeje marad a lélegzésre.
- Noha három hét előtt én böktem ki, az aggodalom túlzásaként először a miliaris szót, abban ott rimánkodott a remény. Most nem volt több remény, minden elképzelhető diagnózis közt ez volt a legrosszabb nemcsak mert halált jelentett, hanem mert felém mutatott, mint egy ujj, amely a bűnöst jelöli meg. Kinek volt a környezetében tüdőbaja? Csak nekem. Az orvosok olyan feltűnően bizonygatták, hogy a villamoson is megkaphatta, hogy meggyőződésük szinte ordított a jószándéktól. Talán a legnehezebb próbatétel a három hét alatt az apa számára, amikor az újabb röntgenfelvétel véglegesen és egyértelműen bebizonyítja, hogy a gyereknek valóban miliarisa van. Nemcsak, hogy nincs több remény, de a biztos halál tudatához még az önvád is társul. Azt hiszem, emberileg lehetetlen tovább fokozni a szenvedést: Mert amitől remegve remegtem, az jött reám; és amitől rettegtem, az esett rajtam. Nincs békességem, nincs nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. (Jób.3:25-26) Bizonyos szempontból hasonló helyzetbe került Dávid Betsabéval való házasságtörése után, amikor Náthán próféta tudomására hozta, hogy a születendő gyermek az ő bűne miatt meghal: Mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban: a te fiad is, aki lett néked, bizonnyal meghal. És könyörgött Dávid az Istennek a gyermekért, és böjtölt is Dávid, és bement és a földön feküdt éjjel. Felkeltek azért az ő házának vénei és mentek hozzá, hogy felemeljék a földről; de nem akarta és nem is evett velük. Hetednapra pedig meghalt a gyermek, és nem merték szolgái megmondani Dávidnak. (II.Sám.12:14-15) A történet végére a későbbiekben visszatérünk. Dávid bűne és az apa tüdőbaja egyaránt halálosan megfertőzte a gyermeket, az önvád tehát közös a szomorú különbség csupán annyi, hogy Dávid tudta, kihez forduljon bocsánatért: Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságod sokasága szerint töröld el az bűneimet! Mert ismerem az én bűneimet és az én vétkem szüntelen előttem forog. (Zsolt. 51:3,5) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Pocó az édesapja valamilyen bűne miatt halt meg, csupán a két helyzet hasonlósága domborítja ki a bűn fertőző és halálos betegséghez hasonló jellegét. Dávid esete azonban egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy szenvedésünk némely esetben bűneink közvetlen következménye, amelyet Isten a mi érdekünkben nem mindig hárít el fejünk felől. 10. Csodavárás: Amikor az ember már minden reális eséllyel leszámol magában, akkor következik a csodávárás rövid periódusa. - másnapra két előkelő orvos ígérkezett, hogy megnézi, teljesen ingyen, hiszen orvos gyereke a haldokló, s így illett, hogy egy éjszakát még ott benn töltsünk vele. A kórháznak nemrég volt egy miliaris betege, egy tízéves kisfiú, aki csodálatos módon meggyógyult: felnőtteknél is leírtak már néhány gyógyulást, s ez adott némi alapot a tanácskozásra. - Gyógyuláshoz nincs sok remény, de ha egyáltalán meggyógyulhat, akkor csak Svájcban gyógyulhat meg s nem itt. mondták az orvosok. - A nagy készülődésben szinte megfeledkeztünk a gyerekről, aki most már otthon, az ismerős lakásban félig felöltözötten feküdt a dívány szögletében, s cserepesedő ajkai közt egyre kapkodóbban szedte a levegőt. Szegénynek az volt az utolsó kis boldogsága, hogy hazakerülhetett. Azt mondtuk neki, hogy meggyógyult. Az ember lényében kitörölhetetlenül benne rejlik a reménykedés, a csodavárás. Valóban, a halál pillanatáig és még azon is túl - van remény. Csodálatos gyógyulásokkal tele vannak az evangéliumok: Jairus, a naini ifjú özvegy édesanyja és még nagyon sokan hallhatták Jézus szavát: Menj el, a te fiad él. (Jn.4:50) A két előkelő orvos tanácsa azonban legalább olyan sznob, mint ők maguk: a gyermek csakis Svájcban gyógyulhat meg. Ekkor az eddigi tétlen tehetetlenséget a szülők életében pár órára felváltja a lázas tevékenység. Az apa pénz után szaladgál, az anya pedig közben pakol. Addig sem kell a valóságra gondolniuk, amely ott fekszik pár lépésnyire tőlük. A kislány boldog, hogy hazakerült, a szülők pedig el nem ítélhető módon gyógyulást hazudnak neki: Vajon elhitte-e, vagy magába nézve tisztában volt az igazsággal? Soha nem
tudjuk meg. A szülők lelkük mélyén bizonyára tudták, hogy pótcselekvésükkel csak önmagukat ámítják, mégis próbálták menteni a menthetetlent. Vannak azonban tények a csodákkal kapcsolatban, amelyeket bizonyosan tudhatunk: - Az embernek semmiféle jogalapja nincs Istentől csodát követelni, mert nem vagyunk méltók irgalmára. Csakis az Ő mindent felülmúló szeretete és Krisztus befedező áldozata teszi lehetővé számunkra, hogy hit által csodák részesei lehessünk. - Krisztus földi élete során soha senkit nem utasított el, aki hittel és alázattal kiáltott hozzá szabadulásért. Nagyon sokak hallhatták: A te hited megtartott téged, eredj el békével! (Lk.7:50) - Azóta is történnek csodák, de nemcsak hívő emberek életében. Isten gyakran ezúton ismerteti meg a végleges útját, az üdvösség lehetőségét az Őt még nem ismerőkkel. - Isten akkor és csakis akkor enged egy embert meghalni, amikor Ő a maga részéről már mindent megtett üdvössége érdekében. Kizárólag azon az emberen múlik, elfogadja vagy elutasítja a felkínált kegyelmet. 11. Kiüresedés: - Ez a kirohanás Svájcba már csak egy heroikus őrültség lett volna, amelyet az önérzetem nem utasíthatott vissza, viszont a lelkemben nem volt meg hozzá a szükséges erő. Másnap autón vittük ki Pocókát Felsőgödre. Lélegzése egyre nehezebbé vált, a szája előredülledt, mint a halnak, s feketülő körmei fölött lilán ütöttek át az erek. - Feleségemen most tört csak ki a kétségbeesés; egy nap százszor is félrehívott, hogy próbáljak gondolkozni, kell lenni még valami mentségnek volt valami eszelős ebben a tanácskozó s félig szemrehányó hangban; dühöngeni kellett tőle vagy nevetni. - Én nem tudtam követni többé az eseményeket; a gyerek utolsó napjait élte, s én kinn jártam a Duna-parton, szemben a füzeket néztem s a kanyarban csillogó váci tetőket. A lélek glikogénraktára kimerült. Teljesen üres voltam, s mintha újra kellett volna magamba szednem a természetet és az embereket. Gyenge voltam, s gyengeségemmel elpárolgott a részvétem, kétségbeesésem, nem maradt bennem más, csak az önvédelem önző ijedelme. Amióta a gyerek megbetegedett, minden éjszaka ott virrasztottam a feleségemmel együtt; az utolsó éjszakára a szomszéd szobában vetettem ágyat, s megint eszembe jutottak irodalmi munkáim. A svájci útból végül nem lett semmi, hiszen eleve értelmetlen ötlet volt, inkább az apa hiúságát legyezgette volna, de a gyermeket még több kínnak tette volna ki. Ehelyett a nagyszülőkhöz vitték, Pocó állapota eközben már a végső stádiumba fordult. Talán itt ír leghosszabban felesége lelkiállapotáról, aki eddig tartotta magát, hiszen éjjel-nappal ápolta a kicsit, de most, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet reménytelen, közel került az összeroppanáshoz. Ella most értette meg igazán, hogy a lehető legsúlyosabb eshetőség, a gyermek elvesztése fenyeget. Egy anya azonban ebbe képtelen belenyugodni, emberileg teljesen érthető eszelős viselkedése és a tébolyhoz közeli kapkodása, amellyel még mentség után kutat. A fájdalmat még tovább mélyíti a házaspár közös tehetetlensége, hogy sem külön, sem együtt nem tudnak többé a kicsin segíteni. Az apa mélyen együttérez feleségével, de mint orvos tisztán látja, hogy nincs több tennivaló, ezért a düh és a nevetés részéről. Megint csak Jób kifakadásai tükrözik leghűbben ezt a lelkiállapotot: Miért is nem haltam meg fogantatásomkor; miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem? Mert most feküdném és nyugodnám, aludnám és akkor nyugton pihenhetnék (Jób 3:10-13) Ekkor jut el az apa arra a pontra, ahol a lélek glikogénraktárai már kimerültek. Nem tudja tovább követni gyermekét a szenvedés ösvényén, olyanná válik, mint az üres maghéj: sem erő, sem részvét, sem kétségbeesés nincs benne többé. Újra visszatér a betegség kezdetén tapasztalt kiindulási pontra: az önzés önvédelméhez. A kibírhatatlan elől magába fordul, ennyi volt, amit elviselhetett. Újra feltámadnak a régi tervek és gondolatok, amelyek ezen a szenvedéssel teli három héten túlmutatnak. Lélekben már ekkor mintegy zárójelbe teszi a
megpróbáltatásokat és ott veszi fel élete fonalát, ahol Taorminából hazatérve letette. Ennyire képes az ember mert ez sem volt kevés, ennyi szenvedés, de mégsem volt minden. 12. Pocó utolsó szavai: - A morfium kellemes meleggel áradhatott szét benne, ki tudja, milyen állapotok nyomát érintve, mert még egyszer elmosolyodott, s azt mondta: be szép. Ez volt az utolsó szava. Már úgyis csak órái lehettek hátra. Mindnyájan éreztük, hogy az a légzőközpontnak szánt csillapító -milligramm elég lesz, hogy az egész élet örökre elcsillapodjék. A gyermek, hogy fájdalmain könnyítsenek, morfiumot kapott az utolsó órákban, ezután hangzik el utolsó szava: be szép. Vajon mire gondolt, ha még volt ereje gondolkodni vagy inkább, mit érzett? Emlék vagy álom volt, ami megérintette? Gyötrelmekkel teli állapotát azonban feledhette szegényke egészen haláláig. Valahányszor gyermekünk szenvedése térdre kényszerít minket, jusson eszünkbe Ábrahám, akinek Isten azt parancsolta, hogy saját kezűleg ölje meg egyetlenjét, áldozza fel azt a fiút, akire egy emberöltőn át várakozott. Isten e kegyetlen próba által bepillantást nyújtott barátjának és vele együtt a későbbi korok hívőinek annak a szenvedésnek a mélységeibe, amit neki jelentett Egyszülöttjének, akiben lakozik az egész teljesség (Kol.1:19), feláldozása; de egyúttal annak a végtelen szeretetnek a mélységeibe is, amely túllátott e szenvedéseken és annak gyümölcseire, a megváltott teremtményekre tekintett. Gyermekeinkkel kapcsolatban is tudnunk kell, hogy Isten őket sem hagyja magukra gyötrelmeikkel, hiszen az ő angyalaik mindennap látják a mennyben az Ő orcáját (Mt.18:10), nincsenek elszakítva a kegyelem forrásától. Jeroboám gyermekének halála bizonyítja, hogy gyakran Isten irgalmassága fejeződik ki az elmúlás tagadhatatlanul szomorú tényében: Te pedig kelj fel és menj haza, mert amint belépsz a városba, meghal a gyermek. Jeroboám magvából egyedül ő benne találtatott valami jó. (I.Kir.14:12-13) Tehát nem hívő vagy egyenesen romlott szülők gyermeke sincs kizárva az örök életből. Bízzuk tehát Istenre az Ő kezének alkotásait! 13. Kiszólás : - Ma, amikor a lélek, azóta ki tudja, hányadszor, megint teletömte a szenvedés munícióraktárait, könnyel a szememben írom ezt a részt, s alig értem, hogy fogalmazhattam én akkor, alig néhány méternyire a haldoklótól az élő gyászjelentését, s hogy bírta Ella a rokonokat, ismerősöket lajstromozni. De épp azért volt ez így, mert előzőleg mohón, fiatalos túlzással szenvedtünk, s nem maradt több erőnk, hogy az élvemaradók és a halálbasietők közt táguló rést egyre tehetetlenebb fájdalmunkkal betömjük. Ezt a szakaszt kiszólásnak is nevezhetjük, mert az író, megszakítva a visszaemlékezést, az írás időpontjában tapasztalt állapotát hasonlítja össze az öt évvel előbbivel, a gyermeke haldoklása közben tanúsított viselkedésével. Az akkor és a most ütköztetéséről van szó: akkor, lelkileg kiürült állapotban képes volt megfogalmazni az élő gyászjelentését, most pedig, az írás pillanataiban közel áll a síráshoz. Miért történhetett így? Az író szerint a fiatalság mohóságával szenvedték el gyermekük betegségét, és már bekövetkező halála előtt elfogyott lelkükből a szenvedéshez szükséges erő. De van-e erkölcsi értelemben jogunk arra, hogy a magunk részéről idő előtt abbahagyjuk a szenvedést, hogy kiálljunk a partvonalra, amíg szerettünk még szenved? Olyan gyötrelmes, sőt rettenetes tapasztalat ez, amelynek helyes önismeretre, saját gyengeségünk és tökéletlenségünk felismerésére kell vezetnie minket. Tragikus és mégis igaz a felosztás, hogy az emberiség két táborra osztható: élvemaradókra és halálbasietőkre. Mindig az előbbiek osztályrésze a nagyobb fájdalom: a tehetetlenség fájdalma, mert szembesülniük kell nap mint nap a könyörtelen ténnyel, hogy nincs hatalmuk a szenvedés és a halál felett. (Ez az osztályozás átvitt értelemben is igaz: az üdvözülendők és elkárhozók két nagy táborára oszlik az emberiség.)
Ilyenkor teszik fel nagyon sokan, átérezve saját keserű tehetetlenségüket, azt a kérdést, hogy ha van Isten, miért engedi meg mindezt? Jane Goodall, a híres angol etológusnő, aki a csimpánzok viselkedését tanulmányozta Afrikában forradalmi felismerésekre jutva; ő is ott ült szeretett férje halálos ágyánál, aki vastagbélrákban szenvedett. A férfi utolsó mondata ez volt: Nem tudtam, hogy létezik ekkora fájdalom. Ez a kritikus pont nagyon sok hívő ember életében Jane Goodalléhoz hasonlóan, amikor a fájdalom e fokozhatatlansága hirtelen hitetlenségbe, lázadásba csap át. Anyai nagyapám is aki ugyancsak orvos-biológus volt - akkor lett egyik pillanatról a másikra ateista, amikor legjobb barátja a karjaiban halt meg. Hová menekülhetünk ilyenkor saját lelkünk kétségei és fájdalmai elől? Ne dobjátok hát el bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet. Az igaz pedig hitből él. Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsid.10:35-39) Midőn a könyörgő lelkén a csüggedés olyan hullámai sepernek végig, amelyet emberi nyelv ki sem fejezhet, milyen kevesen kapaszkodnak rendíthetetlen hittel Isten ígéretébe! Akik most nem gyakorolják hitüket, a legnagyobb veszélyben forognak, hogy később elbuknak a sátáni csalások hatása alatt. (E.G.White) Valóban, óriási a kísértés, hogy hitünket magunk mögé vetve átadjuk magunkat a teljes kétségbeesésnek. Hiszen az, akiért eddig könyörögtünk, meghalt. Felvetődik a gyötrő kérdés: vajon az én hitetlenségem, az én bűneim okozták a kérés elutasítását? Ezen a gondolaton azonban túl kell lépnünk: egyetlen mentőöv számunkra, ha nem dobjuk el Istenbe vetett bizodalmunkat, hanem megemlékezünk korábbi csodáiról, szeretetének megannyi jeléről. Most egy, még az eddigieknél is nehezebb fokozatra kell eljutnunk: békességes tűrésre, más szóval állhatatosságra van szükségünk, hogy ne hátráljunk meg, hanem fejlődjünk a hitben és a szeretetben. Be kell látnunk azt is, hogy vannak dolgok, amelyeket a jelen élet keretei között nem érthetünk meg. Ki, mikor és miért hal meg a döntés és a tudás nem a miénk. Most még csak tükör által, homályosan látunk. 14. A halál: - Halálos ágyán, akár fogják a kezét, akár nem, mindenki magára marad, a haldoklók kiközösítése éppoly elkerülhetetlen, mint a holttesteké. Ugyanezt fogalmazta meg Pierre Bezuhov gróf is, amikor gazdag nevelőapja haldoklott: Ha meghalsz mindennek vége lesz. Ha meghalsz, mindent megtudsz, vagy abbahagyod a kérdezgetést. De szörnyű volna meghalni. Benne van mindkét megfogalmazásban a tény, hogy halálodra magad maradsz, akár szeret valaki, akár nem. A halál előtti magány és a tévképzetek vagy éppen a tudatlanság réme fenyegeti leginkább az emberek hatalmas tömegeit. Voltak azonban már nagyon sokan az emberi történelem folyamán, akiknek könnyebb volt megválni e földi lét terheitől: Hitben haltak meg mindezek, nem nyervén meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tévén arról, hogy idegenek és vándorok e földön. (Zsid.11:13) Úgy gondolkodván, hogy Isten a halálból is képes feltámasztani. (Zsid.11:19) Ez az ige már magában foglalja annak a csalódásnak feloldását is, hogy ti. Isten nem adta meg a kért gyógyulást. Távolról, a hit szemével kell túllátnunk a jelen sötétségén, úgy, ahogy azt Krisztus és a hithősök tették: Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. (Jób ) - Mindketten felugrottunk, Pocóka még egyszer felvetette magát, gyönyörű fekete szemei, mintha valami borzasztó látványra meresztette volna őket, kidagadtak azután mindennek vége volt, s belőlünk, akik előbb még közönyös írnoki munkán bíbelődtünk, ki tudja, miféle zsilip mögül, félelmetes megkönnyebbedéssel szakadt elő a zokogás. Míg a gyermek élt, a szülők közönyös írnoki munkába ölték fájdalmukat és tehetetlenségüket, utolsó lélegzetvétele után azonban félelmetes megkönnyebbüléssel tört fel belőlük a zokogás. Egész eddigi küzdelmük hiábavalóságát, a gyermeket ért fájdalmakat és
értelmetlenné vált kínzásokat, a bennük felhalmozódott feszültséget és gyötrelmet, illetve a halál megfellebbezhetetlenségét sírták most ki magukból. Számukra a halál az élet végleges lezárulását jelentette; a Pocókával eltöltött 4-5 év csupán emlékeikben él tovább. A folyamat szemükben irreverzibilis, azaz visszafordíthatatlan. Nincs tovább. Itt kell folytatnunk Dávid gyermekének történetét. Ő ugyanis, különös módon, éppen fordított viselkedést tanúsított, mint azt általában szokás: Meghalt-é a gyermek? A szolgák feleltek: Meghalt. Felkelt azért Dávid a földről, megmosakodott, megkente magát és más ruhát vett magára, és bemenvén az Úr házába, imádkozott. Azután bement a maga házába, és kérésére kenyeret vittek elébe, és evett. Akkor mondták a szolgái neki: Mi dolog ez, amit műveltél? Míg a gyermek élt, böjtöltél és sírtál; most pedig, hogy meghalt, felkeltél és kenyeret ettél. Mondta ő: Míg a gyermek élt, addig böjtöltem és sírtam, mert ezt mondottam: Ki tudja, talán az Úr könyörül rajtam, és megél a gyermek. De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-e azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jön vissza ide én hozzám. (II.Sám.12:19-23) Mit jelentett Dávid számára a halál? A bűnök büntetését, de nem a végleges eltűnést. A halál a király és minden hívő számára az álomtalan alvás, az élet gondjaitól és a szenvedéstől való eloldódás állapotát jelenti, amelyből azonban mindenki számára van feltámadás: az igazaknak az örök életre, a gonoszoknak a végleges megsemmisülésre. (Dávid válasza ha végiggondoljuk - egyben kizárja a kísértetként való visszajárás torz gondolatát is.) A szeretett gyermek elvesztése fölötti sírás, a halottakért való sírás tehát már csupán önmagunk veszteségéből, önsajnálatunkból fakad, mert az elhunyt személy sorsán nem változtathat: Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé; mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. (Préd.9:7) 15 A haláltudat: - Néhány nap múlva már Kazinczy levelezését olvastam, s alig hat hét alatt három nagyobb tanulmányom jelent meg. Eleinte méltó iparkodtam maradni a csapáshoz, s azon voltam, hogy megvalósítsam magamon, amit a gyászról alkotott fogalmam megkívánt. De ez hazugság volt, s a hazug állapotokat nem bírom soká. Belenyugodtam, hogy sekélyebb természet vagyok, mint vártam s tettem, amihez kedvem volt. Hónapok, évek múlva vettem észre, hogy a gyógyulás mégsem volt olyan tökéletes, mint hittem; a szenvedés átnyargalt fölöttem, de a lélek, amely visszamaradt, más volt, mint előtte. A halál be volt oltva az életembe; eddig is tudtam, hogy egyszer meghalok; ettől fogva éreztem is. A gyermek halála után az apából és orvosból pillanatok alatt író lett megint, a szenvedést maga mögött hagyva belevetette magát a munkába. Németh László a Gyász c. regényében részletesen ábrázolja egy fiatal özvegy személyén és az őt figyelő falu lakóin keresztül az emberek gyászról alkotott, gyakran képmutató elképzeléseit, amelyeknek az író maga sem tudott és nem is akart eleget tenni. Az utolsó mondatok pedig arról tanúskodnak, mit változtatott a szenvedés az író személyiségén, mit okozott a gyermek halála a lelkében: A halál be lett oltva az életébe. Nemcsak elméleti tudásként, de érzésként is személyisége része lett, vagyis tapasztalati úton egészen közelről megismerte. A sorok mögött némi cinizmus is felsejlik, amely megint csak az emberi tehetetlenség és düh hozadéka. Ezek valóban súlyos kijelentések az író részéről és komolyan kell vennünk de valóban csak ennyi történt? Ha visszakanyarodunk a bevezetőhöz, amelyből kiderül, hogy a szenvedés és a halál Isten által behatárolt ideig uralkodhat csak az emberiségen, azonnal más megvilágításba kerül élet és halál, fájdalom és szenvedés kérdése. Calvin Harley biológus, aki az emberi öregedés folyamatait vizsgálja, egy interjúban ezt nyilatkozta: Az ember /eredetileg/ nem úgy lett beprogramozva, hogy meghaljon. William Clark immunológus úgy véli, hogy az élet definíciójában nem is kell a halálnak szerepelnie. Jóval több adottságunk és képességünk van, mint amennyit 70-80 év alatt hasznosítani tudunk. Egy tudományos becslés szerint agyunk annyi információt képes tárolni, hogy az kb. 20 millió kötetet töltene meg, ahány kötet a világ legnagyobb könyvtáraiban található. Az idegrendszer kutatói szerint, egy átlagos élettartam alatt az ember a maximális agyteljesítménye egy százalékának egy század részét
használja fel. E fantasztikus megállapítások révén válnak érthetővé és kézzelfoghatóvá az újjáteremtett Földre vonatkozó ígéretek: Ott minden tehetség fejlődik, minden képesség gyarapszik. A tanulás nem fogja elménket fárasztani, és erőnket kimeríteni. A világegyetem minden kincse kutatásra tárul Isten megváltott gyermekei elé. (E.G.White: Korszakok nyomában) Ha tehát az ember a tudomány bizonyítékai szerint is - öröklétre hivatott, akkor a halált megelőző szenvedésnek is nagyobb szerepet kell tulajdonítanunk, nem pusztán annyit, hogy szívünkbe írja a halál amúgy is ismert tényét. Mi tehát a szenvedés célja? E kérdés megválaszolása teljesen hiányzik Németh László írásából. III. A SZENVEDÉS CÉLJA ÉLETÜNKBEN Ha hasonlat formájában kíséreljük meg a válasz megfogalmazását, azt mondhatjuk, hogy a szenvedés olyan, mint a mágnes a rendezetlen vasreszelék közé helyezve: Azonnal átcsoportosítja, a mágneses erővonalak mentén átrajzolja az addigi entrópiát, rendetlenséget mutató fémszemcséket. A szenvedés is nagyon hamar átformálja életünk rendezetlen, esetleg szőnyeg alá söpört vagy halogatott dolgait. Rögtön szétválik a lényeges és lényegtelen, fontos és kevésbé fontos, azaz a búza és a pelyva. Kikristályosítja az élet lényegét, tisztánlátóvá teszi az embert. Lev Tolsztoj Háború és béke c. regényfolyamában a következő gondolatok merülnek fel a haldokló Andrej herceg lelkében: Az ég madarai nem vetnek, nem aratnak; és a ti mennyei atyátok eltartja azokat mondta magában, és ugyanazt akarta mondani a hercegnőnek is. De nem, ők ezt a maguk módján értik, tehát nem értik meg! Nem érthetik meg, hogy mindazok az érzések, amelyeket ők sokra tartanak, mindazok a gondolatok, amelyek az ő szemükben fontosnak látszanak feleslegesek. Mi nem értjük egymást! A szenvedés és a halálközeli állapot megváltoztatja az ember addigi, gyakran téves értékítéletét. Ugyanezt versbe foglalva és kicsit továbbgondolva Kondor Béla írta le rendkívül tömören: A testét zabáló tudott és Bevégzett kór Lelkét kristályosan bízóvá Gyógyította. Azaz az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív. (Préd.7:6)A négysoros is a lelki rendet, harmóniát jelöli meg eredményként, illetve az Isten felé forduló, visszatérő bizalmat. A gyógyította ige utolsó szóként nagy hangsúlyt kap a versben - kifejezi, hogy az ember eredeti, Istennel szembeni, szeretetben gyökerező magatartását állítja helyre de micsoda? A testét zabáló kór ; leginkább a burjánzó rákra gondolhatunk, de csaknem mindegy, a lényeg egy: az egészséges testben uralkodó egyensúlyt, harmonikus rendet végleg felborító, halálos betegségről van szó. Tehát két egymással ellentétes, emberi elgondolás szerint egymást kizáró folyamat zajlik az élő lelken belül: a teljes testi leépülés, gyakran kifejezhetetlen kínokkal párosulva, amely azonban okozatként maga után vonja a teljes lelki házzá való felépülést. Az egyik legnagyobb csodával állunk szemben, nem? Aki testileg szenved, megszűnik a bűntől. (I.Pét.4:1) Már itt tetten érhetjük a szenvedés első célját és értelmét, amely nem más, mint a bűntől való eltávozás. Ez azonban még csak a kezdet. Pál apostol így foglalta össze azt, amit a költő a fenti négy rövid sorba sűrített, egy lépcsőfokkal továbbvezetve a szenvedés rejtelmeibe: Azért nem csüggedünk, sőt ha a mi külső emberünk meg is romol, a belső mindazonáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. (II.Kor.4:16-18) Másodszor tehát meg kell tanulnunk önmagunkon túllátni, nem a láthatókra tekinteni, hanem a láthatatlanokra. Megtanulunk valóban hitben járni, és értékelni az örökérvényű dolgokat, a feltámadás utáni valóságra vonatkozó isteni ígéreteket. A szenvedés tehát segít elhatárolódni a halaszthatatlan földi dolgoktól, elszakadni fontosnak ítélt céloktól és fölemeli tekintetünket Isten felé.
Ismét Andrej herceg gondolatait idézzük: A földi dolgoktól való elidegenedés, a lét különös, boldog könnyedségének tudata töltötte el. Nyugodtan, minden izgalom nélkül várta, ami előtte áll. Az a fenyegető, örök, ismeretlen és távoli valami, aminek jelenlétét szüntelenül érezte egész élete folyása alatt, most egészen közel került hozzá és éppen a létnek eme furcsa könnyedsége folytán, amelyet érzett szinte érthetővé és kézzelfoghatóvá vált. A hitnek e magaslatával egyenértékű a harmadik lépcsőfok - a szenvedés következtében a szeretetben való tökéletességre jutás: A szeretet útjában áll a halálnak. A szeretet az élet. Mindent, mindent, amit csak értek, azért értem, mert szeretek. Mindent csakis ez fűz össze. A szeretet az Isten. Meghalni annyit jelent, mint nekem, a szeretet egy részecskéjének, visszatérni a közös örök forráshoz. gondolkodott Andrej Bolkonszkij, röviddel halála előtt. Ha a halált valóban úgy tekintjük, mint egy Istentől elválasztó, ideiglenes akadályt, akkor az első halál után, a feltámadással ténylegesen visszatérünk a szeretet örök forrásához, akkor végre színről színre láthatjuk magát a Szeretetet. Alapvető fontosságú, hogy milyen lelki alaphelyzetben fogadjuk a ránk törő szenvedést: haraggal, keserűen és lázadva, vagy pedig Isten iránti nyitottsággal és azzal a hittel, hogy Ő képes a legnehezebb próbát is a javunkra fordítani. Előbbi esetben változatlan állapotban, esetleg végleg megkeményedve kerülünk ki a szenvedés kohójából, utóbbi esetben a bűntől való elszakadás, a hit és a szeretet növekedésének összegződése révén a szenvedés lekoptatja lecsiszolja rólunk a velünk született, önző emberi természet tökéletlenségeit, hogy helyette kiábrázolódjék bennünk Krisztus képmása.