LINDA HOWARD Az álomférfi Vénusz Könyvek
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Linda Howard: Dream Man Pocket Books, a division of Simon and Schuster Inc. 1994 by Linda Howington Fordította: Roby Tiallac Fedélterv: Szakálos Mihály Hungarion edition by Szakálos Kiadó, 1990 2
1 Marlie Keen fél tizenkettőkor jött ki a Cinema-plexből a péntek esti mozi látogatók seregével együtt. Megérte eljönni, jó filmet adtak, könnyű kis bohózatot, Marlie többször is hangos kacagásra fakadt, és egészen jókedvűen távozott a moziból. Ahogy a kocsija felé sietett, fölfedezte, hogy lerí az emberekről, milyen filmet láttak. Ez a kézen fogva ballagó, csókolózni meg-megálló párocska nyilván valami szexi love storyt nézett; amott az agresszívan ökörködő tinédzserek még mindig a legújabb harcművészeti rémtörténet hatása alatt voltak; a komoly beszélgetésbe merülő ifjú értelmiségiek művészfilm élményben részeltették magukat - Marlie pedig roppant elégedett volt, hogy ő egy vígjátékot választott. Már rég kint nyomta a gázt a ragyogóan megvilágított gyorsforgalmi úton, amikor eljutott a tudatáig, hogy tökéletesen jól érzi magát. S hogy erre évek óta nem volt példa. Egészen pontosan hat éve. Maga is meghökkent ettől a felfedezéstől, s most visszatekintve jött rá arra, hogy már hónapok óta béke van a lelkében. De annyira lefoglalták itteni életének szürke hétköznapjai, hogy észre sem vette. Mert hosszú éveken át csak létezett, a dolgok megtörténtek vele, nem ő irányította őket, de az. idő lassanként megtette a magáét, s ő meggyógyult, felépült a traumából, mint az amputáción átesett beteg, aki először megszokja valamelyik végtagjának elvesztését, aztán újra megtanulja élvezni az életet. Marlie azonban nem testi, hanem mentális csonkulást szenvedett el, s az amputált betegektől eltérően sok-sok átvirrasztott és átimádkozott éjszakán azért könyörgött az Istenhez, hogy soha, de soha vissza ne kapja azt az elvesztett részét. S az utóbbi hat évben már kezdett is hozzászokni, hogy nem tér vissza az a nehezen elviselhető, különös látnoki képessége, és élhet ő is úgy, normálisan, mint a többi ember. Szeretett normálisan élni. Moziba járni, mint mások, elvegyülni a tömegben, sétálni az utcán -mert azelőtt képtelen volt ilyesmire. Pár évvel ezelőtt, amikor először fedezte föl, hogy ő is képes ilyesmire, egy ideig valóságos mozibolond lett belőle. Ki volt éhezve az olyan filmekre, amelyek nem jelentettek veszélyt számára. Sokáig a legkisebb erőszakot sem volt képes elviselni, de az utóbbi egy-két évben már meg tudott nézni néhány krimit, bár ezt a műfajt nem igazán kedvelte. Meglepődve tapasztalta viszont, hogy képtelen végignézni az erotikus jeleneteket, hogy nem bírja a szexet vagy a pornót. Azt hitte, hogy az erőszak és a vér lesz az elviselhetetlen a számára, aztán kiderült, hogy a szexben kifejeződő intimitás az, ami 3
túlterheli az idegeit. Dr. Ewell mindig is mondta, hogy az emberi lélek rejtelmei kiszámíthatatlanok, s Marlie most belátta, mennyire igaza volt régi pszichológusának. Az erőszak romboló, traumatikus élmény volt az életében, míg a szex egyszerűen csak nem kellemes valami - és most mégis a szerelmi jeleneteknél kellett gyorsan, még időben becsuknia a szemét. A gyorsforgalmi útról le kellett térnie egy négysávos útra, és természetesen már a kijárat elején elakadt a lámpa által okozott forgalmi dugóban. A rádióból valami halk muzsika áradt, és Marlie mélyeket lélegzett, könnyű volt a szíve, igazán jó kedvre hangolta ez a mozi. - a kés lecsapott, pengéje tompán megvillant. Cuppanó, ragacsos csattanás! Aztán a penge, vérvörösen, ismét fölemelkedett - Marlie önkéntelenül is hátrahőkölt a szörnyűségesen valószerű látomástól. - Nem! - nyögte maga elé, és hallotta saját, egyre kapkodó lélegzését. - Nem! - nyüszítette ismét, pedig már tudta, hogy hiába tiltakozik. Nincs menekvés. Olyan erővel szorította a kormányt, hogy két öklén a bütykök belefehéredtek, de ezzel sem tudta leállítani a remegést, amely a lábából indulva egész testét hatalmába kerítette. Marlie tehetetlen kétségbeeséssel bámulta, ahogy kezeiben a remegés rángó-görccsé fokozódik. - Sötét káröröm. Diadal. Elégedettség. - Hát visszajött. Te szentséges úristen, ez kiújul! Pedig már azt remélte, hogy örökre megszabadult tőle. S most ez a kényszeres látnokiság majd egyre jobban elhatalmasodik rajta, és teljesen az uralma alá kényszeríti őt. Ezt tapasztalatból tudta. Most pedig elkezdte cserbenhagyni a mozgáskoordinációja is. Ügyetlenkedve megpróbált lehúzódni az út szélére, hogy legalább a forgalmat ne tartsa föl. Majdnem meghúzta a sárvédővel az egyik kocsit, a vezető bosszúsan rá is dudált, de ő valahogy nagyon távolinak hallotta a hangot, mintha kilométerekről szólt volna. Nagy nehezen kiszerencsétlenkedett a parkolóba, ahol leállította a motort, és egy pillanatig abban reménykedett, hogy talán mégiscsak elmúlik, hogy talán csak egy átmeneti rövidzárlat volt az egész - ám a következő pillanatban mint valami rosszul befogott rádióállomás, teljes hangerővel belereccsent az agyába a rémlátomás. Keze erőtlenül hullott az ölébe. Csak ült mereven, maga elé bámulva a kocsiban, rezzenéstelen tekintettel, befelé koncentrálva. Légzése egyre akadozóbbá vált. Artikulálatlan hangok törtek föl a torkából, de ő nem hallotta őket. Jobb öklét lassan felemelte, mintha markolna valamit. Aztán ez az ököl, döfő mozdulattal, háromszor lecsapott... Aztán nyugalom jött ismét, és Marlie csak ült, mint egy szobor, és semmit sem látó szemekkel meredt az autón kívül csillogó éjszakába. Erélyes kopogás verte föl a kábulatából és hozott rá újabb halálfélelmi rohamokat. Tán fél perc is beletelt, míg fölfogta, hogy a bal oldali ablakot veri valaki. Aztán földöntúli kék fény villant és vakította el. A fény mögött csak nehezen vette ki, hogy egy ember áll odakint, az 4
ablakhoz hajolva, és integet, hogy húzzák le az ablakot. Marlie pánikba esett. Egy idegen, aki be akar hatolni a kocsiba. Újabb fél perc múlva Marlie azért mégiscsak magához tért. Hála istennek! Fölfogta, hogy az őrült kopogást a kint álló férfi zseblámpája okozza, ennek fénye az, ami néha szemébe villan, s hogy ez a kopogtató idegen nem-más, mint egy közlekedési rendőr. Eljutott a tudatáig a rendőr határozott, parancsoló hangja, és azt is fölismerte, hogy a kísérteties fényáradatot és villódzást az előtte ferdén álló járőrkocsi fénykürtjei keltik. A rémlátomás jelenetei még mindig elevenek voltak benne, de Marlie tudta, hogy most valahogy blokkolnia vagy háttérbe szorítania kell őket, különben nagy baj lesz. Pontosan nem, csak homályosan érezte a veszélyt. Igyekezett hát lerázni a tudatára telepedett ködöt, és görcsös mozdulatokkal próbálta letekerni az ablakot. A kimerültség egészen elzsibbasztotta, az izmai alig engedelmeskedtek. A nyitott ablak mögül forró, nedves levegő áradt be a kocsiba. A rendőr körbevilágította a kocsi belsejét. - Mi a problémája, hölgyem? Marlie agya is zsibbadt volt, úgy kellett keresgélnie a gondolatait, de még így is tudta, hogy mindent mondhat, csak az igazat nem. Mert akkor az isten sem hinné el neki, hogy nem lőtte be magát valami kábítószerrel, s most nyilván hallucinál. És egy éjszaka a rendőrségi fogdában még az egészséges embert is megviseli, de az ő számára most, ilyen körülmények között, katasztrofális volna. Marlie nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy félreállt a parkolóba, de azt tisztán érezte, hogy sápadt és kimerültnek látszik. - Jaj nagyon sajnálom - szólalt meg erőtlen, nyekergő hangon. Rémülten próbált valami elfogadható magyarázatot kitalálni. - Tudja, epilepsziás vagyok. Kezdtem rosszul érezni magam, ezért lehúzódtam ide. Azt hiszem, rám tört egy enyhébb roham. A rendőr belevilágított az arcába. - Kérem, szálljon ki! Marlie-t ismét elfogta a remegés. Abban sem volt biztos, hogy meg tud állni a lábán. De azért kikászálódott, a nyitott kocsiajtót használva kapaszkodóul. A járőrkocsi kék villogói már vakították, ezért elfordította a fejét, és csak állt ott, egész testében remegve a kék villódzásban. - Láthatnám a jogosítványát? Még ez is... A két karja mintha ólomból lett volna. Nagy erőfeszítésébe került előkotorni a kézitáskáját, s ahogy megkaparintotta, nyomban el is ejtette, s ami benne volt, annak egyik fele a kocsiba, másik fele a betonra szóródott. Hála a jóistennek, semmi ciki nem volt benne, még csak aszpirintabletták vagy cigaretta sem. Marlie ugyanis még most, hat év elteltével sem merte bevenni a legártalmatlanabb, recept nélküli gyógyszereket sem, mert ki tudja, hogy melyiknek milyen, kiszámíthatatlan pszichés mellékhatása lehet. Iszonyú erőfeszítéssel úgy-ahogy megfékezte a reszketését, és a tárcájából kipiszkálta a jogosítványát. A rendőr szótlanul mustrálgatta a kártyát, majd visszaadta. - Szüksége van valamilyen segítségre? 5
- Nincs, most már jobban érzem magam, csak ez a re-re-megés... - dadogta Marlie. A fogai össze-összekoccantak. - Itt lakom a közelben. Most már haza tudok jutni. - Akarja, hogy elkísérjem, hogy ne legyen semmi baj? - Az jó lesz, köszönöm - fogadta örömmel az ajánlatot Marlie. Kész lett volna bármekkorát hazudni, csak hogy elkerülje a fogdát vagy a kórházat, de most úgy nézett ki, hogy megúszta. Hihetetlenül kimerültnek érezte magát, és ilyen súlyos utóhatásokra a régi időkben sem volt példa. És akkor még itt volt maga a rémlátomás, a távolbalátás (vagy minek nevezzük) emléke, mellyel még külön is meg kellett birkóznia. Egyelőre igyekezett nem gondolni rá. Nem engedhette meg magának. Most a hazavergődés nehéz feladatára kellett koncentrálnia. Aztán majd... A rendőr segített összeszedni a kiszórt holmit, s ő pár perc múlva ismét a volán mögött ülhetett. Nagy nehezen visszakormányozta magát az útra, és rettenetes odafigyeléssel vezetett, hiszen minden mozdulat külön erőfeszítésébe került. Kétszer is azon kapta magát, hogy lecsukódott a szeme, és folyton keverte a hullámokban a szemére ereszkedő sötétséget az éjszaka sötétjével. Végül csak hazaért, s befordult a kocsifeljáróra. A kocsiból is sikerült első kísérletre kiszállnia, sőt még ahhoz is volt ereje, hogy búcsút intsen a távolodó rendőrjárőrnek. Aztán döbbent csak rá, hogy még valahogy a házba is be kéne jutnia. A biztonságba. Félig béna, reszkető kezeivel a nyakába akasztotta a kézitáskát, hogy útközben el ne ejtse ismét. Aztán tartott egy kis szünetet, hogy összeszedje az erejét, és megindult a bejárat felé. Úgy tántorgott, mint egy részeg, léptei bizonytalanok voltak, és forgott körülötte a világ. A kimerültség minden lépésnél egyre jobban hatalmába kerítette, s végül elvesztette uralmát a mozdulatai fölött. Ott állt a bejárat két lépcsőfoka előtt. Ezt a két lépcsőt eddig úgy ugrotta át, hogy szinte észre sem vette - most viszont nem tudott föllépni az elsőre sem. Nem tudta fölemelni a lábát. Emelte volna, de nem történt semmi. Mintha mázsás ólomba öntötték volna a két lábát. És jött a hideglelés, a rémlátomások szintén ismerős utóhatása. Marlie tudta, hogy minél gyorsabban be kell jutnia a házba, mert a teljes összeomlásig már csak percei maradtak hátra. Térdre esett. A fájdalmat most is csak homályosan, nagyon távolról érzékelte. Megint a fülében dübörgött saját, ziháló légzése, mint valami távoli, robajló visszhang. Nyomorultul kínlódva föltornászta magát a lépcsőkön, s közben még arra is vigyáznia kellett, hogy az a sötétség el ne borítsa az agyát. Elérte a bejárati ajtót. Kulcs. Elő kéne vakarni a kulcsokat. 6
Az agya már leállt, gondolkodni nem tudott. Fogalma sem volt, hol lehetnek a kulcsok. A kézitáskában? Vagy-a kocsiban? Vagy ott, a parkoló betonján, ahol kiszóródott minden? Visszamenetel ről szó sem lehetett, és azt is tudta, hogy perceken belül cserbenhagyja az öntudata is. Elkezdett kotorászni a kézitáskájában, hiszen eddig is mindig megtalálta a kulcscsomót így tapogatva. Csuklóra húzható, rugalmas karkötő is volt rajta. Marlie ujjai megérezték a kulcsok fémes hidegét, de fogásra, markolásra már képtelenek voltak. Végül valahogy sikerült a csuklóját beledugnia a karkötőbe. Az volt a szerencséje, hogy egyszerűen játékból már ezerszer begyakorolta ezt a mozdulatsort, így most is szinte automatikusan ment. De a reszketés egyre erősebbé vált, és hiába húzta le a kezéről a kulcsköteget, a bejárati ajtó kulcsával képtelen volt beletalálni a kulcslyukba. Már alig látott. Kétségbeesetten próbálkozott újra meg újra, minden megmaradt erejével arra a sziszifuszi feladatra koncentrálva, hogy beletaláljon a kulccsal a lyukba... És hirtelen sikerült! Kivárt egy pillanatot, aztán lihegve rátekert egyet jobbra, és... klikk! - és kinyílt az ajtó. Tán föl sem fogta, milyen szerencséje van, hogy a reggeli sietségben csak az alsót zárta be. Most az jutott eszébe, hogy nem szabad kívül hagynia a kulcsokat. Megint beledugta hát a kezét a karkötőbe, kihúzta a kulcsot, és lenyomta a kilincset. Az ajtó, aminek eddig támaszkodott, hirtelen ellódult előle, s ő elterült a küszöbön, fél testével még odakint, fél testével már odabent. Még egy kicsit, még egy kicsit, mondogatta magának, ahogy kínlódva négykézlábra tápászkodott. Csak annyit még, hogy be lehessen csukni az ajtót. A többi már mindegy. Igazi laposkúszásra sikeredett a dolog, de Marlie végre bent volt a házban. A lába is. Csak azt a megszokott kattanást nem hallotta, ahogy minden alkalommal be szokott záródni mögötte az ajtó. Az ajtó, amelyet be kell zárnia. Aztán jöhet a sötétség... Kinyújtotta a kezét, de az ajtót nem érte el. Fektében a lábával próbálkozott, és csodák csodájára az egyik lába még engedelmeskedett. Nagyon gyöngén meg tudta rúgni az ajtót, és az, hála istennek, be is csapódott. Marlie ekkor beleájult a nagy, sötét semmibe. És félájultan feküdt ott a padlón, amikor a hajnal bederengett az ablakon, és csak akkor mozdult meg, amikor a reggeli nap egy fénysugara elérte az arcát. Ekkor tett egy önkéntelen kísérletet arra, hogy elfordítsa arcát a tűző nap elől, és a zsibbadt félájultság ekkor váltott át normális alvásba. Késő délután kezdett ébredezni. A padló nem valami kényelmes alvóhely, minden apró mozgás vagy helyzetváltoztatás ellen már élénken tiltakoztak elfeküdt-elmacskásodott izmai. Ezek a görcsök és fájdalmak hozták vissza a tudatát is. Öntudatát akkor nyerte vissza teljesen, amikor ráébredt, hogy rettenetesen kell pisilnie. S hogy majd meghal szomjan. Négykézlábra tápászkodott hát megint, de a feje úgy lógott, mint a maratoni futóké a cél után öt méterrel. És fájt a térde, föl volt horzsolva. Nem értette, mitől. És azt sem értette, hogy mit keres ő itt, a padlón. 7
Elcsodálkozva nézett körül, hogy hol van, és csak lassanként fedezte föl a barátságos kis nappali szoba ismerős tárgyait. De valami gátolta a szabad mozgásban, valami kötelék... Hát persze, a nyakába vetett kézitáska szíja. De miért van a nyaka köré tekeredve ez a szíj? Mindegy. Végtelen nagy fáradtságot érzett. Még a csontjaiban is. Egy közeli szék segítségével nagy nehezen talpra állt. Alig tudta összehangolni a mozdulatait. Még mindig úgy szédelgett, mint aki be van rúgva, és arrafelé igyekezett, amerre a felriadó részegek is: a klotyóra. A párhuzamot még mulatságosnak is találta. Miután megkönnyebbült, rávetette magát a vízcsapra, és oly mohón hörpölte a vizet, hogy állát-nyakát mind összefröcskölte. Nem törődött vele. Ilyen elviselhetetlen szomjúságot még sohasem érzett. És ilyen letaglózó kimerültséget sem. Rosszabb volt ez, mint a hat évvel ezelőtti, hasonló élmények bármelyike. Megborzongott, és ahogy véletlenül belenézett a nagy falitükörbe, nem a mostani, hanem a hat évvel ezelőtti arca bámult vissza reá. Amelyiket, már kezdte azt hinni, ezentúl már csak a régi fényképeken láthatja. Holtsápadt volt, arcbőre feszes és élettelen, szeme körül sötét karikák. Máskor oly szépen fésült sötétbarna haja most zilált csomókban lógott erre is, arra is. Jóval idősebbnek nézett ki valódi koránál, a 28 événél. Eszébe jutott a szörnyű, véres látomás, a sötét és borzasztó érzések fejbe verő zuhataga, mely után csak a nagy üresség és bénító kimerültség szakadt rá, úgy, mint azelőtt is mindig. Azt hitte pedig, hogy többé nem jönnek elő ezek a gyötrelmes víziók, de hát tévedett. És tévedett Ewell doktor, a régi pszichológusa is. Vagy csak régi látomásai térnek vissza, és peregnek le ismétlésszerűen lelki szemei előtt? Ez az eshetőség még nagyobb rémülettel töltötte el, hiszen épp eléggé meggyötörték őt annak idején ezek az események. Igazán nem óhajtotta újra átélni őket. - Állj le! - mondta hangosan, még mindig farkasszemet nézve önmagával a tükörben. - Állj le! Hagyd abba! Még mindig zsibbadt volt az agya a hosszú önkívületi állapottól. Úgy látszik, mindegy, hogy a régi események ismétlődnek a látomásaiban vagy most valami új bűncselekményt látott, mert a hatás és az utóhatás ugyanaz. Először arra gondolt, hogy felhívja Ewell doktort, de az eltelt hat év már túl soknak tűnt, hogy felmelegítse azt a kapcsolatot. És különben is: régen mindenben a doktorra támaszkodott, most tehát épp itt az ideje, hogy a saját lábára álljon és maga oldja meg a problémáit. Már megszokta és megkedvelte az önállóságot. Életének első huszonkét évében nyomasztó, már-már fojtogató gondoskodással vették körül mások, így aztán még édesebb 8
volt számára az utóbbi hat év egyedülléte és szabadsága. Elhatározta hát, hogy egyedül oldja meg ezt a problémát, a rémlátomások újbóli jelentkezésének minden kínját-baját. 9
2 Csöngettek. Dane Hollister nyomozó kinyitotta az egyik szemét, ránézett az órára, elnyögött egy káromkodást, és megpróbált tovább aludni. Szombat volt, reggel hét óra, és az első szabad hétvége már vagy öt hete. Erre tessék, valami idióta rátenyerel a csengőjére. De bárki legyen is, menjen a francba, gondolta félálomban Dane, és a fal felé fordult. De a csengő megint megszólalt, sőt az az idióta elkezdett dörömbölni az ajtón. Dane most már hangosan káromkodott egyet, aztán félrelökte a gyűrött takarót, és ahogy volt, meztelenül kiugrott az ágyból. Jobb híján az este lehajított nadrágját ráncigálta magára, de a nadrágszíjjal nem bajmolódott. Ösztönös mozdulattal fölmarkolta az éjjeliszekrényről a 9 mm-es Berettát. Fegyvertelenül sohasem nyitott ajtót. Legutóbbi barátnője, aki nem sokáig bírta mellette a zsaruélet hányattatásait és rendszertelenségeit, nem mulasztotta el gúnyosan megjegyezni, hogy rajta kívül még egy férfit sem látott, aki a fürdőszobába is magával vitte volna a fegyverét. Annak a csajnak nem sok humorérzéke volt, ezért Dane kihagyta a kínálkozó poént a férfiak egyéb lőfegyverével kapcsolatban. Egyébként pedig, ha a szexet nem számítjuk, egy csöppet sem hiányzott neki az a nő. Kinézett a kukucskálón, és újabb káromkodás kíséretében már nyitotta is az ajtót. Barátja és kollégája, Alejandro Trammell állt odakint. Végignézett Dane gyűrött nadrágján, és felhúzta elegáns szemöldökét: - Ez lesz a legújabb divat, haver? - Te meg tudod, hogy hány óra van, az isten... Trammel lazán rápillantott az órájára, arra az egészen lapos Piaget-ra. - Hét óra két perc. Miért kérded? - és már nyomult is befelé. Dane dühösen vágta be utána az ajtót. Trammell visszafordult, kivárt egy pillanatig, és úgy kérdezte. - Van nálad valaki? Dane beletúrt a hajába, aztán meggyűrögette a képét, hallani lehetett a borostás arcbőr sercegését. - Nincs, egyedül vagyok. - Ásítva méregette Alejandrót, hogy vajon mit akarhat. Alejandro pedig most is olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki, csak épp a szeme volt karikás. Dane megint ásított. - Most késő este van vagy kora reggel? - Ez is, az is, ahogy tetszik. Rossz éjszakám volt, alig tudtam aludni. Gondoltam, átjövök hozzád egy kávéra meg reggelizni is. - Hát ez igazán kedves tőled, hogy megosztod az álmatlanságodat velem - morgott Dane, de már indult is a konyha felé. Őt is gyakran kínozta az álmatlanság, és olyankor Trammell is megértő volt vele. - Fölteszem a kávét, aztán találd föl magad, míg én lezuhanyozom és borotválkozom. - Hagyd csak - mondta Trammell. - Majd én fölteszem azt a kávét. Akkor legalább meg is lehet inni. 10
Dane nem vitatkozott. Neki semmi baja nem volt az általa főzött kávéval, bár az igaz, hogy azt csak ő tudta meginni. Őt az egész kávéból csak a koffein érdekelte, az, hogy földobódjon tőle. Az ízével nem foglalkozott. Otthagyta tehát Trammellt, hadd kávézzon, ahogy akar, ő meg álmosan beszédelgett a fürdőszobába, ahol a földre hajította a nadrágját, ahol az egyébként is lenni szokott. Tíz percig verette magát a zuhannyal a csempének támaszkodva, s ettől úgy-ahogy felébredt. Nagy nehezen rávette magát a borotválkozásra is, de megint megvágta az állát. Muszáj volt megint csúnyákat mondania, míg a vérzéscsillapítóval kínozta magát... Volt egy elmélete is, mely szerint el van izélve az a nap, melynek reggelén megvágja magát. Nem is az elmélettel volt a baj, hanem azzal a rohadt pengével, amely szinte mindennap képes volt sebet ejteni rajta. Hiába no, nehéz ügy a beretválkozás. Trammell már nem egyszer mondta neki, hogy térjen át a villanyborotvára, de azt meg utálta, úgyhogy inkább maradt a reggelenkénti véráldozatnál. Az öltözködés már könnyen ment. Azt kapta magára, ami először a kezébe akadt. Minthogy szokása volt a nyakkendőről elfeledkezni, mindig tartott egyet a kocsijában, méghozzá olyan mintázatút, hogy mindenhez klappoljon. A főnöküknek ugyanis az volt a heppje, hogy egy nyomozó járjon nyakkendőben, így aztán nem lehetett ugrálni. Trammell néha elszörnyedve nézett rá, de hát Trammell egy ficsúr volt, egy divatfi, aki kifogástalan szabású olasz öltönyökben parádézott, ezért Dane nem szívta mellre az ő öltözködéskritikai megjegyzéseit. Ha a nyomozók közül bárki más olyan göncökben és olyan kocsikkal járt volna, mint Trammell, akkor úgy dongtak volna körülötte a belső elhárítás emberei, mint szar körül a legyek, mely megfogalmazás egyébként elég jól illik ezekre a mindenbe beleszemtelenkedő hogyhívjákokra. Csakhogy Trammell nyomozó anyagilag tökéletesen független volt a cégtől, mivel csinos kis összeget örökölt szépséges kubai anyukájától, meg aztán sikeres, New England-i üzletember papájától is, aki egy nyári vakációján beleszeretett valakibe Miamiban annyira, hogy többé nem is jött onnan haza. Trammell háza simán megért vagy egymilliót, ő maga pedig nem is erőlködött azon, hogy engedjen az életszínvonalából. Szóval ez a Trammell olyan egy titokzatos lény volt, hogy Dane sohasem tudta eldönteni, azért él-e ilyen rongyrázósan, mert egyszerűen ezt szereti, vagy pedig azért, mert ezzel akarja szívatni a belső elhárítás nagyokosait. Dane egyébként ez utóbbira gyanakodott, és nagyon is egyetértett vele. ő és Trammell jó néhány vonatkozásban szöges ellentétei voltak egymásnak. Trammell karcsú volt, mint a nádszál és éber, mint a macska. Történhetett körülötte bármi, ő mindig elegáns és kulturált megjelenésű volt, mint aki épp a lordok házába készült. Szeretett - tényleg szeretett - balett- és opera-előadásokra járni. Dane viszont... Ő aztán hiába vette föl az izmos termetére a lehető legjobban szabott és legdrágább öltönyt, az akkor is úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya. Ő a sportot és a countryzenét kedvelte. Autóhasonlattal élve Trammell egy Jaguar volt, Dane pedig egy pékáruszállító furgon. De az is igaz, hogy négykerék-meghajtású. A fürdőszobából kijövet Dane-nek az járt a fejében, hogy más vonatkozásban viszont igazságosabb volt a természet. Például ami a fizimiskájukat illeti. Mert Trammell élőben 11
verhetetlen volt, de normális fényképet nem lehetett róla készíteni. Dane-t meg mindenki azzal cukkolta, hogy ne nagyon rémisztgesse képével a gyerekeket és a kisállatokat - ám a fényképei valami remekül sikerültek. Trammell, a nagy fotóőrült, aki viszont a kamerái nélkül nem tudott egy lépést sem tenni, meg is adta a dolog kézenfekvő magyarázatát: mert ő az, aki ilyen zseniális felvételeket tud készíteni, melyeken megszépül még a... is! Vicc vagy nem vicc, a fotókon valahogy előnyösebben vette ki magát Dane kiugró pofacsontja, mélyen ülő szeme és hasított állcsúcsa. A fényképeken még az a bevert ívű bokszolóorra is egész normálisan nézett ki. Ez persze sovány vigasz volt, ha belegondolunk, hogy a saját képe elég viharvert benyomást keltett, s hogy szemeiről lerítt, azok bizony fürkésző és sokat látott kopószemek. Dane kitöltött magának egy csésze kávét, és leült az asztalhoz. Trammell még mindig a tűzhelynél szorgoskodott, de az onnan áradó illatok elég kellemesek voltak. - Na mi lesz a reggeli? - kérdezte Dane. - Teljes őrlésű gabonaszemek friss földieperrel. - Az én házamban?! - képedt el Dane. - Az én házamban még sohasem voltak ilyen teljes őrlésű lisztek meg müzlik! - Tudom - szólt hátra Trammell. - Ezért aztán hoztam magammal. Dane csak legyintett. Reformtáplálkozás, egészséges étrend... Hát legyen. Ő mindenevő volt, s amikor dolgoztak, akkor úgyis csak azt falták be, ami gyorsan és könnyen elfogyasztható volt, így aztán nem bánta, ha alkalmanként efféle koleszterinkímélő, vitaminokban és nyomelemekben gazdag takarmányokkal színesítik mások az étrendjét. - Kinyöghetnéd végre, hogy mi nem hagyott aludni ma éjjel - mondta Trammellnek. - Semmi különös, csak éppen rosszat kezdtem álmodni, ahányszor csak megpróbáltam elaludni. Hát igen, az álmoknak külön történetük van. És minden zsarunak megvannak a maga álmai, főként akkor, ha olyan csúnya lövöldözésbe keveredik, mint pár évvel ezelőtt Dane és Alejandro. Akkor egy ideig minden éjszaka volt miről álmodniuk. Mert a legtöbb rendőr úgy megy nyugdíjba, hogy legföljebb a lőtéren süti el a fegyverét, de Alejandro és Dane nem tartozott e szerencsések közé. Történt ugyanis, hogy egy lövöldözés gyanúsítottját keresték, hogy kikérdezzék erről-arról, amikor, teljesen váratlanul, a gyanúsított pasas, kirúgott és sértettségében mindenkit beköpő barátnőjének köszönhetően egy nagyszabású kábítószeres adásvételi ügylet kellős közepén találták magukat. Mely ügyletben épp az általuk viszonylag apró botlásért keresett figura volt a nagyfőnök. Hiába, így szoktak néha horogra akadni a nagy halak. Nem a szívós és eszes 12
nyomozói csapatmunka juttatja őket rács mögé, hanem valami sértett kis nőcske, valami kicsinyes női bosszúvágy... Szóval ennél az esetnél a csirkefogók nem vetették ki magukat a legközelebbi ablakokon, és nem is futottak szerteszét, ki merre lát, hanem elkezdtek lövöldözni. Dane és Alejandro a padlóra vetették magukat, nagy nehezen elkúsztak egy másik szobába, ahol minden idők leghosszabb öt percén át állták a banditák ostromát. Mire a segítség, vagyis a környék összes mozdítható civil és egyenruhás rendőre megérkezett, addigra ők leterítettek három banditát, meg a nagyfőnök áruló barátnőjét is. A nő meg az egyik bandatag halálos lövést kapott. Egy visszapattanó lövedék pedig Dane hátába csapódott, és alig kerülte el a gerincét. Annyi ereje azért még volt, hogy szétroncsolja néhány bordáját és jó nagy lukat üssön a tüdején. Óriási volt a fejetlenség, és zavaros emlékek is maradtak meg az egészről, de Dane világosan emlékszik arra a jelenetre, ahogy Alejandro ott térdel mögötte, káromkodik, mint a jégeső, ő meg a sebeit szorongatja, hogy elállítsa a vérzést. Aztán három nap az intenzív osztályon, két hét a sebészeten, és majd három hónap lábadozás következett, míg végre visszatérhetett dolgozni. Miket álmodhatna az ember ilyen kalandok után... Alejandro épp letette az asztalra a reformkaja-kotyvalékot, amikor megszólalt a telefon. S ahogy Dane a kagylóért nyúlt, elkezdett sípolni Alejandro hordozható telefonja is. - A kurva életbe! - mondták szinte egyszerre, és csak néztek egymásra döbbenten. - Szombat van, vagy mi az isten! - kiabálta Dane a telefonba. - Szabadnaposak volnánk, vagy mi! - Aztán csak fülelt, és nézte, ahogy Alejandro sietve kiissza a kávéját. - Igen, Trammell is itt van. Már megyünk is. - Most mitől fújt ki a hétvégénk? - érdeklődött Alejandro, ahogy kiléptek a házból. - Stroud és Keegan már egy másik ügyön dolgozik, Worley beteget jelentett ma reggel, Freddie pedig a fogorvosnál ül, mert begyulladt az egyik foga. - Zajlik az élet, kár idegeskedni rajta. - Majd én vezetek. - Na jó, de hová megyünk? Dane megmondta a címet, ahogy beszálltak a kocsiba. Trammell följegyezte egy papírra. - Szóval egy pasas betelefonált, hogy baleset érte a feleségét. Riasztották a mentőket, de a rendőrjárőr ért oda előbb. Az pedig rögtön látta, hogy miről van szó. Elküldte a mentőt, és kihívta a gyilkossági csoportot. Tíz percbe telt, míg a tetthelyre értek, s ott már el sem téveszthették volna a házat. Az utcát szinte eltorlaszolták a rendőrségi, a mentős és az egyéb hatósági autók. A fedett bejáratnál egyenruhás rendőr posztolt, a szomszédok pedig csoportokba verődve tárgyalták és találgatták a részleteket. Néhányan épp csak egy köntöst kaptak föl a pizsamájukra. Dane automatikusan 13
elkezdte figyelni a bámészkodókat, hogy kin vesz észre valami furcsát, mert tudni kell, hogy a tettesek, s főként a gyilkosok néha szeretnek elvegyülni a bámészkodó tömegben. Dane belebújt a tengerészgyalogsági dzsekijébe, és lazán a nyakába kötötte a tartalék nyakkendőjét. Közben valahogy észrevette, hogy Alejandrónak sikerült tökéletesen megkötnie a maga nyakkendőjét a kocsiban. Aztán jobban odanézett, és tátva maradt a szája. Ez a piperkőc majom még a szabadnapján is kétsoros olasz öltönyt vett fel! Az öltöny zakóját akkor kanyarította magára, amikor kiléptek a házból. Néha már kezdett aggódni Alejandróért. Felmutatták a jelvényes igazolványt az őrnek, s az beengedte őket. - Te jóságos isten! - mormolta Dane, ahogy jobban körülnézett odabent. - Meg mindenféle egyéb testváladék is - dadogta Alejandro, és hitetlenkedve ingatta a fejét. A gyilkosságok színhelye nem sok újat-érdekeset tartogatott számukra. A zsaruk egy idő után hozzászoknak mindenhez, egy kis lövöldözés vagy késelés nyomai már nem rázzák meg őket. Ha félórával ezelőtt megkérdezi tőlük valaki, hogy nem félnek-e az elébük táruló látványtól, akkor csak nevettek volna. Leszoktak már ők a szörnyülködésről. De ez itt valami egészen más volt. Vér borított mindent. Tele volt fröcskölve a fal, a padló, de még a mennyezet is. Vérnyomok vezettek a konyhából a nappalin és az egész lakáson át a hálószobáig. Dane beleborzongott, amikor megpróbálta elképzelni, hogy miféle borzasztó élethalálharc folyhatott itt nem is olyan rég. Dane odafordult az ajtónál álló rendőrhöz. - A helyszínelők jártak már itt? - Még nem, uram. - A franc essen beléjük - bosszankodott Dane. Minél később érkeznek ki a helyszínelők és a nyomrögzítők, annál több értékes nyom tűnhet el örökre. Az ilyesmi részben elkerülhetetlen, hiszen nem a helyszínelők szokták megtalálni az áldozatokat. A ház most is tele volt civil és egyenruhás rendőrökkel, és a sok járkálás nem igazán használ a bizonyítékok rögzítésének. - Ne engedjen be senkit Ivánon kívül - mondta az őrnek. Ivan Schaffer a kriminalisztikai labor vezetője volt, és nyilván meg fogja ütni a guta, ha ezt a felfordulást meglátja. - Bonness főhadnagy is úton van már - mondta az őr. - Na őt még beengedheti - morogta Dane. A ház amolyan középosztálybeli volt, semmi különös rajta. A nappaliban kanapé és néhány szék, az elmaradhatatlan dohányzóasztal, eredetit utánzó politúrozású íróasztal, a tévé előtt pedig egy nagy barna műbőr fotel. Ebben a fotelben most egy zavaros tekintetű, negyvenes- 14
ötvenes éveiben járó férfi ült szinte letaglózva. Nyilván az áldozat férje. Halk, egyszavas válaszokat adott az őt faggató egyenruhás rendőrnek. Az áldozat a hálószobában feküdt. Dane és Alejandro átverekedték magukat a tömegen, és beléptek a nem túl nagy helyiségbe. A fotós már ott kattogtatta a masináját, de ami még sohasem fordult elő vele, most jól láthatóan remegett a kezében a gép. A meztelen nő az ágy melletti asztalka és a fal közötti szűk térközbe volt begyömöszölve. Testét elborították a késszúrások. Először nyilván megpróbált elmenekülni, aztán amikor sarokba szorították, szembefordult támadójával és elkezdett védekezni. Erre utaltak a két karján látható mély sebek. A fejét szinte levágták a törzséről, mellét késszúrások lyuggatták. És minden kézujját lemetszették. Dane körülnézett a szobában, de sehol sem találta a hiányzó ujjakat. Az ágy be volt vetve, de ezt is telefröcskölte a vér. - Megtalálták a gyilkos fegyvert? - kérdezte Dane. Az egyik rendőr bólintott. - Igen, ott hevert az áldozat mellett. Egy szép Ginsu kés a konyhai készletből. Tényleg remekül vág, nem túloznak a reklámban. Azt hiszem, én is veszek a feleségemnek egy ilyen késkészletet. - Én a helyedben ezt még meggondolnám, Scanlon - nézett rosszallóan egy másik rendőr. Dane nem vett tudomást erről a fekete humorról. Tudta, hogy csak kínjukban viccelődnek a fiúk, hogy valahogy elviselhetőbbé tegyék a maguk számára a borzalmakat. - Mi van az ujjakkal? - kérdezte tőlük. - Semmi. Sehol semmi. Eltűntek. Alejandro felsóhajtott. - Akkor beszélnünk kéne a férjjel. A legtöbb gyilkosságot az áldozat közeli ismerőse vagy hozzátartozója követi el: barátja, szeretője, szomszédja, kollégája vagy házastársa. A vadidegen betörő ritkán gyilkol. Ha az áldozat nő, akkor tovább szűkül a gyanúsíthatok köre, mert a tettes szinte mindig a férj vagy a barát. Az esetek nagy részében maga a gyilkos fedezi föl az áldozatot és hívja ki a rendőrséget. Visszamentek hát a nappaliba, és Dane diszkréten félrevonta a kérdezősködő rendőrtisztet. -Mondott már valamit? - kérdezte suttogva tőle. A tiszt megrázta a fejét. - Nem is nagyon válaszol a kérdésekre. Azt megmondta, hogy az ő neve Ansel Vinick, s hogy a feleségét Nadine-nek hívják. És már 23 éve laknak itt. Mást nem mondott. - Ő telefonált be? - Igen. - Oké. Most majd mi folytatjuk. Odamentek Mr. Vinickhez. Dane a kanapéra ült, Alejandro pedig maga alá húzott egy széket, s így elég szorosan közrefogták a férfit. - Mr. Vinick! Én Hollister nyomozó vagyok, ez pedig itt Trammell nyomozó. Szeretnénk föltenni önnek néhány kérdést. Mr. Vinick kifejezéstelen tekintettel a padlót bámulta. Két nagy keze élettelenül csüngött le a fotel bélelt karfájáról. - Jó - mondta közönyösen. 15
- Maga volt az, aki megtalálta a feleségét? A férfi nem válaszolt, csak bámulta a padlót. Alejandro következett. - Mr. Vinick, én tudom, hogy nem könnyű most önnek, de szükségünk volna az együttműködésére. Maga hívta ki a rendőrséget? A férfi lassan elkezdte ingatni a fejét. - Semmiféle rendőrséget nem hívtam. A mentőket hívtam. - Pontosan mikor telefonált? - kérdezte Dane. Ezt az időpontot a rendőrök már rég fölírták, de a hazudozók gyakran buknak meg azon, hogy elfelejtik, mit hazudtak pár perccel azelőtt. És most Mr. Vinick potenciális gyanúsított volt, akárhogy is nézzük. - Nem 'tom - dünnyögte a férfi. Vett egy mély lélegzetet, s úgy látszott, megpróbál visszaemlékezni. - Hét harminckor vagy akörül, azt hiszem. - Reszkető kezével megdörzsölte az arcát. - Hétkor jöttem el a munkából. Húsz-huszonöt perc alatt szoktam hazaérni. Dane elkapta Alejandro pillantását. Elég hullát láttak már ahhoz, hogy tudják, nem ezen a félórán múlott a dolog, hiszen Vinickné akkor már több órája halott volt. Az orvos szakértő majd megállapítja a halál bekövetkezésének időpontját, és ha abban az időben Mr. Vinick a munkahelyén tartózkodott, és ezt tanúk is igazolják, akkor más gyanúsított után kell nézniük. Lehet, hogy az asszony szeretőt tartott, aki olyankor látogatott ide, amikor a férj elment dolgozni. Mr. Vinick ma éjszakás volt. - Maga hol dolgozik? A férfi nem válaszolt. Dane megpróbálta még egyszer. - Mr. Vinick, maga hol dolgozik? A férfi megrázta magát, és bemondta egy helybéli szállítási vállalat nevét. - Gyakran éjszakás? - Igen. A dokkban dolgozom, trélereket pakolunk le meg föl. A legtöbb áru éjszaka érkezik, hogy nappal már ki is tudják szállítani az üzletekbe. - Tegnap éjszaka mikor ment el dolgozni? - A szokott időben. Tíz körül. Végre beindult a dolog, végre folyamatosan érkeztek a válaszok. - A cégnél belépőkártya van és azt le is bélyegezte? - kérdezte Alejandro. - Igen. - Azonnal szokott bélyegezni, ahogy beér, vagy megvárja a műszakkezdés időpontját? - Ahogy beérek. A műszak tíz harminckor kezdődik. Van fél óra kajaszünet, aztán hétkor fájront. - Ha elmennek kajálni, akkor is kell bélyegezni a ki- és belépésnél? - Igen. Úgy nézett ki, Mr. Vinick elég rendesen el tud számolni az éjszakájával. Természetesen mindent a legapróbb részletekig ellenőrizni fognak, de elég simának látszott az ügy. 16
- Nem vett észre valami szokatlant ma reggel? - kérdezte Dane. - Úgy értem, mielőtt bejött volna a házba. - Nem. Bár az ajtó be volt zárva, pedig Nadine mindig fölkel, előre kinyitja nekem az ajtót, aztán elkezdi a reggelit csinálni. - Maga az elülső vagy a hátsó bejáraton szokott belépni a házba? - A hátsón. - Mit látott, amikor kinyitotta az ajtót? A férfi arcán ideges rángás futott végig. - Először semmit. Még elég sötét volt odakint, itt bent meg nem égtek a lámpák. Szóval sötét volt. Azt hittem, Nadine még alszik. - És maga mit csinált? - Fölkapcsoltam a villanyt a konyhában. - Mit látott? Mr. Vinick nyelt egyet. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Két tenyerével eltakarta a szemét. - V-vvért - nyögte ki végül. - Vért. Mindenfelé. Vagyis egy pillanatig azt hittem, hogy ketchup, hogy Nadine leejtette a ketchuposüveget, és az fröccsent így szét. Aztán, aztán rájöttem, mi az. Halálra rémültem. De még mindig csak azt hittem, hogy csúnyán megvágta magát, és azért spriccelt szét a vér. Elkezdtem szólongatni, majd berohantam a hálószobába. - Vinick itt megállt, képtelen volt folytatni a történetet. Egész testében elkezdett reszketni, és nem is vette észre, amint Dane és Alejandro némán feláll, és kimegy a szobából. Ivan Schaffer és asszisztense végre befutott. Nagy táskáikkal eltűntek a hálószobában, hogy összekaparják a még fellelhető bizonyítékokat. Gordon Bonness főhadnagy nem sokkal utánuk futott be. Szokásos lendületével sietett volna be a házba, de a látványtól hátrahőkölt. - Atyaúristen! - kiáltott föl. Bonness nem volt rossz főnök, pedig kaliforniából származott. Nem jött zavarba az egyes dolgokkal kapcsolatos idióta elvárásoktól, és igyekezett olyan korrekt lenni, amennyire csak a körülmények engedték. Dane maga is elismerte, hogy ez utóbbi nem akármilyen teljesítmény volt, különösen ha belegondolunk a Bonness irányítása alá tartozó egység zsaruinak legkülönfélébb szokásaiba, rigolyáiba és munkastílusába. - Hol tartanak? - kérdezte Bonness. - Van egy darabokra szabdalt női áldozatunk meg egy férj, aki közben dolgozott. Minden percét ellenőrizni fogjuk, de az ösztöneim azt súgják, hogy a pasas tiszta - válaszolt Dane. Bonness felsóhajtott. - Akkor egy házibarát? - Még nem tudunk arról, hogy ilyen lett volna. - Akkor induljanak el ezen a szálon is, minél gyorsabban. Úristen, nézzék ezt a falat! Beléptek a hálószobába, és a főhadnagy hátratántorodott. - Úristen! - hörögte ismét. - Én elhányom magam. 17
Dane elgondolkodva ránézett, és az ő gyomra is összeszorult. Az iszonyodás érzése már a gerincét kezdte csiklandozni. Hányinger. Ez bizony az. És az idegei hirtelen elkezdtek tiltakozni ez ellen az egész ellen. Odalépett Ivan mellé; az a langaléta ember most négykézláb szaglászta végig a szobát, mint valami vadászeb, hogy legalább egy kis idegen koszt vagy hajszálat találjon, bármit, amit elvihet a laboratóriumába, hogy mindenféle elemzésekkel bizonyítékot kreáljon belőle. - Találtál már valamit? - Majd a laborban kiderül - nézett föl Ivan. - Jó volna megtalálni a nő ujjait. A körmök alatt talán lesz egy kis lekapart bőr. Az embereim meg átnézik a környékbeli kukákat. - Megerőszakolták? - Még nem tudom. Látható spermafoltokat nem találtunk. Dane iszonya egyre fokozódott. Ráadásul ez az egyszerűnek tűnő ügy is mind komplikáltabbá kezdett válni. Az ösztönei ritkán tévedtek, s most azt súgták neki, hogy itt még baj lesz, nagy baj. Elindult visszafelé a véres nyomokon a konyhába. Alejandro vele tartott, aztán körülnéztek a barátságos kis helyiségben. Nadine Vinick szemmel láthatóan szeretett főzni: a konyha sokkal modernebbül volt berendezve, mint a lakás többi része, és a falon körben a legkülönfélébb, tisztára sikált, de letagadhatatlanul agyonhasznált fazekak, üstök és serpenyők függtek. Itt is csupa vér volt minden, és a konyhai pult húsosfelénél ott függött a késkészlet is, melyből egy darab hiányzott. - Hogyan jött be egyáltalán ez a gazember? - dörmögött Dane. - Megvizsgálta már valaki az erőszakos behatolásra utaló nyomokat, vagy itt mindenki biztosra veszi, hogy a férj volt a tettes? Alejandro elég régóta dolgozott vele, hogy kitalálja, mire gondol. - Szerinted valaki mást kell keresnünk? Talán a nő hapsiját? - Talán. Talán nem. De nekem nagyon rossz előérzeteim vannak. A főhadnagy mondta ki a szót, hogy ettől hányni kell. És ez tényleg túl undorító, túl beteges ahhoz, hogy a szokásos féltékenységi vagy hasonló indítékú gyilkosságnak tekinthessük. Ez nyugtalanít engem. Gyerünk, nézzük meg, hogyan jöhetett be ez a gazember. Nem kellett sokáig keresgélniük. A másik hálószoba ablakredőnyének alsó szélén volt egy kis bevágás, az ablakkilincs pedig nyitva volt. - Szólok Ivannak - mondta Alejandro. - Talán fölfedez itt valami ujjlenyomatot vagy ruhából kitépődött szálat. Dane balsejtelmei egyre erősödtek. Hiszen egy erőszakos behatolás minden eddigi előfeltevést halomra dönt. Így csak egy idegen jön be, az ismerősök között tehát kár is keresni 18
a tettest. A gyilkosságba torkolló alkalmi betörésnél pedig nem szoktak ilyen esztelen vérengzést rendezni. Vinicknét szadista módon és sokáig kínozhatták. Ez valami eltévelyedés. Dane visszaballagott a konyhába. Vajon itt támadt rá először a tettes, vagy pedig előle menekülve jutott el Vinickné a konyhába? Dane megnézte a kávéfőzőt. A kiöntőben körülbelül ötcsészényi kávé volt. Mellette még egy bögre, színültig tele kávéval. Minden jéghideg volt már: a főző automatikája csak két óra hosszat tartotta melegen a kávét. Nem úgy nézett ki a dolog, hogy itt bárki is kávézott volna. Dane gumikesztyűt vett elő a zsebéből, és elkezdte kinyitogatni a konyhai szekrénysor ajtajait. A második rekeszben koffeinmentes kávét talált. Ami arra utalt, hogy Vinickné az éjszaka kellős közepén is vígan kávézgathatott, nem kellett attól félnie, hogy nem fog tudni elaludni. Az asszony tehát csinált egy adag kávét, és itt tartózkodott a konyhában. Éppen kitöltötte magának a kávét, s a kiöntőt visszatette a melegítőlapra. A nappaliba nyíló szoba itt van jobbra, a háta mögött... Dane beállt a kávéfőző mellé, és elismételte Vinickné feltételezhető mozdulatait. Kitöltött magának egy adagot. Ha a csésze akkor is itt állt az asztalon, akkor Vinicknének a kávéfőzőtől egy kicsit balra kellett állnia. Visszatette a kiöntőt a helyére, és ez volt az a pillanat, amikor észrevette a behatolót. A kávéfőző beépített órájának ugyanis tükrös a számlapja! Dane kissé berogyasztotta a térdeit, hogy leszálljon Vinickné feltételezhető szemmagasságának szintjére, és... és a főzőgép órájának tükrében ott látta a nappali nyitott ajtaját! Vinickné nem is nyúlt a kávéjához. Ahogy meglátta azt az alakot a tükörben, nyilván ösztönösen megfordult, s talán egy pillanatra még azt is hihette, hogy a férje jött vissza valamiért. Mire észbe kapott, hogy tévedett, már késő volt. Vinickné aligha ment meztelenül kávét főzni a konyhába, bár Dane ezen sem lepődött volna meg, látott ő már cifrább dolgokat is. De az biztos, hogy a gyilkos lemeztelenítette. Dane arra is fogadni mert volna, hogy az asszonyt, késsel fenyegetve, már itt a konyhában megerőszakolták. Hogy Ivan nem talált látható spermanyomokat, az nem jelentett semmit, mert ilyen sok idő eltelte és ilyen heves küzdelem után e kérdésben legföljebb az orvos szakértő nyilatkozhat. Ráadásul az esetek nagy részében az erőszakos közösülők nem is élveznek el. Úgy látszik, nem ezt élvezik egy nő megerőszakolásában. A tettes a megerőszakolás után a késsel kezdett dolgozni. Az egyébként halálra rémült nő addig még reménykedhetett, hogy élve megússza. Az első késszúrásoknál rájöhetett, hogy meg is akarják ölni, így hát elkezdett küzdeni az életéért. Elfutott, és a gyilkos talán hagyta is egy kicsit elfutni, hogy még érdekesebb legyen ez az őrült macska-egér játék. Vajon mennyi ideig tarthatott ez a perverz szórakozás, míg végül gyilkos és áldozata ott kötöttek ki a hálószoba sarkában? 19
Vajon milyen ruhadarabok lehettek az asszonyon? S azokat trófeaként vagy csak úgy emlékbe vajon magával vitte-e a tettes? - Hol vannak a ruhadarabok? - nézett föl Dane a társára. - Mi volt a nőn? - Mr. Vinick talán tudja - mondta Alejandro, és már ment is kifelé. S egy perc múlva már jött is vissza. - Azt mondja, a felesége már hálóingben volt, amikor ő elment dolgozni. Fehér hálóingben, kék kivarrásokkal rajta. Elkezdték keresni a hiányzó ruhadarabot. Meglepően könnyen találtak rá: ott volt a mosásra váró ruhák kupacának legtetején. A hálóinget összefröcskölte, de át nem itatta a vér. Vagyis ez a ruhadarab a késelés megkezdésekor már nem volt Vinicknén. Valószínűleg mellette hevert, valahol a padlón. Dane megint nem akart hinni a szemének. - A megerőszakolás és a mészárlás után ez a gazember volt olyan rendszerető, hogy a szennyesbe tegye a véres hálóinget? - Miért mondod, hogy megerőszakolták? - akadékoskodott Alejandro. - Csak. Erre mérget vehetsz. Közben jelentették, hogy Ivan a hálószobákban nem talált az égvilágon semmit. Dane ösztönei most már egészen sötét dolgokat sugdostak. - Lefogadom, hogy az egész házban nem fogunk találni semmit, amin el lehetne indulni - mondta szomorúan. 20