Állatszex és szadomazo - a 19. századi párizsi bordélyvilág rejtelmei 2015 június 09. Flag 0 Értékelés kiválasztása Még nincs értékelve Értéke: 1/5 Mérték Értéke: 2/5 Értéke: 3/5 Értéke: 4/5 Értéke: 5/5 Párizsban a 19. század második felében, néhány évtizeddel a mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi változásokat hozó francia forradalmat követően egy újabb ezúttal a szexualitás terén bekövetkezett forradalom zajlott le. A költők, írók, festők sorra döntötték meg a testiséggel kapcsolatos tabukat, és egyre több alkalommal helyezték az érzékiséget művészetük középpontjába. Eközben a második császárság idején, III. Napóleon uralkodása alatt a francia fővárost elözönlötték a prostituáltak, akik a 1. oldal (összes: 14)
bordélyházak mellett már az utcán, a kávéházakban, kocsmákban, éttermekben és a masszázsszalonokban is árulták bájaikat. Tisztes családapák, nagy tekintélyű polgárok, feddhetetlen hivatalnokok tömegei élték ki titkos vágyaikat a kéjhölgyek szolgáltatásainak igénybevételével. A gazdag külföldiek jelenléte mindennapossá vált, és a leghíresebb luxusbordélyházat még királyi vendég is látogatta. Műtárgykereskedés extrákkal Míg a francia fővárosban korábban mindenki tudta, hogy ki az a néhány nő, aki a város bizonyos jól behatárolható részein a bájait árulja, a 19. század közepétől kezdve már egyre nehezebben lehetett számon tartani, hogy kik űzik a legősibb mesterséget. A Haussmann báró vezetésével az 1850-es években megindított nagyszabású városrendezési munkálatoknak köszönhetően a zsúfolt, középkori szerkezetét őrző Párizs modern metropolisszá alakult át. A központ lakóházainak jelentős részét, többek között a bordélyok többségét is lerombolták, ám a nyilvánosházak eltüntetése korántsem vezetett a hatóságok által régóta vágyott eredményhez: a prostitúció megszűnéséhez. Épp ellenkezőleg. A kéjhölgyek innentől kezdve egyre több helyen árulták bájaikat, és a hatóságok által nyilvántartásba vett ún. bárcások helyett az engedéllyel nem rendelkező, illegális prostituáltak kerültek többségbe. 2. oldal (összes: 14)
3. oldal (összes: 14)
Az úriember valószínűleg már nem sokáig ült a székében A rendőrség folyamatosan figyelte a titkosan működő kéjnőket, és a háromszor letartóztatott örömlányokat minden esetben nyilvántartásba vette. A bárcásokra szigorú szabályok vonatkoztak. Nem hordhattak rikító színű ruhákat, nem tehették be a lábukat a hidakra, rakpartokra, valamint az elhagyatott utcácskákba, közterületen pedig csak fél órával lámpagyújtás utánig tartózkodhattak. Rendszeres orvosi ellenőrzés alá vetették őket, és ha valaki nemi betegséget szerzett, a Saint-Lazare börtönkórházban kötött ki. A többség így a korlátozások elkerülése érdekében igyekezett megúszni a nyilvántartásba vételt. A gyakran már délelőtt munkába álló utcalányok a bulvároktól, lóversenypályáktól kezdve az Opera és a Champs-Élysées környékén keresztül a vasúti és omnibusz-pályaudvarokig szinte bárhol megtalálhatók voltak. A legnyomorultabb helyzetben lévők a vásárcsarnok környékén korzóztak, és adott esetben már káposztáért vagy sárgarépáért is hajlandók voltak elmenni egy menetre a kuncsafttal. Nem volt nehéz megállapítani, hogy kik a prostituáltak, miután félreérthetetlen módon jelezték kilétüket: amellett, hogy kacéran leszólították a férfiakat, gyakran húzták fel szoknyájukat, néha mellüket is láthatóvá tették, a bátrabbak pedig össze nem téveszthető mozdulatokat tettek az ágyékuk körül. Az elcsábított férfit általában olcsó garniszállókban bérelt szobában elégítették ki. 4. oldal (összes: 14)
A 19. századi nőideál még kicsit más volt, mint amihez manapság hozzászoktunk Az örömlányok azonban nemcsak a vörös lámpás házakban vagy az utcán bukkanhattak fel. Párizsban a sörözők férfi pincérei helyett az 1867-es világkiállítás idején jelentek meg először a női felszolgálók, akiknek munkaköréhez nem sokkal később már nemcsak a szeszes italok kihordása, hanem a felbátorodott férfiak testi vágyainak kielégítése is hozzátartozott. Az italmérésekben elsősorban a fiatal, gyakran még semmilyen szexuális tapasztalattal nem rendelkező gimnazisták és egyetemisták keresték a gyönyört. A francia fővárosnak szinte alig volt olyan szeglete, ahol nem árulta a testét legalább néhány 5. oldal (összes: 14)
prostituált. A szegényebb rétegek az utca mellett a kéjbarlanggá átalakult olcsó kocsmákban, késdobálókban szedték fel az örömlányokat, hétvégén pedig a bálokban vadásztak újabb prédára. A munkások a század vége felé szintén nyilvánosházakká átalakult kávéházakban is szétnézhettek, de a mulatókban, fürdőkben és masszázsszalonokban is nagy eséllyel találhattak maguknak szexuális örömszerzésre kész lányokat. A homoszexuálisok a műtárgykereskedések lelkes látogatói voltak. A kirakatban a műtárgyaknál elhelyezett árcédulákon feltüntetett számok valójában nem az árak, hanem a hátsó szobákban kliensre várakozó hölgyek és urak sorszámai voltak. A prostitúció arisztokratái A kéjhölgyek szolgáltatásait természetesen nem csak az alacsonyabb származásúak és a homoszexuálisok vették igénybe. A módosabb, polgári származású férfiak, kereskedők és a pénzügyi élet figurái ugyanúgy vágytak a házasságon kívüli kalandokra, mint szegényebb polgártársaik. A gazdagabbak az előkelő bálok mellett a nívósabb éttermekbe és zenés kávéházakba is ellátogathattak egy numera reményében, de ha megtehették, a prostituáltak legelőkelőbb képviselőivel, a félvilági nőkkel, más néven kokottokkal szűrték össze a levet. A kurtizánokat persze csak a gazdagabb iparmágnások, bankárok, tőzsdespekulánsok, vidéki nagybirtokosok és külföldi arisztokraták engedhették meg maguknak. A kokottoknak egyáltalán nem kellett tartaniuk a rendőrség zaklatásaitól, mivel előkelő pártfogóik kellő védelmet biztosítottak számukra. Egyedül éltek fényűző apartmanjaikban, ahol számos cseléd gondoskodott kiszolgálásukról. A napjaikat szabadon osztották be. Délután és este a műveltségük gyarapítása és ezzel együtt megélhetésük biztosítása érdekében általában beültek egy színházi előadásra, esetleg megtekintettek egy kiállítást. Az itt megszerzett tudást aztán fényűző vacsorákon kamatoztathatták, lenyűgözve a testi mellett szellemi partnerre is vágyó férfiakat. 6. oldal (összes: 14)
Édouard Manet: Nana A félvilági nők karrierje gyakran tiszavirág-életűnek bizonyult. Bár a kokott-hanyatlástörténet legismertebb példája egy kitalált alakhoz, Émile Zola Nanájához köthető, a címszereplő karakterét a regényíró valós személyek alapján alkotta meg. A történet szerint Nana egy tehetségtelen színésznőcskéből villámgyorsan a nagyvilági férfiak kedvence, Párizs ünnepelt kurtizánja lesz, ám 7. oldal (összes: 14)
egyre fényűzőbb életmódját szeretői egy idő után már nem tudják finanszírozni, és belerokkannak állandóan növekvő igényeinek kielégítésébe. Nana végül magára marad, és története sok valóban létezett kurtizánhoz hasonlóan happy end nélkül ér véget. Míg Balzac az örömlányok legfelsőbb rétegének fényűző életviteléről írta meg híres regényét, egy másik művészeti ág képviselője, Henri de Toulouse-Lautrec a francia századvég, a Belle Epoque párizsi kávéházainak, kabaréinak és bordélyvilágának mindennapjait ábrázolta festményein. A művész időnként együtt élt a nagyobb nyilvánosházak prostituáltjaival, és az 1890-es években plakátok és színes litográfiák százain örökítette meg az örömlányok életének mozzanatait. A grófi származású Henri de Toulouse-Lautrec a legenda szerint egészen Nagy Károlyig tudta visszavezetni családfáját. Mivel szülei unokatestvérek voltak, genetikai rendellenességgel, valószínűleg ún. püknodüszosztózissal (tömöttcsontúsággal) született. Kamaszkorában mindkét lábát eltörte, és bár a baleseteket követően felsőteste normálisan fejlődött tovább, lábai ezután megálltak a növésben. A művész alig nőtt 150 centiméternél magasabbra, végtagjai rövidek maradtak, a néhány évvel később növesztett szakállával fejletlen állát igyekezett eltakarni. 8. oldal (összes: 14)
Henri de Toulouse-Lautrec Édesapja ezután gyakorlatilag lemondott róla, mivel nem volt alkalmas az arisztokrata férfiak legfőbb szabadidős tevékenységei, a lovaglás és a vadászat gyakorlására. Az arisztokrata társasági életből kirekesztett művész sokkal jobban érezte magát a táncosnők és örömlányok társaságában. Egyik leghíresebb festménye, az Orvosi vizit a Rue Des Moulins-ban két, felhúzott ingben az orvosi vizsgálatra váró örömlányt ábrázol. 9. oldal (összes: 14)
Toulouse-Lautrec: Orvosi vizit a Rue Des Moulins-ban A kép bal szélén álló, idősebb kéjhölgy arckifejezése a teljes reményvesztettségről árulkodik, míg a 10. oldal (összes: 14)
mögötte várakozó, fiatalabb örömlány még valamivel bizakodóbb sorsát illetően, holott valószínűleg tudja, ugyanolyan szomorú jövő előtt áll, mint kolléganője. Toulouse-Lautrec elemi erővel ábrázolta az örömlányok megalázó, kiszolgáltatott helyzetét, életük kilátástalanságát, sokáig azonban nem élvezhette a párizsi éjszakai élet kalandjait. Idegrendszeri és alkoholproblémái, valamint feltételezett szifilisze korán elvitte. Mindössze 36 évet élt. A király "szerelemszéke" A nyilvánosházak legfelső kategóriáját a luxusbordélyok jelentették. A legjobb körülményeket ezekben a prémiumkategóriás műintézményekben biztosították a prostituáltak számára. Amellett, hogy munkahelyükön lakhattak, ételt, ruhát és fizetést is kaptak. Persze, amint azt Toulouse-Lautrec képei is szemléltetik, ez még korántsem jelentett garanciát egy boldog élethez. Annál elégedettebbek lehettek viszont a látogatók, akiknek igényeit képzett személyzet szolgálta ki. Ha igény mutatkozott rá, a vendégek a nemi vágy serkentésére szolgáló kábítószereket is kaphattak. A kiváltságos látogatók a szomszédos helyiségből színházi látcső segítségével aktus közben is megfigyelhettek másokat. Különösen nagy érdeklődés övezte az állatjeleneteket, amelyek során a vállalkozó szellemű kéjhölgyek nagytermetű kutyákkal közösültek. Toulouse-Lautrec: A Moulin Rouge-ban A mai szexshopokban megtalálható eszközök már a 19. század végén is hozzátartoztak egy nyilvánosház kelléktárához. A szadomazo hívei kedvükre válogathattak az illatos bőrből készült korbácsok, ostorok és lekötésre használt selyemzsinórok közül. A szexuális segédeszközöket német és belga üzemekből szerezték be. 11. oldal (összes: 14)
A kor leghíresebb luxusbordélya az 1878-tól működő Le Chabanais volt. A nyilvánosházban gyakran külföldi államfők is tiszteletüket tették, akik ilyenkor hivatalosan a Szenátus elnökénél viziteltek. A 19. század végének leghíresebb látogatója Viktória királynő fia, a később VII. Eduárd néven uralkodó walesi herceg volt, aki párizsi körökben az 1880-90-es években a luxusbordély visszatérő vendégéként vált ismertté. A közmondásosan prűd viktoriánus korszak névadójának fia időről időre pezsgővel töltött rézkádjában múlatta az időt rosszerkölcsű hölgyek társaságában. VII. Eduárd "szerelemszéke" 12. oldal (összes: 14)
Még egy ún. szerelemszék is készült számára, hogy könnyebben hozzáférjen a hölgyek bizonyos testrészeihez, anélkül, hogy tekintélyes súlyával rájuk nehezedne. A szobákat úgy alakítottak ki, hogy különböző hangulatokat idézzenek meg: volt többek között japán, ókori római, görög és mór lakosztály is. Az angol trónörökös kedvence a hindu szoba volt. A bordélyt Franciaország náci megszállása után a német funkcionáriusok és a kollaboránsok számára foglalta le a Wehrmacht. A Le Chabanais-ben többek között a nem éppen visszafogott életviteléről ismert Hermann Göring is megfordult. 1946-ban azonban a világhírű örömtanya sem kerülhette el sorsát: a többi francia bordéllyal együtt bezárták. mult-kor.hu Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését! Köszönettel és barátsággal! www.flagmagazin.hu Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését! Köszönettel és barátsággal! www.flagmagazin.hu Tweet (adsbygoogle = window.adsbygoogle []).push({}); 13. oldal (összes: 14)
Ajánló 14. oldal (összes: 14)