Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LIV. évfolyam, 7 8. szám 2009. július augusztus TARTALOM JAROSLAV HAŠEK A szerencsétlen rendőrfőnök... 587 Az elátkozott szerzetes... 590 Az utolsó kunok (Kiss Szemán Róbert fordításai)... 591 RAINER KUNZE versei (Meyer Krisztina fordításai)... 602 MARIO BENEDETTI Az egyik kutya... 606 A haladék (Kertes Gábor fordításai)... 609 JOSÉ ACQUELIN verse (Lackfi János fordítása)... 620 MONIRU RAVANIPUR Hosszú éjszaka (Lackfi János fordítása)... 624 PETR BORKOVEC versei (Vörös István fordításai)... 631 MIRANDA JULY Az úszócsapat... 635 Anyajegy (Berta Ádám fordításai)... 639 ANDREJ FATYEJEV Jeralas (Horváth Iván fordítása)... 644 MAREK VADAS Könyvből születtem... 667
TÁJÉKOZÓDÁS MÓZES HUBA Nápolyi csoda a kálvinista Rómában... 672 ROGER SCRUTON A szépről (Orosz István fordítása)... 675 ANTONIO MUN~OZ MOLINA Ideát és odaát (Lackfi János fordítása)... 701 KISS SZEMÁN RÓBERT A Hófehér Madonnától a dodóig (Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között. [Bohemisztika és poétika])... 707 KERTES GÁBOR Mario Benedetti (1920 2009)... 710 KÜLFÖLDI SZERZŐINK... 714 Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap
JAROSLAV HAŠEK A szerencsétlen rendőrfőnök A rendőrfőnök úrra oly sok balszerencse zúdult, hogy határozottan búnak eresztette a fejét. Először is saját kezűleg állított ki útlevelet egy sikkasztónak, akit nem sokkal azelőtt még köröztetett. Másodszor, miután rábukkantak egy újszülött tetemére, ahelyett hogy az anya után nyomoztatott volna, tévedésből az apát kerestette. Olyannyira eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogy egy étteremben jól felöntött a garatra, majd áttántorgott egy gyanús kocsmába. Ezek után már csak annyi rémlett neki, hogy kitámolygott holmi urakkal a kocsmából a sötét éjszakába, akik arra kérték egy ékszerüzlet előtt, hogy hegyezze a fülét, és ha hallja a járőr érkezését, tüsszentsen. A többire már csak homályosan emlékezett. Reggel a saját ágyában ébredt, és a kabátja zsebében talált nyolc aranygyűrűt, három órát, valami karkötőfélét és egy tucat gránátköves nyakkendőtűt. Egy óra múlva jelentették neki, hogy éjjel ismeretlen tettesek kifosztottak egy ékszerüzletet a főutcában. Följelentést tett a kárvallott is. Az újságok akkoriban azt írták, hogy a posta másnap kézbesített a tulajdonosnak egy ládikát, amelyben nyolc gyűrűt, három karórát, karkötőt és egy tucat gránátköves nyakkendőtűt talált, és hogy a rendőrfőnök a detektívjeit Olaszországba küldte. Ez valóban így is volt, mert eszébe jutott, hogy az urak, akik az ékszerüzlet elé állították, Hamburgot emlegették. Mindebből nyilvánvaló, hogy bátran beszélhetünk a rendőrfőnök szerencsétlenségéről, egy boldogtalan férfiúról, akihez hű kutyaként szegődött a balsors. Egyik szerencsétlenség érte a másik után. Ahová lépett, ott fű sem nőtt többé. Legutóbb is szabadlábra helyezett egy tolvajt, aki beismerte, hogy kirabolt egy villát a város határában. A következő töprengés előzte meg a tolvaj szabadulását: Most tél van. Ez a semmirekellő szívesen melegedne és hízna az állam pénzén. A legjobb az lesz, ha újból vélelmezzük az ártatlanságát. Hallja csak, barátom, biztos, hogy nem téved szólt a tolvajhoz, tényleg maga volt az, aki betört a villába? Nem lehet, hogy valaki más volt az? Kérem, méltóságos úr, hisz épp az ablak alatt fogtak el. 587
Rendben, de nem csak úgy véletlenül sétált arra? A megélhetésem után mentem, méltóságos úr. Nos, jó. Ezek szerint magának nem állt szándékában betörni, ahogy tegnap állította. A tolvaj megvakarta a füle tövét: Hát akkor nem én voltam. Bizony, ne rontsa itt nekünk a levegőt, barátocskám zárta le a rendőrfőnök, és megparancsolta, hogy azonnal helyezzék szabadlábra. Az eset mindenesetre vitát kavart. Azt állították ugyanis, hogy először is akkor fogták el, amikor kimászott az ablakon, másodszor, hogy találtak nála tolvajkulcsokat, harmadszor, hogy összekötözött néhány dunyhát, kihajította a villa ablakán, majd éppen rájuk akart ugrani. Ez még semmit sem bizonyít vetette ellen a szerencsétlen rendőrfőnök, de még ha bűnös is, akkor most kereket old, és elkotródik az országból. Itthon hűsölne két évig, aztán ott folytatná, ahol abbahagyta. Így meg eltakarodik az országból, az államnak pedig nem kell eltartania két évig. Talán emlékeznek rá, mennyi bűncselekményt követtek el már ebben az évben. Össze sem lehet számlálni, és közöttük úgy vergődik a szerencsétlen rendőrfőnök, akár a partra vetett hal, amely félig már megfulladt. Bizonyára hallottak arról, hogy a város határában lévő krumpliföldön találtak egy koffert, amelyből egy földarabolt hulla került elő. A bőrönd három hétig hevert a mezőn. A csendőr hatvanszor sétált el mellette, mire végre jelentette, és a kihallgatáson azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy azt várta, nem jön-e érte valaki: A krumpliföldön elhajított koffert teljesen hétköznapi dolognak tartottam, amely, hogy úgy mondjam, mindennapos eset. Észre sem vettem volna a bőröndöt, de a förtelmes szag, amely a bőröndből áradt, figyelmessé tett rá. Azon a nézeten voltam, hogy a kofferban egy tehéntetem rejlik, amelyet valaki azért gyömöszölt bele, hogy ne kelljen elásatnia a sintérrel. Három hétig jártam-keltem tehát a koffer mellett, és vártam, nem jön-e a tehén gazdája megnézni, mi történt vele. Amikor nem jött, elvitettem a koffert a csendőrállomásra, ahol tehén helyett egy tetemet találtunk benne. Legalábbis úgy ítélem meg, hogy holttest volt, mert kiszórtunk a bőröndből egy fejet, kezet és lábat. Mindez nagyon gyanús volt. A földarabolt hulla a bőröndben gyilkosságra utal. Embereket ugyanis ily módon nem temetnek. Mihelyt megállapítottam ezeket a körülményeket, rögtön arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ügy rejtélyes. A balszerencsés rendőrfőnök már tizedszer olvasta a körültekintő csendőrrel készült jegyzőkönyv részleteit, aki éberségének hála oly hamar fölfedezte a rejtélyes esetet. Dolgozószobájában nyomozók adták egymásnak a 588
kilincset, egyik a másik után, gyanúsítottakat vezettek föl. Négyszáz férfit, nőt és gyereket zártak be. Valahány sírt-rítt, térdre rogyott a rendőrfőnök előtt, aki barátságosan veregette a szerencsétlenek vállát, és mindet így vigasztalta: Föl a fejjel, még nem lóg. Majd megérkeztek a nyomozótisztek, és újabb javaslatokkal álltak elő, aminek az volt a következménye, hogy újabb tucat gyanúsítottat tartóztattak le. A rendőrség hirdetményt tett közzé, amelyben ötszáz korona jutalmat ígért mindenkinek, aki tud valamit az ügyről. Ez kitűnő trükknek bizonyult. A gyilkosságról a legtöbbet a gyilkos tudja, bejön az ötszáz koronáért, és egyszerűen elfogják. Ezt követően a detektívek olyan emberek után nyomoztak, akiknek nincs kofferjük, és ezeket ismét a rendőrfőnök elé vezették, aki kénytelen volt barátságos szavakkal nyugtatgatni őket: Föl a fejjel, még nem lóg. Így ment ez egy hétig. A szerencsétlen rendőrfőnök egész éjszakákat virrasztott át és gondolkodott, hogyan jöhetne rá az eset nyitjára. Végül egy napon rózsaszín ábrázattal, jó hangulatban érkezett az irodájába, és odarendelte valamennyi hivatalnokát és nyomozóját. Kedves uraim szólt a kezét dörzsölve, az utóbbi időben rendkívül sokat foglalkoztatott bennünket egy ügy, amelynek a megoldása egyszerű, mint a pofon. A krumpliföldön találtak egy koffert, amelyben darabokra vágott hulla rejlett. Uraim, a maguk feltételezése szerint gyilkosságról van szó. Az eset alapos tanulmányozása után közölhetem önökkel, hogy öngyilkosság esete forog fenn. Az öngyilkosjelölt kivitte a bőröndjét a krumpliföldre, bemászott a kofferba, bezárta, és odabent földarabolta magát. Ezt azért tette, hogy összezavarja a nyomokat, de nem sikerült neki. Úgy gondolom, ez kitűnő magyarázat az esetre vonatkozólag. A detektívek szomorúan egymásra tekintettek, és leforrázva elkullogtak. Több sem kellett az újságoknak, vadul rávetették magukat a szerencsétlen rendőrfőnökre. A következőket írták: Gyilkosság vagy öngyilkosság? A rendőrségi közlemény szerint a rendőrfőnök úr úgy véli, hogy a burgonyaföldön talált bőröndben rejlő földarabolt holttest ügyében öngyilkosságról van szó. A rendőrfőnök úr azt a nézetet vallja, hogy a hulla kicipelte a kofferját a kolompérföldre, belekúszott, magára zárta és odabent földarabolta magát. A cikk folytatását elkobozták. A balszerencsés rendőrfőnök szilárdan eltökélte, hogy megváltoztatja a 589
vele kapcsolatos közvélekedést. Hosszan töprengett, míg végül azt ötlötte ki, elhiteti a nyilvánossággal, hogy merényletet követtek el ellene. Arzént szerzett, meghintett vele öt péksüteményt, elutazott a szomszéd városba, ahol a postán föladta a saját lakcímére. A küldeményhez levelet mellékelt: Jó étvágyat. A Fekete Kéz. Szerencsétlen rendőrfőnök! A péksüteménnyel is jól megjárta. Megkívánta, megette mind az ötöt, úgyhogy reggelre már kinyújtóztatták. Utolsó szavai így hangzottak: Lefogadom, hogy nem találják meg a tettest. Ebben azonban tévedett. A rendőrség egész összeesküvést leplezett le. Dobrá kopa, 4. évf. 40. sz. 1911. augusztus 11. Az elátkozott szerzetes Két kópéskedvű csavargó tiroli vándorlásai során eljutott egy kolostorba, ahol kirimánkodtak maguknak egy ebédet. Miközben elköltötték az ételt, sikerült elcsaklizniuk és az iszákjukba rejteniük egy csuhát, amely véletlenül ott lógott a közelükben. Hiszen majdcsak jó lesz valamire az istenes barmoknak ebben az országában, gondolták. Majd továbbvándoroltak. Egyszer egy magányos birtok előtt megpillantottak egy kordét, amelybe szamár volt befogva. Amerre a szem ellátott, sehol egy teremtett lélek. Gyorsan kifogták hát a szívüknek oly kedves szamarat, egyikük gyorsan kereket oldott vele, miközben a másikuk belebújt a lopott csuhába, és a szamár helyett saját magát fogta a szekér elébe. Éppenhogy elkészült, amikor kilépett a házból a kordé tulajdonosa, egy derűs tiroli parasztember, és a váratlan látványtól meghökkenve döbbenten csapta össze a tenyerét: Az isten szerelmére, mit csinál itt, tisztelendő úr? Csillapodj, kedves fiam szólt az álcsuhás komolyan. A te szamarad voltam. Bűnös életemért azzal sújtott az ég, hogy szamárrá változtam. Most azonban lejárt a büntetésem, és újból ember lettem. Az isten szerelmére dadogta a paraszt. Ha tudtam volna, tisztelendő úr, kevesebb lett volna az ütleg, és nem nyelte volna annyit az éhkoppot! Ne gyötörd magad ezzel, kedves fiam vigasztalta a szerzetes, add vissza a szabadságomat, és mindent megbocsátok! És miután még meg is áldotta a csodálkozó parasztot, elbúcsúzott tőle, és méltóságteljes léptekkel elindult, hogy egy megbeszélt helyen találkozzék a társával. 590
Két nap múlva a paraszt elment a városba, hogy új szamarat vegyen magának a vásárban. Amint jár-kel a piacon, hogy szemrevételezze az eladó öszvéreket, egyszer csak megpillantja közöttük a volt szamarát, amelytől oly különös körülmények között szabadították meg. Csöndesen melléje somfordált, lehajolt hozzá, és szemrehányóan a fülébe súgta: De tisztelendő uram, már megint mit művelt? Karikatury, 3. évf. 11. sz. 1911. március 13. Az utolsó kunok* [ ] Náluk, a hordafalvi völgyben bezzeg mindenki ilyen. Ő ennek a legszebb típusa, amint azt Etvös úr bemutatta. Hogy mi az a típus, azt ugyan szintén nem tudta, de annál nagyobb önelégültséggel pödört egyet a bajuszán. Oly sok új élménnyel a tarsolyában indult hazafelé, hogy szinte szédült belé, ha hamarjában vissza akart emlékezni mindenre. Juro estére már haza is ért. Sokáig nem ismerték meg az otthoniak, be sem akarták ereszteni a fekete gúnyás urat. Csak miután elkáromkodta magát, akkor jöttek rá, hogy hisz ez az ő Jurójuk. Végre beengedték a szobába, alaposan megmustrálták, majd bólintottak, hogy ez tényleg az ő fiuk. Dejszen téged aztán jól csúffá tettek fakadt sírva fia láttán az öreg Zvarová asszony. Csúffá-e, nem-e! kiáltott Juro, és megcsörgette a pénzt a zsebében. Aztán mindenkinek megmutatta az alsóneműt. Ilyenek vagyunk mi, kunok! szólt a büszkeség árnyalatával a hangjában. Ilyen nép vagyunk! és elment a zsidó Sámuel kocsmájába. Zsidó, tölts bort! parancsolta olyan hangon, hogy Sámuel szinte megrémült a változástól, amelyet Jurón látott. Azelőtt, ha belépett, így szólt: Sámuel úr, kérem szépen, adjon nekem pálinkát most meg így kiált: Akkor mi lesz a borral, zsidó, majd én megmutatom neked, ki vagyok én, Pesten az urak kifürdettek, kimosdattak, megkocsikáztattak. Majd megmutatom neked, milyen nép vagyunk! Sámuel csóválta a fejét, és még akkor is csóválta, amikor kihozta a poharat meg a boroskancsót. Megjöttek a szomszédok, Juro pálinkát rendelt nekik, iszogattak és hallgatták, mit látott és hallott Pesten. *Az elbeszélés eleje hiányzik. 591
És micsoda nép vagyunk! kiáltott Juro öklével az asztalra csapva, azt mondja rólam az az úr azoknak az uraknak: Faluról jött, ahol öltek, raboltak, gyújtogattak, lovon száguldoztak a síkságokon, megtámadták a katonaságot és a városokat, asszonyokat raboltak, templomokat fosztogattak, és nyers húst ettek. Valamiféle tatárok, kunok vagy besenyők vagyunk, az ördög tudja, mik, de micsoda nép vagyunk! Magába döntötte a kancsó bort: És apró lovakról vagdaltuk a fejeket, és az úr a többi úr elé állít, és így szól: Nézzék meg ezt az orrot és arcot! És tapogatja az arcomat, tapogatja, a szemembe nyomja az ujját, és így szól: Nézzék meg, hogy néz. Oszt én nézem a fényeket, a tömeget, ő meg előretol engemet, és így kiált: Nézzék meg ezt a néprajzot vagyis engemet. És rólatok mindnyájatokról olvasott, például azt, hogy Klučka, a te fejed ennyi meg ennyi centi széles és hosszú, és annyira alacsonyan van a homlokod mint egy félnótásnak. És mind tudnak rólatok Pesten. Aztán adtak ötven koronát, oszt hazaküldtek. Klučka a megjegyzés hallatán kezébe fogta a fejét és följajdult: Jaj, szegény fejemnek, hogy beszélnek rólad a magyar királyságban. És a szomszédok is rákezdték. Kurela hangot adott a félelmének, hogy a hivatalok mindenről tudomást szereznek, és ha a pesti urak meggyanúsítják őt valamivel, akkor lehet, hogy mindegyiküket becsukatják Komáromba vagy Vácra. Irgalmas Isten szólalt meg az öreg Stefaník, mi jön még ránk, mit fundáltak ki ellenünk? Ugyan mit, semmit szólt Juro, egy könyvből olvasták ki, és az egész közönség előtt ezt mondta a nagyságos úr: Az itt ülő egyike azoknak, akik lovakon vágtattak és raboltak, fejeket vágtak le, falvakat és városokat gyújtottak föl, csecsemőket hánytak kardélre, asszonyokat raboltak és rettegést keltettek. Ahogy ezt hallom, egész testemben reszketek, de amikor látom, hogy valamennyien szépen mosolyognak rám, bólintok. Az ember elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor ártatlanság ide, ártatlanság oda, saját magatokat is fölakasztatnátok, mert azt gondoljátok, hogy ha ezt egy ilyen úr mondja és olvassa egy ilyen társaság előtt, abban mégiscsak lehet valami. Látjátok kiáltott föl Kurela, jól bemártott titeket Pesten. Azt kellett volna mondanod, hogy uraim, maguk tévednek, mi tökéletesen ártatlanok vagyunk. És térden állva kellett volna könyörögnöd, hogy mindez nem igaz. Ehelyett ez a semmirekellő zsebre vágja az ötven koronát és rábólint, hogy tudj isten micsoda latrok vagyunk. Meg flangált az urakkal avatkozott bele Klučka, és ki tudja, mit mesélt be nekik rólunk, becsületes emberekről. Tartsd meg a pálinkádat, áruló! 592
Fenékig fölhajtotta a féldecit, és ült tovább, sajnálva, hogy kicsúszott a száján az utolsó mondat. Az öreg Stefaník Juróhoz fordult: Eladtál minket ötven koronáért, mint Júdás Krisztus urunkat. Mi itthon sajnálunk téged, te meg közben Pesten az urak közt kifőzöd, hogy én, aki fél lábbal a sírban vagyok, lovon száguldozom és templomokat fosztogatok és asszonyokat rabolok és fejeket vagdalok. Mi lesz, ha vasra vernek... Szavai, hogy a pálinka hatni kezdett, zokogásba fulladtak. Mikor gyújtottam föl falvakat, te kutyaütő? Szegezte a kérdést Jurónak Medvecký, miközben nehezen föltápászkodott és az öklével hadonászott az orra előtt. Mondd, mikor vagdostam el csecsemők torkát? Nem úgy volt az védekezett Juro, egyikőtöket sem említették név szerint, csak azt gondolták, hogy úgy egészében elpusztult vagy valami ilyesmit, az ördög sem értette őket. Mennyire megörvendeztette volna Etvös urat, és gyorsan följegyezte volna, amit ekkor Čulen mondott Jurónak: Megérdemelnéd, te áruló, hogy lemessük a fejedet, ugye igazam van? És ha a fejedet meghagyjuk is a nyakadon, a hátadat azért mégiscsak megkenjük. Kiráncigálták az asztal mögül szegény Jurót, ráhajították az öreg Stefaník gubáját, és végrehajtották rajta a népítéletet. Röviden, de alaposan. Aztán kitették a szűrét a sötét éjszakába, és szerencsétlen Juro, magában zsörtölődve, hogy Jaj, ilyen nép vagyunk!, lassan az apja portája felé tántorgott. Hirtelen megvilágosodott az elméje. Ezek tényleg raboltak, gyújtogattak, öldököltek, és most ellátták a baját. Ezzel betelt a pohár. És miközben Juro komor gondolatokba merülve meredt a holdra, amely kiúszott a völgybe simuló erdők fölé, a többiek a kocsmában összedugták a fejüket, hogyan hozhatnák helyre a galibát, amit Juro okozott. Végül az öreg Stefaník javaslatát fogadták el, hogy küldjenek deputációt a nyitrai főispánhoz, amely térden állva fogja kérni: Nagyságos, nemzetes, eszemciális urunk, kegyeskedjék megbocsátani nekünk, de mi sohasem loptunk, fosztogattunk, öltünk, asszonyt nem raboltunk és nem perzseltünk föl falvakat. Kegyeskedjék ezt, legnagyságosabb urunk, levélben megírni Pestre, hiszen mi nem száguldozunk lovakon. Így hát népes követség kerekedett föl Nyitrára. 593
X x x Ahogyan a tatárok érkeztek hódolni a nagy kánnak, úgy szedték föl a sátorfájukat a hordafalviak Nyitrába, a főispánhoz. Ez azt jelenti, hogy a deputáció egyáltalán nem volt fényes. Hamarjában magukra kanyarították fehér szűrdolmányukat, jeléül a nagyméltóságú ispán iránti tiszteletüknek, kifényesítették az öveiket és megfenték a késeiket az útra. Etvös úr és más urak ebben talán mégiscsak egykori vadságuk nyomait vélték volna fölfedezni, bár a bicskák kiélesítésének nem volt ilyen jelentése. A késeket nem azért vitték magukkal, hogy füleket messenek le vele, hanem hogy kenyérszeleteket és szalonnát kanyarintsanak, amelyből nagy készleteket cipeltek magukkal. Itt a Vág mellett el sem indulnak otthonról hozott szalonna nélkül, még rövid útra sem. Nekidurálja magát a legény, hogy elmegy a közeli faluba háztűznézőbe, hát egyik katonát a másik után nyeszeteli a szalonnából, nyeli és ez jár az eszében: A menyasszony ennyi meg ennyi disznót kap, mennyi szalonna lesz belőle! A szalonna rendkívül nyugtatóan hat ebben az országban. A zsírcsíkok lenyelése az embert higgadttá teszi, cselekedeteit pedig megfontolttá. Miközben lassan lépked, mindent jól meghány-megvet magában. A méreg füstként párolog el szalonnázás közben. A hordafalvi küldöttség tehát rengeteg erdőkön és hegyeken által haladt Nyitra felé. Komótosan lépdeltek, kanyarintottak egy-egy falatot óriási szalonnakészletükből, és beletörölték a szájukat a fehér dolmányukba. Hatan voltak. Velük tartott Zvara, a polgármester, Klučka, Jurenka, Topolík, Babrák és Robika. A polgármester beszéde el volt készítve, és az út során valamennyien lelkes szóval biztatták, hogy aztán majd szépen adja elő a főispán úrnak, és nehogy belesüljön, mint akkor, amikor néhány éve honvédek érkeztek a faluba gyakorlatra, és tyúkokat loptak, és Zvara, mint a falu atyja, elment bepanaszolni őket a kapitányhoz. Megérkezik, csókolni kezdi a kapitány kezét, és így szól: Arany katonáink, akik úgy másznak a dombokon, mint a bogarak. Közben meg reszket, mint a nyárfalevél, és a kapitány mást nem tudott kiszedni belőle, mint ezt: Arany katonáink, mint a kecskék hipp-hopp a sziklákon, és éhességes, legnagyságosabb urunk. Mert akkor Zvara nem vitt magával szalonnát az útra, azért járt úgy, ahogy járt. Ma azonban töméntelen szalonna van nála, vágja, nyeli és pillanatonként 594
biztosítja a szomszédait: Térdre rogyok előtte, az biztos, és így szólok: Legnagyságosabb urunk, befeketítettek bennünket, és nyilvánosan mindenfélét felolvastak az itt lévő Klučkáról Pesten, hogy olyan a feje mint egy gyengeelméjűé, és hogy Jurenka csecsemőket gyilkol. És ti egyenként térdre estek, ha hunyorítok, és térden csúsztok feléje és jajveszékeltek, mintha valamennyi disznótok dögrováson lenne. Jaj, jaj, nagyságos úr, jaj, jaj. És ismét csippentek a szememmel, megragadjuk a főispánt, és zokogva csókoljuk, és ezt kiáltjuk: Mindent köszönünk, megváltónk! A terv szépen hangzott, de ennél kisebb akadályokat sem sikerült leküzdeniük. Amíg Hordafalvából Nyitrára értek, a szalonnájuk elfogyott az utolsó befaló falásig, és egy negyedórányira a várostól Zvara, a polgármester így szólt: Kedves barátaim, mi lesz, ha a méltóságos főispán úr üvölteni kezd velünk? Az ilyen urak úgy tudnak bömbölni, hogy beleremeg a város, ismertem az előző főispánt. Egyszer egy nap, az árvíz után megérkezett Vágújhelyre, és húszasokat osztogatott. Állok és nézem, hogyan dicsérik, amikor máris mellettem terem egész kíséretével, és a kezembe nyom egy húszast. Hát aztán téged rendesen kiöntött? kérdi. Dehogyis, legkegyelmesebb uram, az az alattomos folyó nem tud felgyönni hozzánk a hegyekbe, nekünk háromszázszor magasabb hegyeink vannak, mint a legméltóságosabb és legkegyelmesebb úr. És ekkor elkezdett üvölteni, miért engedik a nem kiöntötteket az árvízkárosult emberek közé, és bömböl, hogy az egész város reszket belé, engem meg fejbe vág a botjával, és megparancsolja, hogy vegyék el tőlem a húszast. Úgyhogy elvették tőlem, lökdöstek, taszigáltak, és ő még mindig üvöltött, hogy alávaló csalók. Azt hallottam mondta Klučka, hogy a főispánoknak külön iskolájuk van, ahol kiabálni tanítják őket az emberekkel. Az ilyen nagyságos úr egyébként mire menne velünk, buta parasztokkal. Nem látunk tovább az orrunknál, és mondjuk, megy az ember, meglát egy oszlopot, amire rá van írva valami, de nem tudja, mi, megfogja az oszlopról lógó derótot, és úgy megrázza mint Krisztus a vargát! Ezt magyarázzátok meg nekem! Vannak főispáni rendeletek magyarázta Zvara, azt mind a nagyságos főispán úr írja, mert azt akarja, hogy minden rendben legyen, és kigondolja a fejében, hiszen ő a második ember a magyar király és osztrák császár után. Az esztergomi érsek csak utána következik. Ő kente meg a főispánunkat szentelt olajjal. Elhágy az erőm, komák, ha arra gondolok, hogy talán kiszakítjuk a gondolataiból, és hogy rettenetes dühében elveszíti a fejét és elveszejt bennünket. Kezdték kibeszélni a fejéből a sötét gondolatokat, és Robika azt hajto- 595
gatta, hogy a legfelkentebb főispán olyan, mintha az egész vármegye atyja volna. Félek, komák panaszkodott a polgármester, amikor beértek Nyitra elővárosába. Éppen állatvásár volt, és a parasztok egy vézna marhát és egy visító disznót hajtottak a tapolcsányi úton. Zvara azt követelte, hogy előbb nézzék meg a vásárt: Először megnézzük a jószágot, aztán a nagyméltóságú főispán urat. Elmentek hát a vásárba, és jártak-keltek a forgatagban, az emberi és állati hangok zsivajában. Majd Zvara azt javasolta, hogy térjenek be egy kupicára: Mihelyt a fejünkbe száll egy kicsit mondta, rögtön könnyebben fog folyni a szó, és bátran megcsókoljuk megváltó főispánunkat. Betértek a legközelebbi útszéli kocsmába, amely tömve volt férfiakkal és asszonyokkal, akik a vásárra érkeztek. Szerényen meghúzódtak a sarokban egy üveg pálinka mellett. Egy pálinkától nedves asztalnál ült néhány temetvényi paraszt, akik jó pénzért adták el a disznaikat, és most vidáman kiáltottak az újonnan érkezőknek. Mit vásárolnak? fordult egyikük a kérdéssel a hordafalvi deputációhoz. Mit vásárolnánk? szólt Babrák, mi más ügyben jöttünk. Pedig vásárolnak, csak tagadják szólt a temetvényi, vagy eladtak és nem akarnak töltetni maguknak. Hivatalos ügyben jöttünk szólt komolyan Zvara, a polgármester, a főispánhoz volnánk menőben. A temetvényi parasztok fölröhögtek: Még hogy a főispánhoz, nagyméltóságtok lódítani méltóztatnak, malacot jöttetek venni, nem a főispánhoz mentek. Mégis miről beszélgetne veletek a főispán, tán biz gerófok vagy jegyzők vagytok? Mi aztán nem hazudunk szólt Jurenka, aki a legtöbb pálinkát itta meg, mit tudod te, milyen ügyben járunk, a főispán a legjobb kománk. És mi térdet hajtunk előtte elegyedett a beszédbe Topolík, és megmondjuk neki, hogy békés emberek vagyunk, hogy nem fosztogatunk templomokat, nem gyilkolunk gyerekeket, nem rabolunk asszonyokat, nem gyújtogatunk épületeket és nem száguldozunk lovon. A három temetvényi fölállt, és a hordafalviakhoz lépett. Egy magas paraszt a szemét forgatva így kiáltott: Te hányod a szememre a lovaimat? Én, ha úgy adódik, mind a hármat megülöm. Félreértenek minket, emberek szólt Klučka, mi azért megyünk ezzel a főispánhoz, hogy kegyelmet kérjünk. 596
És mit hordott itt össze ez a részeges fickó a gyerekgyilkosságról! kiáltott föl egy másik temetvényi. Ondrejkát a legnagyobb tisztességgel temettettem el, a gyerek olyan volt, mint a nyíló virág, egészen Pozsonyig vittem, amikor egyszer csak rosszul lett az úton és bevégezte. Még hogy én, te semmirekellő gazember, én öltem meg Ondrejkát? Az üveggel Topolík felé sújtott, aki fölugrott, és beleharapott a támadó orrába. Ekkor általános felfordulás támadt. A hat hordafalvi férfi keményen állta a sarat az egész kocsmával szemben, és Zvara, a polgármester, a becsület bajnoka az egyik temetvényinek lenyisszantott egy darabot a füléből. És már be is rontottak a városi őrök, és dicső 48-as kardjukkal válogatás nélkül mindenkit ütni-vágni kezdtek, mint a répát, és az egész hordafalvi deputációt elvezették rettenetes kiabálás közepette a városi áristomba, ahol egyiket a másik után taszították a szalmára. Először Zvara polgármester szólalt meg még mindig villogó tekintettel: Ördög tudja, véreim, mi történik velünk az utóbbi időben Elhallgatott, majd egy pillanat múlva sírásban tört ki: Amikor mi olyan szépen eljöttünk, hogy elmondjuk a legnagyságosabb főispán úrnak, hogy nem vágunk le füleket, rendesen viselkedünk és a légynek sem ártunk. Szent Szűzanyánk jajdult fel Jurenka, most mit fog gondolni rólunk a legfényességesebb főispán... X x x Juro Zvara egyedül maradt a faluban, amint a hordafalvi deputáció fölkerekedett az apjával együtt Nyitrára. Járt-kelt a falucskában és azon gondolkozott, milyen különös gondolat fészkelte magát a fejébe. Azóta, hogy hazaérkezett Pestről, egyre az jár az eszében, milyen szép is lenne, ha lovai volnának. Hordafalván senkinek sincs lova, de ő lejárna rajta a Vág völgyébe, és elszáguldana egészen le, Galgócig a folyóparti füves mezőkön. Juro fölkapaszkodott a Hordafalva fölött emelkedő magas hegyre, és ott letelepedett egy szikla tetejére, ahonnét messze el lehetett látni a Vág menti síkságon, amelyet fényesen megvilágított a nap. Összehúzta a szemét, és látta magát, amint a dombokat kerülgetve vágtat a mezőségen, amely fölé a csejtei vár magasodik. A várromok halványodnak, lassan eltűnnek, és helyükba Juro erős, sértetlen várat képzel, amilyenről a mondáik szólnak, ahol a kegyetlen csejtei várúrnő lakott, aki a környékbeli lányok vérében fürdött. 597
És Juro látja magát apró termetű lovon, amint megkerüli a várat, rövid, sarló formára görbített kard lóg az oldalán, és íj és tegez zötyög a vállán, és nyereg helyett egy darab nyers húson ül, amely táplálékként szolgál, mindezt olyan világosan látja, amilyen világosan magyarázta Etvös úr. Utána pedig férfiak vágtatnak apró lovakon, hordafalvi szomszédai, Jurenka, Cádra, Klučka, Babrák, Topolík, Robika és sokan mások, még az öreg Jurenková is lovon ül és pattog a hátán, mint amikor a huszár alatt megriad a kancája. Juro megdörgölte a szemét, és ismét csak a csejtei várromot látja a Vágon túl, és a lovasok helyén apró pontokként marhacsordák tarkállanak a mezőn, amelyek a folyómelléki síkságon legelésznek. A hajómalmok lassan dolgoznak a folyón, a nyugalmas táj látványa különös szorongással tölti el Jurót, megmagyarázhatatlan szomorúsággal, és nem élesen körvonalazott, de egyre határozottabban föltámadó vággyal. Jurót annyiban érintette meg az ősapák régi, szomorú dicsősége, hogy eltökélte, lovat szerez magának. Ezzel a szilárd elhatározással lement a faluba Sámuelhez, a zsidóhoz. Sámuel úr szólt a lehető legalázatosabb hangon, nagyon szépen kérem, kölcsönözzék nekem száz aranyat. Kétségbeesett alkudozásba fogott Sámuellal, közben nyakalta a bort, és százszor kellett meghallgatnia Sámueltől, hogy ő, Sámuel földönfutó koldus, a legszegényebb ember a magyar királyságban, de hogy Zvarának akkora erdeje van a temetvényi útnál, hogy ő, Sámuel nyolcvan aranyat, mindenét, amije csak van, feláldozza azért, hogy Jurón segítsen, ha Juro aláírná, hogy azt a darab erdőt eladja, és hogy marad még nekik azért erdejük odafönt, a felvégen, és hogy akkor nem a temetvényibe járnának majd fáért, száz aranyat nem adhat, mert földönfutó, de ad nyolcvanötöt, ha Juro aláírja ezt. Sámuel hozott egy ív papirost meg tintát, olyan szépen írt, hogy Juro nagy bámulattal nézett rá. A katonaságnál ugyan tanították írni is, de milyen ügyetlenül forgatja a tollat Juro a jóságos Sámuel úrhoz képest. Szépen hurkolod a betűket dicsérte hozzáértőn, úgy hullanak a papirosra, mint az árvák könnyei az anyjuk sírjára. A bor legyűrte, Juro őszinte könnyekben tört ki, és a könnyek özönében aláskribálta az elkészített írást, hogy a mai napon eladta Sámuel úrnak a Zvaráék temetvényi erdejét nyolcvanöt aranyért, amelyet kifizettek neki. A szerződés aláírása nem ment olajozottan. A J -t egészen a tölgyfa asztalig hurkolta, az ú -t nagy lelki tusa után ráírta az előző betűre, az r helyett s -t sikerített, amelyet bátran bekanyarintott barbár ú -jába, az ó -t naggyá és dicsővé avatta azáltal, hogy kitöltötte a közepét egy hatalmas tintapacával. Majd a vezetéknevével küszködött. Megkínozta a Z -t és rászö- 598
gezte a v -t, az a belemászott a v -be, és amikor végre befejezte a művet, amely miatt nem kellett volna szégyenkezniük a középkori királyoknak sem, a manu propria helyett aláírását újabb pacával pecsételte meg, és gyönyörködve mosolygott könnyein át, amelyek patakzottak a szerződésre. Amikor Sámuel úr kifizette a nyolcvanöt aranyat, Juro jajveszékelni kezdett, hogy meglopta az apját, és elindult Galgócra, ahol mindennap van lóvásár. Az út fáradságos volt. Lement a völgybe, ahol a nap égetett és kegyetlenül tűzött. A ruháját, amelyet Pesten kapott, otthon elzárták előle, úgyhogy hordafalvi szokás szerint csak széles gatyában és ingben haladt a rekkenő hőségben, szőrével kifelé fordított irhabundában, hogy a befelé fordított sima bőr hűtsön, ahogyan errefelé mondják. Így igyekezett a Vág-parti széles mezőkön, míg egy fűzfaerdőhöz nem ért. Itt az árnyékban hasra vágta magát úgy, hogy az irha zsebében lévő aranyra heveredjen, és elaludt. Húzta a lóbőrt egészen estig. Hatalmas hordákról álmodott, amelyek lovakon száguldoztak és elrabolt szép lányokról. Azután azt álmodta, hogy kifosztotta Sámuelt, és fölgyújtotta a kocsmáját. Nagy lármára ébredt, marhák kolompoltak, amelyeket a legelőről hajtottak a gulyások, Vágnagyszentistvánról. Egy hatalmas fekete-fehér foltos tehén végignyalta a fülét. Fölriadt, és a nap már nyugaton járt, a folyóvölgyet övező hegyek mögött, az égbolt keleti részén rózsaszín szegélyű fehér felhőcskék úsztak. Juro fölszedelőzködött, és megbizonyosodván arról, hogy az aranyak az irhája zsebében lapulnak, ismét útnak indult. Keresztülhaladt egy szép községen, Nagyszentistvánon, és elhatározta, hogy lejjebb, a Vág folyása mentén, Kisszentistvánon fog éjszakázni. Ebben a faluban már járt egyszer öt hordafalvi legénnyel, Szent István napján, amikor szentelték a templomot. Emlékszik, hogy betértek a falu kocsmájába, azaz a község főzte szilvapálinka-kimérésbe megnézni, hogyan táncolnak a kisszentistváni legények. Akkor nem verték meg őket, mint ahogy Csejtén történt, mert a kisszentistváni lakosok híresek a vendégszeretetükről és jó szívükről. Juro Zvara tehát erre a földdarabra igyekezett, amelyről úgy érezte, hogy biztonságos. Jókedvűen belépett a szilvapálinka-kimérésbe, amelyen büszkén díszelgett a felirat: Bor és pálinka községi kimérése Kisszentistván. A kocsma tömve volt, mert a községi választmány gyűlésezett, és az ó-pálinkát kóstolgatták, amelyet Dobeček gazdától koboztak el, akit azzal vádoltak, hogy eltagadott tizenöt liter szilvapálinkát, amelyet a közösbe kellett volna beadnia. Juro, amikor hozzálépett a gazda, hosszú, többé-kevésbé keresztény kö- 599
szöntéssel üdvözölte, és egy féldecit rendelt, majd követte az áruló Dobeček gazda elleni tárgyalást. Az ítélet rettenetes volt. A tizenöt liter pálinkát megisszák, és az árulónak egyetlen cseppet sem töltenek. Juro látta, hogy a büntetést helyben végrehajtják, és Dobečeknak rendkívül szomorú a tekintete. Könyörgőre fogta: Kedves szomszédaim, könyörüljetek rajtam a lelketek üdvére. Jurót elfogta a szánalom a szerencsétlen iránt, és nem túlságosan egyenes léptekkel az asztalhoz ment, amelynél a községi választmány ült, és amint később mesélik, hirtelenében úgy elöntötte az epe, hogy öklével az asztalra csapott, és így kiáltott Dobečeknek: Ne félj, míg engem látsz! A kisszentistvániak ugyan békeszerető emberek voltak, ám egy vadidegen közbelépése, akit ki tudja, honnét szalasztottak, nagy visszatetszést keltett. Mivel az ajtó túlságosan messze volt, az asztal melletti nyitott ablakon hajították ki, ami rendkívül kényelmes volt Juro számára, mert éppen a trágyadombra pottyant. Amikor odakint magához tért, két természete küzdött egymással. Az egyik, a csöndes, sorsát elfogadó volt, az a békés természet, amely a hordafalviakat nem hagyta el akkor, amikor templomszenteléskor a csejteiek a Vág felé üldözték őket. A másik, új természete azonban, amelyet atavizmusként örökölt az őseitől, különös módon fölébredt benne. Vad és kegyetlen természete eluralkodott rajta, és Juro megragadva a ganéba szúrt villát, ugyanazon az ablakon, amelyen kidobták, visszakapaszkodott a kocsmába. A vad tatár népek sohasem rendelkeztek stratégiával, így Juro megfeledkezett arról, hogy mialatt némelyek odabent megragadják a villáját, a megtámadottak másik része megkerülheti őt, ami meg is történt, és bár Juro tatáros szívóssággal rúgkapált és harapott maga körül, hiábavalónak bizonyult a harc ekkora túlerővel szemben. Majd miután megváltást egyedül a menekülésben remélhetett, egérutat nyerve azt kiáltotta, hogy fölgyújtja egész Kisszentistvánt. És meg sem állt a falun túl, a Puhó-Kapásdűlő felé vezető útig. A hold fölúszott a Vág bal partján húzódó erdők fölé. Nyomorúságos út vezetett arra Puhó-Kapásdűlőre. Juro azon töprengett, tölthetné-e ott az éjszakát. Először kitapogatta az irhakabát zsebét, nem veszítette-e el a pénzét tragikus kimenetelű szereplése alkalmával a vendégbarát Kisszentistvánon. Mind megvolt az utolsó darabig. Mi történik velem gondolta, milyen merészség kerített engem, szerencsétlent, hatalmába. És szilárdan eltökélve haladt Puhó-Kapásdűlőre, amelynek kis rönkházai a dombokon feketéllettek. Keresztülszelte a lapályt, amely elválasztotta a hegyektől, és fölfelé kaptatott egy mélyúton, amíg el nem ért egy pajtát, amelyben szénát tároltak az eső ellen. 600
Bemászom a szénába szólt magában, megalszom, és reggel továbbmegyek Galgócra. Meleg éjszaka volt. Befészkelte magát a szénába, a merészségéről gondolkodott, és csöndben fütyörészett valami bús, borongós dallamot, amikor váratlanul megszólalt egy hang a pajta előtt: Ha jóban jársz, gyere elő, mert különben lövök! Felső-Kapásdűlőn szegény emberek laknak, akik előszeretettel dézsmálják meg a lenti kaszálókról való szénát, és amikor az úri mezők csősze gyanús füttyszót hallott a pajtából, felszólította Jurót, hogy jelenjék meg méltósága előtt. Régi mordálya volt, amely félelmet ébresztett minden mezei tolvajban, pedig nem volt megtöltve, mert attól tartott, hogy szétveti a következő lövés. Juro olyan fáradt volt, hogy megadóan így válaszolt a pajta előtt álló férfinak: Lőj, Isten segedelmével! A fent említett okból Oganik, a mezőőr nem tüzelhetett, helyette, egész testében reszketve az elszántság hallatán, és lehető legfélelmetesebb hangján újból megszólalt: Mássz ki, semmirekellő tolvaj, mert lövök! A tolvaj szó hallatára újra beléhasított valami Juróba, kiugrott a szénából és kirontott a pajtából. A félhomályban és a sejtelmes holdfényben rémületesnek látszott a kifordított irhájában, amelyet errefelé nem viselnek, és Oganik, ismerve a fordult farkasról szóló mondákat, menekülőre fogta. Juró diadalordításban tört ki, amely a csöndben öblösen visszhangzott a dombok között, majd a csősz után vetette magát, aki elhajította rozsdás flintáját, és hányva magára a keresztet éneklő hangon kiáltotta: Segíts meg, Szent Szűz és Szent József és mennyei atyám. Hol hagytad Jézus urunkat kiáltott utána Juro, fölvette a puskát, és abbahagyta a mezőőr üldözését. Juro a mordállyal a vállán megindult az erdőbe. Máséval. A hordafalvi Juro a bűn ösvényére lépett. X x x Amikor Etvös úr egy hónap múlva Hordafalvára érkezett, megállapította, hogy minden rendes ember börtönben ül. És mivel gazemberek nem voltak, csak asszonyokat és gyerekeket talált otthon. (Kézirat) KISS SZEMÁN RÓBERT fordításai 601
RAINER KUNZE Gyermekkori emlék Amikor a fecskék költözni készültek, a villanypóznák között fecske szögesdrót vágta el a falut az égtől. És foglyok voltak az emberek télre ítéltetve. Csivitelés nélküli Villanyvezetékekre. Üres fészkekre a keblükben. Amikor a fecskék készülődtek, és farok- és szárnycsipkéikkel meghúzták a határt. A piros halas tó Az én tavamnak nincs szüksége rá, hogy tükrözze az eget Az én tavamnak saját napfelkeltéje van a tiszta, mély vízben a kövek fölött fátyolként úsznak a piros halak Esténként rajokban állnak, izzanak, az én birodalmamban sok nap tér nyugovóra 602
Csak forró deleken adják át a piros halak a tükrös mélységet a nagy kék halnak, és mintha még mindig vérezne a teremtő kéz, amely az éles, árnyas nádast teremtette, cseppenként vérzik be a sűrű nádban a hűsítő tófenék Ha a nyár bokrai leégtek, víz alatti pipacsok virágoznak az én birodalmamban. Idővillanat míg a virágok nyílnak, csukódnak. Virrasztó mákvirág a látványa ellopja az álmot A rajokban úszó piros halak még egy zászló lengedezésére is emlékeztetnek, amelyet elnyűtt a csalhatatlanság, és saját életünk gyulladt sebeire Gyermekkoromnak a szén, a fű és az ég kölcsönözte színét. E trikolór alatt kerekedtem fel éhségtől menekülve, szépségre éhesen Az élet önmaga alkotója önmagára ébredve megijedt és megalkotta magának alkotóját 603
A hárs virágzik, és éjszaka van A hárs virágzik, és éjszaka van. A méhek zúgása elnémult, helyettük csillagok hemzsegnek A vándorméhész ember, aki éjjelente méhkaptáraival a reteszek lezárva, a szellőzőcsappantyúk nyitva csikorgó kerekekkel új mezők felé kelt útra, most más mézet áhít Felmérte az ég görbületét, és felkerekedik ama távoli csillámló rajokhoz Éva génjei zsibonganak benne De bármennyire is a felmérhetetlenbe húzza éggömbjének sugarát, repülni mindig csak a belső oldalon fog Ha meg akarnánk érteni a világ másságát, nekünk kellene másoknak lennünk, nekünk embereknek a hársak alatt, amelyek virágoznak, és éjszaka van 604