A fenntartható fejlődés érvényesítése a fejlesztéspolitika mindennapi gyakorlatában

Impresszum Kiadja: Magyar Természetvédők Szövetsége 1091 Budapest, Üllői út 91/b info@mtvsz.hu, www.mtvsz.hu Szerkesztette: Kiss József Közreműködött: Dönsz-Kovács Teodóra, Éger Ákos, Farkas István, F. Nagy Zsuzsanna, Gyulai Iván, Juraj Melichár, Kalas György, Magdaléna Grambličková, Németh Vera, Felelős kiadó: dr. Farkas István A kiadvány megjelenését a Magyarország- Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 (www.husk-cbc.eu) támogatta, a Hálózat a fenntarthatóságért A fenntarthatóság érvényesítése a határmenti régiók programjaiban és projektjeiben c. projekt keretében Jelen dokumentum tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió hivatalos álláspontját. A fenntartható fejlődés érvényesítése a fejlesztéspolitika mindennapi gyakorlatában KIS ADOMÁNY - NAGY SEGÍTSÉG! A 13600-as szám tárcsázása után üsse be a 69-es kódot. Most minden hívás 250 Ft-tal támogatja a Magyar Természetvédők Szövetségének munkáját, a környezet és a természet védelmét. Az Adhat Vonal az Invitel, a T-Home, a T-Mobile, valamint a Telenor és a Vodafone hálózatából is hívható. A kiadvány újrahasznosított papírra készült. Magyarország-Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 - www.husk-cbc.eu Magyarország-Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 - www.husk-cbc.eu

A fenntartható fejlődés érvényesítése a fejlesztéspolitika mindennapi gyakorlatában Magyar Természetvédők Szövetsége 2013

Tartalom 1. Előszó 1 2. A fenntartható fejlődés értelmezése 1 3. A fejlesztéspolitika célja és a fenntartható fejlődés 1 4. Fejlesztéspolitika és fejlődés 3 5. Fejlesztéspolitika és környezeti fenntarthatóság 4 6. Környezeti szempontból jelentős hatással járó fejlesztési tevékenységek 5 7. A környezet utólagos védelméhez kapcsolódó fejlesztések 7 8. Környezetvédelmi projektek a programozási időszakban 8 8.1 Kommunális szennyvizek kezelése 8 8.2 Komplex vízvédelem 10 8.3 Térségi vízrendezés, belvízelvezetés 11 8.4 Rekultiváció és kármentesítés 12 8.5 Hulladékgazdálkodás 12 8.6 Épületek utólagos szigetelése 13 8.7 A biomassza energetikai felhasználása 13 9. A környezeti szempontok érvényesülése a projektekben 15 10. A fejlesztéspolitika társadalmi beágyazottsága 19 11. Javaslatok a következő programozási időszakra 22 11.1 A környezeti szempontok valódi integrációja 22 11.2 Strukturális válaszok a fennálló problémákra 23 11.2.1 Strukturális válasz a szennyvízproblémára 23 11.2.2 Strukturális válasz a csapadékvíz okozta gondokra 24 11.2.3 Strukturális válasz a közlekedés és szállítás mérséklésére 25 11.3 Fenntartható erőforrás-gazdálkodás 25 11.4 Az emberekbe, közösségekbe történő befektetés 26 11.5 Szükségletekre irányuló fejlesztéspolitika 27 11.6 Egyenlő hozzáférés a fejlesztési forrásokhoz 27 11.7 Jó döntéshozás, valódi partnerség 28 11.8 Kevesebb adminisztrációs terhet a végrehajtó szervezeteknek 28 12. Összefoglalás 29

Előszó 1 A tanulmány célja, hogy segítse a fejlesztéspolitikusokat, fejlesztőket, a különböző projektek ötletgazdáit, tervezőit és kivitelezőit a fenntartható fejlődés szempontjait érvényesítő fejlesztések megvalósításában. Mivel már a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elvégeztette a jelentős környezeti hatással járó fejlesztési konstrukciók várható együttes környezeti hatásának felmérését 1, továbbá a különböző operatív prog - ramokhoz előzetesen is készültek környezeti vizsgálatok, ezért ez az elemzés a fejlesztéspolitika általános fenntarthatósági kritikáját kívánja megfogalmazni. Megállapításai természetesen a fent említett dokumentumok ismeretén, illetve saját elemzéseken alapulnak, amelyet a Hálózat a fenntarthatóságért (Network for sustainability Enhance sustainability in programs and projects of the border regions - HUSK 1101/1.5.1/0192) szlovák-magyar közös projekt keretében végeztünk el, három hazai (Magyar Természetvédők Szövetsége, Reflex Környezetvédelmi Egyesület, Ökológiai Intézet Alapítvány) és egy szlovákiai (CEPA) civil környezetvédő szervezet együttműködésében. 2. A fenntartható fejlődés értelmezése A fenntartható fejlődés a jövő nemzedékek iránt viselt felelősség. Úgy kell a jelenben élnünk, hogy az utánunk jövő generációk is kielégíthessék majd alapvető szükségleteiket. Elvileg a szükségletek kielégítésének a környezet eltartóképessége szab határt: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Ez a bölcsesség a mértéktartás kultúráját feltételezi, egy olyan kultúrát (viszonyrendszert) ember és környezete között, amely nem vesz el összességében többet a környezetéből, mint amennyi erőforrás képes folyamatosan megújulni. Ez a kultúra olyan tudást feltételez, amely a természeti erőforrásokat képes maximális hatékonysággal használni, illetve egy olyan erkölcsöt, amely a rövidtávú érdekek helyett értékeket követ, és megtalálja a helyes mértéket. A fenntartható fejlődéssel szembeni két legfontosabb elvárás a környezeti erőforrások fenntartható használata és a társadalmi igazságosság. A fenntartható erőforrás-használat azt jelenti, hogy a környezet erőforrásait a megújulásuk mértékén használjuk. A társadalmi igazságosság az erőforrásokhoz, és az azokból származó hasznokhoz való igazságos hozzáférést, illetve a terhek közös viselését kívánja meg. A két feltétel környezeti összekapcsoltsága abból a tényből származik, hogy Földünk erőforrásai nem képesek kielégíteni mindenki igényét, legfeljebb mindenki szükségletét. Míg méltatlan, hogy nagyon sokan az alapvető szükségletüket sem tudják kielégíteni, addig erkölcstelen velük és a jövő nemzedékekkel szemben, hogy mások indokolhatatlan igényeket támasztanak, miközben lehetőségeink ökológiailag korlátozottak. 3. A fejlesztéspolitika célja és a fenntartható fejlődés A fejlesztéspolitika általános célja a fejlődés elősegítése a társadalmi kohézió növelésének figyelembe vételével. A fejlesztéspolitika céljának általános meghatározása azonban eltűnik a fejlesztéspolitikai programozási dokumentumok, stratégiák, tervek, programok céljai és célkitűzései között, és olyan célok kerülnek meghatározásra, amelyek vélhetően az általános célt támogatják. Az innováció, a versenyképesség, a gazdaság élénkítése a gazdasági növekedés érdekében ugyanúgy megtalálható a célok között, mint a fenntarthatóságra való törekvés, a környezeti fenntarthatóság megvalósulása vagy a foglalkoztatás növelése. Ezek az egymás mellé dobált, egyébként hangzatos és kívánatos célok azonban nem illeszkednek tökéletesen egymáshoz, az általános cél érdeke szerint. Nyilván, pontosan a jól hangzó célok nem engedik 1 ÖKO ZRT. A jelentős környezeti hatású konstrukciók várható együttes hatásai a környezet állapotára és a hazai környezetvédelmi célrendszer teljesülésének alakulására, 2013. március

2 meg, annak alapos átgondolását, hogy még a jó célok is képesek egymást kioltani, ha nem működnek egy rendszerben. A megszokás már oly mértékben kerített bennünket hatalmába, hogy az általános célt és célok rendszerét át sem gondoljuk, pedig lehetséges, hogy a fejlesztéspolitika sikere vagy si - kertelensége éppen ezen múlik. Az Európai Unió tagországainak fejlesztéspolitikáját meghatározó EU 2020 Stratégia 2020-ra, pl. öt cél teljesítését kéri az Unió egészétől: a foglalkoztatás növelését; az innováció ösztönzését; az éghajlatváltozásra adott megfelelő intézkedéseket az energiapolitikával összefüggésben; az oktatás hatékonyságának növelését; a szegénység és a társadalmi kirekesztés mérséklését. De vajon ez az öt cél hogyan viszonyul egymáshoz? Lehetséges-e növelni a foglalkoztatottak számát párhuzamosan az innovációval, miközben az innováció a munkahatékonyság növelésén keresztül kiszorít a foglalkoztatásból? Vajon az anyag- és energiahatékonyság, vagy az alternatív energiaforrások fokozott bekapcsolása elegendő-e a környezeti terhek csökkentéséhez, miközben a célok együttesen a gazdasági növekedést kívánják szolgálni? Másként feltéve ezt a kérdést, szétválasztható-e a gazdasági növekedés abszolút értelemben a környezeti terhek növekedésétől? Vajon a tudásalapú társadalom szolgálja-e a társadalmi kohéziót, ha többen végeznek felsőfokú intézményekben, nő vagy csökken ettől a tudásbeli különbség az elit osztályok és leszakadtak között? Vajon a versenyre szocializált ember, a versengő gazdaságok alkalmasak-e arra, hogy globális célokért küzdjenek? Ma együttműködésre van szükség annak érdekében, hogy globális mértékben betartsuk a korlátokat, elosszuk az azon belüli lehetőségeket. Ma is, és a történelem során mindig, a nemzetállamok versengtek a környezeti javakért, a történelem a környezeti erőforrások durvább vagy finomabb módszerekkel történő gyarmatosításáról szólt. Egymással versenyezve, vagy versenyre kényszerítve nem lehet tartamossági célokat felállítani, a növekedés előbb-utóbb feléli saját forrásait. Az ellentmondás nemcsak a részcélok között feszül, hanem a fő cél értelmezésében is. A mai fejlődési paradigma a fejlődést a gazdasági növekedés állandóságával azonosítja, mert a növekedésből származó bevételektől várja a társadalmi és környezeti gondok megoldását, miközben paradox módon maga a növekedés termeli ki ezeket a problémákat. A fejlődés ezen értelmezése teljesen ellentmond a fejlődés evolúciós értelmének, hiszen a fejlődés azért szükséges, mert a környezet állandóan változik, és ehhez a változáshoz alkalmazkodni kell. Vagyis a fejlődés nem más, mint a környezeti változásokhoz való alkalmazkodás képességének állandó javítása. A jelenlegi fejlődési elképzelés ennek tükrében teljesen hamis, mivel a gazdasági növekedésre való törekvés közben a megújuló képesség mértékén túl használtuk a bennünket körülvevő környezeti rendszert, amely emiatt változásokat szenvedett. A környezeti változásokhoz viszont alkalmazkodnunk kell, vagyis mi, saját magunk számára hoztunk létre környezeti változásokat és alkalmazkodási kényszert. Mondhatnánk, hogy sebaj, hiszen ez nagyon jól illik a növekedési logikához, a bajok kiváló alkalmat jelentenek a megoldáshoz, az újabb és újabb befektetésekhez. Csakhogy mindennek a következménye, hogy még mélyebb sebeket ejtünk a környezeten, amely végül olyan változásokat szenved, amelyekhez már nem tudunk majd alkalmazkodni. A fenntartható fejlődés gondolatát ápoló Brundtland-jelentés erőteljes, de társadalmilag méltányos, és környezetileg fenntartható gazdasági növekedést sürgetett. Ebben az értelmezésben a fenntartható növekedés azt jelenti, hogy úgy növekszik a gazdaság, hogy a növekedésből származó környezeti terhek nem haladják meg a környezet eltartó- és tűrőképességét. A jelenlegi helyzetben azonban ez csak egy elvi lehetőség, hiszen már túl vagyunk a környezet erőforrásainak fenntartható használatán, jóval az eltartóképesség felett használjuk erőforrásainkat. A másik lényeges fenntarthatósági szempont a társadalmilag méltányos gazdasági növekedés, amely a fejlesztéspolitika fogalomtárában a társadalmi kohéziót jelenti. A kohézión is azonban leginkább a

gazdasági felzárkózást értjük, annak a kívánságát megfogalmazva, hogy a lemaradott rétegek és a szegényebb régiók zárkózzanak fel a gazdagabbakhoz. 3 Ma már teljesen világosan látjuk, hogy az emberi társadalom fejlődését nem lehet a gazdasági növekedéssel azonosítani. A növekedés természeti és társadalmi forrásai korlátosak, és ezeknek a kor - látoknak az átlépése környezeti és társadalmi konfliktusokhoz vezet. 4. Fejlesztéspolitika és fejlődés Egyértelműnek gondoljuk, hogy a fejlesztés fejlődéshez vezet, holott még a gazdasági növekedéssel azonosított fejlődési paradigmának sem mindig tesz eleget a fejlesztés, nem beszélve a társadalmi kohézió erősítéséről. Visszanyúlva a fejlődés evolúciós értelméhez látni kell, hogy csak az a folyamat nevezhető fejlődésnek, amely javítja a környezeti változásokhoz történő alkalmazkodóképességet. Fejlődni tehát annyit tesz, mint jobbá válni alkalmazkodó képességünkben. A természetben ez az alkalmazkodás a megőrzés és fejlesztés kiegyensúlyozottságán keresztül valósul meg. A megőrzés a fejlődés konzervatív, a fejlesztés a progresszív mozzanata. Hogy mikor melyikre támaszkodik jobban a fejlődés, azt mindig a környezet változásai döntik el. A fejlesztés a mutáción keresztül, új formák létrehozásával valósul meg, amelyekről minden időpillanatban döntést hoz a környezet. Melyik forma alkalmatlan az életre, melyik marad fenn lappangva, vagy melyik lesz domináns. A megőrzés a lehető legtöbb formát tartja meg, mivel minél nagyobb a diverzitás, annál nagyobb esély van a környezeti változásokhoz való alkalmazkodásra. Vagyis a természetes módon folyó fejlődés nem pusztítja el önmagától a már meglévő formákat, megőrzi azokat, és ezek mellé újakat gyárt. A szabályozó (megőrző) és vezérlő (állapotba juttató) folyamatok kiegyensúlyozottságát a negatív visszacsatolás biztosítja. Az ember a lehető legnagyobb mértékben próbálja kikapcsolni a növekedési törekvéseket gátló negatív visszacsatolásokat, a megőrzés háttérbe szorításával a progresszív mozzanatot kívánja állandóan erősíteni. A gépjárművek használatának növekedését a balesetek, a szennyezőanyag kibocsátások, az elfogyó cseppfolyós üzemanyagok szabályoznák vissza az ésszerű mértékre, de mindig próbálkozunk ezen kellemetlen mellékhatások kiküszöbölésével, pedig tudjuk, hogy újabb és újabb limi - tációkkal találkozunk. Az emberi teljesítményt a kimerültség ellenére teljesítményfokozókkal növeljük, mit sem törődve a későbbi visszacsapásokkal. Mivel a negatív visszacsatolások csak időlegesen kiiktathatók, és elhalasztásuk növeli a visszacsapás mértékét, ezért az erőltetett fejlesztés szükségképpen vezet társadalmi és gazdasági konfliktusokhoz. A szükségszerűség abból következik, hogy a növekedés társadalmilag és környezetileg egyaránt limitált. Ez az oka annak, hogy a fejlesztés nem vezet fejlődéshez, de még folytonos növekedési célját sem éri el. A mai valóságot tekintve egyrészt egy magunk által degradált természeti környezethez kell alkal - mazkodni, másrészt pedig egy globalizált világgazdaság versenykihívásának kell megfelelni. Ez a két dolog együtt lehetetlen. Ezek után érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is kellene tulajdonképpen fejleszteni. A fenntarthatóságot támogató fejlesztéshez a helyes mértéket ismerő, azt elfogadó társadalomra van szükség. Vagyis fejleszteni a társadalom tudatát szükséges annak érdekében, hogy megtalálják a helyes értékeket és viselkedést. Ahogy az egyén egészsége a test, a lélek, a szellem és érzelem kiegyensúlyozottságától függ, úgy a társadalomé is. Mit jelentenek ezek a társadalom esetében? Tudatilag a fenntartható társadalomnak a limitáltság felismeréséig kell eljutnia, érzelmileg a körülöttünk lévő világ, az élet és embertársaink szeretetéhez, fizikailag a fenntartható életmód gyakorlásáig, lelkileg pedig a kölcsönös nagylelkűségig. Ahogy az egyén erkölcsi fejlődése az önzéstől az együttműködésen át a közösségi felelősségvállalásig tart, úgy a társadalomé is az önzéstől a globális felelősségvállalásig terjed.

4 Nyugodtan megkérdezhetjük, mi köze van a fejlesztéspolitikának mindehhez, amikor a fejlesztéspolitika fő célterülete az intézmények és struktúrák fejlesztése. Mivel azonban az intézmények és struktúrák visszahatnak a tudatra, meghatározzák a választható életmódot, diktálják az értékeket, befolyásolják érzelmeinket, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen intézményeket és struktúrákat fejlesztünk. A nem fenntartható világ értékei a működő intézményekből és struktúrákból következnek, és megváltoztatásuk csak akkor lehetséges, ha a fenntarthatóság helyes értékeit a mindennapok gyakorlata megerősíti. Amennyiben a fejlődést a gazdasági növekedéssel azonosítjuk, úgy elegendő, ha nem válogatunk fej - lesztés és fejlesztés között, hiszen a növekedéshez paradox módon azok is hozzájárulnak, amelyek problémákat fakasztanak. Mint ahogyan az sem igazán érdekel bennünket, hogy milyen tudást fej - lesztünk. Legyen Európa a tudás a társadalma! De mint látjuk annak is van tudása, hogy kell a bolygónkat tönkretenni, és annak is, hogyan kellene fenntartható módon használnunk. Amikor a fejlesztéspolitika határozott irányok, célok nélkül fejleszt, akkor teljesen esetleges, hogy milyen társadalmi, környezeti hatásokat fog elérni. Ezért nem lenne hiábavaló újragondolni a fejlődés értelmét, elfogadni a fenntartható fejlődés szükségszerűségét, és a fejlesztésekhez fenntarthatósági szempontokat adni, és azokat megfelelő komolysággal be is tartani! 5. Fejlesztéspolitika és környezeti fenntarthatóság Az emberiség együttesen és mi itt Magyarországon is, már meghaladtuk a környezet által nyújtott lehetőségeket. A gyakorlatban azonban nem tudjuk, hogy mekkora környezetünk eltartó-képessége, vagyis az alatt a bizonyos ökológiai takaró alatt mekkora népesség fér el. Számos okból nem is tudhatjuk ezt, már csak azért sem, mert az emberek legtöbbje szükségletein jóval túl fogyasztja a környezet javait, vagyis igazolhatatlanul nagy igényeket támaszt. Ugyan nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen mértékben haladtuk meg korlátainkat, viszont kétséget kizárólag tudjuk, hogy átléptük a környezet szabta határokat. Környezetünk az értésünkre adja, ha már túlterjedtünk ökológiai takarónk méretein. A környezet nemcsak eltartó-, hanem tűrőképességgel is jellemezhető. Egyetlen rendszer sem tűr el nagyobb környezeti behatást szerkezeti változások nélkül, mint amekkora a rugalmassága. Ha egy felfújt gumilabdára nagy súllyal nehezedünk, akkor egy idő után kipukkad, alakváltozást szenved, és funkciója is megváltozik, többé nem lesz alkalmas a labdázásra. Környezeti rendszerünket különböző módon terheljük, és ha a terhelés túlzott, akkor a rendszer jellemzői megváltoznak, a szerkezeti változás pedig az eredeti funkciók megváltozásával jár. Pl. a légkör szer - kezeti megváltozása éghajlatváltozást eredményez. A szerkezeti változással szükségképpen együtt járó működési változások azért kedvezőtlenek, mert egy azt megelőző állapothoz alkalmazkodtunk, vagyis ha változásokat idézünk elő a környezetünkben, akkor azokhoz alkalmazkodnunk is kell. A környezeti erőforrások fenntartható használata azt jelenti, hogy azokat a megújulásuk mértékén használjuk. A megújulás csak úgy biztosított, ha nem sértjük meg a környezetünk eltartó és tűrőképességét. A természeti erőforrások növekvő elvételén alapuló növekedés a továbbiakban tilos az emberiség számára! Ha van olyan gazdasági növekedés, amely a túlburjánzott erőforrás-fogyasztás visszafogása mellett is növekedéshez vezet, akkor az kívánatos lehet. Sajnos jelenleg semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a gazdasági növekedés a környezeti erőforrások csökkenő felhasználása mellett is megvalósítható lenne, legfeljebb relatív szétválásról beszélhetünk. A hatékonyságnövekedés annyira volt eddig elegendő, hogy a gazdasági növekedés az erőforrások felhasználásának szelídebb növekedési

üteme mellett valósult meg. Az sem közömbös, hogy úgy lehetne csak növekedni, hogy a világon felhasznált összes természeti erőforrásnak csupán felét vehetnénk igénybe. Hazánkban ennek mértéke még jelentősebb lenne. 5 A környezeti fenntarthatóság és a fejlesztéspolitika kapcsolata egyértelműen megfogalmazható, a fej - lesztéspolitika akkor szolgálja a fenntartható fejlődést, ha hozzájárul a környezeti terhek csökkentéséhez. Amennyiben tehát a fejlesztéspolitika komolyan veszi a fenntartható fejlődés szolgálatát, úgy a legalapvetőbb követelmény, hogy járuljon hozzá a környezeti terhek csökkentéséhez. Járuljon hozzá, hiszen a fejlesztéspolitika nem az egyetlen, amely meghatározza a környezetet érő terheléseket. Mivel azonban a fejlesztéspolitika az újról, vagy a régi megújításáról szól, ezért fokozott a felelőssége abban, hogy minden, amit létrehoz, jobb környezeti (és társadalmi) teljesítménnyel bírjon, mint a megelőző állapot. A környezeti terhelések a meglévő és a fejlesztéspolitika révén megújuló, valamit új szerkezeti elemekből származnak. Ennek a háromnak a környezeti terhelése együttesen jelentkezik. Amennyiben a meglévő struktúra környezeti terhelését állandónak tételezzük fel, akkor az együttes terhelés csak úgy csökkenthető, ha az új szerkezet semmilyen környezeti terhelést nem termel, a megújuló környezeti teljesítménye pedig jobb, mint a megújított előző állapoté. Mivel nyilvánvaló, hogy az új szerkezeti elemek is környezeti terheket generálnak, még akkor is, ha a leghatékonyabb módon lettek kialakítva, ezért a környezeti terhek csak akkor csökkenthetők, ha a megújított szerkezeti elemek olyan mértékben csökkentik a környezeti terheket, hogy kompenzálják az új elemekből származókat. Mivel nincs olyan társadalmi elvárás, amely azt kívánná, hogy az együttes környezeti terhek mérséklődjenek, így a fejlesztéspolitikának sincs ilyen szempontja. Enélkül azonban hiábavaló környezeti elvárásokat megfogalmazni az egyes projektekkel szemben, hiszen az összes fejlesztésnek nincsenek megszabva a környezeti határai. Enélkül viszont a legjobb környezeti teljesítménnyel jellemezhető projektek is növelhetik az együttes környezeti terheket. Ahogy ez a valóságban meg is történik. A megújuló energiaforrásokkal működő létesítményeket vagy hozzáadjuk a meglévő kapacitásokhoz, vagy jobb esetben lecserélünk korszerűtlen, nem megújuló kapacitásokat megújulókra. Az első esetben növeljük az együttes környezeti terhet, hiszen a megújuló kapacitások még nem jelentik a környezeti terhek teljes felszámolását, míg a második esetben nyilvánvalóan mérsékeljük az együttes terheket. Amennyiben a fejlesztéspolitika tudatosan fenntarthatósági célokat tűzne ki, akkor csak ez utóbbi gyakor latot követné a programozásban és a projekttámogatásban. Új utakat építünk, és lehetséges, hogy az új útszakasz építésénél megfontoltuk, hogy merre vezessük az utat, hogy ne sértsen természeti értékeket. Csakhogy az egész úthálózatnak együttesen jelentkezik a környezeti hatása, és lehet, hogy elkerüljük a közvetlen konfliktusokat, de a közvetettek számát növeljük. Minden egyes új kilométer tovább növeli az élőhelyek szegregációját, csökkenti a zöldfelületi funkciót, az ökoszisztéma-szolgáltatást, csökkenti az egyedszámokat, a biológiai sokféleséget, az ökológiai rendszerek megújuló képességét. Minden egyes méterrel csak növeljük azt a határt, amelyet már átléptünk! 6. Környezeti szempontból jelentős hatással járó fejlesztési tevékenységek Azok a tevékenységek, amelyek a környezet állapotában közvetlenül jelentős változásokat idéznek elő, jelentős környezeti hatásokat eredményeznek. Mivel a környezet védelme a jelentős környezeti hatások megelőzésével, elhárításával vagy kompenzálásával foglalkozik, ezért figyelme elenyésző mértékben fordul csak a nem közvetlen, jelentéktelen hatások felé. A már említett utas példában, egy új út építése

6 jelentős hatást vált ki, ha az egy védett élőhelyen, vagy ember által sűrűn lakott területen halad keresztül, ezért környezeti szempontból megfontolják, hogy azt arra vezessék-e. Ha ugyanez az útszakasz mezőgazdasági területeken vagy nem védett élőhelyeken halad át, nincs akadálya a megépítésének, mert nem áll fenn jelentős környezeti hatás. Ugyanakkor ennek az útszakasznak a környezeti terhelése, amely az élőhelyi izolációban, szennyezéskibocsátásokban, balesetekben, stb. nyilvánul meg, hozzáadódik a közlekedési hálózat együttes terheléshez, amely viszont már jelentős hatással bír a biológiai sokféleségre, az éghajlatváltozásra, stb. Amíg tehát a ma jellemző a jelenre, a közvetlen hatásokra koncentráló - környezeti szabályozás megtűri a jelentéktelen terheléseket, addig a fenntartható fejlődés szemlélete a jövő generációk érdekeire fókuszál, és a ma jelentéktelennek tűnőt kivetíti a jövőre, összegzi annak várt hatásait. Egy fenntarthatósági és egy környezeti vizsgálat között ez egy lényeges szemléletbeli különbség! Természetesen a hatásbecslések tekintetében nemcsak negatív, hanem pozitív hatásokat is vizsgálunk, hiszen nyilván azokat a fejlesztési tevékenységeket kellene előtérbe helyezni, amelyek közvetlen és közvetett hatása egyaránt pozitív. Mivel a negatív környezeti hatások nem kerülhetők el, ezért azoknak csak a minimalizálásáról beszélhetünk. A fejlesztéspolitikában tehát ezért kellene túlsúlyban lenniük a pozitív környezeti eredményű projekteknek, hogy kompenzálják az elkerülhetetlen negatív hatásokat, és lehetőleg csökkentsék a korábban felhalmozott környezeti adósságainkat is. A fejlesztéspolitika egészének környezeti, pláne fenntarthatósági eredményességéről azonban nincsenek mutatóink. Ugyan a bevezetőben említett Öko ZRT által készített tanulmány az együttes hatásokat vizsgálta, de az is csak a jelentős hatással bíró konstrukciókra terjedt ki. Ennek oka, hogy a klasszikus szemléletben nehéz meghatározni egy-egy nem jelentős hatással járó tevékenység jövőre kifejtett környezeti hatását. Pl. az emberi erőforrások fejlesztésével kapcsolatos oktatási tevékenységeknél szempontként legfeljebb a helyszínek és események környezeti teljesítményét vizsgálják, de hogy az oktatás tartalma és szemlélete milyen ismereteket, azok alkalmazása milyen környezeti viszonyt hoz majd létre, arra senki sem kíváncsi. Pedig nyilvánvaló, hogy majd az ismeret és szemlélet szabja meg a fenntarthatósági viszonyt. A következőkben arra szeretnénk rávilágítani, hogy az egyes tevékenységek megítélése más és más lehet a jelentős környezeti hatással és fenntarthatatlan folyamatok generálásával járó tevékenységek esetében. Durva felosztásban a fejlesztéspolitika tevékenységeit környezeti szempontból két csoportra oszthatjuk. Olyan tevékenységek, amelyek a megromlott környezeti állapot javítására törekednek, és minden más fejlesztési tevékenység, amelyek valamilyen környezeti hatást generálnak. Logikailag a helyes felosztás alapja az lenne, hogy egy-egy tevékenység mire irányul. A környezeti hatások a hajtóerőkből származnak. A hajtóerők rendszerébe a társadalom által vallott domináns értékek, az erre épülő intézményrendszer és az általa meghatározott szerkezetek, tevékenységek tartoznak. Ez utóbbi szintet a termelés és fogyasztás szerkezetével és az ezt kiszolgáló fizikai struktúrákkal azonosíthatjuk. A tevékenységek meghatározzák, milyen terhelések érik a környezetet, ezért nevezzük őket hajtóerőknek. A terhelések a környezet állapotát befolyásolják, egy kritikus határon túl megváltoztatják, és állapotváltozást hoznak létre. Az állapotban bekövetkezett változás generálja a környezeti hatásokat, ezek pedig cselekvésre, válaszokra kényszerítik az embert. Amikor a válaszok a hajtóerőkre, vagyis az okokra irányulnak, akkor lehetőség nyílik a problémák megelőzésére. Ha a negatív hatásokat, mint okozatokat kívánjuk kezelni, akkor ezeket a negatívumokat csak az intézkedések fenntartásával, állandó energiabefektetéssel tudjuk megtenni. A környezetvédelem ugyan mindkettőt is jelentheti, azonban a gyakorlatban az okozatokat kezelő, ún. csővégi környezetvédelem van túlsúlyban.

7. A környezet utólagos védelméhez kapcsolódó fejlesztések 7 Nyilvánvalónak tartjuk, hogy a környezet védelmére irányuló fejlesztések automatikusan pozitív hatással járnak a környezetünkre, hiszen azért hívjuk őket így. Először elméletileg, azután gyakorlatilag is vizsgáljuk meg ezt a kérdést. Miről beszélünk a környezet védelme kapcsán? A környezeti hatások végső hatásviselője az ember, vagyis a környezetet saját magunktól, saját magunkért védjük. Ez egy meglehetősen emberközpontú megközelítés, amit nem lehet kifogásolni. Viszont, ahhoz, hogy ez kellően emberközpontú legyen, előbb környezetközpontúnak kell lennie, mivel mind anyagi jólétünk, mind jól-létünk a környezet minőségétől függ. Vagyis magunkat csak a jó környezeti állapot biztosításával tudjuk életben tartani. A jelenlegi környezetvédelemben azonban kettős játékot űzünk, szubjektív környezetünket védjük az azon kívüli környezet kárára. A történet úgy kezdődött, hogy először elszennyeztük közvetlen környezetünket, azt a környezetet, ahol élünk (lakóhely), vagy termelünk (mezőgazdasági területek, iparterületek, bányák, infrastruktúrák). A közvetlen, kellemetlen következmények veszélyeztették életminőségünket szennyezett levegő, víz, bűz, zaj, stb. - ezért rákényszerültünk ezen hatások elhárítására. Itt is működik az emberközpontúság, csakhogy a környezet-központúság sérül. A leromlott helyi környezeti állapot helyreállítása, vagy a kívánt állapot fenntartása állandó erőforrás-befektetést igényel, vagyis a helyi jó környezetminőség fenntartása érdekében külső forrásokat veszünk igénybe, védekezésünknek máshol fizetik meg a környezeti árát. A csalafintaság jobban megérthető az entrópia fogalmának segítségével. Az ember alacsony környezeti entrópiával, vagyis magas rendezettséggel bíró rendszerekkel táplálkozik. Miközben ezt teszi, növeli azok entrópiáját, vagyis rendezetlenné teszi őket. Így jön létre az elsődleges környezeti probléma, mert egy rendezetlen rendszertől az ember már nem várhatja el a megszokott támogatást (ökoszisztémaszolgáltatást), azt újra kell rendeznie. Az újrarendezéshez egy szélesebb környezeti rendszer rendezettségét, alacsony entrópiáját kell elvonnia, ezáltal az érintett környezet entrópiája is nő, rendezettsége pedig csökken. A lokális probléma ezzel globálissá tágul ki, a tovagyűrűző negatív környezeti hatások rendezéséhez egyre több és több rendezettséget kell feláldozni, egyre tágabb környezetben. Így vezettek el a lokális környezeti problémák a globális kiteljesülésig, amely már nem egy, hanem két problémát feltételez, hiszen a lokális problémákat nem oldottuk meg véglegesen, sőt mindennap újratermeljük azokat. Nap mint nap használjuk gépjárműveinket, nap mint nap kibocsátjuk a szennyező anyagokat, nap mint nap koptatjuk a használt infrastruktúráinkat, útjainkat, vezetékeinket, vasútjainkat, csatornáinkat, épületeinket. Nap mint nap újratermeljük a szennyvizet és más hulladékainkat, nap mint nap elégetjük fosszilis energiaforrásainkat anélkül, hogy újratermelődnének. Vagyis kiépítünk ugyan egy csatornahálózatot, szennyvíztisztítókat, hulladéklerakókat, elkerülő utakat és megannyi mást, ám ennek ellenére a probléma mindennap újratermelődik, és a megoldás is csak időleges, az elhasználódás után pedig meg kell újítani a kezeléshez szükséges struktúrákat, berendezéseket. Sőt mindezek működtetéséhez és fenntartásához folyamatosan környezetünk negentrópiáját, rendezettségét kell felhasználnunk. Ez a megoldás tehát nem megoldás, hanem a létező problémák kiterjesztése egy nagyobb dimenzióra! Rövidtávon sikernek könyveljük el ezeket a megoldásokat, hiszen közvetlen környezetünkben elhárítottuk a kellemetlenségeket, és ha tudjuk is, hogy átterheléseket hoztunk létre, akkor is ráhagyjuk ezt a gondot a jövő nemzedékekre. Nos, ezért nem fenntartható ez a megoldás!

8 Fontos azt is észrevenni, hogy ezekben az esetekben nem a környezetet, hanem magunkat védjük. Ha a környezetet védenénk, akkor nem hoznánk létre azokat a közvetlen terheléseket, amelyek kellemetlenséget okoznak számunkra. A szennyvizet, a hulladékokat, a légszennyező anyagokat mi termeljük, és nem valaki más vagy a környezetünk. A megoldás ezeknek a hajtóerőknek a megváltoztatása, és nem a terhelések és az általuk okozott hatások utólagos mérséklése. Eléggé visszatetsző, amikor különböző stratégiákban, tervekben és programokban az élhető környezet megteremtéséről és fenntartásáról beszélünk. A környezet ugyanis éltető, és az élhetőségét mi magunk tesszük tönkre. Fenntartani pedig semmiképpen nem tudjuk, hiszen mi vagyunk a környezet része, és egy rész képtelen az egész fenntartására. Helyesen az emberi tevékenység helyes mértékének és gyakorlatának megteremtésről kellene beszélnünk, vagyis a fenntartható életmódról. A fenntartható életmód biztosíthatja csak, hogy ne hozzunk létre olyan terheléseket, amelyek meghaladják környezetünk eltartó- és tűrőképességét. Utólagos környezetvédelemre akkor kényszerülünk, amikor olyan struktúrákat építettünk ki magunk körül, amelyeket nem tudunk, vagy nem is akarunk lecserélni. A nem tudjuk arra vonatkozik, hogy túl nagyok a kiépített struktúrák, hogy változtassunk rajtuk. Időben sem tudunk boldogulni, hiszen amíg kiépítjük az újat, párhuzamosan fenn kell tartani a régit is, a működőképesség megtartása érdekében. A nem akarjuk viszont arra vonatkozik, hogy a kiépített struktúrákhoz érdekek fűződnek, és ezek a vaskos érdekek sérthetetlenek. A szennyvízprobléma nem jött volna létre, ha nem használjuk az ivóvizet a WC öblítésére, ha nem építünk ki olyan struktúrákat, amelyek eleve ellehetetlenítik a hulladékok kezelését. Nagyságrenddel kisebb környezeti problémát jelentene a vasúti szállítás a közútinál, de még ennél is jelentősebb hatást érnénk el, ha nem mozgatnánk fölöslegesen olyan árukat, amelyek helyben is előállíthatók. 8. Környezetvédelmi projektek a programozási időszakban Az ember által létrehozott környezeti problémák elhárításának gyűjtőhelye a Környezet és Energia Ope - ratív rogram, de ilyen logikát követő projekteket a regionális operatív programokban is találunk. A következőkben az egyes jellemző tevékenységeket vizsgáljuk fenntarthatósági szempontból. 8.1 Kommunális szennyvizek kezelése A szennyvíz kezelése a KEOP-ban az egészséges-tiszta települések prioritáshoz tartozik. A szenny - víztisztítás célkitűzése, hogy egy adott területen megszüntessük a talaj, s ezáltal a talajvíz szennyező anyagokkal történő terhelését. Ennek érdekében az adott területről elvezetjük a szennyvizet, összegyűjtjük, majd azt semlegesítve, ártalmatlan állapotba hozva, kibocsátjuk a környezetbe. A művelet haszna, hogy a kérdéses földrajzi helyen mentesítjük a talajt a szennyezéstől, azaz egy jelentősnek ítélt környezeti hatást szüntetünk meg. Ennek a kétségen kívül álló környezeti haszonnak azonban komoly környezeti ára van. A rendszer (csatornahálózat, szennyvíztisztító, szennyvíziszap-kezelő) telepítése, üzemeltetése, majd felszámolása környezeti terheket termel a szennyvíztisztítás teljes életciklusában. A létesítéshez ki kell ásni a csatorna árkát, le kell fektetni a csöveket, homokot kell aláágyazni, majd be kell temetni az árkot. A csöveket le kell gyártani, a gyártáshoz ki kell termelni az alapanyagot. A kitermelés egy távoli helyen, valahol a globális térben történik, majd az alapanyag szállítása után pl. egy

vegyi gyárban köt ki. Ott elkészül az alapanyag, majd a cső. Természetesen mind a kitermelés, mind a szállítás, mind a gyártás energiát, azaz erőforrásokat igényel. Meg kell építeni a szennyvíztisztítót is. Ez ugyancsak területet vesz igénybe, ahol megszűnik egy ökoszisztéma-szolgáltatás. Helyébe beton kerül, amihez kavics, cement, betonvas kell. Hatalmas anyag és energiamennyiséget épít be a létesítmény magába a működés idejére, úgy 30-35 évre. 9 Minden egyes művelet, amikor hozzányúlunk a szükséges erőforrásokhoz, környezeti kibocsátással és terület-igénybevétellel fog járni. A létesítésnél felmerülő környezeti terheket szét kell osztanunk a működés idejére. Ezek a terhek így csekélyebbek lesznek azoknál, amelyeket a folyamatos működésnél könyvelhetünk el. A csatornahálózat és a szennyvíztelep egészének működtetése folyamatos anyagés energiaigénnyel lép fel. A szivattyúk üzemeltetése, a telep energiaellátása, az anyagok mozgatása, a járulékos anyagok bevitele, a végtermékek elhelyezése, stb. mind-mind a környezet terhelésével párosul. A hálózat folyamatos üzemelésének biztosítása felújításokat, majd teljes megújítást igényel, amelyek során építési hulladékok maradnak hátra. Könnyen belátható, hogy a teljes életciklus meglehetősen nagy ökológiai lábnyommal terhelt, ám mivel szinte megszámlálhatatlan és jelentéktelen környezeti terhelések keletkeznek, ráadásul nem is föltétlenül ott, ahol a megvalósulás történik, ezért ezek a terhek számunkra virtuálisak. Pedig nagyon is valóságosak, és minden más ilyen jellegű aprósággal összeadódva a túlhasznált környezet képét rakják össze e puzzle darabkái. A teljes életciklus-elemzés eredményét össze kellene vetnünk ezek után a létrejövő haszonnal, és megmérni, hogy megérte-e a befektetés környezeti szempontból. Ilyen mérlegelést azonban nehezen tudnánk elvégezni, hiszen a talaj és talajvíz mentesítésének eredménye nehezen lenne összevethető azzal, hogy ennek érdekében mennyi fosszilis erőforrást áldozunk fel, eközben mennyi szennyező anyagot bocsátunk ki a környezet egész rendszerébe: vízbe, talajba, levegőbe. Ez az intézkedés jól kirajzolja a jelenlegi rövid távú szemléletet, a közvetlen bajt közvetettre váltjuk át, a helyről a térre terhelünk át, és a jelent kedvezményezzük a jövő kárára. Lehet, hogy a jelenlegi környezetvédelem szemléletében ez környezetvédelem, de a fenntarthatóságnak nem felel meg. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb, és érdemes rendszerszemléletben megvizsgálni! A szennyvíz a vízhasználatunk terméke, vagyis mi keletkeztetjük. Ezért minőségét is mi határozhatjuk meg. Ha a háztartásunkban, intézményeinkben, és máshol, ahol vizet használunk, gondoskodunk arról, hogy ne terheljük a vizet egészségünket és környezetünket terhelő anyagokkal, akkor a szennyvíz keletkezése egyszerűsödik. Ez különösen igaz a fekáliás szennyvízre, hiszen a szennyvíztisztítás célterülete elsősorban a szerves anyagok lebontása egyszerű elemekké. Vagyis a fő probléma azáltal jön létre, hogy a tiszta ivóvízzel lehúzzuk a WC-t, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ürülékünket elszállítsuk valamilyen befogadó állomáshoz. Nem mellesleg a KEOP következő prioritása az ivóvíztisztítás feladatára költ el milliárdokat, miközben ezt ebben a prioritásban elszennyezhetjük, hogy majd megtisztíthassuk. A vízhasználat és szennyvízkezelés jelenlegi módja veszélyezteti a lokális vízháztartást. Az ivóvíz-ellátás érdekében kitermelünk vízbázisokat, majd elszállítjuk a vizet a felhasználókhoz, azt összegyűjtjük és elszállítjuk a szennyvíztisztítóba, majd onnan valamilyen befogadóba juttatjuk, rendszerint felszíni vízfolyásba. A befogadókba ürített tisztított szennyvíz ezután előbb-utóbb elhagyja az országot. A vízkivétel helyére tehát nem jut vissza az onnan kivett víz, és ezáltal nem járja be a természet által kijelölt útját. Ezáltal sérül a vízháztartás. Előfordul az is, hogy a talajvízben a szennyezőanyag-koncentráció azért fokozódik, mert nincs vízutánpótlás. Hasonlóan a szerves anyagok sem kerülnek vissza a kivétel helyére. A valahol megtermelt élelmiszeralapanyagokat begyűjtjük, feldolgozzuk, elfogyasztjuk, és az ürülék a csatornahálózaton keresztül a szennyvíztisztítóba kerül, ahol megtörténik a szerves anyagok elbontása mikroorganizmusok segítségével.

10 Csakhogy ezek az anyagok hiányoznak onnan, ahonnan kivettük őket, és hiányukat mesterségesen kell pótolnunk, ráadásul környezetterhelő módon és formában. A szennyvíztisztítás mikroorganizmusokat hív segítségül a szerves anyag lebontásához, a nitrogén tartalmú karbamid az ammonifikációban ammóniává alakul, majd a nitrifikációban nitritté és nitráttá, végül pedig a denitrifikációban dinitrogén-oxid és nitrogén távozik a levegőbe. A folyamatot metán- és széndioxid-képződés is kíséri, amelyek üvegházhatású gázok a dinitrogén-oxiddal egyetemben. A szennyvíztisztítás során a tiszta ivóvizet, amelyet összekevertünk az ürülékünkkel, próbáljuk megtisztítani, és olyan állapotba hozni, hogy az bebocsátható legyen valamelyik befogadóba. A tisztított szenny - vizek biológiailag bontható szerves-anyagot, és kisebb mennyiségben előforduló egyéb anyagokat (nehezen bontható szerves vegyületeket, sókat, fémeket, esetenként toxikus vagy hormonháztartást befolyásoló anyagokat) is tartalmaznak. A gyakorlatban ez csak akkor nem jelent terhelést a felszíni vizekre, ha azok elég nagy vízhozamúak, és felhígítják a bebocsátott szennyvizet. Kis vízfolyások ese - tében azonban nehéz teljesíteni a megengedett határértékeket, a jó ökológiai állapot biztosítását. Elegendő hígító víz nélkül ezek a bebocsátások terhelik a környezetet, vagyis a felszín alatti vizek szennye zésének megszüntetése részben átterhel a felszíni befogadókra. A tisztítás során az elválasztott víz mellett hátramarad a szennyvíziszap, amely újabb elfoglaltságot jelent, és megfelelő kezelése ugyancsak kihívás. A keletkezett szennyvíziszap elhelyezése vagy a talajt, vagy a levegőt, vagy a vizet fogja megterhelni, mert akármilyen ártalmatlanítást is választunk, nem tehetünk mást, mint körbejáratjuk a problémát az interaktív környezeti rendszerben. Az elégetett szenny - víziszap égéstermékei a talajba és a levegőbe kerülnek, onnan a vízbe és talajba, majd újra a levegőbe. A szennyvíziszap komposztálása ugyan lehetséges, de a komposzt felhasználása már korlátozott, a benne található szennyezők miatt nem lehetséges az élelmiszer-termelésbe való visszaforgatása. A szennyvíziszap besajtolása a termőterületek talajába talajszerkezeti problémákkal jár, és területileg kor - látozott a kihelyezhetőség. A környezeti terhek vonatkozásában azt is meg kell fontolnunk, hogy a szennyvíziszap mozgatása, kiszállítása, szétterítése, de az elégetése is járulékos energiát feltételez. A szennyvíziszapból történő biogáz-termelés a megfelelő méretek esetében javíthat a helyzeten. Az emberek legtöbbjében, így a döntéshozókban is, az a kép él, hogy a szennyvíztisztítás minden környezeti problémát megold. A fentiek alapján inkább úgy látszik, hogy több környezeti problémát hoz létre, mint amennyit megold. 8.2 Komplex vízvédelem Érzékeny vízvédelmi területekre vonatkozó komplex, vízvédelmi, vízminőség-javító, szennyezéscsökkentő, vízgyűjtő szemléletű beruházások tartoznak ebbe a konstrukcióba. Ebbe a körbe került a klímaváltozás negatív hatásai által leginkább érintett, és az ország egyik leginkább vízhiányos területe, a Duna-Tisza közi Homokhátság, két reprezentatív mintaterületen megvalósítandó mintaprojekt révén. A komplexitás feltételei, hogy egyszerre teljesüljenek a társadalmi, gazdasági és környezeti érdekek. Ez az operatív program szintjén megjelenő elvárás azonban kevésbé teljesül a gyakorlatban, a környezeti érdekek háttérbe szorulnak a gazdaságiakkal szemben. Az itt található projektek mindegyikét egy vagy több, a természetes rendszerekbe történő korábbi emberi beavatkozás hozta létre, amelynek következményeként a talaj vízháztartásának megváltozása, pl. víz - szintsüllyedés vagy mederfeltöltődés, feliszapolódás, vízminőség romlás következett be. Az elvégzett beavatkozások egyike sem tekinthető végleges eredményűnek, a megkívánt állapotok állandó fenntartási

munkákat követelnek, és kijelölik az újabb beavatkozások szükségességét is. A mederből kitermelt hordalék, iszap újrakeletkezik egy idő után, a fokozott szervesanyag-terhelés ugyanúgy előáll, ahogy korábban is, hiszen a vízgyűjtőn nem történik meg az okok kezelése, holott a komplexitást éppen ez jelenthetné. 11 A fejlesztések nem elég komplexek ahhoz, hogy a probléma ne termelődjön újra, a beavatkozások ezért nagy többségben csővégiek. A fejlesztések kétségtelen haszna a vizes élőhelyek rekonstrukciója, csakhogy a legtöbb esetben ezek vízellátása mesterséges vízkormányzással történik. Ezen esetekben megkívánt állapotok rögzítéséről van szó, amelyekben a természetes szukcesszió nem kívánatos, az állapotban való tartás állandó energia befektetést igényel a természetes folyamatok visszatartása érdekében. Az elért környezeti eredmények (a vizes élőhelyek állapota javul a természetesség irányába, kedvezőbb talajvíz-viszonyok, kedvező tájképi és mikroklimatikus hatások, javuló ökoszisztéma-szolgáltatások) kialakítása és fenntartása környezeti erőforrásokat igényel, és feladatokat hárít a jövőre. 8.3 Térségi vízrendezés, belvízelvezetés A regionális operatív programok közé tartozó komplex vízvédelmi projektek között belvízzel és csapadékvízzel való gazdálkodás fejlesztése, a létesítmények megközelítéséhez, védelméhez és használatbavételéhez szükséges és indokolt beruházások, szennyező források kizárása, kis vízfolyások vízkárelhárításhoz kötődő fejlesztései, meder és mellékág, valamint holtág rehabilitációs tevékenységek, vízvisszavezetés és vízpótlás infrastruktúrájának felújítása, építése, vízkár-elhárítási tározó és záportározó építése, rekonstrukciója kaptak helyt. Ez az intézkedéscsomag annak a problémának a megoldására irányul, hogy a víz nem akkor és ott van, ahol mi szeretnénk. Ennek két oka van. Az egyik természetföldrajzi adottság, a másik, hogy beavatkoztunk a lefolyási viszonyokba. A belvíz sok esetben mellékterméke az árvízi védvonalak kialakításának, hiszen a gát nemcsak a víz kifolyását, de befolyását is meggátolja, azt azon át kell emelni, ha a folyóba kívánjuk juttatni. Az ember környezetátalakító tevékenységének lényege, hogy nem a meglévő ökológiai adottságokhoz alkalmazkodott, hanem azokat alakította át saját igényére. Belátható, ha a természetföldrajzi körülmények ellenére kívánunk valamit állapotban tartani, akkor abba állandóan energiát kell befektetnünk. Vagyis a fenti feladatok csak időlegesen oldhatók meg, és újrakeletkeznek. Nyilvánvaló, hogy a feladatunk az adottságokhoz való alkalmazkodás legjobb módjának megtalálása lenne. Ez egy nézetbeli különbség a jelenlegi fejlesztéspolitika gyakorlatával szemben. Egy alkal - mazkodó stratégiában a címben nem a belvízelvezetés, hanem a belvízgazdálkodás szerepelne. Annál is inkább, mivel a víz fontos ökológiai limitáló tényező, és ezért előnyösebb vízzel rendelkezni, mint nem rendelkezni. Arról nem beszélve, hogy a bő vízellátottságú területeknek a legmagasabb az ökoszisztéma-szolgáltatása, következésképpen a legnagyobb produkcióra is ezek adnak lehetőséget. Elég perverz, hogy energiát fektetünk a jó eltávolításába, miközben egy másik időpillanatban ugyanazon a területen a jóra fogunk áhítozni. A rendszerszemlélet hiányát mutatja a kérdés térségi beágyazódása is. A belvíz elvezetése kényes kérdés, mert máshol fog jelentkezni, vagyis mind a bel-, mind a külterületen össze kell hangolni az intézkedéseket és a kiépítendő struktúrákat. Mivel ez más érdeket sért, gyakori konfliktusokhoz vezet. Már maga a pályázati kiírás is ellehetetlenítette az egyeztetést, azáltal, hogy csak a belterületi kiépítést támogatta.

12 8.4 Rekultiváció és kármentesítés A fejlesztések térségi, illetve regionális szinten teszik lehetővé a bezárt, illetve felhagyott települési hulladéklerakók rekultivációját, felszámolását. A konstrukcióban az érintett területek rekultivációra történő előkészítése (növényzet irtása, tereprendezés, bontási munkák), végleges lezárás rétegrendjeinek kialakítása, hulladéklerakó felszámolása és ennek speciális műveletei (hulladék felszedése, rostálása, elszállítása és deponálása), vízrendezési munkák (árkok, csatornák kialakítása), füvesítés, növénytelepítés, terület elkerítése, utógondozáshoz szükséges eszközök telepítése (pl. monitoringrendszer kiépítése) voltak a fő tevékenységek. A kármentesítési konstrukció keretében a szennyezett állami, illetve önkormányzati területek valamint a települési hulladéklerakók területének kármentesítése valósult meg. A rekultivációs tevékenységek leginkább a talaj és a felszín alatti vizek tehermentesítésére, a szennye - zések továbbterjedésének meggátolására, a tájra jellemző élőhelyek újbóli megjelenítésére irányulnak. A kármentesítési tevékenységek a talajra, vizekre, levegőre, éghajlatra és társadalomra is pozitív hatással vannak, mivel megszüntetik a terheléseket és szennyezéseket, illetve megakadályozzák azok továbbterjedését. A beavatkozások a legtöbb esetben elkerülhetetlenek, és a fennálló állapothoz képest pozitív állapotokat eredményeznek. Ugyanakkor ezekben az esetekben láttatni kellene a döntéshozókkal és érintettekkel, hogy itt a jelenben játszódik le a várható jövő, vagyis egy korábbi nemzedék a nagyobb haszon reményében terheket hagyott a következő nemzedékekre, akiknek ezzel meg kell birkózni. Érdemes ezzel összefüggésben emlékeztetni a szennyvízkezelés életciklus-szemléletére, hiszen mind a rekultivációs, mind a kármentesítési projektek esetében megtalálhatók a valamikori szenny - víztelepek. 8.5 Hulladékgazdálkodás A települési szilárdhulladék-gazdálkodási rendszerek fejlesztése a térségi, illetve regionális hulladékgazdálkodási rendszerek komplex kiépítésére irányult. A projektek fő elemei a hulladéklerakói kapacitások kialakítása (régi lerakók bővítésével vagy új lerakók kialakításával), hulladékkezelő telepek létesítése (komposztáló, mechanikai-biológiai kezelő), válogatóművek építése, hulladékkezeléshez, válogatáshoz szükséges gépek beszerzése (rosták, szeparátorok, homlokrakodók stb.), valamint a szelektív hulladékgyűjtés eszközeinek beszerzése és telepítése (járművek, célgépek, felépítmények, gyűjtőedényzetek). A konstrukció egy másik eleme ezen rendszerek továbbfejlesztése annak érdekében, hogy azok megfeleljenek a jogszabályi kötelezettségeknek, teljesítsék az EU-s irányelvek előírásait. Ebben az esetben is egy folyamatosan újratermelődő probléma számára készítünk el a jelenleginél jobb megoldást, amely még nem jelenti azt, hogy a problémát megoldottuk volna. A lerakásra kerülő hulladék kikerül az anyagáramlás rendszeréből, vagyis erőforrásokat vonunk ki a természeti-társadalmi körforgásból. A környezeti átterhelések itt is nyilvánvalók, a regionális rendszerek növelik a szállítási távolságokat. Mi értelme van központilag komposztálni, ha helyben is lehet, ha a szállítással energiát veszítünk? A rendszerek kiépítése konzerválja a hulladékgazdálkodás rossz gyakorlatát, hiszen ha van korszerű lerakó, akkor használjuk is ki. Ez olyan érdekeket teremt, amelyek ellentétben állnak a hulladékok termelésének valódi minimalizálásával.

8.6 Épületek utólagos szigetelése 13 A környezeti problémák átváltásának példája az épületek utólagos szigetelése. Ugyan szigetelőanyagként a kőzetgyapot és a polisztirén is ajánlkozik, mivel az előző drágább, ezért a pályázati formában megvalósuló házcsomagolásoknál csak az utóbbi jöhet szóba. A habanyag égését egy brómtartalmú szerves vegyület, a HBCD (Hexabromocyclododecane) hivatott csillapítani. Ennek a vegyületnek a mérgező tulajdonságára és környezeti ártalmára csak az utóbbi időkben derült fény. Az bizonyos, hogy a HBCD-t kimutatták madár, emlős, hal, talaj és üledék mintáiból. A HBCD-k zsírban oldódnak, felgyülemlenek az élőlényekben, a táplálkozási láncban. Nagyon lassan bomlanak csak le a környezetben, és nagy távolságokra eljutnak. HBCD-ket még az Arktiszon is találtak. Az 1980-as évek óta használják a HBCD-ket égésgátlóként. Évente körülbelül 20 000 tonnát gyártottak belőlük, a legtöbbet polisztirénpanelként, amit épületek szigetelésére használtak. Az extrudált vagy expandált panelek köbmétere egy kilogramm HBCD-t tartalmaz. Ez a köznyelvben hungarocellként ismert anyag jelentős mennyiségben került be az épületekbe a szigetelés során.. A HBCD egészségi hatásaiként az immunrendszer, szaporító szervek, endrokrin rendszer károsítását említi a szakirodalom, illetve leírják idegméregként való hatását is. Az Environmental Health Perspective 2012 szeptemberi számában egy cikket közöl a HBCD sztereoizomerjeinek ételekben való előfordulásáról. A mintákat dallasi szupermarketekben vették élelmiszerekből 2009-ben és 2010-ben. A 36 vizsgált minta 42%-ból tudták kimutatni a HBCD-t. Az Európai Kémiai Ügynökség már 2008-ban felvette ezt az anyagot, mint hosszan lebomló, élőlényekben akkumulációra hajlamos és mérgező (Persistent Bioaccumulative and Toxic) vegyületet a nyilvántartásába, az ún. REACH direktíva keretében, az Európai Környezeti Ügynökség pedig 2010 óta szerepelteti gyanús (Chemicals of Concern) anyagként. Mivel kiderült, hogy ez a vegyület kielégíti a POP fogalmát, így a kémiai anyagokról rendezett ENSZ-konferencián 160 ország döntött úgy május végén, hogy világszerte betiltja ezeknek a vegyületeknek a használatát. A határozatot hivatalosan 2013. május 9-én hozták meg, és egy év átmeneti idő után hatályba lép. Megint nézhetünk valami jobb alternatíva után mondja Norbert Heeb, az Empa kutatója. És a sok épület, amit polisztirénnel szigeteltünk, majd a jövőben terhes örökséggé válik, magas ártalmatlanítási költséggel. 8.7 A biomassza energetikai felhasználása Ma általános meggyőződés, hogy a biomassza felhasználása környezeti szempontból kívánatos, mivel fosszilis tüzelőanyagokat vált ki, ezzel csökkenti a széndioxid-kibocsátást. Szintén pozitív a megítélése annak, hogy kevés kivételtől eltekintve (tűzifa), hulladékok kerülnek felhasználásra. A közvetlen környezeti hatásokat valóban nem lehet jelentősnek tekinteni, a közvetetteket sokkal inkább. Másrészt egy-egy kisléptékű projekt, amely néhány gigajoule biomassza-energiát testesít meg, nem igazán érdemel figyelmet. Sőt, ha az egész intézkedés primer biomassza-energia vonzatát nézzük, még az is jelentéktelennek tűnik. Csakhogy az ilyen támogatások adnak kedvet és bátorítják a többi projektgazdát is, akiket nem annyira a vélt környezeti hasznok, hanem a támogatás és az olcsóbb üzemeltetés lelkesítenek. A jelentős hatás majd akkor jelentkezik, amikor már mindenki ehhez a kézzelfogható, helyi energiaforráshoz nyúl, és a jelentéktelen hatások az életet hordozó szerves anyag degradációjához vezetnek. Ez a probléma a programozási dokumentumok környezeti vizsgálatának hiányosságára utal vissza. Itt nyilván szinergiáról van szó, amelyben a már meglévő tevékenységek környezeti hatásai összeadódnak a tervezett tevékenységek környezeti hatásaival. Vagyis itt nem az egyes projektek környezeti hatásait,

14 hanem az összes ilyen tevékenység környezeti hatását együttesen kellene vizsgálni. Tipikusan azzal az esettel állunk szemben, amikor a tevékenységek egyenként jók, összességében pedig környezeti problémákhoz vezetnek. A biomasszából nyert energia környezetbarát voltának látszata onnan származik, hogy nem fosszilis, hanem megújuló energiát használunk fel. Ugyanakkor a mezőgazdasági rendszerekbe bevitt inputok (energia, kemikália, műtrágya) fosszilis energiahordozókból származnak. Amennyiben az inputok teljes ökológiai lábnyomát tekintjük, úgy kiderül, hogy a fosszilis energia segítségével megtermelt biomassza nem jelent energianyereséget, hiszen a sokféle negatív hatást is energia-befektetéssel kell kompenzálnunk. A probléma helyes megoldása, ha az elhalt biomasszát komposztként a talajba juttatjuk, megelőzve a talaj szerkezetének, a biomassza mennyiségének és diverzitásának romlását. Ha jól meggondoljuk, akkor ez is energetikai célú felhasználás, mert kiváltja a nagymértékű közvetlen és közvetett fosszilis energia-inputot. A legfontosabb szempont azonban, hogy a biomassza korlátozottan képes csak megújulásra, és maga a biomassza elégetése korlátozza a megújulás képességét. A biomassza ugyanis az élet tápláléka. Nem környezetvédelmi célú fejlesztési tevékenységek azok, amelyek környezeti hatásokat generálnak. Minden emberi cselekedet közvetve vagy közvetlenül hat a környezetre. Cselekedeteinknek a fennálló értékrend, intézményrendszer és struktúrák adnak kereteket (lásd hajtóerők), vagyis ezek rendszere meg - szabja a környezet állapotát is. A fenntarthatósági célokat megvalósítani vágyó fejlesztéspolitikának éppen ezért nem lehet más feladata, mint lecserélni azokat a struktúrákat, intézményeket és értékeket, amelyek egy erősen pusztuló környezetet hagynak hátra utódainknak. Ezzel párhuzamosan pedig meg kell erősíteni azokat a szerkezeteket és intézményeket, amelyek pozitívan befolyásolják a környezet állapotát. Amennyiben a fejlesztéspolitika olyan struktúrákat fejleszt, helyesebben szólva anyagi támogatás révén növel, amelyek fenntarthatatlansági gondokat okoznak, akkor az nem nevezhető fejlesztésnek. A fejlesztéspolitika feladata tehát a rossz környezeti és társadalmi teljesítményt nyújtó intézmények és szerkezetek lecserélése. A közvetlenül nem környezetvédelmi célú fejlesztések jó környezeti teljesítményét a környezeti szempontok integrációja biztosíthatja a fejlesztéspolitikában. A környezeti szempontok integrációja nagyon helyes európai elv, amely érvényesítése esetén biztosíthatja, hogy a fejlesztések ne hozzanak létre környezeti problémákat. Ez könnyen belátható, hiszen minden létező környezeti probléma valamilyen korábbi fejlesztés eredménye. Ha ez nem lett volna így, akkor most nem kellene utólagos környezetvédelmi intézkedéseket hozni. A fenntartható erőforrás-használat és életmód olyan horizontális szempontok, amelyeket minden opera - tív programban és a hozzájuk tartozó projektekben is meg kellene jeleníteni. Ezzel szemben a fenn - tartható erőforrás-használat és a fenntartható életmód kimondott formában a KEOP-ban (Magyarország), vagy Környezetvédelmi Operatív Programban (Szlovákia) kap helyt. Ám a két cél az utólagos környezetvédelem ráfordításaival szemben aránytalanul háttérbe szorul a ráfordítások tekintetében. A fenntartható életmód és fogyasztás a KEOP-támogatások mindössze 1,58%-át tette ki. Amennyi ben a megújuló energiaforrások bevonását és a hatékony energiafelhasználást azonosítjuk a fenntartható erőforrás-használattal, akkor erre a források 8,29%-a jutott. Ezek az arányok világosan megmutatják annak az érvelésnek a jogosságát, amely szerint a problémák fenntartása hozzájárul a növekedéshez.

9. A környezeti szempontok érvényesülése a projektekben 15 A Hálózat a fenntarthatóságért szlovák-magyar közös projekt, amely a fenntarthatósági szempontok jobb érvényesítését kívánja előmozdítani, összesen 35 projektet vizsgált meg közelebbről. A vizsgálati módszert egy kérdőív összeállítása és lekérdezése jelentette. A kérdőívet a fenntarthatósági szempontok alapján állítottuk össze, amely egyaránt kíváncsi volt a projektek környezeti, társadalmi teljesítményére, illetve ezzel összefüggésben a helyi gazdaságra kifejtett hatásokra is. A kérdőív vizsgálta a projektigazgatás környezeti megfelelőségét is. A kérdőív kérdései nagy mértékben megegyeztek az ajánlott fenntarthatósági útmutatók szempontjaival, így a feltett kérdések megválaszolásának lett volna alapja, ha a szempontokat a kedvezményezettek komolyan veszik. A következőkben egyetlen általunk negatívnak ítélt projektet sem fogunk név szerint említeni, mert ennek a tanulmánynak nem az a célja, hogy valakiket elmarasztaljon, hanem hogy a jelenlegi gyakorlaton javítani lehessen a tapasztaltak alapján. A lekérdezésekkel kapcsolatos általános tapasztalat, hogy nehéz korrekt és igazolható információkat szerezni. Ennek több oka is van. Az első kétely az átláthatóság biztosításával kapcsolatban merül fel, vajon miért vonakodnak információt szolgáltatni a kedvezményezettek. A második, hogy vajon ezeket az információkat miért kell tőlük kérni, miért nincs minden projektnek egy olyan nyilvános adatlapja, amelyhez mindenki hozzáférhet, és amelyből információkat szerezhet a fejlesztéspolitika egészére nézve. A korrekt információk hiányának döntő oka azonban az, hogy nagyon gyenge lábakon áll a monitoring, a jó és mérhető indikátorok kijelölése és követése. Ez ugyan nem túl egyszerű feladat, hiszen egyrészt szakértelmet kíván, amelyre nincsenek kapacitások a kedvezményezettek legtöbbjénél, másrészt minden egyes projektnek van olyan sajátossága, amely szerint az indikátorok és követés módszere változik. A gyakorlat azt mutatja, hogy nehezen találják meg, hogy egy-egy projekttevékenységnek mi a releváns környezeti, társadalmi vonatkozása. Ez utóbbi oka sokkal inkább szemléleti, amely már a tervezés szint - jén is megmutatkozik. A megfelelő információk hiánya visszavezethető a fenntarthatósági szempontok gyenge elvárására is. Az integráció ugyan egy hangoztatott és helyes közösségi elv, a mindennapi gyakorlat sürgetésében mégis hátrányt szenved. Nagyon sok kedvezményezett panaszkodik arra, hogy a projekt tervezésére, engedélyezésére, kivitelezésére rendelkezésre álló idő nagyon szűk, a finanszírozás módja, a kifizetések elhúzódása pedig a legtöbbször akadályozza az eredetileg ütemezett teljesítést. A sürgetést csak tovább erősíti, hogy politikai elvárás a jó abszorpciós képesség ne ragadjanak be az EU-s pénzek amely elvárással szemben háttérbe szorul a fenntarthatósági szempontok alapos megfontolása, pl. valós és érdemi alternatíva keresése. A vizsgált projektek szlovák oldalon a Környezetvédelmi, Vidékfejlesztési és Regionális Operatív Programokhoz, magyar oldalon a KEOP-hoz és három regionális operatív programhoz tartoznak, valamint közös metszet a HUSK néhány projektjének áttekintése. A kiválasztott operatív programok nagyon széles tevékenységi kört ölelnek fel, legalább fele arányban gazdaságfejlesztésre, és nem a környezet védelmére irányuló tevékenységek. A környezetvédelemre irányuló projektek fenntarthatósági értékelését a fentiekben már megtettük. Itt szükséges még megemlíteni azt, hogy a kérdőívek kiértékelése során nagyon jól látszik, hogy hiányzik a rendszerszemlélet az egyes környezetvédelmi tevékenységek megítélésénél. Elvileg a környezetvédelmi projektek kedvezményezettjei legtöbbször olyanok, akiknek maguknak is köze van a környezeti irányításhoz (pl. igazgatóságok), vagy már régen gyakorolják a környezetgazdálkodási

16 tevékenységeket (hulladékgazdálkodás, szennyvíztisztítás). Az értékelés során igazolódott, hogy fel sem vetődnek a tágabb fenntarthatósági összefüggések, a külső környezetre, a jövőre áthárított nem jelentős, de összegződő környezeti terhek nem képezik megfontolás tárgyát. Mint már említettük, itt szemléleti hiányosságok vannak, és az is jól látszik, hogy a környezetvédelem szemléletének és gyakorlatának általános megújulására van szükség. Ez azonban nem azoknak a szintjén fog megtörténni, akik a mindennapi gyakorlatot űzik, hiszen ismereteik és megszokásaik, sőt érdekeik is a jelenlegi mód folytatását determinálják. A fejlesztéspolitikának ezen a téren komoly feladatai vannak. A vizsgált tevékenységek mindegyikénél tetten érhetők az átterhelések. Egy központosított regionális hulladéklerakó olyan magas kapacitásokat épített ki, hogy a beszállítói távolságok környezeti szempontból indokolhatatlan mértékűre növekedtek. Egy másik projekt a biomassza elégetését tekinti a keletkezett hulladékok csökkentésének, és általánosan pozitív megítélés alá esik a biomassza energetikai használatának bármely formája. Más projektnél is találkozunk azzal a felfogással, hogy csökken a hulladék mennyisége, ha azt elégetjük. Nyilvánvaló azonban, hogy ettől nem a keletkezés mértéke csökken, csupán a keletkezett anyag mennyisége. A projektek értékeléséből kitűnik az életciklus-szemlélet hiánya. A fejlesztők legtöbbször nem gondolják meg, hogy mennyi anyagot és energiát, vagyis mennyi környezeti erőforrást építenek be, és annak a fenntartási időszakban milyen környezeti következménye lesz. Önmagában elfogadható, ha egy-egy építési tevékenység során erőforrásokat áldozunk fel, hiszen mást nem is tehetünk. De hogy ezt indokoltan, a cél érdekében tesszük-e, vagy csak azért, hogy növeljük a költségeket, ez már nagyon nem mindegy. Az egyik komplex vízrendezési projektben egy olyan kis vízfolyás mederszabályozása történt meg, amely még sohasem okozott árvizet. A mederrendezéshez jelentős mennyiségű terméskövet, előre gyártott betonelemet használtak fel, amelynek nyilván jelentős környezeti terhe van. Nyilvánvaló, hogy indokolt esetben, amikor nagyobb értéket tudunk menteni, mint amennyi a feláldozott erőforrás, akkor az erőforrásokat egy magasabb cél érdekében fel kell áldozni. Ellenkező esetben ilyen tevékenységeket nem lenne szabad közpénzen támogatni. Különösen szembetűnő a feláldozott és keletkezett értékek aránya a zöldfelület-rendezési tevékenységeknél. Nem kételkedve abban, hogy a városi zöldfelületek fejlesztése rendkívül fontos fel - adat, mégis fel kell tenni a kérdést, hogy mit jelent ezen felületek fejlesztése? Fenntarthatósági szempontból nyilvánvaló, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások javításáról van szó. Ezt szolgálja, ha egy betonnal lefedett teret, patakot legalább részben kibontanak, és a beton helyett zöldfelületet létesítenek. Ökológiai szempontból önfenntartó zöldfelület lenne kívánatos, a környezeti terhek csökkentése érdekében pedig kerülni kellene a betonból készült térszerkezeti elemeket. A gyakorlat azonban nem követi a környezeti racionalitást, noha a cél a zöldfelület fejlesztése volt. Alapos a gyanú, hogy túl alacsony lenne a projekt költsége, ha a betonhoz képest olcsó zöldfelületet létesítenénk. Ezért a legtöbb megvalósult projektben először kibontásra kerül a földfelszín, majd arra más elrendezésben betonfalak, kőburkolatok, stb. kerülnek. Sokszor az eredeti növényzetet is újra cserélik, mondván, a régi akadályozta volna a terv kivitelezését. Az önfenntartó zöldfelület kiépítése azonban kívánatos lenne a költségkímélés szempontjából, hiszen a fenntartási munkák díjai már nincsenek benne a projektben. Az erősebb érdek azonban rendre győz. További szemléleti problémák is felmerülnek. Kétségtelen, hogy egy zöld gyep ökológiai funkciója jobb egy betonnal burkolt felületnél. Ha már pénzeket költünk a fejlesztésre, és megtehetnénk, akkor miért nem a legjobb ökológiai szolgáltatást nyújtó önfenntartó növénytársulást hozzuk létre az adott területen? Az egyik projektben pl. környezeti eredménynek értékelik, hogy egy gyomos területet gyepesítettek. A közfelfogásban egy másodlagos sztyepp, egy patakparti magas-kórós már gyomnak minősül, és ennek rendezett állapota, ha gyepet létesítünk a helyén. A gyepet ezután rendszeresen karban kell tartani,

energiát igényel, kibocsátást jelent, és egy lényegesen alacsonyabb diverzitású és ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtó terület az előző állapothoz képest. 17 Szintén pusztán szemléleti kérdés az, hogy egy-egy zöldfelület rehabilitációjánál honos vagy tájidegen fajokat használunk-e fel. A legtöbb projekt mellőzi ezt a fontos ökológiai követelményt, pedig ez nem pénz kérdése. Vagy mégis? Drágább az exota, nem honos faj. Szintén elfogadható, ha nagy mennyiségű anyagot és energiát építünk be egy létesítménybe, ha annak tartóssága igazolja ezt, vagyis annak egyszeri terhe szétosztható hosszú távra. Az viszont már ért - hetetlen, ha ezt rövid időre tesszük meg. Az egyik városrehabilitációs programban egy díszkővel ellátott, nem is jelentéktelen hosszúságú útszakaszt egy másik programozási időszakban újra cseréltek ki, a burkolat nem élte meg a tíz évet sem. Nem szabad elfeledni, ha valamibe sok anyagot és energiát fektetünk, akkor ott az anyag és munka minőségének is a tartósságot kell szolgálnia, ellenkező esetben mint itt is fölöslegesen áldoztuk fel környezeti erőforrásainkat. Nagyon sok olyan projekt van, amelynek a környezeti teljesítménye javítható lett volna anélkül, hogy több vagy sokkal több anyagi forrást kellett volna rá áldozni. Ezek elmaradt lehetőségek, amikor is a környezeti szempontokat nem integrálják kellő módon a projektekbe. A magyarországi árvízvédelmi projektek között sok ilyen van. Az árvízvédelmi töltések kialakítása új térelemek megjelenésével jár, a töltések lefutási irányának megfelelően különböző égtáji kitettségű oldalak jönnek létre. Ez sík vidéken növeli a tér mikrodomborzatát, és gazdagítja a mikroklimatikus viszonyokat. A töltés anyagának megfelelően változatos élőhelyek jöhetnek létre, amelyek élőhelymozaikokat képeznek. Pl. a töltések megerősítésére használt kőrakások sokféle élőhelyi lehetőséget kínálnak a kőzet anyagától, színétől, kémhatásától, stb. függően. Elvileg a felszínben, talajban, mikroklímában bekövetkező változások színezik az ökológiai feltételeket, és lehetőséget adnak a biológiai változatosság növelésére. A valóságban azonban a töltések a folyók mentén elnyúló folytonos mesterséges zöld folyosók, amelyeken az árvízvédelem érdekében állandó fenntartási munkákat végeznek. Pl. a töltésoldalak kaszálása a leggyakoribb állapotban tartó be - avatkozás. Az ilyen homogenizáló, állapotban tartó beavatkozások megakadályozzák, hogy az újonnan kialakult élőhelyeket valamely szűkebb ökológiai feltételeket igénylő faj egyedei elfoglalják. A kialakult folyosók inkább a generalista fajok elterjedését segítik, és a legtöbbször gyomfolyosókká válnak, utat nyitnak az invazív fajok elterjedésének. Többek között ezért is fontos, hogy az anyanyerő helyek helyben legyenek, mert a más területekről történő anyagszállítás óhatatlanul magával hozza az arra a területre jellemző fajok szaporító képleteit is. Hasonlóan, az anyagnyerő helyek is gazdagítják a mikrodomborzatot, a mikroklímát és az élőhelyi sokszínűséget, a mélyebb fekvésű helyeken állandó vízborítottságú élőhelyek jöhetnek létre állandósuló faji mintázatokkal. A korábbi kubikgödrök és a velük együtt járó botoló füzesek érdekesen színezték a tájat, az élőhelyeket és faji sokszínűséget is. Látható, hogy az elvi lehetőség adott, hogy tudatos tervezéssel és kezeléssel új, értékes élőhelyeket nyerjünk, hiszen ezek a területek nem alkalmasak művelésre. Sajnos ennek a kultúrája nem alakult ki, nem fordítanak erre elegendő figyelmet. Az árapasztó tározás számára kialakított tározóművek az előzőnél is nagyobb lehetőséget kínálnak az élőhelyi sokszínűség növelésére. Az a kérdés ebben az esetben, hogy mennyire ideiglenes vagy mennyi re állandó a vízborítás. Nyilván az árapasztóknak feltöltetlen állapotban kell várniuk az árhullámokat, különben nem töltik be a funkciójukat. Ugyanakkor a felszín egyenetlenségét kihasználva vagy megnövelve érdemes állandó vízborítottságú mederrészeket létrehozni, amelyek legalább részben biztosíthatják a faji változatosság jelenlétét. A változatos terepszintekkel kialakított tározó mozaikossá teszi a felszínt, számos lehetőséget kínál az élőhelyi változatosságra. A változatos terepfelszín előnye akkor is megmutatkozik, ha a tározóba víz kerül bevezetésre, mert ilyenkor a vízi élőhelyek sokszínűsége jön létre,